A kommunista erkölcs elvei és normái – A szocialista humanizmus

A polgári „demokrácia” kapitalizmusa a bérrabszolgaságot alkalmazza, így proletár ember emberi értéke az rabszolga emberi méltósága lesz. Manapság a kapitalista állam derűsen hirdeti a médiákban, hogy milyen sokat tesz a gazda a proletár érdekében. Mosolygó bemondói istenítik a kapitalista rendszer humánus voltát, de egy szó sem esik, hogy valójában kizsákmányolják a proletár népet, és bármit ad azt a dolgozók termelték meg. A tőkés gazdagodás oka a proletárok kizsákmányolása, ami embertelen és civilizálatlan barbarizmus. Tehát a világkapitalizmus embertelen antihumánus társadalom, ahol az emberiség csak a profit megteremtéséhez kell. Mi szüksége van az emberiségnek a dologtalan élősködő kapitalistákra? Bármilyen érték létrehozásához csak munkára és dolgozókra van szükség, az élősködők nem tartoznak a munkafolyamatokba, károsak. Élősködő tőkésre nincs szüksége az emberiségnek, csak dolgozókra. A vállalkozás is munka, úgy kell értékelni, mint értékeset, de nem mint az élősködésre való jogosultságot. A kapitalizmusban a vállalkozó képességű ember kis szerencsével haszontalan kizsákmányolóvá, élősködővé válik. A kapitalizmusban a dolgozó ember áru lesz, ami embertelen. A kapitalizmus nem tud embervásár nélkül működni, tehát antihumánus.

Wikipédia „A humanizmus az érett európai középkor egyik nagy hatású filozófiai irányzata, egyben a reneszánsz korstílus eszmei háttere volt. Lényege körülbelül úgy foglalható össze, hogy mindennek mértéke az ember, ami nagy fordulat volt a korábbi istenközpontúsághoz képest.”

… A szocialista humanizmus a legmagasabbrendű humanizmus
… A szocialista humanizmus mint a kommunista erkölcs elve az emberi méltóság tiszteletben tartását, az emberről való gondoskodást, az emberek mindenfajta elnyomásának és megalázásának gyűlöletét juttatja kifejezésre.
… A más osztályok munkáját kisajátító kizsákmányoló osztályok nem ismerik és nem is ismerhetik az igazi humanizmust. A rabszolgatartónak a rabszolgához, a hűbérúrnak a jobbágyhoz, a tőkésnek a munkáshoz való viszonyával kapcsolatban értelmetlen volna humanizmusról beszélni. Marx „A tőké”-ben, amikor a munkásnak a munkanappal kapcsolatos követeléseit fejti ki, nagy erővel leplezi le a burzsoá társadalmi viszonyok antihumanista jellegét, amelyek között az ember áru, egy másik ember meggazdagodásának eszköze
… A keresztényi erkölcs jogosnak ismerte el az ókori rabszolgaságot és a középkori hűbériséget, isten nevében megáldotta a máglyákat és a kínpadokat, melyeket az egyház felhasznált arra, hogy leszámoljon a tudomány haladásáért és a társadalmi igazságosságért küzdő harcosokkal. Ma a keresztényi erkölcs a dolgozó tömegek tőkés elnyomását szentesíti.
… Nincs olyan aljasság, amelyet a mai imperialista burzsoázia az emberre való hivatkozással ne ismerne el jogosnak. A mai polgári ideológusok az ember megbecsüléséről hangoztatott frázisaikkal leplezni akarják azt a tényt, hogy az imperialisták megvetik a dolgozókat, nem törődnek sorsukkal, sem az elnyomott és leigázott népek sorsával.
… A mai imperialisták ideológiájában és egész gyakorlati tevékenységében megnyilvánuló antihumanizmussal szemben áll a munkásosztály szocialista humanizmusa, mely az elmúlt korok humanizmusának legjobb hagyományaira támaszkodik.
… A múlt forradalmi humanista hagyományainak folytatója és továbbfejlesztője a marxista párt, amely a modern társadalom leghaladóbb osztálya mozgalmának élére állt. Ez az osztály azt a célt tűzte maga elé, hogy megszabadítja az emberiséget mindennemű kizsákmányolástól, a nyomortól, a szenvedésektől és betegségektől.
… a burzsoá társadalomban az egyenlőség elve, akárcsak a szabadság elve, tisztára formális elv, bárhogy is igyekszik a burzsoázia ezeket az elveket az örök erkölcsi és politikai követelmények színvonalára emelni. Nem szabad és nem is lehet szabad az az ember, aki éhségre, nyomorúságra, kényszermunkára és munkanélküliségre van kárhoztatva. Nincs és nem is lehet egyenlőség a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között.
… Az egyenlőség elvének igazi humanista tartalma csak akkor van, ha az egyenlőség proletár, marxista értelmezését vesszük alapul, amely szerint az egyenlőség elve az osztályok megsemmisítését, vagyis a termelőeszközök magántulajdonának és az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetését jelenti.
… A kapitalizmus nem kíméli az emberi életet; milliókat kárhoztat éhhalálra, milliókat pusztít el a háborúk véres mészárlásaiban.
… A szocializmus országa az ember nevében fejleszti a termelőerőket, az ember nevében törekszik az emberi munka megkönnyítésére és az ember növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítésére.
… A szocialista humanizmus cselekvő jellegű, harcos humanizmus, amely azért küzd, hogy az egész társadalmat felszabadítsa a tőke igája alól, hogy megszüntesse a háborúkat, véget vessen a népek leigázásának, s megteremtse az emberek és népek testvériségét az egész világon.
… A humanizmus mint a kommunista erkölcs alapelve mindenekelőtt az emberi méltóság tiszteletben tartását jelenti.
… A marxizmus arra tanít, hogy a kizsákmányoláson alapuló rendszer körülményei között az elnyomott ember méltósága a kizsákmányolás ellen vívott harcában, a kizsákmányolókkal szemben érzett gyűlöletében mutatkozik meg.
… Lenin ezt írta: „Az a rabszolga, aki tudatában van rabszolga mivoltának és harcol ellene — forradalmár. Az a rabszolga, aki nincsen tudatában rabságának és némán, öntudatlanul, szótlanul tengeti rabszolgaéletét — az egyszerűen rabszolga. Az a rabszolga, akinek csurog a nyála, amikor önelégülten ecseteli a rabszolgaélet gyönyörűségeit, és aki el van ragadtatva derék és jóságos urától — lakáj, szolgalélek”
… Nem lehet önérzetes szovjet ember az, aki lélek nélkül dolgozik, aki megsérti az állami fegyelmet, aki nem védi a népi tulajdont a tolvajoktól, a nép javainak fosztogatóitól — a nép ellenségeitől.
… A dolgozókról való gondoskodás törvény, irányadó szabály valamennyi szovjet intézmény és szervezet számára.
… Az emberről való gondoskodás azt is jelenti, hogy nagy figyelmet és gondot kell fordítani a káderek nevelésére, minden egyes tehetséges dolgozó nevelésére.
… A polgári világban nem ismerik az emberről való gondoskodást. Ott mindenki gyűlöli és irigyli a másikat, fél a másiktól, és igyekszik tőle távol tartani magát.
… A Szovjetunió megalakulásának első napjától kezdve harcol a háborúk ellen, amelyeket a kapitalizmus zúdít az emberiségre.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A szocialista humanizmus

a) A szocialista humanizmus a legmagasabbrendű humanizmus

A szocialista humanizmus mint a kommunista erkölcs elve az emberi méltóság tiszteletben tartását, az emberről való gondoskodást, az emberek mindenfajta elnyomásának és megalázásának gyűlöletét juttatja kifejezésre.

A szocialista humanizmus elve, amely a szovjet társadalmi és államrend természetéből következik, természetszerűleg a kommunista erkölcs egyik legfontosabb elve.

A más osztályok munkáját kisajátító kizsákmányoló osztályok nem ismerik és nem is ismerhetik az igazi humanizmust. A rabszolgatartónak a rabszolgához, a hűbérúrnak a jobbágyhoz, a tőkésnek a munkáshoz való viszonyával kapcsolatban értelmetlen volna humanizmusról beszélni. Marx „A tőké”-ben, amikor a munkásnak a munkanappal kapcsolatos követeléseit fejti ki, nagy erővel leplezi le a burzsoá társadalmi viszonyok antihumanista jellegét, amelyek között az ember áru, egy másik ember meggazdagodásának eszköze: „Egy napi munkaerőt fizetsz meg nekem — mondja a munkás a tőkésnek —, holott három napit használsz el . . . Én tehát normális hosszúságú munkanapot kívánok, és ezt nem szívedhez fellebbezve kívánom, mert pénzdolgokban vége a kedélyességnek. Meglehet, mintapolgár vagy, talán tagja az Állatkínzás Megszüntetéséért Küzdő Egyesületnek, és a tetejében még szent ember hírében is állsz, de annak a dolognak, amit te velem szemben képviselsz, nem ver szív a kebelében”⁶².
⁶² Marx. A tőke. 1. köt. 3. kiad. Szikra 1955. 220. old.

Marx kimutatta, hogy a tőke a többletmunka iránti farkasétvágyában a munkanapnak nemcsak erkölcsi, hanem tisztára fizikai maximális határait is elveti. A tőke „tehát nincs tekintettel a munkás egészségére és élettartamára, hacsak a társadalom nem kényszeríti rá, hogy tekintettel legyen”⁶³.
⁶³ Ugyanott, 254. old.

A polgári társadalom az individualizmusával szervesen összefüggő antihumanizmusát „humanista” lepellel takargatja, melyet különféle erkölcsi tanokból, különösen a közülük legelterjedtebb tanból — a valláserkölcsből sző. A képmutató keresztényi erkölcs az emberről mint „isten kisugárzásáról”, a felebaráti szeretetről stb. szóló frázisokkal igyekszik leplezni és igazolni a kizsákmányolást s az elnyomást. A keresztényi erkölcs jogosnak ismerte el az ókori rabszolgaságot és a középkori hűbériséget, isten nevében megáldotta a máglyákat és a kínpadokat, melyeket az egyház felhasznált arra, hogy leszámoljon a tudomány haladásáért és a társadalmi igazságosságért küzdő harcosokkal. Ma a keresztényi erkölcs a dolgozó tömegek tőkés elnyomását szentesíti. A tömegeket a kizsákmányolók iránti szeretetre inti, a szolgai tűrést és a földi uralkodóknak való engedelmességet hirdeti, az embereket arra buzdítja, hogy ismerjék el velük született bűnösségüket és romlottságukat, a földi szükségletek megvetésére tanít, a „lélek megmentéséért” aggódik és örök mennyei üdvösséget ígér. A mai imperialista burzsoáziának — akárcsak az előző kizsákmányoló osztályoknak — rendkívül előnyös a keresztény „humanisták” prédikációja, mert elvonja a dolgozókat a kizsákmányolás és az elnyomás elleni forradalmi, harctól, s az imperialista politika engedelmes eszközeivé teszi őket. Másfelől, a reakció üldözi azokat az egyházi személyeket, akik aktívan harcolnak a népek békéjéért.

A mai burzsoázia messzemenően kihasználja „az emberről mint célról” szóló kanti formulát is, és úgy igyekszik a dolgot beállítani, mintha éppen a bérrabszolgaságon alapuló társadalomban lenne az ember a legfőbb érték. Kant formuláját, mely az emberről mint célról és nem mint eszközről beszél, s amely elvont formában a filozófusnak az emberi méltóság emelésére irányuló humanista törekvését fejezi ki, a reakciósok arra használják fel, hogy leplezzék az imperializmusnak az emberre, az egyénre gyakorolt romboló hatását. Nincs olyan aljasság, amelyet a mai imperialista burzsoázia az emberre való hivatkozással ne ismerne el jogosnak. A mai polgári ideológusok az ember megbecsüléséről hangoztatott frázisaikkal leplezni akarják azt a tényt, hogy az imperialisták megvetik a dolgozókat, nem törődnek sorsukkal, sem az elnyomott és leigázott népek sorsával. Ma már számos polgári ideológus lemond a képmutatásról, eldobja a humanizmus fügefalevelét, s cinikusan, nyíltan dicsőíti a háborút és az emberirtás legmodernebb eszközeit, melyek az imperialista rablóknak a maximális profitért való hajszáját segítik. Így például Speakman amerikai szociológus nyíltan az emberek és a népek közötti gyűlöletet dicsőíti, és az erkölcs helyébe az erőt helyezi. „Az erő — mondja az amerikai pénzeszsákoknak ez az alázatos bérence — azt jelenti, hogy akaratunkat másokra rá tudjuk kényszeríteni, hogy diktálhatunk azoknak, akiknek nincs erejük, és engedményekre kényszeríthetjük azokat, akik kevésbé erősek, mint mi. Ott, ahol a konfliktus végső formája a háború, az erőért folyó harc a katonai hatalomért folyó harccá, a háború előkészítésévé válik.” Kieffer amerikai szociológus hasonló cinizmussal azt javasolja az amerikai imperialistáknak, hogy a népek közötti kapcsolatok terén az erőpolitikát alkalmazzák: „Szükségem van rá, akarom, viszem.” Ez a formula tökéletesen kifejezi azt a politikát, amely a szabadságszerető népek ellen irányul, és elvet a humanizmusra vonatkozó mindennemű elképzelést. Melyik becsületes ember nem szörnyedt el az amerikai intervenciósok véres koreai gaztetteinek hallatára, kit nem töltött el iszonyattal a koreai városok és falvak barbár megsemmisítése, a napalmbombák, a vegyi és a baktériumfegyverek alkalmazása, a békés lakossággal szemben elkövetett erőszak, a hadifoglyoknak a haláltáborokban való legyilkolása. „Rugdossátok a foglyokat, üssétek ököllel, puskatussal, döfjétek szuronnyal őket. Ha közéjük lőtök, szeretném, ha éles töltést használnátok” — adta ki a hadifoglyokkal való bánásmódra vonatkozó utasítást 1952 májusában Boatner tábornok, a kocsedói tábor parancsnoka a fogolyőrségnek. A kocsedói kannibálok a majdaneki és auschwitzi fasiszta kannibálok méltó utódainak bizonyultak. Lábbal tiporták az emberiességnek a nemzetközi kapcsolatok terén régóta érvényben levő legelemibb követelményeit is.

A mai imperialisták ideológiájában és egész gyakorlati tevékenységében megnyilvánuló antihumanizmussal szemben áll a munkásosztály szocialista humanizmusa, mely az elmúlt korok humanizmusának legjobb hagyományaira támaszkodik.

A múlt legfejlettebb filozófiai és etikai elméleteiben megtalálható humanizmusnak volt bizonyos progresszív jelentősége: tiltakozott az egyéniség gúzsbakötése ellen, védte az egyén jogait és emberi méltóságát, s az egyénnek a keresztény-aszkétikus dogmák alóli felszabadítására törekedett. Minél szorosabb volt a kapcsolat ezeknek az elméleteknek a megalkotói és a nép között, annál világosabban és határozottabban mutatkozott meg ezeknek az elméleteknek a humanizmusa, s annál nagyobb volt e humanizmus gyakorlati jelentősége a tömegek életére nézve. A francia felvilágosítók etikája, amely tiltakozás volt a feudális elnyomás ellen, a népet sötétségben és tudatlanságban tartó feudális politikai intézmények ellen, s a tudatlanságot szentesítő vallás és egyház ellen, sokkal több humanizmust tartalmazott (a felvilágosítók etikai alaptételeinek absztrakt jellege ellenére), mint az „ember istenítésének” és a mindennel megbékítő „felebaráti szeretet” prédikálásának különböző formái.

A Marx előtti filozófiában a forradalmi humanizmus az orosz forradalmi demokraták — Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij és Dobroljubov etikai elméleteiben emelkedett a legmagasabb fokra. Az orosz forradalmi demokraták, akik mélységesen hittek a nép forradalmi erejében és jövőjében, a dolgozó ember megbecsülését követelték, azt tanították, hogy a népet igazán szeretni kell, hogy meg kell látni a nép egyszerű embereinek azokat a nemes szellemi és erkölcsi vonásait, amelyek arról tanúskodtak, hogy népükben megvan a nagyfokú civilizálódáshoz szükséges képesség, s nem hiányzik belőle a kellő bátorság és hősiesség sem. Művelt kortársaikban felkeltették a szégyenkezés érzését a fennálló állapotok miatt, amikor is az egyén csak a néptömegek rovására fejlődhet:

Kiknek nyers keze végzi a munkát.
Így lehetővé téve nekünk
A művészetet és a tanulmányt,
És hogy álmodozók lehetünk.

A XIX. század nagy orosz demokratái felkeltették az elnyomott néptömegek önérzetét, a parasztforradalom szükségességét hirdették, s a nép leg jobbjaiban kifejlesztették a néptömegek iránti forradalmi kötelesség tudatát. Ebben rejlik forradalmi humanizmusuk.

A múlt forradalmi humanista hagyományainak folytatója és továbbfejlesztője a marxista párt, amely a modern társadalom leghaladóbb osztálya mozgalmának élére állt. Ez az osztály azt a célt tűzte maga elé, hogy megszabadítja az emberiséget mindennemű kizsákmányolástól, a nyomortól, a szenvedésektől és betegségektől. Ez az osztály, ennek az osztálynak a kollektív harca a humanizmus bővizű forrása, hiszen a kommunizmus, vagyis a proletármozgalom célja — miként Marx mondja — egyet jelent a humanizmussal. Ez a cél megszűnt puszta ábránd lenni, amikor a kapitalizmus létrehozta a megvalósításához szükséges anyagi feltételeket, amikor megjelent az a forradalmi osztály, melynek érdekei — a történelem során első ízben — objektíven egybeesnek a dolgozó, kizsákmányolt tömegek érdekeivel. Ezért írt Marx és Engels a munkásmozgalom fennkölt humanizmusáról. A győztes szocializmus országában megvalósult Marx és Engels jövendölése: létrejött az a társadalom, amelyben minden egyes ember szabad fejlődése az összesség szabad fejlődésének feltétele.

A szocialista humanizmus elutasítja a „felebaráti szeretet” elvont hirdetését, amely az osztálytársadalomban mindig vagy illúziónak vagy tudatos képmutatásnak bizonyult. Az első esetben Scsedrin kárász-idealistájának „humanizmusáról” van szó, aki a csukának hirdette az erényt, s a csuka felfalta. A második esetben a humanizmus a rabló álarca. Lenin 1907-ben kíméletlenül ostorozta az olyan „szocialistákat”, akik a sajtóban (nekrológokban és cikkekben) nagy hangon dicsőítették az akkor elhunyt Heyden grófnak, ennek a reakciós nagybirtokosnak a „humanizmusát”. Lenin megállapította, hogy ennek a nagybirtokosnak a „humanizmusa” vékony máz, mely mögött meg kell látnunk az osztályával életre-halálra összeforrott, a népet mélységesen gyűlölő ragadozót. A hóhéroktól és pogromlovagoktól ezt a nagybirtokost csak a „fellengzős” frázisok sallangjai és a felszínes műveltség máza különböztette meg. A mai burzsoázia gyakorlati politikusainak és ideológusainak hangzatos szólamai és felszínes műveltsége mögött szintén észre kell vennünk a reakciós osztály képviselőit, akikre a legkevésbé sem jellemző a jóság és az emberiesség.

A burzsoá ideológusok szerint a humanizmus a burzsoázia által hangoztatott egyenlőség elvében jut kifejezésre, amely — úgymond — „egyenlő lehetőségeket” biztosít a kapitalizmusban minden egyes ember fejlődése számára. De a burzsoá társadalomban az egyenlőség elve, akárcsak a szabadság elve, tisztára formális elv, bárhogy is igyekszik a burzsoázia ezeket az elveket az örök erkölcsi és politikai követelmények színvonalára emelni. Nem szabad és nem is lehet szabad az az ember, aki éhségre, nyomorúságra, kényszermunkára és munkanélküliségre van kárhoztatva. Nincs és nem is lehet egyenlőség a kizsákmányoló és a kizsákmányolt között. Az egyenlőség elvének igazi humanista tartalma csak akkor van, ha az egyenlőség proletár, marxista értelmezését vesszük alapul, amely szerint az egyenlőség elve az osztályok megsemmisítését, vagyis a termelőeszközök magántulajdonának és az ember ember által való kizsákmányolásának megszüntetését jelenti. Csakis a termelőeszközök társadalmi tulajdona teremt egyenlő lehetőségeket ahhoz, hogy minden dolgozó kifejleszthesse egyéniségét, s ne mások rovására, hanem az emberek közötti igazán emberi és magából a szocializmus lényegéből fakadó kapcsolat alapján fejlődjék.

A kapitalizmus nem hozott és nem is hozhatott létre ilyen kapcsolatot az emberek között. A kapitalizmus nem kíméli az emberi életet; milliókat kárhoztat éhhalálra, milliókat pusztít el a háborúk véres mészárlásaiban. Az Egyesült Államok reakciós sajtója állandóan a háborút és a bűnözést dicsőíti, ami rendkívül demoralizáló hatással van az emberekre. E hatás mértékének a megítéléséhez elég figyelembe venni az úgynevezett „comics” regények népszerűségét. A „comics” füzetek „szórakoztató” regények gyermekek részére. Az amerikai gyermekek több mint 98 százaléka rendszeresen olvassa ezt a szennyirodalmat, s legnagyobb részük lelkesedik a „felsőbbrendű emberért”, a vérszomjas kalandorért és gyilkosért, aki az erőszakot joggá avatja, aki megveti a tudományt és a kultúrát. 1952-ben 92 „comics” füzetet megvizsgáltak, s ezekben 218 súlyos bűntényt, 86 szadista cselekményt, 309 kisebb bűntényt, 287 társadalomellenes cselekedetet, 186 pornográf jelenetet, 522 fizikai erőszakot és 14 részletesen leírt gyilkosságot számoltak össze. Ha tekintetbe vesszük, hogy 1952-ben havonta több mint 100 millió (azaz egész évben több mint egy milliárd) „comics” füzetet adtak el, akkor láthatjuk, hogy a tőke milyen tömegméretekben hajtja végre „az ember elleni támadását” (ahogyan az egyik angol haladó újságíró, Derek Kartun találóan kifejezte).

A szocializmus megmenti az embert attól a szellemi és erkölcsi megnyomorodástól, amely a kapitalista rendszerben elkerülhetetlen osztályrésze.

A szocializmus országa az ember nevében fejleszti a termelőerőket, az ember nevében törekszik az emberi munka megkönnyítésére és az ember növekvő anyagi és kulturális szükségleteinek kielégítésére. A szovjet tudósok az ember nevében munkálkodnak az élet meghosszabbításának problémáján. A szocializmus olyan feltételeket teremtett a kultúrának és magának az embernek a fejlődéséhez, amilyeneket a kapitalizmus sohasem hozhatott létre. A szocializmus erkölcsi értelemben vett érdeme, hogy megteremti az egyén igazi emberi megnyilvánulásainak, minden igazi emberi érzés kibontakozásának feltételeit. A szocializmus országában beigazolódnak Marx szavai: a magántulajdon megszüntetése minden emberi érzés és tulajdonság teljes felszabadulását jelenti, ezek az érzések mind szubjektív, mind pedig objektív értelemben emberi érzésekké válnak⁶⁴.
⁶⁴ Lásd Marx—Engels. Művészet, irodalom. Lukács György elő szavával. Szikra 1946. 95. old.

Objektív értelemben azért, mert az emberi érzések tárgya — a társadalmi lét — itt igazi emberi lét, azoknak a dolgozóknak elvtársi együttműködése és kölcsönös segítsége, akik mentesek a kizsákmányolástól és a természetet saját szükségleteiknek megfelelően átalakítják. Szubjektív értelemben azért, mert az anyagi szükség és a nyerészkedési vágy jármától megszabadult emberek számára lehetővé válik, hogy érzéseiket — beleértve esztétikai érzéküket és erkölcsi érzéseiket is — minden irányban kifejlesszék. A szocializmus országa a gyakorlatban bizonyította be, milyen jelentős fejlődésen mennek át a kizsákmányolás és ínség által el nem nyomott érzelmek és tulajdonságok.

A szocialista humanizmusban nincs helye az ember, az emberi képességek stb. „isteni lényegéről” szóló hangzatos, fellengzős frázisoknak, melyek a múlt absztrakt humanizmusát annyira jellemzik. Ez a humanizmus nem a mindent megbocsátás, a nyomorúságba való belenyugvás, az emberek iránti passzív részvét hamis humanizmusa, melyet Gorkij Luka alakjában testesít meg. Luka az embereket a jobb életről szóló „magasztos” hazugsággal vigasztalja, hogy megbékítse őket a való élet nyomorúságával. A szocialista humanizmus cselekvő jellegű, harcos humanizmus, amely azért küzd, hogy az egész társadalmat felszabadítsa a tőke igája alól, hogy megszüntesse a háborúkat, véget vessen a népek leigázásának, s megteremtse az emberek és népek testvériségét az egész világon. A szocialista humanizmus a szocialista társadalom tagjainak, a társadalom javáért, valamennyi ember anyagi és kulturális szükségleteinek legteljesebb kielégítéséért dolgozó embereknek a humanizmusa. Ez a humanizmus megköveteli, hogy szent gyűlölettel gyűlöljük azokat az erőket, amelyek hátráltatják a társadalmi fejlődést, amelyek a népelnyomók gazdagodása és hatalma érdekében a háború s a fasiszta terror rémségeit zúdítják az emberek millióira, s nyomorra és szenvedésre kárhoztatják őket.

b) Az emberi méltóság tiszteletben tartása és az emberről valógondoskodás

A humanizmus mint a kommunista erkölcs alapelve mindenekelőtt az emberi méltóság tiszteletben tartását jelenti. Már Marx rámutatott arra, amikor az embernek a kommunista társadalomban való minden irányú fejlődéséről beszélt, hogy maga ez a fejlődés hatalmas termelőerő, s hogy a legfőbb tőke maga az ember. Ebből kiindulva, a marxizmus követeli mindazoknak a feltételeknek és kapcsolatoknak a megszüntetését, amelyek leigázzák és megalázzák az embert. A győztes szocializmus országában a párt és az állam egész tevékenysége az ember felemelésére irányul, mert a pártot és az államot az a marxista tétel vezérli, hogy „a világ minden becses tőkéje közül a legbecsesebb és legdöntőbb jelentőségű tőke — az ember, a káder”⁶⁵.
⁶⁵ Sztálin. A leninizmus kérdései. 7. kiad. Szikra 1953. 693. old.

Az embernek a világ legfőbb értékeként való elismerése maga után vonja az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelményét. A marxizmus—leninizmus az emberi méltóságot nem úgy fogja fel, mint a nyárspolgár, aki arra törekszik, hogy mások elnyomása és leigázása árán embertársai fölé kerekedjék. Az emberi méltóságot nem gazdagsággal, pénzzel, karrierrel mérik. Az emberi méltóságot nem adja meg a magába zárkózott egyén gőgös magánya, sem az egyén idealista és vallásos misztifikálása, de még az embernek istenhez való hasonlítása sem, ami valójában az embernek „a földi istenektől” való szolgai függőségét szentesíti.

A marxizmus arra tanít, hogy a kizsákmányoláson alapuló rendszer körülményei között az elnyomott ember méltósága a kizsákmányolás ellen vívott harcában, a kizsákmányolókkal szemben érzett gyűlöletében mutatkozik meg. Fentebb már rámutattunk arra, hogy Marx és Engels megállapítása szerint a munkások akkor őrizhetik meg emberi méltóságukat, ha kifejlődik bennük a gyűlölet a kizsákmányolókkal szemben. Lenin ezt írta: „Az a rabszolga, aki tudatában van rabszolga mivoltának és harcol ellene — forradalmár. Az a rabszolga, aki nincsen tudatában rabságának és némán, öntudatlanul, szótlanul tengeti rabszolgaéletét — az egyszerűen rabszolga. Az a rabszolga, akinek csurog a nyála, amikor önelégülten ecseteli a rabszolgaélet gyönyörűségeit, és aki el van ragadtatva derék és jóságos urától — lakáj, szolgalélek”⁶⁶.
⁶⁶ Lenin Művei. 13. köt. Szikra 1964. 41. old.

Lenin megállapításai kifejezik, hogy a kapitalista társadalomban az emberi méltóság közvetlenül az ember öntudatosságának fokától és a felszabadulásért vívott harcban elfoglalt helyétől függ. Igazi emberi méltósággal nem azok rendelkeznek és nem azok érdemelnek megbecsülést, akik a kizsákmányoláson alapuló társadalom gazdái, sem az ő lakájaik (még ha „szocialistáknak” nevezik is magukat), hanem a munka emberei, a nép felszabadításáért küzdő harcosok.

A szocializmusban, ahol nincsenek többé kizsákmányoló osztályok, az emberi méltóság mértéke a szocializmusért, a szocialista hazáért végzett munka. A párt és a kormány nagyra becsüli a szovjet emberek önfeláldozó munkáját, a haza javát szolgáló harci tetteit, a nép belső és külső ellenségeivel szemben tanúsított éberségét. A szovjet ember féltve őrzi állampolgári és hazafiúi méltóságát, amely abból a tudatból fakad, hogy ő a társadalommal, a néppel, a hazával, a párttal és az állammal szervesen összetartozó szabad ember. Az emberi méltóság tudata annál magasztosabb, minél erősebb szálak fűzik az egyént a néphez, minél inkább szívén viseli a nép érdekeit, s minél kitartóbban harcol a nép ügyéért.

A szovjet társadalomban az „ember” szó a maga fennkölt jelentésében egyformán vonatkozik férfira és nőre, a kis és nagy nemzetek tagjaira, egyformán vonatkozik minden egyes emberre, bármilyen színű is a bőre, bármi is a foglalkozása. Mindezt a kizsákmányoláson alapuló régi társadalomról nem lehet elmondani. Fourier, az utópikus szocializmus ismert képviselője ostorozza a kapitalista rendszert a nők elnyomott helyzetéért, s azt írja, hogy „a női emancipáció foka az általános emancipáció természetes fokmérője”, hogy a nők felszabadulása s a férfi és a nő közötti új viszony, melyet a jövő harmonikus berendezkedése teremt majd meg, „az emberi természetnek az állatiasság feletti győzelmét” fogja jelenteni. A szocializmus országa megvalósította Fourier álmát: felszabadította a nőt, s alkotó erejét és tehetségét a társadalmi élet minden területén igénybe veszi és fejleszti. A szocializmus országa ugyanakkor a gyermekek számára boldog gyermekkort biztosít, a gyermeket féltő gonddal veszi körül, vigyáz egészségére, és gondoskodik alkotó erőinek kifejlesztéséről. A győztes szocializmus országában reális tartalmat kaptak Makszim Gorkijnak, a nagy proletárírónak a szavai: „Ember — mily büszkén hangzik e szó.” A szovjet emberek alkotó erőinek az emberi tevékenység minden területén — az iparban, a mezőgazdaságban, a tudományban, az irodalomban és a művészetben — való teljes kibontakozása szemléltetően bizonyítja azt a tényt, hogy az ország munkásságában, parasztságában és értelmiségében az emberi méltóság tudata olyan színvonalra emelkedett, amilyen a múltban teljesen elképzelhetetlen volt.

Vegyük példaként a Szovjetunió sok kolhozának egyiké t— a Gorkij területi „Tyimirjazev” kolhozt, amely 36 falut egyesít. Ezekben a falvakban régen, akárcsak a cári Oroszország valamennyi falvában, nyomor, kulturálatlanság, sötétség uralkodott, elnyomás volt a parasztság, különösen pedig a nők osztályrésze. Ma a kolhoz területén négy iskola, klub, könyvtár, rádió, több óvoda, poliklinika, szülőotthon, szanatórium működik. Minden faluba bevezették a villanyt, a földeken gépek dolgoznak, gépesítik a sok fáradsággal járó munkákat az állattenyésztésben. A régi parasztot, kézművest és kisiparost felváltotta a bonyolult gépek kezeléséhez értő, írni és olvasni tudó, gyakran hétosztályos és tízosztályos általános iskolát végzett kolhozparaszt. A termelésben elért kiváló eredményeikért a kolhoz három tagja elnyerte „A Szocialista Munka Hőse” megtisztelő címet, több mint száz kolhozparasztot érdemrenddel, illetve érdeméremmel tüntettek ki. A kolhozban végzett lelkiismeretes munkája mellett számos kolhoztag tanul agro- és zootechnikai tanfolyamokon, politikai tanulókörökben, részt vesz a klub színjátszó csoportjában, sportol. 1952-ben a kolhoz két sportolója a vidéki sífutó versenyben elnyerte az OSZFSZK bajnoka címet. Ez a „Tyimirjazev” kolhoz tagjairól szóló rövid kimutatás ékesszólóan bizonyítja a szovjet embernek, a győztes szocializmus nagy országa polgárának növekvő alkotó erejét és öntudatát.

A szovjet irodalom nagy erővel ábrázolja a szovjet polgár büszke önérzetét. Gyönyörű művészi kifejezése ennek az érzésnek Vlagyimir Majakovszkij verse a szovjet útlevélről:

Olvassátok, irigyeljetek: én a Szovjetunió polgára vagyok.

Ezekből a szavakból kitűnik, milyen büszke a szovjet ember szocialista hazájára, hazája vívmányaira, arra a magas színvonalra, amelyre a szovjet állam emelte az embert.

Nem lehet önérzetes szovjet ember az, aki lélek nélkül dolgozik, aki megsérti az állami fegyelmet, aki nem védi a népi tulajdont a tolvajoktól, a nép javainak fosztogatóitól — a nép ellenségeitől.

Az önérzetes szovjet ember tiszteletben tartja mások önérzetét. Ezért köteles harcolni a szovjet életben még mindig tapasztalható káros jelenségek (bürokrácia, talpnyalás, naplopás stb.) ellen. A szovjet embernek harcolnia kell a basáskodás, az emberek kigúnyolása, a női méltóság megsértése ellen, a nacionalizmus, a faji gőg, a köpönyegforgatás, a képmutatás, a feslettség, a duhajkodás ellen, s általában a szovjet emberhez méltatlan minden jelenség ellen. A kapitalizmusnak ezek a csökevényei összeegyeztethetetlenek a szovjet ember önérzetével, emberi méltóságával, ezeket a csökevényeket ki kell gyomlálni a szovjet emberek közösségéből.

A szovjet közvélemény erélyesen harcol az iszákosság ellen, amely a kizsákmányoláson, a dolgozók társadalmi egyenlőtlenségén, nyomorán és jogfosztottságán alapuló rendszer egyik legsúlyosabb maradványa. Ez a csökevény bizonyos mértékben még fellelhető a szovjet emberek körében, így az ifjúság körében is. Az iszákos emberek dezorganizálják a termelőmunkát, megsértik a munkafegyelmet és a szocialista együttélés szabályait, botrányosan viselkednek, duhajkodnak, verekednek stb. Az iszákosság a családnak óriási anyagi és erkölcsi kárt okoz, akadályozza a helyes gyermeknevelést. Az ivás tönkreteszi az ember szervezetét, ezenkívül számos erkölcstelen tettnek és bűncselekménynek a forrása. Ezért nem lehetünk elnézőek ezzel a jelenséggel szemben, nem tehetünk engedményeket ennek az „emberi gyengeségnek”, nem helyezkedhetünk a „be nem avatkozás” álláspontjára. Következetes harcot kell folytatni az iszákosság ellen. Nem elég adminisztratív rendszabályokat hozni, felvilágosító munkát is kell végezni, gondoskodni kell a dolgozók szórakozási lehetőségeiről is, s a közvéleményt arra kell nevelni, hogy ne tűrje meg a szovjet társadalom testén a régi társadalom anyajegyét — az iszákosságot és a duhajkodást, mert ezek lealázzák a szovjet ember méltóságát.

***

A szovjet ember méltóságának tiszteletben tartása elválaszthatatlan az emberről való gondoskodástól. Az emberről való gondoskodás a kommunista erkölcs elengedhetetlen követelménye, a szovjet ember egyik legfontosabb kötelessége. Mit jelent az emberről való gondoskodás követelménye? A kizsákmányoló társadalomban, az uralkodó osztályok erkölcsi prédikációiban ez a követelmény kizárólag az úgynevezett jótékonykodásra vonatkozott. A keresztényi erkölcs, amely szentesíti a magántulajdont és az embernek ember által való kizsákmányolását, egyidejűleg arra tanít, hogy a gazdagoknak „feleslegeikből” segíteniök kell a szegényeket. Ezáltal jogosnak ismeri el a kizsákmányolást, s a kizsákmányolók számára lehetővé teszi, hogy filléres jótékonykodásuk megnyissa előttük a mennyország kapuját. De ez a filléres jótékonykodás, melyet a polgári ideológusok erényként dicsőítenek, s mely csak a polgárok hiúságát táplálja, mindig megalázta a munkást, és sosem volt egyéb, mint a burzsoá rablás képmutató leplezése. Sőt mi több, a kapitalista társadalomban a jótékonykodás mindenkor a közvélemény félrevezetésére, az adózás alól való kibúvásra szolgált, tehát maguknak a „jótékonykodóknak” a további gazdagodását segítette elő.

Az egyéniség burzsoá „védelmezői”, akik ezt a képmutató jótékonykodást erénynek tüntetik fel, egyidejűleg azt állítják, hogy az ember erkölcsi fejlődése szempontjából az anyagi jólét kérdésének egyáltalán semmiféle jelentősége sincs. Az erkölcs a lélek dolga és nem a testé, az örökkévalóság kérdése és nem a múlandóságé — mondogatják. Sőt a marxistáknak bűnül róják fel, hogy törődnek az anyagi szükségletekkel, ami szerintük elvonja a figyelmet az „örökkévalóságtól”. Maga a burzsoázia azonban egyáltalában nem korlátozza az „örökkévalóság” miatt anyagi szükségleteit. Ennek az „örökkévalóságnak” az apostolai, Heine szavaival élve, buzgón isszák a bort, míg másoknak csak vizet kínálnak. A marxizmus teljesen leleplezte e burzsoá képmutatást, s feltárta, hogy ennek társadalmi gyökere — a tőke uralma, melynek szülötte és velejárója a tömegnyomor. A burzsoázia igazolni és szépítgetni igyekszik ezt a nyomort, hogy megbékítse vele a dolgozókat, s elvonja őket a harctól.

A marxizmus rávilágított arra, hogy a tömegek erkölcsi fejlődése összefügg az anyagi helyzetük megjavításáért vívott harcukkal. Lenin azt írta, hogy a kapitalizmus feltételei között „miközben a munkásosztály életkörülményeinek javításáért küzd, morálisan is, szellemileg is, politikailag is fejlődik, képesebbé válik nagy felszabadító céljainak megvalósítására”⁶⁷.
⁶⁷ Lenin Művei, 18. köt. Szikra 1955. 73. old.

A munkások anyagi helyzetének gyökeres meg javulása csak gazdasági felszabadulásuk következménye lehet. Ezt a felszabadulást a munkásosztály a politikai hatalom kiharcolása és egy új társadalom létrehozása útján éri el.

Az emberről való gondoskodás a Szovjetunióban arra irányul, hogy kielégítse a világ legértékesebb tőkéjének, a dolgozó embernek állandóan növekvő anyagi és kulturális szükségleteit. A szovjet állam és a párt a termelés és különösen a legmunkaigényesebb termelési ágak gépesítése révén gondoskodik a munkások munkafeltételeinek javításáról. Elég, ha összehasonlítjuk a bányászok forradalom előtti és mai munkafeltételeit, hogy lássuk a szovjet társadalmi rendszer mélységes humanizmusát, amely a bányász régi kényszermunkáját a korszerű technika kihasználásán alapuló emberi munkává változtatta. A szovjet állam és a párt gondoskodik továbbá a lakosság iparcikkekkel és élelmiszerekkel való ellátásáról, a lakásviszonyok megjavításáról, a városok és a munkás-települések közművekkel való ellátásáról, a reál-munkabér emeléséről, az egészségvédelemről, a szakképzettség növeléséről, a kultúra fejlesztéséről. A szovjet állam és a párt lelkiismeretes munkát követel a dolgozóktól, és ugyanakkor minden tekintetben gondoskodik róluk. Gondoskodik a dolgozók munkakörülményeinek és létfeltételeinek javításáról, jólétük és kulturális színvonaluk emeléséről, és megköveteli, hogy minden szovjet intézmény, minden társadalmi szervezet, minden vezető állandóan figyelmes magatartást tanúsítson az ember iránt. Sztálin 1931-ben a gazdasági vezetők tanácskozásán ezzel a követelménnyel kapcsolatban a következőket mondta: „Meg kell érteni, hogy a munkások életviszonyai nálunk gyökeresen megváltoztak. Ma a munkás nem az, aki azelőtt volt. A mai munkás, a mi szovjet munkásunk, úgy akar élni, hogy minden anyagi és kulturális szükségletét kielégíthesse, az élelemmel való ellátás terén is, a lakás terén is, kulturális és minden egyéb különféle szükségleteinek biztosítása terén is. Joga van erre, mi pedig kötelesek vagyunk biztosítani számára ezeket a feltételeket”⁶⁸.
⁶⁸ Sztálin Művei, 13. köt, Szikra 1951. 62. old.

A dolgozókról való gondoskodás törvény, irányadó szabály valamennyi szovjet intézmény és szervezet számára. A dolgozókról való gondoskodás azok közé a követelmények közé tartozik, amelyeknek a jelentősége napjainkban óriási mértékben megnőtt, és a kommunizmus további építése során még tovább fog növekedni. A kommunista társadalomban e követelmény teljesítése a társadalom minden tagjának természetes szokásává, magatartásbeli szabályává válik.

Az emberről való gondoskodás azt is jelenti, hogy nagy figyelmet és gondot kell fordítani a káderek nevelésére, minden egyes tehetséges dolgozó nevelésére. Tehát az emberről való gondoskodás nem merül ki a tömegekről való kollektív gondoskodásban. A párt megköveteli, hogy minden egyes dolgozó iránt figyelmet tanúsítsunk, gondoskodjunk fejlődéséről, neveléséről. A párt arra tanít, hogy a kádereket, a párt és az állam aranyalapját tisztelni és becsülni kell. Tanulmányozni kell minden egyes dolgozó erényeit és hibáit, a dolgozót segíteni kell fejlődésében, felemelkedésében, nem szabad sajnálni az időt a vele való türelmes „vesződéstől”, bátran kell a fiatal kádereket vezető munkára kiemelni, s minden dolgozót olyan helyre kell állítani, ahol képességeinek maximumát nyújthatja. Ez a szovjet társadalom egyik legnagyszerűbb humanista követelményének tartalma. Ez a követelmény a társadalom kulturális továbbfejlődésével kapcsolatos feladatok megvalósítása arányában mind nagyobb jelentőségűvé válik. A Kommunista Párt állandóan hangsúlyozza, hogy az emberekről, a káderekről való gondoskodástól elválaszthatatlan a velük szemben támasztott igények növelése. Makarenko a pártnak erre a megállapítására támaszkodva megfogalmazta az ember nevelésének legfontosabb alapelvét: minél igényesebbek legyünk az emberrel szemben, minél nagyobb megbecsülést tanúsítsunk irányában. A magas fokú igényesség és a megbecsülés alapja az ember erejébe és képességeibe vetett hit, az igazi emberszeretet.

Az ember elválaszthatatlan a társadalomtól, a munkától, melynek révén átalakítja a természetet és önmagát. A szovjet nép humanizmusának, a szocialista humanizmusnak jellemző vonása az ember alkotó erejébe vetett mélységes hit. Ez a humanizmus mélységes emberszeretetről tanúskodik, kifejezésre juttatja, hogy a szovjet társadalom büszke az emberre, megbecsüli az embert, s bízik abban a képességében, hogy a világot és önmagát jobbá teszi. „Az embernek szeretni kell az embereket — mondotta Kalinyin. — Ha szereti az embereket, könnyebben, vidámabban él; senki sem él oly nehezen, mint a mizantróp, az embergyűlölő”⁶⁹.
⁶⁹ Kalinyin. A kommunista nevelésről. Szikra 1949. 49. old.

Az ember iránti szeretet, az ember erejébe és képességeibe vetett hit azt jelenti, hogy az emberről való gondoskodásunk során nem vagyunk elnézőek az emberi gyengeségekkel és hibákkal szemben, nem vagyunk érzelgősek, hanem bírálunk és harcolunk a hibák ellen, magas igényeket támasztunk, s a kommunizmus ügye iránt odaadó, a közös ügyért minden erejét és képességét áldozni kész, mély eszmeiségtől áthatott, fegyelmezett és bátor embereket nevelünk. Az igazi igényesség, melynek alapja az ember erejébe vetett hit, nem egyeztethető össze sem az adminisztratív ledorongolással, sem az üres moralizálással. Mind az egyik, mind a másik az emberben való bizalom, az ember iránti megbecsülés hiányáról tanúskodik.

A polgári világ, amely az embert árunak tekinti, az emberben való hitet sem ismeri. Csak az a társadalom tud hinni az emberben, csak az a társadalom képes ezt a hitet erősíteni, amelynek érdeke, hogy az embert előre vigye. Ez a társadalom arra tanít, hogy az embert ne annak az álszent erkölcsnek a szemszögéből nézzük, amely az embert „bűnös léleknek” tekinti, hanem igyekezzünk megtalálni benne azt, ami értékes, ami az embert felemeli, amit támogatni és fejleszteni kell, s ugyanakkor igyekezzünk kijavítani az ember hibáit is. Az álszenteskedés, még ha azt a „legerkölcsösebb” elképzelések leplébe is burkolják, összeegyeztethetetlen a humanizmussal. Azt az embert, aki erkölcsbe ütköző cselekedetet követett el, az álszent reménytelenül romlott embernek tekinti, és megvetően elfordul tőle. Nem akarja az egész embert látni, nem veszi észre az illető erkölcsi arculatára jellemző pozitív vonást, amely a hibák megszüntetésének záloga. Fagyejev „Tizenkilencen” című regénye egyik hősének, Morozko partizánnak sok hibája van: a magánéletében sincs minden rendben, olykor többet is iszik a kelleténél, durván káromkodik stb. Mégis olyan emberré fejlődik, aki híven teljesíti forradalmi kötelességét, és leküzdi a régi világ által bele oltott hibákat. Amikor osztaga veszélybe kerül, az osztag megmentéséért habozás nélkül kész életét áldozni. Fagyejev ugyanakkor a csapatba került szociálforradalmár Mecsik alakjában megmutatja, hogy ennek a hősének külső „erkölcsössége” mögött (nem káromkodik, nem iszik stb.) „palástolt egoizmus, a munkásosztály ügye iránti odaadás hiánya, a maga rendkívül kicsinyes individualizmusa” rejlik. Az álszent az első hős „erkölcstelenségét” és a második „erkölcsösségét” venné észre. A szerző azonban, amikor ezt a két alakot egymás mellé állítja, a „neveletlen” Morozko minden kétségen felül álló erkölcsi fölényét mutatja meg a „jól nevelt”, de lélekben üres és hamis Mecsikkel szemben.

A szovjet társadalom arra tanít, hogy az emberben megbecsüljük és fejlesszük mindazt, ami igazán emberi, s hogy ugyanakkor elnyomjuk azokat a durva szokásokat és érzéseket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok sok évszázados uralma hagyott ránk örökül. A szovjet társadalom hisz az emberben és megbecsüli az embert, de ugyanakkor a legszigorúbban megköveteli tőle, hogy emberhez méltó magatartást tanúsítson, számon kéri cselekedeteit, bírálja hibáit, hogy segítsen neki ezek leküzdésében. Ebben rejlik a kritika és az önkritika humánus feladata, amely, Mao Ce-tung szavaival élve, megegyezik az orvos feladatával, aki, mikor a beteget gyógyítja, arra törekszik, hogy megmentse annak életét.

Az emberről való gondoskodás a szovjet társadalom törvénye és erkölcsi parancsa, az emberrel szembeni közömbösség viszont az emberek tudatában és magatartásában visszamaradt tűrhetetlen kapitalista csökevény, melyet a szovjet emberek a legszigorúbban elítélnek.

A polgári világban nem ismerik az emberről való gondoskodást. Ott mindenki gyűlöli és irigyli a másikat, fél a másiktól, és igyekszik tőle távol tartani magát. „Minél magasabb a kerítés, annál jobb a szomszédság” — tartja egy angol közmondás, amelyben a burzsoá individualizmusnak és az emberek egymástól való elszigetelődésének elve jut kifejezésre. Hadd pusztuljanak az emberek a kerítés mögött, mi közöm hozzá. Ha pedig a szomszéd pusztulásából még valami hasznom is származhatik, akkor csak örülhetek halálának. Ez az embertelen elv irányítja a polgári társadalomban az emberek egymás közti viszonyát.

A szovjet társadalom szakított ezzel a burzsoá elvvel, és harcol az ennek örökségeként ránk maradt jelenségek ellen. Ezek egyike az emberrel szemben tanúsított közöny. Ez a közöny sokféle formában jelentkezik a mindennapi életben és az egyes állami intézmények munkájában egyaránt.

Az utóbbi esetben az ember a bürokráciával találja magát szemben. A bürokrata az akták mögül nem látja az embert, nem hajlandó foglalkozni a dolgozók panaszaival, ürügyet keres, hogy a panaszok kivizsgálása alól kibújjon és másokra háríthassa azt stb. A szovjet sajtóban nem egy példát találhatunk arra, hogy milyen lélektelenül bánnak egyes intézmények a dolgozókkal. Egyesek, akik adminisztratív megtorlások áldozatai lettek (bírálat, a vezetőséggel való szembekerülés stb. miatt), gyakran hónapokon át kilincselnek a különböző intézményeknél, mégsem tudják elérni, hogy visszahelyezzék őket állásukba. Nem tudják elérni, mert ezt akadályozza a munkahelyről adott „jellemzés”, amelyet a vezetőség saját önkényeskedésének igazolására állított ki a munkásról. Pedig a panasz figyelmes kivizsgálása nemcsak hogy helyreállíthatta volna a jogtalanul megsértett és megszégyenített munkás becsületét, de feltárhatta volna azt is, hogy a vezetők súlyosan visszaéltek hivatali beosztásukkal, súlyosan megsértették a szovjet törvényeket és a szovjet erkölcsöt. A szocialista humanizmus elve a szovjet embert arra kötelezi, hogy mindenütt, ahol az emberrel szemben igazságtalanságot tapasztal, nyíltan álljon ki az igazságért, és ne helyezkedjék a „ne szólj szám, nem fáj fejem” álláspontjára. Olykor éppen a „be nem avatkozás” álláspontja teszi lehetővé, hogy a bürokrata törvénysértést kövessen el és önkényeskedjék a becsületes szovjet emberekkel szemben.

A párt és a szovjet közvélemény az önkritika kipróbált fegyverével, s főként az alulról kiinduló kritikával harcol a bürokrácia ellen. A párt arra tanítja a vezetőket, hogy törődjenek az emberek szükségleteivel, figyelmesen vizsgálják meg panaszaikat. A párt minden szovjet vezetőtől megkívánja, hogy a népet szolgálja, mert aki nem törődik a néppel, az érdemtelenné válik arra a megtiszteltetésre, hogy egy szovjet intézmény vezetője legyen.

Lenin azt követelte, hogy a betűrágásért és az aktatologatásért ne csak magukat a bürokratákat büntessék meg szigorúan, hanem azokat a lélektelen vezetőket is, akikről bebizonyosodott, hogy képtelenek harcolni az aktatologatás és a hanyagság ellen, melyek miatt „nemcsak a magánszemélyek szenvednek, hanem az egész igazgatás is látszólagos, illuzórikus jellegűvé válik”. Lenin azt követelte, hogy az apparátus „pontosan, becsületesen, gyorsan”⁷⁰ dolgozzék, idejében hozzon döntést a dolgozók panaszait és beadványait illetően, s ne tenyéssze az aktatologatást.
⁷⁰ Leninszkij Szbornyik. 34. köt. 429. old.

Követelte, hogy az apparátus legyen gazdaságos, álljon szoros kapcsolatban a nagy tömegekkel, ösztönözze alkotó kezdeményezésüket, hatoljon az ügyek mélyére, s ne cserélje fel az eleven szervező munkát az íróasztal mellőli „vezetéssel”. A szovjet emberek, a dolgozók tömegei jól látják, kik azok a vezetők, akik az aktahalmaztól, a határozatoktól, a számadatoktól nem látják meg az embert, s közömbösek iránta, és kik az igazi vezetők, akik számára mindenkor első az ember, akik igazi szeretetet tanúsítanak iránta, s megbecsülik alkotó erőit.

Az emberrel való tapintatos bánásmód, szükségleteinek és igényeinek figyelembevétele — olyan követelmény, amely minden szovjet intézményre, minden társadalmi szervezetre — párt-, Komszomol- és szakszervezetre egyaránt vonatkozik.

Előfordul, hogy egyes intézmények és szervezetek, amelyeknek az emberek nagy tömegeivel van dolguk, a tömegtől nem látják meg az egyes embert, s amikor az élet arra kényszeríti őket, hogy az egyes emberrel, az egyes ember egyéni követelményeivel nézzenek szembe, akkor tehetetleneknek bizonyulnak, és igyekeznek kivonni magukat e követelmények teljesítése alól. A Pravdá-ban olvashattuk, hogy egy munkás Szahalinból az egyik kaukázusi gyógyüdülőbe, önhibáján kívül, lejárt beutalóval érkezett. És mi történt? A gyógyüdülő vezetői, akikhez a munkás fordult, egyáltalán nem törődtek azzal, hogy a beutalt Szahalinból érkezett, s hogy kezelésre szorul. Nem az embert látták maguk előtt, hanem a lejárt beutalót. A gyógyintézetek központi igazgatási szerveiben a munkás ugyanezt a magatartást tapasztalta. Csak a Pravda beavatkozása után vált lehetővé számára, hogy az üdülőben kezeltesse magát. Akkor bebizonyosodott, hogy a munkás gyógyüdültetésének kérdése nem is olyan nehéz ügy, hogy azt csak az ember iránt tanúsított lélektelen magatartás akadályozta.

Előfordul az is, hogy egyes intézmények és szervezetek, illetve azok vezetői csak a hibákat látják meg a dolgozóban, s nem találnak tevékenységében, magatartásában semmi figyelemre méltót, semmi biztatót. Követelményeket támasztanak vele szemben, bírálják, de nem ösztönzik. Ez helytelen, egyoldalú bánásmód, akár kezdő, akár tapasztalt dolgozóról van szó. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az igényesség és a hibák bírálata nem elég, törődni is kell az emberrel, figyelmesen, tapintatosan kell vele bánni, mert ez növeli energiáját, munkakedvét, s felkelti benne a törekvést, hogy jobban dolgozzék, és ne valljon szégyent a kollektíva előtt.

A szovjet közvélemény szigorúan elítéli a nemtörődömségnek azokat az eseteit, amikor azonnal elfeledkeznek az emberről, amint betegség, munkaképtelenség, öregség stb. következtében kikerül a dolgozók soraiból. Ez a magatartás egyáltalán nem menthető azzal, hogy a szovjet állam ilyen esetben magára vállalja az ember anyagi ellátásáról való gondoskodást. A kollektíva minden körülmények között érdeklődjék dolgozója sorsa felől, semmi esetre se feledkezzék meg róla, szükség esetén nyújtson neki segítséget: bátorítsa, buzdítsa, s gondoskodjék számára erejének megfelelő munkáról. A szovjet embernek — bárhogyan fordul is sorsa — semmi sem okoz olyan jóleső érzést, mint a kollektíva figyelmessége és támogatása. Erkölcstelen dolog megtagadni az embertől ezt a támogatást. A kommunista erkölcs megköveteli, hogy minden erőnkkel harcoljunk az érzéketlenség, a közöny ellen, az ellen a burzsoá felfogás ellen, amely az embert a technikai vagy adminisztrációs gépezet valamiféle járulékának vagy csavarjának, könnyűszerrel kivehető és kicserélhető alkatrésznek tekinti, amelynek további sorsa közömbös számára.

A kommunista erkölcs, a burzsoá erkölcstől eltérően, a dolgozóban az embert látja, és ezért megköveteli, hogy emberi magatartást tanúsítsunk iránta és gondoskodjunk sorsáról.

c) Az ellenséggel szembeni gyűlölet és az éberség a szocialista humanizmus elválaszthatatlan alkotóelemei

A szovjet nép és a szocialista haza ellenségeivel, az emberi haladás ellenségeivel szemben érzett gyűlölet a szocialista humanizmus elválaszthatatlan alkotóeleme. Amíg van ilyen ellenség, amíg titokban vagy nyíltan tevékenykedik, addig a vele szemben érzett gyűlölet erejével mérjük a dolgozó emberek, a nép boldogságáért küzdő harcosok iránti szeretetet és megbecsülést.

Az, aki nyugodt közönnyel és nemtörődömséggel nézi az ellenség ármánykodásait, aki nem tudja gyűlölni az ellenséget, az nem szereti népét, az nem ismeri az igazi hazaszeretetet.

A szovjetország népe a cárizmus és a burzsoázia, a fehérgárdisták és az intervenciósok ellen vívott csatákban, az országon belüli kizsákmányoló osztályok s ezeknek a pártba és az államapparátusba befurakodott ügynökei ellen folytatott harcokban, a német és a japán fasiszták ellen vívott ütközetekben kijárta a gyűlölet iskoláját. A gyűlölet volt a harc hatalmas mozgatóereje és a győzelem egyik tényezője. „Nem lehet legyőzni az ellenséget, ha nem tanulták meg lelkűk legmélyéből gyűlölni őket”⁷¹ — mondotta Sztálin.
⁷¹ Sztálin. A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. 51. old.

Ma a szovjet nép szent gyűlöletet érez az imperialista reakció és fasizmus erői ellen, amelyek az emberiséget új világháborúba akarják sodorni.

A szovjet nép gyűlöli azokat az erőket, amelyek a reakció szolgálatában minden úton-módon megpróbálják gyengíteni a hatalmas szocialista tábor pozícióit, a Szovjetunió pozícióit, összeesküvéseket, kártevő és szabotázscselekményeket szerveznek, kémkednek stb., igyekeznek aláásni a nép erkölcsi és politikai egységét, meggyöngíteni a Szovjetunió népeinek barátságát, a Szovjetunió és a népi demokratikus országok barátságát. A szovjet nép gyűlöli mindazokat, akik az embergyűlölet, a faji és a nemzeti uszítás, a háború konkolyát igyekeznek elhinteni. A szovjet népnek a háborús gyújtogatók elleni harcát támogatják, az imperializmus ideológusai elleni gyűlöletben osztoznak a szocialista táborhoz tartozó országok népei, valamint a békének, a demokráciának és a szocializmusnak a kapitalista országokban élő igaz barátai.

Az a gyűlölet, amely a szovjet nép szívében izzik — az emberiség ragyogó jövőjéért küzdő harcosok nemes gyűlölete. Ezt a gyűlöletet az a törekvés diktálja, amelynek nagy és igazságos célja a világ békéjének fenntartása, a demokrácia megvédése, a dolgozóknak a kizsákmányolás és mindenfajta — gazdasági, társadalmi, nemzeti, faji stb. — elnyomás alóli felszabadítása. Az ilyen gyűlölet felemeli az embert, növeli emberi méltóságát.

Az ellenségnek a Szovjetunió ellen táplált gyűlöletét az a törekvés diktálja, hogy fenntartsa és állandósítsa az embernek ember által való kizsákmányolásán, a nők rabszolgahelyzetén, a faji és nemzeti elnyomáson, az egyik népnek a másik által való leigázásán alapuló társadalmat. Az ellenségnek ebben a gyűlöletében nincs és nem is lehet bátorság, önfeláldozás és hősiesség, csupán állati félelem, annak az osztálynak a félelme, amely gazdagságának és hatalmának elvesztésétől remeg. A burzsoázia gyűlöli a szocializmus és a kommunizmus eszméit, a dolgozó népet, s ez a gyűlölet a kizsákmányolókat esztelen kegyetlenkedésre sarkallja, ami a kapzsiság velejárója.

„A kegyetlenség az olyan törvényeket jellemzi, melyeket a gyávaság diktál, mert a gyávaság csak a kegyetlenség révén lehet energikus”⁷².
⁷² Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 1. köt. 1. félköt. 278. old.

Marxnak ezek a szavai utolérhetetlen tömörséggel jellemzik az imperializmus egész reakciós bel- és külpolitikáját, reakciós, népellenes törvényeit (lásd Taft— Hartley-, McCarran- stb. törvényeket az Egyesült Államokban), a kommunistákkal, a béke és a demokrácia harcosaival szemben alkalmazott megtorló intézkedéseit, a koreai nép ellen viselt háború kegyetlenségét, amelynek során az imperializmus a baktériumfegyver alkalmazásától és a hadifoglyok legyilkolásától sem riadt vissza. A Szovjetunió megalakulásának első napjától kezdve harcol a háborúk ellen, amelyeket a kapitalizmus zúdít az emberiségre. Ugyanakkor harcol a hadviselés embertelen eszközeinek — a mérges gázoknak, a baktérium- és atomfegyvernek s az egyéb tömegpusztító eszközöknek — az alkalmazása ellen, követeli a hadifoglyokkal való emberséges bánásmódot, a betegek, a sebesültek orvosi ápolását és gyógykezelését stb.

A reakció táborának keresztény „humanistái” azt prédikálják, hogy idegenkedni kell mindenfajta gyűlölettől, így a kizsákmányolás, az elnyomás és a hódító háborúk ellen küzdő harcosok szívében égő szent gyűlölettől is. Meg akarják szüntetni a gyűlöletet, anélkül hogy a gyűlölet forrását — a tőke uralmát — megszüntetnék. A „mindenki iránti szeretet” hirdetésével azt juttatják kifejezésre, hogy minden törekvésük az embergyűlöleten, az ember megalázásán és leigázásán alapuló rendszer fenntartására irányul. Ők maguk nem is leplezik, hogy gyűlölik a kommunizmust. A kommunista erkölcs ezért a keresztényi erkölcs képmutató követelményével — a „szeresd ellenségeidet” jelszavával — az ellenség elleni gyűlölet követelményét állítja szembe. Az első követelmény mindig és mindenütt a nép ellenségeinek, a nép elnyomóinak és kizsákmányolóinak az érdekeit szolgálja, a másodikat a nép, a dolgozó ember iránt érzett igaz szeretet diktálja.

***

A kommunista erkölcs, amikor az ellenség gyűlöletére nevel, arra kötelez, hogy ez a gyűlölet ne csupán szavakban, hanem tettekben, az ellenség fondorlataival szemben tanúsított mindennapi éberségben öltsön testet.

A Szovjetunióban nincsenek kizsákmányoló osztályok. A szovjet nép politikailag és erkölcsileg egységes. Az osztályharc egész éle áthelyeződött a nemzetközi küzdőtérre, ahol két tábor harcol egymással: egyfelől az imperialista reakció és a háború gyengülő tábora, másfelől a béke, a demokrácia és szocializmus növekvő s erősödő tábora. A reakciós tábornak a háború kirobbantására irányuló törekvéseit csak úgy hiúsíthatjuk meg, a háborús gyújtogatókat csak úgy fékezhetjük meg, ha a népek a legnagyobb éberséget tanúsítják, ha készek részt venni a háború ellen irányuló aktív tömegakciókban. A tények azt mutatják, hogy a kapitalista tábor reakciós erői, amelyek igyekeznek meghiúsítani a Szovjetuniónak a vitás kérdések békés rendezésére és a nemzetközi feszültség enyhítésére irányuló törekvéseit, fokozzák kémszervezeteiknek a Szovjetunió és a békeszerető országok ellen irányuló aknamunkáját. Minthogy az imperialisták a szocialista tábor országaiban nem találnak romboló tevékenységük számára megfelelő társadalmi támaszt (s különösen nem találnak ilyen támaszt a Szovjetunióban, ahol már nincsenek kizsákmányoló osztályok) — a Szovjetunióba és a népi demokratikus országokba küldött kémekre és szabotőrökre, a különféle renegátokra, a politikailag és erkölcsileg züllött elemekre teszik fel kártyájukat. Ezért számunkra mind a mai napig megőrizték jelentőségüket Makszim Gorkij következő szavai: „Úgy látszik, a mi környezetünkben még megbújnak gazfickók, akik készek magukat eladni, hajlandók az árulásra, gyilkolásra. Az ilyen gazemberek létezése megengedhetetlen. Létük lehetetlen volna, ha mindennapi hősi munkánkban nem feledkeznénk meg arról, hogy az ellenség még él, hogy minden zugból leselkedik ránk, és kész minden baklövésünket, hibánkat és nyelvbotlásunkat kihasználni. Az ellenség bebizonyította, hogy állandóan résen kell lennünk vele szemben. Meg kell éreznünk még akkor is, ha hallgat és barátságosan mosolyog, meg kell hallanunk mézesmázos szavai mögött hangjának jezsuita hamisságát. Az ellenséget könyörtelenül és kíméletlenül el kell pusztítanunk . . .”^73
73 Idézet I. Anyiszimov „Gorkij végakarata” című cikke alapján. Lityeraturnaja Gazeta. 1953 március 28. (oroszul).

Az igazi humanizmus nevében, a népnek újabb áldozatoktól való megóvása érdekében a legnagyobb éberségre van szükség az ellenség cselszövéseivel szemben.

Az éberség azt is megköveteli, hogy kíméletlenül harcoljunk a saját sorainkban megnyilvánuló szájtátiság és nemtörődömség ellen, a „minden rendben van” hangulat és a gerinctelenség ellen, mert ezek a jelenségek mindig kedveznek az ellenségnek. A szovjet emberek törvénye és erkölcse nem tűri az ilyen magatartást, mert az ellenségnek bármilyen támogatása egyet jelent a haza érdekeinek elárulásával, függetlenül attól, hogy szándékosság, vagy szájtátiság és nemtörődömség esetével állunk-e szemben.

Az éberség megköveteli az emberek politikai nézeteinek és ezek gyakorlati megnyilvánulásainak ellenőrzését, a párt- és az államtitok szigorú megőrzését. A szovjet ember, bármilyen tisztséget tölt is be, köteles ismerni azokat az embereket, akikkel együtt dolgozik, köteles megőrizni a párt- és az államtitkot, köteles féltve őrizni párttagsági igazolványát, az állami fontosságú okmányokat, hogy ne okozzon kárt a nép ügyének. A szovjet életben mégis előfordulnak még a szájtátiság és a nemtörődömség esetei, többek között a munkásfelvétel során is. A Pravda hírt adott arról, hogy egy kalandornő mindig más és más néven egyik állásból a másikba vándorolt, s minden kilépés alkalmával jelentős összegeket lopott, sőt állami nyomtatványokat is eltulajdonított, melyeket bűnös célokra használt fel. Az intézmények vezetői, akik ezt a kalandornőt minden ellenőrzés nélkül munkába állították, bűnös könnyelműségről és nemtörődömségről tettek tanúbizonyságot.

A politikai éberségre való nevelés elválaszthatatlan a szovjet ember más erkölcsi tulajdonságainak és jellemvonásainak — a szerénységnek, a bátorságnak, a kitartásnak, a fegyelmezettségnek a fejlesztésétől. Régóta tudjuk, hogy az ellenség igyekszik kihasználni egyes állampolgárok hiúságát, gyenge jellemét stb., hogy hálójába keríthesse őket. A politikai éberségre való nevelés elválaszthatatlan a szovjet hazafiságra való neveléstől, a szovjet embernek a marxizmus—leninizmus eszméivel való felvértezésétől, a párt és az állam tapasztalatainak — az ellenséggel vívott harcban szerzett tapasztalatoknak — tanulmányozásától. Ez a tapasztalat arról tanúskodik, hogy az ellenség szüntelenül álcázza magát, és olykor rendkívül felelős párt- és állami pozíciókba is befurakodik. A mi feltételeink között a politikai éberség azt jelenti, hogy — bármilyen álarcban, bármilyen területen és bármilyen körülmények között — fel kell ismernünk a nép ellenségeit, meg kell tudnunk előzni kémtevékenységét és szabotázsakcióit, le kell tudnunk leplezni provokatív jellegű híreszteléseit és rágalmait.

A Szovjetunió Kommunista Pártjának Szervezeti Szabályzata arra kötelezi a kommunistát, hogy „őrizze meg a párt- és államtitkot, legyen politikailag éber, szem előtt tartva, hogy a kommunisták éberségére szükség van minden területen és minden körülmények közt. A párt- és államtitok kifecsegése bűntett a párttal szemben, s összeférhetetlen a párthoz tartozással.”

A Szervezeti Szabályzatban lefektetett pártkövetelmény betartása minden szovjet polgárnak, a szocialista haza minden hű fiának állampolgári és erkölcsi kötelessége.
***

SaLa