Alekszandr Fagyejev

Második rész

56.

Németország népirtással vádolja Oroszországot – ria.ru/2022.11.30

A megszállt területeken még a legelmaradottabb, a háborúhoz nem konyító emberek is látták: a hitleristáknak végük van.

A fronttól oly távoli helyeken, mint Krasznodonban, mindezt elsősorban a hitleristák rangban és rablásban fiatalabb cimboráinak: a magyar és olasz zsoldosoknak meg az Antonescu-hadsereg maradékainak futásából értették meg.

Az utak tömve voltak menekülő román tisztekkel és katonákkal, akiknek sem gépkocsijuk, sem tüzérségük nem volt. Éjjelnappal megállás nélkül vonultak vissza szekereiken, félig megdermedt lovaikon vagy gyalogosan, és miközben kezüket megpörkölődött szegélyű köpenyük ujjába dugták, mentek, egyre mentek, és csúcsos, kecskeszőr kucsmáik meg tábori sapkáik alatt lefagyott képüket törülközőkkel, női selyembugyogókkal tekerték körül.

Egyik szekér megállott Kosevojék udvarán. Ismerős tiszt ugrott le róla, és csaknem ajtóstul rontott a házba. A tisztiszolga – aki, hogy lefagyott fülét eltakarja, gallérjába húzta fejét – a tiszt nagyobb s a maga kisebb bőröndjét cipelte utána.

A tiszt számos arcdaganattal, de aranysujtásos vállpánt nélkül jelent meg. Berohant a konyhába, és nyomban melegíteni kezdte a kezét a tűzhely fölött.

– Na, hogy és mint? – kérdezte Kolja bácsi.

A tiszt fintort ugyan nem csinálhatott – mert fagyott orrát egyáltalán nem tudta megmozdítani -, de olyan arcot vágott, mintha Hitlert akarná utánozni, ami bajuszkája és tébolyodott tekintete révén sikerült is. Szóval, Hitlert utánozta, és lábujjhegyre emelkedve úgy tett, mintha futna. Még csak nem is mosolygott, annyira komolyan vette a dolgot.

– Megyünk haza a nagyságához! – mondta jólelkűen a tisztiszolga, félénken pislogott a tisztre, és közben Kolja bácsira kacsintott.

Felmelegedtek, ettek, ittak, és éppen hogy kimentek bőröndjeikkel, amikor nagyanyó valami titkos belső sugallatra felemelte Jelena Nyikolajevna ágytakaróját, és felfedezte, hogy két lepedő eltűnt.

Olyan dühbe gurult, hogy egyszerre megfiatalodott. A vendégek után vetette magát. Éktelen kiabálást csapott a kerítésnél, úgyhogy a tiszt látta: micsoda botrány lesz itt mindjárt ezzel az öregasszonnyal! Megparancsolta szolgájának, hogy nyissa ki a kis bőröndöt. A tisztiszolga bőröndjében valóban megtalálták az egyik lepedőt. Nagyanyó kirántotta és rákiáltott:

– És a másik?

A tisztiszolga gyilkos tekintetet vetett gazdájára, de az már felkapta bőröndjét, és a szekérre mászott. El is vitte a lepedőt Romániába, hacsak valamilyen ukrán vagy moldvai partizán nem vette magához, miután a nemes rómaiak e kései utódát tisztiszolgájával együtt a másvilágra irányította.

Olykor a legkockázatosabb, meglepetésszerű vállalkozás jobban sikerül a leggondosabban előkészített akciónál is. De gyakran a legfontosabb, legjobban kidolgozott terv is kudarcot vall, egyetlenegy téves lépés miatt.

December 30-án este történt, hogy Szerjozska és Valja néhány pajtásukkal a klubba menet, egy zsákokkal megrakott német teherautóra figyelt fel. Vezető és őrizet nélkül állt egy ház előtt.

Szerjozska és Valja felmásztak a kocsira, végigtapogatták a zsákokat: minden jel szerint újévi ajándékok voltak bennük. Előző este kevés hó esett, utána kissé fagyott, a hó világított, az utcán sok járókelő – a fiúk mégis megkockáztatták, hogy néhány zsákot ledobjanak, és a környező udvarokon és fészerekben rejtsék el.

Zsenya Moskov, a klub igazgatója és Vanya Zemnuhov, a klub művészeti vezetője utasították a fiúkat, hogy amint a hallgatóság elszéledt, nyomban hozzák az ajándékokat a klubba. Akad ott elég zug pincehelyiség.

A gépkocsi körül ekkor már német katonák tolongtak. Köztük egy kutyaprém galléros bundába és pótanyagból készült nemezcsizmába öltözött részeg tizedes vadul szitkozódott. Egy háziruhás asszony meg váltig hajtogatta, hogy ő semmiért sem felelős. Végül is a németek felmásztak a gépre. Az asszony hazafutott, a németek meg a vasúti átjáró irányában elrobogtak a csendőrség felé.

A fiúk közben a klubban elrejtették a zsákokat.

Másnap reggel Vanya Zemnuhov és Moskov a klubban találkoztak, és úgy döntöttek, hogy az ajándékok egy részét, különösen a cigarettát, még ma, újév előestéjén piacra dobják. Pénz kellett a szervezetnek. Véletlenül Sztahovics is ott volt, és helyeselte a tervet.

Német holmikkal sokan kereskedtek így. Nem volt ritka jelenség a piacon: elsősorban maguk a német katonák, akik élelmiszerre, meleg ruhafélére, vodkára cseréltek cigarettát, dohányt, kézilámpát, benzint. A német holmi kézről kézre járt, a „policáj” elnézte az ilyesmit. Moskov egész sereg utcagyereket talált, akik örömmel adtak el bizonyos részesedés mellett cigarettát.

De ezen a napon a rendőrség házkutatást tartott a lopás színhelyével szomszédos házakban, és nem akadt az elveszett ajándékok nyomára. Így hát azt figyelte, nem árusít-e valaki a piacon ilyen holmit. Egy cigarettaárus gyereket maga Szolikovszkij, a rendőrfőnök csípett el.

A fiú a vallatásnál azt mondta, hogy egy bácsinál cserélte be kenyérért. A fiút korbáccsal verték. De olyan utcagyerek volt, akit nem először vertek korbáccsal, azonkívül nem olyan fából faragták, hogy elárulja pajtásait. Csúnyán elverték, és bedobták egy cellába. Ott tartották estig.

Brückner mester, akinek a rendőrfőnök többek között erről a német cigarettákkal kereskedő és elfogott fiúról is jelentést tett, összefüggést sejtett az ügy és a gépkocsiról történt lopás között, és személyesen akarta kihallgatni a fiút.

A cellájában alvó fiút késő este felzavarták, és előállították Brückner mester szobájába, aki két csendőrtiszt, a rendőrfőnök és a tolmács társaságában várta.

A fiú elhadarta a magáét.

Brückner dühbe gurult. Fülön fogta, és saját kezűleg hurcolta végig a folyosón.

Belökték egy cellába, melyben két véres deszkadikó állott. A plafonról kötelek lógtak, a hosszú, gyalulatlan kecskelábú asztalon puskatisztító rézvessző, ár meg villanydrótokból összecsavart vassodrony és egy balta feküdt. A vaskályha izzott. A sarokban vízzel telt vödrök. A falak mentén, mint a fürdőkádban, két lefolyó.

Az asztalnál csontszemüveges, vaskos, kopasz, fekete egyenruhás német ült. Dohányzott. Nagy, vörös kezét világos szőrzet borította.

A fiú ránézett a németre, megremegett, és bevallotta, hogy a cigarettákat Moskovtól, Sztahovicstól és Zemnuhovtól kapta a klubban.

Ezen a napon jött Krasznodonba egy pervomajkai lány, Virikova. Az újévi vásáron véletlenül találkozott egy régi iskolatársával. Egy padban ültek valamikor. A háború óta nem látták egymást, mert Ljadszkaja apját a krasznodoni telepre helyezték át.

Nem is voltak igazi jó barátok – úgy nevelték őket, hogy mindig a maguk kis előnyeivel törődjenek, és az ilyen nevelés nem teremt igazi barátságot. De egyformán gondolkoztak, félszavakból megértették egymást, érdekeik is azonosak voltak, és kölcsönösen igyekeztek hasznot húzni egymásból. Szüleiktől és azok baráti körétől gyerekkoruk óta nem tanulhattak mást, csak azt, hogy mindenki a maga hasznát keresi, s hogy az ember célja, rendeltetése a harc, nehogy háttérbe szorítsák, sőt, hogy jól éljen a többiek rovására.

Az iskolában Virikova és Ljadszkaja különféle társadalmi munkát végeztek. Hozzáértően és szabadon dobálóztak beszéd közben olyan szavakkal, amelyek korszerű társadalmi és erkölcsi fogalmakat fejeztek ki. De úgy gondolták, hogy ezek a társadalmi kötelezettségek, ezek a szavak, sőt az iskolában szerzett tudás is csak arra jó, hogy elleplezzék önző céljaikat: mindent és mindenkit a maguk érdekében kihasználni.

Nagyon örültek, hogy találkoztak, de nem mutatták. Barátságosan nyújtották egymásnak kövér, merev kezüket. A kis Virikova füles sapkában volt, olcsó télikabátja gallérjából kikandikált két szőke varkocsa. Ljadszkaja jól megtermett, vörös hajú, széles vállú, festett körmű lány. Félrehúzódtak a piaci nyüzsgésben, hogy nyugodtan beszélgethessenek.

– Na, szép felszabadítók ezek a németek! – mondta Ljadszkaja. – „Kultúra, kultúra”, és csak azon vannak, hogy minél többet zabáljanak, hogy potyázzanak: majd megfizeti a Puskin- szobor … Nem, nem, én mégiscsak valami mást, többet vártam tőlük … Hol dolgozol?

– Az egykori jószágbegyűjtő központban … – Virikova arca sértődött, gonosz kifejezést öltött: végre-valahára talált valakit, akivel kibeszélheti magát, aki a németeket helyes szemszögből ítéli meg. – Kenyér csak kétszáz gramm, ez az egész … Ostobák! Egyáltalán nem értékelik, ha valaki magától jelentkezik munkára. Nagyon kiábrándultam belőlük – mondta Virikova.

– Én mindjárt láttam, hogy ennek semmi értelme, és nem is jelentkeztem – legyintett Ljadszkaja. – Eleinte, igaz, nem éltem rosszul. Kedves kis társaságunk volt; a portékájukkal egyre jártam a sztanyicákat … Aztán egy lány, személyi okokból, feljelentett, hogy nem jelentkeztem a munkahivatalban. Fityiszt neki! Volt a társaságban egy hivatalnok a munkaközvetítőből. Olyan idősebb, mulatságos pofa, nem is német, hanem valamiféle Laringiából való. Sétáltam, együtt jártam vele, később még ő maga szerzett nekem cigarettát és szeszt. Aztán beteg lett, és egy vad hólyagot küldtek a helyébe. Az meg egyenesen a bányába rendelt. Tudod, az sem boldogság, egész nap a csörlővel vesződni. Azért is jöttem ide, talán ki tudok könyörögni valamiféle jobb munkát a közvetítőtől … Kit ismersz ott?

Virikova szeszélyesen biggyesztette le ajkát.

– Még csak ők kellenének! … Azt mondom, legjobb a katona. Először, mert csak ideig-óráig marad itt, aztán elmegy, nincs semmi kötelezettség. És nem is olyan zsugori. Tudja, hogy holnap a fűbe haraphat, és azért örül, ha kirúghat a hámból … Eljöhetnél egyszer hozzánk!

– Hogy menjek! Tizennyolc kilométer vagy mennyi a ti Pervomajkátokig!

– No és olyan régóta nem a tied ez a Pervomajka? … Nézz el hozzám, mondd el, hogy helyezkedtél el. Valamit mutatok majd neked, valamivel meg is ajándékozhatlak, érted? Gyere el! – és Virikova egykedvűen odanyújtotta vaskos kis kezét.

Este a szomszédasszony, aki a közvetítőben járt, Virikovának pár soros írást adott át, Ljadszkaja küldte, hogy a „ti közvetítőtök”-ön még rémesebb hólyagok vannak, mint a telepen, „hogy semmit sem sikerült elérnie”, és teljesen „letörve” megy haza.

Újév éjszakáján a rendőrség Pervomajkában és több más negyedben házkutatást tartott. Virikovánál megtalálták ezt az írást. Könnyelműen öreg iskolafüzetek közé dugta. A házkutatást végző Kulesov vizsgálóbírónak nem került nagy fáradságába, hogy Virikovától megtudja barátnője nevét. Virikova ijedtében rendkívül buzgón számolt be Ljadszkaja németellenes érzelmeiről.

Kulesov ráparancsolt Virikovára, hogy ünnep után jelentkezzék a rendőrségen, és magával vitte az írást.

Elsőnek Szerjozska tudta meg Moskov, Zemnuhov és Sztahovics lefogatását. Értesítette Nagya és Dasa nővéreit és Vityka Lukjancsenkót is, aztán Oleghez szaladt. Itt találta Valját és az Ivancova nővéreket: minden reggel Olegnél találkoztak, hogy átvegyék a napi feladatokat.

Oleg és Kolja ezen az éjszakán lehallgatták és mindjárt leírták a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentését a Vörös Hadsereg hathetes sztálingrádi offenzívájának eredményeiről és az egész óriási német hadcsoport kettős gyűrűvel való bekerítéséről.

A lányok ujjongva vették körül Szerjozskát, és kezét szorongatták, ahogy elmondták a nagyszerű eseményt. Akármilyen kemény volt Szerjozska, mégis megremegett a szája, mikor a lányokkal viszont ő közölte a rettenetes újságot. Hogy mi történt a városban.

Oleg egy darabig két kezét összefonva, sápadtan hallgatott. Homlokát mély, hosszú ráncok keresztezték. Aztán elszánt arccal felállt.

– Lányok – kezdte csendesen -, hozzátok ide Turkenyicset és Ulját. Keressétek meg a gyerekeket, akik közel álltak a vezetőséghez. Mondjátok meg nekik, hogy mindent rejtsenek el. Amit nem lehet eldugni, azt meg kell semmisíteni. Közöljétek velük, hogy két óra múlva értesítjük őket a továbbiakról. Figyelmeztessétek hozzátartozóikat is. És ne feledkezzetek meg Ljuba anyjáról – tette hozzá. (Ljuba Vorosilovgrádban volt.) – Nekem most kis időre el kell mennem.

Szerjozska felvette vattázott zekéjét, rossz sapkáját. A nagy hidegekben is ezt viselte.

– Hová mégy? – kérdezte Oleg.

Valja egyszerre elpirult: azt hitte, Szerjozska azért öltözött fel, mert el akarja kísérni.

– Őrködöm kicsit az utcán, míg együtt vagytok – mondta Szerjozska.

Most először fogták fel, hogy ami Moskovval, Vanyával, és Sztahoviccsal történt, az velük is megeshetik minden pillanatban.

A lányok megbeszélték, hogy ki hová megy és eltávoztak. Szerjozska az udvaron megállította Valját.

– Aztán alaposan nézz körül. Ha nem leszünk itt, eredj Natalja Alekszejevnához a kórházba, ott rád találok, nélküled sehová sem megyek.

Valja némán bólintott, és Turkenyicshez futott.

Oleg szokott járásával igyekezett Polina Georgijevnához. A munkaközvetítő hivatal mellett lakott az egyik utcában.

Amikor Oleg benyitott hozzá, Polina Georgijevnát békés munkálkodás közben találta: éppen burgonyát tisztított, amit aztán a kályhán gőzölgő vaslábosba dobott. Ez a nyugodt, kiegyensúlyozott asszony egyszerre elsápadt, amikor Oleg elmondta, hogy elvtársait letartóztatták. Kezéből kiesett a kés. Pár percig szóhoz sem jutott. Aztán erőt vett magán.

Munkaszünet volt, az emberek nem dolgoztak. Újév első napja. Nem volt tanácsos fényes nappal Filipp Petrovicshoz menni, azok után, hogy reggel vitt neki tejet. De el sem lehetett halasztani: most talán nem órák, hanem percek alatt kell majd sok minden fölött dönteni.

Polina Georgijevna, bár mindent tudott az Ifjú Gárdáról, megkérdezte Oleget, hogy a lebukottak közül tud-e valaki Olegnek és Turkenyicsnek a kerületi pártbizottsággal való kapcsolatairól. Természetes, hogy az összes letartóztatottak tudtak ilyen összeköttetésről, de egyikük sem sejtette a személyt. Moskov maga is kapcsolatot tartott a kerületi pártbizottsággal, de ő minden tekintetben megbízható volt. Zemnuhov csak Polina Georgijevna révén állt összeköttetésben a bizottsággal. Az asszony azonban jól ismerte Vanyát, miatta igazán nem kellett félni semmitől.

Kár, hogy Sztahovics túl sokat tudott az Ifjú Gárdáról. Oleg becsületes, de gyenge jellemű embernek írta le.

Polina Georgijevna Oleget a lakásban hagyta, és kioktatta, hogyan viselkedjék, ha idegen nyit be.

Elképzelhető, milyen végtelen hosszúnak tűnt Olegnek ez az óra. Szerencsére senki sem jött. Csak a szomszédokat hallhatta, akik a falon túl motoszkáltak.

Végre megjött az asszony … A hideg pirosra csípte az arcát. S látni lehetett rajta, hogy Filipp Petrovics megtalálta a módját, hogy reményt öntsön a szívébe.

– Ide hallgass – kezdte, és levetve kendőjét, begombolt kabátban leült Oleggel szemben. – Azt üzente, hogy ne csüggedjetek. És hogy menjetek el tüstént, távozzatok Krasznodonból: a vezetőség minden tagja és minden teremtett lélek, aki közel áll a vezetőséghez vagy a letartóztatottakhoz. A szervezet munkájára két-három megbízható gyereket hagyjatok itt. A legalkalmasabbat küldjétek hozzám és menjetek. Ki hova tud, falura, városokba. Minél messzebbre innen. A vezetőknek és a hozzájuk közel állóknak azt tanácsolja, hogy az északi körzetekbe, a Donyec mögé. Ott vagy átmehetnek a fronton, vagy megvárhatják, amíg a mieink visszajönnek … Várj, még nem vagyok készen – folytatta, hogy megelőzze Oleg kérdését. – Meghagyta, hogy egy címet adjak át neked. Hallgass meg figyelmesen – Polina Georgijevna arca hirtelen megkeményedett, mint a kő. – Ezt a címet egyedül csak Turkenyiccsel szabad közölni. És csak ti ketten használhatjátok fel a címet. Senki más a világon! Érted? Akármilyen drága legyen is előttetek a fiúk vagy lányok élete – mondta csendesen Polina Georgijevna, és figyelmesen nézett Olegre. S a fiú tudta, hogy kire gondol az asszony.

Egy darabig még ott ült, válla közé húzva a fejét. Homlokát olyan ráncok barázdálták, mint egy felnőttét.

– N-ne-künk f-feltétlenül erre a címre kell mennünk, n-ne-kem és T-T-Turkenyicsnek? – kérdezte csendesen.

– Nem, természetes, hogy nem … De ez a legmegbízhatóbb cím: ott nemcsak elbújtatnak benneteket, hanem munkát is kaptok.

Az asszony leolvasta Oleg arcáról, mennyire gyötrődik. A fiú azonban egészen más kérdést intézett hozzá, mint amilyet Polina Georgijevna várt.

– Hát a fiúk ott a börtönben? Elmenjünk, amikor még meg sem próbáltuk, hogy kiszabadítsuk őket?

– Rajtuk most úgysem segíthettek – mondta Polina Georgijevna váratlanul keményen. – A pártbizottság mindent megtesz, amit csak lehet. S a Gárda itt maradt gyerekeit is bevonjuk. Ki legyen a vezető?

– Marad Popov Anatolij – mondta Oleg némi gondolkozás után. – Ha vele valami történik, akkor Kolja Szumszkoj! Ismeri?

Elhallgattak. Olegnek indulnia kellett.

– Mégis, hová akarsz menni? – kérdezte halkan Polina Georgijevna, oly meghatottan, mint aki családjával együtt nagyon szereti a fiút. És Oleg ezt meg is érezte.

Arca úgy elszomorodott, hogy az asszony már megbánta a kérdést.

– Polina Georgijevna – dadogta Oleg szörnyen küszködve -, m-maga tudja, hogy miért nem élhetek ezzel a c-címmel …

Igen, tudta: Nyina! Oleg nem hagyhatta el Nyinát …

– Megpróbáljuk majd, hogy együtt menjünk át a fronton – folytatta Oleg. – Isten vele!

Átölelték egymást.

Amíg Oleg távol volt, lakásán megjelent Vanya Turkenyics, majd rövidesen Sztyopa Szafonov és Szergej Levasov. Nem sokkal utánuk hívás nélkül jött Zsora Arutyunyanc, de Oszmuhin nélkül. Vologya ma, január elsején reggel töltötte be tizennyolcadik életévét. Ludmilla húga ebből az alkalomból pár meleg gyapjú zoknit kötött neki, és együtt elmentek falura, nagyapjukat meglátogatni.

Turkenyics kiküldte a fiúkat, hogy a házat minden irányban őrizzék.

Nem várták meg Ulját, aki messze lakott, hanem ketten, Turkenyics és Szerjozska, megkezdték a tanácskozást.

Mitévők legyenek? Ez volt az egyetlen kérdés, melyre választ kell adni, éspedig azonnal. Valamennyien megértették, hogy nemcsak a foglyokról van szó, hanem az egész szervezet sorsáról. Várják meg, hogyan fordul az ügy? Minden pillanatban lefoghatják őket. Elbújni? De hová? Mindenki ismeri őket.

Megjött Valja, utána Ulja Oljával és Nyina Ivancovával, akikkel útközben találkozott. Nyina közölte, hogy a klub előtt német csendőrök és „policájok” őrködnek, senkit sem eresztenek be; az egész város értesült már a klubvezetőség letartóztatásáról és arról, hogy a pincében megtalálták a német újévi ajándékokat.

Turkenyicsnek és Nyinának az volt a véleménye, hogy a letartóztatás kizárólag az újévi ajándékokkal függ össze. Akármilyen nagy csapás is ez, még nem jelenti a szervezet leleplezését.

– A fiúk nem adnak ki – mondta Turkenyics meggyőződéssel.

És most belépett Oleg. Szótlanul, mélyen elgondolkozva ült az asztalhoz. Aztán a nagymama szobájába hívta Turkenyicset. Átadta neki a címet, amelyet Polina Georgijevnától kapott. Pár szót beszélgettek, aztán kimentek a lányokhoz és Szerjozskához, akik komor csöndben várták őket. Kérdően és reménykedve néztek Olegre.

Oleg arca beszéd közben egyre keményebb, szinte irgalmatlan lett.

– L-l-le kell mondanunk arról, hogy lehetséges b-b-bárminő kedvező kiút – kezdte nyíltan, bátran körülnézve akármilyen fájdalmas és nehéz, de nem is gondolhatunk arra, hogy itt megvárhatjuk a bevonuló Vörös Hadsereget, hogy segíthetünk neki. Tudomásul kell vennünk, hogy még azt sem hajthatjuk végre, amit, mondjuk, holnapra terveztünk … Különben elpusztulunk, és mások is velünk együtt – alig tudott uralkodni magán. Társai sápadtan, mozdulatlanul hallgatták. – Hónapok óta nyomoznak utánunk a németek. Tudják, hogy létezünk. Most belepottyantak a szervezet kellős közepébe. Még akkor is, ha az ajándékokon kívül semmi mást sem tudtak, mint ahogy nem tudnak – hangsúlyozta -, mindenkit elfognak, aki a klub köré csoportosult, azonkívül még pár tucat ártatlant is … Hát mit tegyünk? – elhallgatott. – El kell mennünk. El ebből a városból. Igen, szét kell széledni. Valamennyiünknek. A Krasznodon-telepi gyerekeket aligha érinti ez a letartóztatás. Ugyanígy a pervomajkaiakat sem. Azok dolgozhatnak tovább – Oleg egyszerre nagyon komolyan nézett Uljára -, Ulja kivételével. Őt mint a vezetőség tagját minden pillanatban leleplezhetik … Becsületesen harcoltunk, és jogunk van azzal a gondolattal elszéledni, hogy kötelességünket teljesítettük. Három elvtársunkat elvesztettük, köztük a legjobbak legjobbját, Vanya Zemnuhovot. De kishitűség és csüggedés nélkül kell elmennünk, mert mindent megtettünk, ami tőlünk telt.

Elhallgatott. És senki sem akart és nem is tudott beszélni.

Öt hónap óta dolgoztak együtt, az öthónapos német uralom alatt, amikor minden egyes nap fizikai és erkölcsi terhével, kemény erőfeszítéseivel sokkal több volt más, közönséges napoknál. Hogy elröpült ez az öt hónap! És hogy megváltozott minden ezalatt! Mi mindent ismertek meg … Nagyszerűt és szörnyűségeset, jót és aljasat. Lelkűk ragyogóan szép lelkesedésével szolgálták a közös ügyet és egymást is … Csak most látták tisztán, hogy milyen szervezet volt az Ifjú Gárda, és mennyivel tartoznak neki. És most úgyszólván saját maguknak kell feloszlatni.

A lányok – Valja, Nyina, Olja – csöndesen sírtak. Ulja látszólag nyugodtan ült, de tekintete megkeményedett. Szerjozska az asztal fölé hajtotta fejét, lebiggyesztette duzzadt ajkát, és körmét végighúzgálta az asztalterítő mintáján. Turkenyics is hallgatott, és acélkék szemével szótlanul nézett maga elé; finom rajzú szája kemény, elszánt volt.

– Más v-v-vélemény nincs? – kérdezte Oleg.

Nem volt más vélemény. De Ulja ezt mondta:

– Nem látom szükségesnek, hogy azonnal elmenjek. Nekünk, pervomajkaiaknak nemigen volt dolgunk a klubban. Várok, talán folytathatom a munkát. Óvatos leszek …

– El kell menned! – mondta Oleg, és nagyon komolyan nézett rá.

Szerjozska, aki mindeddig hallgatott, hirtelen megszólalt:

– Föltétlenül el kell mennie!

– Óvatos leszek – ismételte Ulja.

Nehéz szívvel, egymás tekintetét elkerülve, elhatározták, hogy Anatolij Popov, Szumszkoj és Ulja személyében – ha az utóbbi itt marad – háromtagú vezetőséget hagynak itt távozásuk után. Ha Ljuba visszatér, és olyan a helyzet, hogy szintén itthon maradhat, ő lesz a negyedik. Elhatározták, hogy lehetőség szerint minél előbb elmennek. Oleg kijelentette, hogy csak addig marad itt az összekötő lányokkal, amíg mindenkit figyelmeztet, és amíg kapcsolatot teremt Popovval és Szumszkojjal. De a vezetőség tagjai és a hozzájuk közel állók közül ma senki sem alhatik otthon.

Behívták Zsorát, Szergej Levasovot, Sztyopa Szafonovot, és közölték velük a vezetőség határozatát.

Aztán elbúcsúztak. Ulja odament Oleghez. Átölelték egymást.

– K-k-köszönöm – mondta a fiú -, köszönöm, hogy olyan voltál, amilyen vagy …

A lány gyengéden megsimogatta Oleg haját.

De mikor aztán a lányok kezdtek búcsúzkodni Uljától, Oleg nem bírta tovább. Kiment az udvarra. Szerjozska utána. Kabát nélkül álltak a hidegben, 1943 telének hunyorkáló napja alatt.

– Megértettél mindent? – kérdezte Oleg komoran.

Szerjozska bólintott.

– Mindent… Azt hiszem, Sztahovics nem bírja ki … Igaz?

– Igaz, de nem szabad beszélni ilyesmiről, nem szabad kételkedni benne, amikor még semmit se tudunk. Biztos, hogy kínozzák már, mi meg szabadok vagyunk.

Elhallgattak.

– Hová készülsz? – kérdezte Szerjozska.

– Megpróbálok átjutni a fronton.

– Én is … Menjünk együtt?

– Persze. Csakhogy velem lesz Nyina és Olja is.

– Azt hiszem, Valja is velünk tart – mondta Szerjozska.

Szergej Levasov komor, nehézkes mozdulattal köszönt el Turkenyicstől.

– Várjál, mi van veled? – kérdezte Turkenyics, ahogy figyelmesen végignézte.

– Egyelőre maradok – felelt Levasov komoran.

– Nem okos dolog – szólt Turkenyics csendesen. – Te nem segíthetsz rajta, és nem védheted. Meg sem várhatod. Addig elfognak. Ő meg ügyes kislány: vagy ellóg, vagy lóvá leszi őket.

– Nem megyek! – mondta Levasov.

– Jöjj át velünk a fronton! – mondta Turkenyics keményen. – Engem még nem váltottak le, és én ezt parancsolom!

Levasov hallgatott.

– Na, komisszár elvtárs, átmész a fronton? És ez végleges? – kérdezte Turkenyics, mikor meglátta a bejövő Oleget. Haragudott, hogy Oleg visszautasította a mindkettőjük részére adott címet, de nem tartotta időszerűnek, hogy az ellenkező véleményét bizonygassa Olegnek. Amikor megtudta, hogy már alakult egy ötös csoport, megrázta a fejét: hát kicsit sok lesz ennyi együtt … Tehát viszontlátásra itt mint a Vörös Hadsereg harcosai!

Kezet fogtak, már éppen meg akarták csókolni egymást, amikor Turkenyics hirtelen kitépte magát, legyintett és kiszaladt. Szergej Levasov megcsókolta Oleget, és Turkenyics után ment.

Sztyopa Szafonovnak rokonai éltek Kamenszkben: elhatározta, hogy ott várja be a Vörös Hadsereget. Viszont Zsora cudarul gyötrődött, de erről senkinek sem szólhatott. Megértette, hogy itt maradnia lehetetlen. Talán mégiscsak novocserkasszki bácsikájához kell mennie, akit annak idején nem sikerült elérniök Zemnuhovval. Zsora egyszerre visszaemlékezett a Vanyával tett útjukra, könnyek lepték el a szemét, és kiballagott az utcára.

Egy darabig még ottmaradtak öten: Oleg, Szerjozska és a lányok. Úgy döntöttek, hogy Szerjozska már ne is menjen haza, hanem Vitya Lukjancsenko útján értesítse szüleit.

Aztán Valja, Nyina és Olja elindultak, hogy a többieket is értesítsék a határozatról. Szerjozska kabátot húzott, és őrt állt: megértette, hogy Olegnek most egyedül kell maradnia családjával.

Már akkor, amikor nagyanyó kiskamrájában összejöttek, tudta a család, hogy Zemnuhovot és társait letartóztatták, s hogy a fiatalok erről tanácskoznak.

A házban fegyverek, zászlókra szánt vörös vásznak, röpiratok voltak. Jelena Nyikolajevna és Kolja bácsi most mindezt máshova vitte vagy elégette. A rádiókészüléket Kolja bácsi a konyha alatti pincébe ásta el. Jól letaposta földdel és savanyú káposztával teli hordót gurított föléje.

Amikor mindezzel végeztek, a rokonok Kolja szobájába gyűltek, és csak Marina hároméves kisfiának fecsegésére és csintalankodására böktek ki egy-egy szót. Várták, mint a halálraítéltek, a tanácskozás végét.

Mikor az utolsó pajtás is elbúcsúzott, Oleg végre belépett a szobába. Mindenki feléje fordult. A lelki harc és idegfeszültség nyomai már eltűntek arcáról, de eltűnt az oly gyakran felvillanó gyerekes kifejezés is. Szeme nagyon szomorú volt.

– Mama … – kezdte – és te is, nagyanyó … te is, Kolja és Marina … – nagy kezét rátette a kisfiú fejére, aki ujjongva ölelte át lábát. – El kell válnom tőletek. Segítsetek összeszedni valamit. Aztán utoljára még együtt ülünk, mint valamikor … régen – és szemében gyöngéd, távoli mosoly tükröződött.

Mind felálltak és körülvették …

… Tesz-vesz, motoszkál az anyakéz, tesz-vesz, rakosgatja a patyolatgyönge gyerekruhákat már akkor is, amikor még nincs itt, akit öltöztetni kell, amikor az még szíve dobogtató gyönge kis kopogással jelentkezik anyja méhében. Tesz-vesz, első sétára bugyolálja, iskolába öltözteti, aztán első utazásra készíti elő, hosszabb távozásra. Ez az élet: búcsúzás és találkozás. A boldogság ritka, a szív örökké gyötrődik. Tesz-vesz az anyakéz, amíg van kinek, amíg van remény, ha már az sincs, halotti ruhába öltözteti fiát.

Akadt munkája mindenkinek. Kolja bácsival az iratokat rendezgették. A naplót el kell égetni. Valaki bevarrta Oleg kabátjába a Komszomol-tagkönyvet és a megmaradt üres tagkönyvek néhány példányát. Egy rend fehérneműt szedtek össze. Berakták a hátizsákjába az élelmiszert, szappant, fogkefét, tűt fehér és fekete cérnával. Szerjozska Tyulenyinnek találtak egy öreg füles szőrmekucsmát és még élelmiszert, a másik hátizsákba is, hiszen öten lesznek.

Mégsem sikerült úgy üldögélniük, ahogy valamikor … Szerjozska hol bejött, hol megint kiment. Aztán Valja, Nyina és Olja visszajött. Már éjszaka lett. Búcsúzni kellett.

Nem sírt senki sem. Vera nagyanyó mindenkit alaposan végignézett, az egyiknek begombolta a kabátját, a másiknak a hátizsákját igazította meg. Egyenként jóságosan magához szorította, aztán ellökte őket. Oleget tovább tartotta, miközben éles állát odanyomta a fiú sapkájához.

Oleg kézen fogta anyját, és átvezette a másik szobába.

– Bocsáss meg nekem – mondta.

Az anya kirohant utánuk az udvarra. A hideg végigvágott rajta. Nem látta, csak hallotta, hogy csikorog a hó a távozók talpa alatt, ezt is csak alig-alig észlelte, aztán megszűnt minden. Ő meg állt a sötét, csillagos éjszakában.

Hajnal felé, miután egy percre sem hunyta le a szemét, Jelena Nyikolajevna dörömbölést hallott. Gyorsan ruhát vett magára és kiszólt.

– Ki az?

Négyen jöttek: Szolikovszkij rendőrfőnök, Fenbong altiszt és két katona. Oleget keresték. Jelena Nyikolajevna azt mondta, hogy a fiú falura ment, ruhát élelmiszerre cserélni.

Felkutatták a házat, és letartóztatták az összes lakókat, még Vera Vasziljevna nagyanyót és Marinát is, hároméves kisfiával. Nagyanyó alig tudta értesíteni a szomszédokat, hogy ügyeljenek a házra.

A fogházban külön cellákban helyezték el őket. Marina kisfiával egy cellába került, mely teli volt olyan asszonyokkal, akiknek nem volt semmi közük az Ifjú Gárdához. De köztük volt Marija Andrejevna Borc és Szerjozska Tyulenyin nővére, Fenya, aki gyerekeivel külön lakott a szüleitől. Fenyától megtudta Marina, hogy az öreg Tyulenyinék – Alekszandra Vasziljevna, sőt a nyomorék „nagyapó” a mankójával – szintén fogságba kerültek, míg Nagya és Dasa nővéreinek sikerült továbbállniok.

Németország népirtással vádolja Oroszországot

ria.ru/2022.11.30

A német parlament ma egy olyan határozatot szándékozik megfontolni – nagy valószínűséggel végül elfogadni –, amely a Moszkva által szándékosan szervezett és támogatott „Holodomort Ukrajnában” népirtásnak ismeri el.

Tömeges éhezésről és a parasztok haláláról beszélünk a Szovjetunióban a harmincas évek elején. A kolosszálisan sok áldozattal járó tragédiának különböző okai voltak. Köztük a gyors és erőszakos kollektivizálás, az egyéni gazdaságok lerombolása, a vidéki lakosság tömeges elvándorlása azokról a helyekről, ahol ezek az emberek éltek és dolgoztak a földön.

A kivándorlás olyan városokba irányult, ahol az ipar nőtt, vagy a száműzetésbe. Távoli helyekre. Ott is munkához szokott kezekre volt szükség.

Éhség – a központi és helyi hatóságok fellépésének eredményeként. Történelmi értékelést adtak a történtekről. A statisztikák sem tiltottak.

Ami Ukrajna területén történt, valamint ami például a Volga-vidéken és Kazahsztánban történt, az országunk életének általános történetének tényei, amelyekből megtanultuk (és tanuljuk is), hogy ne fordulj el, és nézd a szemed az igazságot. Bármilyen kemény is az igazság.

De a Bundestag a német képviselők magasztos gyűlése, amely az „Oroszország által szándékosan szervezett és tervezett éhínség által okozott népirtásról” egy teljesen más történet. És teljesen más, nem, nem igaz – hanem az igazság utáni. És az utolsók, akik (elsősorban erkölcsi szempontból) megbeszélhetik az ilyen jellegű problémákat, a németek. És ezt is közvetlenül és előítéletek nélkül kell elmondani.

Mert a német politikusok előző generációi éppen azok voltak, akik az éhezést katonai fegyverként használták politikai célok elérése érdekében.

És ez természetesen nem csak a leningrádi blokádról szól, hanem általában véve annak a német hadjáratnak a tartalmáról, amelynek célja hazánk és népe elpusztítása a Nagy Honvédő Háború idején.

Csak a Szovjetunióban a náci főnökök, a katonaság és a más területeken dolgozók – az Ost-terv szerint – több tízmillió szovjet állampolgárt ítéltek éhhalálra, függetlenül attól, hogy hol éltek. Oroszországban, Fehéroroszországban, Ukrajnában. A Fekete Földön vagy a Nem Fekete Földön.

Az Ost-terv egy részét „ éhségtervnek ” nevezték – és itt mind az orosz, mind a lelkiismeretes német történészek kollegiális konszenzussal rendelkeznek.

Feltételezték, hogy a „piszkos és alsóbbrendű szlávok” élelmiszerellátásának leállításával a fajtiszta árják legalább 30 millió embert éhen halnának.

Leningrád (erről lentebb) sorsa is Moszkvának volt szánva. A német parancsnokság sem a Wehrmacht tűzerejét, sem annak élőerejét nem akarta utcai harcokra fordítani Szülőföldünk fővárosában. Teljesen körül akarták vonni Moszkvát, elzárni minden élelmiszer- és egyéb készlettől, gondoskodva arról, hogy az éhínség kiirtása után megmaradt város lakossága maga adja át a szovjet főváros szimbolikus kulcsait.

És csak a Moszkva melletti fasiszta csoport legyőzésére irányuló hadművelet és a védők hősiessége, akik élve feküdtek le, hogy aláássák Guderian tankjait, és holttestükkel borították el a német géppuskák dobozait, nem tette lehetővé a gyűrű bezárását a város fővárosa körül az, ország. Természetesen ezek a hősök, ismertek és ismeretlenek, halottak, sebesültek vagy életben maradtak, visszatérve a szolgálatba, nem tudták, milyen sors vár Moszkvára. De világosan megértették, hogy városunkat és népünket akarták akkor elpusztítani. Nem egy golyó, egy akasztófa – olyan hideg és éhes.

Nem sikerült. Maga Guderian „Egy katona emlékiratai”-ban így ír erről: „A Moszkva elleni támadás kudarcot vallott. Bátor csapataink minden erőfeszítése hiábavaló volt.”

Nem, Guderiant Nürnbergben nem állították bíróság elé: a törvényszéken csak tanúként lépett fel, mivel a szövetségesek (a britek, az amerikaiak és a franciák) nem fogadták el a Szovjetunió vádjait a Wehrmacht vezérezredesével szemben, aki elrendelte a kivégzést, fogságba esett Vörös Hadsereg katonái közül. Guderian elég okos volt ahhoz, hogy szóban adjon ilyen parancsot, anélkül, hogy aláírta volna a vonatkozó dokumentumokat.

A jelenlegi poszt-igazság és politikai helyzet korszakában, melynek célja gyakorlatilag ugyanaz – elpusztítani, de morálisan szörnyeteggé varázsolni a Nyugat köztudatában, Guderian egyébként hamarabb, vagy később a „szovjet bolsevik diktatúrával vívott” harc mércéjévé is emelhető. Ebben az értelemben a Bundestag képviselői, akik ma azt elemzik, hogyan éheztette ki Moszkva Ukrajnát, valószínűleg nem lesznek egyenlők.

Az ostromlott Leningrád lakói a Nyevszkij sugárút aszfaltjában lévő lyukakba gyűjtik a vizet, amely a lövöldözés után jelent meg

Megmentve Moszkvát a bekerítéstől, a szovjet katonai parancsnokság kénytelen volt meggyengíteni Leningrád védelmét, és ott a von Leeb tábornok parancsnoksága alatt álló Északi Hadseregcsoportnak a Mannerheim által vezényelt finnek segítségével sikerült bekeríteni a várost.

Pontosan 80 évvel azelőtt, hogy a berlini Bundestag arról vitatkozik, hogyan vádolják meg ismét Oroszországot barbársággal és halálos éhínség szervezésével, a Savicsev család már Leningrádban éhen halt. A 12 éves Tanya Savicheva naplójának utolsó bejegyzése 1942 májusából származik.

„Anyu május 13-án halt meg, reggel fél 7-kor. Savicsevék meghaltak. Mindenki meghalt. Csak Tanya maradt.” A gyermeket annak ellenére sem tudták megmenteni a disztrófia következményeitől, hogy csodával határos módon kivitték a városból. Két év múlva meg fog halni, vak az éhségtől. Tüdejét ugyanaz az éhség emésztette. A krónikus dystrophiát akkor még nem tudták, hogyan kell kezelni.

Jól táplált, nemzedékeken át jól táplált (Németországban még vereséget is szenvedett, Berlinben pedig a szovjet parancsnokság és főként a volt Birodalom fővárosának első katonai parancsnoka, Berzarin tábornok erőfeszítései által legyőzött és legyőzött) gyerekeket kaptak napi tej, meleg étel, beoltották őket fertőző betegségek ellen – természetesen „piszkos alsóbbrendű szláv barbárok” utasítására) ma arról kívánnak beszélni, hogy az oroszok „különösen etnikai alapon éheztették” a köztársaság lakosságát, a Szovjetunió része volt, és mindenki testvériségnek tekintette.

Amikor egy ilyen jogalkotási kezdeményezésre keresünk magyarázatot, önkéntelenül is felvetődik a kérdés: vajon nem ugyanaz a revansizmus, amiről a „kreml propagandistáihoz” való tartozás vádjával beszéltek és beszélnek?

Lehetséges, hogy a német politikai elit – nem mindenki, de nagyon sokan, akik ma az uralkodó rendszer részét képezik, és nemcsak magában Németországban, hanem az EU -ban is – valóban ugyanazt a vágyat táplálták, hogy ennek eredményeként legyőzzenek és elpusztítsanak bennünket? Arra különösen, hogy végül magunk mentettük meg őket az éhségtől, a betegségektől, a nácizmustól?

Mi mással magyarázható a német parlamenti képviselők ezen lépése, kivéve a bosszú, pontosabban a bosszúvágy?

Az oroszok, akik több tízmillió halálos áldozatot tettek a hitlerizmus alóli páneurópai felszabadulás oltárán, köztük több mint egymillióan haltak éhen Leningrádban, akik ezzel a nagy áldozattal és a győzelemmel segítették létrehozni magát az Európai Uniót, nézzék meg, mit ma történik a Bundestagban és elesetteink szemével.

A Savicsev család szemével, akik éhen haltak. A megmaradt Tanya szemével, aki szintén disztrófiában halt meg. Nem mondunk semmit. Ezeknek az embereknek az emléke iránti tiszteletből.

Tudjuk, hogy a történelem meghozhatja döntéseit. És biztosak vagyunk benne, hogy a német parlamenti képviselők ezen tettei is értékelést kapnak. Nem sietünk. Csak tudjuk, hogy ez megtörténik.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 2747 Törtel, Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!