A kapitalista világ fejlődése a nemzeti határokat átlépő monopóliumokkal, multinacionális óriás vállalatokkal, a tőkéseket a nemzetek, így a föld dolgozó proletárjai feletti uralomra jutatta. A dolgozó proletár népek így világméretű osztályellenséggel kerültek szembe. A több milliárdnyi proletár bérrabszolga néhány millió tőkés kizsákmányoló diktatúrájában él. A dolgozók internacionalizmusa, nemzetközi összefogása a tőke uralmának megszüntetésére, a demokrácia és a szabadság kivívására való összefogás. A világ proletárjainak gazdasági és politikai hatalma nincs, csak az összefogással a „Világ proletárjai egyesüljetek!” megvalósításával kerülhetik el a „mosolygó fasizmus” világuralmát, a totális diktatúrába változását, a klasszikus fasizmust. Ez hasonlatos a két világháború közötti Népfront harcához. Manapság a „mosolygó fasizmust” leginkább a liberális kapitalisták és a szociáldemokrácia jelenti, de a konzervatív irányzat sincs túl messze tőle, amelyik a klasszikus fasizmussal szimpatizál.

„ … A hazaszeretet magában foglalja a népnek, a nép történelmi felemelkedésének szívvel és lélekkel való szolgálatát.
… Az igazi hazafiságban nincs helye faji vagy nemzeti gyűlölködésnek, embergyűlöletnek és más népekkel szembeni ellenséges érzületnek. Az igazi hazaszeretet elképzelhetetlen más népek megbecsülése, jogaiknak, szabadságuknak és függetlenségüknek tiszteletben tartása nélkül. Az egyes népek sorsa szorosan összefügg egymással, ezért senki sem szeretheti igazán hazáját, ha nem törődik az egész emberiség jólétével, a népek közötti békével.
… A kommunisták igazán szeretik népüket, határtalanul bíznak erejében, történelemalkotó képességében.
… A hazafiság az olyan ember erkölcsi érzelme, aki méltó polgára akar lenni hazájának. Ez az érzés csak akkor fejlődhet korlátlanul, ha az egyén valóban teljes jogú polgára hazájának. Sem a rabszolga, sem a jobbágy, sem pedig a kapitalizmusban élő munkás (aki formálisan szabad, de ténylegesen a tőke rabszolgája) nem rendelkezett ezzel a feltétellel. Ezért a kizsákmányoló osztályok uralma idején a munkások és a parasztok hazafias érzelme nem fejlődhetett ki kellőképpen.
… A nép hazafias érzése csak akkor indulhatott teljes fejlődésnek, amikor a néptömegek a proletariátus vezetésével lerázták magukról a kizsákmányolók igáját, kezükbe vették sorsuk intézését, s teljes jogú polgáraivá váltak államuknak.
… a nacionalizmus a különböző nemzetek polgárai, a különböző népek közötti gyűlölködést és ellenségeskedést juttatja kifejezésre, az internacionalizmus igazi emberi kapcsolatokat követel mind az egyes emberek között, mind pedig valamennyi fajhoz és nemzethez tartozó nép között.
… A haza iránti hűség és a dolgozók nemzetközi testvérisége a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye
… A szocialista internacionalizmus a népek jogainak tiszteletben tartását, a népek önrendelkezési jogának, a szabad gazdasági, politikai és kulturális fejlődéshez való jogának elismerését, az imperializmus és a militarizmus ellen harcoló népek barátságát és együttműködését jelenti.
… a kommunizmus harcosa semmiféle formában sem tűri a faji és a nemzeti elnyomást, a faji és a nemzeti megkülönböztetést.
… Az internacionalista büszke népe társadalmi, politikai és kulturális eredményeire, büszke azokra az érdemekre, amelyeket hazája az emberi haladás szolgálatában szerzett. Az internacionalista nemzeti büszkesége így egyesíti magában a „haza” és az „emberiség” fogalmát.
… A kommunisták, a nemzeti munkásosztály élcsapatának tagjai azok, akik igazi őrzői a nemzet legértékesebb örökségének, mindannak, ami a népet a nemzeti büszkeség érzésével tölti el. A kommunisták testesítik meg a legteljesebben a nép hazaszeretetét, az anyanyelv, a demokratikus és szocialista tartalmú nemzeti kultúra megbecsülését, a nép szabadságvágyát és függetlenségi törekvéseit.
… A szovjet hazafiság, amelynek alapja a szocialista haza iránt tanúsított odaadás és a soknemzetiségű szovjet állam népeinek a barátsága, eggyé olvad az internacionalizmussal, és elképzelhetetlen internacionalizmus nélkül.
… Szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint minden eszközzel erősíteni a szovjet haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív tevékenységével szemben, éberen figyelni az ellenség cselszövéseit, megőrizni az államtitkot, felismerni és leleplezni az ellenséget minden helyzetben, háború esetén pedig rettenthetetlen bátorsággal harcolni az ellenség ellen, végső leheletünkig teljesíteni a szovjet állampolgár szent kötelességét.
… szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint internacionalistának lenni, aki szocialista hazája eredményeit az emberi haladás ügyéhez való hozzájárulásnak tekinti, aki valamennyi nép békéjére és barátságára törekszik. Az internacionalizmus megköveteli a nacionalizmus és a kozmopolitizmus züllött ideológiája elleni engesztelhetetlen harcot.
… A nacionalizmus és a kozmopolitizmus ideológiája az imperialista reakció fegyvere.
… A kozmopolitizmus reakciós ideológiájának (a burzsoá nacionalizmus visszájának) a csökevényei a nemzeti kultúra, a nemzeti érzés és a nemzeti hagyományok megtagadásában jut kifejezésre.
… A burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus jelenségei elleni harc nélkül a népi demokratikus országok nem haladhatnak előre a szocializmus útján, nem nevelhetik az embereket az igazi hazafiság és nemzetköziség szellemében.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

Hazafiság és nemzetköziség

a) A hazához való viszony mint erkölcsi probléma

„A hazafiság — írja Lenin — egyike a legmélyebb érzéseknek, mely elkülönült hazák évszázados és évezredes fennállása során gyökeresedett meg”⁵⁰.
⁵⁰ Lenin Művei. 28. köt. 184. old.

Ez az érzés a haza iránti odaadást, a haza sorsáért való aggódást fejezi ki. A haza sorsa mindenekelőtt a dolgozó nép sorsa, hiszen a dolgozó nép termelőtevékenysége a társadalom alapja, következésképpen a haza sorsának meghatározója. Minthogy az egyént a hazafiság érzése forrasztja egybe népe érdekeivel, a hazafiság lelkesíti harcra, hogy megvédje ezeket az érdekeket, hogy a haza zászlaja alatt hőstetteket vigyen véghez és akár életét is feláldozza — ezért ennek az érzésnek mély erkölcsi jellege van. Nem is beszélhetünk ott komolyan hazafiságról, ahol az egyén nincs szoros kapcsolatban népével, nem szereti a népet és nem viseli szívén annak sorsát. Nem szeretheti igazán népe nyelvét, kultúráját, legjobb hagyományait az, aki nem szereti magát a népet, e nyelvnek, kultúrának és hagyományoknak a megteremtőjét. Az olyan hazaszeretetből, amely pusztán a szülőföldhöz, „a családi tűzhely melegéhez” való ragaszkodásban stb. nyilvánul meg, hiányzik a társadalmi, tehát erkölcsi elem. Éppen így az anyai szeretet, ha nem emelkedik túl a szokásos ösztönön — erkölcsi szempontból szintén nem teljes értékű.

Nem beszélhetünk igazi hazaszeretetről akkor sem, ha az ember a hazája iránt csupán szemlélődő, passzív szeretetet tanúsít, ha óhajtja ugyan a nép javát, de a gyakorlatban belenyugszik hazájának gazdasági és politikai elmaradottságába, a kizsákmányolók igája alatt sínylődő nép nyomorába és jogfosztottságába. S még kevésbé lehetnek igazi hazafiak azok, akik a tömeg nyakán élősködnek, és semmibe se veszik a nép életbevágó érdekeit. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a kizsákmányoló osztályok saját önző osztályérdekeik kedvéért nemegyszer elárulják hazájuk érdekeit. A szovjet nép saját tapasztalata révén győződött meg arról, hogy a régi Oroszországot uralmuk alatt tartó földbirtokosok és kapitalisták „hazafisága” csak rablási vágyuk leplezésére szolgált. Nagyban és kicsinyben árulták a hazát a külföldi kapitalistáknak, önző céljaik érdekében véres háborúba, nemzeti katasztrófa felé sodorták. Ezt a katasztrófát csak a szocialista forradalom akadályozta meg, amely megdöntötte a népnyúzók hatalmát.

A hazaszeretet magában foglalja a népnek, a nép történelmi felemelkedésének szívvel és lélekkel való szolgálatát. A hazaszeretet, akárcsak a múltban, ma is a fejlődés hatalmas tényezője. A hazafias érzelmek fejlődése, a hűbéri elnyomás ellen küzdő népek nemzeti öntudatának növekedése különböző korokban és különböző történelmi feltételek között a nemzeti kultúra és művészet nagyszerű alkotásait hívta életre: Dante műveit Olaszországban, Shakespeare műveit Angliában, Goethe műveit Németországban, Puskin műveit Oroszországban. E nagy művészek alkotásaikban népük nemzeti géniuszát testesítették meg, azért váltak e művek az egész emberiség közkincsévé, azért gyakorolnak még ma is óriási eszmei, erkölcsi és esztétikai befolyást az emberekre.

A francia nép hazafias érzelmeinek fellángolása 1792—1793-ban, a belső és külső ellenforradalom ellen vívott harcban, a hazájukért küzdő tömegek vitézségének és hősiességének ragyogó példáit nyújtotta. Nagyszerű hőstetteket vittek véghez az olaszok, akik Garibaldi vezetésével hazájuk egyesítéséért küzdöttek, a szláv népek, amelyek a török iga ellen harcoltak. „A legnagyobb erény a világon a hazaszeretet” — mondotta Hriszto Botev, a bolgár nép nemzeti hőse, aki egész életét a hazája szabadságáért és függetlenségéért vívott harcnak áldozta. A hazafiság igazi hőstetteit jegyezte fel az orosz nép történelme. A szovjet nép sok-sok gyönyörű hősmondát alkotott legendás vitézeiről, a haza függetlenségét védelmező nagy hadvezérekről. A tisztelet és megbecsülés dicsfényével övezte a népi felkelések vezéreit, akik fegyvert ragadtak az önkényuralom és hűbéri elnyomás ellen, a kiváló gondolkodókat, tudósokat, költőket és művészeket, akik munkásságukkal, egész életükkel a nép felvilágosítását, a kizsákmányolás és elnyomás alóli felszabadítását szolgálták.

Az igazi hazafiságban nincs helye faji vagy nemzeti gyűlölködésnek, embergyűlöletnek és más népekkel szembeni ellenséges érzületnek. Az igazi hazaszeretet elképzelhetetlen más népek megbecsülése, jogaiknak, szabadságuknak és függetlenségüknek tiszteletben tartása nélkül. Az egyes népek sorsa szorosan összefügg egymással, ezért senki sem szeretheti igazán hazáját, ha nem törődik az egész emberiség jólétével, a népek közötti békével. Az igazi hazaszeretetet becsülték az orosz szabadságmozgalom nagy alakjai — a XIX. század forradalmi demokratái.

Csernisevszkij, a nagy orosz hazafi, abban látta a becsületes orosz ember legmagasztosabb kötelességét, hogy tevékenységével a haza dicsőségét és az emberiség javát szolgálja. Csernisevszkij és a többi forradalmi demokrata a haza dicsőségét nem választotta el a nép boldogulásától.

„A hazafiság jelentősége a nevelésben óriási: olyan iskola, amelyben az ember odáig fejlődik, hogy magáévá teszi az egész emberiség sorsára kiható eszméket”⁵¹ — írta Szaltikov-Scsedrin.
⁵¹ Szaltikov-Scsedrin Művei. 3. köt. „Pravda” kiadás. 219. old.(oroszul).

A világ nagyjai a hazafias megnyilvánulásokon mérték le, milyen érdemei vannak egy-egy embernek a haza és az emberiség szolgálatában.

Az igazi hazafiaktól éppen ezért távol áll az önhittség és az önteltség érzése, amely szembe fordítja a nemzetet más nemzetekkel s dicsőít mindent, ami idejétmúlt a nemzet életében. Az orosz értelmiség bizonyos része (a szlavofilok és epigonjaik) sokáig ilyen álláspontot képviselt. Ezt az álláspontot élesen bírálták az oroszországi forradalmi gondolat haladó képviselői, akik Oroszország elmaradottsága ellen harcoltak, és arra törekedtek, hogy Oroszországnak helyet biztosítsanak a világ leghaladottabb országai között. A forradalmi gondolat haladó képviselői sohasem értettek egyet azzal a „hazafisággal”, amely a „mit nekem jog vagy nem jog, ez az én országom” formulában jutott kifejezésre, s amely igazolni akarta a kizsákmányoló osztályoknak más népek elnyomására és kifosztására irányuló politikáját. Oroszország kiváló egyéniségei legfőbb hazafias kötelességüknek tekintették, hogy felszabadítsák hazájukat a kizsákmányolás igája alól. E kiváló egyéniségek hagyományait folytatták az orosz kommunisták, akik valóra váltották Oroszország legjobbjainak a haza dicsőséges jövőjébe vetett reményeit.

Oroszország legjobbjai ugyanakkor állandó harcot folytattak azok ellen, akik tagadták a hazafiságot, ezt a magasztos érzést, amely összekapcsolja az embert a hazával, a néppel, a nép nyelvével, kultúrájával, hagyományaival. Belinszkij helyesen mutatott rá arra, hogy a nemzeti érzés tagadása vagy lekicsinylése sértés a néppel szemben. Belinszkij mélyen megvetette a kozmopolitákat, akik nem ismerik a hazához való ragaszkodás érzését. „Az emberiség útlevél nélküli csavargóinak”, erkölcstelen, lélektelen lényeknek nevezte őket, akik nem érdemlik meg, hogy az ember szent nevét viseljék. Belinszkij és a XIX. század orosz forradalmi demokráciájának más képviselői megvetették azt a szolgalelkűséget, amely a régi Oroszországnak a néptől elszakadt kiváltságos rétegeit jellemezte, akik gerinctelenül hajbókoltak minden előtt, ami külföldi. Szaltikov-Scsedrin nagy szatirikus erővel ábrázolta a „Mesék”-ben egy, a külföld előtt hajbókoló orosz erkölcstelen jellemét.

„Oroszországban váltott lovakkal utazott (ez a külföldre távozott orosz. — A. S.), és majd kiverte a kocsisok fogát, a határon túl vonatra szállt és nem tudja, kinek öntse ki fennkölt érzelmeit. Tréfálkozik a kalauzzal, és majdhogy a nyakába borul (mert hiszen köztudomású, hogy mi nem ismerünk középutat: vagy felpofozunk valakit, vagy kézcsókkal tiszteljük). Beszélgetésbe elegyedve szemben ülő útitársaival, ki nem fogy a csodálkozásból, ah, ah, —álmélkodik mindenen. «Orosz vagyok, következésképpen ostoba, következésképpen ez megérzik rajtam» — mondja egész bocsánatkérő figurája”⁵².
⁵² Szaltikov-Scsedrin. Mesék. Új Magyar Könyvkiadó 1951. 20—21.old.

A kommunisták átvették annak a harcnak a hagyományait, melyet Oroszország legkiválóbb képviselői folytattak a kozmopolitizmus, a nemzeti érzés tagadása, a külföld előtti hajbókolás ellen. A kommunisták igazán szeretik népüket, határtalanul bíznak erejében, történelemalkotó képességében.

A hazafiság az olyan ember erkölcsi érzelme, aki méltó polgára akar lenni hazájának. Ez az érzés csak akkor fejlődhet korlátlanul, ha az egyén valóban teljes jogú polgára hazájának. Sem a rabszolga, sem a jobbágy, sem pedig a kapitalizmusban élő munkás (aki formálisan szabad, de ténylegesen a tőke rabszolgája) nem rendelkezett ezzel a feltétellel. Ezért a kizsákmányoló osztályok uralma idején a munkások és a parasztok hazafias érzelme nem fejlődhetett ki kellőképpen. A nagy néptömegekben a hazafias érzés főként a haza szabadságáért és függetlenségéért vívott harcok idején jelentkezett. Rendes „békeidőben” ez az érzés csak lappangott, mert a népet távol tartották az állami és a társadalmi életben való részvételtől. Emellett az uralkodó osztályok faji és nemzeti előítéletekkel mérgezték meg s önző célokra — uralmuk erősítésére, idegen területek meghódítására és idegen népek szabadságának az elfojtására — használták ki a hazafiság nemes érzését.

A nép hazafias érzése csak akkor indulhatott teljes fejlődésnek, amikor a néptömegek a proletariátus vezetésével lerázták magukról a kizsákmányolók igáját, kezükbe vették sorsuk intézését, s teljes jogú polgáraivá váltak államuknak. A szovjet hazafiságban a hazájuk szabadságáért és függetlenségéért harcoló oroszországi néptömegek legjobb hazafias hagyományai öltenek testet. A szovjet hazafiság azonban nem korlátozódik csupán ezekre a hagyományokra, ez a hazafiság azt is magában foglalja, hogy a szovjet nép hűségesen és odaadóan szolgálja szocialista hazáját, ahol a hatalom a népé, ahol az állam és a nép egyet jelent, ahol megvalósult a nép legjobbjainak régi álma — a népek barátsága. A hatalmas szocialista állam a népek szabadságának és függetlenségének támasza, a dolgozók nemzetközi szolidaritásának védőbástyája a ragyogó jövőért vívott harcban.

A kommunizmusért világszerte küzdő harcosok hazafisága — akárcsak a szovjet emberek hazafisága — szervesen összefügg a szocialista proletár internacionalizmussal. A proletár internacionalizmus és a burzsoá nacionalizmus, miként Lenin tanítja, két ellentétes világnézet, két ellentétes politika a nemzeti kérdés terén. Ugyanakkor ez a két fogalom két ellentétes erkölcsi elv is, amelyek más és más kapcsolatot fejeznek ki a különböző nemzetek polgárai között és a különböző népek között. Míg a nacionalizmus a különböző nemzetek polgárai, a különböző népek közötti gyűlölködést és ellenségeskedést juttatja kifejezésre, az internacionalizmus igazi emberi kapcsolatokat követel mind az egyes emberek között, mind pedig valamennyi fajhoz és nemzethez tartozó nép között. Az előbbi elválaszthatatlan az elkorcsosuló burzsoá erkölcstől, az utóbbi szerves része az emberiség igazi erkölcsének — a kommunista erkölcsnek.

b) A haza iránti hűség és a dolgozók nemzetközi testvérisége
a kommunista erkölcs egyik legfontosabb követelménye

A szocialista nemzetköziség a munkásosztály politikája és ideológiája; a munkásosztályé, amely a munkástömegek élén a népek békéjéért és függetlenségéért harcol a nemzeti elnyomás és a népek leigázása ellen. A szocialista internacionalizmus a népek jogainak tiszteletben tartását, a népek önrendelkezési jogának, a szabad gazdasági, politikai és kulturális fejlődéshez való jogának elismerését, az imperializmus és a militarizmus ellen harcoló népek barátságát és együttműködését jelenti.

Minthogy a demokráciáért és a szocializmusért harcoló népek békéjének, függetlenségének és testvéri együttműködésének zászlóvivője a Szovjetunió, a győztes szocializmus országa, a nemzetköziség elvéhez ma hozzátartozik az is, hogy korunkban valamennyi ország munkásosztálya és dolgozó népe a Szovjetunió köré tömörüljön.

A szocialista internacionalizmus erkölcsi jelentősége abban áll, hogy a kommunizmus harcosa számára, bármely nemzethez tartozzék is, minden nép békéje, az egész emberiség sorsa drága, s azt szeretné, ha az emberi társadalom — miként a Szovjetunió — a szabad és egyenjogú népek barátságának és testvériségének elvein nyugodna. Ezért a kommunizmus harcosa semmiféle formában sem tűri a faji és a nemzeti elnyomást, a faji és a nemzeti megkülönböztetést. Magától értetődik, hogy a kommunizmus harcosa sem magánéletében, sem társadalmi tevékenységében nem ismeri a nacionalista gőgöt, az önteltséget, a türelmetlenséget stb. Az internacionalista tiszteletben tartja minden nép nemzeti hagyományait, s megbecsüli azt az értéket, amellyel az egyes népek hozzájárultak az emberiség fejlődéséhez. Az internacionalista rokonszenvvel kíséri az elnyomott népek szabadságharcát, és kész ezeket a népeket támogatni. A kapitalista országokban élő internacionalisták, ugyanakkor, amikor az elnyomott népek szabadságmozgalmát támogatják, legszentebb kötelességüknek tartják a Szovjetuniónak, a demokrácia és a szocializmus bástyájának megvédését az imperialista erők merényleteivel szemben.

„Internacionalista az, aki fenntartás nélkül, ingadozás nélkül, feltételek nélkül kész megvédeni a Szovjetuniót, mert a Szovjetunió a forradalmi világmozgalom bázisa, ezt a forradalmi mozgalmat pedig lehetetlen védelmezni és előbbre lendíteni, ha nem védelmezzük a Szovjetuniót. Mert aki a világ forradalmi mozgalmát a Szovjetunió megkerülésével és a Szovjetunióval szemben szándékozik védelmezni, az a forradalommal kerül szembe, az okvetlenül a forradalom ellenségeinek táborában köt ki”53.
⁵³ Sztálin Művei. 10. köt. Szikra 1952. 56. old.

A kommunizmus harcosainak szellemi és erkölcsi alkatához szervesen hozzátartozik a szocialista internacionalizmus, amelynek különösen világos megnyilvánulása az a tény, hogy a győztes szocializmus országát a haladás bástyájának tekintik, őszintén szeretik, s készek minden erejükkel megvédeni az imperialisták agresszív tevékenységével szemben. A szovjet emberek az internacionalizmus magasztos érzésének nagyszerű megnyilvánulásait tapasztalták a kapitalista országok dolgozói részéről akkor, amikor a tizennégy állam intervenciós hadjáratot folytatott a Szovjetunió ellen.

Amikor Franciaország egyszerű munkásai megtagadják az agressziós célokra szánt amerikai fegyverszállítmánynak a hazai kikötőkben való kirakását, amikor egy francia nő, Raymonde Dien testével állja útját az amerikai fegyverekkel megrakott szerelvénynek, amikor a kapitalista országokban a különböző foglalkozású egyszerű emberek felháborodással vágják a reakciósok szemébe: „Sohasem fogunk harcolni a Szovjetunió ellen!” — akkor mélységes internacionalizmusukról tesznek tanúbizonyságot, internacionalista kötelességüket teljesítik.

A különböző országok internacionalistái önként mentek a spanyol frontra, hogy a spanyol néppel együtt harcoljanak a fasizmus ellen. Internacionalisták segítették a kínai népet a felszabadulásért vívott nehéz harcában. Az internacionalisták mindig harcoltak és mindig is harcolni fognak a rablóháborúk ellen, amelyeket az imperialisták új piacok megkaparintása és a népek leigázása céljából folytatnak.

Példaként állhat előttünk az internacionalizmus egyik közkatonájának, a Kanadai Haladó Munkáspárt tagjának, Norman Bethune orvosnak az élete. Bethune 1936-ban más országokból való társaival együtt Spanyolországban, a nemzetközi brigád soraiban harcolt a fasizmus ellen. Egy évvel később ismereteit és orvosi tudását a kínai nép szolgálatába állította, s Kínának a japán megszállóktól felszabadított területein dolgozott. Harci őrhelyén érte utói a halál, utolsó percéig a sebesült katonák — a Kína felszabadításáért küzdő harcosok — életét mentette. Mao Ce-tung így méltatta e hős internacionalista dicső tetteit:

„Ő, a külföldi, nem követett önző célokat, teljesen a kínai nép felszabadításának szentelte magát. Mi késztette erre? Internacionalizmusa, kommunista öntudata, amely példaképül szolgálhat minden kínai kommunista számára”⁵⁴.
⁵⁴ Mao Ce-tung Válogatott művei. 3. köt. Szikra 1954. 209. old.

Mélységes internacionalizmusról tettek tanúságot a szovjet emberek abban a harcban, amelyet Európa népeinek a fasiszta megszállás alóli felszabadításáért vívtak. A Szovjetunió polgárai élénk érdeklődéssel és elragadtatással figyelik az új élet építésének eredményeit a nagy Kínában, a demokratikus Koreában és az európai népi demokratikus országokban, s szívből helyeslik, hogy a szovjet állam önzetlen segítséget nyújt ezeknek az országoknak a gazdasági és kulturális építés terén. A Szovjetunió és a népi demokratikus országok között kialakult kapcsolat nagyszerű példája a teljes egyenjogúságnak, a kölcsönös segítségnek és együttműködésnek, a nemzeti függetlenség tiszteletben tartásának. Az ilyen kapcsolat a kapitalista országok történetében ismeretlen.

A Szovjetunió Kommunista Pártja, amelyet a nagy Lenin alapított, fennállása első napjától kezdve híven őrzi a proletár nemzetköziség zászlaját, fennállása első napjától kezdve harcol a nacionalizmus minden megnyilvánulási formája ellen, s a Szovjetunió valamennyi nemzetének munkásait és egész dolgozó népét a nemzetközi szolidaritás, a kölcsönös megbecsülés és barátság szellemében neveli. A párt az ország szabadságáért és függetlenségéért, a szocializmus győzelméért vívott harcát mindig szorosan összekapcsolta a nemzetközi munkásosztály feladataival. Az a hősies harc, amelyet a Kommunista Párt és a szovjet állam valamennyi nép érdekében e népek boldog jövőjéért folytatott, kivívta a népek elismerését, fokozta a marxista—leninista eszmék befolyását a dolgozó tömegek körében, elősegítette a kommunista és munkáspártok növekedését és erősödését valamennyi országban. A világ kommunista és munkáspártjai példaképüknek tekintik a Szovjetunió Kommunista Pártja egész tevékenységére jellemző proletár nemzetköziséget. A testvéri kommunista pártok küldötteinek az SZKP XIX. kongresszusán elhangzott üdvözleteiben és felszólalásaiban különösen nagy erővel jutott kifejezésre a népek testvéri szolidaritása, a szocializmus államába és a Szovjetunió Kommunista Pártjába vetett óriási bizalmuk, s arra irányuló készségük, hogy az SZKP-t támogassák a népek békéjéért és boldog jövőjéért vívott harcában. A Szovjetunió Kommunista Pártja és a testvéri kommunista pártok nemzetközi kapcsolatainak és kölcsönös támogatásának tapasztalatai bebizonyították, hogy az a támogatás, amelyet a testvéri kommunista pártok a Szovjetuniónak nyújtanak a népek békéjéért és függetlenségéért vívott harcában, egyben támogatást jelent saját népük számára is a békéért és a szabadságért vívott harcban. Ugyanakkor az a támogatás, amelyet a Szovjetunió a testvéri kommunista pártoknak nyújt, egyben támogatást jelent a kapitalista országok népei számára is a békéért és a demokráciáért folyó harcban. A Szovjetunió mögé felzárkózik számos olyan ország, amely népi demokratikus rendszert létesített, így a Szovjetunió a szocializmusnak már nem magános szigete a kapitalista országok óceánjában. Tehát a világkommunizmus harcosainak kölcsönös támogatása nemcsak internacionalista, hanem hazafias kötelesség is.

***

A szocialista internacionalizmus nemcsak hogy nem tagadja a nemzeti érzelmeket, hanem megköveteli a hazaszeretetet, megköveteli, hogy a szocialista internacionalista nemzeti büszkeséget érezzen azért, amivel nemzete — legyen az nagy vagy kicsi — hozzájárul az egyetemes kultúrának, a világ szabadságmozgalmának közös kincsestárához.

A tömegek hazafias szellemben való nevelése, a hazaszeretet és a nemzeti büszkeség nemes érzésének ápolása megkívánja, hogy helyesen, történelmileg konkrétan oldjuk még azt a kérdést: milyen legyen a munkásosztály viszonya a hazához, a haza védelméhez.

Lenin azt írta, hogy a haza (vagyis a proletariátus harcának társadalmi, politikai és kulturális feltételei) a leghatalmasabb tényező a proletariátus osztályharcában, ezért a proletariátus nem lehet közömbös hazája, a haza sorsa iránt. A proletariátus a dolgozók érdekében a társadalmi rendszer gyökeres megváltoztatására, olyan társadalmi, politikai és kulturális feltételek megteremtésére törekszik, amelyek biztosítják a dolgozók szabadságát, anyagi jólétét, és mindenirányú fejlődését. A proletariátus hű marad a proletár internacionalizmus zászlajához, engesztelhetetlen ellensége a burzsoá sovinizmus minden fajtájának. A proletariátus nem védelmezheti a „hazát” olyan háborúkban, amelyet a burzsoázia a „haza védelmének” hamis jelszavával más országok kirablása és leigázása céljából folytat.

A munkásosztály nem azonosítja a haza fogalmát a burzsoá rendszer fogalmával. A burzsoá hazát csak akkor védelmezi, ha a demokráciáért, a haza szabadságáért, az idegen elnyomókkal szemben védelmezett függetlenségéért folyik a harc. A munkásosztály harcol a honvédelem polgári jelszava ellen, ha e mögött a jelszó mögött a burzsoá uralkodó osztály rabló érdekei húzódnak meg. Más szóval a hazához való viszony kérdését a proletariátus mindig és minden körülményék között a haladásért, a szabadságért és a szocializmusért vívott harc feladatainak szempontjából, vagyis a proletár internacionalizmus szempontjából dönti el. De ez sohasem jelentette és nem jelenti a nemzeti érzelmeknek, a hazaszeretetnek, a patriotizmusnak a tagadását. Ellenkezőleg, igazi hazaszeretetről csak akkor beszélhetünk, ha az szerves egységet alkot a proletár internacionalizmussal.

Ezt mutatja meg Lenin „A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről” című cikkében, melyet az első világháború idején írt, mikor a hazafiság és a nemzetköziség fogalma a reakciós sajtóban a legféktelenebb spekuláció tárgya volt, amikor a II. Internacionálé pártjai elárulták a proletár nemzetköziséget, és a hazafiságot a legszélsőségesebb burzsoá sovinizmussal azonosították. Emellett egyes „szocialisták” a burzsoá sovinizmus kedvéért teljesen lemondtak a proletariátus nemzetközi feladatairól, mások hazug módon azt állították, hogy a proletár internacionalizmus csak békeidőben alkalmazható stb. Ilyen körülmények között még a demokrata értelmiség legjobb képviselői is bizonytalanságban voltak a „haza” és az „emberiség” egymáshoz való viszonyának kérdését illetően, és arra a helytelen következtetésre jutottak, hogy nem lehet egyidejűleg a hazát is és az emberiséget is szolgálni, hogy választani kell a nemzeti és a társadalmi eszmény között, minthogy közöttük — úgymond — kibékíthetetlen ellentét van. A valóságban ezt a kibékíthetetlen ellentétet a reakciós burzsoázia hozza létre, amelynek „hazafisága” más nemzetek gyűlöletén alapszik. A proletariátus szempontjából nincs semmiféle antagonizmus a „haza” és az „emberiség” fogalma között. Lenin hangsúlyozta, hogy a nyelvüket, hazájukat, demokráciájukat és szocialista kultúrájukat szerető öntudatos, nagyorosz proletárok nemzeti büszkesége nemcsak hogy nem áll ellentétben, hanem egybeesik a nagyorosz és minden más munkás szocialista érdekével. A nemzeti büszkeség érzése, amely egybeesik a különböző országok proletárjainak szocialista érdekeivel, hatalmas ösztönző erő volt abban a harcban, amelyet a nagyorosz munkások vívtak a monarchia ellen, hazájuk, népük leggonoszabb ellenségei, a földesurak és a kapitalisták ellen. Ezt a harcot a nagyorosz munkások úgy tekintették, mint annak a harcnak a részét, amelyet a világ munkásai saját burzsoáziájuk ellen, a szocializmus győzelméért vívtak. „Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt”⁵⁵.
⁵⁵ Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 94—95. old.

Az internacionalista büszke népe társadalmi, politikai és kulturális eredményeire, büszke azokra az érdemekre, amelyeket hazája az emberi haladás szolgálatában szerzett. Az internacionalista nemzeti büszkesége így egyesíti magában a „haza” és az „emberiség” fogalmát.

Oroszország legjobbjai mindig büszkék voltak azokra az érdemekre, amelyeket az orosz nép történelme során a hazája becsületéért és függetlenségéért vívott harcban, a világ forradalmi mozgalmában, az egyetemes kultúra szolgálatában szerzett. Az orosz nép kiváló filozófusokat, tudósokat, írókat, művészeket, zeneszerzőket, hadvezéreket és politikai vezetőket adott a világnak. Plehanov és Lenin, Belinszkij és Csernisevszkij, Puskin és Tolsztoj, Glinka és Csajkovszkij, Gorkij és Csehov, Szecsenov és Pavlov, Repin és Szurikov, Szuvorov és Kutuzov neve a nemzeti büszkeség érzésével tölti el az orosz embert. De a haladó szellemű orosz ember mindig nagyra becsülte hazája többi népének kiváló képviselőit is: Ukrajna nagyszerű fiait — B. Hmelnyickijt és T. Sevcsenkót, az üzbég Navojit, a grúz Sota Rusztavelit, az azerbajdzsán Nizamit és másokat. Drágák ezek a nevek minden művelt ember számára, bármely országban éljen is. E kiváló személyiségek aranybetűkkel írták be nevüket az emberiség történetébe, az egyetemes kultúra és az emberi haladásért vívott harc történetébe. A szovjet nép és más országok haladó polgárai hasonlóképpen nagyra becsülik azokat a vívmányokat, amelyekkel a többi népek és kiváló képviselőik járultak hozzá az emberi haladás ügyéhez.

A kommunisták, a nemzeti munkásosztály élcsapatának tagjai azok, akik igazi őrzői a nemzet legértékesebb örökségének, mindannak, ami a népet a nemzeti büszkeség érzésével tölti el. A kommunisták testesítik meg a legteljesebben a nép hazaszeretetét, az anyanyelv, a demokratikus és szocialista tartalmú nemzeti kultúra megbecsülését, a nép szabadságvágyát és függetlenségi törekvéseit. Az 1871-es Párizsi Kommün megmentette Franciaország nemzeti becsületét, amikor szembeszállt a hazaáruló burzsoáziával, amely önző érdekből ellenséges katonaságot hívott be az országba a dicsőséges communard-ok ellen. Az oroszországi kommunisták megmentették Oroszország nemzeti becsületét, amikor harcba vitték a néptömegeket a földbirtokosok és kapitalisták uralmának megdöntéséért, amikor megvédték a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól a szocialista hazát. A fasizmus ellen vívott háború idején, a fasiszta megszállás körülményei között a kommunisták bebizonyították, hogy ők hazájuk, népük nemzeti létérdekeinek legáldozatkészebb, legbátrabb és legkövetkezetesebb védői. Napjainkban, amikor a reakciós burzsoázia eldobja a demokratikus szabadságjogok és a nemzeti függetlenség zászlaját, amikor az emberiség erkölcsi értékei közül törli a hazaszeretetet és a nemzeti becsületet, a kommunisták azok, akik felemelik a hazafiság zászlaját, és bátran harcolnak hazájuk nemzeti becsületéért, a békéért és a népek barátságáért. A kommunisták jól tudják, hogy harcuk szerves része annak a világméretű harcnak, melyet a népek a boldog jövőért vívnak, s melynek útját a győztes szocializmus nagy országa, a Szovjetunió mutatta meg.

A kommunistákat, a kapitalista országok haladó szellemű polgárait büszkeséggel tölti el minden egyes lépés, melyet népük az imperializmus alól való felszabadulás útján megtesz. A szovjet emberek leginkább arra büszkék, hogy országuk munkásosztálya elsőként szakította át az imperializmus láncát, elsőként mutatta meg a népeknek a harc útját, azt az utat, amely az imperializmus járma alóli felszabaduláshoz vezet.

„Joggal lehetünk büszkék és joggal tarthatjuk szerencsésnek magunkat azért — írta Lenin —, mert nekünk adatott elsőnek a földkerekség egyik darabján leteperni azt a vadállatot, a kapitalizmust, amely vérrel öntözte meg a földet, éhínségbe és elvadulásba kergette az emberiséget, s amely múlhatatlanul és hamarosan elpusztul, bármily szörnyen vadállatiasak is halál előtti őrjöngésének megnyilvánulásai”⁵⁶.
⁵⁶ Lenin Művei. 27. köt. 512. old.

A szovjet hazafiság, amely a szocialista társadalom fejlődésének hatalmas mozgatóerejévé vált, alapvetően különbözik a burzsoá hazafiságtól, mert szemernyi sincs benne azokból a faji vagy nemzeti előítéletekből, melyek a burzsoá „hazafiságot” annyira jellemzik. A burzsoá hazafiságtól eltérően a szovjet hazafiság nem szolgálhatja bizonyos osztály önző érdekeinek védelmét, nem tekintheti a nemzetet és a hazát olyan eszköznek, amely a kizsákmányolók rabló érdekeit szolgálja, s melyet, ha már nincs rá szükség, egyszerűen félredobnak.

„A szovjet hazafiság ereje abban áll, hogy nem faji vagy nacionalista előítéletekre, hanem a népeknek a Szovjet Haza iránti lelkes odaadására és hűségére, az országunkban élő valamennyi nemzet dolgozóinak baráti szövetségére támaszkodik. A szovjet hazafiságban harmonikusan olvadnak egybe a népek nemzeti hagyományai és a Szovjetunió minden dolgozójának közös érdekei. A szovjet hazafiság nem választja el, hanem ellenkezőleg, egységes testvéri családban tömöríti országunk valamennyi nemzetét és népét. Ebben kell látnunk a Szovjetunióban élő népek megbonthatatlan és egyre Szilárduló barátságának alapját. A Szovjetunió népei ugyanakkor tiszteletben tartják a külföldi országok népeinek jogait és függetlenségét, s mindig készek voltak békében és barátságban élni a szomszédos államokkal. Ebben kell látnunk államunk és a szabadságszerető népek növekvő és erősbödő kapcsolatainak alapját”⁵⁷.
⁵⁷ Sztálin. A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 154-155. old.

A cári Oroszország munkásainak nem volt hazájuk (a munkások nem voltak a saját, önerejükből létrehozott otthonuknak tulajdonosai), a földbirtokosokon és a kapitalistákon aratott győzelemmel azonban a munkások és parasztok otthont, hazát harcoltak ki maguknak.

A múltban, a cári Oroszországban (ma pedig a kapitalista országokban) az öntudatos dolgozók hazaszeretete a fennálló társadalmi és politikai rendszer gyűlöletében öltött testet (amit „A Kommunista Párt kiáltványa” így fejez ki —„a munkásnak nincs hazája”). Ma a Szovjetunióban a nép hazaszeretete azt jelenti, hogy odaadóan szolgálja a szocialista társadalmi rendet, ennek politikai intézményeit, magáévá teszi a szocialista ideológiát s a múlt demokratikus és szocialista hagyományait továbbfejlesztő szocialista kultúrát.

A szovjet emberek országuknak, államuknak igazi gazdái. Ezért hazaszeretetük az élet minden területén megnyilvánul, s a dolgozók új vívmányainak a megszilárdítását és megvédését szolgálja. Ezt a gondolatot rendkívül világosan és erőteljesen fejezte ki Kalinyin: „A szocialista államot nemcsak elvontan kell szeretni, hanem konkrétan, vagyis természeti szépségeivel, szántóföldjeivel, erdőivel, gyáraival, kolhozaival, szovhozaival együtt, sztahanovistáival, komszomolistáival együtt. Hazánkat úgy kell szeretni, hogy szeretjük mind azt az újat, amit a Szovjetunió teremtett . . .”^58
58 Kalinyin. Az irodalomról. Lenizdat 1949. 93. old. (oroszul).

A szovjet emberek odaadóan szolgálják szocialista hazájukat. Ennek az odaadásnak az előfeltétele a szovjet haza népei közötti barátság erősítése, az országban élő valamennyi nemzet tagjainak a testvéri barátság és együttműködés szellemében való nevelése. A népek barátságának hatalmas támasza az orosz nép, amellyel a soknemzetiségű szovjet haza valamennyi népe már régóta összekapcsolta érdekeinek védelmét mind az idegen hódítók, mind pedig a saját elnyomóik ellen vívott harcban. „A közös ellenségek — a cárizmus, a hűbérurak és a kapitalisták — ellen, valamint az idegen hódítók ellen vívott közös harcban nőtt és izmosodott Oroszország és Ukrajna dolgozóinak barátsága”⁵⁹ — hangzik az Ukrajna Oroszországgal való újraegyesítésének 300. évfordulója alkalmából kiadott tézisekben.
⁵⁹ Tézisek Ukrajna Oroszországgal való újraegyesítésének 300. évfordulója alkalmából. Szabad Nép. 1954 január 13. 3. old.

A szovjet hazafiság, amelynek alapja a szocialista haza iránt tanúsított odaadás és a soknemzetiségű szovjet állam népeinek a barátsága, eggyé olvad az internacionalizmussal, és elképzelhetetlen internacionalizmus nélkül. A szovjet hazafi egyaránt szívén viseli saját nemzetének és a Szovjetunióban élő többi nemzetnek az érdekeit. A szovjetország népei által létrehozott anyagi és kulturális javak az egész szovjet nép közös tulajdonát alkotják. A szovjet ember szereti nemzetét, megbecsüli nemzete haladó hagyományait, de ez a szeretet és megbecsülés harmonikus egységbe olvad az egész Szovjetunió közös érdekeinek az odaadó szolgálatával. A nemzeti érdekeknek és az egész szovjet nép (valamennyi szovjet nemzet) létfontosságú érdekeinek ebben a harmonikus egységében vezető szerepet töltenek be az egész Szovjetunió közös, állami érdekei.

A szovjet hazafiság és a szocialista internacionalizmus elszakíthatatlan kapcsolatáról tanúskodik az a tény, hogy a szovjet hazafiság megköveteli a más országokban élő népek jogainak tiszteletben tartását, megköveteli, hogy a szovjetország polgárai készek legyenek békében és barátságban élni minden néppel. A más népek megbecsülését, a békés egymás mellett élés akaratát bizonyítja a Szovjetunió egész külpolitikája, a szovjet állam megalakulásának első napjától kezdve.

Végül sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a szovjet hazafi érdekei egybeforrnak a nemzetközi munkásmozgalom érdekeivel, és ezektől elválaszthatatlanok. Minden szovjet hazafinak vannak kötelességei hazája — a Szovjetunió iránt, s ezek a kötelességek egyben a nemzetközi munkásosztállyal, a világ dolgozó népével szemben fennálló kötelességek is. A Szovjetunió gazdasági és kulturális eredményei erősítik az egész világ dolgozó népének hadállásait a kapitalizmus ellen vívott harcukban.

A történelemben példa nélkül áll az a hazafias lelkesedés, amellyel a Szovjetunió népei — a Szovjetunióhoz tartozó nemzetek munkásai, parasztjai és értelmiségi dolgozói — harcoltak a Nagy Honvédő Háború idején a német fasiszta rablók ellen. Lelkesedésüket állandóan táplálta az a tudat, hogy szocialista hazájuk védelméért és más népeknek a fasiszta járom alól való felszabadításáért harcolnak, erejüket megacélozta a munkások és parasztok államának és a kommunizmus ügyének legyőzhetetlenségébe vetett megingathatatlan hitük.

A német fasiszta területrablók ellen vívott háborúban különösen nagy meggyőző erővel igazolódtak be Engels szavai, aki azt mondotta, hogy ha a forradalmi Franciaország hadserege 1792—1793-ban, amikor vélt hazájáért harcolt (azaz olyan hazáért, amelyben a hatalom a nép új kizsákmányolóinak kezébe kerül), a katonai vitézség csodáit vitte végbe, akkor mennyivel nagyobb lelkesedéssel, bátorsággal és kitartással fognak harcolni a szocialista országok hadseregei, amelyek igazi hazájukat fogják védelmezni. Az új, szocialista haza védelmének igazságos jellegével magyarázható, hogy a szovjet harcosok az egész világot csodálatba ejtő hőstetteket vittek véghez. A fasiszta hordáktól megrohant európai kapitalista országok közül egyetlenegy sem dicsekedhet ahhoz fogható hőstettekkel, amilyeneket Leningrád és Sztálingrád hős védelmezői vittek véghez. Ezek a városok a szocialista hazájukért harcoló szovjet emberek dicsőségének és vitézségének szimbólumaivá váltak.

A szovjet haza és az egész haladó emberiség örökké emlékezni fog a hős hazafiaknak — Nyikolaj Gasztellónak, Alekszandr Matroszovnak, Oleg Kosevojnak, Zója Koszmogyemjanszkajának, Liza Csajkinának, Viktor Talalihinnek, a huszonnyolc panfilovistának, a Szovjetunió sok-sok nagyszerű fiának és lányának dicső tetteire. Ha a nép hazafias hőstetteiről beszélünk, nem csupán egyes közkatonák és parancsnokok harci bátorságára és rettenthetetlenségére gondolunk, s a hátországban végzett önfeláldozó munkának nemcsak egyes példái lebegnek szemünk előtt. A Nagy Honvédő Háború hazafias hőstettei a tömegek hőstettei. A háború éveiben sok millió szovjet embert tüntettek ki érdemrenddel és érdeméremmel, 11 420-an nyerték el „A Szovjetunió Hőse” megtisztelő címet. A háború megmutatta, hogy a szocialista haza érdeke egyformán drága a Szovjetunióhoz tartozó valamennyi nemzet munkássága, parasztsága és értelmisége számára.

A háború éveiben, különösen abban az időszakban, amikor a Szovjet Hadsereg kénytelen volt visszavonulni, a szovjet embereknek sokszor tulajdon kezükkel kellett a munkájukkal megteremtett értékeket elpusztítaniok, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére. A szovjet emberek fájó szívvel és keserűséggel tették meg ezt: nem volt könnyű elpusztítani két kezük munkájának eredményeit! Ámde itt is megmutatkozott a szovjet hazafiság felsőbbrendűsége a fasiszta Németország által megszállt kapitalista országok burzsoáziájának „hazafiságával” szemben. Franciaországban, Belgiumban, Dániában, Hollandiában és más országokban a vállalatok tulajdonosai nemcsak hogy nem rombolták le vállalataikat a német hadsereg bevonulása előtt, hanem a megszállás alatt átállították üzemeiket a német parancsnokság megrendeléseinek a teljesítésére. Ugyanakkor áruló magatartásukat a „nemzeti” iparról való „hazafias gondoskodásként” igyekeztek feltüntetni. A valóságban, mint mindig, az önző burzsoázia most is saját osztályérdekeit helyezte a haza érdekei fölé. A szovjet polgárokat, ezzel ellentétben, az az elv vezette, hogy a hazát fenyegető veszély pillanatában az igazi hazafinak hazája védelmében „késznek kell lennie arra, hogy feláldozzon mindent, ami egyéni, mindent, amit a társadalmi munka alkotott”⁶⁰.
⁶⁰ Kalinyin. Mindent a frontért! Mindent a győzelemért! Goszpolitizdat 1942. 60. old. (oroszul).

A szovjet emberek hazaszeretete a mindennapi békés munkában is hőstetteket szül. A szovjet hazafiság ebben különbözik a régi idők néptömegeinek hazafiságától. Már a háború előtt bámulatba ejtették a világot azok a hőstettek, melyeket a szocialista termelés újítói, a Donyec-medence munkásai, a szocialista verseny új szakaszának kezdeményezői vittek véghez a munka frontján. Ma már minden ütemnek, minden kolhoznak vannak élmunkásai, akiket hazafias kötelességük magasztos tudata, a nagy szocialista haza javáról való gondoskodás hőstettekre lelkesít.

V. A. Gyegtyarjov, a kiváló feltaláló, a Szocialista Munka Hőse ezt írta: „Nem a haszonért dolgozunk. Minket a szent hazaszeretet, a nép szeretető, az alkotás, a boldogság útjára vezető nagy bolsevik párt szeretete fűt.”

„Bármit csinálok — mondotta 1935-ben I. P. Pavlov, a híres tudós —, szüntelenül arra gondolok, hogy ezzel, erőmhöz mérten, elsősorban hazámat szolgálom.”

Az idézett kijelentések azoknak az érzelmeknek adnak hangot, amelyek a nagy szovjet haza valamennyi hű fiának szívét eltöltik.

A hazafiság a szovjet emberek erkölcsi arculatának jellegzetes vonása, s ez a szovjetország egyik legnagyobb vívmánya. Semmi sem nyújt nagyobb erkölcsi kielégülést a szovjet ember számára, mint a haza iránti kötelezettség teljesítése. Goncsar „Zászlóvivők” című regényében Brjanszkij tiszt helyesen mondja, hogy a legmagasabbrendű emberi szépség a haza iránti hűség szépsége. „Aki nem tapasztalta ezt a boldogságot, a hűségnek ezt a . . . szépségét, az nem is élt igazán.” A szovjet hazafi számára a hazaszeretet nem frázis, hanem tett, nem az elért eredmények szemlélése, hanem új eredmények felé való törekvés.

Szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint önzetlenül szolgálni a haza javát, példát mutatni a munkában, szemünk fényeként óvni a társadalmi tulajdont, a szovjet rend szent és sérthetetlen alapját, gyarapítani a haza gazdagságát és eredményeit, harcolni minden ellen, ami a haza gazdasági, politikai és kulturális fejlődését gátolja.

Szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint minden eszközzel erősíteni a szovjet haza aktív védelmét ellenségeinek agresszív tevékenységével szemben, éberen figyelni az ellenség cselszövéseit, megőrizni az államtitkot, felismerni és leleplezni az ellenséget minden helyzetben, háború esetén pedig rettenthetetlen bátorsággal harcolni az ellenség ellen, végső leheletünkig teljesíteni a szovjet állampolgár szent kötelességét.

Végül, szovjet hazafinak lenni annyit jelent, mint internacionalistának lenni, aki szocialista hazája eredményeit az emberi haladás ügyéhez való hozzájárulásnak tekinti, aki valamennyi nép békéjére és barátságára törekszik. Az internacionalizmus megköveteli a nacionalizmus és a kozmopolitizmus züllött ideológiája elleni engesztelhetetlen harcot.

***

A nacionalizmus és a kozmopolitizmus ideológiája az imperialista reakció fegyvere. Ennek az ideológiának a hordozói a nép ellenségei, az imperialista burzsoázia ügynökei. S ha ennek az ellenséges ideológiának nincs is talaja a Szovjetunióban, a csökevényei még mindig élnek. Az emberek tudatában visszamaradt kapitalista csökevények közül a legvisszataszítóbb a burzsoá nacionalizmus és a kozmopolitizmus csökevénye. Ugyanakkor ezek a csökevények a legszívósabbak is. Főként ezekre igyekszik támaszkodni az imperialista burzsoázia a béke, a demokrácia és a szocializmus tábora ellen folytatott harcában, hogy ezáltal csökkentse a Szovjetunió tekintélyét a világ dolgozói előtt, aláássa a Szovjetunió népeinek barátságát, éket verjen a szocializmus erői közé, és új világháborút robbantson ki. Ezeket a csökevényeket próbálja kihasználni a burzsoázia arra is, hogy a szovjet népeket szellemileg és erkölcsileg megrontsa, s megfossza őket legjobb erkölcsi tulajdonságaiktól. Ezért a szovjet társadalom teljes erejével harcol a nacionalista és kozmopolita csökevényeknek a szovjet életben való megnyilvánulásai ellen.

A nacionalizmus csökevényei főként abban nyilvánulnak meg, hogy e csökevények hordozói a saját nemzetük „érdekeit” szembe állítják más nemzetek „érdekeivel”, s nem a nemzetek közeledésére, hanem elkülönülésére, a népek barátságának — a szovjet állam nagy és rendíthetetlen alapjának — aláásására törekednek. Ezért mindaddig, amíg hatnak a nacionalista csökevények, életbevágóan fontosak számunkra Lenin útmutatásai, és harcolnunk kell „a kis nemzetekre jellemző szűkkeblűség, elzárkózás, elkülönülés ellen, harcolni azért, hogy az egészet és általánosat vegyék figyelembe, azért, hogy a részletérdekeket alárendeljék az általános érdekeknek”⁶¹.
⁶¹ Lenin Művei. 22. köt. Szikra 1951. 363 — 364. old.

A kozmopolitizmus reakciós ideológiájának (a burzsoá nacionalizmus visszájának) a csökevényei a nemzeti kultúra, a nemzeti érzés és a nemzeti hagyományok megtagadásában jut kifejezésre. E csökevények hordozóiból hiányzik a szovjet nemzeti büszkeség érzése, ezért könnyen előfordulhat velük, hogy olyan útra lépnek, amely a szocialista haza érdekeinek elárulásához, a szovjet törvényeket és a kommunista erkölcsöt lábbal tipró legsúlyosabb bűncselekményhez vezet.

A burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus csökevényei elleni harc nélkül nem erősíthetjük a szovjetország népeinek, a szocialista tábor népeinek barátságát, a világ dolgozóinak testvéri összefogását az imperialista reakció elleni harcban. Következésképpen, e harc nélkül nem nevelhetjük az embereket a hazafiságnak és a nemzetköziségnek, e magasztos politikai és erkölcsi elveknek a szellemében.

A burzsoá nacionalizmus és kozmopolitizmus jelenségei elleni harc nélkül a népi demokratikus országok nem haladhatnak előre a szocializmus útján, nem nevelhetik az embereket az igazi hazafiság és nemzetköziség szellemében. Az imperialisták a népi demokráciákban élő reakciós elemeket felhasználják a burzsoá nacionalizmus káros nézeteinek terjesztésére. Ezzel az a céljuk, hogy elszakítsák a baráti kötelékeket, amelyek a népi demokratikus országokat egymáshoz és a nagy Szovjetunióhoz fűzik, ahhoz az országhoz, amely tapasztalataival segíti és támogatja a népi demokráciákat a szocializmus építésében. Az imperialisták arra törekednek, hogy ezeket az országokat a kapitalizmus visszaállításának, a nemzeti függetlenség feladásának útjára sodorják, és az amerikai imperializmus gyarmatává tegyék. Ezért az említett országok csak úgy biztosíthatják békéjüket és függetlenségüket, ha harcolnak a nacionalista elemek ellen, ha harcolnak a Lengyelország, Bulgária, Csehszlovákia és más népi demokratikus országok munkáspártjainak soraiban mutatkozó nacionalista jelenségek ellen.

Érthető, hogy a népi demokratikus országokban élő burzsoá nacionalista réteg talált kincs az imperialisták számára. A népi demokratikus országokban leleplezett nacionalista csoportok valamennyien idegen imperialisták szolgálatában állottak, kémkedéssel, szabotázs- és terrorcselekményekkel foglalkoztak — eladták hazájukat a külföldi imperialistáknak.

A kozmopolitizmus éppen a szocialista és demokratikus tábor ellenségeinek soraiból toborozza híveit, azok közül, akik alázatosan hajbókolnak a rothadt, reakciós polgári ideológia és kultúra előtt, s népük nemzeti kultúrájának előrehaladását gátolni akarják. A kozmopolitizmus és a nacionalizmus jelenségei elleni harc a népi demokratikus országok dolgozóit politikai éberségre tanítja, a hazájuk és a proletár internacionalizmus iránti odaadásra neveli.

Franciaország, Olaszország és más kapitalista országok proletárjai és néptömegei a kommunisták vezetésével hősiesen harcolnak nemzeti függetlenségükért. E nemzetek haladó erői összefognak, s a nemzeti függetlenség és a népek közötti béke védelmére kelnek.

A kommunisták leleplezik a reakciós burzsoázia nemzetárulását, amelyet a kozmopolitizmus vagy az utóbbi időben divatossá lett „európai hazafiság” leplével takargatnak. (Az. „európai hazafiság” jelszava rendkívül „kényelmes” a nemzet árulás igazolására azok számára, akik az „európai védelmi közösség” kudarcba fúlt tervét szorgalmazták, melynek helyébe jelenleg új európai agresszív csoportosulás — a „Nyugat- Európai Szövetség” lépett.) Azokban az európai országokban, amelyekben amerikai katonák ütötték fel tanyájukat, népszerű jelszóvá vált a tömegek körében: „Amerikaiak, takarodjatok haza!” Az európai országokban egyre fokozódik a dolgozók tiltakozása a züllesztő amerikai „kultúra” térhódítása ellen.

A kommunisták az országaik nemzeti függetlenségéért vívott harcukkal, a nemzetárulás erkölcstelen ideológiájának leleplezésével felébresztik népeik nemzeti szellemét, harckészségét, s nemes érzelmű harcosokat nevelnek, akik készek küzdeni a nemzet becsületéért, a népek méltóságáért, barátságáért és együttműködéséért a reakció elleni harcban. A kommunisták újjáélesztik a tömegekben a haza iránti odaadás magasztos erkölcsi érzését, amely nélkül korunkban nincs igaz ember, az emberiség haladásáért küzdő igaz harcos.
***

SaLa

 

Az opportunizmus és a II. internacionálé csődje
I

Valóban megszűnt-e létezni a II. Internacionálé? Legtekintélyesebb képviselői, mint Kautsky és Vandervelde, csökönyösen tagadják ezt. Hiszen semmi sem történt, csak a kapcsolatok szakadtak meg; minden rendben van; ez az ő álláspontjuk.

Az igazság kiderítése céljából forduljunk az 1912-es Bázeli Kongresszus Kiáltványához, amely éppen a jelenlegi imperialista világháborúra vonatkozik, és amelyet a világ valamennyi szocialista pártja elfogadott. Meg kell jegyezni, hogy egyetlen szocialista sem merészeli elméletben tagadni, hogy minden háborút feltétlenül konkrét történelmi szempontból kell megítélni.

Most, hogy a háború kitört, sem a nyílt opportunisták, sem a kautskysták nem merik sem a Bázeli Kiáltványt megtagadni, sem pedig a szocialista pártoknak a háború alatt tanúsított magatartását a Kiáltvány követelményeivel egybevetni. Miért? Azért, mert a Kiáltvány ezeket is, amazokat is teljesen leleplezi.

A Kiáltványban egy árva szó sincs sem a haza védelméről, sem pedig a támadó és a védelmi háború közötti különbségről, egyetlen szó sincs mindarról, amit most Németország és a négyes antant opportunistái és kautskystái úton-útfélen világgá kürtölnek. A Kiáltvány nem is beszélhetett erről, minthogy az, amiről szól, teljesen kizárja ezeknek a fogalmaknak bárminemű alkalmazását. A Kiáltvány egészen konkrétan rámutat számos gazdasági és politikai konfliktusra, amelyek ezt a háborút évtizedek során előkészítették, amelyek 1912-ben teljesen világossá váltak és az 1914-es háborút előidézték. A Kiáltvány emlékeztet „a balkáni hegemónia” miatt keletkezett orosz-osztrák konfliktusra; az Anglia, Franciaország és Németország között (mindezen országok között!) „kisázsiai hódító politikájukkal” kapcsolatban kirobbant konfliktusra; az Albánia fölötti „uralomra irányuló törekvés” miatt kitört osztrák-olasz konfliktusra stb. A Kiáltvány mindezeket az összeütközéseket egy szóval „a kapitalista imperializmus” talaján bekövetkezett összeütközésekként határozza meg. Ilyképpen a Kiáltvány teljesen világosan elismeri a most folyó háború hódító, imperialista, reakciós, rabszolgatartó jellegét, vagyis olyan jellegét, amely azt az elgondolást, hogy a haza védelme megengedhető, elméleti szempontból értelmetlenséggé, gyakorlati szempontból pedig ostobasággá teszi. Nagy cápák harcolnak itt azért, hogy idegen „hazákat” elnyeljenek. A Kiáltvány a vitathatatlan történelmi tényekből elkerülhetetlen következtetéseket von le: ez a háború „a népérdek leghalványabb látszatával sem igazolható”; ezt a háborút „a tőkések profitja és a dinasztiák becsvágya” érdekében készítik elő. „Bűntett” volna, ha a munkások „egymásra lőnének”. Ezt mondja a Kiáltvány.

A kapitalista imperializmus korszaka az érett, sőt túlérett kapitalizmus korszaka, annak a kapitalizmusnak a korszaka, amely összeomlás előtt áll és megérett arra, hogy helyét átengedje a szocializmusnak. Az 1789-től 1871-ig terjedő időszak a haladó kapitalizmus kora volt, amikor a történelem napirendjén a feudalizmus, az abszolutizmus megdöntése, az idegen uralom alóli felszabadulás állott. Ezen és csakis ezen az alapon volt megengedhető a „haza védelme”, vagyis a védekezés az elnyomással szemben. Ezt a fogalmat most is lehetne alkalmazni az imperialista nagyhatalmak elleni háborúra, de képtelenség volna, ha az imperialista nagyhatalmak közötti háborúra alkalmaznók, amelyben arról van szó, hogy a Balkán országait, Kis-Ázsiát stb. ki tudja jobban kirabolni. Ezért semmi csodálni való sincs azon, hogy azok a „szocialisták”, akik a „honvédelmet” a mostani háborúban elismerik, a Bázeli Kiáltványt úgy kerülgetik, mint a tolvaj a tett színhelyét. Hiszen a Kiáltvány bebizonyítja, hogy ők szociálsoviniszták, vagyis szavakban szocialisták, a valóságban soviniszták, akik „saját” burzsoáziájuknak segédkeznek idegen országok kirablásában, más nemzetek leigázásában. A „sovinizmus” fogalmában éppen az a lényeges, hogy valaki „saját” hazáját még akkor is védelmezi, ha annak cselekedetei idegen hazák leigázására irányulnak.

Más taktikát kell folytatnunk, ha a háborút nemzeti felszabadító háborúnak ismerjük el, és mást, ha imperialista háborúnak tekintjük. A Kiáltvány világosan rámutat erre a másik taktikára. A háború „gazdasági és politikai válságot idéz elő”, amelyet „ki kell használni” — nem a válság enyhítésére, nem a haza védelmére, hanem éppen ellenkezőleg, a tömegek „felrázására”, a „tőkés uralom megszüntetésének meggyorsítására”. Nem lehet meggyorsítani azt, aminek történelmi feltételei még nem értek meg. A Kiáltvány elismerte, hogy a szociális forradalom lehetséges, hogy előfeltételei megértek, hogy ez a forradalom éppen a háborúval kapcsolatban fog bekövetkezni: „az uralkodó osztályok” félnek a „proletárforradalomtól”, hangoztatja a Kiáltvány, és a Párizsi Kommünre meg az oroszországi 1905-ös forradalom példájára, vagyis a tömegsztrájkok és a polgárháború példájára hivatkozik. Hazugság az, ha — mint ahogy Kautsky teszi — azt állítják, hogy a szocializmus álláspontját ezzel a háborúval kapcsolatban nem tisztázták. Ezt a kérdést nemcsak megvitatták, de el is döntötték Bázelben, ahol elfogadták a forradalmi proletár tömegharc taktikáját.

Felháborító képmutatás az, amikor a Bázeli Kiáltványt teljesen vagy annak leglényegesebb részeit megkerülik és ehelyett egyes pártok vezéreinek beszédeit vagy egyes pártok határozatait idézik, amelyek, először is, a bázeli kongresszus előtt hangzottak el, másodszor, nem az egész világ pártjainak voltak a határozatai, harmadszor, különféle lehetséges háborúkra, csak éppen nem erre a mostani háborúra vonatkoztak. A kérdés veleje az, hogy az európai nagyhatalmak közötti nemzeti háborúk korszakát a közöttük folyó imperialista háborúk korszaka váltotta fel, és hogy ezt a tényt a Bázeli Kiáltványnak kellett először hivatalosan leszegeznie.

Hiba volna, ha azt gondolnánk, hogy a Bázeli Kiáltvány üres szónoklat, hivatalos frázis, komolytalan fenyegetőzés. Így szeretnék kiforgatni a kérdést azok, akiket ez a Kiáltvány leleplez. Ez azonban nem igaz. A Kiáltvány nem egyéb, mint a II. Internacionálé egész korszakában kifejtett nagy propagandamunka eredménye, csak összefoglalása mindannak, amit a szocialisták száz- meg százezer beszédükben, cikkükben és felhívásukban a világ minden nyelvén a tömegek közé dobtak. A Kiáltvány csak azt ismétli, amit például Jules Guesde írt 1899-ben, amikor ostorozta azokat a szocialistákat, akik háború esetén hajlandók belépni a kormányba: arról a háborúról beszélt, amelyet a „kapitalista útonállók” idéznek elő („Engarde!”. 175. old.); csak azt ismétli meg, amit Kautsky írt 1909-ben „A hatalomhoz vezető út”-ban, ahol elismerte, hogy a „békés” korszak véget ért s kezdetét vette a háborúk és forradalmak korszaka. Ha valaki a Bázeli Kiáltványt frázisnak vagy hibának tünteti fel, az azt jelenti, hogy frázisnak vagy hibának minősíti a legutóbbi 25 év egész szocialista tevékenységét. A Kiáltvány tartalma és alkalmazásának mellőzése közötti ellentmondás az opportunisták és kautskysták számára éppen azért olyan elviselhetetlen, mert ez az ellentmondás feltárja a II. Internacionálé tevékenységében rejlő mélységes ellentmondást. Az 1871-től 1914-ig terjedő időszak aránylag „békés” jellege tápot adott az opportunizmusnak — kezdetben, mint hangulatnak, később, mint irányzatnak, végül, pedig mint munkásmozgalmi bürokraták és kispolgári törleszkedők csoportjának, illetve rétegének. Ezek az elemek a munkásmozgalmat csak azáltal tudták maguknak alávetni, hogy szóban elismerték a forradalmi célokat és a forradalmi taktikát. A tömegek bizalmát csak olyan ünnepélyes fogadkozásokkal tudták megnyerni, hogy az egész „békés” tevékenység csupán előkészítése a proletárforradalomnak. Ez az ellentmondás kelevény volt, amelynek valamikor fel kellett fakadnia, és fel is fakadt. Az a kérdés, meg kell-e kísérelni — mint Kautsky és társai teszik — ezt a gennyet az „egyesülés” (a gennyel való egyesülés) nevében újra a szervezetbe vinni, vagy pedig, a munkásmozgalom szervezete teljes gyógyulásának elősegítése érdekében minél gyorsabban és gondosabban el kell-e távolítani, még ha ez ideig-óráig égő fájdalommal is jár.

Nyilvánvaló, hogy azok, akik a hadihiteleket megszavazták, a kormányba beléptek és 1914—1915-ben a haza védelmének eszméje mellett kardoskodtak, elárulták a szocializmust. Ezt a tényt csak képmutatók tagadhatják. Ezt a tényt meg kell magyarázni.

II

Ostobaság volna az egész kérdést személyek kérdésének tekinteni. Milyen opportunizmusról lehet szó, amikor olyan emberek, mint Plehanov és Guesde stb.? — kérdezte Kautsky („Die Neue Zeit”. 1915. május 28). Milyen opportunizmusról lehet szó, amikor Kautsky stb.? — felelte Akszelrod a négyes antant opportunistáinak nevében („Die Krise der Sozialdemokratie”. Zürich 1915. 21. old.). Mindez komédia. Hogy az egész mozgalom válságát megmagyarázzuk, meg kell vizsgálni, először is, ennek a politikának gazdasági jelentőségét, másodszor, azokat az eszméket, amelyeken ez a politika alapszik, és harmadszor, összefüggését a szocialista irányzatok történetével.

Mi az 1914—1915-ös háború idején a „honvédő” irányzat gazdasági tartalma? Valamennyi nagyhatalom burzsoáziája a világ felosztása és kizsákmányolása, a népek elnyomása céljából visel háborút. A munkásmozgalmi bürokraták, a munkásarisztokrácia és a kispolgári törleszkedők nem valami nagy körének juthatnak olyan-amilyen morzsák a burzsoázia hatalmas profitjából. A szociálsovinizmus és az opportunizmus osztályháttere egy és ugyanaz: a kiváltságos munkások kis rétegének szövetsége „saját” nemzeti burzsoáziájával a munkásosztály tömegei ellen, a burzsoázia lakájainak szövetsége magával a burzsoáziával az ellen az osztály ellen, amelyet a burzsoázia kizsákmányol.

Az opportunizmus és a szociálsovinizmus politikai tartalma egy és ugyanaz: az osztályegyüttműködés, lemondás a proletariátus diktatúrájáról, lemondás a forradalmi akciókról, a burzsoá törvényesség feltétlen elismerése, bizalmatlanság a proletariátussal szemben, bizalom a burzsoázia iránt. A szociálsovinizmus — az angol liberális munkáspolitikának, a millerandizmusnak és a bernsteinizmusnak egyenes folytatása és betetőzése.

Az egész 1889—1914-es időszakot a munkásmozgalom két fő irányzatának, a forradalmi és az opportunista szocializmusnak a harca tölti be. És most is minden országban két fő áramlat van a háborúhoz való viszony kérdésében. Tegyük félre azt a burzsoá és opportunista szokást, hogy egyes személyekre hivatkoznak. Vegyük szemügyre több országban az irányzatokat. Tíz európai államot veszünk szemügyre: Németországot, Angliát, Oroszországot, Olaszországot, Hollandiát, Svédországot, Bulgáriát, Svájcot, Belgiumot és Franciaországot. Az első nyolc országban az opportunista és forradalmi irányzatra való megoszlás megfelel a szociálsovinisztákra és internacionalistákra való megoszlásnak. Németországban a szociálsovinizmus támaszpontja a „Sozialistische Monatshefte” meg Legien és társai; Angliában a fábiánusok és a Munkáspárt (az ILP mindig blokkot alkotott velük, támogatta lapjukat — és ebben a blokkban mindig gyengébb volt, mint a szociálsoviniszták, a BSP-ben viszont az internacionalisták a tagok háromhetedét teszik); Oroszországban ezt az áramlatot a „Nasa Zarja” (most „Nase Gyelo”), a Szervező Bizottság, a Csheidze vezetése alatt álló dumafrakció képviseli; Olaszországban — a reformisták Bissolatival az élükön; Hollandiában — Troelstra pártja; Svédországban — a pártnak Branting által vezetett többsége; Bulgáriában — a „nagylelkűek” pártja; Svájcban — Greulich és társai. Mindezeknek az országoknak forradalmi szociáldemokratái körében már többé-kevésbé éles tiltakozások hangzottak el a szociálsovinizmus ellen. Csak két ország kivétel ez alól: Franciaország és Belgium, ahol azonban szintén van valamelyes internacionalista irányzat, csakhogy nagyon gyenge.

A szociálsovinizmus az opportunizmus betetőzése. Megérett arra, hogy a burzsoáziával és a vezérkarokkal nyílt, gyakran közönséges szövetséget kössön. És éppen ez a szövetség ad a szociálsovinizmusnak nagy erőt, ez adja meg neki a legális nyomtatott szónak és a néptömegek megtévesztésének monopóliumát. Ostoba dolog az opportunizmust még most is párton belüli jelenségnek tekinteni. Ostoba dolog azt gondolni, hogy a bázeli határozatot végre lehet hajtani Daviddal, Legiennel, Hyndman-nel, Plehanovval és Webb-bel együtt. A szociálsovinisztákkal való egység — egység a más nemzeteket kizsákmányoló „saját” nemzeti burzsoáziával, a nemzetközi proletariátus kettészakítása. Ez nem azt jelenti, hogy az opportunistákkal való szakítás mindenütt azonnal lehetséges, ez csupán azt jelenti, hogy a szakítás történelmi szempontból megérett, hogy a proletariátus forradalmi harca érdekében ez a szakítás szükséges és elkerülhetetlen, hogy a történelem, amely a „békés” kapitalizmustól elvezetett az imperialista kapitalizmushoz, előkészítette ezt a szakítást. Volentem ducunt fata, nolentem trahunt.

III

A burzsoázia okos képviselői ezt nagyszerűen megértették. Ezért dicsérik annyira a mostani szocialista pártokat, amelyek élén a „haza védelmezői”, vagyis az imperialista rablás védelmezői állanak. Ezért is fizetik meg a kormányok a szocialista vezéreket, hol miniszteri állásokkal (Franciaországban és Angliában), hol az akadálytalan legális tevékenység monopóliumával (Németországban és Oroszországban). Ezért van az, hogy Németországban, ahol a szociáldemokrata párt a legerősebb volt, és ahol nemzeti-liberális ellenforradalmi munkáspárttá való átalakulása a legnyilvánvalóbb volt, már odáig fajult a dolog, hogy a „kisebbség” és a „többség” között folyó harcban az ügyészség „osztálygyűlöletre való izgatást” lát! Az okos opportunisták legfőbb gondja ezért az, hogy megőrizzék a korábbi „egységet” azok között a régi pártok között, amelyek 1914—1915-ben olyan nagy szolgálatot tettek a burzsoáziának. A német szociáldemokrácia egyik tagja, aki 1915 áprilisában a „Preussische Jahrbücher” c. reakciós folyóiratban „Monitor” álnéven cikket tett közzé, ezeknek a világ minden országában fellelhető opportunistáknak nézeteit köszönetet érdemlő őszinteséggel fejezi ki. Monitor szerint a burzsoáziára nézve igen veszélyes volna, ha a szociáldemokrácia még tovább jobbra tolódna: „A szociáldemokráciának olyan jellegű munkáspártnak kell maradnia, amelynek szocialista eszményei vannak. Azon a napon ugyanis, amikor erről lemondana, új párt támadna, amely a korábbi régi párt programját radikálisabb fogalmazásban tenné magáévá” („Preussische Jahrbücher”, 1915. 4. sz. 50-51. old.).

Monitor pontosan célba talált. Az angol liberálisok és a francia radikálisok mindig is éppen ezt akarták: forradalmian hangzó frázisokat, hogy félrevezessék a tömegeket, hogy azok bízzanak a Lloyd George-okban, Sembatokban, Renaudelekben, Legienekben és Kautskykban, vagyis az olyan emberekben, akik képesek rablóháború idején a „haza védelmét” prédikálni.

Monitor azonban az opportunizmusnak csak egyik válfaját: a nyílt, durva, cinikus opportunizmust képviseli. Mások leplezetten, finoman, „becsületesen” járnak el. Engels mondta egy alkalommal, hogy a „becsületes” opportunisták a legveszélyesebbek a munkásosztályra nézve . .. Íme egy példa:

Kautsky a „Neue Zeit”-ben (az 1915 november 26-i számban) a következőket írja: „A többséggel szemben az ellenzék egyre nő; a tömegek ellenzékiek.” „A háború után” (csak a háború után? — N. L.) „az osztályellentétek annyira kiéleződnek, hogy a tömegekben a radikalizmus kerekedik felül.” ”A háború után” (csak a háború után? — N. L.) „az a veszély
fenyeget majd bennünket, hogy a radikális elemek menekülni fognak a pártból és a parlamentellenes” (?? értsd: parlamenten kívüli) „tömegakciók pártjába fognak özönleni.” „Ily módon pártunk két szélsőséges táborra szakad, amelyeknek semmi közösségük sincs egymással.” Kautsky az egység megmentése érdekében a Reichstagban a többséget arra igyekszik rábeszélni, hogy engedjen meg a kisebbségnek néhány radikális parlamenti beszédet. Ez azt jelenti, hogy Kautsky néhány radikális parlamenti beszéddel akarja a forradalmi tömegeket kibékíteni azokkal az opportunistákkal, akiknek „semmi közösségük sincs” a forradalommal, akik már régen vezetik a szakszervezeteket, és most a burzsoáziával és a kormánnyal kötött szoros szövetségre támaszkodva, a párt vezetését is kezükbe kerítették. Miben különbözik ez lényegileg Monitor „programjától”? A marxizmust prostituáló édeskés frázisokon kívül semmiben sem.

1915 március 18-án a Reichstag-frakció ülésén a kautskysta Wurm „óva intette” a frakciót, hogy „ne feszítse túl a húrt; a munkástömegekben nő az ellenzék a frakciótöbbséggel szemben; ki kell tartani a marxista” (?! valószínűleg sajtóhiba, olvasd: „monitorista”) „centrum” álláspontja mellett („Klassen-kampf gegen den Krieg! Material zum «FaIl Liebknecht»”. Als Manuskript gedruckt. 67. old.). Látjuk tehát, hogy a tömegek forradalmiságának tényét valamennyi kautskysta (az úgynevezett „centrum”) nevében már 1915 márciusában elismerték!! Nyolc és fél hónappal később pedig Kautsky újból azzal a javaslattal áll elő, hogy „békítsék ki” azokat a tömegeket, amelyek az opportunista, az ellenforradalmi párt ellen küzdeni akarnak, méghozzá néhány forradalmian hangzó frázis segítségével!!

A háború gyakran azért hasznos, mert feltárja a rothadtságot és elsöpri az üressé vált formákat.

Hasonlítsuk össze az angol fábiánusokat a német kautskystákkal. Egy igazi marxista, Friedrich Engels, 1893 január 18-án a következőket írta a fábiánusokról: „…törtetők bandája, akiknek elég eszük van ahhoz, hogy belássák a szociális átalakulás elkerülhetetlenségét, de semmiképpen sem akarják rábízni ezt az óriási munkát magára a durva proletariátusra … Alapelvük a forradalomtól való rettegés…” (Levélváltás Sorgéval, 390. old.).

1893. november 11-én pedig a következőket írja: „Ezek a fennhéjázó burzsoák, akik kegyesen hajlandók leereszkedni a proletariátushoz, hogy felülről szabadítsák fel, feltéve, hogy a proletariátus hajlandó lesz megérteni, hogy egy ilyen durva, műveletlen tömeg nem képes önmagát felszabadítani, és nem érhet el semmit az efféle okos ügyvédek, irodalmárok és érzelgős fehérnépek jóindulata nélkül…” (ugyanott, 401. old.).

Elméletben Kautsky megvetéssel tekint a fábiánusokra, akárcsak a farizeus a szegény vámosra. Mert hiszen ő a „marxizmusra” esküszik. De mi különbség van köztük a gyakorlatban? Mind a ketten aláírták a Bázeli Kiáltványt és mind a ketten úgy bántak vele, mint II. Vilmos a belga semlegességgel. Marx ellenben egész életén át ostorozta azokat, akik a munkásosztály forradalmi szellemét elfojtani igyekeznek.

Kautsky a forradalmi marxistákkal egy új elméletet szegezett szembe, amely az „ultraimperializmus”-ról szól. „Ultraimperializmuson” azt érti, hogy a „nemzeti finánctőkék egymásközti harcát” kiszorítja és felváltja „a világ együttes kizsákmányolása a nemzetközi finánctőke által” („N. Z.” 1915. április 30). De hozzáteszi: „Hogy megvalósítható-e a kapitalizmusnak ez az új szakasza, kellő előfeltételek hiányában még nem dönthető el.” Tehát puszta feltevések, az „új szakaszról” alkotott feltevések alapján, anélkül, hogy merné határozottan kijelenteni, hogy ez az „új szakasz” „megvalósítható”, ennek a „szakasznak” a feltalálója elveti saját forradalmi kijelentéseit, elveti a proletariátus forradalmi feladatait és forradalmi taktikáját, most, a már megkezdődött válság, a háború, az osztályellentétek hallatlan kiéleződése „szakaszában”! Hát nem a leghitványabb fábiánizmus ez?

Az orosz kautskysták vezére, Akszelrod, szerint „a proletariátus szabadságmozgalmának nemzetközivé tétele terén a probléma súlypontja a mindennapi gyakorlat nemzetközivé tétele”: például, „a munkásvédelmi és a munkásbiztosítási törvényeknek a munkások nemzetközi akcióinak és szervezésének tárgyává kell válniok” (Akszelrod. „A szociáldemokrácia válsága”. Zürich 1915. 39—40. old.). Teljesen nyilvánvaló, hogy nem csupán Legien, Dávid és a Webb házaspár, hanem még maga Lloyd George, Naumann, Briand és Miljukov is teljesen egyetértenek az ilyen „nemzetköziséggel”. Éppúgy, mint 1912-ben, Akszelrod a távoli, nagyon távoli jövőre vonatkozóan hajlandó akár a legforradalmibb frázisokat hangoztatni, ha majd az eljövendő Internacionálé „szembeszáll” (a kormányokkal háború esetén) „és felkorbácsolja a forradalom viharát”. No lám, milyen bátrak vagyunk! De amikor arról van szó, hogy most támogassuk és fejlesszük a tömegekben kezdődő forradalmi erjedést, akkor Akszelrod azt feleli, hogy a forradalmi tömegakciók e taktikája „némileg talán még igazolható volna, ha közvetlenül a szociális forradalom küszöbén állnánk, mint ahogy ez például Oroszországban volt, az 1901-es diáktüntetések óta, amelyek az abszolutizmus elleni döntő harcok közelgésének előhírnökei voltak”. A jelen pillanatban azonban mindez csak „utópia”, „bakunizmus” stb., teljesen Kolb, Dávid, Südekum és Legien szellemében.

A drágalátos Akszelrod csupán azt felejti el, hogy Oroszországban 1901-ben senki sem tudta és nem is tudhatta, hogy az első „döntő harc” négy év múlva fog bekövetkezni — jól jegyezzük meg: négy év múlva —, és hogy „nem dől el”. És mégis csak nekünk, forradalmi marxistáknak, volt akkor igazunk: kinevettük a Kricsevszkijeket és Martinovokat, akik haladéktalan rohamra hívtak fel. Mi a munkásoknak csak azt tanácsoltuk, hogy mindenütt kergessék el az opportunistákat, és hogy minden erővel támogassák, élezzék és szélesítsék ki a tüntetéseket és más forradalmi tömegmegmozdulásokat. Teljesen hasonló a helyzet ma Európában: értelmetlenség volna „haladéktalan” rohamra hívni fel. De szégyen volna ránk nézve, ha szociáldemokratáknak neveznők magunkat és nem tanácsolnók a munkásoknak, hogy szakítsanak az opportunistákkal, és minden erejükkel erősítsék, mélyítsék, szélesítsék és élezzék ki a kezdődő forradalmi mozgalmat és tüntetéseket. A forradalom sohasem pottyan le készen az égből, és a forradalmi erjedés kezdetén soha nem tudhatja senki, elvezet-e ez az erjedés és mikor vezet el a „valóságos”, az „igazi” forradalomhoz. Kautsky és Akszelrod a munkásoknak régi, elkoptatott, ellenforradalmi tanácsokat adnak. Kautsky és Akszelrod azzal a reménnyel táplálják a tömegeket, hogy az eljövendő Internacionálé már egészen biztosan forradalmi lesz — csak hogy most megőrizzék, leplezzék és szépítgessék az ellenforradalmi elemek: a Legienek, Dávidok, Vanderveldék, Hyndmanek uralmát. Hát nem világos, hogy a Legiennel és kompániájával való „egység” a legjobb eszköz az „eljövendő” forradalmi Internacionálé előkészítésére?

„Őrület lett volna arra törekedni, hogy a világháborút polgárháborúvá változtassuk” — jelenti ki a német opportunisták vezére, Dávid („Die Sozialdemokratie und der Weltkrieg” — „A szociáldemokrácia és a világháború”. 1915. 172. old.), feleletül pártunk Központi Bizottságának 1914 november 1-én kibocsátott kiáltványára. Ez a kiáltvány többek között a következőket mondja:

„Bármilyen nagynak látszanak is ennek az átváltoztatásnak a nehézségei az egyik vagy másik pillanatban, a szocialisták — ha már a háború ténnyé lett — sohasem fognak lemondani arról, hogy ebben az irányban rendszeres, szívós, lankadatlan előkészítő munkát ne végezzenek”.

(Dávid is idézi, 171. old.) Egy hónappal Dávid könyvének megjelenése előtt pártunk nyilvánosságra hozta azokat a határozatokat, amelyekben a „rendszeres előkészítést” a következőképpen magyarázta meg: 1. Meg kell tagadni a hiteleket. 2. Szakítani kell az osztálybékével. 3. Illegális szervezeteket kell alakítani. 4. Elő kell segíteni a lövészárkokban megnyilvánuló szolidaritást. 5. Támogatni kell a proletariátus mindennemű forradalmi tömegmegmozdulását.

Dávid csaknem ugyanolyan hős, mint Akszelrod: 1912-ben nem tartotta „őrületnek”, hogy háború esetére a Párizsi Kommünre hivatkozzék.

Plehanov, az antant szociálsovinisztáinak tipikus képviselője, a forradalmi taktikát épp úgy ítéli meg, mint Dávid. „Ábrándos hóbortnak” nevezi. De hallgassuk meg Kolbot, a nyílt opportunistát, aki azt írta: „Liebknecht híveinek taktikája azt eredményezné, hogy a német nemzeten belül folyó harc forrpontig fokozódna.” („Die Sozialdemokratie am Scheidewege” — „A szociáldemokrácia válaszúton”. 50. old.)

De mi mást jelent a forrpontig fokozott harc, mint polgárháborút?

Ha Központi Bizottságunk taktikája, mely alapvonásaiban egybevág a Zimmerwaldi Baloldal taktikájával, „őrület”, „ábránd”, „kalandorság”, „bakunizmus” volna — mint Dávid, Plehanov, Akszelrod, Kautsky és mások állították —, akkor sohasem vezethetett volna el a „nemzeten belül folyó harchoz”, s még kevésbé a forrpontig fokozott harchoz. Anarchista frázisok sehol a világon nem vezettek a nemzeten belül folyó harcokra. Ellenben a tények amellett szólnak, hogy éppen 1915-ben, a háború szülte válság talaján nő a forradalmi erjedés a tömegekben, növekednek a sztrájkok és politikai tüntetések Oroszországban, a sztrájkok Olaszországban és Angliában, az éhségtüntetések és politikai tüntetések Németországban. Hát ez nem a forradalmi tömegmegmozdulások kezdete?

A forradalmi tömegakciók erősítése, fejlesztése, kiszélesítése, kiélezése, illegális szervezetek létesítése, amelyek nélkül még a „szabad” országokban sincs meg a lehetőség arra, hogy a néptömegeknek megmondjuk az igazságot: ez ebben a háborúban a szociáldemokrácia gyakorlati programja. Minden egyéb hazugság vagy frázis, akármilyen opportunista vagy pacifista elméletekkel díszítik is.

Amikor azt mondják nekünk, hogy ez az „orosz taktika” (Dávid kifejezése) Európában nem alkalmazható, akkor mi rendszerint azzal válaszolunk, hogy a tényekre utalunk. Október 30-án Berlinben a párt vezetőségénél megjelent a berlini elvtársnők egy küldöttsége és kijelentette, hogy „ma, amikor a szervezeti apparátus oly nagy, könnyebben lehet a cenzúra mellőzésével röplapokat és nyomtatványokat terjeszteni, «engedély nélkül gyűléseket» tartani, mint a szocialista törvény idején”. „Az eszközök és módok megvannak, de nyilvánvalóan nincs meg az akarat” („Berner Tagwacht”, 1915. 271. old.).

Talán ezeket a rossz elvtársnőket az orosz „szektások” stb. térítették le az igaz útról? Talán az igazi tömegeket nem ezek az elvtársnők, hanem Legien és Kautsky képviselik? Legien, aki 1915 január 27-én tartott előadásában az illegális szervezetek alakításának „anarchista” eszméje ellen mennydörgött; Kautsky, aki olyan mértékben vált ellenforradalmárrá, hogy november 26-án, négy nappal a tízezres berlini tüntetés előtt, „kalandnak” minősítette az utcai tüntetéseket!!

Elég a frázisokból, elég a prostituált Kautsky-féle „marxizmusból”! A II. Internacionálé 25 éves fennállása után, a Bázeli Kiáltvány után, a munkások nem hisznek többé a frázisokban. Az opportunizmus túlérett, véglegesen átment a burzsoázia táborába és szociálsovinizmussá vált: eszmeileg és politikailag szakított a szociáldemokráciával. Szakítani fog vele szervezetileg is. A munkások immár „nem cenzúrázott” sajtót és „nem engedélyezett” gyűléseket, vagyis illegális szervezeteket követelnek a tömegek forradalmi mozgalmának támogatására. Csakis ez a „háború a háború ellen” tekinthető szociáldemokrata tettnek, nem pedig a frázis. És ez a tett minden nehézség, átmeneti vereség, hiba, tévelygés, fennakadás ellenére elvezeti az emberiséget a győzelmes proletárforradalomhoz.

„Vorbote” 1. sz. 1916. január.
Lenin Művei. 22. köt. 106—119. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa