Harcolni vagy nem harcolni?

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

1. Fejezet

Harcolni vagy nem harcolni?

1942 nyarán tehát a megdöbbenés, a morális összeomlás még akkora erővel hatott, hogy a baloldaliak sem tudtak hatásosan fellépni ellene. Sajnos, nemcsak hogy jóformán fegyvertelenek voltak, de igazán a szervezeti formákat sem sikerült megteremteniük, és javaslataik is inkább tapogatódzások voltak, nemigen tudtak reális megoldást találni.

Valljuk be: 1942 nyarán nemcsak a gettó politikai pártjait jellemezte zavar és teljes tanácstalanság, hanem a lengyel ellenállási mozgalom egészét is. A Lengyel Munkáspárt lapja, a Trybuna Wolnosci, 1942. augusztusi számában, tehát a tragikus kitelepítés kellős közepén megpróbált választ találni arra, miért nem sikerült tömeges lázadást kirobbantani a varsói gettóban a likvidálással szemben.

„Vannak rá esetek, hogy a zsidóság fegyverrel a kezében védelmezi életét és becsületét Wisznica környékén, Miedzyrzectől délre, a rendőrök közel ezer zsidót hurcoltak a vesztőhelyre. A zsidók rávetették magukat kíséretükre, s agyonverték az őket kísérő rendőröket. Egy részük elesett, de többségük megszökött és az erdőkbe menekült. Bizonyára haszonnal forgatták a fegyvert, amit a rendőröktől zsákmányoltak. Varsóban számos esetben egész házak védekeznek az elhurcoltatás ellen. Varsóban és más városokban a zsidó fiatalok áttörnek az őrszemek kordonján. Sok zsidó harcol a partizánegységekben.

De Wisznicát kivéve ezek a fellépések nem tömeges jellegűek. A zsidóság többsége, mint eddig, most is ellenállás nélkül megadja magát. Miért?

Feltettük a kérdést néhány fiatal zsidónak, akik megmenekültek a varsói pogromból. Válaszuk óriási jelentőségű számunkra mint tapasztalat és tanulság.

– A zsidó tömegeket – mondták – teljesen legyengítette az éhség és a nyomor. Elmélyült a belső szétesettség … A döntő szerepet azonban az elszigeteltség, egyedülmaradottság érzése játszotta, az a tudat, hogy a falak mögött ellenérzés veszi őket körül, sok esetben ellenségesség a lengyel lakosság nagy részétől. A kimerültség, a belső szétesettség, a passzivitás, az elmagányosodás – ezek az okai a zsidóság összeomlásának.

Így beszélnek a fiatal zsidók, azok, akik nem estek áldozatul, akiknek sikerült áttörniük az őrhelyek kordonát. Az elmagányosodásról mondott szavaik rettenetes, de jogos vádak a lengyel reakcióval szemben.” A Lengyel Munkáspárt cikkében a lengyel reakciót teszi felelőssé a lengyel tömegek egy részének antiszemitizmusáért, nacionalizmusáért, azért, hogy szembeállította egymással az elnyomott népeket s ezzel lényegében elősegítette pusztulásukat. „A mi jelszavunk: egyesülni a közös harcban. Éppen ezért a gettóban rendezett pogrom a lengyel nemzet veresége is. Minden anyagi és erkölcsi segítséget meg kell adni a zsidóknak. Meg kell könnyíteni menekülésüket, a megmenekülteknek segítséget kell nyújtani …”²⁶

Mind a Lengyel Munkáspárt korabeli sajtójából, anyagaiból, mind pedig a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy 1942 nyarán az életveszélybe került emberek még nagyon nehezen tudták eldönteni: harcoljanak vagy ne harcoljanak, van-e kiút, és ha van, mi a kiút a tornyosuló nemzeti tragédiából, amelynek méreteit előre még nem is lehetett látni. Bemard Mark „Az ellenállás és a felkelés a gettóban címmel”²⁷ 1963-ban megjelent tanulmányában felhívja a figyelmet arra: annak, hogy 1942 nyarán nem került sor tömeges ellenállásra a varsói gettóban, nem a jobboldali zsidó társadalmi szervezetek ingadozása az elsődleges oka. Ez már inkább következmény volt, részben a megszállók terrorjának és barbarizmusának, részben a nem kis mértékű elszigetelődésnek az eredménye. Ezért a szerző elsősorban a lengyel emigráns kormány hazai képviseletét és a Honi Hadsereg parancsnokságát teszi felelőssé, amely véleménye szerint nem mutatott valódi jelentőségének megfelelő érdeklődést a zsidóság sorsa iránt.

A Bund képviselőjének 1942. augusztus 31-én Londonba, Zygelbojmnak küldött levele szintén ezeket az okokat hangsúlyozza: 1. a megszállók által terjesztett illúziók; 2. a Judenrat taktikája; 3. félelem a zsidók kollektív felelősségre vonásától; 4. annak tudata, hogy külföldről nincs visszhang; 5. teljes reménytelenség, hogy a falon kívülről segítséget kaphatnak.²⁸

Mark foglalkozik a zsidó ellenállási mozgalom bizalmatlanságával is a lengyel ellenállási mozgalommal szemben. Ezt három dologgal magyarázza: a Delegeturát alkotó pártok általános politikájával, az antiszemitizmussal és azzal, hogy az adott időszakban a lengyel ellenállási mozgalom balszárnya meglehetősen gyenge volt.²⁹

A varsói gettó története hivatott kutatójának idézett álláspontját nehéz megcáfolni. Talán csak a magyar olvasó számára érdemes néhány szó magyarázatot és kiegészítést fűzni véleményéhez. Az európai ellenállási mozgalom, főként ami a polgári ellenállást illeti, nem készült általános nemzeti felkelésre. Alapkoncepciója, amit az „attentizmus” fogalmával jellemezhetünk, a túlélésre, a passzív védekezésre, a kivárásra, a lakosság alapvető tömegeinek átmentésére korlátozódott. Nemzeti felkelést csak a felszabadító reguláris katonai erők előretörése, az országba való behatolása esetén tartottak reálisnak. Ettől pedig Varsóban 1942 nyarán még igen messze voltak.

Az aktív fegyveres harcot is vállaló baloldal csak 1942 folyamán kezdte el összegyűjteni erőit. Lengyelországban a megszállás első éveiben nem létezett kommunista párt, így nem volt olyan kohéziós erő, amely a baloldali ellenállást összetarthatta és ütőképessé szervezhette volna. A párt Lengyel Munkáspárt néven csak 1942 januárjában alakult újjá, s ez a késedelem érezhető volt a kibontakozó lengyel ellenállás dinamikájában mind a varsói gettó falain kívül, mind pedig magában a gettóban.

Mindebbe belejátszott a lengyel társadalom szétzilálódása, szétesettsége is. A német megszálló politika 1940-1941-ben nem volt kevésbé kegyetlen a lengyelekkel szemben sem. A zsidóság elleni első nagy megsemmisítő akcióval szintén egyidőben kezdték meg például a Zamosc környéki falvak lakosságának kitelepítését, majdnem pontosan olyan módszereket alkalmazva az ottani parasztok, mint a varsói gettó zsidó lakói ellen.

Megvolt tehát a potenciális lehetőség arra, hogy a lengyelek és a zsidók közös németellenes küzdelme kibontakozhassék. A németek azonban igyekeztek ezt minden eszközzel, többek között gyors cselekvéssel megakadályozni. Akaratlanul segítségükre volt az antiszemitizmus, ami nemcsak a szélsőjobboldali fasiszta elemeket jellemezte Lengyelországban, de nyomai erősek voltak a polgári ellenálláshoz tartozó tisztikarban és a lengyel kispolgári pártok egy részében is.

Sikorski, a lengyel emigrációs kormány miniszterelnöke nem véletlenül figyelmeztette több táviratban is a hazaiakat, hogy „ne dőljenek be a német uszítóknak, és nehogy fellépjenek a zsidók ellen”. Már csak az angolszász szövetségesek miatt is „toleranciára és egyenjogúsításra” szólított fel.³⁰

Mindezen problémák ellenére a gettó fiataljai – kommunisták és baloldali cionisták, a Bund tagjai – lehetőségeikhez és korlátaikhoz mérten megpróbálták a lehetetlent.

Július 28-án az ifjúsági csoportok létrehoztak egy félkatonai szervezetet, a későbbi Zsidó Harci Szervezet, a ZOB (Zydowska Organizacja Bojowa) elődjét. A blokád, a razziák és az elhurcoltatás veszedelme közepette a szervezet már kezdetben is éreztette jelenlétét a gettóban. Tagjai német raktárakat gyújtottak fel, 1942. augusztus 20-21-én pedig elhatározták, hogy ítélkeznek a zsidó rendőrség vezetői felett. Nagy visszhangot váltott ki a rendőrség helyettes parancsnoka elleni pisztolymerényletük stb. „Az Antifasiszta Blokkhoz tartozó politikai csoportok a nagy deportálás egész ideje alatt – a legsúlyosabb napokban is – szoros kapcsolatban álltak egymással. Éles viták folytak köztük a fegyveres ellenállás lehetőségeiről és formáiról. Megpróbálták menteni az embereket, búvóhelyeket kiépíteni, s arra törekedtek, hogy kiragadják a lakosságot a passzivitásból” – írja az egyik résztvevő, Józef Barski.³¹

Az 1942 nyarán végrehajtott megsemmisítő akció azonban súlyos áldozatokat szedett a gettó ellenállási mozgalmának soraiból is, és ezzel nagyon visszavetette a harc kibontakozását. Sokan elpusztultak a vezetők közül is: így többek között Lewartowski, Zagan, Kaplan. Ősszel az ellenállási mozgalom lázasan próbálta összeszedni erejét, s hatalmas veszteségei dacára megkezdte szervezetének kiépítését és az ellenállás konszolidálását. Első fontos állomás volt ezen a téren a Zsidó Nemzeti Bizottság létrejötte, amely, a Bundot kivéve egyesítette a legnagyobb baloldali, demokratikus és liberális szervezeteket. Második állomásként, 1942 novemberében, sikerült létrehozni a Zsidó Nemzeti Bizottság és a Bund Koordinációs Bizottságát. Ennek eredményeképpen alakult meg 1942. december 1-ről 2-ra virradó éjszaka az ellenállás egységes harci szervezete, a ZOB. Élén többek között Mordechaj Anielewicz, Hersz Berlinski, Icchak Cukierman, Marek Edelman, Michal Rojzenfeld állt. A Koordinációs Bizottság propaganda-, pénzügyi, ellátási és levéltári bizottságot alakított; ez utóbbit Emanuel Ringenblum vezette. A Koordinációs Bizottság mellett állampolgári bizottságok jöttek létre, azzal a feladattal, hogy pénzt teremtsenek elő fegyverszerzésre, bunkerépítésre, és népszerűsítsék az aktív ellenállás gondolatát a gettó lakossága körében.

A ZOB szoros kapcsolatot épített ki a lengyel ellenállással, a Honi Hadsereggel, az emigrációs kormány egyéb szervezeteivel, a Lengyel Munkáspárttal és az általa irányított fegyveres szervezettel, a Népi Gárdával. Mindannyian a gettó önvédelmének kiépítését tekintették elsőrendű feladatnak. 1942 vége-1943 eleje volt a felkelésre való felkészülés időszaka. „Nem az életünket, hanem a méltóságunkat akarjuk megmenteni” – fogalmazták meg a szervezők.³² Több támadást intéztek a zsidó rendőrség vezetői ellen. 1942. október 30-án például a gettó falán megjelent közlemény hírül adta, hogy a gettó illegális szervezetei október 29-én este 6 óra 10 perckor megkísérelték végrehajtani a Jakub Lejkin ellen hozott halálos ítéletet, s hasonló ítéletekkel fenyegették meg a zsidó rendőrség, zsidó tanács tagjait, a Schopok vezetőit. Jelenlétükkel a németeknek már annyira számolniuk kellett, hogy felszólították a Judenrat elnökét, tárgyaljon a ZOB képviselőivel. Az akkori elnök, Marek Lichtenbaum azonban kénytelen volt elismerni: „Nincs már hatalmam a gettóban, itt már másik kormány létezik.”³³ Pár hét alatt tehát jelentős változások mentek végbe a varsói gettóban: nemcsak az ellenállás szervezettségében, de a lakosság elszántságában is. Érdekesen tükrözi ezt a hangulatváltozást egy 1942 novemberéből származó újságtöredék. A cikk szerzője egyszerű embereket szólaltatott meg, olyanokat, akiknek nem volt kapcsolatuk az ellenállási mozgalommal.

„Mit jelent az, hogy elvisznek minket? – mondta egyikük. – Nem fog az olyan könnyen menni nekik. Bezárkózunk a házakba, elbarikádozzuk a kapukat, fejszékkel felfegyverkezzük magunkat, és akkor vegyenek be bennünket! Jöjjenek gránátokkal, bombázzanak, aknázzanak alá, használjanak dinamitot. Így vegyenek be minket! Nem megyünk az utcára! S ha közülük egy is beteszi hozzánk a lábát, élve nem kerül ki onnan. Ha felfedezi a búvóhelyeinket, tovább fogunk harcolni. Vagy ő, vagy én. Ha veszni kell, vesszünk emberekhez méltóan, nem mint a birkanyáj!”³⁴

1942 nyarától a gettó lakossága a megszálló hatóságok közvetlen hatáskörébe került. Megszűnt az önkormányzatnak még a látszata is. A Restgetto Varsóban is munkatábor jellegét öltötte, ahol a zsidók – úgy is mint a közösség tagjai és úgy is mint egyének – teljesen az SS tulajdonába kerültek. „A zsidók de facto az SS és az Áttelepítési Hivatal tulajdonát képezik – írja a novemberi jelentés. – Ezek szabadon dönthetnek afelett, hogy mennyien dolgozzanak a gyárakban, szabadon rendelkeznek a zsidók sorsa felett … A zsidó munkások rabszolga mivoltát Varsóban az is kiemeli, hogy kötelesek sorszámukat vagy munkakártyájukat a mellükre tűzve viselni, annak jeleként, hogy legális munkaviszonyuk van. Akinek nincs ilyen száma, azt vagy a rakodótérre küldik, vagy helyben agyonlövik.”³⁵

A gettó 1942 nyarától számos, egymástól elszigetelt termelési és lakószektorra esett szét. 1942 szeptemberében 48 vállalat működött részben a gettóban, részben a keresztény oldalon. A shopok szinte teljesen elzártan éltek, saját önellátó üzletekkel, műhelyekkel (pékség, gyógyszertár, élelmiszerbolt, fodrász, suszter, imaház stb.). A kapcsolat az egyes egységek között szinte megoldhatatlan volt. Egy-egy ilyen üzem valóságos zárt erődítményt képezett, az SS ellenőrzése alatt. A családok tagjait is elszakították egymástól.

A deportálásokat 1942 őszén félbeszakították ugyan, de a gettó jellege és képe megváltozott. Azt mondhatnánk, hogy teljesen koncentrációs táborrá alakult. Nem lehetett az utcán járni, mert ott halál fenyegetett. Csak közösen, az utca közepén, sorban masírozhattak a munkások csoportjai reggel a munkába, este pedig vissza, „haza”.

Napközben, ha az embernek valami sürgős elintéznivalója volt, lopakodva ment az utcán házról házira, pillanatonként a kapualjakba rejtőzve. A biciklis hitlerista pánikot váltott ki, mert nehezebb volt előle menekülni, mint a gyalogos elől.

A társadalmi szervezetek beszüntették munkájukat, nem léteztek. Egyedül a Judenrat kis irodája maradt meg. Megszakadtak a pártközi kapcsolatok, nem volt kapcsolat a Schopokhoz, ahol dolgozott még néhány aktív ellenálló.

„Mindenki megértette – írja Emanuel Ringelblum -, hogy szörnyű hibát követtek el, amikor nem tanúsítottak ellenállást az SS-szel szemben. Megértették, hogy ha akkor, amikor kihirdették Varsóban a kitelepítési akciót, ha akkor mindenki ellenáll, ha rávetik magukat késsel, doronggal, lapátokkal a németekre, a zsidó rendőrségre, ha sósavval, forró szurokkal öntik le a németeket, ukránokat, letteket és a zsidó rendőrséget, egyszóval, ha a férfiak és a nők, gyerekek, fiatalok és öregek népfelkelést csinálnak – nem 350 000 meggyilkolt lenne Treblinkában, hanem 50 000 agyonlőtt a főváros utcáin. A férfiak a hajukat tépik, amiért büntetlenül engedték elhurcolni a számukra legdrágább lényeket … Hangos az eskü: a németek soha többet nem mozdítanak el minket büntetlenül a helyünkről, elpusztulunk, de a kegyetlen megszálló is vérrel fizet a mi vérünkért … Tehát nem annyira az életünk megmentésére kell gondolunk – ami egyébként is nagyon problematikusnak tűnik -, hanem inkább a becsületes halálra, fegyverrel a kézben.”³⁶

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!