A szovjet hadsereg szembeszáll a fasiszta „Tájfunnal”

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. Moszkva és Leningrád hősi védelme

A szovjet hadsereg szembeszáll a fasiszta „Tájfunnal”

A moszkvai irányban való támadást a nácik mint „fő”, döntő támadást készítették elő. A Moszkvát biztosító szovjet csapatokra mérendő végső csapás céljából a fasiszta hadvezetés három csapásmérő csoportosításban három tábori hadsereget, három páncélos csoportot és nagy mennyiségű megerősítő erőt, összesen 77,5 hadosztályt (több mint 1 millió főt), közel 14 500 löveget és aknavetőt és 1700 harckocsit összpontosított. A szárazföldi csapatok légi támogatása a 950 harci repülőgépet számláló 2. légiflottára és a 8. repülőhadtestre hárult. A csapatok parancsnoka Bock és Kluge táborszernagy, Strauss, Guderian, Hoth tábornok és mások voltak.

A fasiszta-német „Közép” hadseregcsoport szeptember végére, a hadművelet megkezdésének idejére minden előkészületet befejezett. Hitler a csapatokhoz intézett október 2-i felhívásában kijelentette: „Három és fél hónap múltán végre megértek a feltételek, hogy még a tél beállta előtt egy hatalmas csapással szétzúzzuk az ellenséget. Minden előkészületet, ami emberi erőből tellett, befejeztünk … Ma megkezdődik ennek az évnek az utolsó, döntő csatája.”

A hatalmas ellenséges csoportosítással a szovjet hadvezetés lényegesen kevesebb embert és eszközt tudott szembeállítani. A Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Front (parancsnokok I. Sz. Konyev tábornok, Sz. M. Bugyonnij marsall és A. I. Jerjomenko tábornok) 95 hadosztállyal (körülbelül 850 000 fővel), 780 harckocsival, 545 repülőgéppel, valamint 6800 löveggel és aknavetővel rendelkezett.

A „Tájfun” első hadműveletét a déli ellenséges csapásmérő csoportosítás kezdte. Ez a csoportosítás szeptember 30-án Sosztka, Gluhov körzetéből Orjol irányában és Brjanszkot délkeletről megkerülve mért csapást a Brjanszki Front csapataira. Október 2-án a másik két csoport is támadásba ment át Duhovscsina és Roszlavl körzetéből. Vjazma felé mértek találkozó irányú csapásokat, amelyeknek a célja az volt, hogy átkarolják a Nyugati és a Tartalék Front főerőit. Az első napokban az ellenséges támadás eredményesen haladt. Az ellenségnek sikerült kijutnia a Brjanszki Front 3. és 13. hadseregének hátába, Vjazmától nyugatra pedig bekerítette a Nyugati Front 19. és 20., valamint a Tartalék Front 24. és 32. hadseregét.

Az, hogy az ellenséges páncélos csoportok mélyen áttörtek és a még védelemre kellőképp be nem rendezkedett három front jelentős erőit bekerítették, továbbá az, hogy a mozsajszki védelmi vonalban nem voltak csapatok, azzal a veszéllyel járt, hogy az ellenség eléri Moszkvát.

Ezekben a vészterhes napokban a párt Központi Bizottsága, az Állami Honvédelmi Bizottság és a főhadiszállás hatalmas munkát végzett, hogy minden erőt mozgósítson a főváros védelmének megszervezésére.

Október 5-én éjszaka az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott Moszkva védelmére. A mozsajszki védelmi vonalat jelölték ki a fő ellenállási vonallá, s sürgősen odairányítottak minden erőt. Ugyanakkor döntés született arra, hogy minden párt-, szovjetszerv és társadalmi szervezet erőfeszítését az ország belsejében létrehozandó új hadászati tartalékok megszervezésére, felfegyverzésére és az ütközetbe való bevetésük előkészítésére összpontosítják.

Annak érdekében, hogy tisztázzák az adott arcvonalszakaszon kialakult helyzetet, továbbá hogy segítséget nyújtsanak az ellenség visszaverésére hivatott új csapatcsoportosítás megszervezésében a Nyugati és a Tartalék Front törzsének, az események körzetébe érkeztek az Állami Honvédelmi Bizottság és a főhadiszállás képviselői: V. M. Molotov, K. J. Vorosilov és A. M. Vaszilevszkij. E képviselők a mozsajszki védelmi vonalba irányítottak a visszavonuló csapatokból mintegy öt hadosztályt. A főhadiszállás intézkedett, hogy más frontokról és az ország belsejéből erőátcsoportosítást hajtsanak végre. Távol-Keletről Moszkva alá irányítottak át három lövész- és két harckocsihadosztályt.

Október 10-én – képviselőcsoportjának javaslatára – az Állami Honvédelmi Bizottság egy kézben egyesítette a Nyugati és a Tartalék Front csapatainak a vezetését. Csapataikat a Nyugati Frontba egyesítették, s élükre G. K. Zsukovot nevezték ki, aki eddig a Leningrádi Front parancsnoka volt. A haditanács tagja továbbra is N. A. Bulganyin maradt, a törzs főnöke pedig V. D. Szokolovszkij tábornok. Határozatot hoztak, hogy a főváros közelében kiépítenek még egy védővonalat, a moszkvai övezetet.

A Vjazmánál bekerített szovjet csapatok férfiasan küzdöttek, ellencsapásokat mértek az ellenségre, és kitörtek a bekerítésből. Erre így emlékezett vissza P. Lukin, N. Ohapkin és P. Szilantyev, akik részt vettek a kitörésben és a 29. lövészhadosztály állományába tartoztak: „Csapataink tüzérségi támogatással állandóan rohamoztak. Különösen hevesen rohamoztunk október 8-12. között, amikor a hadosztály harctevékenységébe bekapcsolódott Flenov százados »Katyusa«-ütege … A németek egyáltalán nem számítottak a bekerített szovjet zászlóaljak és ezredek támadására. A fasiszták nyilvánvalóan azt gondolták, hogy a nagy veszteségeket szenvedett bekerített egységek ez alkalommal nem veszélyesek, végeznek velük. De hamarosan összeszedték magukat ezek a zászlóaljak és ezredek, és megindultak előre, keleti irányban. A németek sietve nagy egységeket és technikai eszközöket irányítottak oda.”

A bekerített szovjet csapatok aktív harctevékenysége komoly hatással volt az események alakulására. Vjazma körzetében 28 német hadosztályt kötöttek le, amelyek itt toporogtak, s nem tudták támadásukat folytatni Moszkva ellen.

Guderian Orjoltól Tula felé nyomuló előrevetett páncéloshadosztályai Mcenszk körzetében D. D. Leljusenko tábornok 1. különleges lövészhadtestének ellenállásába ütköztek. Itt alkalmazták először igen eredményesen a 4. és 11. harckocsidandárok (parancsnok: M. J. Katukov ezredes és V. A. Bondarjev alezredes) harckocsizói a lesállásokat. Az ellenség Mcenszknél történt megállítása megkönnyítette Tula védelmének a megszervezését. Az itteni, majd a Moszkva alatti védelmi harcokban tanúsított sikeres tevékenységéért a 4. dandárt 1. gárda harckocsidandárrá szervezték át.

Október 10-re heves harcok lángoltak fel a Volga felső folyása és a Lgov közötti arcvonalszakaszon. Az ellenség elfoglalta Szicsevkát, Gzsatszkot, elérte a Kalugába vezető utakat, harcokat vívott Brjanszk körzetében, Mcenszknél, a Poniriba és Lgovba vezető utak mentén. Az elkövetkező napokban a legnagyobb sikert az ellenség északi csapásmérő csoportosítása érte el, amely október 14-én betört Kalinyinba. Október 17-én a főhadiszállás I. Sz. Konyev tábornok parancsnoksága alatt létrehozta itt a Kalinyini Frontot, a haditanács tagjává D. Sz. Leonov hadtestkomisszárt nevezték ki.

A szegényparaszti családból származó, 1918 óta párttag, 44 éves Ivan Sztyepanovics Konyev tábornok akkor már hosszú utat tett meg a katonai szolgálatban. Kezdve attól, hogy a polgárháború komisszárja volt, eljutott a szovjet hadseregben a körzetparancsnoki beosztásig. A Nagy Honvédő Háború kezdetén hadseregparancsnok volt. Miután Moszkva védelmének azokban a súlyos napjaiban a Kalinyini Front parancsnoka lett, I. Sz. Konyev a háborúban mindvégig olyan frontok élén állt, amelyek az ellenséggel vívott küzdelmek fő frontjai voltak. A kurszki csata, a Dnyeperért vívott harcok, a jobbparti Ukrajnában, majd a nyugati körzetekben kibontakozó támadás, a gigantikus méretű lengyelországi, berlini és prágai hadművelet – íme ezek voltak a szovjet hadsereg kiemelkedő hadvezére harci útjának egyes szakaszai.

A kalinyini irányban vívott harcban részt vett a teljes 9. német hadsereg, amely ily módon kiesett a Moszkva elleni támadásból.

A moszkvai csata történetébe dicsőséges fejezetet írtak Tula védői. E hős város leküzdhetetlen akadályt jelentett az ellenség déli csapásmérő csoportosításának az útjában. A. N. Jermakov tábornok 50. hadseregének, valamint a tulai légvédelmi körzetnek a csapatai a munkásosztagok támogatásával visszaverték a hitleristák minden rohamát. A tulai védelem megszervezésében kimagasló szerepet játszott a városi védelmi bizottság, V. G. Zsavoronkovnak, a területi pártbizottság titkárának vezetésével. Különösen szívósan és férfiasan állt helyt Tula védelmében a 258. lövészhadosztály (parancsnok K. P. Trubnyikov dandárparancsnok), a tulai munkásezred (parancsnok A. P. Gorskov), valamint a 732. légvédelmi tüzérezred.

Azokban a vészterhes napokban, amikor az arcvonal közeledett Moszkvához, az Állami Honvédelmi Bizottság határozatot hozott és intézkedett a fővárosi kormányhivatalok, diplomáciai képviseletek, védelmi jelentőségű vállalatok, tudományos és kulturális intézmények kitelepítéséről. Az SZK(b)P KB Politikai Bizottsága, az Állami Honvédelmi Bizottság, a főhadiszállás és a vezérkar hadműveleti csoportja azonban Moszkvában maradt, ahonnan tovább irányította az országot és a fegyveres erőket. Október 19-én Moszkvában és a hozzá tartozó körzetekben ostromállapotot vezettek be.

A szovjet hadvezetés erőket gyűjtött, hogy elhárítsa az októberben, a Moszkvába vezető utakon kialakult fenyegető helyzetet. A főhadiszállás tartalékából és más frontoktól elvont erőkből 11 lövészhadosztállyal, 16 harckocsidandárral, s több mint 40 tüzérezreddel egészítették ki a Nyugati Frontot. A frontparancsnokság ezekkel az erőkkel zárta le a Moszkvába vezető legfontosabb irányokat: a volokolamszki, a mozsajszki, a malojaroszlaveci és a kalugai irányt. Október végén a Szelizsarov és Tula közötti arcvonalszakaszon már két front tíz hadserege tevékenykedett. Moszkva védői küzdöttek minden talpalatnyi földért, s kezdetben csak lassították, majd megállították az ellenség előrenyomulását, s összefüggő védővonalat építettek ki.

A támadás egy hónapja alatt az ellenség 230-250 kilométert tett meg, elfoglalta Kalinyint, Volokolamszkot, Mozsajszkot, kijutott a Nara-folyó partjára, és elérte Tulát. Ez volt októberi támadásának a határa. A további támadás érdekében az ellenség kéthetes felkészülésbe kezdett. Ezt a szünetet a szovjet hadvezetés a frontok erőinek feltöltésére, a főváros közelében levő védelem megszilárdítására használta fel.

A kommunista párt Központi Bizottságának felhívásai arra szólítottak fel, hogy minden erőt a haza védelmére, az ellenség feletti győzelem megszervezésére kell fordítani. Az arcvonalban és a hátországban széleskörűen kibontakozó pártpolitikai munka megerősítette a szovjet emberekben az erejükben és a szovjet állam legyőzhetetlenségében való hitet.

A Moszkvai Szovjet hagyományos ünnepi ülése 1941. november 6-án, az Októberi Forradalom 24. évfordulója alkalmából, majd november 7-én a csapatok díszszemléje a Vörös téren annak a kifejezése volt, hogy a szovjet vezetők biztosak a főváros sorsában. November 7-én, a Lenin-mauzóleum tribünjéről elhangzottak I. V. Sztálinnak a díszszemle résztvevőihez intézett lelkesítő szavai: „Az egész világ szeme rátok szegeződik, bennetek látja azt az erőt, amely a német területrablók haramiabandáját meg tudja semmisíteni. Európa német hódítók igája alá került, leigázott népei rátok szegzik tekintetüket, bennetek látják felszabadítóikat. Nagy, felszabadító küldetés jutott osztályrészetekül. Legyetek hát méltók e küldetésre! A háború, amelyet ti viseltek, felszabadító, igazságos háború. Lelkesítsen benneteket ebben a háborúban nagy elődeink, Alekszandr Nyevszkij, Gyimitrij Donszkoj, Kuzma Minyin, Gyimitrij Pozsarszkij, Alekszandr Szuvorov, Mihail Kutuzov bátor példaképe! Vezéreljen benneteket a nagy Lenin győzedelmes zászlaja!”¹ – Sztálin: A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 35-36. old.*

A Vörös téren, a Lenin-mauzóleum előtt feszes rendben elhaladó, teljes harci felszerelésű és azonnal az arcvonalba induló ezredek azt a meggyőződést ébresztették a szovjet emberekben, hogy elkerülhetetlenül bekövetkezik a fordulat a háború menetében.

A közeledő telet már érezték a hitleristák. Sietve felújították a támadást november 15-én. A „Közép” hadseregcsoport szinte valamennyi páncélos- és gépesített hadosztályát magába foglaló csapásmérő csoportosítások nekilendültek északról Moszkvát megkerülve Klin és Szolnyecsnogorszk és dél felől Tula, Kasira irányában. Az északi ellenséges csoportosítás erős csapása érte D. D. Leljusenko tábornok 30. és K. K. Rokosszovszkij tábornok 16. hadseregét. Az arcvonal közepén L. A. Govorov tábornok 5. és M. G. Jefremov tábornok 33. hadserege, Tuda körzetében pedig I. V. Bolgyin tábornok² – I. V. Bolgyin tábornok 1941. november 22-én vette át az 50. hadsereg parancsnokságát.* 50. hadserege hárította el az ellenség támadását. A szovjet harcosok – a sorkatonáktól a parancsnokokig – minden lehetőt, sőt lehetetlent is megtettek, hogy megállítsák és útját állják a fővárosba igyekvő ellenségnek.

Tüzérek, gyalogosok, műszakiak, híradósok bámulatos hősiességet tanúsítottak. Gyakran megtörtént, hogy a tüzérek megrongált lövegekből is tovább tüzeltek. A gyalogosok kézigránátokkal és gyújtópalackokkal harcoltak a páncélosok ellen. A híradósok az ellenség heves tüzelése közben telepítették és javították a híradó vonalakat.

16. K. Rokosszovszkij megrajzolja a Moszkvát megközelítő egyik ellenséges főcsapás irányában folytatott harc hű képét: „Visszaemlékezve azokra a napokra, felötlik emlékezetemben a 16. hadsereg. A számtalan sebből vérző, meggyengített hadsereg a szülőföld minden méterén újból és újból megkapaszkodott, újból és újból kemény ütéseket mért az ellenségre. Ha egy lépést hátrált, ismét kész volt csapást mérni az ellenségre, állandóan gyengítve azt. Nem sikerült az ellenséget teljesen megállítania, de azért a védelem szilárd arcvonalát az mégsem tudta áttörni. Mindkét fél a legnagyobb erőfeszítéseket tette.”

A moszkvaiak is készültek az ellenség visszaverésére. A főváros félelmetes látványt nyújtott. Harckocsi-akadályok borították, a város szélein barikádok emelkedtek, a házak falaiban lőrések tátongtak. A városba vezető utak mentén sok ezer moszkvai dolgozott. Lövész- és harckocsi elleni árkokat ástak, tüzérségi tüzelőállásokat készítettek. Többségük nő volt. A komor arcokról elszántságot lehetett leolvasni: mindent megtesznek, hogy az ellenség ne törjön át, ne legyen fejvesztettség és zavar. Sem eső, sem hó, sem a csontig ható szél, sem az ellenséges bombák nem szakíthatták meg munkájukat.

Az ellenség, mit sem törődve veszteségeivel, egyre csak tört előre. A főváros védői rendkívül nehéz helyzetbe kerültek. Közvetlenül mögöttük, veszélyesen közel volt Moszkva. A szovjet harcosok élethalálharcot vívtak. Tömegesen születtek a hőstettek. „Oroszország nagy, de hátrálni nincs hova – Moszkva van mögöttünk” -, ezek a szavak a panfilovisták körében születtek a duboszekovói kitérőnél, az ellenséggel vívott halálos kézitusában. A panfilovisták szavai a fővárost védők jelszavává váltak. Örökké megmarad az emlékezetben I. V. Panfilov tábornok 316., A. P. Beloborodov ezredes 78., V. I. Poloszuhin ezredes 32., A. F. Naumov ezredes 312., G. O. Martyiroszjan ezredes 239. lövészhadosztályának, A. I. Lizjukov ezredes 1. gárda gépkocsizó lövészhadosztályának, L. M. Dovator tábornok lovascsoportjának, M. J. Katukov és F. T. Remizov harckocsidandárának, valamint sok más egységnek és magasabbegységnek Moszkva alatti hőstette.

Nagyban hozzájárultak Moszkva védelméhez a légvédelmi csapatok. Sikeresen hárították el a főváros elleni ellenséges légitámadásokat, oltalmazták a harcmezőn a csapatokat, részt vettek az ellenséges páncélosok és gyalogság elleni harcban. A moszkvai légvédelem tüzérei és pilótái a főváros elleni légitámadások kezdetétől számítva négy hónap alatt több mint 1300 repülőgépet lőttek le. A főváros körüli légiharcokban a történelemben először hajtott végre V. V. Talalihin pilóta éjszakai és A. N. Katrics pilóta nagy magasságban való nekirepülést. Moszkva légterében összesen 24 nekirepülés történt. Jóllehet közel volt az arcvonal, a megbízható légvédelmi tüzér- és repülőoltalmazás következtében Moszkvának csak jelentéktelen károkat tudtak okozni a fasiszta légi kalózok.

A véres, kimerítő harc folytatódott november egész második felében. Moszkvától északra az ellenségnek sikerült elérnie a Moszkva-Volga-csatornát és átkelt rajta Jahroma körzetében, délen pedig kelet felől megkerülte Tulát és elérte Kasirát.

Válaszul a fasiszta csapatok veszélyes előrenyomulására, a Nyugati Front csapatai aktivizálódtak. November 27-től ellencsapásokat kezdtek mérni a legveszélyesebb ellenséges csoportosításokra. V. I. Kuznyecov tábornoknak a főhadiszállás tartalékából előrevont 1. csapásmérő hadserege előrevetett egységei Jahrománál megsemmisítették a csatorna keleti partjára átkelt ellenséget. A megerősített 1. gárda lovashadtest (parancsnok P. A. Belov tábornok) pedig Kasira körzetében csapást mérve a fasisztákra, visszavetette őket Mordveszhoz. Ezek voltak az első olyan – bár helyi jellegű – sikerek, amelyek már előrevetették a fővárosért vívott harc jellegének a megváltozását.

A „Közép” hadseregcsoport parancsnoksága nem fogta fel a helyzet megváltozásának kezdetét. A Nyugati Front északra mért ellencsapásait mint erős „lekötő rohamokat”, délen mért ellencsapásait pedig „a Tulától nyugatra levő Oka-terepszakasz megtartására” tett szovjet kísérletekként értékelte. Folytatva a támadást, az ellenség december 2-án elfoglalta Krjukovót, december 3-án Belij Raszt és Krasznaja Poljanát (Moszkvától 25 kilométerre). Az arcvonal középső szakaszán december 1-én Naro-Fominszkból kiindulva Aprelevkán át közvetlenül Moszkva irányában mért csapást.

Feszült napok voltak azok. Az ellenség, közel érezve a célt, eszeveszetten tört előre. A főváros hős védői azonban fokozatosan erősödtek. A Nyugati Front alárendeltségébe került az 1. csapásmérő hadsereg, valamint a 20. és 10. hadsereg.

Rokosszovszkij marsall emlékiratának egyik része világosan bemutatja, hogyan segítette a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása a front legveszélyeztetettebb szakaszain a csapatokat. „November végén az egyik éjszaka, amikor krjukovói harcálláspontomon tartózkodtam, közvetlen vonalon felhívott a legfelsőbb főparancsnok. Megkérdezte, tudok-e róla, hogy Krasznaja Poljana körzetében megjelentek az ellenség csapatai, és ha igen, mit tettem, hogy ne juthassanak be Krasznaja Poljanába. Sztálin különösen azt hangsúlyozta, hogy ebből a körzetből a fasiszták nagy űrméretű lövegekből megkezdhetik a főváros lövését. Jelentettem, tudok róla, hogy az ellenség előrevetett egységei megjelentek Krasznaja Poljanától északra, és más arcvonalszakaszokról egységeket küldtünk oda. A legfelsőbb főparancsnok közölte: a főhadiszállás intézkedett, hogy a moszkvai védőöv csapataiból küldjenek erősítést erre a terepszakaszra. V. D. Szokolovszkij, a front törzsfőnöke csakhamar értesített, hogy a front tartalékából egy harckocsidandárral, egy tüzérezreddel és négy »Katyusa«-osztállyal erősítik meg a 16. hadsereget.”

December 4-én, 5-én változás következett be a moszkvai arcvonalszakaszon. Az ellenség támadása leállt. A német fasiszta hadvezetés számára világossá vált, nem tudja Moszkvát elfoglalni. Halder még december 3-án csak arra mutatott rá, hogy veszélyes dolog a támadás leállítása és a védelembe való átmenet. December 4-én már kénytelen volt kijelenteni: „Ha von Bock táborszernagy úgy véli, hogy nincs semmi esély nagy veszteségeket okozni az ellenségnek a Moszkvától északnyugatra folyó támadás során, akkor meg kell adni neki a jogot, hogy beszüntesse a támadó tevékenységet.”

Befejeződött a moszkvai csata védelmi szakasza. Szertefoszlott az ellenségnek az a reménye, hogy elfoglalja a Szovjetunió fővárosát és fő iparvidékét.

Így fulladt ki a hitlerista „Tájfun” – a náci tábornokok utolsó reménye, hogy megvalósíthatják az általuk kidolgozott „Barbarossa”-terv céljait.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!