MÁSODIK RÉSZ
(idézet: Spanyolországi napló – Kolcov)
8
DECEMBER 9
Tegnap fasiszta vadászgépek megtámadták és lelőtték az Air France utasszállító repülőgépét. A repülőgép fedélzetén utazott de la Pré és Cháteau. Mindkettőjüket sebesülten Guadalajarába szállították. Ma Georges Soriával meglátogattuk őket.
Guadalajara az utóbbi napokban nagyon sokat szenvedett a bombázásoktól. Füstölögnek a gyönyörű Infantado palota romjai. Néhány bomba a kórházra esett; negyven sebesült meghalt, illetőleg nyomorékká lett. Telitalálatokat kapott a gyermekotthon is – egymás hegyén-hátán feküdtek a kis holttestek. A városka két nap alatt száznegyven embert veszített. Többségük békés, védtelen lakos volt.
A felbőszült tömeg a helybeli börtön épületéhez vonult, lefegyverezte az őrséget, kirángatott a cellákból száz fasisztát, és agyonlőtte őket. Ugyanaznap a helyi milícia osztagai letartóztattak egy sor gyanús és ellenséges elemet, s újabb száz túszt ültettek a börtönbe. – Újabb bombázás esetére – mondják komoran Guadalajarában.
A sebesült újságírók a katonai kórház egyik kis szobájában fekszenek két egymás melletti ágyon. Állapotuk nagyon súlyos. Cháteaunak egy robbanógolyó szétroncsolta a sípcsontját. Tegnap úgy volt, hogy amputálni kell a lábát, mára valamit javult az állapota. De la Prének a lágyékába fúródott a golyó, és hátul jött ki, szétroncsolva a belső szerveket. Operálni csak Madridban lehet. Szép, halvány arca eltorzul a fájdalomtól.
– Valószínűleg elpatkolok. Az az érzésem.
Köszöni, hogy meglátogattuk, hogy idehívattuk a feleségét Párizsból és általában hogy gondoskodtunk róla.
– Még fel sem tudtunk emelkedni a kellő magasságig, hogy átrepüljük a Madridot környező hegyeket. Legfeljebb tíz percig voltunk a levegőben. Hirtelen feltűnt fölöttünk egy vadászgép. Kört írt le – nyilván alaposan szemügyre vett bennünket. Okvetlenül látnia kellett a felségjeleket … Teljesen lehetetlen volt nem látnia. A gép néhány percre eltűnt, aztán egyszer csak tüzet kaptunk. A kabinon keresztül, alulról, a padlón át repültek be a golyók. Már az első golyóktól megsebesültünk. A pilótának nem lett semmi baja. Meredeken lefelé vezette a gépet a leszálláshoz. Lent a talaj dombos volt … A gép nagyon erősen nekiütődött a földnek, függőlegesen az orrára állt. Súlyos sebeinkkel, vérben ázva, egymásra estünk. Homályosan rémlik, mintha tűz is keletkezett volna … pontosan már nem emlékszem rá. Néhány perc múltán parasztok jöttek, felszakították az ajtókat, és óvatosan kihúztak bennünket …
Azt kérdi, milyen újabb lépéseket tett kormánya a francia polgári repülőgép ellen intézett kalóztámadás ügyében. Valaki azt mondta neki, hogy Párizsból ultimátumot intéztek a lázadókhoz. Ez örömmel tölti el. Pedig semmiféle ultimátumot nem küldtek. A francia kormány semmilyen intézkedést nem tett, sőt hivatalosan tudomást sem vett a történtekről. Nem akarom elkeseríteni a súlyosan, talán halálosan sebesült de la Prét. Azt mondom hát neki, hogy remélhetőleg a francia kormány most már megtanítja Francót kesztyűben dudálni. Ezt remélik a sebesültek is.
– Legalább most tennének valamit! Különben egyszerűen szégyellni fogom, hogy a lágyékomban hordom ezt az ocsmány golyót.
DECEMBER 11
Már a város pereménél elővillan a kékesen csillogó hó a Guadarrama napsütötte csúcsain. Mintha közelebb jöttek volna a hegyek, körvonalaik élesen, tisztán rajzolódnak ki. A fel-le kígyózó hegyszorosokban húzódik meg a frontvonal, hébe-hóba lövések dörrennek. Az emberek óvatosan közlekednek, sítalpakon, kocsikon, öszvérháton.
Azelőtt ez szinte kísérteties közelségnek tűnt. És valóban, ezt a harminc-negyven kilométert csak nem lehet távolságnak nevezni! De most, amikor az arcvonal a madridi egyetem orvostudományi és filológiai kara között húzódik, ez a hegyvidéki front valahogyan távolivá, nyugalmassá, másodrangúvá vált. De persze, ez csak illúzió. A guadarramai szélcsend nagyon is relatív. Ingatag egyensúly, amely minden nap megbomolhat.
Az Escorial bevételének, a híres San Lorenzo kolostor birtoklásának a spanyol fasizmus táborában különös, misztikus jelentőséget tulajdonítanak. Franco, hogy valamiképpen megmagyarázza, miért állnak a fasiszta csapatok oly sokáig Madrid alatt, egyebek között kijelentette, hogy az Escorialnak, Spanyolország legnagyobb vallási és történelmi központjának bevétele politikailag annyit jelent majd, sőt még többet is, mint Madrid bevétele. Most rajongó szeretete jeléül bombákat dobott az Escorialra.
Elfogódottan közeledem az Escorialhoz, akár a kisdiák a vizsgabizottság elé. Mennyi bölcs ítélet és vélemény hangzott már el évszázadokon át az itt megfordult írók szájából, mennyi szemrehányással illették II. Fülöpöt, mennyit gúnyolódtak alkotásán, mennyi megsemmisítő bírálatot mondtak erről az ormótlan kőládáról – mit lehet ehhez még hozzátenni?
Mikor azonban az útkanyarulat mögül fenségesen, monumentálisán, de korántsem komor ünnepélyességgel elénk tárul a sziklafallal körülvett gigászi gránit-amfiteátrum és a sziklák lábánál a belőlük kivésett, kétezerhatszáz ablakos, nemesen egyszerű dór gránitnégyszög – az ember egyszeriben elfelejti a pszichológiai alapon álló, dilettáns értékítéletek minden esztétikai nyavalygását. Az Escorial eszmei tartalmát és kivitelezését tekintve egyaránt szép és igaz: ilyennek kellett lennie egy erődítmény-kolostornak, egy hivatal-palotának a XVI. század nagy, erős, katolikus gyarmatbirodalmában, a birodalom virágzásának csúcspontján és hanyatlásának kezdetén. Harmonikusan testesíti meg a korszakot, az uralkodók szellemét, a nép felmérhetetlen munkáját, a mesterek tisztaságában és nemességében nagyszerű művészetét.
Az Escorial öreg felügyelőjének kellemetlen meglepetést okoznak a váratlan látogatók. Dörmög valamit az orra alatt, feltűnően sokáig keresi a kulcsokat, de végül megbékül velünk, és már bent is vagyunk az ürességtől kongó, elvarázsolt kastélyban, az Escorial városában, az udvarok, boltíves folyosók, szürke gránitcsarnokok, titkos bejáratok és sötét, megrepedezett ajtók labirintusában. Hát igen, a kurta lábú fasiszta tábornok minden bizonnyal örömest sétálgatna itt a német őrnagy oldalán, otthonosan koppintgatna lovaglópálcájával a képekre, kinyittatná a spalettákat Fülöp alacsony szobáiban, érezné, hogy ő is valaki …
Megkérdem, hullottak-e ide bombák. Ide nem. Vagy száz méterre innen robbantak, a kolostort szegélyező melléképületeknél; ott most kórház van. Egy kisfiú súlyosan megsebesült.
– De még ha itt rohannának is – mondja a felügyelő, és megvetően legyint kulcscsomójával -, nem tehetnek kárt semmiben: ezek a falak és boltívek erősebbek még a sziklánál is.
A kisöreg nem hisz a német hadiipar erejében és lehetőségeiben. Bár adná a sors, hogy ne legyen kénytelen később belátni tévedését …
A hatalmas székesegyház csendjében konganak a lépteink. A mellékoltár mélyén, egy sötét sarokban, a leghátsó közös pad szélén volt Fülöp helye. Ezzel akarta demonstrálni szerénységét a katolikus király, aki Isten előtt a legalázatosabb a bűnösök között. De nemcsak erről van szó. A pad mögött titkos ajtó volt, sőt még egy olyan kis ablak is, amilyen a hivatalokban szokott lenni; ezen keresztül nyújtották át a királynak a hosszú misék alatt a katonai jelentéseket, hogy ráírja határozatát. Itt állt természetesen a testőrség is.
Ez a keresztényi alázatosság és erény leple alatt megbúvó utilitárius, gyakorlatias szellem oly mértékben uralkodik az Escorialban, mint sehol másutt az egyházi épületekben. Ez a kormányzati-monarchikus kombinát már építése idején ragyogóan volt megszervezve, és úgyszólván semmiféle modernizálásra sem szorult. A szerzetesek cellái tágas, kényelmes lakosztályok: jókora dolgozószoba, kis hálószoba, imafülke és mosdófülke. Egyébként megőrizték az inkvizíció korának szigorát: kőpadló (rajta puha gyékény), vaskályha (beleépített Siemens villanykályhával), egyszerű bronz csengettyű (mellette telefon). Az asztalokon különféle nyelvű könyvek, új folyóiratok, politikai kiadványok tornyosulnak. Az Escorial remetéi, akik egészen közel álltak a fasiszta körökhöz, óriási propagandamunkát végeztek innen a köztársaság, a népfront ellen. Vagy egy hónappal a lázadás kezdete után lefülelték és elkergették őket. Az Escorial lakói közül jónéhányan dolgoznak a burgosi törzs mellett, és természetesen ők azok, akik sürgetik a San Lorenzo kolostor mielőbbi bevételét.
Márvánnyal kirakott lépcső visz le egy bombabiztos helyiségbe, a királyi sírboltba. Körös-körül négy rétegben egymás fölé helyezett márványkoporsókban királyok és királynék fekszenek, V. Károlytól Mária Krisztináig és XII. Alfonzig bezárólag. Huszonhárom koporsó foglalt és felirattal van ellátva, a huszonnegyedik üres, és felirat sincs rajta.
Ezt XIII. Alfonz számára készítették elő. Igaz, hogy a várományos már hajlott korban van, de detronizálták, s most valahol külföldön tőzsdézik.
Sokáig állok itt, tűnődöm, mit lehetne tenni, de semmi sem jut az eszembe. Mást nem lehet ide temetni. Mégiscsak kárbavész ez a szép márványkoporsó.
Odakint a hegyek felől fúvó jeges szél tépi-cibálja a bokrokat. A népi milicisták a kis tábortűz mellett próbálnak melegedni. Becsülettel védik az Escorialt, a távoli borzalmas múltnak ezt a kőből faragott ritka emlékét. Tudják, hogy az ellenség be akar ide törni, de mindarról, ami e szándék mögött rejlik, aligha tudnak fogalmat alkotni maguknak. A XX. században, annak harminchatodik esztendejében, Spanyolország letűnt kínzóinak elfajzott epigonjai ismét kormányzó központtá, az ország szimbólumává akarják tenni az Escorialt. Oda akarják dobni falaihoz a bilincsbevert, az ezer sebből vérző, a fasiszta inkvizíciótól agyonkínzott népet.
… Ma a madridi francia kórházban, átszállítása után meghalt de la Pré.
DECEMBER 14
Lukács tábornoknak, úgy látszik, ezúttal nem sikerül elérnie, hogy brigádja újjászülessen, s olyanok legyenek a fiúk, mintha skatulyából húzták volna elő őket. Alig tudta kiverekedni, hogy december 11-én pihenés és újjászervezés végett hátravonhassa alakulatait. Szabadságolták a 11. (nemzetközi) brigádot is. Mindkét brigád több mint egy hónapja – mióta megérkezett Madridba – szakadatlanul harcolt. A katonák egyetlen éjszakát sem töltöttek fedél alatt. Csaknem negyven százalékuk elesett. Az életbenmaradottak nyakig sárosak, ujjaik kérgesek a závártól. Cipőjük elnyűve, ruhájuk rongyokban, arcuk megnyúlt, ajkuk kicserepesedett.
Csupán három napig pihentek a brigádok; a 11.-et holnap már újra harcba vetik, legközelebb nyilván a 12.-re is rákerül a sor. Az ellenség Brunete térségéből újabb heves támadást indított a Boadilla del Monté ellen.
Ma a lázadók erős tüzérségi támogatással több harckocsirohamot intéztek a falu ellen, de bevenniük egyelőre nem sikerült.
DECEMBER 15
Szívós harc Boadilla del Montéért. A 11. brigád előretolt zászlóaljai kezükben tartják a faluhoz vezető utakat. A helyzet mégis nagyon súlyos. A 12. brigád éjszaka indul.
DECEMBER 16
Ma délután három órakor a fasiszta légierő – öt Junkers, huszonhárom vadászgép kíséretében – hosszabb szünet után megint betört Madrid légiterébe. A „piszék” kissé megkéstek, s így a Junkersek le tudták dobni bombáikat. Ádáz légicsata alakult ki, a köztársaságiak csaknem a városi házak fölött lőttek le három Heinkelt. A bombázók és a többi vadász kénytelen volt elmenekülni. Milyen kár, hogy volt idejük bombáik kioldására!
Katonai haszontalanságánál, ostoba kegyetlenségénél és az objektum megválasztásánál fogva ez volt az egyik legaljasabb az eddigi bombázások közül. Mintegy húsz darab százkilós bombát dobtak Tetuánra, a bikaviadalok arénájához közel fekvő munkásnegyedre. Rengeteg ház vált romhalmazzá, még emeletes, sőt kétemeletes házak is.
Eddig száz halott és sebesült került elő a romok alól. Sokan nem is a bombáktól, hanem a leomló falaktól és födémektől haltak meg.
Óriási tömeg nyüzsög a romok között. Általános zokogás és jajveszékelés közepette milicisták, önkéntesek és hozzátartozók húzzák ki a romok alól felnőttek és gyermekek holttestét.
Mindez elviselhetetlenül sokáig tart, és borzalmas nézni. Ötösével, tízesével rakják kis kosarakba és hordják félre a téglákat. Lábak, vállak, piciny gyerekkezek bukkannak elő. A zokogó anyák várnak, várakoznak, amíg az egész kis test kiszabadul, egyik-másik félrelöki az előtte állókat, ráveti magát a romhalmazra, s mint az őrült, körmével kaparja ki a törmelék közül a csöppnyi holttestet.
A sértetlen házakban, ha ugyan sértetlennek lehet nevezni őket, az emberek kábán, dermedten álldogálnak vagy ődöngenek a repedt falak, betört ablakok, vérfoltos bútorok között, s nem tudják, merre menjenek, mit tegyenek. Madrid szegényei, rongyosai, nyomorgó építőmunkás, kézműves családok …
Egy idős háziasszony meséli, hogy öreg édesanyja súlyos beteg, a mellében fájdalmai vannak. Éppen vetkőztette anyját, s kezdte jódozni a mellét, amikor becsapott a bomba. A ház úgy dőlt össze, mint a kártyavár. Anyja súlyosan megsebesült, éppen most vitték el a kórházba.
Az út túloldalán a földalatti lejárója. Lent a peronon, a síneken szerencsétlen, hajléktalan menekültek óriási tábora. Egyszerűen letelepedtek az aszfaltra, sőt a sínekre, a sínek közé. Az alagút félhomályában a gyerekek sírnak, játszadoznak. Hamarosan elnyomja őket az álom a piszkos rongycsomókon. Valahányszor befut egy szerelvény (ez a végállomás), az embereket sokáig kell nógatni, hogy menjenek el a sínekről, nehogy valaki a kerekek alá kerüljön. A földalatti állomásokat minden bombázás után elárasztják ilyen hajléktalan tömegek. A Védelmi Junta próbál küzdeni ez ellen, de nem tehet semmit. Kellő mennyiségű bombabiztos óvóhelyre volna szükség, de Madridban nincsenek ilyenek. Jaj azoknak a városoknak, amelyek nem gondoskodtak óvóhelyekről.
A nap második felében a védelem jobbszárnyán harcoló csapatok kiürítették Boadilla del Montét. A fasiszták megpróbálták folytatni előrenyomulásukat a Guadarrama folyó mentén, de a 11. és a 12. brigád feltartóztatta őket. Az internacionalisták – miután Perea osztagából némi utánpótláshoz jutottak – ellenlökéssel vissza akarták vetni az ellenséget, de nagyon megkéstek az előkészületekkel. Az ellenség kifulladt és szintén megállt. A fasiszták beásták magukat. Fokozatosan minden elcsendesedett.
DECEMBER 20
Miért, miért nem, mindeddig se a madridi, se más spanyol újságok nem írtak egyetlen sort sem Vicente Rojóról. Egyre-másra cikkeznek parancsnokokról, komisszárokról, gazdasági és egészségügyi tisztekről, lepedőnyi plakátokon népszerűsítik a kórházakban fellépő énekesnőket és táncosnőket, de arról az emberről, aki tulajdonképpen Madrid egész védelmét irányítja, egyetlen szót sem írnak.
Azt hiszem, ennek nem ellenséges érzület vagy ellenszenv az oka, hanem egyszerűen az, hogy nem jut az eszükbe. Itt néha a legfeltűnőbb dolgokat sem veszik észre.
Pedig Rojót nehéz nem észrevenni. Minden túlzás nélkül a napnak mind a huszonnégy órájában látható és elérhető a védelmi parancsnokságon, kerek huszonnégy órán át ül ott kétcsillagos, köztársasági jelvényes kabátjában, térképekkel teli asztala fölé hajolva, színes ceruzával rajzol és jegyez, szolgálati feljegyzéseket készít, százakkal beszél, mindig egyenletesen, halkan, meg-megköszörülve gyulladásos torkát, figyelmes, nyugodt szemmel méregetve partnerét.
Mint Madrid védelmének törzs parancsnoka, Rojo alezredes tartja kezében az alakulatokból, csoportokból, ütegekből, különálló barikádokból, utászegységekből és repülőrajokból álló bonyolult szövevény valamennyi szálát. Egy percnyi pihenés, egy percnyi alvás nélkül figyeli az ellenség minden mozdulatát a száz és száz szétszórt, egymással össze nem függő frontszakaszon, azonnal reagál rájuk, és konkrét tervet dolgoz ki és javasol a parancsnokságnak.
Rojo törzstiszt, hivatásos katona, de nem a kiváltságosak, hanem a „mostohagyerekek” közül való.
Késő éjszaka van. Fekete dohányából cigarettát sodor, és keserűen mosolyogva mondja:
– Családomban se tisztek, se katonai tradíciók nem voltak. Apám se vitte többre őrmesteri rangnál. Nagyon szegények voltunk, különösen apám halála után. Lehet, hogy ez magának furcsán hangzik, de én katonai pályámat anyám halálának „köszönhetem”. Igen, ennek köszönhetem, hogy felvettek a hadiárvák közé, és bejutottam az árvák katonai tanintézetébe; innen mint kitűnő tanuló a kadét hadtestbe, a toledói Alcázarba kerültem … Mint minden spanyol tiszt, Marokkóban szolgáltam. Kezdetben egy rohambrigádban, később a ceutai gyarmati alakulatokban. De engem inkább az elmélet vonzott. Mindent elkövettem, hogy visszatérhessek az Alcázarba előadónak a kadét hadtesthez. Tíz évig dolgoztam ott. Stratégiát, taktikát, hadtörténetet tanítottam. Magam is elég sokat írtam ezekről a témákról, és alapítottam egy katonai-bibliográfiai folyóiratot, amely egészen a lázadás kirobbanásáig rendszeresen megjelent.
Rojo elmondja, melyek a legkedvesebb témái. Napoleon spanyolországi hadjáratai, de mindenekelőtt a „Nagy Kapitány” – Gonzalo Fernández de Córdoba – háborúi. Nagyon érdekli ez a XV. századi csodálatos hadvezér-őstehetség, aki már a reneszánsz előtt elsőként szervezett regulárisnak nevezhető hadsereget. Vicente Rojo teljesen elmerült a „Nagy Kapitány” taktikájáról szóló történeti munkájában, amikor a fasiszta lázadás kitört.
Elmúlt néhány nap, és Rojo nemesi származású növendékei fegyvert fogtak a köztársaság ellen, csatlakoztak a Tetuánban és Sevillában kitört tábornoki lázadáshoz. Köztársasági érzelmű szerény tanítójuk ezzel szemben nyomban felajánlotta szolgálatait a kormánynak.
A Hadügyminisztérium tudta, hogy Rojo népszerű a kadétok között, s hogy a kadétok tisztelik tanárukat, ezért őt küldte el parlamenterként az Alcázarba. A küldetés természetesen eredménytelen maradt. Az Alcázar kadétjai szíves-örömest lelkesedtek a „Nagy Kapitány” tehetségéért, de eszük ágában sem volt követni őt és a franciákkal összefogva Nápoly ellen támadni, hanem alig várták, hogy az olaszokkal együtt bevonuljanak a maguk Madridjába, a spanyol Madridba.
Rojo, az egyszerű, kiképzetlen, de a hazához a tiszti csemetéknél hűségesebb madridi munkásokból álló népi milícia hadoszlopának élére állt. Parancsnoka volt a somosierrai frontszakasznak, s tartotta a lázadók északi csoportjának nyomását. A sesenai köztársasági ellentámadásban hadoszlop-parancsnok volt. Azután a vezérkari főnök mellett dolgozott, majd a Madridi Junta megalakításakor a törzs élére került.
– Nagyon kevés katonai szakemberünk van. A legtöbb a lázadók oldalára állt. De az ittlevők egytől egyig öt helyett dolgoznak. S ami a fő, feladatunk napról napra könnyebb lesz. Szemünk láttára fejlődnek és válnak mind szakképzettebbé az alsóbb törzsek, fejlődnek és tanulnak a nagyobb és kisebb katonai egységek derék parancsnokai. Ez a hónap kitűnő iskola volt számukra. Nappal az állásokban „tanultak”, este ebben a szobában, velem együtt. Büszke vagyok új tanítványaimra. De megvallom, magam is sokat tanultam tőlük. Különösen kitartást, lendületet, határozottságot …
– Nem könnyű ilyen gyorsan szert tenni a katonai tudásra. A „Nagy Kapitány”-nak hosszú esztendőkre, két háborúra volt szüksége, hogy megszervezze a gyalogság, a lovasság és a tüzérség együttműködését. A mi milicista „kis kapitányainknak” néhány hét alatt kell megbirkózniuk ezzel a feladattal. Ráadásul velük repülőgépek és harckocsik állnak szemben. Ilyesmikkel Gonzalo Fernándeznek nem volt dolga. Higgye el, ez a tanfolyam kutyanehéz. Én azonban bízom sikerében. Bízom benne, hogy a madridi gyárakból kikerült parancsnokok kétvállra fektetik a toledói Alcázarból kikerült parancsnokokat. A magam részéről minden erőmet ennek szolgálatába állítom.
– És mi lesz az ön történelmi tárgyú munkájával?
– Ne is kérdezze. A fasiszták teljesen kirabolták a lakásomat. Minden odaveszett: gazdag hadtörténeti könyvtáram, térképeim, kézirataim, a dokumentumok, az én holmim, a feleségem, a gyerekeim minden holmija. Látja ezt a köpenyt a fogason? Ez minden földi vagyonom. Figyelmeztettek ugyan, hogy szállítsak el mindent, de valahogy kellemetlen lett volna harcosokat igénybe venni személyes dolgaim elszállítására …
A parancsnokságon hideg van, de Rojo úgy tesz, mintha nem fázna a rövid kabátban és sálban. Egy falmélyedésből szigorúan és gőgösen tekint le ránk egy páncélban feszítő bronzlovag. A talapzatra régies betűkkel van rávésve: „Gran Capitán”. Mellette, egy padon munkaruhás, holtfáradt emberek alszanak; ruhájukon sebtiben felvarrt tiszti rangjelzések.
Rojóról azt mondják, hogy túlságosan zárkózott, nem szívesen beszél politikai témákról, hallgatásba burkolózik, ha kényes kérdésekről van szó, s hogy úgy látszik, titkol valamit. Én ezt nem hiszem. Eddig Madrid védelmének sikere jórészt az ő érdeme. Ez pedig többet nyom a latban, mint a felső tábornoki körök egyes újsütetű forradalmárainak lángoló és gyakran semmitmondó kinyilatkoztatásai.
Rojo tanítja az embereket, tiszteket nevel a nép egyszerű gyermekeiből. A kis munkáskapitányokból nagy kapitányok lesznek. Könyvek íródnak majd a spanyol nép új hadművészetéről, a szabadságharcban sarjadt új tudományról. Vicente Rojo írja meg őket. De írnak majd róla is.
DECEMBER 21
Mostanában ritkán fordulok meg a városban, éjszakáimat sem igen töltöm bent. Az egész harci tevékenység a külvárosokhoz, a lövészárkokhoz, a futóárkokhoz rögződött. Miguel Martinez most a vonalakban ellenőriz, szilárd politikai munkatársakat keres, hogy oda ossza be őket, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.
A lövészárkok hosszan, tekervényesen húzódnak, helyenként befutnak a városnegyedekbe, a barikádokig, a megerősített épületek és utcák közé, majd újra kikanyarodnak, és úgy veszik körül Madridot, mint valami sok-sok kilométeres, óriási patkó, melynek két vége a védelmet nyújtó északi hegyláncon a Guadarramára és a Somosierrára támaszkodik.
A lövészárkok most már megbízhatók, egy méter nyolcvankét centi mélyek, egy-másfél méter szélesek. A legtöbb helyen mellvédekkel, lőrésekkel és jól álcázott géppuskafészkekkel vannak ellátva.
Helyenként a lövészárkokba padlófélét is raknak szétütött ládákból, meg mindenféle hulladékanyagból. Máshol a lövészárkok alján nincs más, csak a nedves, agyagos föld. Esős napokon az állandó járás-keléstől az egész lövészárok csupa sár.
Minden nyolc-tíz lépésre kisebb-nagyobb bemélyedéseket vágtak a lövészárkok külső falába. Itt tartják a lőszert, az egyéb holmikat, a ruhákat. Ezenkívül ezek a mélyedések megbízható fedezékül szolgálnak a pihenéshez és az alváshoz is.
A lövészárkok meglehetősen zsúfoltak és bizony elég rendetlenek. Az ember hol kenyérre, hol rongyos sapkára, hol könyvre, vagy ami még rosszabb, teli tölténytárra vagy sárba tiport kézigránátra lép. Pedig a fényezett fekete acélból készült „narancs”-gránát vadonatúj, nyoma sincs rajta semmiféle sérülésnek. Mellesleg, ezek a gránátok kitűnő jószágok, különösen védelemben. Jól hajíthatok, mindig robbannak, és nagy pusztító erejük van. A palacktípusú, fanyeles kézigránátok inkább a támadásban használhatók jobban.
A negyedik, harmadik, második lövészárok-vonalat 60-80 cm mély átjárók kötik össze az első vonallal.
Az átjárókban gyakori a sebesülés, de nem annyira azért, mert ez a mélység nem elegendő, hanem azért, mert a harcosok lusták (vagy restellnek egymás előtt) hosszabb ideig meggörnyedve menni vagy kúszni. Valósággal sétafikálnak ezekben a csupán derékig védett átjárókban, így aztán gyakran áldozatul esnek a marokkóiak biztos kézzel irányított golyóinak. Megnéztem sok sebesültet; az utóbbi időben kapott sebeknek csaknem 70 százaléka a fejen vagy a test felső részén van.
A fasiszták egészen közel vannak, háromszáz, kétszáz, néhol meg éppenséggel csak ötven méternyire. Tisztán látható, ahogyan mozognak az első vonalakban, láthatók a gépkocsijaik és hátul a tábortüzeik fénye. Néha, csendes órákban idáig hallatszanak a mélabús mór dalok.
A védelmi vonal tűz alatt áll. Hogyan viselik el ezt a harcosok? Ma borús, ezért nyugodt nap van, a repülőgépek elmaradtak. Délelőtt tíz óra. Azon a frontszakaszon, amelyen tartózkodom, a katonákkal együtt megpróbáljuk valahogyan megszámolni, milyen gyakoriak a lövések. Tíz perc alatt az ellenség ötször lőtt ágyúból (az öt golyó közül négy robbant), négyszer aknavetőből; harminckét, átlag hat lövésből álló gépfegyversorozatot, tizenöt sortüzet (négy-öt puskából), s végül kétszáznyolcvan puskalövést adott le. Ugyanez alatt a tíz perc alatt másfél percig csaknem teljes csend volt.
A tüzelés melyik fajtája okozza a legérzékenyebb veszteségeket?A madridi harcosok általában a tüzelés valamennyi fajtáját megszokták: megedződtek. A gépfegyvertől nem félnek, a tüzérségi lövedékek csaknem egészen hidegen hagyják őket. De például az aknavető, ez az egyszerű jószág sok gondot okoz. Az aknavető ívelt lövéssel háromszáz méterre lő, az akna függőlegesen esik le, s ha egyenesen beletalál az árokba, nagy pusztítást visz véghez. Persze az ilyen telitalálat igen ritka. Állóharcban azonban elegendő idő van arra, hogy az aknavetőket bárhol felállítsák és pontosan beirányozzák.
Egyelőre a repülőgép, a légibomba a legijesztőbb fegyverfajta. De már ebben a tekintetben is sokat változtak a harcosok. Felismerték, hogy a légiharcnak nemcsak lehetőségei, hanem korlátai is vannak. Ma már nem futkosnak fejvesztetten, ha egy repülőgép közeledik. Ellenkezőleg, maradnak, ahol éppen voltak, levágódnak a földre, és nyugodtan néznek felfelé. Tudják, hogy csak telitalálat esetén van baj, egyébként fekvő helyzetben a harcos haja szála sem görbül meg még a robbanástól 12 méterre sem, mert a szilánkok fölfelé szélesedő tölcsérformában repülnek szét. A Junkersek legutóbbi támadásai közül egyetlenegy sem demoralizálta, bontotta meg a köztársasági egységek sorait. Nem jártak lényeges veszteségekkel sem.
A népi hadsereg harcosai az ellenség tüzében gyökeresen megváltoznak. (Ez a változás még nem ért véget, most van folyamatban.) Eddig nem tudtak szabadulni a halál gondolatától, és ólomsúlyként nehezedett rájuk az az érzés, hogy bármikor készek életüket áldozni. Most kezdenek kikerülni ebből a feszült állapotból, melyet a legtalálóbban páni hősiességnek lehetne nevezni, s magatartásukban egyre több lesz az igazi katonai jellemvonás: nagy hidegvér és kitartás, a helyzethez és a terephez való alkalmazkodás. Ez a folyamat egyre gyorsul, de természetesen még nem fejeződött be: ehhez túlságosan rövid volt az idő.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.hu/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.hu-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíten!