Címke: történelem

Harc a kezdeményezésért

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1942 tavaszán a szovjet fegyveres erők újabb súlyos megpróbáltatások elé néztek. Harkov körzete és a Kercs-félsziget a legsúlyosabb harcok központi színterévé vált. Az itt lezajló események nemcsak a délnyugati irányban, hanem az egész szovjet-német arcvonalon is kedvezőtlen helyzet kialakulására vezettek.

Harkov körzetében május 12-én kezdődött a harctevékenység azzal, hogy a Délnyugati Front csapásmérő csoportosításának csapatai támadásba mentek át. Harkovtól északra és délre áttörték a 6. német hadsereg védelmét. Háromnapos súlyos harcokban a front csapatai Volcsanszk körzetéből kiindulva 25 kilométert, a barvenkovói kiszögellésből kiindulva 20-30 kilométert nyomultak előre. Május 14-én estére kedvező feltételek alakultak ki a gyorsan mozgó magasabbegységek bevetésére, hogy kifejlesszék a sikert, és befejezzék az ellenséges csoportosítás bekerítését Harkov körzetében. De ezt a kedvező helyzetet nem használták ki. A Délnyugati Front parancsnoksága, amelyet megtévesztettek azok a felderítési adatok, melyek szerint az ellenség hatalmas páncélos csoportosítást összpontosít Zmijev körzetében – nem vetette be a gyorsan mozgó magasabbegységeket. Végeredményben nem használták ki a kezdeti sikert, a front csapatainak támadási üteme erősen lelassult. Csak május 17-én reggel vetették ütközetbe a hadsereg második lépcsőit. De az időt elszalasztották. Az ellenség végre tudta hajtani erőinek átcsoportosítását, és május 17-én maga ment át támadásba Kramatorszk és Szlavjanszk körzetéből a Déli Front csapatai ellen. Ugyanakkor megindult az ellenséges támadás Harkov keleti és Belgorod déli körzetéből a Délnyugati Front ellen. A Déli Front 9. hadseregének csapatai nem készültek fel az ellenséges csapás elhárítására. Nem tudtak ellenállni az ellenséges túlerőnek, s a balszárny-magasabbegységek kezdtek harcolva visszavonulni az Északi-Donyec mögé, a jobbszárnyon harcoló magasabbegységek pedig Barvenkovo felé és tovább északnyugati irányban.

A Harkov körzetében kialakult bonyolult helyzet sürgősen azt követelte, hogy a szovjet csapatok szüntessék be a támadást, és a barvenkovói csoportosítás főerőit fordítsák az ellenség kramatorszki csoportja ellen.

Ám a legfelsőbb főparancsnok, a Délnyugati Front haditanácsának jelentéseire hivatkozva, amelyek szerint szükséges és lehetséges is a támadás folytatása, elvetette a vezérkarnak azt az elgondolását, hogy szüntessék be a hadműveletet.

A Délnyugati Front csapatai tovább támadtak Harkov irányában, s ez még jobban megnehezítette a helyzetet.

A délnyugati irány csapatai csak május 19-én délután kaptak parancsot a támadás beszüntetésére, az egész barvenkovói kiszögellésben a védelembe való átmenetre és arra, hogy hárítsák el az ellenség csapását, és állítsák vissza az eredeti helyzetet. Csakhogy, mint azt a későbbi események megmutatták, ez a parancs már későn érkezett. Ráadásul a rosszul megszervezett csapatvezetés következtében szó sem lehetett összehangolt ellencsapásról. A Délnyugati Front 6. hadseregének csapatai arra kényszerültek, hogy elszigetelten lépjenek harcba, és képtelenek voltak megállítani az ellenség előrenyomulását.

Május 23-án a „Kleist” hadseregcsoport, amely Kramatorszk körzetéből kiindulva támadott, Balaklejától 10 kilométerre délre egyesült a 6. német hadsereg egységeivel. Ily módon átvágták a barvenkovói kiszögellésben harcoló szovjet csapatok harcrendjét, és visszavonulási útjaikat keletre az Északi-Donyec mögé.

Az Északi-Donyectől nyugatra elvágott magasabbegységek egy csoportba egyesültek F. J. Kosztyenko tábornok, frontparancsnok-helyettes vezetésével. Május 24. és 29. között a bekerítésben harcoló csoport egységei, önálló osztagokkal és csoportokkal, áttörték a német csapatok arcvonalát, és átkeltek az Északi-Donyec keleti partjára.

A bekerített szovjet csapatoknak igen súlyos harcokat kellett vívniuk a túlerőben levő ellenséggel. A fasiszta légierő maradéktalanul uralta a légtért. A csapatok nagy hiányt szenvedtek lőszerben, üzemanyagban és élelmiszerben. A szovjet katonák több vakmerő kitörési kísérlete eredménytelenül végződött. Csak néhány csoportnak sikerült áttörnie az Északi-Donyec bal partjára. Sok katona és tiszt elesett az egyenlőtlen küzdelemben. Közöttük volt F. J. Kosztyenko, L. V. Bobkin, A. M. Gorodnyanszkij, K. P. Podlasz tábornok.

Ily módon a szovjet csapatok 1942. májusi harkovi támadó hadművelete súlyos kudarccal végződött. E kudarc fő oka az volt, hogy rosszul szervezték meg a frontok közötti együttműködést, lebecsülték a hadműveleti biztosítás kérdéseit, és súlyos hibákat követtek el a csapatvezetés megszervezésében.

Az elért siker kiaknázására törekedve, a német hadvezetés nyomban hozzákezdett még két részleges támadó hadművelet előkészítéséhez, hogy ezzel is javítsa a szovjet-német arcvonal déli szárnyán tervezett nagy támadás megindításának feltételeit. E hadműveletek végrehajtása a 6. hadseregre és az 1. páncéloshadseregre hárult, miután ez utóbbi a „Dél” csoport jobbszárnyáról átcsoportosult a Balakleja, Szlavjanszk szakaszra. Június 10. és 26. között az ellenség egymást követően két hadműveletet indított a volcsanszki és a kupjanszki irányban. Végül is súlyos védelmi harcok után a Délnyugati Front balszárnyán levő csapatoknak vissza kellett vonulniuk az Oszkol-folyó mögé. Itt megszervezték a védelmet, és elhárították az ellenségnek azokat a kísérleteit, hogy átkeljen a folyón és elfoglalja annak keleti partját.

Ezzel egy időben harcok folytak a szovjet-német arcvonal más szakaszain is. Az északnyugati irányban az ellenség arra kényszerítette a szovjet hadvezetést, hogy a Volhov-folyó mögé vonja vissza a 2. csapásmérő hadsereget, amelyet a harcok során igen érzékeny veszteségek értek. Nem járt sikerrel a szovjet csapatoknak az a próbálkozása sem, hogy felszámolják a gyemjanszki ellenséges csoportosítást. Az arcvonal nyugati szakaszán az ellenség nem tudta megsemmisíteni a „Közép” hadseregcsoport hátában tevékenykedő szovjet csoportot, amelynek P. A. Belov tábornok³ – P. A. Belov csoportjának állományába az 1. gárda lovashadtest és a 4. légideszanthadtest önálló egységei tartoztak.* volt a parancsnoka. Június 20-ig a csoport csapatainak egy része áttört a Kalinyini és a Nyugati Front sávjába, a többi pedig partizántevékenységre tért át az ellenség mögöttes területein.

A harkovi irányban folytatott harctevékenységgel egy időben nem kevésbé heves ütközet bontakozott ki a Kercs-félszigeten.

A Krímben tovább folytatta tevékenységét a 11. német hadsereg, amelynek az állományában akkor 13 gyalogos-, egy páncélos- és egy lovashadosztály volt.

A 41. számú direktívának megfelelően a hitlerista hadvezetés elhatározta, hogy elfoglalja az egész Krím-félszigetet, és felszabadítja 11. hadseregét a délnyugati irányú „fő hadműveletben” való részvétel céljára. E hadsereg parancsnoksága – öt hadosztályt hagyva Szevasztopol körülzárására a szárazföld felől – főerőit a Kercs-félszigeten való támadásra összpontosította. A csoportosítást a 8. önálló repülőhadtest és a 4. német légiflotta főerői támogatták. Az ellenség így kétszeres erőfölénybe került repülőerők tekintetében.

Május 8-án az ellenség 11. hadseregének csapásmérő csoportosítása támadásba lendült a Krími Front csapatai ellen. A főcsapást az ellenség a Feodoszijai-öböl partja mentén mérte. A 44. szovjet hadsereg első lépcsőjében védekező két lövészhadosztály nem bírta ki a nagyszámú zuhanóbombázóval támogatott három német hadosztály csapását, és keleti irányban visszavonult. E hadosztályok sávjában az arcból indított támadással egy időben az ellenség kisebb deszantot is partra tett.

Bonyolult helyzet alakult ki. Az ellenség arra törekedett, hogy bekerítse, az Azovi-tenger partjához szorítsa és megsemmisítse a Krími Front közepén és jobbszárnyán levő csapatokat. Azért az ellenség csapásmérő csoportosításának fő erőit észak felé, az Azovi-tenger partjának irányába fordította. A főhadiszállás azt követelte, hogy vonják vissza a csapatokat a Töröksánchoz, és szervezzenek szilárd védelmet. De a frontparancsnokság és a hadsereg-parancsnokságok nem tudták kellőképpen megszervezni a csapatok visszavonulását. Az ellenségnek sikerült bekerítenie Ak-Monajnál a front erőinek egy részét, és május 15-én elfoglalnia Kereset.

A szovjet hadvezetés kénytelen volt úgy dönteni, hogy evakuálja a csapatokat a Kercs-félszigetről. Május 14. és 21. között a csapatok átkeltek a Kercsi-szoroson a Tamany-félszigetre és a Csuska-földnyelvre. Az átkelés hallatlanul nehéz volt. Az ellenséges légierő veszteségeket okozott a csapatoknak, mind a behajózás és a partraszállás, mind pedig a szoroson való átkelés idején. Ezekben a napokban mintegy 120 000 embert, köztük több mint 23 000 sebesült harcost és parancsnokot sikerült hátraszállítani. A Krími Front magasabbegységeihez és egységeihez tartozó személyi állomány egy része nem tudott átkelni a Tamany-félszigetre és a Krímben maradt. A fogságtól megmenekült harcosokból partizánosztagokat szerveztek a kercsi kőfejtők vidékén, és ezek hősiesen harcoltak a német fasiszta megszállók ellen egészen 1944 tavaszáig, vagyis a Krím teljes felszabadításáig.

A krími arcvonalon elszenvedett vereség az 1942-es tavasz fájó eseménye volt. Május folyamán a Krími Front több mint 176 000 embert vesztett. A Kercs-félszigeten vívott ütközetekben a szovjet hadsereg sok tapasztalt parancsnoka esett el. A hitleristák megkaparintották a szovjet csapatok csaknem valamennyi nehézfegyverét és harci technikai eszközét.

A kudarcok elsősorban azzal magyarázhatók, hogy a Krími Front parancsnoksága és a csapatoknál tartózkodó L. Z. Mehlisz tábornok, a főhadiszállás képviselője nem volt képes megszervezni a fasiszta csapatok visszaverését, majd a front hadseregeinek a Kercs-félszigetről való kivonását. A frontparancsnokság nem szervezte meg a hadseregek együttműködését, valamint a szárazföldi csapatok és a repülőerők együttműködését. A front katonai légierőit szétaprózták, és azok nem harcoltak közös tevékenységi terv alapján.

A Krimi Front csapatainak veresége nagymértékben rontotta a Szevasztopolt védő Tengermelléki Hadsereg helyzetét. A német hadvezetés Szevasztopol körzetében összpontosította a 11. hadsereg főerőit, azzal a feladattal, hogy rövid idő alatt foglalják el a várost.

Június 2-án az ellenség megkezdte az ötnapos tüzérségi és légi előkészítést, június 7-én reggel pedig rohamra indította a gyalogságot. Elkeseredett harcok lángoltak fel. Az ellenséges légierő napi 600-1000 bevetésben támadott. Szevasztopol hős védői rendre visszaverték az ellenséges rohamokat. Életüket nem kímélve küzdöttek a Tengermelléki Hadsereg harcosai és a fekete-tengeri matrózok. A katonák és a tisztek számára a hősiesség volt a természetes magatartásforma. A szevasztopoli védelmi harcokban különösen kitűnt a 25. „Csapajev” lövészhadosztály (parancsnok T. K. Kolomijec tábornok), a 95. lövészhadosztály (parancsnok A. G. Kapitohin ezredes) és a 172. lövészhadosztály (parancsnok I. A. Laszkin ezredes). A katonai vitézség és bátorság nagyszerű példáit adták a 8. és a 7. tengerészgyalogos dandár harcosai is, élükön parancsnokukkal, P. F. Gorpiscsenko és J. I. Zsigyilov ezredessel.

Június 12-én I. V. Sztálin táviratot küldött Szevasztopol védőinek. A táviratban ez állt: „Forrón üdvözlöm Szevasztopol dicső védőit – a vöröskatonákat, vöröstengerészeket, a parancsnokokat és a politikai munkásokat, akik férfiasan küzdenek minden talpalatnyi szovjet földért, akik csapásokat mérnek a német hódítókra és román talpnyalóikra.

A szevasztopoliak önfeláldozó harca hősiességre lelkesíti az egész Vörös Hadsereget és a szovjet népet.

Biztos vagyok benne, hogy Szevasztopol dicső védői méltóképpen, becsülettel teljesítik a haza iránti kötelességüket …”

A város védői között számos nő volt, s közülük sokan kaptak hősiességükért magas kormánykitüntetéseket. Nyina Onyilova géppuskakezelő és Ljudmilla Pavlicsenko mesterlövész – akik még Odessza védelménél kitüntették magukat -, valamint Marija Bajda felderítő megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

1. J. Petrov tábornok Tengermelléki Hadserege napról napra súlyosabb helyzetbe került. A szűnni nem akaró ellenséges rohamok visszaverése közben nagy ember- és anyagi veszteségeket szenvedtek, amit nem tudtak pótolni. A tartalékokat felhasználták. Június közepétől a harcok hihetetlenül hevessé váltak, a város védőinek erői apadtak. Égetővé vált a lőszerhiány, az erősödő blokád miatt egyre nehezebben tudtak lövedéket szállítani Szevasztopolba. A kapott lőszermennyiség a szükségesnek csupán egyharmadát tette ki. Ezért június végén a tüzérség kénytelen volt áttérni a közvetlen irányzású tüzelésre. A harcok egyre gyakrabban mentek át kézitusába. Az ellenlökéseket szórványos géppuskatűzzel és kézigránátokkal támogatták.

Június közepén tört át Szevasztopolba a Fekete-tengeri Flotta utolsó szállítmánya (a flotta parancsnoka F. Sz. Oktyabrszkij altengernagy, a haditanács tagja N. M. Kulakov ellentengernagy volt). Június 26-án a „Taskent” nevű flottilla-vezérhadihajón megérkezett az utolsó kiegészítés, a 142. lövészdandár. Ettől az időponttól kezdve Szevasztopolba lőszert, élelmiszert és katonát csak tengeralattjárókon tudtak szállítani, igen csekély mennyiségben és számban. Június 30-án a főhadiszállás parancsot adott a szevasztopoliaknak a város elhagyására. Este megkezdődött a csapatok kiszállítása Szevasztopolból, s július 3-ig tartott hihetetlenül nehéz körülmények között, mivel a város a tenger felől is blokád alatt volt. Nem sikerült teljes egészében evakuálni a csapatokat. A parton maradtak önfeláldozóan küzdöttek mindaddig, míg tartott a lőszerük, ennivalójuk és ivóvizük. Az egyenlőtlen, hősi harc egyes szakaszokon július 9-ig tartott. Szevasztopol védőinek egy része betört a hegyekbe, s 1944 tavaszáig partizánosztagokban harcolt.

Szevasztopol kiürítésével befejeződött az a nyolchónapos védekezés, amely mint a hosszú városvédelem, mint a védők tömeges hősiességének és önfeláldozásának példája került be a történelembe. A hitleristáknak 250 napra volt szükségük ahhoz, hogy megtörjék a szevasztopoliak szívósságát.

Szevasztopol hősi védelmének emlékére „Szevasztopol védelméért” érdemérmet alapítottak, amellyel a városnak több mint 39 000 védőjét tüntették ki. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1965. május 8-i rendeletével a hős város, Szevasztopol, megkapta a Lenin-rendet és az Arany Csillag Érdemérmet.

Június végére tehát az egész szovjet-német arcvonalon erősen rosszabbodott a szovjet hadsereg helyzete. Az 1942-es tavaszi hadműveleteket – amelyekkel a főhadiszállás a nagy nyári támadáshoz akarta megteremteni a feltételeket – a németek megállították, így azok nem fejlődhettek ki. A tavaszi ütközetekben a szovjet hadsereg érzékeny veszteségeket szenvedett. A hadászati kezdeményezés elveszett, a főhadiszállás kénytelen volt lemondani a támadó hadjáratról és döntést hozni a hadászati védelembe való átmenetre. A fronton elszenvedett sikertelenségek következtében a szovjet kormány elrendelte az iparvállalatok evakuációjának második lépcsőjét a déli körzetekből. A szovjet hadsereg és a szovjet nép ismét átélte a vereségek és kudarcok keserűségét. A fasiszta hadvezetés elérte a 41. számú direktívában meghatározott „főhadművelet” lefolytatásához szükséges kedvező feltételeket

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A társadalmi munka a szocializmusban

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A munka jellege a szocializmusban. Az anyagi érdekeltség elve. A szocialista termelési viszonyok megvalósulása döntő változást jelent a munka jellegében. A munka a szocializmusban — kizsákmányolástól mentes munka. A munkás számára „évszázadokon át idegennek végzett munka, a kizsákmányolok javára folytatott kényszermunka után először nyílik lehetőség arra, hogy sajátmagának dolgozzék, méghozzá úgy dolgozzék, hogy a modern technika és kultúra minden vívmányára támaszkodik”¹. Lenin. Hogyan szervezzük meg a versenyt? Lásd Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 421. old.*

Míg a kapitalizmusban a kényszerű munka közvetlenül mint magánmunka jelentkezik, a szocializmusban a munka közvetlenül társadalmi jellegű. A termelőeszközök társadalmi tulajdona lehetővé és szükségessé teszi, hogy a munkát társadalmi méretekben tervszerűen szervezzék meg.

Döntő módon megváltozott a dolgozó ember társadalmi helyzete. A kapitalizmussal ellentétben, ahol az ember helyzetét társadalmi származása és vagyona határozza meg, a szocialista társadalomban az ember helyzete csak munkájától és egyéni képességeitől függ.

A kizsákmányolástól való megszabadulás és a dolgozó ember társadalmi helyzetének megváltozása fordulatot idéz elő az embernek a munkáról alkotott nézeteiben, megteremti a munkához való új viszonyt. Míg a kizsákmányoló rend évszázadokon át a dolgozók sok nemzedékébe a munkától, mint súlyos és megszégyenítő tehertől való idegenkedést oltotta be, a szocializmus a munkát becsület, dicsőség és hősiesség dolgává, s mindinkább alkotó jellegűvé teszi. A szocialista társadalomban a dolgozó embert, ha jól dolgozik, kezdeményező készségről tesz tanúságot a termelés tökéletesítése terén, tisztelet és dicsőség övezi. … a szocializmusban igen nagy jelentősége van az anyagi érdekeltség elvének, annak, hogy a dolgozó anyagilag érdekelve legyen munkája eredményében, a termelés fejlesztésében. Ezt az érdekeltséget az biztosítja, hogy a munkás társadalmi helyzete a munka eredményétől, termelőtevékenységének eredményétől függ.

Az az elv, amely szerint minden dolgozónak anyagilag érdekelve kell lennie a munka eredményében, a szocialista gazdálkodás egyik legfontosabb elve. Lenin hangsúlyozta: „a népgazdaság minden jelentős ágát a személyes érdekeltségre kell építeni”.: Lenin. Az új gazdasági politika és a politikai népművelési bizottságok feladatai. Lásd Lenin Művei. 33 köt. Szikra 1953. 53. old.*

Az anyagi érdekeltség elvét a legszélesebb körben alkalmazzák a munkások és alkalmazottak bérezése, a kolhozokban a jövedelem elosztása, az önálló elszámolás megszervezése, az iparcikkek és mezőgazdasági termékek árának megállapítása stb. terén.

Mindez szükségessé teszi, hogy „a társadalom és az állam, a legszigorúbban ellenőrizze a munka mértékét és a fogyasztás mértékét”². Lenin. Állam és forradalom. Lásd Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 504. old.* A szocialista társadalom ellenőrzi, hogyan vesznek részt az emberek a munkában, figyelembe veszi a dolgozók szakképzettsége tekintetében mutatkozó különbségeket, minden egyes dolgozó számára meghatározza a munkanormát és a munkabért. Mindaddig, amíg a munka még nem vált a társadalom tagjainak túlnyomó többsége számára természetes szükségletté, a szocialista államnak úgy kell megszerveznie a társadalmi munkát, hogy az, aki többet és jobban dolgozik, nagyobb részt kapjon a társadalmi munka termékéből.

A munka mint a szocialista társadalom tagjainak kötelessége. A munkához való jog megvalósulása. A szocializmus és a munka elválaszthatatlanok. A szocializmus véget vetett a tőkés rend kirívó ellentmondásának, hogy tudniillik a társadalom kizsákmányoló felső rétege parazita életmódot folytat, a dolgozó tömegek pedig a megerőltető munka igájában görnyednek, amit csak a munkanélküliség időszakainak kényszerű tétlensége szakít félbe. A szocializmus azáltal, hogy megszüntette a termelőeszközök tőkés tulajdonát, megszüntette azokat a feltételeket is, amelyek között egyik osztály — a termelőeszközök birtokosainak osztálya egy másik osztálynak — a termelőeszközöktől megfosztott emberek osztályának munkájából élhetett. A termelőeszközök társadalmi tulajdonának megvalósítása azt jelenti, hogy minden állampolgár egyformán köteles részt venni a társadalmi munkában, mert a szocializmusban az emberek létfenntartásának forrása kizárólag a személyes munka. A Szovjetunióban a munka minden munkaképes állampolgárnak kötelessége és becsületbeli ügye.

A szocialista rendszer nemcsak minden munkaképes ember egyenlő munkakötelezettségét valósította meg először az emberiség történetében, hanem minden állampolgárnak a munkához való egyenlő jogát is. Ezzel a szocializmusban a dolgozó tömegek évszázados álma vált valóra. A munkához való jog a termelőeszközök társadalmi tulajdonán alapul, melynek révén minden polgár egyformán munkához juthat a köztulajdonban levő földön és üzemekben. A munkához való jog nem egyéb, mint a társadalom minden munkaképes tagjának joga arra, hogy munkája mennyiségének és minőségének megfelelő munkabérrel díjazott, biztosított munkát kapjon. A munkához való, s a Szovjetunió Alkotmányában törvényhozásilag rögzített jog reális biztosítéka a népgazdaság szocialista szervezete, a társadalom termelőerőinek szakadatlan fejlődése, a gazdasági válságok lehetőségének kiküszöbölése és a munkanélküliség megszüntetése.

A munkanélküliség, ami a kapitalizmusban valósággal ostora a dolgozóknak, a Szovjetunióban egyszer és mindenkorra megszűnt, s így a munkást nem fenyegeti az a veszély, hogy bármelyik pillanatban utcára kerülhet, és elveszti megélhetését. A szovjet nép hatalmas vívmánya, hogy a városokban megszűnt a munkanélküliség és a holnap bizonytalansága, a falvakban pedig véget ért az elnyomorodás és a pauperizmus.

A munkához való jog megvalósulása lehetővé teszi, hogy a társadalom munkaerőforrásait sokkal nagyobb mértékben használják ki a termelés fejlesztése, érdekében. A szocializmusban a termelés szakadatlan növekedése törvényszerűvé teszi a munkások és alkalmazottak számának állandó emelkedését.

A Szovjetunió népgazdaságában a munkások és alkalmazottak száma az egyes évek végén a következőképpen alakult: 1928-ban 10,8 millió, 1932-ben 22,8 millió, 1937-ben 27 millió, 1940-ben 31,5 millió, 1953-ban 44,8 millió.

A városi munkanélküliség megszüntetése, az agrártúlnépesedésnek, s ezzel a falusi nyomornak a felszámolása, a szocialista termelés állandó növekedése — mindez merőben megváltoztatja az üzemek munkaerőellátásának feltételeit. Míg a kapitalizmusban a munkaerőkereslet spontán módra, a munkanélküliek és az agrártúlnépesedés tartalékseregéből nyer kielégülést, addig a szocializmusban az üzemek munkaerőellátása tervszerűen, a munkaerő szervezett toborzása, szervezett kiképzése és elosztása révén történik.

A szocialista termelésnek a legfejlettebb technika alapján történő szakadatlan növekedése megköveteli a dolgozók kulturális és műszaki színvonalának állandó emelkedését, a szakképzett munkások arányának növekedését a népgazdaság minden ágában.

A munka szerinti elosztás a szocializmus gazdasági törvénye. A szocialista termelési mód az elosztás megfelelő formáját is meghatározza. Engels a szocialista társadalomról a következőket írta: „az elosztást, amennyiben tisztán gazdasági szempontok fogják irányítani, a termelés érdeke szabályozza majd, a termelést pedig olyan elosztási mód fogja leginkább előmozdítani, amely a társadalom minden tagja számára lehetővé teszi, hogy képességeit a lehető legsokoldalúbban kiképezze, megtartsa és gyakorolja”.: Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 206. old.* A szocializmusban ennek a követelménynek a munka szerinti elosztás felel meg leginkább.

A kommunizmus első fokán a termelőerők még nem érték el a fejlődésnek olyan magas fokát, amely biztosítja a szükségletek szerinti elosztáshoz elengedhetetlen termékbőséget. Ezért az anyagi javak elosztásának egyetlen lehetséges és egyben szükséges módja a munka szerinti elosztás. A munka szerinti elosztás azáltal, hogy biztosítja minden egyes dolgozó személyes anyagi érdekeltségét munkája eredményében, hatalmas hajtóereje a termelés fejlődésének. A munka szerinti elosztás a munka termelékenységének emelésére ösztönöz, s ugyanakkor a termelők jólétének növekedését is elősegíti.

A munka szerinti elosztás következtében, amely az egyes dolgozók részesedését a társadalmi munka termékében közvetlenül a társadalmi termelésben való részvételük mértékétől teszi függővé, a dolgozók egyéni érdekei egybefonódnak az ország, az állam érdekeivel.

A munka szerinti elosztás szükségessé teszi a szakképzett és nem szakképzett munka közötti különbség szigorú figyelembe vételét. A szakképzett munka magasabb díjazása a dolgozónak szakképzettségével arányban álló magasabb javadalmazást biztosít, és a tanulatlan munkásokat arra ösztönzi, hogy előrehaladjanak, igyekezzenek a szakmunkások kategóriájába jutni. Ez előmozdítja a dolgozók kulturális és műszaki színvonalának emelkedését, s a szellemi és a fizikai munka közötti lényeges különbségek fokozatos megszűnésére vezet.

A munka szerinti elosztás tehát objektív szükségszerűség, a szocializmus gazdasági törvénye.

A munka szerinti elosztás gazdasági törvénye megköveteli a termékeknek közvetlenül az egyes dolgozók által végzett munka mennyiségétől és minőségétől függő elosztását, megköveteli, hogy a szocialista társadalom tagjai nemre, korra, fajra és nemzetiségre való tekintet nélkül egyenlő munkáért egyenlő bért kapjanak. A munka díjazása az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt ennek a törvénynek a követelményeire épül.

A marxizmus egyenlőségen nem a fizikai és szellemi képességek egyenlőségét érti, hanem a társadalmi, gazdasági egyenlőséget. A szocializmus szempontjából ez azt jelenti, hogy mindenki számára egyenlően megszűnik a termelőeszközök magántulajdona és a kizsákmányolás, egyenlően szabad az út a társadalmi termelőeszközökkel folytatott munkához, egyenlő a munkakötelezettség, egységes a munka díjazásának elve.

A szocialista munkakooperáció. A szocializmus az előző társadalmi alakulatokhoz képest új, magasabb fokot jelent a munkakooperáció történelmi fejlődésében. A szocialista munkakooperáció a kizsákmányolástól megszabadult, s az elvtársi együttműködés és kölcsönös segítés szálaival egymáshoz fűzött dolgozóknak a legfejlettebb technikán alapuló együttműködése.

A szocialista kooperációt új, valamennyi előző alakulattól elvileg különböző munkafegyelem jellemzi. A társadalmi munka tőkés szervezete az éhség fegyelmén alapul, s a kapitalizmusban a dolgozók óriási tömege: kapitalisták által kizsákmányolt bérrabszolgák és földesurak által kizsákmányolt nyomorgó parasztok tudatlan és megfélemlített tömege. A szocialista munkafegyelem az országuk gazdáivá vált dolgozók tudatos, elvtársi fegyelme. A szocializmusban a munkafegyelem betartása a dolgozó tömegek elsőrendű érdeke. A dolgozóknak a szocialista munkafegyelem szellemében való nevelése a szocialista állam egyik legfontosabb feladata.

Sok dolgozó együttes munkája igazgatást igényel, amely egybehangolja a dolgozók tevékenységét, megszervezi közöttük a szükséges termelési kapcsolatokat. A szocialista munkakooperáció feltételezi az egyszemélyi vezetés határozott és következetes érvényesülését a termelési és igazgatási apparátus valamennyi láncszemében. Az egyszemélyi vezetés az állami szocialista vállalatok igazgatásának módszere, s azon alapul, hogy a dolgozók tevékenységét a munkafolyamat vezetőjének akarata irányítja. Az egyszemélyi vezetés a tömegeknek a termelés során tanúsított messzemenő alkotó kezdeményezésével párosul.

A tőkés kizsákmányolás felszámolásával megszűnt az igazgatás terén megnyilvánuló, s a kizsákmányolástól elválaszthatatlan despotizmus is, amely a tőke mindenhatóságát, a vállalkozónak és igazgatási apparátusának önkényét, a munkástömegek jogfosztottságát jelentette. A szocialista társadalomban a vállalatok, trösztök, főigazgatóságok és minisztériumok vezetői a nép megbízottai, a nép, a szocialista állam szolgái. A kapitalizmusban a nép ellenségének tekinti a gazdasági vezetőket — az igazgatókat, üzemvezetőket, műhelyfőnököket és munkavezetőket, mert ezek a kapitalisták érdekében, a kapitalisták profitja érdekében vezetik az üzemet. A szocializmusban a gazdasági vezetők a nép bizalmát élvezik, mert nem kapitalisták profitja érdekében, hanem az egész nép érdekében igazgatják az üzemeket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Újabb megpróbáltatások küszöbén

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet / A szovjet hadsereg visszaveri
   a fasiszta Wehrmacht
   második támadását

 

1. A sztálingrádi csata előtörténete

Újabb megpróbáltatások küszöbén

A hitlerista stratégák az 1941-1942-es téli vereségek után ismét összeszedték erőiket, s 1942 tavaszán új támadást indítottak ugyanazokkal a politikai célokkal, amelyeket 1941-ben nem sikerült elérniük.

De már megváltoztak a háború folytatásának feltételei. A szovjet állam külpolitikai sikerei és a szovjet hadsereg moszkvai győzelme keresztülhúzta a náciknak azt a számítását, hogy a Szovjetunió elleni háborúba bevonják Törökországot és Japánt, amelynek kormányai várakozó álláspontra helyezkedtek, és formálisan semlegesek voltak. Nem váltak valóra a náci vezetőknek azok a reményei, hogy a Szovjetunió elszigetelődik. Valójában az agresszív fasiszta tömb államai szigetelődtek el.

1942 tavaszára jelentősen megszilárdult a Szovjetunió belső helyzete és fegyveres erőinek állapota. Addigra már lényegében befejeződött az iparvállalatok 1941 nyarán megkezdett áttelepítése a keleti körzetekbe. E vállalatok jelentős része fokozni kezdte hadifontosságú termelésének ütemét. Ez lehetővé tette a szovjet hadsereg jobb technikai ellátását, s ennek alapján sor kerülhetett a fegyveres erők nagyarányú szervezeti tökéletesítésére. 1942 májusában-júniusában megszüntették az irány-főparancsnokságokat, és valamennyi frontot és flottát közvetlenül a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának rendelték alá. Néhány változás történt a központi katonai apparátusban is. A vezérkar főnöke májusban A. M. Vaszilevszkij tábornok lett. Valamivel később G. K. Zsukovot kinevezték a honvédelmi népbiztos első helyettesévé és a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé. A szovjet hadsereg repülőerőinek A. A. Novikov tábornok, a távolsági légierőnek A. J. Golovanov tábornok lett a parancsnoka. 1942 nyarán számottevően megerősödött a Politikai Főcsoportfőnökség apparátusa, amelynek főnöke A. Sz. Scserbakov, az SZK(b)P Központi Bizottságának és Moszkvai Bizottságának titkára lett.

Fejlődött, erősödött maga a fegyveres erő is. Harci tapasztalatokra tett szert, szilárdabb lett. A harcoló hadsereg létszáma 1942. május 1-én több mint 5,5 millió fő volt. A hadsereg 4000-nél több harckocsival, közel 43 000 löveggel és aknavetővel, 1200-nál több reaktív tüzérfegyverrel s több mint 3000 harci repülőgéppel rendelkezett. De még elég szép számmal voltak elavult könnyű harckocsik és repülőgépek. Egészében véve a szovjet hadsereg még mindig nem került technikai fölénybe az ellenséggel szemben, és még mindig nem volt olyan mozgékony, mint a német hadsereg.

Az 1941-1942-es téli hadjáratban elszenvedett veszteségek következtében a német fasiszta hadsereg valamit gyengült. De egy sor intézkedéssel a hitlerista hadvezetésnek nemcsak hogy sikerült 1942 tavaszára pótolni a keleti arcvonalon levő csapatainak veszteségeit, de 1942 elejéhez viszonyítva, még mintegy 700 000 fővel növelni is tudta fegyveres erőinek létszámát. 1941 decembere és 1942 áprilisa között több mint 40 hadosztályt dobtak át a keleti arcvonalra. Az ellenség magasabbegységeinek átlagos mennyisége (beleszámítva a csatlósok csapatait is) elérte a 217 hadosztályt és 20 dandárt. Feltöltöttségük a szervezési táblák szerintinek 80-90 százaléka volt. Németország öt légiflottájából három a Szovjetunió ellen tevékenykedett, úgyszintén a csatlósok repülőerőinek zöme is. A fasiszta tömb szovjet-német arcvonalon tevékenykedő fegyveres erőinek állományában 1942. május 1-én 6,2 millió tiszt és katona, 43 000 löveg és aknavető, több mint 3200 harckocsi és rohamlöveg, 3400 harci repülőgép, körülbelül 300 különféle típusú vízfelszíni hajó és 44 tengeralattjáró volt.

Két terv, két stratégia

Melyek voltak a fasiszta csapatok moszkvai veresége után a két fél katonapolitikai céljai és hadászati döntései?

Az erők és az eszközök kimerülése következtében 1942 márciusában leállt a szovjet hadsereg téli támadása. Még nem sikerült tartalékot előkészíteni. A szovjet hadvezetés ezt figyelembe vette a szovjet hadsereg további tevékenységére vonatkozó tervek kidolgozásakor. Az e tervekben foglaltak igen nagy részben függtek attól, sikerül-e időben felfedni az ellenség elgondolásait.

A hitlerista stratégák – mivel biztosak voltak benne, hogy a közeljövőben nem nyitják meg ellenük a második frontot Európában – hatalmas támadásra készültek a szovjet-német arcvonalon.

A Wehrmacht-főparancsnokság hadászati elgondolásának az volt az alapja, hogy „a súlypont az 1942-es esztendőben határozottan a keleti fronton lesz”.

Hitler a japán nagykövettel, Oshimával 1942. január 3-án folytatott beszélgetésében kijelentette: „A szovjeteket már a következő nyáron megsemmisítjük. Semmi nem mentheti meg őket. A nyár a katonai összecsapás döntő állomása lesz. A bolsevikokat olyan messze űzzük, hogy soha nem férhetnek hozzá az európai kultúrföldhöz … Úgy vélem, egyelőre az arcvonal közepén nem folytatunk támadó hadműveleteket. Célom a déli arcvonalon indított támadás. Elhatároztam, amint az idő megjavul, újra csapást mérek a Kaukázus irányában. Ez a legfontosabb irány. El kell jutni az olajhoz, Iránba és Irakba … Természetesen arról is gondoskodom, hogy megsemmisítsük Moszkvát és Leningrádot.”

A német fasiszta hadsereg nyári támadásának a tervét 1942. március 28-án vitatták meg a Wehrmacht főhadiszállásán. A megbeszélés egyik résztvevője, Warlimont tábornok írta később: „Hitler, a németeket ért kudarcok ellenére, újból visszatért fő elgondolásához, amelyhez 1940 decemberében és 1941 nyarán tartotta magát. Újból a hosszan elhúzódó arcvonal legszélső szárnyain akarta összpontosítani a legnagyobb erőfeszítéseket. A különbség csak az volt, hogy a szárazföldi hadsereget ért és még nem egészen pótolt veszteségek miatt kénytelen volt a célokat egymás után maga elé tűzni, a déli szakasszal, a Kaukázussal kezdve. Moszkva, mint támadási cél … egyelőre teljesen tárgytalanná vált.” Ma már az ellenség sok okmánya ismert, s ezek kellő alapossággal megvilágítják a fasiszta hadvezetés 1942 nyarára vonatkozó terveit.

Az új keleti támadó hadjárat célját és általános elgondolását először Hitler 1942. április 5-én kiadott 41. számú direktívájában fogalmazták meg, majd a júliusban aláírt 44. és 45. számú direktívában konkretizálták. A nyári támadás célja az volt, hogy újból megragadják a hadászati kezdeményezést, megsemmisítsék a szovjet hadsereg erőit, elfoglalják a Szovjetunió legfontosabb politikai, gazdasági és katonai központjait, s az országot elvágva a külvilágtól, befejezzék vele a háborút. A hitlerista hadvezetés hadászati elgondolása az volt, hogy „tartva a helyzetet a középső arcvonalszakaszon, északon el kell foglalni Leningrádot, és szárazföldi összeköttetést kell teremteni a finnekkel, az arcvonal déli szárnyán pedig meg kell valósítani a Kaukázusba való áttörést”.

Úgy tervezték, hogy ezeket a feladatokat egymás után oldják meg. Először a „fő hadműveletet” akarták végrehajtani délnyugati irányban „azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a Dontól nyugatra levő ellenséget, elfoglalják a kaukázusi olajvidékeket, és átkeljenek a Kaukázus gerincén”. Az északi hadműveletek során el akarták foglalni Leningrádot, majd a kirovi vasútvonalat. Ezt a délen levő szovjet csapatok megsemmisítése, a kaukázusi olajvidékek megszerzése, valamint a gazdag mezőgazdasági körzetek – a Don középső és alsó folyása meg a Kubán mentén levő területek megszállása után akarták megvalósítani. A nyugati irányban, ahol nagy szovjet erők voltak, az ellenség kezdetben feltartóztató és részleges támadó tevékenységet akart folytatni, hogy megjavítsa hadműveleti helyzetét, és tartalékokat szabadítson fel. Erre azért volt szüksége, hogy biztosítsa az 1942 őszétől Moszkva ellen tervezett döntő jelentőségű támadó hadműveletek előkészítését és lefolytatását, s ezzel a háború győztes befejezését.

Ily módon a fasiszta hadvezetés elképzelése szerint Németország fegyveres erőinek az 1942-es nyári támadás során a „Barbarossa”-tervben meghatározott célokat kellett elérniük. A főcsapást az ellenség a déli szárnyon akarta mérni. Minthogy a szovjet hadsereg ellenállása megnőtt, a Wehrmacht már nem volt képes úgy eljárni, mint 1941-ben, vagyis egyidejűleg csapásokat mérni a többi hadászati irányban is.

A harmadik birodalom vezetői arra számítottak, hogy ha az egyetlen, délnyugati irányban összpontosítják tartalékaikat, elérhetik, hogy a kaukázusi olaj elvesztésével a Szovjetunió még inkább meggyengül. Németország számára viszont lehetővé válik a háború sikeres folytatása, és a német csapatok Kaukázusontúlra való kijutásával a Szovjetunió elveszti a Kaukázuson és Iránon keresztül tartott kapcsolatát a világgal. Sőt, a nácik nem alaptalanul reménykedtek abban, hogy ha csapataik betörnek a Kaukázusontúlra, bevonhatják Törökországot is a Szovjetunió elleni háborúba. „Látható tehát, hogy a Kaukázus a német fasiszták agresszív terveiben milyen fontos helyen szerepelt. Olajban és egyéb hadászati nyersanyagforrásokban gazdag területe, ipari és mezőgazdasági bázisa az egész háború alatt bűvkörében tartotta őket. A Kaukázuson keresztül vezető utakat a fasiszta stratégák úgy tekintették, mint az ázsiai és afrikai agresszió kiterjesztésének fontos irányait, melyek végső soron a világuralom megszerzésére vezetnek” – írta A. A. Grecsko, a Szovjetunió marsallja a „Harc a Kaukázusért” című könyvében.¹ – A. A. Grecsko: Harc a Kaukázusért. Zrínyi Katonai Kiadó 1970. 31. old.*

Hogy titokban tartsa az új támadó hadjárat főcsapási irányát és a szovjet hadvezetésben azt a véleményt alakítsa ki, hogy a nyugati irányban várható nagyarányú támadás, a „Közép” hadseregcsoport törzse a Szárazföldi Csapatok Főparancsnokságának utasítására kidolgozta és megkezdte a hadműveleti-hadászati megtévesztésül szánt „Kreml” elnevezésű hadműveletet.

De a fasiszták melléfogtak. Tervüket idejében felfedték, s ennek segítségével a Legfelsőbb Főparancsnokság megalapozott hadászati döntéseket hozhatott. Még 1942. március második felében a következőket jelentették a vezérkar vezetőinek: „… a tavaszi támadás előkészítését bizonyítja a német csapatok és anyagi eszközök átdobása. Január 1. és március 10. között átdobtak 35 hadosztályt² – Ténylegesen valamivel kevesebbet dobtak át.*, s állandóan érkezik az emberfeltöltés a harcoló hadseregekhez. Intenzív munka folyik a megszállt szovjet területek vasúthálózatának helyreállítása érdekében, erőltetett ütemben folyik a harci- és szállítógépek, a lőszer, a tüzérség szállítása …

Nincs kizárva, hogy a németeknek a keleti fronton várható döntő támadásával egy időben Japán is megtámadja a Szovjetuniót, és a németek nyomást gyakorolnak Törökországra, hogy engedje át a német csapatokat a Kaukázusba … A németek nem képesek végrehajtani a szükséges erőátcsoportosításokat az arcvonalon, nem tudják megismételni széles arcvonalon a támadást. Minden erejüket egymást követő hadműveletek előkészítésére összpontosítják: először az a céljuk, hogy elfoglalják a Kaukázust és a murmanszki (kirovi – a szerző) vasútvonalat, majd kiterjesszék a hadműveleteket északra, Moszkva és Leningrád elfoglalása végett. E feladatok teljesítésével elérnék a fő hadászati célt: elszigetelnék a szövetségesektől a Szovjetuniót, megfosztanák az olajtól, s ha nem is zúznák teljesen szét, de olyan mértékben térdre kényszerítenék, hogy elvesztené minden jelentőségét. Ez a német hadvezetés elképzelésének lényege. A tavaszi támadás fő súlya az arcvonal déli szakaszára tevődik át, északon kisegítő csapással, és ugyanakkor támadás színlelésével a központi arcvonalszakaszon, Moszkva ellen.”

A következtetés teljesen adott volt: „Németország olyan döntő támadásra készül a keleti fronton, amely kezdetben a déli szakaszon bontakozik ki, majd utána kiterjed északra is. Németország a csatlósaival együtt a tavaszi támadásra mintegy 65 hadosztályt készít fel … A tavaszi támadás legvalószínűbb időpontja 1942 áprilisának közepe vagy májusának eleje.”

Miután részletes adatokkal rendelkezett az ellenség elgondolásáról és intézkedéseiről, továbbá figyelembe vett más tényezőket: a külpolitikai helyzetet, az ország és a fegyveres erők gazdasági és hadászati lehetőségeit, a Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság kidolgozta a további katonai tevékenységre vonatkozó terveket.

1. K. Zsukov tanúsága szerint I. V. Sztálin, a legfelsőbb főparancsnok, mérlegelve a háborús kilátásokat 1942-ben, feltételezte, hogy a hitleristák 1942 nyarán képesek lesznek arra, hogy egy időben két hadászati irányban folytassanak nagy támadó hadműveleteket: a legvalószínűbb, hogy a moszkvai irányban és az ország déli részén. Ő leginkább a moszkvai iránytól félt, ahol az ellenségnek több mint 70 hadosztálya összpontosult.

Az 1942. évi tavaszi és nyár eleji szovjet terveket illetően Sztálin úgy vélte, hogy még nem rendelkeznek elegendő élőerővel és eszközzel ahhoz, hogy nagy támadó hadműveleteket indítsanak. Szerinte a közeli jövőben meg kell elégedni az aktív hadászati védelemmel, de ezzel egy időben több részleges támadó hadműveletet is kell folytatni a Krím-félszigeten, Harkov környékén, a lgov-kurszki és a szmolenszki irányban, továbbá Leningrád és Gyemjanszk környékén.

Meg kell mondani, hogy a vezérkar vezető munkatársai – B. M. Saposnyikov marsall, a vezérkar főnöke és helyettese, A. M. Vaszilevszkij tábornok, úgyszintén G. K. Zsukov, a főhadiszállás tagja – elvben ugyanazon a véleményen voltak, mint a legfelsőbb főparancsnok, csak bizonyos fenntartásokkal. B. M. Saposnyikov egyebek közt úgy vélekedett, hogy aktív hadászati védelemre kell szorítkozni, a nyár elején fel kell őrölni és el kell véreztetni az ellenséget, majd utána erőt gyűjtve, széles arcvonalon ellentámadásba kell átmenni.

Egészében véve a vezérkarban kialakult az a szilárd vélemény, hogy a harcoló hadseregnek 1942 tavaszára és nyár elejére az a legközelebbi fő feladata, hogy átmeneti hadászati védelem keretében, az előre jól kiépített védelmi terepszakaszokon folytatott védelmi harcokkal és erős ellencsapásokkal ne csak meghiúsítsa az ellenség előkészített csapásait, hanem ássa is alá annak erőit, s a legkisebb szovjet veszteségekkel ily módon teremtse meg a kedvező feltételeket egy döntő támadásba való átmenethez. A vezérkar véleménye az volt, hogy az ideiglenes hadászati védelemre való átmenet során a fő figyelmet a központi iránynak kell szentelni.

Az ország lakossága számára az volt a fő feladat, hogy 1942. május-júniusnál nem későbbre hatalmas tömegben bocsásson rendelkezésre kiképzett tartalékokat, nagy mennyiségű fegyvert, lőszert, harckocsit, repülőgépet és más harci technikai eszközt hozzon létre, továbbá biztosítson minden szükséges anyagi erőforrást a csapatok számára az elkövetkezendő támadás idejére.

A szovjet fegyveres erők 1942. évi nyári hadjáratának végleges tevékenységi tervét március végén vitatták meg és hagyták jóvá a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának megbeszélésén. A terv lényege az volt, hogy a hadászati védelemre való átmenettel egy időben néhány irányban részleges támadó hadműveletet kell folytatni, hogy javítsák a hadműveleti helyzetet, és megelőzzék az ellenséget a támadó hadműveletek kibontakoztatásában. A főhadiszálláson folytatott megbeszélés azzal végződött, hogy I. V. Sztálin kiadta az utasítást: készítsenek elő és a közeljövőben hajtsanak végre részhadműveleteket Leningrádnál, Gyemjanszk körzetében, a szmolenszki és a lgov-kurszki irányban, Harkov körzetében és a Krím-félszigeten.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

 

3. A moszkvai győzelem nemzetközi jelentősége

 

A gyökeres fordulat kezdete a háborúban

 

Az, hogy a szovjet hadsereg védelemből támadásba ment át, és Moszkva alatt szétzúzta a német fasiszta csapatokat, óriási nemzetközi visszhangot váltott ki, és világtörténelmi jelentőségű volt. A moszkvai győzelem tovább erősítette az antifasiszta koalíciót, aktivizálta a németek által megszállt országokban az ellenállási mozgalmat, és erősítette Európa leigázott népeiben azt a meggyőződést, hogy felszabadulnak a fasiszta iga alól.

 

A német fasizmusnak a második világháborúban elszenvedett első nagy veresége, a moszkvai vereség, feltárta a hitlerista stratégia minden fogyatékosságát, megfosztotta a német fasiszta hadsereget a sebezhetetlenség és a legyőzhetetlenség nimbuszától. Az egész világ látta, hogy míg a nyugat-európai országok harcmezőin a náciknak sikerült könnyen és gyorsan, különösebb ember- és anyagi veszteségek nélkül elérni háborús céljaikat, addig Moszkva alatt – ahová a fasiszta hódítók csak nagy veszteségek árán öt hónap alatt jutottak el – döntő válaszcsapást kaptak. Önbizalmuk és a Szovjetunió könnyű legyőzéséhez fűzött reményeik elpárologtak, s ezzel összefüggésben összeomlottak azok a számításaik és terveik is, amelyeket a világuralom megszerzéséért megvalósítandó további akciókra kidolgoztak. Ahelyett, hogy csapatokat tudtak volna kivonni a szovjet-német arcvonalról – mint ahogy azt 1941 szeptemberében elképzelték -, Hitler kénytelen volt új hadosztályokat átdobni oda nyugatról. Ahelyett, hogy csökkenteni tudták volna szárazföldi csapataik számát, ahogy azt a német hadvezetés korábban feltételezte, növelni kellett létszámukat. A náciknak sürgősen hozzá kellett látniuk a fegyver- és lőszergyártás pótlólagos bővítéséhez, éppen akkor, amikor elképzeléseik szerint csökkenteniük kellett volna. A náci vezetők hibás számításairól tanúskodik az is, hogy általában nem készítették fel a német hadsereget a télre.

 

A moszkvai győzelem a szovjet hadászat győzelme volt a hitleristák stratégiája felett. A tartalékok felkészítése és alkalmazása a kellő időben és a kellő helyen, az ellentámadásba való átmenet idejének pontos meghatározása, a maximális harci sikert hozó főcsapási irányok kiválasztása s egészében véve olyan bonyolult probléma megoldása, mint a győzelem kivívása, amikor nem volt meg a mennyiségi fölény emberben, fegyverzetben és harci technikai eszközökben – mindez fényesen tanúskodott a szovjet hadászati vezetés magas színvonaláról. Az ellenség feletti győzelem megszervezéséből alaposan kivette részét a Legfelsőbb Főparancsnokság, kivették részüket a frontok és a hadseregek parancsnokságai és törzsei, továbbá a csapatok harctevékenységét vezető magasabbegység- és egységparancsnokok, az egész parancsnoki és politikai munkásállomány.

 

Az ellenség éppen ott szenvedett megsemmisítő vereséget, ahol a végső győzelmet várta a Szovjetunió felett. Moszkvánál a szovjet hadsereg végérvényesen szétzúzta a Szovjetunió elleni villámháború stratégiáját. Ahelyett, hogy learatták volna a várt győzelmet, a náci hadseregeknek nyugat felé kellett visszavonulniuk. A „villámgyors” győzelem helyett hosszú háború várt a hitleristákra, amelytől pedig úgy félt a náci Németország politikai és katonai vezetése.

 

A fasiszta csapatok Moszkva alatti szétzúzásával gyökeres fordulat kezdődött a második világháború menetében.

 

E történelmi jelentőségű győzelem koronát tett a harcok első tíz hónapjának eredményeire; ezek során eldőlt a szovjet állam sorsa, eldőlt az a kérdés, hogy továbbra is szabadon élhetnek-e a szovjet emberek, vagy elvesztik a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmányait, a szovjet államiságot, s a német imperialisták rabjaivá válnak. Elkeseredett harc folyt az életért, a szovjet társadalomért, a szabadságért és függetlenségért, a kommunista eszmékért. A súlyos megpróbáltatások ideje jött el. A szovjet nép és fegyveres erői megismerték a katonai vereségeknek, a szülőfaluk és városok, egész területek és köztársaságok kényszerű feladásának keserűségét. A szovjet emberek átélték a népgazdaság háborús vágányokra való átállításából eredő nehézségeket, az üzemek, a szovhozok, a kolhozok keletre történő áttelepítéséből és az új körzetekben való munkába állításukból származó nélkülözéseket.

 

Jóllehet a fasiszta agresszornak sikerült megszállnia Karélia egy részét, a Baltikumot, Belorussziát, Moldovát, majdnem az egész Ukrajnát, a Krímet és az Oroszországi Szövetséges Köztársaság néhány körzetét, de nem tudta szétzúzni a Szovjetunió fegyveres erőit, nem tudta megsemmisíteni a szovjet államot. A szovjet nép – követve Lenin tanácsait, aki a világ egyetlen szocialista államának megvédelmezésére intett az imperializmus ármánykodásaival szemben, és tudatosítva a szülőhaza sorsa iránti teljes felelősségét – minden erejét, sőt fiainak életét is odaadta, hogy megállítsa az ellenséget, majd megszervezze szétzúzását. És bár 1941 decemberéig a hadászati kezdeményezés az ellenség kezében volt, a szovjet hadsereg a maga önfeláldozó harcával egymás után tépte foszlánnyá a hitlerista hadvezetés elképzeléseit.

 

Öt és fél hónappal azután, hogy a fasiszta Németország hitszegően megtámadta a Szovjetuniót, az ellenséget megállították, és a szovjet-német arcvonalon a német fegyveres erőkre rámérték az első hatalmas válaszcsapást. A szovjet fegyveres erők magukhoz ragadták a kezdeményezést, és nyugat felé űzték vissza az ellenséget. Az ellentámadás, majd később a szovjet-német arcvonal nagy részére kiterjedő és 1942. április 20-ig tartó általános támadás során a szovjet hadsereg 150-400 kilométerre vetette vissza az ellenséget az arcvonal különböző szakaszain, és teljesen megtisztította a megszállóktól a Moszkvai és a Tulai területet, a Leningrádi, a Kalinyini, a Szmolenszki, az Orjoli, a Kurszki, a Harkovi, a Donyeci terület és a Kercs-félsziget egy részét. A szovjet csapatok több mint 60 várost és 11 000-nél több más lakott helységet szabadítottak fel, s megszabadítottak a fasiszta rabságtól sok millió szovjet embert.

 

A tél folyamán a szovjet fegyveres erők szétzúztak mintegy 50 ellenséges hadosztályt. A német szárazföldi csapatok a szovjet-német arcvonalon 1941-1942 telén több mint 400 000 – a háború kezdetétől közel egymillió – embert vesztettek. Az egykori hitlerista tábornokok a háború után megjelent emlékirataikban kénytelenek voltak elismerni, hogy „a korábban legyőzhetetlennek tartott német hadsereg a pusztulás szélére jutott”, hogy „az orosz csapások ereje és az ellentámadás lendülete … megingatta a frontot … és majdnem jóvátehetetlen katasztrófához vezetett”. A veszteségek pótlására és az arcvonal megszilárdítására Hitlernek 1941 decembere és 1942 áprilisa között 39 hadosztályt, hat dandárt és nagy mennyiségű menettartalékot kellett más országokból és Németországból keletre irányítania.

 

A nehéz téli viszonyok közepette a szovjet hadsereg elkeseredett fegyveres harcokat vívott. A szovjet csapatok harci tapasztalatokra tettek szert, általánosították azokat, és tökéletesítették harci mesterségüket. Az erős és kegyetlen ellenséggel vívott harcokban tanúsított hősies helytállásért a szovjet kormány a háború kezdetétől 1942. április 30-ig 11 hadosztályt, két dandárt, 27 ezredet, 18 zászlóaljat és tüzérosztályt, egy századot és egy osztagot, egy sorhajót és öt tengeralattjárót tüntetett ki Lenin-renddel és Vörös Zászló Renddel. Ugyanezen idő alatt három hadtestet, 30 hadosztályt, 12 dandárt és 54 ezredet szerveztek gárdaalakulattá. Ezek képezték a Szovjet Gárda alapját, amelynek sorai azután állandóan gyarapodtak.

 

Örökre bekerültek a háború és a szovjet állam történetébe a moszkvai csata hőseinek a nevei. Több tízezer harcost és parancsnokot tüntettek ki érdemrendekkel és érdemérmekkel. Egymilliónál több ember kapta meg a Moszkva Védelméért emlékérmet. A 110 legbátrabb harcost a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Közöttük volt 28 hős panfilovista, V. V. Talalihin, A. N. Katrics, J. M. Gorbatyuk, V. A. Zajcev pilóta, V. A. Grigorjev harckocsizó, P. D. Sztyemaszov tüzér. Moszkva, a Szovjetunió fővárosa, a hősök városa lett.

 

A moszkvai győzelem a történelemhamisítók görbe tükrében

 

Az egykori hitlerista tábornokok és néhány burzsoá történész a német csapatok moszkvai vereségét a korán beálló téllel, a nagy hóval és a fagyokkal próbálják magyarázni. Tudatosan elhallgatják a szovjet állam lehetőségeinek, a szovjet társadalmi rend szilárdságának megítélésével kapcsolatos tévedéseket. Közismert, hogy az 1941-es Moszkva környéki éghajlati, meteorológiai és más természeti adottságok nem voltak valami rendkívüliek. Egyébként a szovjet csapatok is ugyanolyan körülmények között harcoltak, mint a fasiszta csapatok.

 

A német csapatok moszkvai vereségének egyéb okai között a burzsoá történészek megemlítik a szovjet hadsereg állítólagos nagy erőfölényét. Ez nyilvánvaló hamisítás. Vajon komolyan lehet venni Tippelskirch hitlerista tábornoknak azt az állítását, hogy a szovjet csapatok Moszkvánál majdhogynem hússzoros fölényben voltak? A valóságban, amint arra már rámutattunk, az ellenség a harci technikai eszközök mennyiségében, de nemegyszer élőerőben is, felülmúlta a szovjet csapatokat a moszkvai csatában.

 

Maga Hitler a fasiszta hadsereg vereségéért és visszavonulásáért a tábornagyokat és tábornokokat hibáztatta. A hadseregparancsnokokat és a hadseregcsoport-parancsnokokat bűnösöknek nyilvánította a szilárd csapatvezetés hiányáért. 1941 decemberének második felében a felső parancsnoki állomány köréből egész sor embert leváltott. Menesztette Bock tábornagyot a „Közép” hadseregcsoport éléről, s helyébe Kluge tábornagyot állította. Ugyanerre a sorsra jutott a szárazföldi csapatok főparancsnoka, Brauchitsch tábornagy is. Helyébe Hitler önmagát nevezte ki. December 25-én a csapatok „önkényes” visszavonásáért megfosztotta beosztásától Guderian tábornokot, a 2. páncélos hadsereg parancsnokát, és még korábban a „Rosztov alatti kudarcért” a „Dél” hadseregcsoport parancsnokát, Rundstedt tábornagyot. Ugyanez lett a sorsa az „Észak” hadseregcsoport parancsnokának, Leeb tábornagynak is. A szovjet-német arcvonalon elszenvedett vereség után, 1941-1942 telének elején, Hitler a felső vezetés 35 tábornokát váltotta le. Ez volt a hitlerista Németország katonai vezetésének első komoly válsága.

 

A szovjet hadsereg moszkvai győzelmének nem a fagy, a sár vagy a hó, nem a számbeli fölény volt a döntő oka, hanem a szovjet harcosok magas fokú erkölcsi szelleme, a szovjet állam sorsa iránti felelősségérzete, a szocialista haza és a kommunista párt iránti határtalan odaadása, a lenini eszmék legyőzhetetlenségébe és igazságába, a náci megszállókkal vívott felszabadító harc igazságosságába vetett hite. A hatalmas moszkvai győzelem lényege éppen az, hogy rendkívül nehéz körülmények között, az ellenséggel szembeni erőfölény nélkül született meg.

 

Minél távolabb kerülünk az 1941-1942-es tél eseményeitől, annál világosabban látjuk nagyságukat. A téli győzelmek, amelyek közül az első helyen a moszkvai győzelem áll, a szovjet hadsereg első nagy győzelmei voltak. A moszkvai csata még nem hozott döntő fordulatot a háború menetében, csak annak kezdetét jelentette. De élesen megváltoztatta a fegyveres harc további jellegét és az egész háború lefolyását. A Szovjetunió elleni náci villámháborús terv teljes kudarca, a hadászati kezdeményezésnek a szovjet fegyveres erők által hosszú időre való megragadása világosan megmutatta, hogy a háború más útra tért: hosszan tartóvá vált, és a fasiszta Németország biztos pusztulását hozta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Harc a leningrádi blokád feltöréséért

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Harc a leningrádi blokád feltöréséért

Az általános támadásba bekapcsolódott Leningrádi és Volhovi Frontnak szét kellett zúznia az „Észak” hadseregcsoport főerőit, és fel kellett mentenie Leningrádot a körülzárás alól. A fő feladat a Volhovi Frontra hárult. Novgorodtól északra, a Volhov-folyó vonalától északnyugati irányban támadva csapásmérő csoportosításának a Leningrádi Front 54. hadseregével együttműködve be kellett kerítenie és meg kellett semmisítenie azt a hatalmas ellenséges csapatcsoportosítást, amely 1941 szeptemberében előretört a Ladoga-tóhoz, és a szárazföld felől körülzárta Leningrádot.

A támadás 1942. január 7-én kezdődött. A legnagyobb sikert a 2. csapásmérő hadsereg erői érték el, amelyek parancsnoka N. K. Klikov tábornok volt. Január végéig 75 kilométert nyomultak előre Ljubanyi felé, s délről és délnyugatról átkarolták az ellenséget. A hónap végén a főhadiszállás megparancsolta a Leningrádi Frontnak, hogy I. I. Fegyunyinszkij tábornok 54. hadseregével észak felől, a Volhovi Front 2. csapásmérő hadseregével találkozó irányban mérjen csapást Ljubanyira. Az 54. hadsereg támadásának előkészítése során súlyos számítási hibákat vétettek. Az ellenség elhárította a hadsereg csapásait, március végén ő mért erős ellencsapást a 2. csapásmérő hadsereg áttörési szakaszára, s elvágta a hadsereg összeköttetési vonalait. Április elején a helyzet igen bonyolulttá vált. A 2. csapásmérő hadsereget a bekerítés veszélye fenyegette. Az enyhülés beálltával a mocsaras terepen és erdőn át vezető utak feláztak, járhatatlanokká váltak. Akadozni kezdett a csapatok ellátása; nem volt elegendő lőszer és élelem. A Volhovi és a Leningrádi Front csapatai védelemre tértek át. Csapásmérő csoportosításaik nem tudtak egyesülni. Nem sikerült megsemmisíteni itt az ellenséget és felmenteni Leningrádot a blokád alól.

A hős Leningrád tovább küzdött. A körülzárás első tele hallatlanul nehéz volt a védők számára. Az egyetlen út az „élet útja”, amely a befagyott Ladoga-tavon át vezetett, bár Leningrád ellátásában felbecsülhetetlen értéket jelentett, nem biztosíthatta a szükséges mennyiségű élelmiszer, fegyverzet és lőszer szállítását a lakosságnak és a frontnak. De sem az éhezés, sem a hideg, sem a betegségek nem törték meg a leningrádiakat. Hitték, hogy a párt és a kormány, a szovjet nép nem hagyja őket cserben. Sokan közülük nem érték meg a győzelmet. Egyesek éhen haltak, betegségekben pusztultak el, másokat az ellenség bombái és tüzérségi gránátjai öltek meg. A szovjet emberek nem felejtik el hőstetteiket, és megőrzik szent emléküket.

Támadás délen

A szovjet-német arcvonal déli szárnyán a téli támadásban négy frontnak kellett részt vennie. D. T. Kozlov tábornok Kaukázusi Frontjának csapatai azt a feladatot kapták, hogy szabadítsák fel a Krímet. J. T. Cserevicsenko tábornok Brjanszki Frontjának és a Délnyugati Front jobbszárnyának (két hadsereg) nyugati irányban kellett támadnia és elfoglalnia Orjol és Kurszk körzetét. A Délnyugati Front parancsnoksága (a parancsnok F. J. Kosztyenko tábornok, a haditanács tagja K. A. Gurov hadosztálykomisszár, a törzs főnöke P. I. Bogyin tábornok volt) azt a parancsot kapta, hogy a két másik hadseregének erőivel zúzza szét az ellenséget Csugujev, Balakleja, Izjum térségében, majd foglalja el Harkovot és Krasznográdot. A Déli Front csapatainak (a parancsnok R. J. Malinovszkij tábornok, a haditanács tagja, I. I. Larin hadosztálykomisszár, a törzs főnöke A. I. Antonov tábornok volt) csapást kellett mérniük Pavlográd irányában, és el kellett foglalniuk Dnyepropetrovszknál és Zaporozsjenál a Dnyeper átkelőhelyeit.

A Krím felszabadításáért 1941. december végén kezdődtek meg a harcok. December 26. és 31. között az Azovi Katonai Flottilla és a Fekete-tengeri Flotta hajói a Kercs-félsziget keleti partján és Feodoszija körzetében partra szállították V. N. Lvov és A. N. Pervusin tábornokok 51. és 44. hadseregeinek csapatait. Az idő viharos volt, a levegőt az ellenséges repülőgépek uralták, s egy pillanatra sem hallgattak el az ellenséges partvédő ütegek. És mindezt leküzdötték a Kaukázusi Front csapatai. Megtörték az ellenség ellenállását, elfoglalták Kereset és Feodosziját, a Kercs-félsziget keleti partjától 100-110 kilométert nyomultak előre, és az Ak-Monaji-földszorosig megtisztították a félszigetet. Annak érdekében, hogy megállítsa a szovjet csapatokat és megakadályozza a Krím központi részébe való eljutásukat, a 11. német hadsereg parancsnoksága kénytelen volt beszüntetni a Szevasztopol elleni rohamot, kivonni onnan több mint két hadosztályt és átdobni őket az Ak-Monaji-földszoroshoz. Így a Krím-félsziget keleti részében a szovjet csapatok támadását 1942 januárjának első napjaiban megállították.

A Brjanszki Front csapatainak és a Délnyugati Front balszárnyán harcoló csapatoknak a támadása 1942. január első felében nem járt sikerrel.

Január 18-án támadásba mentek át a Délnyugati és a Déli Front szárnyainak csatlakozásán levő csapatok. Balakleja és Krasznij Liman között áttörték az ellenség védelmét, 90 kilométert nyomultak nyugat felé, és kialakították a barvenkovói kiszögellést. De a támadás itt sem haladt tovább. Válaszul a szovjet csapatok támadására a hitlerista hadvezetés tizenegy hadosztállyal és egy dandárral erősítette meg a „Dél” hadseregcsoportot. A Balakleja és Szlavjanszk körzetében végrehajtott sorozatos ellenlökésekkel az ellenség állandóan fenyegette a két front támadó csapatainak szárnyait és hátát. A Donyec-medencében levő és a harkovi ellenséges csoportosítás szétzúzására irányuló támadó hadművelet elakadt, nem fejeződött be.

A Krími Front² – 1942. január 28-tól a Kaukázusi Frontot Krími Frontnak nevezték.* elegendő erővel rendelkezett a támadó hadművelet végrehajtásához. De mégsem sikerült áttörnie az ellenség védelmét és utat nyitni magának a Kercs-földszoros felől a Krímbe. A márciusi és áprilisi támadások sem hoztak sikert.

A szovjet hadsereg egyre messzebb űzi az ellenséget Moszkvától

A szovjet csapatok januári nyugati irányú támadása a decemberi támadó hadműveletek folytatása volt. Ám támadási arcvonaluk kiszélesedett, mivel január 9-én bekapcsolódott a támadásba az Északnyugati Front 3. és 4. csapásmérő hadserege azzal a céllal, hogy mélyen a hátába kerüljön a „Közép” német hadseregcsoportnak. A Kalinyini Front csapatainak el kellett foglalniuk Rzsevet, két hadsereggel és egy lovashadtesttel észak felől Szicsevka és Vjazma irányában támadva át kellett vágniuk a moszkva-minszki utat és vasútvonalat, megfosztva ezzel az ellenséget közlekedési vonalaitól. A Nyugati Front feladata az volt, hogy megsemmisítse az ellenség juhnov-moszalszki csoportosítását és csapást mérve északnyugati irányban, Vjazma felé, a Kalinyini Front csapataival együttműködésben bekerítse a mozsajszk-gzsatszk-vjazmai ellenséges csoportosítást, vagyis a fasiszta „Közép” hadseregcsoport főerőit. A Nyugati Front jobbszárnyán levő csapatoknak Volokolamszk körzetében át kellett törniük az ellenség védelmét, csapást mérniük Gzsatszk felé, és széttagolni ezt az ellenséges csoportosítást. Ily módon a moszkva-szmolenszki irányban folyó januári támadás azt az elgondolást követte, hogy egyidejűleg bekerítik, széttagolják és részenként megsemmisítik a „Közép” hadseregcsoport főerőit.

Az Északnyugati Front balszárnyán levő 3. (parancsnok M. A. Purkajev tábornok) és 4. csapásmérő hadsereg (parancsnok A. I. Jerjomenko tábornok) január 9-én lendült támadásba a vityebszki irányban; felszabadította Toropecet és február elejéig közel 250 kilométert nyomult előre. E két hadsereg elérte a Velikije Lukiba, Velizsbe, Gyemidovba, Belijbe vezető utakat, és észak felől mélyen behatolt a „Közép” hadseregcsoport mögé. Ahhoz azonban már nem volt elég erejük, hogy tovább támadjanak és Szmolenszktől nyugatra elvágják az út- és vasútvonalat, a „Közép” hadseregcsoport fő ellátó vonalát.

A Holmtól északra harcoló 3. csapásmérő hadsereg és az Északnyugati Frontnak a Sztaraja Russza irányában támadó többi csapatai február 20-ra Gyemjanszk körzetében bekerítették a 16. német hadsereg hét hadosztályát, és hosszas harcba kezdtek megsemmisítésükért.

1942. január 8-án a Kalinyini Front 39. és 29. hadserege Rzsevtől nyugatra áttörte az ellenség védelmét, és kifejlesztette a támadást északról Szicsevka és Vjazma irányában. Támadási sávjukban vetették be az áttörésbe a 11. lovashadtestet. A déli irányban a szovjet csapatok több mint 100 kilométert nyomultak előre, és mélyen a „Közép” hadseregcsoport hátába kerültek. De nem tudták teljessé tenni a sikert. Január 23-án az ellenség Olenyino és Rzsev körzetéből találkozó irányú ellencsapásokkal lezárta az áttörést, és a támadó csoportosítást elvágta a Kalinyini Front többi erőitől.

A Nyugati Front balszárny-csapatai közel 90 kilométert jutottak előre északkelet felé. Erőik egy része megpróbálta menetből elfoglalni Vjazmát, ám az ellenség elvágta a támadó szovjet csapatok közlekedési útvonalait, és védelembe való átmenetre kényszerítette őket. Ily módon nem sikerült bekeríteni a „Közép” hadseregcsoportot.

A Nyugati Front jobbszárny-csapatai – amelyeknek a Kalinyini Fronttal együttműködésben szét kellett zúzniuk a szicsevszk-rzsevi ellenséges csoportosítást – a Lama- és a Ruza-folyók mentén áttörték az ellenség védelmét, és 50-70 kilométert nyomultak előre. A harcok alatt a főhadiszállás kivonta a front állományából az itt támadó 1. csapásmérő hadsereget, és átadta az Északnyugati Frontnak a bekerített gyemjanszki német csoportosítás elleni harcra. Ez gyengítette a szicsevkai irányban levő szovjet csapatokat, s az ellenség megállította őket a Pogoreloje Gorogyiscse és a Sanszkij-gyár közötti előre kiépített szakaszon.

Ily módon nem járt sikerrel a Kalinyini Front csapatainak, valamint a Nyugati Front balszárnyán és közepén levő csapatoknak az a közös erőfeszítése, hogy Vjazma irányában északról, keletről és délkeletről egyszerre indított támadással Rzsev, Szicsevka, Vjazma és Juhnov körzetében bekerítsék a „Közép” hadseregcsoport főerőit. Nem tudták segíteni őket a Nyugati Front jobbszárnyán levő csapatok sem. A Kalinyini és a Nyugati Front hadseregeinek hadműveletei befejezetlenek maradtak. Ennek fő oka abban rejlett, hogy nem volt elegendő élőerő, tüzérségi eszköz és lőszer, valamint hiányoztak az áttörést gyorsan kifejleszthető gyorsan mozgó páncélos magasabbegységek. Az ellenséges csapatoknak sikerült a mélységben védelmi terepszakaszokat létesíteniük, oda visszavonulniuk és szilárd védelmet szervezniük. Az egyik ilyen terepszakasz éppen a Pogoreloje Gorogyiscse és a Sanszkij-gyár közötti vonalon volt. Az ellenség kihasználta manőverezési lehetőségeit, csapásokat mért a támadó szovjet csapatcsoportosítások hátába, átvágta közlekedési útvonalaikat, megnehezítette a hadosztályok és ezredek ellátását.

Február-április folyamán a Kalinyini és a Nyugati Front csapatai többször is kísérletet tettek az ellenség ellenállásának a megtörésére, és nem sikerült továbbfejleszteniük a támadást. A kimerült csapatokkal egyre nehezebbé vált a németek ellenállásának a leküzdése. Kimerültek a frontok erői és eszközei. A kevés lőszer miatt nem lehetett teljes hatékonyságában végrehajtani a tüzérségi támadást. Gyakran nem volt mivel lefogni az ellenség tűzeszközeit, ezért a támadó csapatok veszteségeket szenvedtek az ellenséges tüzérségi tűztől, és képtelenek voltak kifejleszteni a kezdeti sikereket.

Ennek ellenére, leküzdve a hallatlan nehézségeket, a szovjet csapatok az általános támadás folyamán 70-180 kilométert nyomultak előre nyugati irányban, és szétzúztak 16 ellenséges hadosztályt. Egyedül a 4. német hadsereg mintegy 100 000 embert vesztett január-március alatt. A szovjet hadsereg téli támadásának idején az ellenségnek 15 hadosztályt és két dandárt kellett átdobnia nyugatról és ütközetbe vetnie a moszkvai irányban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A hadászati tervek és az ország lehetőségei

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A téli támadás kiteljesedik

A hadászati tervek és az ország lehetőségei

Mint ahogy 1941. december elején a védelemből az ellentámadásba való átmenet szünet nélkül történt, hasonlóképpen 1942 januárjának elején a szovjet hadsereg ellentámadása is hadműveleti szünet nélkül vált az egész szovjet-német arcvonalra kiterjedő általános támadássá. Ennek előfeltételei a következők voltak: a Moszkva alatti sikeres ellentámadás, a tyihvini és a rosztovi eredményes ellentámadás, bizonyos mennyiségű hadászati tartalék, a fegyverzet és a harci technikai eszközök gyártásának terv szerinti növekedése, a szovjet csapatok magas fokú támadó szelleme.

A Szovjetunió fegyveres erőinek általános feladatát a téli támadásban a főhadiszállás 1942. január 10-i direktívájában rögzítette. Ennek az volt a lényege, hogy nem szabad lélegzethez juttatni a német fasiszta csapatokat, „megállás nélkül kell őket űzni nyugat felé, rá kell őket kényszeríteni tartalékaik elhasználására, még a tavasz előtt, amikorra nekünk új, hatalmas tartalékaink lesznek”.

Azokról az indítékokról beszélve, amelyeket I. V. Sztálin fejtett ki január 5-én azzal kapcsolatban, hogy a szovjet hadsereg 1942 januárjában egyidejűleg ment át általános támadásba a szovjet-német arcvonal nagy részén, G. K. Zsukov ezt írja: „Miután Saposnyikov röviden tájékoztatott bennünket a frontok helyzetéről és ismertette a tervezetet, Sztálin ezt mondta: »A németek elvesztették fejüket a moszkvai vereségtől, rosszul készültek fel a télre. Elérkezett a legmegfelelőbb pillanat, hogy általános támadásba menjünk át … Gyorsan fel kell őrölni a németeket, hogy tavasszal ne tudjanak támadni.«”

Kifejlesztve a támadást a szovjet-német arcvonal mindhárom hadászati irányában, a szovjet csapatoknak tavaszra szét kellett zúzniuk az „Észak” hadseregcsoportot és feltörniük a leningrádi blokádot, be kellett fejezniük a „Közép” hadseregcsoport szétzúzását, s vereséget kellett mérniük a „Dél” hadseregcsoport főerőire, hogy felszabadítsák a Donyec-medencét és a Krímet.

Csakhogy, mint később bebizonyosodott, a szovjet hadseregnek és haditengerészeti erőknek akkor még, sajnos, nem voltak meg a lehetőségeik ilyen grandiózus feladatok megvalósítására. A téli támadó hadműveletek folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy az ország akkor még nem rendelkezett azokkal az anyagi feltételekkel, amelyek lehetővé tették volna az egyidejű támadást az egész arcvonalon.

1942 januárjában a Leningrádtól a Krímig kibontakozó általános támadásba fokozatosan kilenc szovjet front kapcsolódott be. Január 8. után a Volhovi Front támadása a ljubani hadműveletbe torkollott, amelyet azután a Leningrádi Fronttal együtt folytattak le. Az Északnyugati Front jobbszárnycsapatai január 7-én megkezdték a gyemjanszki hadműveletet, a balszárnycsapatok pedig január 9-én a toropec-holmi hadműveletet. A Kalinyini és a Nyugati Front csapatainak támadásán alapult a két front január 8-án megkezdődött rzsev-vjazmai hadművelete. A Nyugati Front csapásmérő csoportosításának délről való biztosítása érdekében a Brjanszki Front csapatai az orjoli irányban támadtak. A Délnyugati és a Déli Front csapatai január 18-án kapcsolódtak be az általános támadásba, amikor megkezdték a barvenkovo-lozovajai hadműveletet. 1941. december végén-1942. január elején a Kaukázusontúli Front csapatai a Fekete-tengeri Flottával együttműködve megkezdték a kercs-feodoszijai deszanthadműveletet, és felszabadították a Krímben a Kercs-félszigetet.

A szovjet hadsereg téli támadása rendkívül bonyolult és nehéz körülmények között folyt a szovjet-német arcvonal valamennyi szakaszán. Minden kilométernyi előrenyomulás rendkívüli erőfeszítést követelt a harcosoktól. 1942 január-februárja rendkívüli hideget és sok havat hozott. A hóviharok és a hótorlaszok miatt a mozgás csak az utakon volt lehetséges, de az utak áteresztőképessége is alaposan csökkent. Igen nehéz volt technikai eszközöket, lőszert és élelmiszert szállítani a csapatok után. Ráadásul nem volt elegendő szállítóeszköz sem.

A német csapatok igyekeztek alkalmazkodni a téli körülményekhez. Valamennyi falut és községet ellenállási támponttá építették ki, drótakadályokkal körülvéve. A házak alatt fedezékeket rendeztek be körkörös kilövéssel, a harckocsikat beásták, így azok közvetlen irányzással tüzelő löveggéppuska tüzelőállássá váltak. Visszavonuláskor a hitleristák aláaknázták az utakat, a legkülönbözőbb lesállásokat létesítették, felgyújtottak minden várost és falut. A német csapatok megtettek mindent, hogy fékezzék a szovjet támadást.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!