Címke: történelem

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

1. Fejezet

Harcolni vagy nem harcolni?

1942 nyarán tehát a megdöbbenés, a morális összeomlás még akkora erővel hatott, hogy a baloldaliak sem tudtak hatásosan fellépni ellene. Sajnos, nemcsak hogy jóformán fegyvertelenek voltak, de igazán a szervezeti formákat sem sikerült megteremteniük, és javaslataik is inkább tapogatódzások voltak, nemigen tudtak reális megoldást találni.

Valljuk be: 1942 nyarán nemcsak a gettó politikai pártjait jellemezte zavar és teljes tanácstalanság, hanem a lengyel ellenállási mozgalom egészét is. A Lengyel Munkáspárt lapja, a Trybuna Wolnosci, 1942. augusztusi számában, tehát a tragikus kitelepítés kellős közepén megpróbált választ találni arra, miért nem sikerült tömeges lázadást kirobbantani a varsói gettóban a likvidálással szemben.

„Vannak rá esetek, hogy a zsidóság fegyverrel a kezében védelmezi életét és becsületét Wisznica környékén, Miedzyrzectől délre, a rendőrök közel ezer zsidót hurcoltak a vesztőhelyre. A zsidók rávetették magukat kíséretükre, s agyonverték az őket kísérő rendőröket. Egy részük elesett, de többségük megszökött és az erdőkbe menekült. Bizonyára haszonnal forgatták a fegyvert, amit a rendőröktől zsákmányoltak. Varsóban számos esetben egész házak védekeznek az elhurcoltatás ellen. Varsóban és más városokban a zsidó fiatalok áttörnek az őrszemek kordonján. Sok zsidó harcol a partizánegységekben.

De Wisznicát kivéve ezek a fellépések nem tömeges jellegűek. A zsidóság többsége, mint eddig, most is ellenállás nélkül megadja magát. Miért?

Feltettük a kérdést néhány fiatal zsidónak, akik megmenekültek a varsói pogromból. Válaszuk óriási jelentőségű számunkra mint tapasztalat és tanulság.

– A zsidó tömegeket – mondták – teljesen legyengítette az éhség és a nyomor. Elmélyült a belső szétesettség … A döntő szerepet azonban az elszigeteltség, egyedülmaradottság érzése játszotta, az a tudat, hogy a falak mögött ellenérzés veszi őket körül, sok esetben ellenségesség a lengyel lakosság nagy részétől. A kimerültség, a belső szétesettség, a passzivitás, az elmagányosodás – ezek az okai a zsidóság összeomlásának.

Így beszélnek a fiatal zsidók, azok, akik nem estek áldozatul, akiknek sikerült áttörniük az őrhelyek kordonát. Az elmagányosodásról mondott szavaik rettenetes, de jogos vádak a lengyel reakcióval szemben.” A Lengyel Munkáspárt cikkében a lengyel reakciót teszi felelőssé a lengyel tömegek egy részének antiszemitizmusáért, nacionalizmusáért, azért, hogy szembeállította egymással az elnyomott népeket s ezzel lényegében elősegítette pusztulásukat. „A mi jelszavunk: egyesülni a közös harcban. Éppen ezért a gettóban rendezett pogrom a lengyel nemzet veresége is. Minden anyagi és erkölcsi segítséget meg kell adni a zsidóknak. Meg kell könnyíteni menekülésüket, a megmenekülteknek segítséget kell nyújtani …”²⁶

Mind a Lengyel Munkáspárt korabeli sajtójából, anyagaiból, mind pedig a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy 1942 nyarán az életveszélybe került emberek még nagyon nehezen tudták eldönteni: harcoljanak vagy ne harcoljanak, van-e kiút, és ha van, mi a kiút a tornyosuló nemzeti tragédiából, amelynek méreteit előre még nem is lehetett látni. Bemard Mark „Az ellenállás és a felkelés a gettóban címmel”²⁷ 1963-ban megjelent tanulmányában felhívja a figyelmet arra: annak, hogy 1942 nyarán nem került sor tömeges ellenállásra a varsói gettóban, nem a jobboldali zsidó társadalmi szervezetek ingadozása az elsődleges oka. Ez már inkább következmény volt, részben a megszállók terrorjának és barbarizmusának, részben a nem kis mértékű elszigetelődésnek az eredménye. Ezért a szerző elsősorban a lengyel emigráns kormány hazai képviseletét és a Honi Hadsereg parancsnokságát teszi felelőssé, amely véleménye szerint nem mutatott valódi jelentőségének megfelelő érdeklődést a zsidóság sorsa iránt.

A Bund képviselőjének 1942. augusztus 31-én Londonba, Zygelbojmnak küldött levele szintén ezeket az okokat hangsúlyozza: 1. a megszállók által terjesztett illúziók; 2. a Judenrat taktikája; 3. félelem a zsidók kollektív felelősségre vonásától; 4. annak tudata, hogy külföldről nincs visszhang; 5. teljes reménytelenség, hogy a falon kívülről segítséget kaphatnak.²⁸

Mark foglalkozik a zsidó ellenállási mozgalom bizalmatlanságával is a lengyel ellenállási mozgalommal szemben. Ezt három dologgal magyarázza: a Delegeturát alkotó pártok általános politikájával, az antiszemitizmussal és azzal, hogy az adott időszakban a lengyel ellenállási mozgalom balszárnya meglehetősen gyenge volt.²⁹

A varsói gettó története hivatott kutatójának idézett álláspontját nehéz megcáfolni. Talán csak a magyar olvasó számára érdemes néhány szó magyarázatot és kiegészítést fűzni véleményéhez. Az európai ellenállási mozgalom, főként ami a polgári ellenállást illeti, nem készült általános nemzeti felkelésre. Alapkoncepciója, amit az „attentizmus” fogalmával jellemezhetünk, a túlélésre, a passzív védekezésre, a kivárásra, a lakosság alapvető tömegeinek átmentésére korlátozódott. Nemzeti felkelést csak a felszabadító reguláris katonai erők előretörése, az országba való behatolása esetén tartottak reálisnak. Ettől pedig Varsóban 1942 nyarán még igen messze voltak.

Az aktív fegyveres harcot is vállaló baloldal csak 1942 folyamán kezdte el összegyűjteni erőit. Lengyelországban a megszállás első éveiben nem létezett kommunista párt, így nem volt olyan kohéziós erő, amely a baloldali ellenállást összetarthatta és ütőképessé szervezhette volna. A párt Lengyel Munkáspárt néven csak 1942 januárjában alakult újjá, s ez a késedelem érezhető volt a kibontakozó lengyel ellenállás dinamikájában mind a varsói gettó falain kívül, mind pedig magában a gettóban.

Mindebbe belejátszott a lengyel társadalom szétzilálódása, szétesettsége is. A német megszálló politika 1940-1941-ben nem volt kevésbé kegyetlen a lengyelekkel szemben sem. A zsidóság elleni első nagy megsemmisítő akcióval szintén egyidőben kezdték meg például a Zamosc környéki falvak lakosságának kitelepítését, majdnem pontosan olyan módszereket alkalmazva az ottani parasztok, mint a varsói gettó zsidó lakói ellen.

Megvolt tehát a potenciális lehetőség arra, hogy a lengyelek és a zsidók közös németellenes küzdelme kibontakozhassék. A németek azonban igyekeztek ezt minden eszközzel, többek között gyors cselekvéssel megakadályozni. Akaratlanul segítségükre volt az antiszemitizmus, ami nemcsak a szélsőjobboldali fasiszta elemeket jellemezte Lengyelországban, de nyomai erősek voltak a polgári ellenálláshoz tartozó tisztikarban és a lengyel kispolgári pártok egy részében is.

Sikorski, a lengyel emigrációs kormány miniszterelnöke nem véletlenül figyelmeztette több táviratban is a hazaiakat, hogy „ne dőljenek be a német uszítóknak, és nehogy fellépjenek a zsidók ellen”. Már csak az angolszász szövetségesek miatt is „toleranciára és egyenjogúsításra” szólított fel.³⁰

Mindezen problémák ellenére a gettó fiataljai – kommunisták és baloldali cionisták, a Bund tagjai – lehetőségeikhez és korlátaikhoz mérten megpróbálták a lehetetlent.

Július 28-án az ifjúsági csoportok létrehoztak egy félkatonai szervezetet, a későbbi Zsidó Harci Szervezet, a ZOB (Zydowska Organizacja Bojowa) elődjét. A blokád, a razziák és az elhurcoltatás veszedelme közepette a szervezet már kezdetben is éreztette jelenlétét a gettóban. Tagjai német raktárakat gyújtottak fel, 1942. augusztus 20-21-én pedig elhatározták, hogy ítélkeznek a zsidó rendőrség vezetői felett. Nagy visszhangot váltott ki a rendőrség helyettes parancsnoka elleni pisztolymerényletük stb. „Az Antifasiszta Blokkhoz tartozó politikai csoportok a nagy deportálás egész ideje alatt – a legsúlyosabb napokban is – szoros kapcsolatban álltak egymással. Éles viták folytak köztük a fegyveres ellenállás lehetőségeiről és formáiról. Megpróbálták menteni az embereket, búvóhelyeket kiépíteni, s arra törekedtek, hogy kiragadják a lakosságot a passzivitásból” – írja az egyik résztvevő, Józef Barski.³¹

Az 1942 nyarán végrehajtott megsemmisítő akció azonban súlyos áldozatokat szedett a gettó ellenállási mozgalmának soraiból is, és ezzel nagyon visszavetette a harc kibontakozását. Sokan elpusztultak a vezetők közül is: így többek között Lewartowski, Zagan, Kaplan. Ősszel az ellenállási mozgalom lázasan próbálta összeszedni erejét, s hatalmas veszteségei dacára megkezdte szervezetének kiépítését és az ellenállás konszolidálását. Első fontos állomás volt ezen a téren a Zsidó Nemzeti Bizottság létrejötte, amely, a Bundot kivéve egyesítette a legnagyobb baloldali, demokratikus és liberális szervezeteket. Második állomásként, 1942 novemberében, sikerült létrehozni a Zsidó Nemzeti Bizottság és a Bund Koordinációs Bizottságát. Ennek eredményeképpen alakult meg 1942. december 1-ről 2-ra virradó éjszaka az ellenállás egységes harci szervezete, a ZOB. Élén többek között Mordechaj Anielewicz, Hersz Berlinski, Icchak Cukierman, Marek Edelman, Michal Rojzenfeld állt. A Koordinációs Bizottság propaganda-, pénzügyi, ellátási és levéltári bizottságot alakított; ez utóbbit Emanuel Ringenblum vezette. A Koordinációs Bizottság mellett állampolgári bizottságok jöttek létre, azzal a feladattal, hogy pénzt teremtsenek elő fegyverszerzésre, bunkerépítésre, és népszerűsítsék az aktív ellenállás gondolatát a gettó lakossága körében.

A ZOB szoros kapcsolatot épített ki a lengyel ellenállással, a Honi Hadsereggel, az emigrációs kormány egyéb szervezeteivel, a Lengyel Munkáspárttal és az általa irányított fegyveres szervezettel, a Népi Gárdával. Mindannyian a gettó önvédelmének kiépítését tekintették elsőrendű feladatnak. 1942 vége-1943 eleje volt a felkelésre való felkészülés időszaka. „Nem az életünket, hanem a méltóságunkat akarjuk megmenteni” – fogalmazták meg a szervezők.³² Több támadást intéztek a zsidó rendőrség vezetői ellen. 1942. október 30-án például a gettó falán megjelent közlemény hírül adta, hogy a gettó illegális szervezetei október 29-én este 6 óra 10 perckor megkísérelték végrehajtani a Jakub Lejkin ellen hozott halálos ítéletet, s hasonló ítéletekkel fenyegették meg a zsidó rendőrség, zsidó tanács tagjait, a Schopok vezetőit. Jelenlétükkel a németeknek már annyira számolniuk kellett, hogy felszólították a Judenrat elnökét, tárgyaljon a ZOB képviselőivel. Az akkori elnök, Marek Lichtenbaum azonban kénytelen volt elismerni: „Nincs már hatalmam a gettóban, itt már másik kormány létezik.”³³ Pár hét alatt tehát jelentős változások mentek végbe a varsói gettóban: nemcsak az ellenállás szervezettségében, de a lakosság elszántságában is. Érdekesen tükrözi ezt a hangulatváltozást egy 1942 novemberéből származó újságtöredék. A cikk szerzője egyszerű embereket szólaltatott meg, olyanokat, akiknek nem volt kapcsolatuk az ellenállási mozgalommal.

„Mit jelent az, hogy elvisznek minket? – mondta egyikük. – Nem fog az olyan könnyen menni nekik. Bezárkózunk a házakba, elbarikádozzuk a kapukat, fejszékkel felfegyverkezzük magunkat, és akkor vegyenek be bennünket! Jöjjenek gránátokkal, bombázzanak, aknázzanak alá, használjanak dinamitot. Így vegyenek be minket! Nem megyünk az utcára! S ha közülük egy is beteszi hozzánk a lábát, élve nem kerül ki onnan. Ha felfedezi a búvóhelyeinket, tovább fogunk harcolni. Vagy ő, vagy én. Ha veszni kell, vesszünk emberekhez méltóan, nem mint a birkanyáj!”³⁴

1942 nyarától a gettó lakossága a megszálló hatóságok közvetlen hatáskörébe került. Megszűnt az önkormányzatnak még a látszata is. A Restgetto Varsóban is munkatábor jellegét öltötte, ahol a zsidók – úgy is mint a közösség tagjai és úgy is mint egyének – teljesen az SS tulajdonába kerültek. „A zsidók de facto az SS és az Áttelepítési Hivatal tulajdonát képezik – írja a novemberi jelentés. – Ezek szabadon dönthetnek afelett, hogy mennyien dolgozzanak a gyárakban, szabadon rendelkeznek a zsidók sorsa felett … A zsidó munkások rabszolga mivoltát Varsóban az is kiemeli, hogy kötelesek sorszámukat vagy munkakártyájukat a mellükre tűzve viselni, annak jeleként, hogy legális munkaviszonyuk van. Akinek nincs ilyen száma, azt vagy a rakodótérre küldik, vagy helyben agyonlövik.”³⁵

A gettó 1942 nyarától számos, egymástól elszigetelt termelési és lakószektorra esett szét. 1942 szeptemberében 48 vállalat működött részben a gettóban, részben a keresztény oldalon. A shopok szinte teljesen elzártan éltek, saját önellátó üzletekkel, műhelyekkel (pékség, gyógyszertár, élelmiszerbolt, fodrász, suszter, imaház stb.). A kapcsolat az egyes egységek között szinte megoldhatatlan volt. Egy-egy ilyen üzem valóságos zárt erődítményt képezett, az SS ellenőrzése alatt. A családok tagjait is elszakították egymástól.

A deportálásokat 1942 őszén félbeszakították ugyan, de a gettó jellege és képe megváltozott. Azt mondhatnánk, hogy teljesen koncentrációs táborrá alakult. Nem lehetett az utcán járni, mert ott halál fenyegetett. Csak közösen, az utca közepén, sorban masírozhattak a munkások csoportjai reggel a munkába, este pedig vissza, „haza”.

Napközben, ha az embernek valami sürgős elintéznivalója volt, lopakodva ment az utcán házról házira, pillanatonként a kapualjakba rejtőzve. A biciklis hitlerista pánikot váltott ki, mert nehezebb volt előle menekülni, mint a gyalogos elől.

A társadalmi szervezetek beszüntették munkájukat, nem léteztek. Egyedül a Judenrat kis irodája maradt meg. Megszakadtak a pártközi kapcsolatok, nem volt kapcsolat a Schopokhoz, ahol dolgozott még néhány aktív ellenálló.

„Mindenki megértette – írja Emanuel Ringelblum -, hogy szörnyű hibát követtek el, amikor nem tanúsítottak ellenállást az SS-szel szemben. Megértették, hogy ha akkor, amikor kihirdették Varsóban a kitelepítési akciót, ha akkor mindenki ellenáll, ha rávetik magukat késsel, doronggal, lapátokkal a németekre, a zsidó rendőrségre, ha sósavval, forró szurokkal öntik le a németeket, ukránokat, letteket és a zsidó rendőrséget, egyszóval, ha a férfiak és a nők, gyerekek, fiatalok és öregek népfelkelést csinálnak – nem 350 000 meggyilkolt lenne Treblinkában, hanem 50 000 agyonlőtt a főváros utcáin. A férfiak a hajukat tépik, amiért büntetlenül engedték elhurcolni a számukra legdrágább lényeket … Hangos az eskü: a németek soha többet nem mozdítanak el minket büntetlenül a helyünkről, elpusztulunk, de a kegyetlen megszálló is vérrel fizet a mi vérünkért … Tehát nem annyira az életünk megmentésére kell gondolunk – ami egyébként is nagyon problematikusnak tűnik -, hanem inkább a becsületes halálra, fegyverrel a kézben.”³⁶

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

3

1. Fejezet

Harcolni vagy nem harcolni?

Az Antifasiszta Blokk első, 1942. május 15-i felhívása már figyelmeztet rá, milyen sors vár a lengyelországi zsidóságra. „Nap mint nap erősebbé válik a megsemmisítésnek az a bestiális akciója, amelyet a német megszállók a zsidó lakosság ellen indítottak. Hitler történelmi küldetésének tekinti, hogy teljesen megsemmisítse a zsidóságot Európában, és véres terveit gyors ütemben realizálja. A meggyötört zsidó tömegek vére folyóként ömlik. Wilna, Slonim, Baranowice, Chelmno, Lwów, Lublin és több tucat más város és falu jelzi a hitlerista bandák gyilkos útját. Borzalmas vérfürdőt rendeztek a zsidóság tízezrei között, gázzal pusztították el a gyerekeket és az öregeket, agyonlőtték az asszonyokat és a kórházakban fekvő betegeket, az árvaházi gyerekeket – ezek a hitlerista gyilkosok hőstettei … A gettófalak közé zártak tízezreinek éhhalála, a kiütéses tífusz és a tüdőbaj – mind nem elég a hitlerista hóhéroknak. Meg kell gyorsítani a tempót, agyon kell lőni, ki kell irtani a zsidóság még megmaradt tízezreit – el kell törölni a föld színéről egész zsidó településeket – ez viszi őket közelebb a céljukhoz …”

„De nem szabad megengedni, hogy a zsidó tömegek elcsüggedjenek, nem szabad passzívan várniuk sorsukra. Minden erejüket megfeszítve be kell kapcsolódniuk az elnyomott népek antifasiszta küzdelmébe. Ezeknek a népeknek a példáját követve harcba kell szállni az ellenséggel, a front speciális hátországában aktív harcba, szabotázzsal … A harc egységet követel. A közös harc szükségességének tudata már mélyen beivódott a zsidó néptömegek tudatába … De még vannak, akik a csodákban hisznek … Itt az idő a Nemzeti Felszabadítási Front megteremtésére …”¹⁹ A Der Ruf, az Antifasiszta Blokk jiddis nyelvű illegális újsága megpróbálta felrázni a zsidóságot az apátiából; ismertette az eseményeket, dokumentálta a kialakult helyzetet. Egyet azonban ezek a cikkek sem írtak meg egyértelműen és világosan: a hitleristák halálra ítéltek minden zsidót, s ezzel szemben csak egyetlen méltó emberi magatartás létezhet: fegyverrel fogadni népem, családom és a magam gyilkosát.

A harcra készülő ellenállási csoportok, bár már kapcsolatba léptek egymással, még meglehetősen elszigetelten tevékenykedtek. Három jelentősebb csoportosulás létezett: az Antifasiszta Blokk, a Bund és a később Zsidó Katonai Szövetség (Zydowski Zwiazek Wojskowy) néven tömörülő konzervatív csoport; de csak az 1942-es szörnyű népirtás után ébredtek rá igazán, hogy egységes, összehangolt küzdelemre van szükség.

Czeslaw Madajczyk véleménye szerint a varsói gettó, illetve a lengyelországi zsidóság ellenállási mozgalma nagyrészt azért bontakozott ki viszonylag későn, mert kezdetben túlzottan elitjellegű volt, főként a burzsoá és értelmiségi körök fiataljaiból épült ki, s egyik csoportosulásnak sem volt valódi tömegbázisa.²⁰ Akadályozta ezt a tömegek kilátástalan helyzete, valamint az a rendkívül nagy különbség, ami a gettóban a felső rétegek és a szegény néptömegek, főleg az áttelepítettek helyzetében kialakult. Már maga az a tény, hogy létrejöhetett egy olyan helyzet, amelyben a zsidóság úgy vélte: a lakosság egy részének feláldozásával megmenthető a másik rész, illetve, hogy csakis valakik feláldozásával menthető meg, demoralizálóan hatott mindenfajta egységes tömegmozgalom kibontakoztatására. Az embereket csakis 1942 nyarának szörnyű iskolája szabadította meg ezektől a pusztító illúzióktól.

Ezek a tényezők és az egymás iránti bizalmatlanság játszott közre abban, hogy az 1942. márciusi és júliusi egységkísérletek kudarcot vallottak.

Érdemes beleolvasnunk abba a nem nagy számú visszaemlékezésbe, amelyet megmentett számunkra a történelem.

Hersz Berlinski baloldali cionista, később a Zsidó Harci Szervezet parancsnokságának egyik tagja, hátramaradt visszaemlékezéseiben hitelesen számolt be az 1942. nyári eseményekről.

„Más városok tapasztalatain okulva meg voltunk győződve róla, hogy a hitlerista gonosztevők nem hagynak békét a varsói gettónak sem. Nem láthattuk előre, hogyan hajtják végre tervüket a hitleristák, csak a Chelmből, Sobiborból és Belzecből – az első zsidógyilkosságokról – érkező hírek alapján volt erről némi elképzelésünk. A földalatti mozgalomban és az illegális sajtóban mind gyakrabban és mind határozottabban adtak hangot az önvédelmi harc szükségességének.

A pesszimisták úgy vélték, hogy a németek addigi rémtettei aláásták a zsidók életösztönét. Az utcák telve voltak az éhenhaltak hulláival. Az emberárnyak ezrei mezítláb, szinte meztelenül jártak az utcán, felfújódva az éhségtől. A gazdagok kamráiban ugyanakkor felhalmozódott a sok földi jó. A rendőrség, a Trzynastka és a Gestapo ügynökei mindenkit figyeltek, és nem lehet véget vetni aljasságuknak.

Ami a munkáspártokat illeti, legjobb elemei elmentek [1939-ben a Szovjetunióba. – Sz. K.]. Azok, akik visszamaradtak, a második, harmadik garnitúrát alkotják, akiken, sajnos, a háború szintén meghagyta a maga nyomait. Könnyű önvédelemről beszélni – mondják a pesszimisták de kivel és mivel? A gazdagok és a feketézők nem fognak harcolni, a zsidó rendőrségre nem lehet számítani, a Gestapo-ügynökök pedig régen eladták lelkűket a véres megszállóknak. Tehát csak a szegénységre lehet számítani. Az is apátiába süllyedt és kétségbe esett. Hogy ezt a szegénységet kirángassuk a reményvesztettségből, célra és fegyverre van szükség. Cél van: harc a megsemmisítés ellen. De fegyver nincs a harchoz. Négy revolverrel (kettő törött), kővel vagy késsel, fejszével, doronggal nem lehet harcolni egy állig felfegyverzett ellenség ellen.”²¹

A kép igaznak tűnik és igen megrázó. De nemcsak effajta pesszimizmus élt akkor a zsidóság körében. Az optimistábbak – és ezek közé sorolja magát a visszaemlékezés írója is – úgy vélték: tanulni kell a keserves tapasztalatokból, és ha már úgyis elkerülhetetlen a halál, legalább tisztességgel kell meghalni. Ha megmondják a zsidóságnak az igazat, s végleg rádöbben, hogy senkire sem számíthat, akkor biztosan lesz néhány ezer fiatal, aki ha két kezével és fegyverrel, kővel és doronggal, késsel és vitriollal is, de harcolni fog. Nincs más kiút: így is, úgy is pusztulás vár ránk. De így legalább megmutatjuk a világnak, hogy szembefordulunk az ellenséggel, és nem megyünk önként a vérpadra.

1942. március végén egy napon, délután öt órakor, az Orly u. 2. szám alatti népkonyhán értekezletet tartottak a varsói gettó munkáspártjai. A cél az Antifasiszta Blokk és a Bund tevékenységének összehangolása volt. Az értekezleten nem volt jelen a Lengyel Munkáspárt képviselője, mert a Bund ettől tette függővé részvételét. Képviselője egyébként még a továbbiakban is bizalmatlanul viselkedett, és nem akarta alárendelni saját konspirált szervezeteit a gettóban kialakítandó egységes irányításnak. Érdekes nyomon követni Berlinski visszaemlékezéseiből az értekezlet lefolyását.

„Jelen voltak – írja Berlinski – a Poale Syjon – Baloldal részéről Hersz Berlinski és Mejloch Esdek; a Bundtól Orzech és Abram Blum; a Poale Syjon – Jobboldal részéről Lejzor Lewin és Jochanan Morgensztern; a Hechaluctól Ichak Cukierman. Napirend: 1. A varsói gettó védelme; 2. Különfélék. Ichak elvtárs referált. Beszélt a zsidók helyzetéről Lengyelországban, különösen a varsói gettóban. Javasolta, hogy alakítsanak vezetőséget a varsói gettó védelmének előkészítésére. A harc eszközeiről és formáiról a vezetőség dönt. A vitában elsőként Orzech elvtárs szólalt fel, aki azt hangsúlyozta, hogy a Bund, amint a párt története is bizonyítja, mindig az önvédelem mellett volt. »Ha nem kellene a gettó átkozott körülményei között élnünk, nem ülnénk ilyen összetételben egy asztalnál – mondotta Orzech. – Ez csak a gettóban vált lehetővé. A gettó nincs elszigetelve a világtól, falainak lerombolása egyedül a külső politikai tényezőktől függ. A Bundnak szoros nemzetközi kapcsolatai vannak, s a külső határozatok döntőek és mértékadóak számára … Éppen ezért a Bund nem vehet részt olyan intézményben, amelynek taktikája eltér a párt taktikájának fő irányvonalától. A Bundnak saját harci csoportjai vannak, s más pártoknak is van saját harci szervezetük. Konspirációs szempontból káros lenne egy közös szervezet létrehozása, teljes dekonspirációhoz vezetne … A bundista harci csoportok nem adják át saját harci formáikat és módszereiket egy általános harci szervezetnek, mert azok katonai titkot képeznek. Az összes szempontokat tekintetbe véve a Bund nem lép be a közös harci szervezetbe.«²² Sokkal taktikusabban beszélt a Bund másik képviselője, Blum elvtárs – írja Berlinski -, de érvelésének végeredménye ugyanaz volt: »A Bund nem lép be a közös katonai szervezetbe.« A Poale Syjon – Baloldal és a Poale Syjon – Jobboldal képviselői támogatták ugyan a közös szervezet megalakítását, de a Bund tartózkodása miatt erre ekkor nem került sor.

Lényegében hasonlóan eredménytelenül zárult az a konferencia is, amelyet már július 22. után, tehát a nagy deportálások megindulásával tartottak a gettó politikai szervezetei. Ezen már Lewartowski, a Lengyel Munkáspárt képviselője is részt vett. Itt talán még nagyobb fokú defetizmus volt tapasztalható, mint korábban. A konzervatív beállítottságú Zysie Frydman a következőket mondta: »Hiszek istenben, hiszem, hogy csoda történik. A németek elleni harcnak nincs semmi értelme. A németek néhány nap alatt teljesen megsemmisíthetnek minket. Ha nem indulunk a harcba, a gettó továbbra is fennmarad, és akkor talán megtörténik a csoda. Barátaim közül azoknak, akik a szövetségesekben bíznak, nem kell elkeseredniük, hiszen azok győzni fognak. Kételkednének abban, hogy a szövetségesek szabadságot hoznak? Vagy azok a barátaim, akik a forradalomra és a Szovjetunióra orientálódnak. Hiszen meg vannak győződve róla, hogy a Vörös Hadsereg elhozza nekik a szabadságot. Bízzanak tehát továbbra is a Vörös Hadseregben. Drága barátaim, kitartás és hit, s megérjük a felszabadulást.«²³ A másik képviselő, Schiper is az önvédelem ellen lépett fel: »Az önvédelem egyet jelent az egész varsói gettó elpusztításával! Hiszek benne, hogy sikerül megmenteni a gettó lakosságának zömét. Háború van, és minden népnek áldozatokat kell hoznia. Tehát nekünk is áldozatokat kell hoznunk, hogy megmenthessük nemzetünk zömét. Ha nem lennék meggyőződve róla, hogy sikerül megmenteni népünk alapvető részét, más következtetésekre jutnék.«”²⁴ Schiper lényegében a Judenrat álláspontját képviselte, meg azokét, akik azért vállalkoztak a varsói gettó zsidó tömegeinek deportálására, hogy ennek fejében a zsidóság egy részét, de legalább is magukat megmentsék.

A konferencia eredménytelenül zárult, de a résztvevők azzal az elhatározással távoztak, hogy a közeljövőben ismét összejönnek, talán már több eredménnyel. A közeljövőre azonban nem került sor. Az események egyaránt magukkal sodorták a harcolni akarók és nem akarók nagy részét, megtizedelték azoknak a sorait is, akik az aktív védelem hívei voltak, de nem kímélték a csodákban hívőket sem.

Lényegében Berlinski visszaemlékezéseit támasztja alá, illetve egészíti ki a Lengyel Munkáspárt titkárának, Marceli Nowotkónak Dimitrovhoz, a Kommunista Internacionálé főtitkárához intézett rádiógramja is. „A gettó megsemmisítésének kezdetén – írja az LMP KB első titkára -, azon az ülésen, amelyet kezdeményezésünkre hívtak össze valamennyi párt részvételével, képviselőnk, Lewartowski javasolta: álljunk ellent a tömeggyilkosságnak, szervezzünk önvédelmi egységeket, erőszakkal törjünk ki a gettóból és csatlakozzunk a partizánegységekhez … A javaslatot nem fogadták el azzal az indokkal, hogy az állítólag csak meggyorsítaná a likvidálást. Ezzel szemben a Bundnak azt a javaslatát fogadták el, hogy a Delegaturán* Delegaturának nevezték a londoni lengyel kormány hazai képviseletét* keresztül Anglia és az Egyesült Államok kormányaihoz forduljanak segítségkéréssel. Elvtársainknak csak egy része tört ki a gettóból és csatlakozott a partizánokhoz.”²⁵

Nowotko rádiógramja foglalkozott az Antifasiszta Blokk megalakulásával is, amely Nowotko szerint „a Bund kivételével az összes zsidó párt egységfrontja volt”.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

2

1. Fejezet

 

Harcolni vagy nem harcolni?

1942 októberéig a főkormányzóság területén a német megszállók kiirtották a zsidó lakosság legalább 70-80 százalékát, több mint egymillió embert. Akik életben maradtak, azokat maradványgettókba, Restgettókba gyűjtötték össze. Hatvanhárom ilyen Restgettót alakítottak ki a főkormányzóságban, a varsói kerületben hatot: Varsóban, Kaluszynban, Sobolewben, Kosowban, Rembertówban és Siedlcében.¹¹

 

Varsóban szeptember 21-én hirtelen szakadt meg a kitelepítés. Ezen a napon még elhurcoltak 2196 embert, de 829 áldozatot, akiket ezután gyűjtöttek össze az Umschlagplatzon már nem szállítottak el. Hivatalos adatok szerint 35 533, a kortársak számításai szerint 60 000 embernek sikerült ekkor megmenekülnie a haláltól. A két adat közti eltérés azzal magyarázható, hogy az összeírások nem terjedtek ki az öregekre és a gyerekekre, s rengetegen bujkáltak továbbra is bejelentés nélkül is a varsói gettó falai között.

 

A tömeges elhurcoltatás rémálmának megszakadása lehetővé tette, hogy az életben maradottak összeszedjék erejüket, megpróbálják megkeresni társaikat, feltámasztani az ellenállási mozgalmat, konszolidálni erőiket. A szörnyű pszichikai nyomás megszűnte után megindult a válaszkeresés is a követelően beléjük maró miértekre.

 

„Miért? – teszi fel a kérdést feljegyzéseiben Ringelblum, a gettó történetének hiteles krónikása. – Miért nem szálltunk szembe ellenségeinkkel, amikor Varsóból 300 000 zsidót kitelepítettek? Miért hagytuk, hogy úgy hajtsanak minket a vágóhídra, mint a birkákat? Miért ment ez ilyen könnyen és simán? Hogyhogy a hóhérok közül egyetlen egy sem fizetett ezért az életével? Miért sikerült 50 SS-nek – egyesek azt állítják, hogy még kevesebben voltak – és az őket segítő 200 ukránnak és lettnek mindezt olyan simán végrehajtania?”¹²

 

A válaszra váró kérdések aztán tovább szaporodtak. Miért hagytak meg 10 százalék zsidót Varsóban? Erre a 10 százalékra milyen sors vár? Meddig maradhatnak életben? Mikor kerül rájuk is a sor? Stb.

 

Egyesek az utóbbit azzal magyarázták, hogy a németeknek szükségük van azokra a cikkekre, amelyeket a gettóba telepített műhelyekben termeltek a zsidó munkások. De elterjedt az a felfogás is, hogy a 10 százalék zsidó visszamaradása Varsóban nem magyarázható gazdasági okokkal, hanem kizárólag politikaiakkal. Nemigen érdekli a németeket, mit termelnek a zsidók a Wermachtnak. A zsidókra azért van szükségük, hogy mindenért rájuk háríthassák a felelősséget.¹³

 

Természetes következmény volt a felelősök keresése is. „Amíg az akció tartott, mindenki hallgatott. Hagyták, hogy mint a barmokat, hajtsák őket a vágóhídra. Köztudott, hogy a Centos raktárainak szállítómunkásai, ezek az óriások, akik veszélyes időszakokban nemegyszer az erő és bátorság nagyszerű példáit szolgáltatták, most úgy hagyták magukat hajtani, mint a bárányok. De elmondható ez a férfiak és nők többségéről, akiket az akció idején az Umschlagplatzra hurcoltak. Örök kérdőjel marad az a passzivitás, amit a zsidó lakosság saját rendőrségével szemben tanúsított. Most, amikor az emberek egy kicsit lecsillapodtak és számot vetnek mindazzal, ami történt, felébredt bennük a szégyenérzet: még a saját rendőrségünkkel sem szálltunk szembe.”¹⁴

 

A miértekre talán még ma sem egyszerű válaszolni. Szerepet játszottak súlyos pszichológiai momentumok, de beleszóltak a történelem előre ki nem számítható fordulatai is. S bár az örmények embertelen törökországi kitelepítése az első világháború idején már figyelmeztethetett volna, a XX. század közepén senki nem volt igazán felkészülve arra, hogy sor kerülhet ilyen méretű emberirtásra a „kulturált” Európában. A zsidó értelmiségben, a zsidó társadalom felső rétegeiben erősen éltek az illúziók a német kultúra, a német uralkodó osztályok iránt. S valljuk be: Európa még a háború első éveiben is pünkösdi királyságnak tekintette Hitler barbár uralmát, és mindenki abban reménykedett, hogy „a kulturált Németország” hamarosan véget vet a szörnyűségeknek. A gettó illegális szervezetei, a falakon kívüli ellenállási mozgalom vezetői, mint láttuk, figyelmeztettek; maguk a gettóba zárt zsidók azonban többségükben elhessegették maguktól a sötét gondolatokat, igyekeztek túlzásnak, rémképnek ítélni az elháríthatatlant, hiszen az túl volt minden józan ítélőképességén. Ezért aztán sokan olyanok is, akiknek pedig a falakon kívülről felajánlották a menekülés lehetőségét, inkább a maradást választották; nem merték kitenni családjukat a menekülés vagy a partizánélet veszélyeinek. A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy a rémtettek tagadhatatlan tényét sokszor igyekeztek megindokolni partizántevékenységgel, járványok terjedésével, feketézéssel, hogy megnyugtassák magukat és hozzátartozóikat. A félelem sokszor azt eredményezte, hogy magukban el is ítélték azokat, akik ellenállásra, harcra vállalkoztak. Görcsösen próbáltak hinni abban, hogy „őket elkerülheti a történelem”.

 

Ha a miértekre választ akarunk adni, akkor azt is tisztáznunk kell, vajon az európai, elsősorban persze a lengyelországi ellenállási mozgalom fel volt-e már készülve egy tömegméretű önvédelmi küzdelem kibontakoztatására, illetve annak támogatására?

 

Európa ekkor még nem ocsúdott fel a német hadsereg villámháborús sikereinek tragikus bűvöletéből; a megfélemlített tömegek egyetlen reménye a mindenáron és esetleg mások rovására való túlélés volt; ennek morális romboló hatása mázsás súlyként ülte meg sokak lelkét. Az ellenállási mozgalmaknak ez talán súlyosabb akadályozója volt kezdetben, mint maguk a megszállók, akik erre igen ügyesen rá is játszottak. A kollektív felelősségre vonás a megfélemlítés egyik hatásos eszközének bizonyult, s ezt a háború első napjaitól kezdve alkalmazták majdnem minden megszállt területen, s Lengyelországban különösen. Jellemző példa erre Andrzej Kott esete még 1940 januárjában. A Gestapo röviddel a megszállás után Varsóban nyomára jutott egy ifjúsági ellenállási csoportnak. A csoport egyik vezetőjéről, Andrzej Kottról kisütötték, hogy zsidó származású. Miután Kott elmenekült, a Gestapo összeszedett 255 zsidó származású értelmiségit és munkást, és kivégeztette őket.¹⁵ A varsói zsidóság körében féktelen pánik keletkezett. Felháborodásuk azonban nem a hitleristák gyalázatos módszerei ellen irányult, hanem Kott ellen, mert ilyen súlyos helyzetbe sodorta honfitársait. 1940 és 1942 között persze már jelentősen megváltozott a lakosság hangulata, de a félelem bénító hatása nehezen oldódott.

 

A varsói gettó illegális szervezetei 1942 februárjától folyamatosan riasztották a lakosságot. A népirtás tényleges eseteinek híre mégis csak szórványosan jutottak el a gettóba. Az illegális és féllegális szervezetek ebben az időben még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy hatásos önvédelmet szervezzenek. Az egyének és csoportok személyes helytállásáról, gyermekek, betegek, öregek, éhezők segítéséről, a túlélést, fennmaradást biztosító, embersegítő akciókról köteteket lehetne írni. De mindez a fegyverekkel szemben, főként a fizikai megsemmisítés árnyékában, nem nyújthatott elegendő védelmet, annál kevésbé, hiszen a varsói gettó lakosai többségükben nők, gyerekek vagy öregek voltak. Ellenőrizhetetlen hírek érkeztek ugyan a többi lengyel területről, más gettókban lezajlott tüntetésekről, szabotázsakciókról stb. Ezek azonban sehol nem öltöttek tömeges jelleget.

 

A személyes helytállás egyik sajátos fajtája volt ebben a kezdeti időszakban az öngyilkosság. Nagy visszhangot keltett Adam Czerniaków fentebb már leírt öngyilkossága, hiszen az nem egyszerűen egy ember egyéni tiltakozása volt, hanem egy politikai magatartás kritikája, azaz önkritikája. A kortársak közül sokan el is ítélték ezért a lépéséért. Különösen kemény szavakkal illette Ringelblum, aki feljegyzéseiben egyenesen azt írta, hogy „Czerniaków öngyilkossága késői volt, és gyengeséget árult el. Kötelessége lett volna, hogy aktív vagy passzív ellenállásra szólítsa fel a zsidó társadalom egészét. Ez a fajta bátor felhívás kiránthatta volna a zsidó tömegeket a letargiából. Czerniaków saját életével hozott áldozata haszontalan volt, és az egymást gyorsan követő események hamar feledtették.”¹⁶ A sorstárs és kortárs történész ítélete alapjában véve jogos. Az adott pillanatban tényleg az egész gettót és Varsó egész lakosságát harcba szólító felhívásokra lett volna szükség. A felhívás és a harc megszervezése minden egyéb lehetséges módnál hatásosabb védelmet jelentett volna a halálra ítélt lakosságnak. Czerniaków tette inkább kilátástalanságot, mint harckészséget sugárzott. Mégis: akkor ez is egyfajta demonstráció volt, egyfajta figyelmeztetés arra, hogy a gettó lakossága halálos veszélyben van, és mindazok, akik ebben a tragédiában akár kényszerből, akár gyávaságból részt vállalnak, nem kevésbé bűnösek, mint az események ihletői. Czerniaków öngyilkossága azért is nagy visszhangot váltott ki, mert ő azon kevesek közé tartozott a zsidó tanácsban, akiknek személyét tisztelet övezte. Senki sem kételkedett abban, hogy azért vállalta el a hálátlan elnöki funkciót, mert megpróbálta menteni, ami menthető mindaddig, amíg erre valamilyen kilátás nyílt, öngyilkossága tehát igen súlyos mementó volt, ebben a cselekedetben sokak számára fogalmazódott meg, hogy nem szabad tovább vállalni az együttműködést ebben a szörnyű apokalipszisben. S ha nincs erő és lehetőség küzdeni ellene, a „kiszállás” még mindig tisztességesebb. Az adott esetben hozzájárulhatott ahhoz, hogy a gettó lakosságának aktívabb része önmagára ébredjen, és ösztönzőleg is hathatott a nyíltabb harc vállalásához.

 

Czerniaków halálát, majd a többszöri szelekciót a varsói Judenrat erősen megtizedelve, meggyengülve élte át. Gyakorlatilag teljesen elvesztette tekintélyét és súlyát a megmaradt gettóban. A közösség tényleges vezetése fokozatosan átment a gettóban dolgozó illegális szervezetek kezébe. Ezeknek sokrétű tevékenységét fentebb már említettük. Vezetőik 1942 tavaszára jutottak el annak felismeréséig, hogy politikai, katonai szervezkedésre is szükség van.

 

1942 márciusában a varsói gettóban a Lengyel Munkáspárt kezdeményezésére létrejött az Antifasiszta Blokk. Vezetői a következők voltak: Józef Lewartowski (LMP), Szachno Zagan (Poalej Syjon – Baloldal), Józef Sak (Poalej Syjon – Jobboldal), Mordechaj Anielewicz (Haszomar Hacair), Cywia Lubetkin (Hechaluc).¹⁷ A Bund ekkor még nem csatlakozott. Később az Antifasiszta Blokk Harci Szervezet néven katonai jellegű szervezetet hozott létre, élén a volt spanyolországi önkéntessel, a Lengyel Munkáspárt egyik megalapítójával, Andrzej Szmidt (Pinkus Kartin) századossal. Az Antifasiszta Blokk a gettó falain kívül tevékenykedő lengyel ellenállási mozgalommal összhangban, az általános lengyel nemzeti ellenállás részeként akart harcolni.¹⁸ A helyzet azonban igen gyorsan új és sajátos feladatok elé állította tagjait.

 

1942. július 22-én, a zsidók tömeges elszállításának megindulásakor, a társadalmi szervezetek, az Antifasiszta Blokk és az ifjúsági szervezetek képviselői illegális megbeszélést tartottak, hogy kialakítsák a közös cselekvés helyes módját és lehetőségeit az előállott új, tragikus helyzetben, amely nemcsak a gettó lakosságát, de sajátos módon az ellenállási mozgalmat is váratlanul érte. A jelenlevők egy része, elsősorban a fiatalok, mielőbb fegyveres demonstrációt akartak rendezni, a gettó területén. Ehhez azonban a többség véleménye szerint sem elég fegyver nem volt, sem a szervezettség nem volt megfelelő. Féltek attól is – és nem alaptalanul -, hogy egy erőtlen fegyveres akciót a megszállók százszorosan megbosszulnak a lakosságon.

 

Bár a varsói gettó ellenállási mozgalma 1942 tavaszára már meglehetősen kiterjedt volt, tevékenysége még mindig nemigen lépett túl az önvédelmen, a legszerencsétlenebbek talpraállításán, az életösztön fenntartásán vagy újraélesztésén. Felhívásaikban megfogalmazták ugyan az összefogás, a közös harc szükségességét, de mindez nem öltött testet a szervezettségben, nem mutatta meg a cselekvés világos útját.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

1. Fejezet

Harcolni vagy nem harcolni?

A gettó egyesült illegális szervezetei 1942. november 15-i keltezéssel közel ötvenoldalas jelentést küldtek a londoni lengyel emigráns kormánynak és a Szövetséges Hatalmaknak. A dokumentum „A varsói zsidóság likvidálása”¹ címet viselte, s az „Oneg Szabat” vezetői állították össze. Ma is az egyik legfontosabb és legalaposabb forrás a varsói zsidóság mártíriumának történetéhez.

A jelentés november végén, december első napjaiban jutott el rendeltetési helyére. A Honi Hadsereg különfutára, Jan Kozielewski (Jan Karski) vállalta a továbbítás veszélyes feladatát. Kozielewski, attól való félelmében, hogy a leírtak nem lesznek elég hihetők a nyugati politikusok számára, előzőleg becsempésztette magát a Lublin melletti belzeci haláltáborba, hogy személyes tapasztalataival is alá tudja támasztani a jelentésben foglaltakat.²

A jelentés összeállítói a száraz tények közlésén túl megpróbálták érzékeltetni azt az atmoszférát is, amely 1942 őszére a varsói gettót körülvette. Joggal próbáltak ily módon is az érzelmekre hatni, hiszen sajnálatos módon tapasztalhatták, hogy a meg nem szállt Európa értetlenül és hitetlenül áll szemben a tényekkel, egyszerűen nem képes felfogni, mi is történik a német csapatok által megszállt keleti országokban.

„A páratlanul szép, aranyló lengyel ősz ragyogó fényébe – kezdőik a beszámoló – itt-ott hópehely fehérlik szálldogál ide-oda. Ez a hó valójában … ből, amit az az 500 000 zsidó hagyott hátra, minden vagyonával, bútorával, ládáival, fehérneműs és ruhás bőröndjeivel, fazekaival, tányérjaival, minden háztartási eszközével együtt, akiket keletre evakuáltak. A gazdátlan dolgok – abroszok, kabátok, dunnák, szvetterek, könyvek, bölcsők, iratok és fényképek – összevisszasága a lakásokban, udvarokon, halmokban a tereken. És az a bizonyos hó, ami befedi őket, a varsói zsidók ellen elkövetett számtalan vérfürdő alatt felhasogatott zsidó ágynemű belseje.

A rettenetes csendet revolverdörrenés, gépfegyverkattogás, a német őrjárat gépkocsijának és motorbiciklijeinek zakatolása, a szétvert ajtók és bútorok recsegése töri csak meg. – Alle Juden ’raus! – hangzik a rekedt kiáltás, és indul a halálra ítélt zsidók hátborzongató áldozati menete az SS-tisztek vezette nemzetközi fasiszta banda – litvánok, lettek, ukránok, zsidó rendőrök – csizmáinak ütemes taktusára. Kihalt vagy haldokló házak, utcák, szögesdrótokkal felszabdalva, fapárkányok, amelyek lakótömböket választanak el, de sehol azok az emberek, akik még két hónappal ezelőtt megtöltötték a gettó utcáit, siettek napi elfoglaltságuk után, dolgoztak, vásároltak és eladtak. Olyan elnéptelenedés ez, amilyet a legszörnyűbb dögvész és öldöklés fekete évszázadai sem ismertek – így fest 1942 őszén a varsói zsidó városrész …

… A modern hunok két hónap leforgása alatt annyi gaztettet hajtottak végre, aminek iszonyata semmivel össze nem hasonlítható. Az egész világ szeme láttára 1942 nyarán Varsóból 300 000 zsidót hurcoltak el Treblinkába; legkevesebb egymilliót a főkormányzóság különböző vidékeiről. Ott pedig gázkamrákban gyilkolnak meg mindenkit, a csecsemőktől az öregekig …”³

A lengyel ellenállási mozgalom harcosainak és a varsói gettó képviselőinek félelme, hogy az európai közvélemény bizalmatlanul fogadja a Lengyelországból érkező híreket, teljesen … lengyelországi vérengzésről és a zsidóság töme- … 1942 áprilisában jutottak el Londonba. Nagy-Britannia szkeptikus közvéleménye kezdetben nem akart hitelt adni ezeknek a híreknek. Számukra a terrornak már az a foka is nehezen volt megemészthető és befogadható, aminek híre a németek megszállta Nyugat-Európából jutott el hozzájuk. Azt még el tudták képzelni, hogy a németek nem tartják be a nemzetközi konvenciókat, de körülbelül ez volt elképzeléseik felső határa. A Lengyelországból érkező hírek túlszárnyalták a hihetőség határát, s a szigetországban eleve túlzásként, Hitler-ellenes propagandaként fogadták őket. Voltak, akik a hírek igazságmagvát hajlandóak voltak elfogadni egy olyan megjegyzéssel, hogy a háborúban sok minden előfordul. A népirtást viszont technikailag kivihetetlennek vélték. A Bund egyik tagja, dr. Szmul Zygelbojm, aki a londoni lengyel képviseletben, a Nemzeti Tanácsban a lengyelországi zsidóságot képviselte, 1943-ban a következő levelet írta a Bund vezetőségének Londonból: „… Az itteni közvélemény képtelen volt akkor még [1942-ről van szó. – Sz. K.] felfogni, hogy ilyen szörnyűségek valóban létezhetnek. Úgy vélték, hogy ezek a hírek egyszerűen a németellenes propaganda termékei. Ugyanilyen keserű tapasztalatokat szereztem Amerikában is. Pedig akkoriban a németek bűnei még nem is öltöttek olyan szörnyű méreteket, és a közönség előtt meg újságcikkekben csak azt próbáltam elmondani, amit a saját szememmel láttam, mielőtt elhagytam Lengyelországot. Az emberek ezt is úgy fogadták, hogy biztosan erősen túlzók. Nagyon nehéz volt tehát a hangulatot áttörni …”⁴

1942 elején svájci orvosdelegáció látogatta meg a Gesia utcai börtönt, feltehetően a Nemzetközi Vöröskereszt képviseletében. A delegáció tagjai egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a börtönben lévő „bűnözőknek”, akiknek nagy részét halálra ítélték, egyedül az a bűne, hogy illegálisan „átmentek a falon”.⁵

1942 decemberében dr. Herz, Nagy-Britannia főrabbija mondta egyik beszédében: „Ámulatba ejt az a megdöbbentő közömbösség, amit ennek az országnak [Angliáról van szó. – Sz. K.] alsó és felső rétegei a védtelen embermilliók kiirtásával szemben tanúsítanak. A tények nem ismerete sok mindent megmagyarázhat, de ez a nemismeret nagymértékben mesterkélt …”⁶

1942 júliusában a Bund részletes jelentést küldött Londonba Zygelbojmnak a lengyelországi zsidók megsemmisítésére irányuló akcióról. A jelentést közzétette a Daily Telegraph és néhány más nagyobb amerikai és nyugat-európai újság. Zygelbojm a BBC-n keresztül a világ közvéleményéhez fordult, hogy „megnyerje a közvéleményt a Németországgal szemben alkalmazandó megtorlás érdekében”.⁷ Röviddel utána a londoni emigrációs kormány hazai delegátusa is jelentést küldött a lengyel zsidók körében rendezett vérfürdőkről. Mikolajczyk és Zygelbojm a Nemzeti Tanács júliusi ülésén számolt be a lengyelországi fejleményekről. Sikorski, a kormány elnöke és a külügyminiszter megígérte, hogy erőteljes nemzetközi akciókat szerveznek.

1942 decemberében eljutott az a jelentés is a lengyel kormányhoz, amelyben a varsói gettó egyesült illegális szervezetei beszámoltak az 1942. nyári tragédiáról. Az emigráns kormány ennek a jelentésnek alapján, lényegében a jelentésben foglaltakat felhasználva, jegyzéket intézett a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányához. Informálta őket a történtekről, és kérte, tegyenek hathatós lépéseket a további vérengzések megakadályozására. Válaszképpen december 17-én Moszkvában, Londonban és Washingtonban egyidejűleg közzétették a szövetséges hatalmaknak a zsidóság elleni vérengzést súlyosan elítélő közös deklarációját. 1943 áprilisában a Bermudákon nyugati politikusok tanácskoztak a zsidóság sorsáról, de semmilyen hatásosnak ígérkező döntésre, illetve intézkedésre nem határozták el magukat.⁸ A lengyel politikusok egy része szorgalmazta, hogy Németország büntető bombázásával vagy más eszközökkel figyelmeztessék és kényszerítsék rá a német fasisztákat népirtó terveik feladására. Döntés ezúttal sem született. Szmul Zygelbojm úgy érzékelte, hogy ez valóságos szervezett közömbösség, s amikor 1943 májusában hírét vette a varsói gettó végső mártíriumának, önkezével vetett véget az életének. Hátramaradt levelében lelketlen közömbösséggel vádolta mind a lengyel emigráns kormányt, mind a nagyhatalmakat. A közömbösség elleni tiltakozásként fogta fel áldozatát a zsidóság nagy része is. A Nemzeti Tanácshoz intézett egyik kondoleáló levélben a következők olvashatók: „Nem tudta a segítséget kiharcolni nekünk, a kiirtásra ítélt népnek … Életét adta áldozatul a maga és a mi nevünkben, hogy ezzel vádoljon a tehetetlenségért, azért, hogy az egész világ szeme láttára veszejthettek el embermilliókat, s hogy a rengeteg felhívás ellenére nem kényszerítették rá a gazembereket, hogy lemondjanak a népirtásról. A tragédia ellenében nem tudott semmit elérni, s nem tudott másként szolidáris lenni velünk, az egész néppel, inkább saját magát is elveszejtette.”⁹

Arra a kérdésre, hogy a szövetséges nagyhatalmak mit tudtak arról és mit nem, ami Lengyelországban folyik, mit tettek ennek megakadályozására és mit nem, s mit tehettek volna, nem tudunk választ adni ebben a könyvben. Ez a probléma további kutatásokat, elemzéseket igényel. Annyi biztos, hogy a világ nagyon nehezen vette tudomásul mindazt, ami történt. S ez a hitetlenség nem egyszerűen valamiféle tudatos vagy tudatalatti antiszemitizmusból származik. Hiszen nemcsak zsidókat irtottak ki tömegesen, és nemcsak zsidók kerültek a gázkamrákba. A világ mások tragédiájáról sem szívesen vett tudomást. A szörnyűségekkel nemcsak azoknak borzalmas szembenézni, akiket érint, de azoknak is, akik, ha csak egy százalékig is, de felelősnek érezhetik magukat érte.

Nehéz pontosan megállapítani, hány embert is pusztítottak el a német megszállók Varsóban, a gettó likvidálásának első szakaszában. Az illegális szervezetek jelentésében is többféle adat szerepel. A kutatók többsége 300 000, illetve közel 300 000 emberről beszél. A legmegbízhatóbbnak mégis a gettó egyesült illegális szervezeteinek jelentése tűnik, mert ez a hivatalos német adatok felhasználásával július 22-től napról napra kimutatja, hány embert hurcoltak el az Umschlagplatzról. Ezek szerint tehát a varsói gettóban:

1942. július 22-31. között
természetes halállal meghalt	1620 személy,
agyonlőttek	498 személyt,
kitelepítettek	66 901 személyt,
ebből Treblinkába	64 706-an,
munkatáborba	1812-en kerültek.
Augusztusban:
természetes halállal	2 057,
agyonlőttek	2 303,
öngyilkos lett	155,
elhurcoltak	135 070,
munkatáborba	7 403.
Szeptember 1-12. között:
természetes halállal	339,
agyonlőttek	2 621,
öngyilkos	60,
elhurcoltak	51 969,
munkatáborba	2 100.

Szeptember második felében csökkent a kitelepítés, de 2196 ember mégsem kerülhette el a treblinkai halál tábort.¹⁰

A fentebbi adatok szerint – Ruta Sakowska is ezt tartja könyvében a legelfogadhatóbbnak – az 1942-es nagy népirtás során 275 000 ember elhurcolására került sor. Közülük 254 000-ret bizonyíthatóan Treblinka gázkamrái emésztettek el, körülbelül 6000-ret még elszállítás előtt, helyben agyonlőttek, és körülbelül 11 000-ret vittek munkatáborokba.

Jürgen Stroopnak, a varsói gettó hírhedt hóhérának a jelentése ugyan 310 000-ről beszél, ez azonban későbbi eredetű, és megbízhatóságához a német precizitás ellenére erős kétségek férnek. Azt persze, hogy igazán melyik jelentés adatai állnak közelebb az igazsághoz, azért is nehéz rekonstruálni, mert egyikben sincs feltüntetve azoknak az ezreknek a száma, akiket sikerült menet közben megszöktetni, viszont számos olyan ember is bekerült a vagonokba, aki bejelentés nélkül bujkált a gettóban, s aki nem volt sehol nyilvántartva.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

1. Fejezet

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

Három hét alatt a varsói gettóból kb. 120 000 embert elszállítottak, a lakosság egyharmadát. Ekkor úgy döntöttek, hogy csökkentik a gettó területét: az ún. kisgettóban még megmaradt lakosoknak pár óra leforgása alatt el kellett hagyniuk lakóhelyüket. Jöttek triciklikkel, batyukkal egy újabb ismeretlen állomás, az ún. nagygettó felé. Gyorsan, szinte menekülve, hogy minél hamarabb tető legyen a fejük felett, hogy megbújhassanak, hiszen az utóbbi napok tapasztalatai azt mutatták, hogy ha az „Einsatz Reinhard” az utcán éri őket, könyörtelenül az Umschlagplatzon találják magukat.

A gettó határai tehát fokozatosan összeszorultak a fuldokló zsidó lakosság körül. Végül is a kerület északi részéig tolódtak el. A műhelyek kívül maradtak, zárt szigetekként a város lakótömbjei között.

A varsói gettóban 1942 júliusában, augusztus elején a feketepiac egyik legkeresettebb cikkévé a ciánkáli vált. A gettó történetében addig alig került sor öngyilkosságra; most, a kitelepítés heteiben, ez megsokszorozódott. Biztosítékképpen tízezrek vittek magukkal mérget a „nagy útra”.

Az események mindent elsodró, feltartóztathatatlan, végzetszerű rohama, az ezrek és százezrek agyában megvilágosodó iszonyat túlnyomórészt merev pillanatképekként maradt meg a túlélők emlékeiben.

A varsói gettóban íródik a krónika, gyűlik a titkos archívum anyaga: dokumentumok, levelek, visszaemlékezések, ruhadarabok, szerszámok, képek. Nincs az az eleven beszámoló, ami hívebben tükrözni tudná a borzalmakat, a szörnyű szorongást, a gyűlölettel, könnyekkel teli hónapokat, napokat. Igaz, ennek a krónikának a lapjai nem tollal, de vérrel íródtak.

A varsói illegális archívum megteremtésének gondolata Emanuel Ringelblum ismert zsidó történésztől származott. Alapjául az ő „Feljegyzései” szolgáltak, amelyeket 1939 szeptembere óta vezetett, s az eseményekre vonatkozó elemzésekkel is gazdagított. 1940-ben az ő kezdeményezésére létrejött egy illegális levéltári dokumentációs csoport: „Oneg Szabat” (héberül, szó szerint, „szombati öröm”, jelen esetben jobb fordítása: „szombati találkozás”) fedőnéven. Segítőtársai neves történészek, írók, pedagógusok voltak. Ringelblum és társai arra törekedtek, hogy a lehető leghívebben és legrészletesebben dokumentálják az egész közvetlen történelmet, az egyének és az egész zsidó társadalom pusztulását. Nemcsak dokumentálták, de szociológiai kutatásokat is végeztek. A kérdőívek, naplók, feljegyzések mellett irodalmi művek, levelek is helyet kaptak a gyűjteményben; mindezt megrázóan egészítik ki azok a hirdetmények, hivatali levélmásolatok, jegyzőkönyvek, igazolványok, orvosi receptek, csomagolópapírok stb., amelyek a megszállók barbarizmusának hiteles dokumentumai.

Az archívum létesítésének eredeti célja az volt, hogy egy későbbi monográfia számára képezzen forrásanyagot. Az események tragikus fordulata, a pusztulás folytán a vállalkozás jelentősége szinte felbecsülhetetlenné vált. Szemben a halállal Ringelblum a következő szavakkal fordult az eljövendő, ismeretlen kutatóhoz: „Nem tudjuk, hogy csoportunkból ki marad életben, kinek engedi meg a sors, hogy feldolgozza az összegyűjtött anyagot, de egyben biztosak vagyunk: az a sok áldozat, kockázat, az állandó feszültség, fáradságunk és szenvedésünk – nem volt hiábavaló.”²¹

Az „Oneg Szabat” tevékenysége nem szorítkozott arra, hogy dokumentálja a szörnyű eseményeket – bár önmagában ez is nagy tett volt hanem a szervezet közvetlenül bekapcsolódott a megszállók elleni küzdelembe is. Tagjai minden lehetőséget kihasználtak, hogy felrázzák a világot és eljuttassák a nyilvánossághoz a hitleri népirtó tervekről és intézkedésekről szóló híreket. Az illegális csatornákon keresztül rendszeresen információs bulletint juttattak el mind a Lengyel Munkáspárt, mind pedig az illegális, földalatti polgári Honi Hadsereg, az Armia Krajowa illegális sajtójához, de külföldre is.

1942. július 18-án, négy nappal a varsói gettó likvidálásának megkezdése előtt, zaklatott légkörben üléseztek az „Oneg Szabat” vezetői. Konspirációs úton megtudták, hogy 300 000 zsidót kitelepítenek Varsóból. Már korábban elterjedt az a hír is, hogy az első „halálgyárak” megkezdték működésüket a főkormányzóság területén. Mérhetetlenné vált a kétségbeesés és a pánik a gettóban. Az „Oneg Szabat” vezetői pontos tervet dolgoztak ki a levéltári gyűjtemény megmentésére. Már 13 napja folyt a varsói zsidóság elhurcolása, mire, augusztus 3-ra, életükkel játszva sikerült az anyagot gondosan becsomagolni, hogy megvédjék a víztől és az időjárás viszontagságaitól. 1208 levéltári egységet, az anyag első részét, tíz fémládában elhelyezve a Nowolipka utca 68. számú ház pincéjében rejtettek el. A rejtekhelyet készítő két fiatalember, az épületben rejtőző illegális iskola két tizenkilenc éves tanulója az utolsó láda elhelyezése előtt a következőket írta le, s hagyta üzenetképpen az utókorra:

„… Ülünk és várunk. Társainkkal nincs már semmi kapcsolatunk, mindenki csinál közülünk valamit, mivel a zsidó városrészben hihetetlen káosz uralkodik. Olyanok vagyunk, mint a kivágott fa, életünk legfontosabb pillanatában metszettek el. Így hát Lichtensztajn és Graber elvtársak elhatározták, hogy le kell írnunk ezt az utolsó pillanatot. És most ezt csináljuk. Tegnap késő éjszakáig ültünk, nem tudtuk, megérjük-e a reggelt. 1942. augusztus 3-án fél kettő után tíz perccel fejezem be írásomat. Szeretnék élni. Nemcsak azért, mert a saját életemet szeretném megmenteni, hanem, mert mindenképpen figyelmeztetni kell a világot, az embereket!” A másik fiatalember délután négy órakor fejezte be testamentumát a következő sorokkal: „… Szeretném megérni azt a pillanatot, amikor kiássák az általunk elrejtett kincseket, és a világ megtudja a teljes igazságot. Legyenek boldogok, akiket a sors megmentett ezektől a szenvedésektől! És mi úgy érezzük majd magunkat, mint a veteránok, kitüntetésekkel a mellükön, mint azok a mickiewiczi aggastyánok,* A levél írója itt Adam Mickiewicz „Ősök” című, 1823-ban írt drámai költeményének hőseire utal.* akik az életről és a halálról, a győzelmekről és rettegésekről mesélnek gyerekeiknek és unokáiknak …” Egyikük sem érte meg a felszabadulást.²²

A rejtekhelyei 1943. február végén befalazták. Az anyag következő részét, 484 egységet, két nagy tejeskannában helyezték el; a harmadik, még hátralevő részt már a felkelés kirobbanása után helyezték biztonságba. Ebben az anyagban a felkelők és az elhurcoltak, a meggyilkoltak veszteséglistáját vezették gondosan, napról napra. Január 18-án, házának küszöbén agyonlőtték Ringelblum legközelebbi munkatársát, Icchak Gitermant. Ringelblum ezen a napon írta a következőket:

„Giterman velem együtt nézte át a veszteséglistát, és nem egyszer sajátkezűleg írta hozzá a soron következő áldozat nevét. Reszket a kéz … Ki tudja, hogy az eljövendő történész, aki nézi a listát, nem írja-e fel erre a lapra az én nevemet is?”²³

Az „Oneg Szabat” tagjainak többsége végül is felkerült a listára. Maga Ringelblum 1943 februárjában hagyta el a zárt városrészt. Megjárta a trawniki koncentrációs tábort, majd a lengyel ellenállási mozgalomban talált menedéket. Később a neve mégis rákerült a listára. 1944 márciusában a Gestapo elfogta, és a Pawiak börtönbe zárta. A varsói gettó romjain lőtték agyon. Halála előtt, 1943-1944 fordulóján, még írt néhány fontos tanulmányt, mint például „A lengyel-zsidó viszony a második világháború idején” címűt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!