Levelek a távolból – első levél

Az első forradalom első szakasza

Az első forradalom, melyet az imperialista világháború szült, kitört. Ez az első forradalom minden bizonnyal nem lesz az utolsó.

Ennek az első forradalomnak, az 1917. március 1-i orosz forradalomnak első szakasza, a Svájcba eljutott gyér adatokból ítélve, véget ért. Ez az első szakasz, minden bizonnyal, nem lesz forradalmunk utolsó szakasza.

Hogyan történhetett meg az a „csoda”, hogy mindössze nyolc nap alatt — ennyi időről beszél Miljukov úr Oroszország külföldi képviselőihez intézett kérkedő táviratában — összeomlott az a monarchia, amely évszázadokon át fennállott és az 1905—1907-es évek hatalmas, az egész népet átfogó osztályütközeteinek három esztendeje alatt mindenek ellenére megmaradt?

Csodák a természetben és a történelemben nincsenek, de a történelem minden éles fordulata, így minden forradalom is, a tartalom olyan gazdagságát mutatja, a harci formáknak és a harcolók közti erőviszonyoknak olyan váratlanul sajátságos kombinációit tárja fel, hogy a nyárspolgári észjárás számára sok mindennek csodaszámba kell mennie.

Ahhoz, hogy a cári monarchia néhány nap alatt összeomolhasson, egész sereg világtörténelmi fontosságú körülménynek kellett közrejátszania. Rámutatunk ezek legfontosabbjaira.

Ha az orosz proletariátus három éven át, 1905—1907-ben, nem vívott volna olyan óriási osztály ütközeteket, és nem fejtett volna ki olyan óriási forradalmi energiát, lehetetlen lett volna ilyen gyors második forradalom, gyors abban az értelemben, hogy kezdeti szakasza néhány nap alatt befejeződött. Az első (az 1905-ös) forradalom mélyen felszántotta a talajt, évszázados előítéleteket tépett ki gyökerestül, a munkások millióit és a parasztok tízmillióit ébresztette politikai életre és politikai harcra, az orosz társadalom valamennyi osztályát (és valamennyi főbb pártját) igazi mivoltukban, érdekeik, erőik, akciómódszereik, közelebbi és távolabbi céljaik igazi kölcsönös viszonyában mutatta be egymásnak és az egész világnak. Az első forradalom és a rákövetkező ellenforradalmi korszak (1907 — 1914) feltárta a cári monarchia legbensőbb lényegét, ,,dögrovásra” juttatta, leleplezte egész rothadtságát és förtelmességét, a szörnyeteg Raszputyin- vezette cári banda egész cinizmusát és romlottságát, a Romanovoknak, ezeknek az Oroszországot zsidók, munkások és forradalmárok vérével elárasztó pogromrendezőknek, ezeknek a millió meg millió gyeszjatyina földdel rendelkező, s a maguk és osztályuk „szent tulajdonának” megtartása érdekében minden kegyetlenségre, minden gaztettre, a polgárok bármekkora tömegének tönkretételére és megfojtására hajlandó, „egyenlők között első” földesuraknak egész brutalitását.

Az 1905—1907-es forradalom és az 1907-1914-es ellenforradalom nélkül lehetetlen lett volna az orosz nép és az Oroszországban lakó népek valamennyi osztályának olyan pontos „önmeghatározása”, ez osztályok egymáshoz és a cári monarchiához való viszonyának olyan meghatározása, mint amely az 1917 február—márciusi forradalom nyolc napján kifejezésre jutott. Ez a nyolcnapos forradalom, ha szabad ilyen képletes kifejezéssel élnünk, úgy „játszódott le”, mintha egy tucat próba és főpróba előzte volna meg; a „színészek” ismerték egymást, szerepüket, helyüket, ismerték a helyzetet keresztül-kasul, töviről hegyire, a politikai irányzatok és akciómódszerek minden valamennyire is fontos árnyalatáig.

De ha az első, az 1905-ös nagy forradalom, amelyet Gucskov és Miljukov úrék és csatlósaik mint „nagy lázadást” elítéltek, 12 esztendővel később az 1917-es „fényes”, „dicső” forradalomhoz vezetett, amelyet Gucskovék és Miljukovék „dicsőnek” nyilvánítanak, mert (egyelőre) hatalomra juttatta őket — akkor ehhez egy nagy, óriási erejű hatalmas „rendezőre” is szükség volt, aki egyfelől óriási arányokban meg tudta gyorsítani a világtörténelem folyását, másfelől pedig példátlan erejű gazdasági, politikai, nemzeti és nemzetközi világválságokat tudott előidézni. A világtörténelem rendkívüli meggyorsításán kívül a világtörténelem különösen éles fordulataira is szükség volt ahhoz, hogy az egyik ilyen fordulatnál a vérrel és szennyel borított Romanov-monarchia szekere egyszerre felborulhasson.

Ez a hatalmas „rendező”, a világtörténelemnek ez az óriási erejű meggyorsítója az imperialista világháború volt.

Most már vitathatatlan, hogy ez a háború világháború, mivel az Egyesült Államok és Kína félig már ma belesodródtak és holnap egészen belesodródnak.

Most már vitathatatlan, hogy ez a háború mindkét részről imperialista háború. Csak a kapitalisták és uszályhordozóik, a szociálpatrióták és a szociálsoviniszták — vagy, ugyanezt az általános kritikai megjegyzések helyett ismert oroszországi nevekkel elmondva —, csak egyrészt Gucskovék és Lvovék, Miljukovék és Singarjovék, másrészt Gvozgyevék, Potreszovék, Cshenkeliék, Kerenszkijék és Csheidzéék tagadhatják le vagy homályosíthatják el ezt a tényt. Mind a német, mind az angol-francia burzsoázia idegen országok kifosztásáért, a kis népek megfojtásáért, a világ fölötti pénzügyi uralomért, a gyarmatok felosztásáért és újrafelosztásáért, a pusztuló tőkésrend megmentéséért folytatja a háborút, a különböző országok munkásainak félrevezetése és a munkások egységének megbontása útján.

Az imperialista háborúnak objektíve elkerülhetetlenül rendkívül meg kellett gyorsítania és példátlanul ki kellett éleznie a proletariátus osztályharcát a burzsoázia ellen, át kellett változnia az ellenséges osztályok közötti polgárháborúvá.

Ez az átváltozás az 1917 február—márciusi forradalommal kezdődött, amelynek első szakaszában elsősorban két erő mért a cárizmusra közös csapást: egyrészt az egész burzsoá és földesúri Oroszország, valamennyi öntudatlan csatlósával és az angol-francia követek és kapitalisták által képviselt valamennyi tudatos vezetőjével együtt, másrészt a Munkásküldöttek Szovjetje, amely a maga oldalára kezdte vonni a katona- és parasztküldötteket.

Három politikai tábor, három fő politikai erő: 1) a cári monarchia, a feudális nagybirtokosok feje, a régi hivatalnoki és tábornoki kar feje; 2) a burzsoá és földesúri októbrista-kadet Oroszország, amelynek uszályába kapaszkodott a kispolgárság (ez utóbbinak képviselői: Kerenszkij és Csheidze); 3) a Munkásküldöttek Szovjetje, amely az egész proletariátusban és a legszegényebb lakosság egész tömegében keres magának szövetségeseket — ez a három fő politikai erő teljes mivoltában mutatkozott meg, még az „első szakasz” nyolc napja folyamán is, még az eseményektől annyira távollevő megfigyelő számára is, mint e sorok írója, aki kénytelen beérni a külföldi újságok szűkszavú távirataival.

Mielőtt azonban részletesen beszélnénk erről, vissza kell térnem levelemnek arra a részére, amelyben a legeslegfontosabb tényezővel, az imperialista világháborúval foglalkoztam.

A háború vasláncokkal kapcsolta egymáshoz a hadviselő államokat, a kapitalisták hadviselő csoportjait, a tőkésrend „gazdáit”, a kapitalista rabság rabszolgatartóit. A jelenlegi történelmi pillanatban a társadalmi és politikai élet — egyetlen véres gomolyag.

Azok a szocialisták, akik a háború elején átpártoltak a burzsoázia oldalára, mindezek a Dávidok és Scheidemannok Németországban, Plehanovok és Potreszovok, Gvozgyevek és társaik Oroszországban, hosszú időn át, teli torokkal ordítoztak a forradalmárok „illúziói” ellen, a Bázeli Kiáltvány „illúziói” ellen, az imperialista háború polgárháborúvá változtatásának „ábrándos hóbortja” ellen. Minden hangnemben magasztalták a kapitalizmusban állítólag megnyilvánuló erőt, életrevalóságot és alkalmazkodó képességet — ők, akik segítettek a kapitalistáknak abban, hogy „alkalmazkodásra” vegyék rá, kezessé tegyék, félrevezessék a különböző országok munkásosztályait és megbontsák egységét!

De „az nevet a legjobban, aki utoljára nevet”. A burzsoáziának nem sikerült hosszú időre kitolni a háború szülte forradalmi válságot. Ez a válság feltartóztathatatlan erővel növekszik minden országban, kezdve Németországon, amely egy nemrég ott járt megfigyelő szavai szerint „zseniálisan megszervezett éhínséget” él át, egészen Angliáig és Franciaországig, ahol szintén közeledik az éhínség, és ahol a szervezés sokkal kevésbé „zseniális”.

Természetes, hogy a cári Oroszországban, ahol a legszörnyűbb volt a dezorganizáció, és ahol a proletariátus a legforradalmibb (nem különleges jó tulajdonságai, hanem az „ötös év” eleven hagyományai következtében) — a leghamarabb tört ki a forradalmi válság. Ezt a válságot meggyorsította az Oroszországot és szövetségeseit ért számos rendkívül súlyos vereség. A vereségek megrendítették az egész régi kormánygépezetet és az egész régi rendszert, felbőszítették ellene a lakosság minden osztályát, elkeserítették a hadsereget, óriási arányokban irtották és fiatal, friss, túlnyomórészt polgári, vegyes rendű és kispolgári tisztikarral váltották fel a hadsereg régi, maradi nemesi és különösen rothadt bürokratikus tisztikarát. Azok a burzsoázia előtt nyíltan lakájkodó vagy egyszerűen jellemtelen emberek, akik annyit lármáztak és óbégattak a „vereségtaktika” miatt, most a legelmaradottabb és legbarbárabb cári monarchia veresége és a forradalmi tűzvész kezdete közötti történelmi összefüggés ténye elé kerültek.

Míg azonban a háború elején elszenvedett vereségeknek a kirobbanást meggyorsító tényező negatív szerepe jutott, addig az angol-francia finánctőke, az angol-francia imperializmus kapcsolata az oroszországi októbrista-kadet tőkével olyan tényező volt, amely ezt a válságot közvetlenül egy Romanov Miklós elleni összeesküvés szervezése útján gyorsította meg.

A kérdésnek ezt a rendkívül fontos oldalát az angol-francia sajtó érthető okokból elhallgatja, a német sajtó pedig kárörvendezve hangsúlyozza. Nekünk, marxistáknak, józanul szembe kell néznünk az igazsággal, anélkül, hogy megzavarna bennünket akár az egyik hadviselő imperialista csoport diplomatáinak és minisztereinek hivatalos, mézes-mázos diplomatikus hazudozása, akár a másik hadviselő csoporthoz tartozó pénzügyi és katonai konkurenseik kacsingatása és vihogása. A február—márciusi forradalom eseményeinek egész menete világosan mutatja, hogy az angol és francia követség, ügynökeikkel és „összeköttetéseikkel” egyetemben, miután sokáig a legkétségbeesettebb erőfeszítéseket tették, hogy megakadályozzák II. (és reméljük — utolsó, s törekedni fogunk arra, hogy utolsó legyen) Miklós „külön” egyességeit és különbékéjét II. Vilmossal — közvetlenül összeesküvést szerveztek, az októbristákkal és a kadetokkal együtt, a hadsereg és a pétervári helyőrség tábornoki és tisztikarával együtt, Romanov Miklós elmozdítása céljából.

Nem táplálunk illúziókat. Nem esünk azok hibájába, akik most a gvozgyevizmus-potreszovizmus és az internacionalizmus között ingadozó és túlontúl a kispolgári pacifizmus útjára tévedő egyes „szervezőbizottságiakhoz” és „mensevikekhez” hasonlóan hajlandók arra, hogy magasztalják a munkáspártnak a kadetokkal való „megegyezését”, a kadetoknak a munkáspárt részéről történő támogatását stb. Ezek az emberek régen bemagolt (és egyáltalán nem marxista) doktrínájuk kedvéért fátylat borítanak arra az összeesküvésre, amelyet az angol-francia imperialisták Gucskovékkal és Miljukovékkal azért szőttek, hogy elmozdítsák a „fő vitézt”, Romanov Miklóst és erélyesebb, frissebb, tehetségesebb vitézekkel váltsák fel.

A forradalom csak azért győzött olyan gyorsan és — látszólag, első felületes pillantásra — olyan radikálisan, mert egy rendkívül eredeti történelmi helyzet következtében teljesen különböző áramlatok, teljesen különböző fajtájú osztályérdekek, teljesen ellentétes politikai és társadalmi törekvések egyesültek, mégpedig rendkívüli „egyetértésben” egyesültek. Nevezetesen: az angol-francia imperialisták összeesküvése, akik Miljukovot, Gucskovot és társaikat a hatalom megragadására ösztökélték az imperialista háború folytatása érdekében, e háború még hevesebb és kitartóbb folytatása érdekében, az oroszországi munkások és parasztok újabb millióinak lemészárlása érdekében, azért, hogy Konstantinápolyt megkapják . .. Gucskovék, Szíriát.. . a francia, Mezopotámiát… az angol kapitalisták stb. Ez az érem egyik oldala. A másik oldala pedig — egy mélyreható proletár és az egész népet (a városok és falvak egész szegény lakosságát) átfogó forradalmi jellegű tömegmozgalom a kenyérért, a békéért, az igazi szabadságért.

Nyilván ostobaság volna azt mondani, hogy Oroszország forradalmi proletariátusa „támogassa” az angol pénzzel „megkenegetett”, a cári imperializmusnál nem kevésbé undorító kadet-októbrista imperializmust. A forradalmi munkások lerombolták, jelentős mértékben máris lerombolták és alapjáig le fogják rombolni a gálád cári monarchiát, s nem lelkesíti és nem is zavarja őket az, hogy bizonyos rövid, a helyzet alakulása szempontjából kivételes jelentőségű történelmi pillanatokban segítségükre jön Buchanan, Gucskov, Miljukov és társaik harca az egyik uralkodónak egy másikkal, mégpedig lehetőleg megint egy Romanovval való felcseréléséért!

Így és csakis így történt. Így és csakis így foghatja fel ezt az olyan politikus, aki nem fél az igazságtól és józanul mérlegeli a társadalmi erőviszonyokat a forradalomban, aki minden „pillanatnyi helyzetet” nemcsak adott, mai sajátossága szempontjából értékel, hanem a mélyebben fekvő rúgók, a proletariátus és a burzsoázia érdekei közötti mélyebb viszony szempontjából is, mind Oroszországban, mind az egész világon.

A pétervári munkások és katonák éppúgy, mint egész Oroszország munkásai és katonái, önfeláldozóan harcoltak a cári monarchia ellen a szabadságért, azért, hogy a paraszt földet kapjon, a békéért, az imperialista mészárlás ellen. Az angol-francia imperialista tőke e mészárlás folytatása és fokozása érdekében udvari intrikákat szőtt, összeesküvést szervezett a testőrtisztekkel, biztatgatta és bátorította Gucskovékat és Miljukovékat, teljesen kész új kormányt állított össze, amely a proletárharc során a cárizmusra mért legelső csapások után meg is ragadta a hatalmat. Ez az új kormány, amelyben az októbristák és a „békés megújhodás” hívei, Akasztó Sztolipin tegnapi cinkosai, Lvov és Gucskov, valóban fontos őrhelyeket, harci őrhelyeket, döntő őrhelyeket tartanak kezükben — a hadsereget és a hivatalnoksereget —, ez a kormány, amelyben Miljukov és más kadetok inkább dísznek, cégérnek, azért vannak bent, hogy édeskés professzoros beszédeket tartsanak, a „trudovik” Kerenszkij pedig a balalajka szerepét játssza a munkások és parasztok félrevezetése érdekében — ez a kormány nem véletlenül összeverődött emberekből áll.

Ezek egy Oroszországban politikai hatalomra emelkedett új osztálynak, a kapitalista földbirtokosok és a burzsoázia osztályának képviselői, amely osztály gazdasági tekintetben már régen kormányozza országunkat, és amely mind az 1905—1907-es forradalom, mind az 1907—1914-es ellenforradalom idején, végül — mégpedig különös gyorsasággal — az 1914—1917-es háború idején politikailag rendkívül gyorsan szervezkedett, és kezébe ragadta a helyi önkormányzatot, a közoktatást, a különböző kongresszusokat, a dumát, a hadiipari bizottságokat stb. Ez az új osztály 1917-ben „már majdnem egészen” hatalmon volt; ezért voltak a cárizmusra mért legelső csapások is elegendők, hogy az összeomoljon és helyet adjon a burzsoáziának. Az imperialista háború, amely hihetetlen erőfeszítést követelt, annyira meggyorsította az elmaradott Oroszország fejlődésének menetét, hogy „egycsapásra” (valójában csak látszólag egycsapásra) utolértük Olaszországot, Angliát, majdnem Franciaországot is, hogy „koalíciós”, „nemzeti” (vagyis az imperialista mészárlás folytatására és a nép rászedésére alkalmas) „parlamenti” kormányt kaptunk.

E kormány mellett, amely lényegében, a jelenlegi háború szempontjából, az „Anglia és Franciaország” nevű milliárdos „cég” közönséges ügynöke — megszületett az, ami a legfontosabb, egy nem hivatalos, még fejletlen, viszonylag még gyenge munkáskormány, amely a proletariátus, továbbá a városi és falusi lakosság egész legszegényebb részének érdekeit juttatja kifejezésre. Ez a kormány: a Munkásküldöttek Szovjetje Pétervárott, amely kapcsolatokat keres a katonákkal és a parasztokkal, valamint a mezőgazdasági munkásokkal, s persze különösen, elsősorban az utóbbiakkal, jobban, mint a parasztokkal.

Ilyen a valóságos politikai helyzet, amelyet igyekeznünk kell mindenekelőtt a lehető legnagyobb objektív pontossággal tisztázni, hogy a marxista taktikát arra az egyetlen szilárd alapra építsük fel, amelyen nyugodnia kell — a tények alapjára.

A cári monarchia meg van döntve, de még nincs megsemmisítve.

Az októbrista-kadet burzsoá kormány, amely „mindvégig” folytatni akarja az imperialista háborút és valójában az „Anglia és Franciaország” nevű pénzügyi cég ügynöke, kénytelen megígérni a népnek mindazoknak a jogoknak és alamizsnáknak a maximumát, amelyek összeegyeztethetők azzal, hogy ez a kormány megtarthassa a nép fölötti hatalmát és folytathassa az imperialista mészárlást.

A Munkásküldöttek Szovjetje, a munkások szervezete, a munkáskormány csírája, a lakosság legszegényebb tömegeinek, vagyis a lakosság kilenctized részének érdekeit képviseli, amikor békéért, kenyérért és szabadságért harcol.

E három erő harca határozza meg a most kialakult helyzetet, amely — átmenet a forradalom első szakaszából annak második szakaszába.

Az első és a második erő közötti ellentét nem mély, ideiglenes, és csak a pillanatnyi helyzet, az imperialista háború eseményeinek éles fordulata idézte elő. Az egész új kormány monarchistákból áll, hiszen Kerenszkij szavakban vallott republikanizmusa egyszerűen komolytalan, politikushoz méltatlan, objektíve nézve zugpolitizálás. Az új kormány még meg sem semmisítette a cári monarchiát, amikor már megkezdte az egyezkedést a földbirtokos Romanovok dinasztiájával. Az októbrista-kadet típusú burzsoáziának szüksége van a monarchiára, mint a hivatalnoki kar és a hadsereg fejére, azért, hogy a dolgozókkal szemben megvédelmezhesse a tőke előjogait.

Aki azt mondja, hogy a munkásoknak a cári reakció elleni harc érdekében támogatniok kell az új kormányt (márpedig Potreszovék, Gvozgyevék, Cshenkeliék — továbbá, minden engedékenysége ellenére, Csheidze is — nyilvánvalóan ezt mondják), az munkásáruló, a proletariátus ügyének, a béke és a szabadság ügyének árulója. Hiszen valójában éppen ezt az új kormányt már kezén-lábán béklyóba verte az imperialista tőke, az imperialista háborús rablópolitika, ez az új kormány már megkezdte az egyezkedést a dinasztiával (a nép megkérdezése nélkül!), már a cári monarchia visszaállításán dolgozik, már meghívja az új cárjelöltet, Romanov Mihályt, már gondoskodik trónjának megszilárdításáról, a legitim (törvényes, a régi törvény alapján fennálló) monarchiának bonapartista, népszavazáson alapuló (a meghamisított népszavazás alapján fennálló) monarchiával való felváltásáról.

Nem! Ha azt akarjuk, hogy a cári monarchia ellen valóságos harc folyjon, hogy a szabadságot valóban ne csupán szavak, ne az ékesszóló Miljukov és Kerenszkij ígéretei biztosítsák — akkor nem a munkásoknak kell támogatniok az új kormányt, hanem ennek a kormánynak kell „támogatnia” a munkásokat! Mert a szabadságnak és a cárizmus teljes megsemmisítésének egyetlen biztosítéka a proletariátus felfegyverzése a Munkásküldöttek Szovjetjének megszilárdítása, kiterjesztése, szerepének, jelentőségének, erejének növelése.

Minden egyéb frázis és hazugság, a liberális és radikális tábor politikusainak önámítása, szélhámoskodás.

Segítsetek felfegyverezni a munkásokat, vagy legalábbis ne gördítsetek akadályokat ennek útjába — és Oroszországban a szabadság legyőzhetetlen lesz, a monarchiát nem lehet visszaállítani, a köztársaság biztosítva lesz.

Ellenkező esetben Gucskovék és Miljukovék visszaállítják a monarchiát és semmit, az égvilágon semmit sem váltanak valóra az általuk megígért „szabadságjogokból”. Ígéretekkel „lakatta jól” a népet és bolondította a munkásokat minden burzsoá politikus minden polgári forradalomban.

A mi forradalmunk polgári forradalom — ezért a munkásoknak támogatniok kell a burzsoáziát, mondják Potreszovék, Gvozgyevék, Csheidzéék, akárcsak tegnap Plehanov.

A mi forradalmunk polgári forradalom — mondjuk mi marxisták —, ezért a munkásoknak fel kell világosítaniok a népet a polgári politikusok csalásáról, meg kell tanítaniok a népet arra, hogy ne higgyen a szavaknak, hogy csak a saját erejére, saját szervezetére, saját egyesülésére, saját felfegyverzésére támaszkodjék.

Az októbristák és a kadetok, a Gucskovok és Miljukovok kormánya, még ha őszintén akarná is (Gucskov és Miljukov őszinteségében csak csecsemők hihetnek), akkor sem adhat a népnek sem békét, sem kenyeret, sem szabadságot.

Békét azért nem adhat, mert ez a kormány a háború kormánya, az imperialista mészárlás folytatásának kormánya, a rablás kormánya, amely ki akarja rabolni Örményországot, Galíciát és Törökországot, el akarja venni Konstantinápolyt, vissza akarja hódítani Lengyelországot, Kurlandot, Litvániát stb. Ezt a kormányt kezén-lábán béklyóba verte az angol-francia imperialista tőke. Az orosz tőke csupán fiókja annak a „világcégnek”, amely sokszázmilliárd rubellel rendelkezik, s amlynek neve: „Anglia és Franciaország”. Kenyeret azért nem adhat, mert ez a kormány burzsoá kormány. Legjobb esetben azt adja a népnek, amit Németország adott: „zseniálisan megszervezett éhínséget”. A nép azonban nem akar éhezni. A nép megtudja, és valószínűleg hamarosan megtudja, hogy van kenyér és megszerezhető, de kizárólag olyan intézkedések útján, amelyek nem tartják tiszteletben a
tőke és a földtulajdon szentségét.

Szabadságot azért nem adhat, mert ez a kormány a földbirtokosok és kapitalisták kormánya, mely fél a néptől, s már megkezdte az egyezkedést a Romanov-dinasztiával.

Arról, hogy melyek a taktikai feladataink ezzel a kormánnyal szemben legközelebbi akcióink során, majd egy másik cikkben fogunk beszélni. Ott majd kimutatjuk, hogy mi a jelenlegi helyzetnek, a forradalom első szakaszából a másodikba való átmenetnek a sajátossága, kimutatjuk, hogy ebben a pillanatban a jelszó, a „napirenden levő feladat” szükségszerűen csak ez lehet: munkások, a cárizmus elleni polgárháborúban a proletár hősiesség, a népi hősiesség csodáit műveltétek, most csodákat kell művelnetek a proletariátus és az egész nép megszervezése terén, hogy előkészítsétek győzelmeteket a forradalom második szakaszában.

Most beérjük az osztályharcnak és az osztályerőviszonyoknak a forradalom jelenlegi szakaszára vonatkozó elemzésével, de fel kell még tennünk azt a kérdést, hogy melyek a proletariátus szövetségesei a jelenlegi forradalomban?

A proletariátusnak két szövetségese van: először, Oroszország félproletár népességének és kisparasztsága egy részének sok tízmilliót számláló, a lakosság óriási többségét kitevő tömege. Ennek a tömegnek béke, kenyér, szabadság és föld kell. Ez a tömeg bizonyos mértékben elkerülhetetlenül a burzsoázia és különösen a kispolgárság befolyása alatt fog állni, mert életviszonyai tekintetében ehhez áll a legközelebb, és ingadozni fog a burzsoázia és a proletariátus között. A háború kemény tanulságai, amelyek annál keményebbek lesznek, minél erélyesebben fogják majd Gucskov, Lvov, Miljukov és társaik folytatni a háborút, szükségképpen a proletariátushoz fogják taszítani ezt a tömeget, kényszeríteni fogják, hogy a proletariátust kövesse. Ezt a tömeget kell most igyekeznünk mindenekelőtt és leginkább felvilágosítani és megszervezni, kihasználva az új rendszer által biztosított viszonylagos szabadságot és a Munkásküldöttek Szovjetjeit. Parasztküldöttek Szovjetjei, Mezőgazdasági munkások Szovjetjei: ez a legfontosabb feladatok egyike. Ugyanakkor nemcsak arra fogunk törekedni, hogy a mezőgazdasági munkások megalakítsák a maguk külön Szovjetjeit, hanem arra is, hogy a vagyontalan és szegény parasztok a jómódú parasztoktól különállóan szervezkedjenek. A jelenleg égetően szükséges szervezés különleges feladatairól és különleges formáiról a következő levélben lesz szó.

Másodszor, az orosz proletariátus szövetségese minden hadviselő ország és általában minden ország proletariátusa. A proletariátust most erősen nyomja a háború és túl gyakran beszélnek nevében a szociálsoviniszták, akik Európában, ugyanúgy, mint Plehanov, Gvozgyev és Potreszov Oroszországban, a burzsoázia oldalára pártoltak át. De a proletariátus felszabadulását a szociálsoviniszták befolyása alól az imperialista háború minden egyes hónapja előrevitte, az orosz forradalom pedig elkerülhetetlenül óriási méretekben meg fogja gyorsítani ezt a folyamatot.

A proletariátus ezzel a két szövetségessel — a jelenlegi átmeneti helyzet sajátosságait kihasználva — hozzáfoghat és hozzá is fog, először a Gucskov—Miljukov-féle félmonarchia helyett a demokratikus köztársaság kivívásához, és ahhoz, hogy elérje a parasztság teljes győzelmét a földesurakon, azután pedig a szocializmus megvalósításához, mert csakis az ad majd a háború által agyongyötört népeknek békét, kenyeret és szabadságot.

N. Lenin

A megírás ideje: 1917. március 7. (20.)

„Pravda” 14. és 15. sz.
1917. március 21. és 22.

Lenin Művei. 23. köt. 323—336. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa