A proletárforradalom katonai programja

Hollandiában, Skandináviában és Svájcban, azoknak a forradalmi szociáldemokratáknak a soraiból, akik harcolnak a szociálsovinisztáknak az ellen a hazugsága ellen, hogy a mostani imperialista háborúban a „haza védelméről” van szó, olyan hangok hallatszanak, hogy a szociáldemokrata minimális program „milíciát” vagy „népfelfegyverzést” követelő régi pontját egy új ponttal: a „lefegyverzésről” szóló ponttal kellene helyettesíteni. A „Jugend-Internacionale” vitát indított erről a kérdésről és a 3. számban szerkesztőségi cikket közölt a lefegyverzés mellett. R. Grimm legújabb téziseiben, sajnos, szintén találunk a „lefegyverzés” eszméjének tett engedményt. A „Neues Leben” és a „Vorbote” c. folyóiratokban megindult a vita.

Vegyük szemügyre a lefegyverzés híveinek álláspontját.

I

A fő érv az, hogy a lefegyverzés követelése a legvilágosabban, a leghatározottabban és a legkövetkezetesebben fejezi ki a mindenféle militarizmus és minden háború elleni harcot.

De éppen ebben a fő érvben van a lefegyverzés híveinek fő tévedése. A szocialisták, ha szocialisták maradnak, nem lehetnek minden háború ellen.

Először is, a szocialisták sohasem voltak és sohasem lehetnek a forradalmi háborúk ellenségei. A „nagy” imperialista hatalmak burzsoáziája minden ízében reakcióssá vált, és azt a háborút, amelyet most ez a burzsoázia folytat, reakciós, rabszolgatartó és bűnös háborúnak tartjuk. No, és mi a helyzet egy olyan háború esetében, amely ez ellen a burzsoázia ellen folyik? Például az olyan háború esetében, amelyet a burzsoázia által elnyomott és tőle függő vagy a gyarmati népek viselnek felszabadulásukért? Az „Internacionálé” csoport téziseinek 5. §-ában a következőket olvassuk: „Ennek a fékevesztett imperializmusnak a korszakában már semmiféle nemzeti háború nem lehetséges”, — ez nyilvánvalóan helytelen.

A XX. századnak, a „fékevesztett imperializmus” e századának története tele van gyarmati háborúkkal. De amit mi, európaiak, a világ legtöbb népének imperialista elnyomói, a ránk jellemző förtelmes európai sovinizmussal „gyarmati háborúnak” nevezünk, az gyakran ezeknek az elnyomott népeknek nemzeti háborúja, vagy nemzeti felkelése. Az imperializmus egyik leglényegesebb sajátossága éppen az, hogy meggyorsítja a kapitalizmus fejlődését a legelmaradottabb országokban, és ezzel kiszélesíti és kiélezi a nemzeti elnyomás elleni harcot. Ez tény. És ebből elkerülhetetlenül következik, hogy az imperializmus szükségszerűen gyakran idéz elő nemzeti háborúkat. Junius, aki brosúrájában az említett „tézisek” mellett száll síkra, azt mondja, hogy az imperialista korszakban minden olyan nemzeti háború, amely valamelyik imperialista nagyhatalom ellen folyik, egy másik, az előbbivel konkuráló, ugyancsak imperialista nagyhatalom beavatkozására vezet, és ilyenformán minden nemzeti háború imperialista háborúvá változik. De ez az érv is helytelen. Ez lehetséges, de nem mindig történik így. 1900 — 1914-ben sok gyarmati háború nem ezen az úton haladt. És egyszerűen nevetséges volna, ha kijelentenők, hogy például a mostani háború után, ha ez a háború a hadviselő országok végső kimerülésével végződik, „semmiféle” nemzeti, haladó jellegű, forradalmi háború „nem lehetséges”, mondjuk Kína részéről, Indiával, Perzsiával, Sziámmal stb. szövetségben, a nagyhatalmak ellen.

Azt állítani, hogy az imperializmus korában nemzeti háborúk lehetetlenek, elméleti szempontból helytelen, történelmi szempontból nyilvánvalóan hibás, gyakorlati szempontból pedig egyértelmű az európai sovinizmussal: mi, akik olyan nemzetekhez tartozunk, amelyek Európában, Afrikában, Ázsiában stb. az emberek százmillióit nyomják el, éppen mi legyünk azok, akik az elnyomott népeknek kijelentik, hogy az ő háborújuk a „mi” nemzeteink ellen „lehetetlen”!

Másodszor. A polgárháborúk — szintén háborúk. Aki az osztályok harcát elismeri, annak lehetetlen el nem ismernie a polgárháborúkat, amelyek minden osztálytársadalomban az osztályharc természetes, bizonyos körülmények között elkerülhetetlen folytatását, kibontakozását és kiéleződését jelentik. Valamennyi nagy forradalom megerősíti ezt. Ha tagadnánk polgárháborúkat vagy megfeledkeznénk róluk, az azt jelentené, hogy szélső opportunizmusba esünk és lemondunk a szocialista forradalomról.

Harmadszor, az egy országban győztes szocializmus egyáltalán nem tesz egyszerre lehetetlenné általában minden háborút. Ellenkezőleg, feltételezi a háborúkat. A kapitalizmus fejlődése a különböző országokban a legnagyobb mértékben egyenlőtlenül megy végbe. Az árutermelés mellett ez máskép nem is lehetséges. Ebből adódik az a megingathatatlan következtetés, hogy a szocializmus nem győzhet egyidejűleg valamennyi országban. Először egyetlen vagy néhány országban fog győzni, a többi pedig bizonyos ideig burzsoá vagy a burzsoá rendig még el sem jutott ország marad. Ennek súrlódásokra kell vezetnie, sőt más országok burzsoáziájának azt a közvetlen törekvését is ki kell váltania, hogy szétzúzza a szocialista állam győzelmes proletariátusát. Ilyen esetekben a háború a mi részünkről jogos és igazságos lenne. Ez a szocializmusért, más népeknek a burzsoáziától való megszabadításáért folyó háború lenne. Engelsnek tökéletesen igaza volt, amikor 1882. szeptember 12-én Kautskyhoz írt levelében a már győztes szocializmus „védelmi háborúinak” lehetőségét határozottan elismerte. Engels szeme előtt ugyanis a győztes proletariátusnak más országok burzsoáziájával szemben való védekezése lebegett.

Csak miután a burzsoáziát az egész világon és nem csupán egy országban megdöntöttük, véglegesen legyőztük és kisajátítottuk, csak akkor válnak majd lehetetlenné a háborúk. S tudományos szempontból teljesen helytelen és egyáltalán nem forradalmi eljárás volna, ha éppen azt kerülnénk meg és hanyagolnánk el, ami a legfontosabb: a burzsoázia ellenállásának megtörését — azt, ami a legnehezebb, ami a legtöbb harcot követeli a szocializmusba való átmenet idején. „Szociális” papok és opportunisták mindig hajlandók álmodozni az eljövendő békés szocializmusról, de ezek éppen abban különböznek a forradalmi szociáldemokratáktól, hogy nem akarnak gondolni arra, nem akarnak gondolkodni azon, hogy ennek a szép jövendőnek megvalósítása érdekében könyörtelen osztályharcra és osztály háborúkra van szükség.

Nem szabad megengednünk, hogy szavakkal ámítsanak bennünket. Így például a „haza védelmének” fogalma sokak előtt gyűlöletes, mert a nyílt opportunisták és a kautskysták a jelenlegi rablóháborúban ezzel kendőzik és leplezik a burzsoázia hazugságát. Ez lény. Ebből azonban nem az következik, hogy elfelejtsünk gondolkodni a politikai jelszavak értelmén. A „haza védelmének” elismerése a mostani háborúban azt jelenti, hogy ezt a háborút a proletariátus érdekeinek megfelelő, „igazságos” háborúnak tartjuk — és az égvilágon semmi mást nem jelent, mert ellenséges betörés egyetlen háborúban sem kizárt dolog. Egyszerűen butaság volna, ha tagadnék a „haza védelmének” jogosultságát az elnyomott népek részéről az imperialista nagyhatalmak ellen folytatott háborújukban, vagy a győzelmes proletariátus részéről a burzsoá állam holmi Galliffet-je ellen viselt saját háborújában.

Elméletileg teljesen hibás volna megfeledkezni arról, hogy minden háború csak a politika folytatása más eszközökkel; a mostani imperialista háború két nagyhatalmi csoport imperialista politikájának folytatása, s ezt a politikát az imperialista korszak viszonyainak összessége szülte és táplálja. De ugyanennek a korszaknak szükségszerűen meg kell szülnie és táplálnia kell mind a nemzeti elnyomás elleni harcnak, mind a proletariátus részéről a burzsoázia ellen folytatott harcnak a politikáját, s ennél fogva, először, a forradalmi nemzeti felkelések és háborúk, másodszor, a proletariátus részéről a burzsoázia ellen folytatott háborúk és felkelések, harmadszor, e két fajta forradalmi háború stb. egybeolvadásának lehetőségét és elkerülhetetlenségét.

II

Ehhez járul még a következő általános megfontolás.

Az olyan elnyomott osztály, amely nem törekszik arra, hogy a fegyverforgatást megtanulja, hogy fegyverhez jusson, az ilyen elnyomott osztály csak azt érdemelné, hogy úgy bánjanak vele, mint rabszolgával. Ha nem akarunk burzsoá pacifistákká vagy opportunistákká válni, nem feledkezhetünk meg arról, hogy osztálytársadalomban élünk, s hogy ebből az osztálytársadalomból nincs és nem is lehet más kivezető út, mint az osztályharc. Az elnyomó osztály minden osztálytársadalomban — akár rabszolgaságon, akár jobbágyságon, vagy, mint most, bérmunkán alapszik ez a társadalom — fel van fegyverezve. Nemcsak a mai állandó hadsereg, hanem a mai milícia is — még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is, mint például Svájcban — a burzsoázia felfegyverkezését jelenti a proletariátus ellen. Ez olyan elemi igazság, hogy aligha szükséges bővebben foglalkozni vele. Elég emlékeztetni arra, hogy a katonaságot valamennyi kapitalista országban felhasználják a sztrájkolók ellen.

A burzsoázia felfegyverkezése a proletariátus ellen a modern tőkés társadalom egyik legjelentősebb, legsarkalatosabb, legfontosabb ténye. És e tény ellenére még azt javasolják a forradalmi szociáldemokratáknak, hogy állítsák fel a „lefegyverzés” „követelését”! Ez egyértelmű az osztályharc álláspontjának teljes feladásával, a forradalom gondolatának teljes megtagadásával. A mi jelszavunk: a proletariátus felfegyverzése, a burzsoázia legyőzése, kisajátítása és lefegyverzése érdekében. Ez a forradalmi osztály egyetlen lehetséges taktikája, amely a kapitalista militarizmus egész objektív fejlődéséből következik, s amelyet ez a fejlődés indokol és ír elő. A proletariátus, ha nem akarja elárulni világtörténelmi feladatát, csakis akkor dobhat sutba általában minden fegyvert, miután már lefegyverezte a burzsoáziát; akkor a proletariátus ezt kétségtelenül meg is teszi majd, de — csakis akkor, semmiképpen sem előbb.

És ha a mostani háború reakciós keresztényszocialistákban és siránkozó kispolgárokban csupán borzalmat és rémületet, minden fegyverhasználattal, vérrel, halállal és hasonlókkal szemben csupán undort kelt, akkor nekünk erre azt kell mondanunk: a tőkés társadalom mindig vég nélküli borzalom volt és az is marad. És ha ennek a társadalomnak a mostani háború, minden háborúk e legreakciósabbja, most borzalmas véget készít elő, akkor nekünk semmi okunk a kétségbeesésre. Márpedig a „lefegyverzés” „követelése” — helyesebben, a „lefegyverzésről” való álmodozás — objektív értelmét tekintve semmi más, mint a kétségbeesés megnyilvánulása olyan időben, amikor magának a burzsoáziának az erőivel készítik elő mindenki szemeláttára az egyetlen jogos és forradalmi háborút, nevezetesen az imperialista burzsoázia elleni polgárháborút.

Aki azt mondja majd, hogy ez — az élettől elszakadt elmélet, annak két világtörténelmi tényt juttatunk eszébe: egyrészt a trösztök és a nők gyári munkájának szerepét, másrészt az 1871-es Kommünt és az oroszországi 1905.-ös decemberi felkelést.

A burzsoázia dolga — a trösztöket fejleszteni, a gyermekeket meg a nőket gyárakba hajszolni és ott kínozni, megnyomorítani s a legnagyobb nyomorúságra kárhoztatni őket. Mi nem „követeljük” az ilyen fejlődést, nem „támogatjuk”, mi harcolunk ellene. De hogyan harcolunk? Tudjuk, hogy a nők gyári munkája és a trösztök haladást jelentenek. Mi nem akarunk visszatérni a kézművesiparhoz, a monopólium előtti kapitalizmushoz, a nők háztartási munkájához. Előre a trösztökön stb. keresztül és a trösztökön túl a szocializmus felé!

Ugyanez megfelelő változtatásokkal a nép mostani militarizálására is vonatkoztatható. Ma az imperialista burzsoázia nemcsak az egész népet militarizálja, hanem az ifjúságot is. Holnap talán hozzáfog a nők militarizálásához. Erre azt válaszoljuk: annál jobb! Csak előre, minél gyorsabban! Minél gyorsabban megyünk előre, annál közelebb jutunk a kapitalizmus elleni fegyveres felkeléshez. Hogyan is engedhetik szociáldemokraták megfélemlíteni vagy elbátortalanítani magukat az ifjúság stb. militarizálásával, ha nem felejtették el a Kommün példáját? Ez nem valami „élettől elszakadt elmélet”, nem vágyálom, hanem tény. És valóban, igen nagy baj lenne, ha a szociáldemokraták, minden gazdasági és politikai tény ellenére, kételkedni kezdenének abban, hogy az imperialista korszaknak és az imperialista háborúknak elkerülhetetlenül az ilyen tények megismétlődésére kell vezetniök.

A Kommün egyik polgári megfigyelője írta 1871 májusában, egy angol újságban: „Ha a francia nemzet csak nőkből állana, milyen szörnyű nemzet volna!” Nők és 13 éves gyerekek harcoltak a férfiak oldalán, a Kommün idején. Nem lehet ez másképp a burzsoázia megdöntéséért folyó eljövendő harcokban sem. A proletárnők nem fogják tétlenül nézni, hogyan mészárolja le a jól felfegyverzett burzsoázia a rosszul felfegyverzett vagy fegyvertelen munkásokat. Fegyvert fognak ragadni, éppúgy, mint 1871-ben, s a jelenlegi „megijedt” nemzetekből — helyesebben: a jelenlegi munkásmozgalomból, amelyet az opportunisták jobban dezorganizáltak, mint a kormányok — előbb vagy utóbb, de feltétlen bizonyossággal ki fog fejlődni a forradalmi proletariátus „szörnyű nemzeteinek” nemzetközi szövetsége.

A militarizálás most az egész társadalmi életet áthatja. Az imperializmus — a nagyhatalmak elkeseredett harca a világ felosztásáért és újrafelosztásáért, s ezért elkerülhetetlenül további militarizálásra kell vezetnie minden országban, még a semleges és a kis országokban is. Mit fognak tenni ez ellen a proletárnők?? Csak átkozni fognak minden háborút és mindent, ami a katonasággal kapcsolatban van, csak a lefegyverzést fogják követelni? Egy elnyomott és valóban forradalmi osztály női sohasem fognak beletörődni ilyen gyalázatos szerepbe. Azt fogják mondani fiaiknak: „Nemsokára nagy leszel. Fegyvert adnak kezedbe. Fogadd el és tanuld meg alaposan a hadimesterséget.” Erre a tudományra a proletároknak szükségük van — nem azért, hogy saját testvéreidre, más országok munkásaira lőj, mint ahogyan ez a mostani háborúban történik, és mint ahogy ezt neked a szocializmus árulói tanácsolják, — hanem azért, hogy saját országod burzsoáziája ellen harcolj, hogy véget vess a kizsákmányolásnak, a nyomornak és a háborúknak, nem jámbor óhajokkal, hanem a burzsoázia legyőzése és a burzsoázia lefegyverzése útján.”

Ha a mostani háborúval kapcsolatban lemondunk az ilyen, éppen az ilyen propagandáról, akkor jobb, ha egyáltalán nem hangoztatunk nagy szavakat a nemzetközi forradalmi szociáldemokráciáról, szocialista forradalomról és a háború elleni háborúról.

III

A lefegyverzés hívei többek között azért is ellenzik a „nép felfegyverzését” követelő programpontot, mert ez a követelés állítólag könnyebben vezet arra, hogy engedményeket tegyünk az opportunizmusnak. Fentebb megvizsgáltuk a legfontosabbat: a lefegyverzés kapcsolatát az osztályharccal és a szociális forradalommal. Vizsgáljuk meg most a lefegyverzés követelése és az opportunizmus közötti kapcsolat kérdését. Az egyik legfontosabb ok, amiért ez a követelés elfogadhatatlan, éppen az, hogy ez a követelés és az általa keltett illúziók elkerülhetetlenül gyengítik és elerőtlenítik az opportunizmus ellen folytatott harcunkat.

Nem kétséges, hogy ez a harc az Internacionálé legfontosabb napirenden levő kérdése. Az imperializmus elleni harc, ha nem kapcsolódik egybe elválaszthatatlanul az opportunizmus elleni harccal — üres frázis vagy ámítás. Zimmerwald és Kiental egyik legfőbb fogyatékossága, a III. Internacionálé e csírái esetleges kudarcainak egyik legfőbb oka éppen abban rejlik, hogy az opportunizmus elleni harc kérdését nyíltan még csak fel sem vetették, nemhogy az opportunistákkal való szakítás szükségességének értelmében döntötték volna el. Az opportunizmus győzött — egy időre — az európai munkásmozgalomban. Minden nagyobb országban az opportunizmus két fő árnyalata alakult ki: először, Plehanov, Scheidemann, Legien, Albert Thomas és Sembat, Vandervelde, Hyndman, Henderson stb. úrék nyílt, cinikus és ezért kevésbé veszélyes szociálimperializmusa. Másodszor, a burkolt kautskysta opportunizmus: Kautsky — Haase és a „Szociáldemokrata Munkaközösség” Németországban; Longuet, Pressemane, Mayeras stb. Franciaországban; Ramsay MacDonald és a „Független Munkáspárt” más vezérei Angliában; Martov, Csheidze stb. Oroszországban; Treves és más úgynevezett baloldali reformisták Olaszországban.

A nyílt opportunizmus leplezetlenül és közvetlenül ellenzi a forradalmat, a kezdődő forradalmi mozgalmakat és kirobbanásokat, közvetlen szövetségben a kormányokkal, bármily különbözők is ennek a szövetségnek formái, kezdve a kormányban való részvételtől, egészen a hadiipari bizottságokba való részvételig (Oroszországban). A burkolt opportunisták, a kautskysták, sokkal ártalmasabbak és veszélyesebbek a munkásmozgalomra nézve, mert hangzatos, „marxista” szólamokkal és pacifista jelszavakkal álcázzák a kormányokkal kötött szövetségük védelmét. Az uralkodó opportunizmus e két formája ellen a proletárpolitika minden területén: a parlamentarizmus, a szakszervezetek, a sztrájkok, a katonai kérdések stb. terén egyaránt harcolni kell. Az uralkodó opportunizmus mindkét formájának legfőbb sajátossága az, hogy a mostani háború és a forradalom összefüggésének konkrét kérdését és a forradalom más konkrét kérdéseit elhallgatják, leplezgetik, vagy félszemüket a rendőri tilalmakon tartva tárgyalják. Mégpedig annak ellenére, hogy a háború előtt nem hivatalosan is, a Bázeli Kiáltványban pedig hivatalosan is számtalanszor utaltak éppen ennek a küszöbönálló háborúnak a proletárforradalommal való összefüggésére. A lefegyverzés követelésének legfőbb hiányossága pedig éppen az, hogy megkerüli a forradalom valamennyi konkrét kérdését. Vagy talán a lefegyverzés hívei a fegyvertelen forradalomnak valami teljesen új fajtája mellett vannak?

Továbbá. Mi semmiképpen sem vagyunk ellene a reformokért folytatott harcnak. Mi nem akarjuk figyelmen kívül hagyni azt a szomorú lehetőséget, hogy az emberiség — a legrosszabb esetben — még egy második imperialista háborút is át fog élni, ha a jelenlegi háború, a tömegerjedés meg a tömegelégedetlenség számtalan kirobbanása és a mi erőfeszítéseink ellenére sem vezet majd forradalomra. Mi olyan reformprogram hívei vagyunk, amelynek szintén az opportunisták ellen kell irányulnia. Az opportunisták csak örülnének annak, ha teljesen átengednők nekik a reformokért folytatott harcot, mi magunk pedig holmi „lefegyverzés” légvárába menekülnénk a rút valóságból. A „lefegyverzés” éppen azt jelenti, hogy elmenekülünk a rút valóságból, és egyáltalán nem azt, hogy harcolunk ellene.

Egy ilyen programban mi körülbelül a következőket mondanánk: „Az 1914—1916-os imperialista háborúban a haza védelmének jelszava és elismerése nem más, mint a munkásmozgalom korrumpálása egy burzsoá hazugsággal.” Az ilyen konkrét válasz a konkrét kérdésekre elméleti szempontból helyesebb, a proletariátusra nézve sokkal hasznosabb, az opportunistákra nézve elviselhetetlenebb volna, mint a lefegyverzés követelése és a haza „minden” védelmének elvetése. És még hozzáfűzhetnők a következőket: „Valamennyi imperialista nagyhatalom, Anglia, Franciaország, Németország, Ausztria, Oroszország, Olaszország, Japán és az Egyesült Államok burzsoáziája annyira reakcióssá lett, annyira áthatja a világuralomra való törekvés, hogy minden olyan háború, amelyet ezeknek az országoknak burzsoáziája visel, csak reakciós háború lehet. A proletariátusnak nemcsak elleneznie kell minden ilyen háborút, hanem egyenesen «saját» kormánya vereségét kell kívánnia az ilyen háborúkban és ki kell használnia azt a forradalmi felkelés érdekében, ha a háború megakadályozását célzó felkelés nem sikerül.”

A milícia kérdésében a következőket kellene mondanunk: mi nem a burzsoá milícia, hanem csakis a proletár milícia hívei vagyunk. Ezért: „egyetlen garast sem, egyetlen embert sem” adunk nemcsak az állandó hadseregre, hanem a burzsoá milíciára sem, még olyan országokban sem, mint az Egyesült Államok vagy Svájc, Norvégia stb. Annál is inkább, mert még a legszabadabb köztársasági országokban (például Svájcban) is azt látjuk, hogy a milícia egyre jobban elporoszosodik; különösen 1907-ben és 1911-ben láttuk a milícia prostituálását, amikor a csapatokat a sztrájkolók ellen mozgósították. Követelhetjük: a tiszteknek a nép által való választását, mindenféle katonai bíráskodás eltörlését, a külföldi munkások és a belföldi munkások egyenjogúsítását (ez különösen fontos pont az olyan imperialista államokban, amelyek, mint Svájc, egyre nagyobb számban és egyre szemérmetlenebbül zsákmányolnak ki külföldi munkásokat, de jogokat nem adnak nekik), követelhetjük továbbá azt a jogot, hogy az egyes országokban, mondjuk, minden száz lakos szabad egyesületet alakíthasson a fegyverforgatás tanulására, a katonai kiképzők szabad választásával, akiknek munkáját az állam fizeti stb. A proletariátus csakis ilyen körülmények között tanulhatná meg a fegyverforgatást valóban saját maga, nem pedig rabszolgatartói számára, és a proletariátus érdekei feltétlenül meg is követelik ennek a mesterségnek elsajátítását. Az orosz forradalom bebizonyította, hogy a forradalmi mozgalom minden sikere, még ha csak részletsiker is — például valamely város vagy gyártelep, a hadsereg valamely részének meghódítása — a győzelmes proletariátust múlhatatlanul rákényszeríti az ilyen program megvalósítására.

Végül, magától értetődik, hogy az opportunizmus ellen nem lehet csak programokkal harcolni, hanem csakis úgy, ha fáradhatatlanul ügyelünk arra, hogy a programok ténylegesen meg is valósuljanak. A csődbejutott II. Internacionálé legnagyobb, végzetes hibája az volt, hogy szavai nem feleltek meg tetteinek, hogy meghonosította a képmutatást és a lelkiismeretlen forradalmi frázist (lásd Kautsky és társai jelenlegi magatartását a Bázeli Kiáltvánnyal szemben). A lefegyverzés gondolatát, mint társadalmi eszmét — vagyis olyan eszmét, amelyet bizonyos társadalmi körülmények hoznak létre, és amely befolyást gyakorolhat bizonyos társadalmi környezetre és nem marad egyéni különcködés — nyilvánvalóan egyes kis államok különleges, kivételesen „nyugodt” életviszonyai szülték, amely államok elég hosszú ideig távolestek a háborúk véres országútjától, és abban reménykednek, hogy továbbra is távol maradhatnak tőle. Hogy erről meggyőződjünk, elég belemélyednünk például a lefegyverzés norvég híveinek érvelésébe: „mi, úgymond, kis ország vagyunk, kicsi a haderőnk, úgysem tehetünk semmit a nagyhatalmakkal szemben” (s ugyanebből az okból nem állhatunk ellen akkor sem, ha erőszakkal bevonnak minket a nagyhatalmak egyik vagy másik csoportjával való imperialista szövetségbe) . . . „mi békében akarunk maradni a mi isten háta mögötti kis zugunkban, továbbra is zugpolitikát akarunk folytatni, leszerelést, kötelező döntőbíróságokat, állandó (talán a belgához hasonlóan „állandó”?) semlegességet akarunk követelni” stb.

A kis államoknak az a kicsinyes törekvése, hogy félreállhassanak, az a kispolgári óhaj, hogy a világtörténelem nagy csatáitól minél távolabb legyenek, és arra használják ki viszonylag monopolisztikus helyzetüket, hogy továbbra is önző passzivitásban maradjanak — ez az az objektív társadalmi helyzet, amely egyes kis államokban a lefegyverzés eszméjének bizonyos sikert és bizonyos elterjedést biztosíthat. Magától értetődik, hogy ez a törekvés reakciós és kizárólag illúziókon alapul, mert hiszen az imperializmus egy vagy más módon a kis államokat is belesodorja a világgazdaság és a világpolitika forgatagába.

Svájcban például az imperialista viszonyok a munkásmozgalomnak objektíve két irányvonalat szabnak meg: az opportunisták a burzsoáziával szövetségben arra törekednek, hogy Svájcból köztársasági és demokrata monopolszövetséget csináljanak, amely hasznot húz az imperialista burzsoázia turistáiból, és hogy ezt a „nyugodt” monopóliumos helyzetet minél előnyösebben, minél nyugalmasabban használhassák ki.

Svájc igazi szociáldemokratái arra törekednek, hogy Svájc viszonylagos szabadságát és „nemzetközi” helyzetét arra használják ki, hogy győzelemre segítsék az európai munkáspártok forradalmi elemeinek szoros szövetségét. Svájc hál istennek nem „saját önálló” nyelvén, hanem három világnyelven beszél, mégpedig éppen azokon a nyelveken, amelyeken a vele határos hadviselő országok beszélnek.

Ha a svájci párt 20 000 tagja „rendkívüli hadiadó” címén hetenként 2 centime-ot róna le, akkor évenként 20 000 frankot kapnánk, — ez pedig bőségesen elegendő volna arra, hogy a vezérkarok tilalma ellenére időközönként három nyelven kinyomassuk és a hadviselő országok munkásai és katonái között terjesszük mindazt, ami megmondaná az igazságot a munkások kezdődő felháborodásáról, a lövészárkokban folyó barátkozásukról, a munkásoknak azokról a kilátásairól, hogy a fegyvert forradalmi módon „saját” országuk imperialista burzsoáziája ellen használják majd fel stb.

Mindez nem újdonság. Éppen ezt teszik a legjobb újságok is, mint a „La Sentinelle”, a „Volksrecht”, a „Berner Tagwacht”, csakhogy, sajnos, nem kielégítő mértékben. Pedig csakis ilyen tevékenységgel érhető el, hogy az aaraui pártkongresszus kitűnő határozatából valamivel több is legyen, mint egyszerűen kitűnő határozat.

Bennünket most az a kérdés érdekel, hogy megfelel-e a lefegyverzés követelése a svájci szociáldemokraták körében mutatkozó forradalmi irányzatnak? Nyilvánvalóan nem. Objektíve a „lefegyverzés” a kis államok leginkább nemzeti, sajátosan nemzeti programja, nem pedig a nemzetközi forradalmi szociáldemokrácia nemzetközi programja.

A megírás ideje: 1916. szeptember.

Először megjelent: „Jugend-Internacionale” 9. és 10. sz.
1917. szeptember—október.

Lenin Művei. 23. köt. 75—87. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa