„Varsó zsidó lakossága védekezik”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

1. Fejezet

„Varsó zsidó lakossága védekezik”

1942 végén a német megszállók úgy látták, hogy a lengyel területeken gyakorlatilag leszámoltak a zsidósággal. Az a 10-15 százalék, aki még megmaradt, úgyis elhull a keserves munkakörülmények közepette, ha nem, fokozatosan meg lehet tőlük szabadulni. Most már határozottabban lehet folytatni a „Generalplan Ost” további elképzeléseinek megvalósítását, a lengyelek nagy tömegeinek elpusztítását.

1942. november végén, mintegy másfél éves előkészítés után, a német biztonsági szervek Himmler közvetlen utasítására hozzáfogtak az ún. Zamojszczyzna kiürítéséhez és kolonizálásához. A lublini körzet négy járása tartozott ehhez a területhez: a zamojski, a bilgorjarski, a tomaszowski és a hrubieszowski járás. A vidék híres volt kitűnő földjéről és termékeny nagybirtokairól, amelyek egy részét a megszállók az SS főhivatalnokai között akarták elosztani. Úgy tervezték, hogy a főkormányzóság délkeleti részén kialakítanak egy németek által lakott sávot, amely aztán a további telepítések kiindulópontjává is lehet.¹

A terület kiürítésének első szakasza 1942 novemberétől 1943 márciusáig tartott. A németek a tervek szerint 140 000 embert akartak innen elhurcolni. Végeredményben 41 080-at sikerült is, a többiek az erdőkbe, a szomszéd járásokba menekültek, hátramaradt javaikat felgyújtották, s ahol lehetett, kaszával, kapával szálltak szembe a behatoló német egységekkel.

A megszállók 20 percet adtak a parasztoknak, hogy személyes holmijukat összeszedjék, utána átmeneti táborokba hurcolták őket. A gyerekeket elszakították szüleiktől. Az összefogdosott parasztokat „felhasználhatóságuk” szerint négy kategóriába osztották. A fiatal munkaképes embereket Németországba irányították munkára, az öregeket és a betegeket pedig Auschwitzba és Majdanekbe küldték.

1942-1943 során a Zamojczyzna területén több mint 30 000 gyereket szakítottak el szüleitől. Körülbelül négy és fél ezer közülük Németországba került – a német faj erősítésére -, több ezren estek áldozatul a különböző járványoknak, a fagyhalálnak még az átmeneti táborokban vagy útközben. Legnagyobb részük Auschwitzban és Majdanekben pusztult el. A megszállóknak ez az újabb kegyetlen akciója és a parasztok hősies ellenállása fokozta a lakosság elkeseredését és az ellenállási mozgalom aktivitását.

Pawel Finder, a Lengyel Munkáspárt titkára 1943. január19-én az alábbi rejtjeles táviratot küldte Georgi Dimitrovnak, a Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága főtitkárának: „Január 15-e óta eddig nem tapasztalt méretű razziákat tartanak. Magában Varsóban három nap leforgása alatt több tízezer embert szedtek össze, korra és nemre való tekintet nélkül. Utcákon és a lakásokban szedik össze az embereket, gyűjtőhelyre viszik, majd keleti irányba elszállítják őket. A razziákat a Gestapo és az SS irányítja. Sok a halálos áldozat.”²

Himmler 1943. január 11-én Müllernek, a Gestapo főnökének küldött levelében arra figyelmeztet, hogy „a bandák szabotázstevékenysége a főkormányzóságban olyan méreteket öltött, hogy gondolkoznunk kell azon, mit is kezdjünk velük … A bandák mindezen támadásainak kezdeményezője természetesen az olyan nagyvárosok proletariátusa, mint amilyen Varsó.”³ Éppen ezért az SS birodalmi vezetője többek között azt követelte, hogy mindazokat a proletár elemieket, akik a bandákkal való kapcsolatokkal gyanúsíthatok, legyenek azok férfiak vagy nők, le kell tartóztatni, koncentrációs táborba kell küldeni Lublinba, Auschwitzba vagy a birodalomba. A megszálló hatóságok különösen attól féltek, hogy a lengyelek és a zsidók együttesen lépnek fel.

A varsói gettó likvidálása 1942 őszén hirtelen maradt abba. 1942. július 19-én Himmler még olyan utasítást adott Wilhelm Krügernek, a főkormányzóság SS-főparancsnokának, hogy december 31-ig a főkormányzóság egész területén meg kell semmisíteni a zsidóságot. Varsóban a gettó területén működő ipari üzemeket február 16-ig koncentrációs táborokká kell átalakítani, és azonnal hozzá kell kezdeni lakóinak a lublini SS-táborokba való áttelepítéséhez. Ilyen módon Varsó területén teljesen fel kell számolni a zsidó városrészt. Ezzel Himmler nemcsak azt akarta elérni, hogy a területet megtisztítsa a gyűlölt „zsidó elemtől”, de jelentős lépésnek tekintette a felé is, hogy „Varsót, ezt a milliós várost” pacifikálják, hiszen véleménye szerint ez a város „az anarchia és a felkelés tűzfészke”.⁴

Ha ennek ellenére Himmler 1942 őszén beleegyezett abba, hogy átmenetileg félbe szakítsák a varsói gettó felszámolását, azt elsősorban gazdasági okok magyarázzák. A hadseregnek egyelőre szüksége volt a gettó üzemeiben előállított termékekre, az üzemek áttelepítése pedig nem ment olyan gyorsan, amint azt előzőleg a német biztonsági szervek gondolták. Átmenetileg tehát olyan döntés született, hogy Varsóban és Lublinban kell létrehozni koncentrációs tábort, az ott maradt zsidóság számára. Elképzelhető persze, hogy az üzemek német tulajdonosai sem lelkesedtek ingyenes zsidó munkaerőre épülő, igen jól jövedelmező üzemeik áttelepítéséért, hiszen Lublinban lényegében az SS kötelékébe tartozó üzemekbe kellett volna beolvadniuk. Mindenesetre ezt a feltevést alátámasztja az az éles kirohanás, amit Himmler 1943. január eleji varsói látogatása alkalmával a német magánvállalatok tulajdonosai, elsősorban személy szerint a sok milliós haszonnal dolgozó Többens ellen intézett, akit azzal fenyegetett meg, hogy ellenőrizteti a vagyonát, őt magát pedig kiküldi a frontra.⁵

Himmler váratlanul jelent meg Varsóban. Úgy látszik, merénylettől tartott, mert erős őrizettel érkezett. „Elöl teljes katonai készültséggel két páncélautó haladt – írja a gettó illegális lapja, a Wiadomosci, 1943. januári, 6. számában. Hátul két páncélos zárta be a sort … Himmler személyautóban ült, állig felfegyverzett SS-tisztek vették körül. A felvonulás puszta, kihalt utcákon haladt végig.”⁶

Az SS birodalmi vezetője indulatosan támadt a helyi vezetőkre, s magyarázatot követelt tőlük az átmeneti őszi leállás után: miért nem hajtották végre a Führernek a gettó teljes likvidálására vonatkozó utasítását? Megjelenése kétségtelenül nagy riadalmat keltett. Az SS és a SiPo helyi vezetői gyors haditervet dolgoztak ki, amit Keitel tábornokkal, a hadseregfőparancsnokkal is egyeztettek. Ígéretet tettek rá, hogy az eredeti terv értelmében a varsói gettót február 16-ig teljesen likvidálják, az ipari üzemeket pedig maradéktalanul áttelepítik Lublinba. Ezután a főkormányzóság területén már csak Lublinban és Auschwitzban maradnak zsidók, tehát nyugodtan jelenthetik a Führernek, hogy egyik legfontosabb feladatukat a főkormányzóság területén teljesítették. A feladat végrehajtásával von Sammern-Frankenegget, Varsó SS- és SiPo-főparancsnokát és dr. Hahnt, a rendőrség parancsnokát bízták meg.

Hogy Himmler kirohanása mennyire volt indokolt, hogy mi is történt a kulisszák mögött, azt az SS és a Gestapo belső iratanyagának ismerete nélkül nehéz eldönteni. A német biztonsági szervek, amikor a varsói gettó megsemmisítését félbeszakították, feltehetően nem úgy képzelték el, hogy ott az élet a korábbi formák között visszaáll: csupán arra gondolhattak, hogy a továbbiakban már nagyobb megrázkódtatások nélkül, főleg az ipari termelés folyamatosságának biztosításával kell a kitelepítést véghez vinni – ennek érdekében csak a megsemmisítő akciót kell félbeszakítani. Mégis 1942 októberétől – bár megváltozott a gettó státusa és területileg sokkal kisebb helyre szorult össze – átmenetileg viszonylagos nyugalmi állapot jött létre. Semmi jel nem mutatott koncentrációs tábor létrehozására. Sőt, a helyzet annyira stabilizálódni látszott, hogy a gettóban megbújva élők egy része is előmerészkedett rejtekhelyéről.

A varsói maradványgettó lakossága 1942 végén két csoportra oszlott. Az egyik az ún. nyilvántartottaké, a másik az illegálisan ott élőké volt, akik munkaviszonnyal nem rendelkeztek. Ezeket „vadaknak” (dzikich), törvényenkívülieknek is nevezték. Az egyes munkahelyek számára a megszálló hatóságok kontingenseket állapítottak meg. Ezekbe a kontingensekbe csak a ténylegesen dolgozókat volt szabad felvenni, bár néhány üzem illegálisan továbbra is beleszámította a dolgozók gyermekeit és feleségét is.

A „nagy kitelepítés” után a nyilvántartottak számára 295 lakóházat jelöltek ki, 133 házat „vadak” foglaltak el. Ez utóbbiak minden pillanatban számíthattak az erőszakos kitelepítésre vagy arra, hogy helyben agyonlövik őket. 1942 októberében a megszálló hatóságok utasították a Judenratot, hogy készítsen pontos nyilvántartást az egyes lakótömbök lakóiról. A nyilvántartás – amelynek adatait az illegális archívum egyik munkatársa feldolgozta – 35 533 személyt foglalt magában. Közülük 4500 olyan személy volt, akinek nem volt munkahelye, de önként vállalta, hogy összeírják. Az új nyilvántartástól függetlenül az általános számítások szerint 1942 októberében kb. 60 000 ember élt a legkülönbözőbb körülmények között a varsói gettóban. Nagy részük (majdnem a fele), mint azt a fenti adatok bizonyítják, illegálisan, azaz „vadként”. A lakosság zöme 20 és 50 év közötti férfi volt. Kilenc éven aluli gyermek a lakosságnak csupán 1,4, 60-79 év közötti öreg pedig 1,5 százaléka volt. A lakosság egyharmada (32,5 százalék) a 30-39 évesek, 24 százaléka a 20-29 évesek, 19 százaléka pedig a 40-49 évesek korosztályába tartozott.⁷ A fenti adatokból világosan kitűnik, hogy a megsemmisítő akció legsúlyosabban a gyermekek és az öregek körében pusztított, csaknem 99 százalékukat érintette. Elvitték a nők nagyobb részét, s zömmel a produktív életkorban lévő férfiak maradtak életben.

Az októberben összeírt embereknek már csak kis része, kb. egyharmada lakott a volt gettó területén, a maradványgettóban. A többiek, mintegy 27 700 ember, a gettó új falain kívül élt shopok körül, illetve azok területén. 1942 végére, 1943 januárjára a varsói gettó mindössze néhány utcára zsugorodott. Az üzemek „a Gesia utcától délre” helyezkedtek el a Leszno, Prosta, Nowolipie, Nowolipki, Karmelicka, Zelazna utcában. A shopok és a gettó területe között csak a Gestapo külön engedélyével lehetett közlekedni. Így sikerült a megmaradt zsidóság egyes csoportjait szinte hermetikusan elzárni egymástól. A rendőri feladatokat az üzemek területén a zsidókból, ukránokból, volksdeutschokból verbuvált őrség, az ún. Werkschutz látta el. A varsói ellenállási szervezetek novemberi jelentése ezekről a következőket írta: „A zsidó Werkschutz kiszolgálja a német vezetőséget, a gettórendőrség »hagyományait« követi.”⁸ Tehát lényegében ugyanazt a szerepet tölti be, mint a rendőrség, csak talán származása volt tarkább az előzőnél.

A német megszállók cinizmusára jellemző, hogy a tömeggyilkosság szörnyű hónapjait követően úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Ígéreteket tettek, hogy kiadják az élelmiszer-fejadagokat azoknak is, akik nincsenek nyilvántartva, sőt ha valaki a keresztény oldalról hazatér, az is kaphat fejadagot. (Ezzel nyilvánvalóan a bujkálókat szerették volna előcsalogatni.) Elkezdtek törődni a gyerekekkel stb.

Mindenesetre a gettó kezdett regenerálódni. Megindult a földalatti kereskedelem, a csempészés is. Olyan hangok hallatszottak, hogy megnyitják a zsinagógákat, a színházakat, a mozikat. S bár a lakosság bizalma nem nőtt, életösztöne erősebb volt gyanakvásánál. November 26-án az utcán 26 embert agyonlőttek, ez mégsem szolgált kellő figyelmeztetésül. A fennmaradt visszaemlékezésekből kiderül, hogy az emberekben még a legsúlyosabb körülmények között is mekkora az élni akarás. „Az idő kivételesen gyönyörű. Nem szoktunk hozzá, hogy az idő ilyen kegyes legyen hozzánk – jegyezte fel Alfred Lewin 1942. november 1-én. – A zsidók szabadon fellélegeztek, az utca tele van sétáló emberekkel … a Mila és Zamenhof utca megtelt az életben maradt zsidókkal.”⁹

A szétvert, izolált gettó lakossága megpróbálta valahogy berendezni az életét. Magukra maradt emberek új élettársat kerestek, megözvegyültek házasodtak össze, egészen fiatal gyerekek kötöttek házasságot. S újra megjelent a sajátos újgazdagok legújabb rétege, akik a pillanatnyi lehetőségeket kihasználva – „éljünk, ameddig lehet” jelszóval – hangos dáridókkal próbálták feledtetni a közelmúlt kísértő emlékét.

Az üzemek területén, bár a munkakörülmények embertelen, rabszolgajellege nem változott, sőt a bezártság következtében még fokozódott is, rendszeresebbé, kiegyensúlyozottabbá vált a munka. „Úgy tűnt – írja az egyik visszaemlékező -, hogy stabilizálódás következett be … A gyárak vezetősége élelmiszer-ellátmányt kapott, és gyári konyhákat állítottak fel. Az élet- és munkaviszonyok a gyárakban kezdtek visszaállni a régi kerékvágásba.”¹⁰

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!