történelem – Oldal 32 – Bal

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

Fejezet

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

„A beszélgetésre Czerniakówék lakásán került sor, a Chlodna utcában. Dr. Adolf Berman [a Centos tagja. – Sz. K.] is jelen volt. Felicja Czerniakówna tagja volt a Centos Bizottságnak. Arról a veszedelemről beszéltünk, ami az árvaházak gyerekeit és a Centoshoz tartozó többi gondozóhely védenceit fenyegeti. Aggályunkat fejeztük ki, hogy a deportálás ki fog terjedni az árvaházakra, és kértük, hogy férje avatkozzon be … Másnap dr. Felicja Czerniakówna értesített minket, hogy Czerniaków mérnök határozottan megparancsolta a zsidó rendőrségnek, hogy mentesítse a gyermekintézményeket a deportálástól. (A zsidó rendőrség parancsnoka később megerősítette, hogy tényleg kapott ilyen utasítást.) Megkérdeztük Czerniaków feleségét, mi lesz, ha a hitleristák megparancsolják az árvaházak elszállítását is. Dr. Czerniakówna – miután beszélt a férjével – azt válaszolta, hogy Czerniaków mérnök saját életével garantálja, hogy idáig nem engedi fajulni a dolgokat.”¹²

Czerniaków mindent megtett, hogy az emberek egyes csoportjait megmentse a visszavonhatatlan végtől. Kezdetben talán még abban is reménykedett, hogy a fizikai megsemmisítés csak rosszindulatú rágalom. De ha napokra vagy órákra el is tudta magával hitetni, hogy több százezer, sőt több millió embert mégsem lehet egyszerűen megsemmisíteni, az SS varsói akciója és követelései nagyon gyorsan rányithatták szemét a tragikus valóságra és egyben a saját felelősségére is. Adolf és Barbara Berman a következőképpen írja le Czerniaków öngyilkosságának körülményeit: „Este 8 óra körül felhívták a lakásán, s értesítették, hogy a gmina épületében a Gestapo képviselői várnak rá. Az elnök azonnal elment a gminába, ahol a gestapósok tudattak vele egy sor utasítást a kitelepítéssel kapcsolatban. Amikor elmentek, Czerniaków megkérte a szolgálatos rendőrt, hozzon neki egy pohár vizet. Az elnök felesége nyugtalan volt férje hosszú távolléte miatt, elment a gminába, ahol a férjét már holtan találta; ciánkálival mérgezte meg magát.”¹³

Az asztalon két rövid levél volt. Az elsőt a feleségéhez címezte: „Azt követelik tőlem, hogy a saját kezemmel gyilkoljam meg saját törzsem gyermekeit. Nem maradt más hátra számomra, meg kell halnom.” Legközelebbi munkatársainak ezt írta: „Erőtlen vagyok. Fájdalom és szánalom tölti el a szívemet. Tovább nem bírom elviselni. Tettem megmutatja mindenkinek, mit kell tennie.”¹⁴

Czerniaków halála nagy megdöbbenést keltett; fokozta a lakosság körében a pánikot. Senki előtt nem volt már kétséges, hogy mindannyian halálra vannak ítélve. Czerniaków helyére a mindenki által gyűlölt, szélsőségesen reakciós, gátlástalan Maksymilian Lichtenbaum került, aki azt hitte, hogy népe feláldozásával megmentheti saját maga és barátai életét. De rajta vesztett, 1943. április 23-án három más tanácstaggal együtt őt is agyonlőtték.

Amikor köztudottá vált a „kitelepítés” megkezdése, valóságos emberáradat rohanta meg a német vállalatokat. A német cégek igazolása ugyanis, kezdetben biztos menedéknek tűnt. Egy-egy munkahelyért géppel vagy pénzzel fizettek. Egyes német vállalatok zsidó üzemvezetőik segítségével hatalmas hasznot húztak a „tehénnel” (így nevezték a pénzért eladott munkaigazolványt) való kereskedelemből. A kitelepítés első napjaiban még voltak, akik úgy gondolták, hogy csak bizonyos pontokat, a legszegényebb háztömböket, a nyomor fészkeit érinti az akció. A harmadik napon már szertefoszlottak ezek az illúziók. Péntektől, 24-től kezdve teljes városrészeket vettek blokád alá, és kergették lakóikat a gyűjtőhelyekre.

A kezdeti időszakban a német egységek még nem kapcsolódtak be közvetlenül a megsemmisítő akcióba. Elsősorban a zsidó rendőrség végezte a „piszkos munkát”. A Judenrat szerepe szinte teljesen megszűnt, illetve Czerniaków halála után a megszállók már a látszatra sem adtak. A tanácson belül szinte teljesen a gettórendőrség parancsnoka, Jakub Lejkin és helyettesei vették át az irányítást.

A gyűjtőhely a szögesdróttal körülvett Umschlagplatz volt, a korábbi kereskedelmi rakodótér, amelyről mellékvágány vezetett a Gdanski pályaudvarra. Mieczyslaw Szmerling, a brutalitásáról ismert rendőrtiszt és egy Rode nevezetű volt francia idegenlégiós altiszt lett élet és halál ura. A német megsemmisítőegységek parancsnoksága az akcióban részt vevő zsidó rendőröket és családjukat mentesítő igazolványokkal látta el.¹⁵

Július 22-ét követően az Umschlagplatzról naponta indultak a vasúti szállítmányok. A vagonokba általában 5000-6000 ember volt bezárva, s mint később már bizonyossá vált, ez a közlekedés egyirányú volt a Varsó-Malkinia vonalon, Treblinka végállomással.

Július 29-én az „Einsatz Reinhard” funkcionáriusai közvetlenül is bekapcsolódtak az „akció” végrehajtásába. Ettől kezdve a blokádokat 10-20 SS-katona, valamint az 50-100 ukránból, lettből, litvánból és a varsói gettórendőrség kb. 250-350 tagjából álló kisegítő alakulat hajtotta végre.

„Reggel 6 órakor fantasztikus lármára ébredtünk. Az udvarra behatolt a zsidó rendőrség egyik erős egysége és bezárta a kaput. Felhangzott a szigorú parancs: minden lakó az udvarra! A kitelepítendők 15 kilós csomagot hozhatnak magukkal. Aki mentesül a kitelepítés alól, mutassa be dokumentumait. Nagy zűrzavar keletkezett. Félig felöltözött emberek szaladgáltak az udvaron, igazolványaikat, dokumentumaikat mutogatva. A rendőrök szétfutottak a lépcsőházakba, a padlástól a pincéig, és kezdték előhalászni a rejtőzködőket. Perceken belül teherautók jelentek meg az udvaron. Az előrángatott embereket a kocsikra dobálták, a többieket pedig, azokat, akik önként jelentkeztek, sorbaállították az udvaron és ellenőrizték dokumentumaikat. Elég engedékenyek voltak. Ha valakinek igazolása volt valamelyik gyártól vagy társadalmi szervezettől, azt elengedték. Más azonban nem számított nekik: sem a fizikai állapot, sem a megjelenés. A kocsira fiatal, jól öltözött emberek is felkerültek. Sokan közülük nem is abban a házban laktak, s csak azért voltak ott, mert valami gépet hoztak, »műhelyt« akartak nyitni …

Négy teherkocsi mintegy 120 személyt vitt el. Akik helyben maradtak, gyűjteni kezdtek a kitelepülök megsegítésére …”

„… 28-29-e táján a zsidó rendőrség által szervezett blokádok mellett a németek is bekapcsolódtak az emberek elhurcolásába; ukrán és litván egységeket vettek igénybe. Ezek különösen brutálisak voltak, s nem egyes házakat, de teljes háztömböket és utcákat blokkoltak le. A blokádot sűrű lövöldözéssel kezdték, agyonlőtték az ablakból, a balkonokról kihajoló vagy ott bujkáló embereket. Aztán elhangzott a kiáltás: »Alle herunter!« Az ukránok végigrohantak a folyosókon, betörtek a lakásokba, a lakókat puskatussal verték és kikergették az udvarra, ahol sorba állították őket … A lakók közül csak keveset engedtek el, a többséget, hatalmas tömegeket, ötös sorokba állítva, erős ukrán kordonnal körülvéve, az Umschlagplatzra meneteltették. Akik útközben menekülni próbáltak, azokat agyonlőtték, de rálőttek a járókelőkre is …”¹⁶

Hogy mi lesz a kitelepülök sorsa, arról a legkülönbözőbb hírek terjedtek. Sok emberben még mindig élt az illúzió, hittek abban, hogy van valahol keleten egy hely, ahová a kitelepített százezrek útja vezet. Az üldözöttek félelme, görcsös víziója nem tudott eljutni a poklok olyan mélységéig, mint a tömeggyilkosság fantáziája.

Július 29-én a varsói gettórendőrség parancsnoka felhívást intézett a gettó lakosságához. Ebben, hogy fokozza az illúziókat és megnyugtatóan hasson, a kitelepítés önkéntességét hangsúlyozta. „Tudatom azokkal a lakosokkal, akiket a hatóságok rendelete értelmében kitelepítenek, hogy minden olyan személy, aki július 29-én, 30-án vagy 31-én önként jelentkezik kitelepülésre, élelmiszercsomagot kap, 3 kiló kenyeret és 1 kiló lekvárt.

A gyülekezőhely, ahol az élelmiszert is kiadják, a Stawka tér és a Dzika utca sarkán van.”¹⁷

A felhívás kihirdetői jól számítottak. A gettó kiéhezett, reménytvesztett nyomorultjai ezrével jelentkeztek kis hátizsákjukkal a megadott napokon az Umschlagplatzon. Nagy részük illegálisan élt a gettóban, egyik helyről a másik helyre menekülve a blokád elől. Hittek, mert hinni akartak a kitelepítésben. A kenyér és a lekvár ígérete csábító volt, s a németek megnyugtató nyilatkozatokat tettek. Ezekben a napokban a zsidó tanács nevében a következő szövegű plakátot terjesztették a gettóban: „A hatóságok megbízásából közöljük, hogy hamisak mindazok a híresztelések, amelyek a kitelepítettek sorsára vonatkozóan keringenek a zsidó városrészben. A kitelepítetteket keletre irányították, és ott dolgoznak. Felhívjuk a lakosságot, őrizze meg a nyugalmát, és ne akadályozza a kitelepítési akciót.”¹⁸ Ebben az időszakban 20 000 ember jelentkezett önként az Umschlagplatzon. Olyan hírek is terjedtek, hogy néhány család állítólag hírt kapott kitelepített személyektől, akik élnek és dolgoznak. Brzescből, Kozienicéből és Lublinból érkeztek volna ilyen hírek. Ekkor még senki sem tudta, merre mennek a vonatok. Keresztény oldalról jöttek nem egészen pontos értesülések, mintha Malkinia és Treblinka irányában haladtak volna a vonatok. Az emberek találgattak. Az mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy a fiatalokat munkára viszik, de az idősebbek és a gyerekek sorsa felől nem nagyon volt kétsége senkinek. Rövidesen tudomásukra jutott, hogy az időseket, betegeket, gyerekeket többnyire el se szállították, csak a zsidó temetőbe vitték, és ott agyonlőtték őket. Ehhez hasonló akcióra többször sor került. Később a helybeni kivégzések csökkentek.

A varsói gettó megsemmisítésének első napjaiban különösen a sok ezer árva sorsa rázkódtatta meg a már elfásuló lakosságot. Attól kezdve, ahogy a németek közvetlenül bekapcsolódtak az emberek összeszedésébe, meg volt pecsételve az árvák sorsa. Elsők között a neves pedagógus, dr. Janusz Korczak árvaházának lakóit irányították az Umschlagplatzra. S bár Korczakot az ellenállók meg akarták menteni, hogy a keresztény oldalon elrejtsék, ő ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjen neveltjeivel, ha kell, a halálba is. Már az első napokban 30 gyermekmenhely, kb. 4000 gyermek és nevelő útja vezetett az Umschlagplatzra és onnan a vagonokba.¹⁹

„Még egyszer meg kell hogy ismételjem ezeket a banális szavakat – írja a szemtanú Jehoszua Perle író. – Senkinek nincs olyan tolla, hogy le tudja írni ezt a szörnyű képet. A gyerekgyilkos hitleristák őrjöngenek, szüntelenül lövöldöznek. 200 gyerek áll a halálveszedelemben. Rögtön lelövik őket egy szálig. És akkor valami egészen különleges történt: ez a 200 gyerek nem kiabált, a 200 ártatlan lény nem sírt, egy sem szaladt el, senki nem bújt el; mint a beteg kis fecskék tanítójukhoz, nevelőjükhöz, apjukhoz és barátjukhoz, Janusz Korczakhoz bújtak, hogy ő őrizze és védje őket

Ő állt be elsőnek. Vékony, lesoványodott testével mintha takarni akarta volna a gyerekeket. A hitlerista kutyák nem vettek semmit tekintetbe, revolver az egyik kezükben, pálca a másikban: Mars!

Jaj annak, aki látta ezt a szörnyű képet. Janusz Korczak kalap nélkül, kabátján csíkkal, kitaposott cipőben, a legkisebb gyereket kézen fogva megy előre. Néhány fehérköpenyes nővér is megy, és mögöttük 200 szépen megfésült gyerek, akit a halálba vezetnek.

A gyerekeket minden oldalról német, ukrán és zsidó rendőrök veszik körül.

A Judenratban ekkor tudták meg, hogy mi történik a Sienna utca 16-ban, Korczak intézetében. Elkezdtek kapkodni, telefonálni, meg akarták menteni.

Mit gondoltok, kit akart a Judenrat megmenteni? Nem a 200 gyereket, egyedül csak Janusz Korczakot.

Ő szépen megköszönte a Judenrat urainak, akik Varsó összes zsidóit odadobták áldozatul, és a gyerekeivel együtt ment a rakodótérre.

Zokogtak a kövek, ezt a processziót látva. A hitlerista gyilkosok bottal kergették a gyerekeket, és állandóan lövöldöztek.

A mai napig nincs nyoma, hová tűnt Janusz Korczak és 200 árvája. Semmiféle jel nem maradt utánuk. A fenti néhány sor a kezdete annak a véres krónikának, amelynek címe: »Janusz Korczak és 200 kisgyermeke.«”²⁰

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet hadsereg szembeszáll a fasiszta „Tájfunnal”

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Moszkva és Leningrád hősi védelme

A szovjet hadsereg szembeszáll a fasiszta „Tájfunnal”

A moszkvai irányban való támadást a nácik mint „fő”, döntő támadást készítették elő. A Moszkvát biztosító szovjet csapatokra mérendő végső csapás céljából a fasiszta hadvezetés három csapásmérő csoportosításban három tábori hadsereget, három páncélos csoportot és nagy mennyiségű megerősítő erőt, összesen 77,5 hadosztályt (több mint 1 millió főt), közel 14 500 löveget és aknavetőt és 1700 harckocsit összpontosított. A szárazföldi csapatok légi támogatása a 950 harci repülőgépet számláló 2. légiflottára és a 8. repülőhadtestre hárult. A csapatok parancsnoka Bock és Kluge táborszernagy, Strauss, Guderian, Hoth tábornok és mások voltak.

A fasiszta-német „Közép” hadseregcsoport szeptember végére, a hadművelet megkezdésének idejére minden előkészületet befejezett. Hitler a csapatokhoz intézett október 2-i felhívásában kijelentette: „Három és fél hónap múltán végre megértek a feltételek, hogy még a tél beállta előtt egy hatalmas csapással szétzúzzuk az ellenséget. Minden előkészületet, ami emberi erőből tellett, befejeztünk … Ma megkezdődik ennek az évnek az utolsó, döntő csatája.”

A hatalmas ellenséges csoportosítással a szovjet hadvezetés lényegesen kevesebb embert és eszközt tudott szembeállítani. A Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Front (parancsnokok I. Sz. Konyev tábornok, Sz. M. Bugyonnij marsall és A. I. Jerjomenko tábornok) 95 hadosztállyal (körülbelül 850 000 fővel), 780 harckocsival, 545 repülőgéppel, valamint 6800 löveggel és aknavetővel rendelkezett.

A „Tájfun” első hadműveletét a déli ellenséges csapásmérő csoportosítás kezdte. Ez a csoportosítás szeptember 30-án Sosztka, Gluhov körzetéből Orjol irányában és Brjanszkot délkeletről megkerülve mért csapást a Brjanszki Front csapataira. Október 2-án a másik két csoport is támadásba ment át Duhovscsina és Roszlavl körzetéből. Vjazma felé mértek találkozó irányú csapásokat, amelyeknek a célja az volt, hogy átkarolják a Nyugati és a Tartalék Front főerőit. Az első napokban az ellenséges támadás eredményesen haladt. Az ellenségnek sikerült kijutnia a Brjanszki Front 3. és 13. hadseregének hátába, Vjazmától nyugatra pedig bekerítette a Nyugati Front 19. és 20., valamint a Tartalék Front 24. és 32. hadseregét.

Az, hogy az ellenséges páncélos csoportok mélyen áttörtek és a még védelemre kellőképp be nem rendezkedett három front jelentős erőit bekerítették, továbbá az, hogy a mozsajszki védelmi vonalban nem voltak csapatok, azzal a veszéllyel járt, hogy az ellenség eléri Moszkvát.

Ezekben a vészterhes napokban a párt Központi Bizottsága, az Állami Honvédelmi Bizottság és a főhadiszállás hatalmas munkát végzett, hogy minden erőt mozgósítson a főváros védelmének megszervezésére.

Október 5-én éjszaka az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott Moszkva védelmére. A mozsajszki védelmi vonalat jelölték ki a fő ellenállási vonallá, s sürgősen odairányítottak minden erőt. Ugyanakkor döntés született arra, hogy minden párt-, szovjetszerv és társadalmi szervezet erőfeszítését az ország belsejében létrehozandó új hadászati tartalékok megszervezésére, felfegyverzésére és az ütközetbe való bevetésük előkészítésére összpontosítják.

Annak érdekében, hogy tisztázzák az adott arcvonalszakaszon kialakult helyzetet, továbbá hogy segítséget nyújtsanak az ellenség visszaverésére hivatott új csapatcsoportosítás megszervezésében a Nyugati és a Tartalék Front törzsének, az események körzetébe érkeztek az Állami Honvédelmi Bizottság és a főhadiszállás képviselői: V. M. Molotov, K. J. Vorosilov és A. M. Vaszilevszkij. E képviselők a mozsajszki védelmi vonalba irányítottak a visszavonuló csapatokból mintegy öt hadosztályt. A főhadiszállás intézkedett, hogy más frontokról és az ország belsejéből erőátcsoportosítást hajtsanak végre. Távol-Keletről Moszkva alá irányítottak át három lövész- és két harckocsihadosztályt.

Október 10-én – képviselőcsoportjának javaslatára – az Állami Honvédelmi Bizottság egy kézben egyesítette a Nyugati és a Tartalék Front csapatainak a vezetését. Csapataikat a Nyugati Frontba egyesítették, s élükre G. K. Zsukovot nevezték ki, aki eddig a Leningrádi Front parancsnoka volt. A haditanács tagja továbbra is N. A. Bulganyin maradt, a törzs főnöke pedig V. D. Szokolovszkij tábornok. Határozatot hoztak, hogy a főváros közelében kiépítenek még egy védővonalat, a moszkvai övezetet.

A Vjazmánál bekerített szovjet csapatok férfiasan küzdöttek, ellencsapásokat mértek az ellenségre, és kitörtek a bekerítésből. Erre így emlékezett vissza P. Lukin, N. Ohapkin és P. Szilantyev, akik részt vettek a kitörésben és a 29. lövészhadosztály állományába tartoztak: „Csapataink tüzérségi támogatással állandóan rohamoztak. Különösen hevesen rohamoztunk október 8-12. között, amikor a hadosztály harctevékenységébe bekapcsolódott Flenov százados »Katyusa«-ütege … A németek egyáltalán nem számítottak a bekerített szovjet zászlóaljak és ezredek támadására. A fasiszták nyilvánvalóan azt gondolták, hogy a nagy veszteségeket szenvedett bekerített egységek ez alkalommal nem veszélyesek, végeznek velük. De hamarosan összeszedték magukat ezek a zászlóaljak és ezredek, és megindultak előre, keleti irányban. A németek sietve nagy egységeket és technikai eszközöket irányítottak oda.”

A bekerített szovjet csapatok aktív harctevékenysége komoly hatással volt az események alakulására. Vjazma körzetében 28 német hadosztályt kötöttek le, amelyek itt toporogtak, s nem tudták támadásukat folytatni Moszkva ellen.

Guderian Orjoltól Tula felé nyomuló előrevetett páncéloshadosztályai Mcenszk körzetében D. D. Leljusenko tábornok 1. különleges lövészhadtestének ellenállásába ütköztek. Itt alkalmazták először igen eredményesen a 4. és 11. harckocsidandárok (parancsnok: M. J. Katukov ezredes és V. A. Bondarjev alezredes) harckocsizói a lesállásokat. Az ellenség Mcenszknél történt megállítása megkönnyítette Tula védelmének a megszervezését. Az itteni, majd a Moszkva alatti védelmi harcokban tanúsított sikeres tevékenységéért a 4. dandárt 1. gárda harckocsidandárrá szervezték át.

Október 10-re heves harcok lángoltak fel a Volga felső folyása és a Lgov közötti arcvonalszakaszon. Az ellenség elfoglalta Szicsevkát, Gzsatszkot, elérte a Kalugába vezető utakat, harcokat vívott Brjanszk körzetében, Mcenszknél, a Poniriba és Lgovba vezető utak mentén. Az elkövetkező napokban a legnagyobb sikert az ellenség északi csapásmérő csoportosítása érte el, amely október 14-én betört Kalinyinba. Október 17-én a főhadiszállás I. Sz. Konyev tábornok parancsnoksága alatt létrehozta itt a Kalinyini Frontot, a haditanács tagjává D. Sz. Leonov hadtestkomisszárt nevezték ki.

A szegényparaszti családból származó, 1918 óta párttag, 44 éves Ivan Sztyepanovics Konyev tábornok akkor már hosszú utat tett meg a katonai szolgálatban. Kezdve attól, hogy a polgárháború komisszárja volt, eljutott a szovjet hadseregben a körzetparancsnoki beosztásig. A Nagy Honvédő Háború kezdetén hadseregparancsnok volt. Miután Moszkva védelmének azokban a súlyos napjaiban a Kalinyini Front parancsnoka lett, I. Sz. Konyev a háborúban mindvégig olyan frontok élén állt, amelyek az ellenséggel vívott küzdelmek fő frontjai voltak. A kurszki csata, a Dnyeperért vívott harcok, a jobbparti Ukrajnában, majd a nyugati körzetekben kibontakozó támadás, a gigantikus méretű lengyelországi, berlini és prágai hadművelet – íme ezek voltak a szovjet hadsereg kiemelkedő hadvezére harci útjának egyes szakaszai.

A kalinyini irányban vívott harcban részt vett a teljes 9. német hadsereg, amely ily módon kiesett a Moszkva elleni támadásból.

A moszkvai csata történetébe dicsőséges fejezetet írtak Tula védői. E hős város leküzdhetetlen akadályt jelentett az ellenség déli csapásmérő csoportosításának az útjában. A. N. Jermakov tábornok 50. hadseregének, valamint a tulai légvédelmi körzetnek a csapatai a munkásosztagok támogatásával visszaverték a hitleristák minden rohamát. A tulai védelem megszervezésében kimagasló szerepet játszott a városi védelmi bizottság, V. G. Zsavoronkovnak, a területi pártbizottság titkárának vezetésével. Különösen szívósan és férfiasan állt helyt Tula védelmében a 258. lövészhadosztály (parancsnok K. P. Trubnyikov dandárparancsnok), a tulai munkásezred (parancsnok A. P. Gorskov), valamint a 732. légvédelmi tüzérezred.

Azokban a vészterhes napokban, amikor az arcvonal közeledett Moszkvához, az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott és intézkedett a fővárosi kormányhivatalok, diplomáciai képviseletek, védelmi jelentőségű vállalatok, tudományos és kulturális intézmények kitelepítéséről. Az SZK(b)P KB Politikai Bizottsága, az Állami Honvédelmi Bizottság, a főhadiszállás és a vezérkar hadműveleti csoportja azonban Moszkvában maradt, ahonnan tovább irányította az országot és a fegyveres erőket. Október 19-én Moszkvában és a hozzá tartozó körzetekben ostromállapotot vezettek be.

A szovjet hadvezetés erőket gyűjtött, hogy elhárítsa az októberben, a Moszkvába vezető utakon kialakult fenyegető helyzetet. A főhadiszállás tartalékából és más frontoktól elvont erőkből 11 lövészhadosztállyal, 16 harckocsidandárral, s több mint 40 tüzérezreddel egészítették ki a Nyugati Frontot. A frontparancsnokság ezekkel az erőkkel zárta le a Moszkvába vezető legfontosabb irányokat: a volokolamszki, a mozsajszki, a malojaroszlaveci és a kalugai irányt. Október végén a Szelizsarov és Tula közötti arcvonalszakaszon már két front tíz hadserege tevékenykedett. Moszkva védői küzdöttek minden talpalatnyi földért, s kezdetben csak lassították, majd megállították az ellenség előrenyomulását, s összefüggő védővonalat építettek ki.

A támadás egy hónapja alatt az ellenség 230-250 kilométert tett meg, elfoglalta Kalinyint, Volokolamszkot, Mozsajszkot, kijutott a Nara-folyó partjára, és elérte Tulát. Ez volt októberi támadásának a határa. A további támadás érdekében az ellenség kéthetes felkészülésbe kezdett. Ezt a szünetet a szovjet hadvezetés a frontok erőinek feltöltésére, a főváros közelében levő védelem megszilárdítására használta fel.

A kommunista párt Központi Bizottságának felhívásai arra szólítottak fel, hogy minden erőt a haza védelmére, az ellenség feletti győzelem megszervezésére kell fordítani. Az arcvonalban és a hátországban széleskörűen kibontakozó pártpolitikai munka megerősítette a szovjet emberekben az erejükben és a szovjet állam legyőzhetetlenségében való hitet.

A Moszkvai Szovjet hagyományos ünnepi ülése 1941. november 6-án, az Októberi Forradalom 24. évfordulója alkalmából, majd november 7-én a csapatok díszszemléje a Vörös téren annak a kifejezése volt, hogy a szovjet vezetők biztosak a főváros sorsában. November 7-én, a Lenin-mauzóleum tribünjéről elhangzottak I. V. Sztálinnak a díszszemle résztvevőihez intézett lelkesítő szavai: „Az egész világ szeme rátok szegeződik, bennetek látja azt az erőt, amely a német területrablók haramiabandáját meg tudja semmisíteni. Európa német hódítók igája alá került, leigázott népei rátok szegzik tekintetüket, bennetek látják felszabadítóikat. Nagy, felszabadító küldetés jutott osztályrészetekül. Legyetek hát méltók e küldetésre! A háború, amelyet ti viseltek, felszabadító, igazságos háború. Lelkesítsen benneteket ebben a háborúban nagy elődeink, Alekszandr Nyevszkij, Gyimitrij Donszkoj, Kuzma Minyin, Gyimitrij Pozsarszkij, Alekszandr Szuvorov, Mihail Kutuzov bátor példaképe! Vezéreljen benneteket a nagy Lenin győzedelmes zászlaja!”¹ – Sztálin: A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 35-36. old.*

A Vörös téren, a Lenin-mauzóleum előtt feszes rendben elhaladó, teljes harci felszerelésű és azonnal az arcvonalba induló ezredek azt a meggyőződést ébresztették a szovjet emberekben, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik a fordulat a háború menetében.

A közeledő telet már érezték a hitleristák. Sietve felújították a támadást november 15-én. A „Közép” hadseregcsoport szinte valamennyi páncélos- és gépesített hadosztályát magába foglaló csapásmérő csoportosítások nekilendültek északról Moszkvát megkerülve Klin és Szolnyecsnogorszk és dél felől Tula, Kasira irányában. Az északi ellenséges csoportosítás erős csapása érte D. D. Leljusenko tábornok 30. és K. K. Rokosszovszkij tábornok 16. hadseregét. Az arcvonal közepén L. A. Govorov tábornok 5. és M. G. Jefremov tábornok 33. hadserege, Tuda körzetében pedig I. V. Bolgyin tábornok² – I. V. Bolgyin tábornok 1941. november 22-én vette át az 50. hadsereg parancsnokságát.* 50. hadserege hárította el az ellenség támadását. A szovjet harcosok – a sorkatonáktól a parancsnokokig – minden lehetőt, sőt lehetetlent is megtettek, hogy megállítsák és útját állják a fővárosba igyekvő ellenségnek.

Tüzérek, gyalogosok, műszakiak, híradósok bámulatos hősiességet tanúsítottak. Gyakran megtörtént, hogy a tüzérek megrongált lövegekből is tovább tüzeltek. A gyalogosok kézigránátokkal és gyújtópalackokkal harcoltak a páncélosok ellen. A híradósok az ellenség heves tüzelése közben telepítették és javították a híradó vonalakat.

K. Rokosszovszkij megrajzolja a Moszkvát megközelítő egyik ellenséges főcsapás irányában folytatott harc hű képét: „Visszaemlékezve azokra a napokra, felötlik emlékezetemben a 16. hadsereg. A számtalan sebből vérző, meggyengített hadsereg a szülőföld minden méterén újból és újból megkapaszkodott, újból és újból kemény ütéseket mért az ellenségre. Ha egy lépést hátrált, ismét kész volt csapást mérni az ellenségre, állandóan gyengítve azt. Nem sikerült az ellenséget teljesen megállítania, de azért a védelem szilárd arcvonalát az mégsem tudta áttörni. Mindkét fél a legnagyobb erőfeszítéseket tette.”

A moszkvaiak is készültek az ellenség visszaverésére. A főváros félelmetes látványt nyújtott. Harckocsi-akadályok borították, a város szélein barikádok emelkedtek, a házak falaiban lőrések tátongtak. A városba vezető utak mentén sok ezer moszkvai dolgozott. Lövész- és harckocsi elleni árkokat ástak, tüzérségi tüzelőállásokat készítettek. Többségük nő volt. A komor arcokról elszántságot lehetett leolvasni: mindent megtesznek, hogy az ellenség ne törjön át, ne legyen fejvesztettség és zavar. Sem eső, sem hó, sem a csontig ható szél, sem az ellenséges bombák nem szakíthatták meg munkájukat.

Az ellenség, mit sem törődve veszteségeivel, egyre csak tört előre. A főváros védői rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Közvetlenül mögöttük, veszélyesen közel volt Moszkva. A szovjet harcosok élethalálharcot vívtak. Tömegesen születtek a hőstettek. „Oroszország nagy, de hátrálni nincs hova – Moszkva van mögöttünk” -, ezek a szavak a panfilovisták körében születtek a duboszekovói kitérőnél, az ellenséggel vívott halálos kézitusában. A panfilovisták szavai a fővárost védők jelszavává váltak. Örökké megmarad az emlékezetben I. V. Panfilov tábornok 316., A. P. Beloborodov ezredes 78., V. I. Poloszuhin ezredes 32., A. F. Naumov ezredes 312., G. O. Martyiroszjan ezredes 239. lövészhadosztályának, A. I. Lizjukov ezredes 1. gárda gépkocsizó lövészhadosztályának, L. M. Dovator tábornok lovascsoportjának, M. J. Katukov és F. T. Remizov harckocsidandárának, valamint sok más egységnek és magasabbegységnek Moszkva alatti hőstette.

Nagyban hozzájárultak Moszkva védelméhez a légvédelmi csapatok. Sikeresen hárították el a főváros elleni ellenséges légitámadásokat, oltalmazták a harcmezőn a csapatokat, részt vettek az ellenséges páncélosok és gyalogság elleni harcban. A moszkvai légvédelem tüzérei és pilótái a főváros elleni légitámadások kezdetétől számítva négy hónap alatt több mint 1300 repülőgépet lőttek le. A főváros körüli légiharcokban a történelemben először hajtott végre V. V. Talalihin pilóta éjszakai és A. N. Katrics pilóta nagy magasságban való nekirepülést. Moszkva légterében összesen 24 nekirepülés történt. Jóllehet közel volt az arcvonal, a megbízható légvédelmi tüzér- és repülőoltalmazás következtében Moszkvának csak jelentéktelen károkat tudtak okozni a fasiszta légi kalózok.

A véres, kimerítő harc folytatódott november egész második felében. Moszkvától északra az ellenségnek sikerült elérnie a Moszkva-Volga-csatornát és átkelt rajta Jahroma körzetében, délen pedig kelet felől megkerülte Tulát és elérte Kasirát.

Válaszul a fasiszta csapatok veszélyes előrenyomulására, a Nyugati Front csapatai aktivizálódtak. November 27-től ellencsapásokat kezdtek mérni a legveszélyesebb ellenséges csoportosításokra. V. I. Kuznyecov tábornoknak a főhadiszállás tartalékából előrevont 1. csapásmérő hadserege előrevetett egységei Jahrománál megsemmisítették a csatorna keleti partjára átkelt ellenséget. A megerősített 1. gárda lovashadtest (parancsnok P. A. Belov tábornok) pedig Kasira körzetében csapást mérve a fasisztákra, visszavetette őket Mordveszhoz. Ezek voltak az első olyan – bár helyi jellegű – sikerek, amelyek már előrevetették a fővárosért vívott harc jellegének a megváltozását.

A „Közép” hadseregcsoport parancsnoksága nem fogta fel a helyzet megváltozásának kezdetét. A Nyugati Front északra mért ellencsapásait mint erős „lekötő rohamokat”, délen mért ellencsapásait pedig „a Tulától nyugatra levő Oka-terepszakasz megtartására” tett szovjet kísérletekként értékelte. Folytatva a támadást, az ellenség december 2-án elfoglalta Krjukovót, december 3-án Belij Raszt és Krasznaja Poljanát (Moszkvától 25 kilométerre). Az arcvonal középső szakaszán december 1-én Naro-Fominszkból kiindulva Aprelevkán át közvetlenül Moszkva irányában mért csapást.

Feszült napok voltak azok. Az ellenség, közel érezve a célt, eszeveszetten tört előre. A főváros hős védői azonban fokozatosan erősödtek. A Nyugati Front alárendeltségébe került az 1. csapásmérő hadsereg, valamint a 20. és 10. hadsereg.

Rokosszovszkij marsall emlékiratának egyik része világosan bemutatja, hogyan segítette a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása a front legveszélyeztetettebb szakaszain a csapatokat. „November végén az egyik éjszaka, amikor krjukovói harcálláspontomon tartózkodtam, közvetlen vonalon felhívott a legfelsőbb főparancsnok. Megkérdezte, tudok-e róla, hogy Krasznaja Poljana körzetében megjelentek az ellenség csapatai, és ha igen, mit tettem, hogy ne juthassanak be Krasznaja Poljanába. Sztálin különösen azt hangsúlyozta, hogy ebből a körzetből a fasiszták nagy űrméretű lövegekből megkezdhetik a főváros lövését. Jelentettem, tudok róla, hogy az ellenség előrevetett egységei megjelentek Krasznaja Poljanától északra, és más arcvonalszakaszokról egységeket küldtünk oda. A legfelsőbb főparancsnok közölte: a főhadiszállás intézkedett, hogy a moszkvai védőöv csapataiból küldjenek erősítést erre a terepszakaszra. V. D. Szokolovszkij, a front törzsfőnöke csakhamar értesített, hogy a front tartalékából egy harckocsidandárral, egy tüzérezreddel és négy »Katyusa«-osztállyal erősítik meg a 16. hadsereget.”

December 4-én, 5-én változás következett be a moszkvai arcvonalszakaszon. Az ellenség támadása leállt. A német fasiszta hadvezetés számára világossá vált, nem tudja Moszkvát elfoglalni. Halder még december 3-án csak arra mutatott rá, hogy veszélyes dolog a támadás leállítása és a védelembe való átmenet. December 4-én már kénytelen volt kijelenteni: „Ha von Bock táborszernagy úgy véli, hogy nincs semmi esély nagy veszteségeket okozni az ellenségnek a Moszkvától északnyugatra folyó támadás során, akkor meg kell adni neki a jogot, hogy beszüntesse a támadó tevékenységet.”

Befejeződött a moszkvai csata védelmi szakasza. Szertefoszlott az ellenségnek az a reménye, hogy elfoglalja a Szovjetunió fővárosát és fő iparvidékét.

Így fulladt ki a hitlerista „Tájfun” – a náci tábornokok utolsó reménye, hogy megvalósíthatják az általuk kidolgozott „Barbarossa”-terv céljait.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

Fejezet

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

Egyre nyomasztóbb hírek érkeztek a Németországhoz csatolt nyugati területekről: a németek ezrével gyilkolják a zsidókat. Chelmnóból valaki hírül hozta, hogy több ezer családot gázzal mérgeztek meg. Varsóban hosszú ideig nem adtak hitelt az ilyen híreknek. Az emberek egészséges ítélőképessége tiltakozott az ilyen hírek befogadása ellen. Annál nagyobb volt a borzalom és a megrázkódtatás, amikor minderről hiteles, kézzelfogható bizonyítékokat kaptak. Június-júliusban a félelem gonosz árnyként telepedett rá a gettó amúgy is sokat szenvedett lakosságára. Július 19-én, vasárnap elterjedt a hír, hogy Varsó zsidó lakosságát keletre telepítik. A híreket a németekkel kapcsolatban álló zsidók terjesztették. Sokan megpróbálták elmenekíteni családjukat. A Judenrat ugyanakkor nem kapott semmilyen információt. Czerniaków megpróbálta megnyugtatni az embereket. Egyesek még azt is feltételezték, hogy az egészet csak a zsidó nagykereskedők találták ki, hogy ezáltal emelhessék az árakat. Czerniaków naplójából szinte napról napra nyomon követhető a tanácstalanság és a kétségbeesés fokozódása:

„1942. július 18. Lejkinnel, Brandttal és Mendével. A nap telve rossz előérzetekkel. Híresztelések arról, hogy hétfőn este megkezdik a kitelepítést (mindenkit!?). Megkérdeztem a kormánybiztost, tud-e erről valamit. Azt mondta: nem, és nem is hisz benne. A városrészben ugyanakkor pánik van, egyesek kitelepítésről, mások pogromról beszélnek. Ma és holnap ki kell ürítenünk a zsinagógát külföldi zsidók számára …

július 19. Reggel a gmina. A városban fantasztikus a pánik. Kon, Heller, Éhrlich pánikkeltő híreket terjesztenek. Az egész mesterkélt propagandának tűnik. Bárcsak az is lenne! Mások arról beszélnek, hogy 40 vagon áll készenlétben … A pánik miatt bejártam az egész körzetet. Nem tudom, sikerült-e megnyugtatnom a lakosságot. Megtettem a magamét. A hozzám érkező delegációkba megpróbálok lelket önteni. Hogy ez nekem mibe kerül, nem tudják … Arra törekszem, ne kerüljön le az arcomról a mosoly.
július 20. Reggel 7.30 a Gestapón. Kérdezem Mendét, mi igaz a híresztelésekből. Azt felelte, hogy semmit sem hallott róluk. Majd Brandthoz fordultam, de ő is azt felelte, semmiről nem tud semmit. Bizonytalanságban jöttem el. Ezután főnökéhez, Boehmhöz fordultam. Az azt felelte, talán Hohenmann mondhatna valamit ezekről a híresztelésekről. Megemlítettem neki, hogy állítólag ma fél nyolckor kezdődik el a kitelepítés. Erre azt felelte, hogy talán tudna róla, ha lenne valami. Ekkor Schererhez, a III. ügyosztály helyettes vezetőjéhez fordultam, aki csodálkozását fejezte ki a híreszteléseket illetően és kijelentette: ő sem tud semmiről. Miután megkérdeztem, az embereknek megmondhatom-e, hogy nincs okuk a félelemre, azt mondta: nyugodtan megtehetem, mindaz, amit neki mondtam, értelmetlenség és butaság (Quatsch und Unsinn).”⁷Eközben egyre súlyosbodott a helyzet. 21-én délelőtt már a helyi rendőrség is olyan gátlástalanná vált, hogy behatolt a Judenrat épületébe, és minden indok nélkül letartóztatta a jelenlevő tanácstagokat. Czerniakówra ráparancsoltak, maradjon a hivatalában. Közben elmentek a lakására és el akarták vinni a feleségét, aki szerencséjére nem tartózkodott otthon. Az „akció” kezdetén 60 túszt tartóztattak le, köztük tanácstagokat, több neves értelmiségit. A letartóztatások zömét a gettó elitnegyedében, a Chlodna utcában és környékén foganatosították, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy erkölcsi nyomást gyakoroljanak Czerniakówra és a Judenrat szabadon maradt tagjaira.

„Brandthoz fordultam – írja naplójában Czerniaków -, aki jelentette, hogy holnap vagy holnapután szabadon engedik a túszokat. Auerswaldnál tiltakoztam Gepner és az Ellátási Bizottság többi tagja ügyében … Az volt a benyomásom, hogy Gepnert illetően ingadozik. Éppen ezért hangsúlyoztam, hogy Gepner az Ellátási Bizottság lelke. Hatig a gminában ültem, a feleségemet is odahoztam. Este nyugalom. Éjszaka halálesetek.”⁸

Az 1942. július 21-ről 22-re virradó éjszaka a rendőrség és az „Einsatz Reinhard” emberei megszállták a varsói gettó területét.

Délelőtt tíz órakor magas rangú SS-tisztek csoportja jelent meg a varsói zsidó tanács épületében Hermann Hoefle Sturmbannführerrel az élen, és az alábbi parancsot diktálta le a Zsidó Öregek Tanácsa jelenlevő tagjainak:

„A következőket hozzuk a zsidó tanács tudomására:

Minden Varsóban lakó zsidót nemre és korra való tekintet nélkül áttelepítenek keletre.
Ez alól felmentést nyernek a következők: [a-bpontig felsorolták azokat, akik német vállalatoknál dolgoztak, vagy akik munkavégzésre számításba jöhettek; felsorolták a gettóhatóságok hatáskörébe tartozó intézmények dolgozóit, a rendőröket stb. és közvetlen hozzátartozóikat].
Minden kitelepülő zsidó 15 kilós úticsomagot vihet magával személyes holmijából. A 15 kilósnál nagyobb csomagot elkobozzák. Minden értéktárgyat, pénzt, ékszert, aranyat stb. magukkal vihetnek, továbbá három napra való élelmet.
A kitelepítés kezdete 1942. július 22., 11 óra.”⁹

Az utasításhoz csatoltan külön rendelkezések szabályozták a zsidó tanács tevékenységét a kitelepítés időszakában. Tagjait személyesen tették felelőssé azért, hogy mindennap „szállításra készen álljon a megfelelő számú zsidó”. Feladatának ellátásában támaszkodhat a zsidó rendőrségre (1000 ember). „A Judenratnak gondoskodnia kell arról, hogy 1942. július 22-től kezdve mindennap legkésőbb 16 órára a gyülekezőhelyen legyen 6000 zsidó. Így 1942. július 22-én 6000 zsidónak kell lennie a Transferstelle mellett levő rakodótéren. A naponta előállítandó zsidó csoportot egyelőre az összlakosság egészéből állíthatják össze, a későbbiekben a zsidó tanács pontos utasításokat kap, hogy melyek azok az utcarészek vagy lakótömbök, amelyeket az adott napon ki kell ürítenie … 1942. július 23-án ki kell üríteni a Stawka utcai zsidó kórházat … Estére a kórház épülete már álljon készen a kitelepítésre szánt zsidók fogadására … A zsidó tanácsnak törődnie kell azzal is, hogy a kitelepített zsidók után hátramaradt ingóságokat, amennyiben nem fertőzöttek, összegyűjtsék és a később megjelölendő gyűjtőhelyekre szállítsák …” A rendelkezés további pontjai a zsidó tanácsot teszik felelőssé azért is, hogy a német üzemekben a zsidó munkások a kitelepítések idején zavartalanul dolgozzanak. „A Judenrat tudomására hozzák, hogy ha az utasítást és a csatolt rendelkezéseket nem hajtják végre száz százalékig, az időközben letartóztatott túszok közül minden esetben kivégeznek néhányat.”¹⁰

A gépezet tehát azonnal megindult, az SS-brigád lélegzetvételnyi szünetet sem engedett a gettó vezetőinek. Kötelezte őket, hogy a parancs 1-4. pontját azonnal kifüggesszék a gettó területén, és lássanak hozzá az emberek összefogdosásához. Czerniaków ezekben a napokban a következőket jegyezte naplójába:

„1942. július 22. Reggel 7.30 a gminában. A kisgettó határait a normálistól eltérő, speciális alakulatokkal vették körül. 10 órakor megjelent Hoefle Sturmbannführer a társaival. A telefont kikapcsoltuk. A szomszédos kertből elküldték a gyerekeket.

Közölték velünk, hogy bizonyos kivételektől eltekintve keletre telepítik a zsidókat, korra és nemre való tekintet nélkül. Ma 4 órára 6000 embert kell összeszedni. És ez így fog menni naponta.

Megparancsolták, ürítsük ki a Zelazna utca 3. számú házat, a kitelepítést irányító német funkcionáriusok számára. A bútorokat visszatartják. Miután a tanács hivatalnokai feleségükkel, gyermekeikkel együtt fel vannak mentve az elszállítás alól, megkértem, hogy terjesszék ezt ki az Iparosok Szövetségére, a szemetesekre stb. is; ebbe belegyeztek.

Megkértem, engedjék szabadon Gepnert, Rozent, Sztolcmant, Drybinskit, Wintert és Kobrynert; beleegyeztek. 3 óra 45 perckor Rozen kivételével mindnyájan a gettóban vannak már.

Lejkin [a zsidó rendőrség parancsnoka. – Sz. K.] megbízott, hogy ebéd után közöljem: állítólag a rendőrség autójának ablakát beverték. Megfenyegettek bennünket, hogy ha ez még egyszer előfordul, agyonlövik túszainkat. A legtragikusabb az árvaházi stb. gyerekek problémája. Felvetettem – talán sikerül valamit csinálni. Sturmbannführer Hoefle, akit a kitelepítés irányításával megbíztak, behívatott irodájába és közölte, hogy a feleségem egyelőre még szabad, de ha nem sikerül a kitelepítés, az első lesz, akit a túszok közül agyonlőnek.

július 23. Reggel a gmina. Megjelent Worthoff a kitelepítési csoporttól, akivel egy sor kérdést megbeszéltem. Felmentette a kitelepítés alól az ipariskola tanulóit. A dolgozó asszonyok férjét úgyszintén. Ami az árvákat illeti, javasolta, hogy Hoeflével tárgyaljak. A kisiparosok kérdésében is szükségesnek tartotta a tárgyalást. Arra a kérdésemre, hogy hány napot fog igénybe venni az akció hetente, azt a választ adta, hogy hetet.

A városban nagy az igyekezet, hogy műhelyeket nyithassanak. A varrógép megmentheti az életet …” (Jóllehet eredetileg azt mondták, hogy a fizikai munkásokat, az iparosokat nem telepítik ki, többségük ilyen sorsra jutott.)

„… Három óra. Egyelőre 4000-ren vannak az indulók .5-ig parancs szerint 6000-ren kell lenniük.

A postán valamiféle vezetők jelentek meg, és megparancsolták, hogy az érkező leveleket és csomagokat a Pawiak börtönbe* A Pawiak, Varsó leghírhedtebb börtöne, a gettó területén volt. Itt tartották fogva a lengyel baloldal és az ellenállási mozgalom kiemelkedő képviselőit. A gettófelkelés alkalmával a németek itt 5000 lengyel foglyot gyilkoltak meg.* kell irányítani.” Itt a napló megszakad.¹¹ Ez az utolsó bejegyzés. Néhány óra múlva Czerniaków mérnök, a varsói zsidó tanács sokak által bírált és sokak által tisztelt elnöke, öngyilkos lett. Érdemes talán idézni Józef Barski visszaemlékezéseiből, amelyek némi magyarázatot adnak erre az öngyilkosságra. Barski dr. Felicja Czerniakównával, Adam Czerniaków feleségével folytatott beszélgetéséről számol be egy nappal az elnök halála előtt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

A népgazdaság tervszerű (arányos) fejlődésének törvénye

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

A népgazdaság tervszerű fejlődésének szükségessége a szocializmusban. A szocialista termelési módot a népgazdaság tervszerű, arányos fejlődése jellemzi. A szocialista gazdaság tervszerű fejlődésének szükségessége és lehetősége a termelőeszközök társadalmi tulajdonából következik. Engels azt írta, hogy a termelőeszközök köztulajdonba vételével „lehetővé válik az előzetesen megállapított terv szerinti társadalmi termelés”.: Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 294. old.* Ellentétben a termelőeszközök magántulajdonával, amely elválasztja egymástól az árutermelőket, konkurrenciát és termelési anarchiát szül, a társadalmi tulajdon egységes népgazdasági egésszé kovácsolja össze a nagyszámú vállalatot. A társadalmasított szocialista nagyüzemi termelés nem fejlődhet az egész társadalom számára egységes célt és tevékenységet előíró közös terv nélkül. A Szovjetunióban nemcsak az iparban, hanem a mezőgazdaságban is osztatlanul uralkodik a szocialista nagyüzemi termelés (szovhozok, gép- és traktorállomások, kolhozok formájában). A szocializmus elképzelhetetlen anélkül, hogy az ipar tervszerűen össze ne volna hangolva a mezőgazdasággal, amely nyersanyagot és élelmiszert szolgáltat, s ugyanakkor iparcikkeket fogyaszt.

A szocialista gazdaságban a termelőeszközök társadalmasítása folytán nem találhatók meg többé a burzsoá társadalom gazdasági életének olyan barométerei, mint a piaci árak, a profitráta, a kamatláb, a részvényárfolyamok spontán ingadozása, amelyek alapján a kapitalisták eldöntötték, hogy melyik termelési ágba fektessék tőkéjüket. A spontanitás és az automatizmus nem egyeztethető össze a szocialista társadalom fejlődésével. A szocializmusban a termelőeszközök és a munkaerő elosztása a népgazdaság egyes ágai között tervszerűen történik. Ahogyan a kapitalizmus elképzelhetetlen a társadalmi munka pazarlásával járó konkurrencia és termelési anarchia nélkül, ugyanúgy a szocializmus elképzelhetetlen a népgazdaság tervszerű, a társadalmi munkának és eredményének ésszerű és gazdaságos felhasználását biztosító fejlődése nélkül.

Lenin, a szocialista gazdaság tervszerű fejlődésének szükségességét fejtegetve, rámutatott arra, hogy a gazdaságot lehetetlen hosszabb időszakra szóló terv nélkül vezetni, hogy a szocialista forradalom gigászi feladata „az egész államgazdasági gépezet átváltoztatása egyetlen hatalmas géppé, olyan gazdasági szervezetté, amely úgy működik, hogy az emberek százmillióit egy terv vezesse”.: Lenin. Előadói beszéd a háborúról és a békéről az OK(b)P hetedikkongresszusán. Lásd Lenin Művei. 27. köt. Szikra 1952. 77. old.*

Ilyenformán a termelőeszközök társadalmi, szocialista tulajdona, s az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt megvalósuló társadalmasított szocialista nagyüzemi termelés létrehozzák az egész népgazdaság tervszerű, arányos fejlődésének objektív szükségességét, és megteremtik annak lehetőségét.

A népgazdaság tervszerű (arányos) fejlődése a szocializmus gazdasági törvénye.

A népgazdaság tervszerű fejlődése törvényének fő vonásai és követelményei. A szocializmusban a termelőeszközök és a munkaerő elosztása a szocialista gazdaság különböző ágai között a népgazdaság tervszerű fejlődésének törvénye alapján valósul meg. Ez a törvény megköveteli, hogy a társadalom a népgazdaságot terv szerint vezesse, hogy a különböző termelési ágak tervszerűen összehangolt egységes egészet alkossanak, s fejlesztésük során betartsák a szükséges arányosságot, hogy az anyag-, munkaerő- és pénzforrásokat a legésszerűbben és leghatékonyabban használják fel.

A tervszerű fejlődés törvénye azonban nem tartalmazza azt a feladatot, amelynek a népgazdasági arányokat alá kell rendelni. A szocialista gazdaságban az arányok jellegét a szocializmus gazdasági alaptörvényének követelményei határozzák meg.

„A népgazdaság tervszerű fejlődésének törvénye csak abban az esetben járhat a kellő eredménnyel, ha van feladat, amelynek végrehajtása érdekében a népgazdaság tervszerű fejlődése megvalósul … Ezt a feladatot a szocializmus gazdasági alaptörvénye tartalmazza”.: Sztálin. A szocializmus közgazdasági problémái a Szovjetunióban. 3. kiad. Szikra 1953. 42. old.*

A szocialista gazdaságban a népgazdaság tervszerű, arányos fejlődésének törvénye a szocializmus gazdasági alaptörvénye követelményeinek megfelelően szabályozza a termelést.

A szocializmus gazdasági alaptörvényének követelményei minden egyes szakaszban a termelőerők fejlődésének elért színvonalától, a rendelkezésre álló anyagi erőforrásoktól, valamint a szocialista ország életét meghatározó belső és külső helyzettől függően valósulnak meg. Ennek megfelelően, s a tervszerű (arányos) fejlődés törvénye alapján alakulnak ki a népgazdasági arányok is.

Ezek közé az arányok közé tartozik mindenekelőtt a termelőeszközök és a fogyasztási cikkek termelése közti helyes arány. Mint már említettük, a termelésnek a legfejlettebb technika alapján történő szakadatlan növekedése megköveteli, hogy a termelőeszközöket előállító iparágak gyorsabban fejlődjenek, mint a fogyasztási cikkeket termelő iparágak. A nehézipar, különösen pedig a gépgyártás fejlődése elengedhetetlen feltétele a könnyűipar, az élelmiszeripar és más olyan iparágak műszaki felszerelésének és szakadatlan fejlődésének, amelyek fogyasztási cikkeket állítanak elő.

A társadalmi termelés két osztálya közti arányoknak tehát biztosítaniok kell egyfelől a termelőeszközöket előállító iparágak elsősorban való fejlődését, másfelől a fogyasztási cikkeket termelő iparágak olyan arányú fejlődését, amely a néptömegek állandóan növekvő szükségleteinek a termelőerők adott színvonalán maximálisan lehetséges kielégítéséhez szükséges.

A Szovjetunióban a szocializmus felépítése és az országnak a külső ellenséggel, az imperialistákkal szembeni védelme olyan feladat volt, amelynek megvalósítása parancsolóan írta elő a nehézipar igen gyors ütemű fejlesztését. Enélkül nem lehetett volna megteremteni a szocializmus hatalmas anyagi-termelési bázisát, nem lehetett volna biztosítani az ország gazdasági függetlenségét és védelmi képességét. Ezért a nehézipar fejlődésének üteme sokszorosan meghaladta a közszükségleti cikkeket termelő iparágak fejlődési ütemét. A Szovjetunióban az elmúlt 28 év alatt a termelőeszközök termelése egészében mintegy 55-szörösére, ugyanakkor a fogyasztási cikkek termelése mintegy 12-szeresére növekedett. 1953-ig a termelőeszközök termelése 1940-hez képest több mint háromszorosára, a fogyasztási cikkek termelése pedig 72%-kal növekedett. Aránytalanság keletkezett a közszükségleti cikkek termelésének színvonala és a lakosságnak e cikkekben mutatkozó megnövekedett szükségletei között. Ugyanakkor a nehézipar fejlesztése terén az ötödik ötéves terv keretében elért eredmények alapján létrejöttek a közszükségleti cikkek termelésének nagyarányú fejlesztéséhez szükséges reális feltételek.

Ebből kiindulva a Kommunista Párt és a szovjet állam, ugyanakkor, amikor továbbra is erőteljesen fejleszti a nehézipart, egyszersmind a könnyűipar, az élelmiszeripar és a mezőgazdaság gyorsütemű fejlesztésének széleskörű programját valósítja meg, hogy rövid időn belül megoldja a napirendre tűzött feladatot: erősen növelje a közszükségleti cikkek termelését, tovább növelje a szovjet nép anyagi jólétét, s még magasabbra emelje kulturális színvonalát.

Az ipar és a mezőgazdaság közötti helyes arány megállapításának elsőrendű jelentősége van. Az ipar és a mezőgazdaság fejlődése közötti aránynak biztosítania kell egyfelől azt, hogy vezető szerepe legyen az iparnak, mely a mezőgazdaságot fejlett technikával és a falut iparcikkekkel látja el, másfelől a szovhoz- és kolhoztermelés további szakadatlan növekedését, a városi lakosság élelmiszerellátása és az ipar nyersanyagellátása érdekében.

Az ipar és a mezőgazdaság között, éppenúgy, mint az iparon és a mezőgazdaságon belül az egyes termelési ágak között, szoros kölcsönös kapcsolat áll fenn. Ezért a termelés zavartalan fejlődéséhez nemcsak az ipar és a mezőgazdaság között, hanem az egyes iparágak között, s ugyanígy az egyes mezőgazdasági ágak között is helyes arányokra van szükség.

A népgazdaság arányos fejlődése megköveteli a szocialista termelés ésszerű elhelyezését az ország különböző vidékein: az ipar közelebb vitelét a nyersanyagforrásokhoz és a fogyasztási területekhez; a különböző vidékek gazdaságának komplex fejlesztését, sajátosságaik szem előtt tartásával, az egyes termelési ágak helyes összekapcsolása és a helyi erőforrások lehető legteljesebb kihasználása alapján; a nemzeti köztársaságok gazdasági és kulturális fellendülését; az ésszerűtlen és a nagy távolságokra történő vasúti és vízi szállítások csökkentését.

A szocializmus megszüntette a felhalmozásnak és fogyasztásnak a kapitalizmusra jellemző antagonisztikus ellentmondását. A szocializmus gazdasági alaptörvényének követelményével összhangban a fogyasztás és a felhalmozás helyes arányainak biztosítaniok kell mind a szocialista termelés szakadatlan növekedését, mind a néptömegek anyagi jólétének és kulturális színvonalának rendszeres emelkedését.

A szocializmusból a kommunizmus felső fokára való átmenet körülményei között a népgazdaság fejlődésének olyan arányaira van szükség, amelyek biztosítják a szocialista termelés további erősödését és fejlődését, a kommunizmus anyagi-termelési bázisának fokozatos megteremtését és a termékbőséget.

A szocialista társadalom olyan körülmények között fejlődik, amikor ellenséges, agresszív imperialista hatalmak állnak vele szemben. Ebből következik, hogy a népgazdaságban olyan arányokra van szükség, amelyek hatalmas gazdasági bázist biztosítanak a szocializmus országának — kívülről jövő ellenséges támadás esetére. A szocialista ipar és a kolhoztermelés gyors fejlődése a Szovjetunió gazdasági függetlenségének és védelmi képességének növekedése szempontjából igen fontos tényező.

Az egységes, hatalmas szocialista tábor fennállása szükségessé teszi az e táborhoz tartozó valamennyi ország gazdaságának terv szerinti összehangolását. A Szovjetunió és a népi demokratikus országok közötti gazdasági együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás megkönnyíti a szocialista építés feladatainak megoldását, s a kapitalista világtól való gazdasági függetlenségük növekedésére és védelmi képességük erősödésére vezet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

A szovjet hadsereg megállítja az ellenséget Moszkva alatt

A villámháborúba vetett utolsó remények

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A Brjanszki Front kapta azt a feladatot, hogy szétzúzza a déli irányban támadó ellenséges csapatokat. Hogy megkönnyítsék e feladat teljesítését, a Nyugati és a Tartalék Front csapatainak Szmolenszk és Roszlavl felé támadniuk kellett.

A Toropectől Novgorod-Szeverszkijig húzódó hatalmas arcvonalon heves harcok lángoltak fel augusztus végén, szeptember elején. Az ellenség páncélos csapatokkal erős csapást mért a Nyugati Front jobbszárnyára, és augusztus 29-én elfoglalta Toropecet. Andreapol előtt megállították az ellenséges támadást. A szovjet csapatok szeptember 1-én ismét támadásba mentek át Szmolenszk és Roszlavl irányában. Ezekben az irányokban az ellenség szívós ellenállásába ütköztek, és csak néhány kilométert tudtak előrenyomulni. Szeptember 10-én a főhadiszállás megparancsolta a Nyugati Frontnak, hogy szüntesse be a rohamokat, és az elért terepszakaszon rendezkedjék be védelemre.

I. Rakutyin tábornok 24. hadserege és a Tartalék Front 43. hadseregének egyes egységei heves közelharcban szeptember 5-én kiverték az ellenséget Jelnyából, szétverték az itteni ellenséges csoportosítást, és szeptember 8-ra felszámolták a veszélyes jelnyai kiszögellést.

Így végződött a kéthónapos szmolenszki ütközet a Moszkvába vezető utak mentén. Jelentőségét az határozta meg, hogy a fő irányban – a főváros irányában – az ellenség első ízben kényszerült arra, hogy két hónapig tartó védelemre térjen át. Ez a kéthónapos védelem a Szovjetunió elleni német villámháborús terv meghiúsulásának fontos szakasza volt.

A szmolenszki mezőkön születtek meg a szovjet gárdaalakulatok. A 100., 127., 153. és 161. lövészhadosztályokat – amelyek részt vettek a minszki harcokban és a szmolenszki ütközetben – 1941. szeptember 18-án a védelmi harcokban való helytállásukért, hősies és szívós támadó harcaikért, fegyelmezettségükért és szervezettségükért elsőként alakították át gárdahadosztályokká. E hadosztályok parancsnokai – I. N. Russzijanov tábornok, A. Z. Akimenko, N. A. Gagen és P. F. Moszkvityin ezredesek – kitűntek hozzáértő csapatvezetésükkel és jó harcszervező képességükkel.

A főhadiszállás határozata értelmében a Brjanszki Front sávjában augusztus végén megszerveztek és lefolytattak egy nagy légi hadműveletet. Ebben 460 harci repülőgép vett részt. A hadműveletre az ellenséges légi uralom körülményei közepette került sor. A szovjet repülők csapásokat mértek a számukra legveszélyesebb ellenséges páncélos csoportosításra. De sem a légicsapások, sem pedig a Brjanszki Front támadó tevékenysége nem tudta megállítani az ellenség támadását. Az ellenség 2. páncélos csoportja előretört a Gyesznáig, és áttöréssel fenyegetett a Délnyugati Front hátában.

Rendkívül veszélyes helyzet alakult ki szeptember közepén Osztyer, Csernyigov, Sosztka körzetében. A Korosztyentől a Dnyeper felé visszavonuló 5. hadsereg csapatait üldözve, az ellenség Kijevtől északra átkelt a Dnyeperen és a Gyeszna felé tartott. A szovjet csapatok számára a legrosszabb volt és súlyos következményekkel járt az, hogy a „Közép” hadseregcsoport 2. hadseregének és a „Dél” hadseregcsoport 6. hadseregének egységei Csernyigov körzetébe jutottak. Az arcvonalban keletkezett áttörés – hosszú idő után való – felszámolása, csapatai mennyiségének növelése Poleszje keleti területén lehetővé tette a hitlerista hadvezetés számára, hogy erőfölényt hozzon létre a csernyigovi irányban és a Csernyigov, Kijev, Nyezsin háromszögben átkarolja a Délnyugati Front 21., 5. és 37. hadseregét. A Délnyugati Front nem rendelkezett elegendő erővel ahhoz, hogy szilárd védelmet létesítsen és lezárja az ellenség további előrenyomulásának útját a Gyeszna mögé. A Brjanszki Front sávjában áttört ellenséggel a sebtében megszervezett 40. hadsereg vette fel a harcot, K. P. Podlasz tábornok parancsnoksága alatt. E hadsereg a Brjanszki Front erőitől elszakadva küzdött, s bár egységei és alegységei hősiesen harcoltak, nem voltak abban a helyzetben, hogy megállíthassák Guderian páncélos csapatait.

Súlyosbodott a helyzet a Délnyugati Front balszárnyán is, Kremencsug körzetében, ahol szeptember elején a 17. német hadsereg áttörte a 38. hadsereg Dnyeper menti védelmét, és egy jelentős hídfőt hatalmába kerített. Ezen a hídfőn keltek át Kleist 1. páncélos csoportjának főerői. Itt szeptember 12-én ment át támadásba az ellenség. Kleist páncéloshadosztályai igyekeztek egyesülni Guderian csapataival. Szeptember 15-én egyesültek Lohvica körzetében, s ezzel befejezték a Délnyugati Front négy hadseregének a bekerítését. Ez volt a szovjet hadsereg egyik legnagyobb kudarca 1941-ben.

Több mint egy héten át küzdöttek a szovjet csapatok a bekerítésben. Szeptember 19-én a főhadiszállás parancsára a 37. hadsereg elhagyta Kijevet. A bekerítésből történő kitörés során a Délnyugati Front parancsnoka, M. P. Kirponosz tábornok és törzse nem tudta már vezetni a hadseregeket, majd súlyos helyzetbe kerülve elesett az egyenlőtlen harcban. Ugyancsak elesett a haditanács tagja, M. A. Burmisztyenko és a fronttörzs főnöke, V. I. Tupikov tábornok. A hadseregek egységei szétestek kis osztagokra és csoportokra, s harcolva valamennyi kitört a bekerítésből. Több tízezer harcos, több száz parancsnok és politikai munkás áldozta életét az ellenséggel vívott egyenlőtlen harcban.

A Délnyugati Fronton kialakult súlyos körülmények meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolták a szovjet-német arcvonal egész délvidéki szárnyának a helyzetét. Közvetlen veszélybe került a harkovi iparvidék és a Donyec-medence. Lehetővé vált, hogy az ellenség újból csapásokat mérjen a Déli Frontra, és megszállással fenyegesse a Krímet.

A hitlerista vezetők úgy értékelték ezeket az eseményeket, mint a soron levő „döntő” győzelmet, mint feltételt ahhoz, hogy felújítsák a támadást az egész szovjet-német arcvonalon, a Barents-tengertől a Fekete-tengerig. Ismét – és már hányadszor – felvillanyozódva, a hitleristák szilárdan hittek a „Barbarossa”-terv sikerében. Továbbra is úgy végezték számításaikat, mintha nem érték volna már meg a csapatok hősies odesszai harcait, mintha nem létezett volna már a hősiesen helytálló Leningrád. A fasiszta hadvezetés nem vette figyelembe, hogy a Kijev alatti sikerekért másfél hónappal ezelőtt félbe kellett szakítania a Moszkva elleni támadást, és még nem döbbent rá, hogy elmúlt az az idő, amikor a hitlerista csapatok – kihasználva a meglepetésszerű támadás előnyeit – sikereket érhettek el az egész arcvonalon egy időben.

Az ellenség sietett. Szeptember 6-án, amikor még csak kirajzolódtak a sikerek a nyugati és a délnyugati irány csatlakozásán, Hitler aláírta a 35. számú direktívát, amelyben az összes korábbi feladaton kívül a fő figyelmet már a „döntő hadműveletnek” szentelték, a moszkvai irányban. A direktíva szerint: „A »Közép« hadseregcsoport sávjában hadműveletet kell előkészítem Tyimosenko hadseregcsoportja (a Nyugati és a Tartalék Front – a szerk.) ellen oly módon, hogy minél előbb (szeptember végén) támadni lehessen, hogy a Szmolenszktől keletre levő ellenség megsemmisüljön. Ezt Vjazma általános irányában végrehajtott kettős bekerítéssel, a szárnyakon összpontosított hatalmas páncélos erők alkalmazásával kell megvalósítani …” A direktívában meghatároztak minden olyan kiinduló adatot, amely a Moszkva elfoglalását célul tűző hadművelet előkészítésének alapjaihoz kellett. E hadművelet hamarosan a „Tájfun” fedőnevet kapta.

A nácik azonban igen gyorsan rádöbbentek, hogy a kijevi hadműveletre elvesztegetett időt többé nem nyerhetik vissza. Ennek ellenére a hitlerista tábornokok továbbra sem voltak képesek kritikus értékelésekre és arra a beismerésre, hogy az időveszteségre rákényszerültek, és az nem attól függött, hogy mit akar vagy nem akar Hitler vagy Keitel, Brauchitsch, a szárazföldi csapatok főparancsnoka vagy vezérkari főnöke, Halder, esetleg a Wehrmacht más katonai vezetője. Amíg a szovjet csapatok tartották Kijevet, amíg megvolt az áttörés a „Közép” és a „Dél” hadseregcsoport között, mindaddig, amíg a szmolenszk-moszkvai irányban veszélyeztetve voltak a német központi csoportosítás szárnyai, addig a német fasiszta csapatoknak nem volt meg a lehetőségük, hogy akár déli irányban – a Donyec-medence és a Krím felé -, akár a középső arcvonalszakaszon – Moszkva felé támadást indíthassanak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

Fejezet

„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”

Hermann Göring birodalmi marsall 1941. július 31-én utasította Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführert, az RSHA főnökét, hogy dolgozzon ki tervet „a zsidókérdés megoldására Európában”.¹ „… Felhatalmazom minden szükséges szervezeti és anyagi előkészület megtételére annak érdekében, hogy Európa német befolyási zónájában véglegesen megoldódjék a zsidókérdés” – hangzott a felszólítás. Ezzel megkezdődött a „Gesamtlösung” vagy „Endlösung” második szakaszának előkészítése. 1941 nyarán és kora őszén, a Szovjetunió elleni hitlerista támadást követően és azt mintegy kiegészítve, speciális SS operatív csoportok körülbelül félmillió zsidót gyilkoltak meg a bialystoki területen, Wilna körzetében, Belorussziában. 1941 decemberében dolgozni kezdtek az első halálgyárak a Német Birodalomhoz csatolt lengyel területeken. Autóra szerelt gázkamrákban pusztult el a Warta vidékéről elhurcolt zsidók jelentős része. A Németországtól északkeletre eső megszállt területeken általános támadás indult a zsidóság ellen.

december 16-án Krakkóban, a főkormányzóság kormányülésén újra előkerült a zsidókérdés. A jelenlevők hosszasan panaszkodtak, hogy bár a zsidók már mindenütt csak a számukra kijelölt, zárt városrészekben lakhatnak s csak ebben a zárt körben mozoghatnak és zsidó üzletek sincsenek a gettókon kívül, mégis túl nagy a szökések száma. Szinte kirajzanak a gettókból, s ebben nem tudják őket megakadályozni sem a gyakori kivégzések, sem a szigorú katonai intézkedések.

A főkormányzó, hogy megnyugtassa a jelenlevőket, még drákóibb megoldásokat helyezett kilátásba, illetve az ülést záró beszédében egyenesen a következőket közölte:„Meg kell mondanom őszintén az uraknak; a zsidókkal így vagy úgy, de végezni kell. A Führer azt mondta, hogy ha az egyesült zsidóságnak sikerül újra háborút kirobbantania, akkor nemcsak a háborúra fellázított népek hoznak majd véres áldozatot, de a zsidóság sorsa is megpecsételődik. Tudom, hogy a birodalomnak számos zsidóellenes intézkedése bírálatot vált ki. Tudatosan arra törekszenek, hogy terjedjen kegyetlenségünk, szigorúságunk híre. Mielőtt tovább folytatnám, mindenekelőtt arra kérem önöket, uraim, értsenek velem egyet a következőkben: az együttérzést kizárólag a német nép számára tudjuk fenntartani, rajta kívül a világon senki más számára. Mások sem éreztek egyet velünk. Mint régi nemzetiszocialista kijelenthetem: ha a zsidó faj túlélné a háborút Európában, miközben mi vérünket áldozzuk Európa megmentéséért, akkor ez a háború csak részeredményt hozna. Ezért az én viszonyom a zsidókhoz alapvetően arra a reményre épül, hogy a zsidók eltűnnek. El kell hogy tűnjenek. E célból tárgyalásokat folytattam annak érdekében, hogy elpakolják őket keletre. Januárban nagy konferencia lesz e kérdésről Berlinben, amelyre dr. Bühler államtitkár urat küldöm el. A konferenciát a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban Heydrich SS-Obengruppenführernél rendezik meg. Mindenesetre bekövetkezik a zsidóság nagy elvándorolta tása.

… Hogy mi fog történni a zsidókkal? – folytatta azután. – Elhiszik önök, hogy keleten letelepítik őket telepesfalvakban? Nekünk Berlinben azt mondták: minek ez a finomkodás? Keleten vagy a Reichskomissariatban [Ukrajnában – Sz. K.] – sehol sem tudunk velük mit kezdeni; likvidáljátok őket magatok! Uraim, kérem, vértezzék tehát fel magukat az együttérzés minden formája ellen. El kell pusztítanunk a zsidókat, bárhol is találkozzunk velük, ahol erre csak mód nyílik, azért, hogy megőrizzük a birodalom általános struktúráját … Nem terhelhetjük ennek felelősségével a rögtönítélő bíróságokat. Nem vonhatjuk felelősségre a bírákat, ha mindez nem jogi keretek között megy végbe. Nem alkalmazhatjuk erre a gigantikus, egyszeri eseményre eddigi fogalmainkat. Mindenesetre meg kell találnunk az utat, ami a célhoz vezet, s most ezen gondolkodunk.”²

Hogy ez a gondolkodás mit eredményezett, azt a közeljövő elég gyorsan és radikálisan megmutatta. Egy dolog mindenesetre világosan kiderült már a fenti nyilatkozatból: ha Frank kormányzónak számos kérdésben volt is vitája a RSHA birodalmi parancsnokságával, a zsidókérdésben, úgy tűnik, megvolt az egyetértés. Sőt a főkormányzóság kormánya mindent megtett, hogy meggyorsítsa az Endlösung lebonyolítását az uralma alá tartozó területen. Már december elején elküldte Heydrichhez dr. Josef Bühlert, a főkormányzóság kormányhivatalának államtitkárát, hogy puhatolja ki, mi várható, ismerje meg az RSHA-nak a kérdés végleges megoldására vonatkozó konkrét elképzeléseit. A decemberben elmondott beszéd tehát már konkrét értesülésekre épült, ezeket az információkat is tükrözhette.

Az 1942. január 20-án Berlinben, Wannseeben megrendezett konferencián a német birodalmi érdekek és biztonsági szervek magas rangú képviselői (az egyes intézmények államtitkári, illetve főparancsnoki szinten képviseltették magukat) minden kétséget kizáró eligazítást kaptak a zsidók egyszer és mindenkori „kivándoroltatására” vonatkozóan. Heydrich felhívta a figyelmet arra, hogy a végső megoldás tervének kidolgozása és végrehajtása az SD és a SiPo hatáskörébe tartozik. Alapvető cél – mint azt Heydrich a konferencián hangsúlyozta – a német élettér megtisztítása a zsidóktól. A főkormányzóságot ismét dr. Bühler képviselte, aki feltehetően ugyanazokat a kéréseket tolmácsolta a főkormányzóság kormánya nevében, mint a Heydrichhel folytatott korábbi magánbeszélgetésein. Dr. Bühler a főkormányzóság kormányának legteljesebb támogatásáról biztosította a biztonsági szerveket a kérdés megoldása során.³

A főkormányzóság területén élő zsidóság megsemmisítésének előkészítésére és végrehajtására speciális SS operatív csoportokat jelöltek ki. Az akció az „Einsatz Reinhard” fedőnevet viselte, irányításával Odilo Globocnik SS-Gruppenführert, az SS és a rendőrség lublini területi főparancsnokát bízták meg. Varsóban a gettó likvidálásáért Hermann Hoefle SS-Sturmbannführer volt a felelős.

Az emberek nagyipari méretű meggyilkolásának „nagy akcióját” rendkívül gondosan készítették elő. Az akcióban részt vevő minden személynek szigorú kötelezvényt kellett aláírnia, amelyben a legszigorúbb hallgatási fogadalmat vállalta arra vonatkozóan, hogy senkinek semmilyen információt nem ad „a zsidó kitelepítés lezajlásáról és befejező aktusáról, tudomásul veszi, hogy minden, a zsidó kitelepítés során bekövetkező esemény bizalmas államügy …” stb.⁴ Az 1941 második felében szerzett tapasztalatok alapján kidolgozták a vegyi úton való tömeges megsemmisítés műszaki feltételeit. Az első kísérleteket a „B” ciklongázzal Auschwitzban végezték, szovjet hadifoglyokon. 1942 kora tavaszán a lublini területen „üzemelni kezdtek” az első megsemmisítő táborok, majd márciusban Belzecben, májusban Sobibórban, 1942. július közepén pedig Varsótól nem messze, Treblinkában állították fel a gázkamrákat és a krematóriumokat. 1942. július 19-én pedig Himmler utasította Krügert, hogy 1942. december 31-ig telepítsék át a főkormányzóság egész zsidó lakosságát.⁵

A zsidó települések felszámolása mindenütt egyformán történt. A települést váratlanul sűrű rendőri kordonnal vették körül. Behatolt egy speciálisan kiképzett SS-egység, s a zsidó lakosokat kihajtotta a gyülekezőhelyre. Miután kiválasztották azokat, akikre szükség volt a munkatáborokban – az összegyűlteknek kb. 10 százalékát -, a többieket a mellékvágányokon álló vagonokba hajtották és elszállították a haláltáborokba. Az öregekkel, betegekkel, magatehetetlenekkel, gyerekekkel rendszerint már a helyszínen végeztek. A kitelepített körzeteket szigorú hírzárlat vette körül. A kitelepítés terrorral, megfélemlítéssel, de ígérgetésekkel és illúziók keltésével is párosult.

Az „Einsatz Reinhard” végrehajtó csoportja tervszerűen haladt előre. Először a lublini területen „dolgoztak”; itt 1942. március 17-én kezdtek munkához, és április 20-ra 30 000 emberrel végeztek. Majd következett a krakkói körzet, Debica, Tarnów, Rzeszów, Przemysl stb. A varsói gettó, úgy tűnt, egyelőre kimarad a tragikus eseményekből. Sőt, márciusban és áprilisban nagyobb csoportokban újabb és újabb zsidó szállítmányok érkeztek Varsó közvetlen környékéről, majd Berlinből, Hannoverből, Prágából. Több szállítmány román, bolgár és magyar cigány is érkezett Varsóba, akiket a gettó egyik börtönépületében külön helyeztek el és „Z” betűvel jelöltek. Elterjedt a híre, hogy ezek a szállítmányok csak átmenetileg vannak Varsóban, s továbbszállítják őket keletre.

Míg korábban a német hatóságok közvetlenül nem hatoltak be a gettó területére, 1942 áprilisától az SD és a SiPo meglehetősen agresszívan éreztette jelenlétét a gettóban. Először az április 17-ről 18-ra virradó éjjel jelent meg egy nagyobb csoport, s 52 személyt azonnal felkoncolt, ezzel is jelezve, hogy az „új”, az eddiginél is tragikusabb, a végső szakasz elérte a varsói gettót. Ezután már sorozatosan lőtték agyon az emberek tucatjait szökés, feketézés vagy egyéb cselekmény ürügyén, sőt már ürügyet sem kerestek, nem tartottak fenn semmiféle látszatot. Fokozódott a lakosság terrorizálása. Májusban a Gestapo közölte a Judenrattal, hogy tilos megadni a zsidók címét, bárki legyen is, aki kéri. Megkezdődött tehát a hír-, illetve postazárlat.

Június 28-án a gmina nyilvános tanácsülést tartott Brandt, a német megbízott is megjelent. A terem zsúfolt volt. Sztolcman mérnök az ellátásról, Altberg ügyvéd a gazdasági helyzetről, Rozen tanácsos a munkaügyről számolt be, s felszólította a jelenlevőket, hogy még termelékenyebben dolgozzanak. „Több száz ember volt jelen – számol be az ülésről Hirszfeld professzor. – Fogadás jellegű volt: tea, teasütemény. Az ülés közben bejött egy gestapós … Az egyes referensek a területükön végzett munkáról számoltak be, nagy fantáziával: a zsidó kisiparosoknak a munkájuk iránt érzett szeretetét a lengyel parasztnak föld iránti szeretetével hasonlították össze. Szóltak arról, hogy 80 000 ember dolgozik, és munkájukkal remélhetőleg megváltják az élethez való jogot. Az elnök is beszédet tartott, majd bekezdéseket olvasott fel emlékkönyvéből. Megdöbbentő volt a maga lakonikusságával: ezen és ezen a napon agyonlőttek ennyit és ennyit. Ezen és ezen a napon bundákat követeltek, ezen és ezen a napon sikerült ennyit és ennyit kiváltani, ezen és ezen a napon ennyit és ennyit temettek el. Többek között a következőket is mondta: »Örüljünk annak, hogy tudósok, művészek is vannak köztünk, velünk együtt szenvednek, s nem kell úgy éreznünk magunkat, mintha névtelen páriák tömege lennénk.« A tudósok között elsőnek engem említett. Arra gondoltam, ha az én szenvedésem tényleg képes enyhíteni a többiek szenvedését, akkor nem volt hiábavaló. Czerniaków tovább beszélt a zsidók tragédiájáról … A szünetben – feledhetetlen pillanat volt – zongoramuzsika szólalt meg, füzér Chopin prelúdiumaiból, közécsempészve a »Jeszcze Polska nie zginela« akkordjait. [A lengyel himnusz kezdete. – Sz. K.] A zsidóknak megtiltották, hogy nem zsidó zenét játsszanak. Chopint játszani egy hivatalos zsidó értekezleten – ez már önmagában is bátor tett volt. De szeretném az utódoknak azt is hangsúlyozni, hogy a gminának ezen az utolsó ülésén a »Jeszcze Polska nie zginelá«-t játszották. Ezért a dalért a művész, az elnök és a jelenlevők többsége koncentrációs táborba kerülhetett volna. De megnyugtathatok mindenkit, hogy a jelenlevők közül senkinek a szemében nem láttam félelmet; ellenkezőleg: ez a dal reményt és hálát fejezett ki.”⁶

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

A szovjet hadsereg megállítja az ellenséget Moszkva alatt

Az agresszor új megoldásokat keres

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A kialakult helyzetben a „Közép” hadseregcsoportnak elsősorban azt a veszélyt kellett elhárítania, amely szárnyait fenyegette a szovjet csapatok részéről a toropeci és a gomeli irányban, vagyis nem tudta végrehajtani a tervek szerinti feladatokat. A német főparancsnokság július 30-án kiadott 34. számú direktívájában ez állt: „A »Közép« hadseregcsoport védelembe megy át … A 21. szovjet hadsereg elleni (a gomeli irányban – a szerk.) későbbi támadó hadműveletek érdekében kedvező megindulási állásokat kell megszállni, amelyek megszerzéséért korlátozott célú támadó tevékenységet lehet folytatni.”

Hitler új direktívája rendkívül figyelemre méltó volt: a második világháború kezdete óta vele szemben álló fél először kényszerített rá döntést; először történt meg, hogy a hitlerista hadseregnek védelembe kellett átmennie az arcvonal fő hadászati irányában.

Abban, hogy 1941. július második felében ilyen komoly eredmények születtek, döntő szerepet játszott a szovjet csapatok önfeláldozó harca. Nap mint nap újabb hősök születtek. Az alábbiakban csak néhány példát sorolunk fel az agresszort bármi áron megállítani akaró szovjet harcosok tömeges hősiességéről. Az Sz. M. Kirovról elnevezett Leningrádi Gyalogostiszti Iskola hallgatói határtalan odaadással helytálltak a lugai védelmi vonalat támadó ellenség visszaverésénél; a 11. hadsereg parancsnokai és katonái a Szolci alatt mért ellencsapás során bátor helytállást tanúsítottak; Mogiljovot hősiesen védelmezték a 172. lövészhadosztály harcosai és a város dolgozói; a 20. hadsereg merész és aktív harctevékenységet, a 16. hadsereg személyi állománya szívósságot és rendíthetetlenséget mutatott a Szmolenszk körzetében vívott harcokban; kiemelkedett a 21. hadsereg csapatainak támadó áttörése Zslobin és Rogacsev felszabadítása során, az 5. hadsereg csapatainak ügyes és célratörő tevékenysége Kijev északnyugati megközelítési útvonalain, valamint az Ukrajna fővárosát védők hősiessége és önfeláldozása.

A szovjet nép nem feledi azokat, akik e súlyos napokban életüket feláldozva tartották a védővonalakat, akik szárazon és vízen kisebb erőkkel támadták az ellenséget, vagy nem félve a túlerőtől, a levegőben küzdöttek ellene, akik az utolsó lövedékig vagy kézigránátig, gyújtópalackig megállították és megsemmisítették a német páncélosokat.

Augusztus 4-én a „Közép” hadseregcsoport vezérkaránál tartózkodó Hitler megerősítette azokat a soron levő feladatokat, amelyeket az 1941. július 30-i 34. számú direktíva határozott meg e hadseregcsoport számára. Augusztus 8-án a 2. tábori hadsereg és a 2. páncélos csoport támadásba ment át a déli irányban, a Központi Front csapatai ellen. Ezzel megkezdték annak a feladatnak a végrehajtását, hogy felszámolják a nyugati irányban beékelődött és a „Közép” hadseregcsoport nagy erőit lekötő szovjet csapatok szárnyakon levő állásait.

Valamivel előbb, július 30-án, a szovjet hadvezetés a csapatvezetés megjavítása érdekében a tartalék hadseregek és a mozsajszki védővonal erőit a Tartalék Frontba egyesítette, s e front parancsnokává G. K. Zsukov hadseregtábornokot nevezte ki.

K. Zsukovot a vezérkari főnöki beosztásban B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja váltotta fel augusztus 1-én. A kommunista szovjet hadvezér, Borisz Mihajlovics Saposnyikov nevét jól ismerte a hadsereg és az ország. 1918-ban, 36 éves korában, az orosz hadsereg egykori ezredese önként lépett a Vörös Hadsereg soraiba. A két háború közötti években Borisz Mihajlovics Saposnyikov dolgozott magasabb törzsekben, katonai körzetek parancsnoka, az M. V. Frunzéról elnevezett katonai akadémia parancsnoka és komisszárja volt, végül kinevezték vezérkari főnökké, a honvédelmi népbiztos helyettesévé. A Nagy Honvédő Háború alatt mindaddig, amíg a vezérkar élén állt (1942 tavaszáig), B. M. Saposnyikov nagy energiával és szervező képességgel dolgozott az ellenség feletti győzelem érdekében. B. M. Saposnyikov ismert katonai teoretikus. Katonaelméleti és hadtörténeti műveiben értékesen hozzájárult a szovjet hadtudomány gazdagításához.

Augusztus 16-án a Központi és a Tartalék Front csatlakozásán megkezdte tevékenységét az újonnan szervezett Brjanszki Front, A. I. Jerjomenko tábornok parancsnoksága alatt.

A szovjet csapatok szívós harcai ellenére az ellenségnek augusztus 21-ig sikerült áttörnie a Központi, majd a Brjanszki Front sávjában is 120-140 kilométer mélységben, s elérte a Novozibkov-Sztarodub terepszakaszt. Augusztusban, a gomeli irányban kirobbant súlyos harcokban kötelessége teljesítése közben hősi halált halt L. G. Petrovszkij tábornok, a 63. lövészhadtest parancsnoka.

A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása több intézkedést tett az ellenséges támadás meghiúsítására a déli irányban. G. K. Zsukov jelentette, hogy a „Közép” hadseregcsoport csapásmérő erőit a Központi Front ellen fordítja, erre válaszként I. V. Sztálin és B. M. Saposnyikov 1941. augusztus 19-én táviratban a következőket közölték vele: „Azokat a megfontolásait, hogy a németek valószínűleg előrenyomulnak Csernyigov, Konotop, Priluki irányában, helyesnek tartjuk. A nemetek előrenyomulása azt fogja jelenteni, hogy a Dnyeper keleti partja felől megkerülik kijevi csoportunkat, és bekerítik a 3. és 21. hadseregünket.” Felhívták a figyelmet, hogy előre látható a nem kívánatos események menete. Ennek megakadályozására – szólt a távirat – megalakítottuk a Brjanszki Frontot, és azért, hogy elvágjuk a német csapatok déli irányú előrenyomulását, több intézkedésről döntöttünk.

Ebben az időben a Nyugati és a Tartalék Front csapatai támadó harcokat folytattak, hogy szétzúzzák az ellenség duhovcsinai és jelnyai csoportosítását. Bár területi sikereket nem értek el, de szilárdan lekötötték ezeket a csoportosításokat, és megakadályozták, hogy a „Közép” hadseregcsoport szárnyain manőverezhessenek. A Jelnya alatti harcokban az ellenség komoly veszteséget szenvedett. Augusztus második felében a hitleristák kivontak Jelnya alól két megtépázott páncélos-, egy gépesített hadosztályt, valamint egy gépesített dandárt, s helyükbe öt gyalogoshadosztályt tettek.

De mi történt augusztusban a szovjet-német arcvonal más szakaszain?A leningrádi irányban az „Észak” hadseregcsoport csapatai áttörték a lugai védelmi vonalat a kingisseppi szakaszon és az Ilmeny-tótól északnyugatra, s a támadás egy hónapja alatt Sztrelna körzetében elérték a Finn-öbölt, továbbá Csudovón, Mgán keresztül a Ladoga-tavat, szeptember 8-án elfoglalták Slüsszelburgot, és a szárazföld felől körülzárták Leningrádot. Megkezdődött a bekerített hős város hosszú harca. Szeptember folyamán Lenin városának védői szívósan visszaverték az ellenség meg-megújuló rohamait. Meghiúsították az ellenség minden olyan próbálkozását, hogy a Néván keresztül mért csapás eredményeképp egyesüljön a Karél-földszoroson levő finn csapatokkal, elfoglalja Leningrádot és körülzárja Kronstadtot. A hónap végére Leningrád közeli útjai mentén megszilárdult az arcvonal.

Augusztusban az ellenségnek sikerült elfoglalnia Észtországot. Az itteni harcok a Balti Flotta fő támaszpontjának, Tallinn-nak kéthetes védelmével értek véget. Augusztus 28-ig a 8. hadsereg 10. hadteste (parancsnok I. F. Nyikolajev tábornok), a tengerészgyalogosok, valamint a lett és észt munkásezred a Balti Flotta tüzérségének és repülőerőinek a támogatásával elhárították az ellenség dühödt rohamait. Augusztus 28-29-én a szovjet hajók rendkívül nehéz körülmények között Tallinnból a Finn-öblön át Kronstadtba törtek át. Sikerült leküzdeniük az ellenséges aknazárakat, és végigszenvedték a német repülőgépek szinte állandó csapásait. Hihetetlen megpróbáltatások után a Tallinnban levő hadihajók mintegy 90 százaléka befutott Kronstadtba. A szállító- és kisegítő hajók az áttörés során súlyos veszteségeket szenvedtek. A Kronstadtba hadihajókon érkező 18 000 harcos, valamint a Balti Flotta személyi állománya aktívan bekapcsolódott Leningrád védelmébe.

A Moonsund-sziget hős védői októberig egyenlőtlen, súlyos harcokat vívtak az ellenséggel. Férfiasan védték állásaikat, és hosszú időn át lekötöttek két német hadosztályt, valamint az 1. légiflotta egy részét, lezárva az ellenséges tengeri erők előtt a Finn-öbölbe való befutást. A Moonsund-szigetről a szovjet légierő csapásokat mért Berlinre és más német városok katonai objektumaira. J. N. Preobrazsenszkij ezredest, V. A. Grecsisnyikov, P. I. Hohlov, A. J. Jefremov és M. N. Plotkin századosokat a német főváros elleni bombázások idején feladatuk példás és hősies végrehajtásáért a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

Csaknem öt hónapon át tartottak a harcok Sz. I. Kabanov tábornok vezetésével a Leningrádhoz vezető távoli tengeri utak mentén levő Hanko-félszigeten. Ezek a harcok elévülhetetlen dicsőséget hoztak Hanko hőseinek. Közöttük volt A. K. Antonyenko és P. A. Brinko pilóta, G. M. Davigyenko és B. M. Granyin parancsnokok, P. T. Szokur géppuskakezelő és sok más harcos. Hősies helytállásukról tudomást szerzett az egész hadsereg és flotta. Moszkva védelmének nehéz napjaiban a főváros oltalmazói írták a Hanko-félszigeten harcoló fegyvertársaiknak: „Évtizedek repülhetnek el, évszázad múlhat el, de az emberiség nem felejti el a büszke hősöket, a szovjet föld fiait, akik egy lépést nem hátráltak a nagyszámú és állig felfegyverzett ellenség elől, állták a szüntelen tüzérségi és aknavető tüzet, a győzelem nevében megvetették a halált, feledhetetlen példáját adták az odaadásnak és hősiességnek … Halhatatlan megbecsülés és örök dicsőség nektek, Hanko hőseinek.” Hanko kiürítése december elején szervezetten megtörtént. Hanko hősei pedig Leningrád védői közé álltak.

Ukrajnában augusztus első felében a szovjet csapatok elhárították a „Dél” hadseregcsoporthoz tartozó 1. páncélos csoport, a 6., 17. és 11. német, a 3. és 4. román hadsereg, valamint a magyar hadtest támadását. Mint korábban, az ellenség ekkor sem tudta elfoglalni Kijevet. Ám a hónap végére csapatainak sikerült Kremencsug és Herszon között elérniük a Dnyepert. Odessza mélyen az ellenség mögöttes területén maradt.

Odessza védői – a G. V. Zsukov ellentengernagy vezetésével az odesszai védelmi körzetbe összevont Tengermelléki Hadsereg és a Fekete-tengeri Flotta harcosai – szívósan ellenálltak a román csapatoknak, amelyek előre örültek, hogy könnyű zsákmányuk lesz Ukrajna tengerparti gyöngyszeme. A Déli Front főerőitől elszakadt szovjet hazafiak több mint 70 napon át állták 18 román hadosztály eszeveszett rohamait, de nem adták fel Odesszát. Az odesszai harcokban kitűnt I. J. Petrov tábornok 25. „Csapajev” és V. F. Vorobjev tábornok 95. hadosztálya, J. I. Oszipov ezredes 1. tengerészgyalogos-ezrede és sok más egység. A szárazföldi csapatokat hatásosan támogatták a Fekete-tengeri Flotta velük együttműködő hajói és repülőerői.

A szovjet hazafiaknak a Nagy Honvédő Háború során tanúsított számtalan hőstette között Odessza hősi védelme – éppúgy, mint Moszkváé, Leningrádé, Kijevé és Szevasztopolé – a haza iránti határtalan szeretet, a szovjet harcosok kimerülhetetlen tömeges hősiességének magával ragadó példája volt. Minthogy délen egyre bonyolultabbá vált a helyzet és meg kellett erősíteni a Krím védelmét, Odessza védőit október 16-án kivonták a városból.

Ismét megfeneklettek, mint korábban, a Kijevi Megerődített Körlet, a 37. hadsereg harcosainak, valamint a város és a környék dolgozóinak szilárd helytállása, hősiessége és önfeláldozása miatt az ellenségnek azok a próbálkozásai, hogy elfoglalják Ukrajna fővárosát. Amikor augusztus elején néhány szovjet kiserőd az ellenség hátában maradt, védőik továbbra is visszaverték az ellenség rohamait. Különösen kitűntek a 205. számú kiserőd harcosai, V. P. Petrov hadnaggyal az élükön. Nyolc napon át küzdöttek az ellenséggel, míg segítségükre jöttek a 175. hadosztály áttörést végrehajtó harcosai.

Ukrajna fővárosának sikeres védelmét elősegítették F. J. Kosztyenko tábornok 26. hadseregének Kijevtől délre mért csapásai, valamint a Korosztyeni Megerődített Körlet 5. hadseregének erős és jól szervezett védelme. A Kijevbe északnyugat felől vezető utak mentén elhelyezkedett 6. német hadsereg főerőit a szovjet csapatok megfosztották attól a lehetőségtől, hogy közvetlenül támadjon a város ellen. Sőt mi több, az 5. hadsereg szívós védelme megakadályozta, hogy a „Dél” és „Közép” hadseregcsoport szárnyaival érintkezzék Poleszjétől keletre. Itt hatalmas rés tátongott az ellenség arcvonalán.

A szovjet csapatok ellenállása Poleszjétől keletre és Kijev körzetében lehetetlenné tette a hitleristák számára, hogy akár Moszkva, akár a Donyec-medence irányában támadjanak, s ez keresztülhúzta terveiket. Nézeteltérések jelentkeztek az ellenségnél. A Német Szárazföldi Csapatok Főparancsnoksága, Brauchitsch vezetésével úgy vélekedett, hogy fel kell újítani a Moszkva elleni támadást. Hitler és környezete a főhadiszálláson viszont amellett volt, hogy tovább kell támadni a déli irányban.

Augusztus 21-én a Wehrmacht főhadiszállása megparancsolta, hogy hadműveletet kell végrehajtani a „Dél” és „Közép” hadseregcsoport csatlakozó szárnyain. E hadművelet céljául a Délnyugati Front 5. hadseregének a megsemmisítését határozták meg.

Napról napra világosabbá vált, hogy a Szovjetunió elleni villámháborús hódító terv homokra épült – vagyis készítői alaposan lebecsülték a Szovjetunió erejét és lehetőségeit, ugyanakkor túlértékelték Németország erőit. A burzsoá történelemhamisítók hiábavalóan erőlködnek, hogy bebizonyítsák: ha 1941 augusztusában Hitler nem hozta volna meg azt a „végzetes döntést”, miszerint átmenetileg a moszkvai irányból a déli, a kijevi irányba helyezik át az erőkifejtést, hanem tovább támad Moszkva ellen, amint azt Brauchitsch javasolta, akkor megnyerte volna a Szovjetunió elleni háborút. De sem Brauchitsch elvetett javaslatai, sem pedig Hitler döntései nem biztosíthatták, ahogy ezt a háború további menete bebizonyította, a „Barbarossa”-terv végső célkitűzéseinek az elérését.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

„Seuchensperrgebiet”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

A varsói zsidó közösséget, minden más néphez, népcsoporthoz hasonlóan, mély társadalmi ellentétek szabdalták. A halálos veszedelmekben ezek az ellentétek tovább mélyültek, sőt a polarizációt meggyorsította a társadalom szűk gazdag rétegéhez tartozó zsidók ügyeskedése, az, hogy nem egy esetben a többiek élete árán kívántak megmenekülni.

A varsói gettóban ugyanakkor rendkívül élénk társadalmi, önvédelmi, szociális és kulturális tevékenység folyt. A hivatalos gettóhatóságok mellett féllegális és legális társadalmi szervezetek működtek. A legjelentősebb a Zsidó Társadalmi Önsegélyező Szervezet volt, mely kezdetben, 1939-ben a megszállók tudtával működött az azonos célból létrejött lengyel, ukrán szervezetekhez hasonlóan. 1940 októberétől mint Zsidó Társadalomvédelmi Társaság igen jelentős szerepet vállalt a zárt városrész életében. Tevékenysége eredményeként jöttek létre a gettóban a gyermek- és egészségügyi intézmények, a lakóbizottságok stb. Az irányítása alatt vagy a keretei között tevékenykedő fontosabb szervezetek társadalmi gyűjtése, egyéni önfeláldozás és bizonyos külső segítség révén jelentős akciókat hajtottak végre. Így például az Egészségvédő Társaság tagjai önfeláldozóan részt vettek és nagy áldozatokat hoztak a járványok és az éhezés okozta betegségek terjedése elleni harcban. A Mezőgazdaságot Támogató Társaság megszervezte a zöldségtermesztést az udvarokon és a balkonokon. „Az árva és elhagyott gyermekeket gondozó társaságok központi szervezete” (Centos) a meglévő, átmentett árvaházak mellett hat újat létesített az éhező gyerekek élelmezésére, és illegális elemi iskolai hálózatot épített ki. Volt olyan társaság is, amely a munkába állást elősegítő speciális szaktanfolyamokat szervezett, majd illegális szakiskolákat fiatalok számára stb.

A megszálló hatóságok megpróbálták korlátok közé szorítani ezt az önvédelmi tevékenységet, „nehogy teljesen ellenőrizhetetlenné váljon”; de ez nem nagyon sikerült nekik.⁴²

A társadalmi szervezetek, nagy jelentőségű alaptevékenységük folytatása mellett, lehetőséget teremtettek arra is, hogy a politikai pártok és szervezetek – beleértve a baloldalt, a liberális-polgári pártokat, de a konzervatív-vallási szervezeteket is – illegális találkozókat rendezhessenek és fenntarthassák egymással a kapcsolatokat. A kommunistáknak kezdetben nem volt képviselőjük, hiszen Lengyelországban 1942 januárjáig nem szervezték újjá az 1938-ban feloszlatott kommunista pártot; néhány kommunista színezetű szervezet mégis létezett, tagjai aktívan részt vettek az illegális munkában. 1942 elején, a Lengyel Munkáspárt (LMP) megalakulását követően az LMP Központi Bizottságát Józef Lewartowski képviselte a gettóban, aki később az ellenállási mozgalom egyik vezéregyénisége lett. Jelentős szerepet töltöttek be más kommunisták is.

A gettóban 1940-1942 között hivatalosan csak egyetlen legális újság volt, a Gazeta Zydowska, amely a megszállók ellenőrzése alatt állt. Illegális újságok azonban igen nagy számban megjelentek. A tudományos irodalom Varsóban 61 zsidó újságot tart nyilván; ebből 1940-1942 júliusa között hosszabb-rövidebb ideig 56 jelent meg: 26 jiddis, 20 lengyel és 10 héber nyelven. Az újságok a legkülönbözőbb politikai pártok egymástól eltérő nézeteit képviselték.⁴³

A gettóban kialakult helyzet, lényegében a zsidóság egészét sújtó rendszabályok nagymértékben módosították e pártok szemléletét, törekvéseit. Korábbi éles ideológiai-politikai ellentéteik tompultak a szörnyű életveszélyben, amely a gettó egész lakosságát fenyegette. A választóvíz a németekhez való viszony lett, s az arra való készség, hogy valamit tegyenek a lakosság védelmében.

Tevékenységüket főképp a fent ismertetett társadalmi, szociális, kulturális intézmények kereteiben végezték. Anyagi forrásaikat a társadalmi adakozáson kívül a Judenrat biztosította; kezdetben korlátozott anyagi támogatást kaptak a főkormányzóság kormányától, 1941 nyaráig a Szovjetunión keresztül részben a Szovjetunióból érkező csomagok, élelmiszer-küldemények formájában, részben a Joint (nemzetközi zsidó segélyalap) élelmiszer- és pénzküldeményei révén. Természetesen ezek az adományok esetlegesek és igen korlátozott mértékűek voltak, és 1942 második felétől szinte teljesen megszűntek.

A Társadalom védelmi Társaság tevékenysége igen sokrétű volt. Ingyenkonyhákat tartott fenn, s helyiségeit illegális iskolák szervezésére is felhasználták. Ha a gyerek jön az ételért, rögtön szellemi táplálékhoz is jusson. Kultúrhelyiségeket rendeztek be, hogy a gyerekeket, fiatalokat időnként kivonják a zsúfolt tömeglakásokból. 1941 májusában 1000 lakóbizottság 500 „sarkot” rendezett be a gyerekek számára, ahol 15 000 gyerek őrzéséről gondoskodtak. Több száz ifjúsági kört szerveztek, közöttük nem egyben egyetemi szintű előadásokat tartottak számukra, kultúrtevékenységet folytattak. Adományokból jelentős könyvtárakat is felállítottak. Irodalmi köröket szerveztek, az egyik ilyet például a következő címmel: „Tanítsuk meg szeretni az embereket.”⁴⁴

1940 decemberében megnyílt a varsói gettóban az első színház, egy operettszínház, az Eldorado; ezt még a megszálló hatóságok finanszírozták. 1941 végén hat színház működött a gettó területén: három jiddis nyelven, kettő lengyelül. A megszállók viszonya ezekhez az intézményekhez – az iskolákhoz, színházakhoz – teljesen attól függött, hogy az adott pillanatban a zsidókérdés megoldásában mi került előtérbe: a munkaerő-probléma, a zsidóságnak mint munkaerőnek és anyagi javak tulajdonosának kihasználása, vagy a „végső megoldás”.

Ezt rendkívül érdekesen s egyben hátborzongatóan tükrözi például az ingyenebédek sorsa. 1941 tavaszán Auerswald, a gettó akkor hivatalba lépő új német biztosa kijelentette: biztosítani akarja a kenyeret és a munkát a gettó lakosságának. Júniusban speciális bizottságot alakítottak az „élelmezési akció” folyamatos végzésére. 1941 nyarán lázas erőfeszítéseket tettek, hogy naponta 120 000 adag ételt kiadhassanak; ennek érdekében két műszakban főztek. Sikerült is jelentősen megemelni a kiadott ebédek számát; 1941. június 9-én 67 997, június 15-én 95 432, július 4-én 117 600, szeptember végén pedig 128 000 embert ebédeltettek. 1941 őszén a német hatóságok hirtelen visszaléptek, megtagadták a további kása- és cukoradományt. A társaság kénytelen volt jelentősen csökkenteni a juttatott ebédek számát. Amikor tagjai Auerswaldnál megjelentek és megkérdezték, mi az oka a hirtelen változásnak, ő ingerülten azt válaszolta, hogy „már nincs úgy érdekelve az élelmezési akcióban”, mint régen. „Ha májusban vagy júniusban a tárgyban mutattam is bizonyos érdeklődést, ennek csak átmeneti jellege volt.”⁴⁵

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

A szovjet hadsereg megállítja az ellenséget Moszkva alatt

Az ellenség számításai és tévedései

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

III. fejezet / A szovjet hadsereg megállítja az ellenséget Moszkva alatt

Kénytelen visszavonulás az ország belsejébe

Az ellenség számításai és tévedései

A német fasiszta csapatoknak azokat a kezdeti sikereit, hogy kijutottak Észtország déli körzeteibe, Pszkovhoz, a Nyugati-Dvina és a Dnyeszter középső szakaszához, a német vezetés úgy nyugtázta, hogy megnyerte a háborút a Szovjetunió ellen. A náci hadvezetés értékelése szerint végrehajtották a „Barbarossa”-terv fő részét – szétzúzták a szovjet csapatok főerőit a határmenti körzetekben. „A Nyugati-Dvina és a Dnyeper előtt a szovjet szárazföldi csapatok főerőit szétzúztuk. Ezért nem túlzás, ha azt mondom, hogy az Oroszország elleni hadjáratot 14 nap alatt megnyertük” – írta naplójában Halder tábornok, a német szárazföldi csapatok vezérkari főnöke. Még határozottabban hangzott Hitler július 4-i kijelentése: „Egész idő alatt az ellenség helyébe igyekeztem képzelni magam. Gyakorlatilag már elvesztette a háborút. Jó, hogy már a legelején megsemmisítettük az orosz páncélos és repülőerőket. Az oroszok képtelenek ezeket pótolni.”

A német főhadiszálláson tartott négynapos értekezlet alatt Hitler mindvégig azt bizonygatta, hogy a szovjet hadsereg elleni harc a közeljövőben átváltozik a Szovjetunió „gazdasági elnyomásáért” vívott harccá. A hitlerista főparancsnokság úgy számított, hogy a finn arcvonalszakasz kivételével az egész szovjet-német arcvonalon nem maradt 66 harcképes szovjet hadosztálynál több, és feltételezte, hogy az első lépcsőben rendelkezésére álló 180 hadosztály könnyen le fogja küzdeni a „demoralizálódott” szovjet csapatok maradványainak „utolsó” ellenállását. A hitlerista stratégák ezen a tanácskozáson elhatározták: változatlan erővel tovább támadnak három – a leningrádi, a szmolenszk-moszkvai és a kijevi – irányban. Az „Észak” hadseregcsoportnak el kellett foglalnia Leningrádot, a „Közép” hadsereg-csoportnak átkarolást végrehajtva be kellett kerítenie és felszámolnia az előtte levő arcvonalon harcoló szovjet csapatokat, és „megtörve a szovjet hadsereg utolsó szervezett ellenállását e széles arcvonalszakaszon, utat kellett nyitnia maga előtt Moszkvába.” A „Dél” hadseregcsoport feladata a korábbi maradt: Kijev elfoglalásával meg kellett teremtenie a feltételeket az Ukrajnában harcoló szovjet csapatok megsemmisítéséhez, majd el kellett foglalnia a Donyec-medencét és a Fekete-tengeri Flotta támaszpontjait. A finn hadseregnek segítenie kellett a német csapatokat Leningrád, Murmanszk és a kirovi vasútvonal elfoglalásában, a román hadseregnek pedig el kellett foglalnia a Szovjetunió déli körzeteit és a fekete-tengeri kikötőket.

A nácik oly magabiztosak voltak abban, hogy gyorsan befejezik a Szovjetunió elleni háborút, hogy azzal számoltak, hamarosan hozzákezdhetnek annak a döntő feladatnak a megvalósításához, amelyet a Német Szárazföldi Csapatok Főparancsnoksága (OKW) határozott meg az 1941. június 19-i 32. számú direktívájában. Ebben nem kevesebbről volt szó, mint a Fekete-tenger térségének, Észak-Afrikának, Közel- és Közép-Keletnek az elfoglalása és az „angliai partraszállás”. Ezután pedig a hitlerista hadvezetés a továbbiakban India elfoglalását és a harctevékenység áthelyezését tervezte az Egyesült Államok területére. Ez volt a világuralom megszerzésének távlati elgondolása. Július 14-27 között dolgozták ki a német tábornokok a Kaukázuson és Iránon át a Bagdad elleni támadás, valamint az „Urál ipari körzetei” elleni hadművelet tervét; számba vették azt a csapatmennyiséget, amelyet az arcvonalból Németországba vonnak ki 1941. szeptember elején, vázolták a szárazföldi csapatok csökkentésének intézkedéseit.

A történelem azonban gúnyt űzött a „világhódítókkal”. A Leningrád felé vezető utak mentén, a szmolenszki mezőkön és a jobbparti Ukrajnában kibontakozó ütközetek bebizonyították, csupán illúzió a hitlerista stratégáknak az a következtetése, hogy a fasiszta csapatok „döntő” sikert arattak a szovjet-német arcvonalon.

július közepére méreteiben és hevességükben fokozódtak a fasiszta agresszorokkal vívott fegyveres harcok. Miután támadásba mentek át a „Norvégia” német hadsereg csapatai és a finn csapatok, az aktív harcok arcvonala 1200 kilométerre nőtt. A három hadászati fő irányhoz jött még az északi arcvonal a Barents-tengertől Leningrád északi megközelítési útvonaláig (Karél-földszoros). A „Norvégia” német és a „Karéliai” finn hadsereg a murmanszki, petrozavodszki és az olonyeci irányban támadott, hogy elfoglalja a kirovi vasútvonalat és Murmanszk jégmentes kikötőjét. Az úgynevezett „Délkeleti” finn hadsereg északról, a Karél-földszoroson át mért csapást Leningrádra. Az „Észak” hadseregcsoport a gyorsan mozgó csapataival (a 4. páncélos csoporttal) próbált Lugán át Leningrádhoz törni. A „Közép” hadseregcsoport széles arcvonalon, a Nyugati-Dvina középső folyása és a Dnyeper menti Zslobin között támadt. E hadseregcsoport, főcsapásmérő erejét (a 3. és a 2. páncélos csoportot) a vityebszki, szmolenszki és roszlavli irányban összpontosítva, Szmolenszken és Vjazmán át gyorsan el akarta érni Moszkvát. A „Dél” hadseregcsoport főerői Kijev felé törtek. A 3. és 4. román hadsereg Moldovából kiindulva Odessza irányában támadt.

A szovjet csapatok számára továbbra is rendkívül kedvezőtlenek voltak a harc feltételei. Mint korábban, az ellenség továbbra is erőfölényben volt az egész arcvonalon. Továbbra is ő kezdeményezett, és lehetősége volt rá, hogy az általa kiválasztott irányokban hatalmas páncélos és gépesített csapásmérő erőket összpontosítson.

Július 10-én kezdődött a harc Leningrádért és a szmolenszki ütközet, július 11-én pedig Kijev hősi védelme. Az 1941-es nyári harcok sajátossága az volt, hogy a három – leningrádi, moszkvai és kijevi – irányban a szovjet csapatok mind védelmi, mind támadó hadműveleteket folytattak. Eldőlt az a kérdés, hogy vagy állják a szovjet csapatok a náci hódítók nyomását és időt nyernek az állam ember- és anyagi tartalékainak a mozgósításához, vagy sikerül az ellenségnek elérnie a „Barbarossa”-tervben meghatározott céljait.

Fokozódott a szovjet csapatok ellenállása. Míg a támadás kezdetén sikerült az ellenségnek mindhárom irányban áttörnie a szovjet hadsereg arcvonalát és kelet felé nyomulnia, addig 1941. július közepén érezte, hogy napról napra fokozódik a szovjet csapatok ereje, és szertefoszlottak a megállás nélküli további támadásba vetett reményeik.

A leningrádi irányban a hitleristák szervezett ellenállásba ütköztek a lugai védővonalon. Harctevékenységével kitűnt itt a K. P. Pjadisev tábornok parancsnoksága alatt álló csapatcsoportosítás. Július 17-18-án pedig tapasztalhatta az ellenség Szolci alatt a 11. hadsereg (parancsnok V. I. Morozov tábornok) ellencsapásának erejét, amely számottevő veszteségeket okozott az 56. német gépesített hadtestnek. Július 20-ra tisztázódott, hogy az „Észak” hadseregcsoport friss erők beérkezése nélkül nem tud tovább támadni Leningrád irányában. Itt a Lugába és Novgorodba vezető utak mentén a szovjet csapatok húsznapos egy helyben topogásra kényszerítették az ellenséget.

A kijevi irányban július közepén a Délnyugati Front csapatai súlyos harcokban elhárították az ellenségnek azt az első próbálkozását, hogy menetből foglalja el Ukrajna fővárosát. M. I. Potapov tábornok 5. hadserege több ellencsapást mért, és szilárdan tartotta a Korosztyeni Megerődített Körletet. Aktív tevékenységével erősen lekötötte a 6. német hadsereg 17 hadosztályát. A Kijevi Megerődített Körlet csapatai nyugat felől zárták le a városba vezető utat.

A Moszkvába vezető legrövidebb utak mentén – a Nyugati-Dvina és a Dnyeper középső folyásánál, valamint a kiterjedt szmolenszki területeken – a Nyugati Front csapatai véres harcokban kimerítették az ellenség legerősebb csoportosítását, a „Közép” hadseregcsoportot. Ezek a harcok korántsem voltak egyenlőek, és a szmolenszki csata első napjaiban az ellenség jelentős sikereket ért el. Velikije Luki irányban széttagolták F. A. Jersakov tábornok 22. hadseregét, amelynek csapatait az ellenség bekerítette. A német fasiszta csapatok a vityebszki irányban megtörték a szétbontakozni nem tudó 19. hadsereg ellenállását (parancsnok I. Sz. Konyev tábornok), és a támadást kifejlesztve július 20-ig 150 kilométert nyomultak előre. Délebbre, Mogiljovot megkerülve, az ellenség két csapást mért, északról és délről egyenesen Szmolenszkra és Kricsevre. Itt 200 kilométert nyomult előre, bekerítette Mogiljovot, elfoglalta Orsát, Szmolenszkot és Kricsevet. Az arcvonal közepén P. A. Kurocskin tábornok 20. hadserege a szárnyakon folytatott harcokat, M. F. Lukin tábornok 16. hadserege pedig Szmolenszkért küzdött. A 13. hadsereg M. T. Romanov tábornok 172. lövészhadosztályának az erőivel egy hídfőt védett a Dnyeper nyugati partján. A Nyugati Front balszárnyán levő 21. hadsereg (parancsnok F. I. Kuznyecov tábornok) július 13-án a bobrujszki irányban támadott.

Jóllehet hősiesen küzdöttek a német páncélos csapatokkal, mégis vissza kellett vonulniuk a Nyugati Front főerőinek. Ez azonban nem egyszerű visszavonulás volt, hanem szívós, önfeláldozó, mindkét felet kimerítő harc. A 21. hadsereg helyi sikerekkel járó támadó tevékenysége rendkívül fontos következményekkel járt. Lekötötték a 2. német hadsereg mintegy 15 hadosztályát, meghiúsították Gomel elleni támadását, és feltartóztatták a gépesített csapatok előrenyomulását a roszlavli irányban. A 21. hadsereg megtartotta a „Közép” hadseregcsoport főerőitől délre elfoglalt helyzetét, és állandóan hátbatámadással fenyegette azokat. E hadsereg támadó harcaiban kitűnt L. G. Petrovszkij 63. lövészhadteste. Felszabadították Zslobint és Rogacsevet.

Az ellenséges páncélos csapatok mély behatolása következtében kialakult súlyos helyzetben a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása sürgős intézkedéseket tett friss erőknek a szmolenszk-moszkvai irányba dobása, a mélyen lépcsőzött védelem létrehozása és védelmi terepszakaszok kiépítése érdekében. A Sztaraja Russza-Olenyino vonalon két új hadsereget bontakoztatott szét Július 14-én valamennyi csapatot, amely Sztaraja Russza és Brjanszk között a Nyugati Front mögött helyezkedett el, a Tartalék Front állományába vontak össze.

A nyugati irány csapatai számára a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása támadó feladatot határozott meg. Az Sz. K. Tyimosenkóval folytatott július 20-i megbeszélésen mondotta Sztálin: „Gondolom, elérkezett az ideje, hogy áttérjünk … a nagy csoportokkal való tevékenységre.” Az ellenség megsemmisítése érdekében megparancsolta, hogy a Tartalék Front állományából szervezzenek csapásmérő csoportokat, foglalják el Szmolenszk körzetét, és a hitleristákat vessék vissza Orsa mögé.

A Nyugati Front balszárnyán levő 13. és 21. hadsereg csapatainak kedvezőbb vezetése érdekében megszervezték az önálló Központi Frontot, amelynek a parancsnoka F. I. Kuznyecov vezérezredes lett. A front haditanácsának tagjává P. K. Ponomarenkót, törzsfőnökévé L. M. Szandalov ezredest nevezték ki.

Július végén újult erővel lángoltak fel a támadó és védelmi harcok a szmolenszki területeken. Sok szakaszon találkozó harcok voltak, s a felbőszültség jellemezte őket. A Jarcevo körzetében vívott harc példa a szovjet csapatok helytállására és hősiességére. Ezekben a napokban K. K. Rokosszovszkij tábornok nem nagy létszámú csoportja váratlanul támadásba ment át, menetből felszabadította Jarcevót, átkelt a Vop-folyón, s annak nyugati partján kedvező állásokban védelemre tért át. A szovjet harcosok visszaverték az ellenség valamennyi olyan próbálkozását, hogy az ellenség visszavesse őket a folyón túlra és visszafoglalja Jarcevót.

K. Rokosszovszkij így emlékszik erre vissza: „A Jarcevóért vívott harcban a legszörnyűbb csapások a levegőből értek bennünket. És hogy ennek ellenére sikert értünk el, az a csapatok helytállásáról és hősiességéről tanúskodik.”

Augusztus elején helyreállt az arcvonalon az erőegyensúly. És bár sem a szovjet csapatok, sem az ellenség nem érte el célkitűzését, a nyugati irány csapatainak általános harci eredményeit mégis kedvezőnek kell értékelni. Megállították a valdaji fennsík felől támadó 3. páncélos csoportot, amellyel a hitlerista hadvezetés az „Észak” hadseregcsoportnak akart segítséget nyújtani, felszakították a 20. és a 16. hadsereg körüli bekerítés arcvonalát, és segítettek abban, hogy e két hadsereg főerői a Dnyeper mögé vonuljanak vissza. Eközben súlyos veszteségeket okoztak az ellenség páncéloshadosztályainak, amelyek elveszítették korábbi csapásmérő erejüket. A 2. és 3. páncélos csoport harckocsijainak és gépkocsijainak mintegy 60 százaléka, személyi állományának pedig több mint egyharmada odaveszett. A szovjet harcosok útját állták Moszkva felé az ellenség gyalogoshadosztályainak is.

Ily módon augusztus első napjaiban, amikor az ellenség még mindig nem tudta felújítani „Észak” hadseregcsoportjának támadását Leningrád ellen, a „Dél” hadseregcsoport főerői pedig le voltak kötve a kijevi irányban, arra kényszerült, hogy lemondjon a Moszkva elleni támadásról, mivel legerősebb hadseregcsoportjának, a „Közép” hadseregcsoportnak a szárnyait átkarolták a szovjet csapatok. Kezdtek füstbe menni azok a hitlerista tervek, hogy a továbbiakban gyorsan és akadálytalanul támadhatnak az ország belseje felé és „gyors lefolyású hadjáratot” viselhetnek a Szovjetunió ellen. Míg a július 19-24. közötti szakaszban a hitlerista tábornokok lehetségesnek tartották a Szmolenszk körzetében és a „Közép” hadseregcsoport déli szárnyán kialakult helyzet megjavítása után a csapatok megsemmisítését Szmolenszk és Moszkva között, valamint a főváros elfoglalását, addig július 30-án Hitler kénytelen volt parancsot adni a csapatoknak a Moszkva elleni támadás beszüntetésére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

„Seuchensperrgebiet”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

Ilyen körülmények között a tífuszjárvány már hétköznapi jelenségnek tűnt, a halál szinte jótétemény volt. Újságpapírral leterített hullák a járda mellett, könyörgő, mezítelen gyermekek csoportjai az utcákon. A vakmerőbbek a keresztény oldalra is átmerészkedtek, bár a rendőrség ezt a merészséget kegyetlenül megtorolta; kántáló hangjuk szinte beivódott az emberek tudatába. „Jó emberek, könyörüljetek, apánk meghalt az éhségtől és a nyomortól, adjatok egy darab kenyeret.” (Gite menczn hot rachnes der fate iz gesztorbn fun hunger un nojt. Gite menczn, hot rachnes warft arop a sztykele brojt.)³⁸

Bemard Mark a varsói gettó felkeléséről írt megrázó könyvében, melyet a világ számos nyelvére lefordítottak, 100 000-re teszi azoknak a számát, akiket 1940-1942-ben elvitt a tífusz, az éhség, a nyomor. A halálozás jellemzően alakult a három év azonos hónapjaiban:

	1940	1941	1942
január	3173	898	5123
február	1178	1025	4618
március	1603	1608	4951
április	1000	2061	4432
május	875	3821	5283

A halál a legnagyobb arányban a munkások és a betelepítettek között pusztított. Többségük elpusztult, még mielőtt a gettó felszámolására sor került volna.³⁹

A pauperizált családok sorsának sajátos epilógusa volt a halottak profanizálása. A nyomorultak kihurcolták halottaikat az utcára, s arcukat újságpapírral takarták le … Jöhetett Pinkiert, akit az „elhunytak királyának” neveztek. Kocsija emlékezetessé vált a gettó szomorú dalaiban. Sokan várták, csak nagy késéssel volt képes összegyűjteni a hullákat. A rabbik emlékiratban kértek segítséget a zsidó tanácstól. Elkeseredetten írták: „Városunk egyik legfájdalmasabb problémája a hullák ijesztő profanizációja. A halál nem szabadítja fel a szegényeket. Abban a pillanatban, amikor lelkét kileheli és befejeződik életének tragédiája, elkezdődik halálának tragédiája.”⁴⁰ S amiről a rabbik már nem is írtak: az árvák, az elhagyott gyermekek tömegeinek szörnyű kálváriája …

Talán senki nem képes hűségesebben és meggyőzőbben elmondani, mi is történt a lengyelországi zsidósággal 1941-1943-ban, mint a kortárs és sorstárs történész, Emanuel Ringelblum. Nemcsak azt rögzítette történelmi hűséggel, ami naponta végbement körülötte, de egy ország és azon belül egy népcsoport pusztulásának egész tragédiáját is.

Alább néhány rövid idézetet közlünk jegyzeteiből.

„1941. február.

– … Megnőtt a tüdőbaj veszélye, terjed a zsidók között. Miután bezárták a gettót, nagy a veszély, hogy a betegség ijesztő méreteket ölt. Igen gyakran előfordulnak olyan esetek, hogy a szemétládákból szedik ki az ételmaradékot. Ugyanakkor vannak lakások, ahol minden nap narancsot esznek, aminek kilója 25 zloty, vagy mondjuk szőlőt stb. Mind több szórakozóhely nyílik. A részvényesek többnyire Volksdeutschok … A koldusok színészi pózokat tanulnak, hogy mélyebb benyomást keltsenek. Nagyon megnőtt a hajlam az emlékiratírásra, a fiatalemberek még a munkatáborokban is visszaemlékezéseket írnak. Akiket elkapnak, azokat megverik, és széttépik a papírjukat.”

„1941. május 11.

– … A halálozás egyre nő. Két héttel ezelőtt hetente 200 zsidó halt meg, az elmúlt héten, március elején, több mint 400. Tömegsírokba temetik el őket. Két hulla között csak egy szál deszka van. A hullák többségét meztelenül hozzák el a kórházból, és úgy is temetik el. A mi házunkban egy nap alatt halt éhen az apa, anya és a fiuk. Pinkiert, az elhunytak királya mind újabb leányvállalatokat nyit … Kép: egy zsidó házban, konspirált lakásban, tanítás folyik. Diákcsoport ül ott, és tanul. A lakás ajtaját csak annak nyitják ki, aki ismeri a jelszót … A nők között a legújabb divat, hogy kalap helyett kendőt hordanak. Szóval, a divat virul. Az elmebeteg Rubinstein csavarog az utcán, és kiabálja: »Mindenki egyenlő, a gettóban is mindenki egyenlő! Vége lesz a gazdagoknak, lesz zsír.« … Itt van a gettóban, a kikeresztelkedettek között, a hírhedt antiszemita, nemzeti demokrata aktivista, Zuzanna Rabska írónő is … Újabban a következőképpen folyik a csempészés: a keresztény parasztok csomagokkal, liszttel, burgonyával leugranak a villamosról. [A gettón ugyanis keresztülhaladt egy „keresztény” villamos, amelyről nem volt szabad leszállni. – Sz. K.] Gyorsan beszaladnak az első jobb kapu alá, felteszik a zsidó karszalagot, és úgy mennek ki az utcára üzletelni … Néhány tanácsi funkcionárius szemtelensége nem ismer határokat. Előfordult, hogy egy postahivatalnok, mikor megtudta, hogy az egyik zsidó család csomagot kapott, megjelent a feleségével együtt és követelte, hogy olcsón adják el neki az árut. Tömeges jelenséggé vált, hogy a kisgyermekeket otthagyják egyes intézmények vagy a zsidó rendőrség parancsnoki épülete előtt. Nem sikerült menhelyet létesíteni a kiskorú koldusoknak, csak 100 elhagyott gyermeknek van tető a feje fölött. A gyermekek koldulnak. Újabb ötletük: hiányzik nekik 10 groszy [fillér] ahhoz, hogy az éjjeli szállást kifizessék, az utcán nem szabad éjszakázni.”

„1941. április 17.

… Az ünnepek előtt szörnyű jelenetek játszódtak le az áttelepítettek szervezetének helyiségeiben. Hét-nyolcezer áttelepített tolongott itt maceszre és élelmiszercsomagokra várva … Olyan emberek jelentkeztek csomagokért, akik valaha környezetükben jómódúaknak számítottak. Nem is olyan régen maguk adtak alamizsnát. Leírhatatlan azoknak az elkeseredettsége, akik nem kaptak csomagot … Nem lehetett a jegyekre sem kenyeret, sem pedig burgonyát kapni … Egy ismerősöm, akinek nyugodt ünnepet, kívántam – ez az idei ünnepi kívánság -, azt felelte: – Kívánjon nekem inkább könnyű böjtöt. – Az embereket úgy fogják össze, hogy a munkatáborokba vigyék, miután a gmina nem biztosított megfelelő létszámú embert. Ezért a zsidó rendőrségnek a lengyellel együtt kellett előállítania a munkára alkalmasakat, azokat, akik behívót kaptak, de nem jelentkeztek. Még ötvenen felülieket is összeszedtek. A zsidó és a lengyel rendőrök hasznot húztak ebből. Sok száz zlotyt szedtek össze az ártatlan emberektől, sokszor egész házaktól szedtek váltságdíjat …”

„1942. április 26.

… Az egyik fogolytáborban megparancsolták egy zsidónak, hogy ismételje el hangosan: – Addig nem lesz nyugalom, amíg el nem tűnik a föld felszínéről az utolsó zsidó és az utolsó pápua … – Elkeseredettség és reménytelenség mindenütt … Ki akarnak éheztetni minket. Nincs kiút ebből a helyzetből, csak a csoda segíthet … Hallottam olyan véleményt, hogy a háború előhozza az emberek legjobb és legrosszabb vonásait. Segítség a zsidóknak és állati antiszemitizmus; megkeményített szív és a legmesszebbmenő áldozatkészség az éhezők iránt. Láttam az utcán koldust bölcsővel – ez is jó ötlet pénzszerzésre. Hároméves gyerekek koldulnak. A zsidó lakásokban nincs nyugalom … Munka nélküli muzsikusok kenyérért muzsikálnak az utcán … Vannak, akik kitépik a kenyeret mások kezéből, helyben eltörik, vagy beleharapnak, hogy ne lehessen tőlük többé elvenni …

Április 19., 20., 21. emlékét nem lehet kitörölni a varsói zsidóság emlékezetéből. Ezeken a napokon a zsidó gmina a zsidó rendőrség segítségével ismét végrehajtotta a zsidók összefogásának szomorú akcióját. A gminának 1500 embert kellett küldenie a munkatáborokba. Csak 50-en jelentkeztek. Amikor a rendőrség kereste a bűnösöket, csak 130 embert talált a lakásokban. A többi nem aludt otthon. Ezt egyrészt azok a rossz tapasztalatok okozzák, melyeket a múlt évben szereztek a munkatáborokban. A másik okot a gmina eljárásában kell keresni, amely sem tavaly, sem most nem tett semmit az áttelepítettek helyzetének megjavítására … Harmadik okként itt a felháborító, bosszúért kiáltó tény, hogy a munkatáborokba kizárólag a szegényeket hurcolják. A gazdagok fiai a rendőrségnél, a társadalmi intézményekben, a betegsegélyzőben stb. dolgoznak. A váltságdíj nem is nagy. Ismerek egy bizonyos Krőzust, aki a fiáért csak 100 zlotyt fizet havonta. Ilyen korrupció mellett nem lehet csodálkozni, hogy a szegénység fellázadt, és nem akart a munkatáborokba menni …”

„1941. május 11.

… Az utóbbi időben elterjedtek a riksák. Fiatalok százai keresik így a kenyerüket. Láttam olyan esetet, amikor egy sovány fiatalember egy kövér asszonyt meg a gyerekét húzta a riksán. A múlt héten tragikus dolog történt … Egy riksa akadályozta egy katonai teherautó útját. A katona kiugrott a kocsiból, agyonlőtte a zsidót, és többeket megsebesített … Az emberek tömegesen hagyják el Varsót. A gazdagok német teherautókon távoznak; egy hely több száz zlotyba kerül. A többség a 3-as villamossal megy, vagy fejenként lefizet 5-10 zlotyt, s az őr mellett kisurran. Ezután gyalog megy tovább. Rembertówon keresztül két héten át kb. 1500 zsidó menekült, gyakran asszonyok, gyerekeikkel. Az emberek borzalmas állapotban vannak, legyengültek, alig élnek. A múlt csütörtök, május 8-a, a legszörnyűbb napok egyike volt. Azon a napon 210 zsidó halt meg – rekordszám …”

„1941. május 20.

… Május második felében az éhség és a halálozás volt a legjellemzőbb a gettóra. Az utóbbi napokban kb. 150 ember halt meg naponta. A halottakat éjszaka 1 és 5 óra között temetik el tömegsírokban, lepedő nélkül, fehér papírral letakarva, amit később összeszednek … Már a föld is hiányzik ahhoz, hogy betakarják a sírokat; nem lehet elég mélyre temetni, mert ott víz van … Éppen ezért a német és a lengyel egészségügyi szervekben felmerült egy krematórium létesítésének terve … A temetőt rendszeresen kirándulók látogatják: katonák, civilek (németek). A látogatók többsége nem sajnálja a zsidókat. Egyesek véleménye szerint a halálozási arány nagyon alacsony, mások fényképeket csinálnak. Különösen nagy az érdeklődés a fészer iránt, ahol naponta több tucat hulla fekszik. Ma megnéztem ezt a helyet. Szörnyű látvány tárult a szemem elé. Fekete papírral letakarva nagy halom mezítelen holttest feküdt ott …”⁴¹

Talán fölösleges tovább idézni a naplóból, hiszen itt még csak 1941 tavaszáról van szó. Ha hasonló részletességgel próbálnánk leírni azt, ami ezt követte, talán már itt letenné a könyvet az olvasó.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet