(idézet: És a varsói gettó felkelt)
1
- Fejezet
„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”
Hermann Göring birodalmi marsall 1941. július 31-én utasította Reinhard Heydrich SS-Obergruppenführert, az RSHA főnökét, hogy dolgozzon ki tervet „a zsidókérdés megoldására Európában”.1 „… Felhatalmazom minden szükséges szervezeti és anyagi előkészület megtételére annak érdekében, hogy Európa német befolyási zónájában véglegesen megoldódjék a zsidókérdés” – hangzott a felszólítás. Ezzel megkezdődött a „Gesamtlösung” vagy „Endlösung” második szakaszának előkészítése. 1941 nyarán és kora őszén, a Szovjetunió elleni hitlerista támadást követően és azt mintegy kiegészítve, speciális SS operatív csoportok körülbelül félmillió zsidót gyilkoltak meg a bialystoki területen, Wilna körzetében, Belorussziában. 1941 decemberében dolgozni kezdtek az első halálgyárak a Német Birodalomhoz csatolt lengyel területeken. Autóra szerelt gázkamrákban pusztult el a Warta vidékéről elhurcolt zsidók jelentős része. A Németországtól északkeletre eső megszállt területeken általános támadás indult a zsidóság ellen.
- december 16-án Krakkóban, a főkormányzóság kormányülésén újra előkerült a zsidókérdés. A jelenlevők hosszasan panaszkodtak, hogy bár a zsidók már mindenütt csak a számukra kijelölt, zárt városrészekben lakhatnak s csak ebben a zárt körben mozoghatnak és zsidó üzletek sincsenek a gettókon kívül, mégis túl nagy a szökések száma. Szinte kirajzanak a gettókból, s ebben nem tudják őket megakadályozni sem a gyakori kivégzések, sem a szigorú katonai intézkedések.
A főkormányzó, hogy megnyugtassa a jelenlevőket, még drákóibb megoldásokat helyezett kilátásba, illetve az ülést záró beszédében egyenesen a következőket közölte:„Meg kell mondanom őszintén az uraknak; a zsidókkal így vagy úgy, de végezni kell. A Führer azt mondta, hogy ha az egyesült zsidóságnak sikerül újra háborút kirobbantania, akkor nemcsak a háborúra fellázított népek hoznak majd véres áldozatot, de a zsidóság sorsa is megpecsételődik. Tudom, hogy a birodalomnak számos zsidóellenes intézkedése bírálatot vált ki. Tudatosan arra törekszenek, hogy terjedjen kegyetlenségünk, szigorúságunk híre. Mielőtt tovább folytatnám, mindenekelőtt arra kérem önöket, uraim, értsenek velem egyet a következőkben: az együttérzést kizárólag a német nép számára tudjuk fenntartani, rajta kívül a világon senki más számára. Mások sem éreztek egyet velünk. Mint régi nemzetiszocialista kijelenthetem: ha a zsidó faj túlélné a háborút Európában, miközben mi vérünket áldozzuk Európa megmentéséért, akkor ez a háború csak részeredményt hozna. Ezért az én viszonyom a zsidókhoz alapvetően arra a reményre épül, hogy a zsidók eltűnnek. El kell hogy tűnjenek. E célból tárgyalásokat folytattam annak érdekében, hogy elpakolják őket keletre. Januárban nagy konferencia lesz e kérdésről Berlinben, amelyre dr. Bühler államtitkár urat küldöm el. A konferenciát a Birodalmi Biztonsági Főhivatalban Heydrich SS-Obengruppenführernél rendezik meg. Mindenesetre bekövetkezik a zsidóság nagy elvándorolta tása.
… Hogy mi fog történni a zsidókkal? – folytatta azután. – Elhiszik önök, hogy keleten letelepítik őket telepesfalvakban? Nekünk Berlinben azt mondták: minek ez a finomkodás? Keleten vagy a Reichskomissariatban [Ukrajnában – Sz. K.] – sehol sem tudunk velük mit kezdeni; likvidáljátok őket magatok! Uraim, kérem, vértezzék tehát fel magukat az együttérzés minden formája ellen. El kell pusztítanunk a zsidókat, bárhol is találkozzunk velük, ahol erre csak mód nyílik, azért, hogy megőrizzük a birodalom általános struktúráját … Nem terhelhetjük ennek felelősségével a rögtönítélő bíróságokat. Nem vonhatjuk felelősségre a bírákat, ha mindez nem jogi keretek között megy végbe. Nem alkalmazhatjuk erre a gigantikus, egyszeri eseményre eddigi fogalmainkat. Mindenesetre meg kell találnunk az utat, ami a célhoz vezet, s most ezen gondolkodunk.”2
Hogy ez a gondolkodás mit eredményezett, azt a közeljövő elég gyorsan és radikálisan megmutatta. Egy dolog mindenesetre világosan kiderült már a fenti nyilatkozatból: ha Frank kormányzónak számos kérdésben volt is vitája a RSHA birodalmi parancsnokságával, a zsidókérdésben, úgy tűnik, megvolt az egyetértés. Sőt a főkormányzóság kormánya mindent megtett, hogy meggyorsítsa az Endlösung lebonyolítását az uralma alá tartozó területen. Már december elején elküldte Heydrichhez dr. Josef Bühlert, a főkormányzóság kormányhivatalának államtitkárát, hogy puhatolja ki, mi várható, ismerje meg az RSHA-nak a kérdés végleges megoldására vonatkozó konkrét elképzeléseit. A decemberben elmondott beszéd tehát már konkrét értesülésekre épült, ezeket az információkat is tükrözhette.
Az 1942. január 20-án Berlinben, Wannseeben megrendezett konferencián a német birodalmi érdekek és biztonsági szervek magas rangú képviselői (az egyes intézmények államtitkári, illetve főparancsnoki szinten képviseltették magukat) minden kétséget kizáró eligazítást kaptak a zsidók egyszer és mindenkori „kivándoroltatására” vonatkozóan. Heydrich felhívta a figyelmet arra, hogy a végső megoldás tervének kidolgozása és végrehajtása az SD és a SiPo hatáskörébe tartozik. Alapvető cél – mint azt Heydrich a konferencián hangsúlyozta – a német élettér megtisztítása a zsidóktól. A főkormányzóságot ismét dr. Bühler képviselte, aki feltehetően ugyanazokat a kéréseket tolmácsolta a főkormányzóság kormánya nevében, mint a Heydrichhel folytatott korábbi magánbeszélgetésein. Dr. Bühler a főkormányzóság kormányának legteljesebb támogatásáról biztosította a biztonsági szerveket a kérdés megoldása során.3
A főkormányzóság területén élő zsidóság megsemmisítésének előkészítésére és végrehajtására speciális SS operatív csoportokat jelöltek ki. Az akció az „Einsatz Reinhard” fedőnevet viselte, irányításával Odilo Globocnik SS-Gruppenführert, az SS és a rendőrség lublini területi főparancsnokát bízták meg. Varsóban a gettó likvidálásáért Hermann Hoefle SS-Sturmbannführer volt a felelős.
Az emberek nagyipari méretű meggyilkolásának „nagy akcióját” rendkívül gondosan készítették elő. Az akcióban részt vevő minden személynek szigorú kötelezvényt kellett aláírnia, amelyben a legszigorúbb hallgatási fogadalmat vállalta arra vonatkozóan, hogy senkinek semmilyen információt nem ad „a zsidó kitelepítés lezajlásáról és befejező aktusáról, tudomásul veszi, hogy minden, a zsidó kitelepítés során bekövetkező esemény bizalmas államügy …” stb.4 Az 1941 második felében szerzett tapasztalatok alapján kidolgozták a vegyi úton való tömeges megsemmisítés műszaki feltételeit. Az első kísérleteket a „B” ciklongázzal Auschwitzban végezték, szovjet hadifoglyokon. 1942 kora tavaszán a lublini területen „üzemelni kezdtek” az első megsemmisítő táborok, majd márciusban Belzecben, májusban Sobibórban, 1942. július közepén pedig Varsótól nem messze, Treblinkában állították fel a gázkamrákat és a krematóriumokat. 1942. július 19-én pedig Himmler utasította Krügert, hogy 1942. december 31-ig telepítsék át a főkormányzóság egész zsidó lakosságát.5
A zsidó települések felszámolása mindenütt egyformán történt. A települést váratlanul sűrű rendőri kordonnal vették körül. Behatolt egy speciálisan kiképzett SS-egység, s a zsidó lakosokat kihajtotta a gyülekezőhelyre. Miután kiválasztották azokat, akikre szükség volt a munkatáborokban – az összegyűlteknek kb. 10 százalékát -, a többieket a mellékvágányokon álló vagonokba hajtották és elszállították a haláltáborokba. Az öregekkel, betegekkel, magatehetetlenekkel, gyerekekkel rendszerint már a helyszínen végeztek. A kitelepített körzeteket szigorú hírzárlat vette körül. A kitelepítés terrorral, megfélemlítéssel, de ígérgetésekkel és illúziók keltésével is párosult.
Az „Einsatz Reinhard” végrehajtó csoportja tervszerűen haladt előre. Először a lublini területen „dolgoztak”; itt 1942. március 17-én kezdtek munkához, és április 20-ra 30 000 emberrel végeztek. Majd következett a krakkói körzet, Debica, Tarnów, Rzeszów, Przemysl stb. A varsói gettó, úgy tűnt, egyelőre kimarad a tragikus eseményekből. Sőt, márciusban és áprilisban nagyobb csoportokban újabb és újabb zsidó szállítmányok érkeztek Varsó közvetlen környékéről, majd Berlinből, Hannoverből, Prágából. Több szállítmány román, bolgár és magyar cigány is érkezett Varsóba, akiket a gettó egyik börtönépületében külön helyeztek el és „Z” betűvel jelöltek. Elterjedt a híre, hogy ezek a szállítmányok csak átmenetileg vannak Varsóban, s továbbszállítják őket keletre.
Míg korábban a német hatóságok közvetlenül nem hatoltak be a gettó területére, 1942 áprilisától az SD és a SiPo meglehetősen agresszívan éreztette jelenlétét a gettóban. Először az április 17-ről 18-ra virradó éjjel jelent meg egy nagyobb csoport, s 52 személyt azonnal felkoncolt, ezzel is jelezve, hogy az „új”, az eddiginél is tragikusabb, a végső szakasz elérte a varsói gettót. Ezután már sorozatosan lőtték agyon az emberek tucatjait szökés, feketézés vagy egyéb cselekmény ürügyén, sőt már ürügyet sem kerestek, nem tartottak fenn semmiféle látszatot. Fokozódott a lakosság terrorizálása. Májusban a Gestapo közölte a Judenrattal, hogy tilos megadni a zsidók címét, bárki legyen is, aki kéri. Megkezdődött tehát a hír-, illetve postazárlat.
Június 28-án a gmina nyilvános tanácsülést tartott Brandt, a német megbízott is megjelent. A terem zsúfolt volt. Sztolcman mérnök az ellátásról, Altberg ügyvéd a gazdasági helyzetről, Rozen tanácsos a munkaügyről számolt be, s felszólította a jelenlevőket, hogy még termelékenyebben dolgozzanak. „Több száz ember volt jelen – számol be az ülésről Hirszfeld professzor. – Fogadás jellegű volt: tea, teasütemény. Az ülés közben bejött egy gestapós … Az egyes referensek a területükön végzett munkáról számoltak be, nagy fantáziával: a zsidó kisiparosoknak a munkájuk iránt érzett szeretetét a lengyel parasztnak föld iránti szeretetével hasonlították össze. Szóltak arról, hogy 80 000 ember dolgozik, és munkájukkal remélhetőleg megváltják az élethez való jogot. Az elnök is beszédet tartott, majd bekezdéseket olvasott fel emlékkönyvéből. Megdöbbentő volt a maga lakonikusságával: ezen és ezen a napon agyonlőttek ennyit és ennyit. Ezen és ezen a napon bundákat követeltek, ezen és ezen a napon sikerült ennyit és ennyit kiváltani, ezen és ezen a napon ennyit és ennyit temettek el. Többek között a következőket is mondta: »Örüljünk annak, hogy tudósok, művészek is vannak köztünk, velünk együtt szenvednek, s nem kell úgy éreznünk magunkat, mintha névtelen páriák tömege lennénk.« A tudósok között elsőnek engem említett. Arra gondoltam, ha az én szenvedésem tényleg képes enyhíteni a többiek szenvedését, akkor nem volt hiábavaló. Czerniaków tovább beszélt a zsidók tragédiájáról … A szünetben – feledhetetlen pillanat volt – zongoramuzsika szólalt meg, füzér Chopin prelúdiumaiból, közécsempészve a »Jeszcze Polska nie zginela« akkordjait. [A lengyel himnusz kezdete. – Sz. K.] A zsidóknak megtiltották, hogy nem zsidó zenét játsszanak. Chopint játszani egy hivatalos zsidó értekezleten – ez már önmagában is bátor tett volt. De szeretném az utódoknak azt is hangsúlyozni, hogy a gminának ezen az utolsó ülésén a »Jeszcze Polska nie zginelá«-t játszották. Ezért a dalért a művész, az elnök és a jelenlevők többsége koncentrációs táborba kerülhetett volna. De megnyugtathatok mindenkit, hogy a jelenlevők közül senkinek a szemében nem láttam félelmet; ellenkezőleg: ez a dal reményt és hálát fejezett ki.”6
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!