(idézet: És a varsói gettó felkelt)
3
- Fejezet
„Fájdalom vagyunk, kín és gyötrelem …”
„A beszélgetésre Czerniakówék lakásán került sor, a Chlodna utcában. Dr. Adolf Berman [a Centos tagja. – Sz. K.] is jelen volt. Felicja Czerniakówna tagja volt a Centos Bizottságnak. Arról a veszedelemről beszéltünk, ami az árvaházak gyerekeit és a Centoshoz tartozó többi gondozóhely védenceit fenyegeti. Aggályunkat fejeztük ki, hogy a deportálás ki fog terjedni az árvaházakra, és kértük, hogy férje avatkozzon be … Másnap dr. Felicja Czerniakówna értesített minket, hogy Czerniaków mérnök határozottan megparancsolta a zsidó rendőrségnek, hogy mentesítse a gyermekintézményeket a deportálástól. (A zsidó rendőrség parancsnoka később megerősítette, hogy tényleg kapott ilyen utasítást.) Megkérdeztük Czerniaków feleségét, mi lesz, ha a hitleristák megparancsolják az árvaházak elszállítását is. Dr. Czerniakówna – miután beszélt a férjével – azt válaszolta, hogy Czerniaków mérnök saját életével garantálja, hogy idáig nem engedi fajulni a dolgokat.”12
Czerniaków mindent megtett, hogy az emberek egyes csoportjait megmentse a visszavonhatatlan végtől. Kezdetben talán még abban is reménykedett, hogy a fizikai megsemmisítés csak rosszindulatú rágalom. De ha napokra vagy órákra el is tudta magával hitetni, hogy több százezer, sőt több millió embert mégsem lehet egyszerűen megsemmisíteni, az SS varsói akciója és követelései nagyon gyorsan rányithatták szemét a tragikus valóságra és egyben a saját felelősségére is. Adolf és Barbara Berman a következőképpen írja le Czerniaków öngyilkosságának körülményeit: „Este 8 óra körül felhívták a lakásán, s értesítették, hogy a gmina épületében a Gestapo képviselői várnak rá. Az elnök azonnal elment a gminába, ahol a gestapósok tudattak vele egy sor utasítást a kitelepítéssel kapcsolatban. Amikor elmentek, Czerniaków megkérte a szolgálatos rendőrt, hozzon neki egy pohár vizet. Az elnök felesége nyugtalan volt férje hosszú távolléte miatt, elment a gminába, ahol a férjét már holtan találta; ciánkálival mérgezte meg magát.”13
Az asztalon két rövid levél volt. Az elsőt a feleségéhez címezte: „Azt követelik tőlem, hogy a saját kezemmel gyilkoljam meg saját törzsem gyermekeit. Nem maradt más hátra számomra, meg kell halnom.” Legközelebbi munkatársainak ezt írta: „Erőtlen vagyok. Fájdalom és szánalom tölti el a szívemet. Tovább nem bírom elviselni. Tettem megmutatja mindenkinek, mit kell tennie.”14
Czerniaków halála nagy megdöbbenést keltett; fokozta a lakosság körében a pánikot. Senki előtt nem volt már kétséges, hogy mindannyian halálra vannak ítélve. Czerniaków helyére a mindenki által gyűlölt, szélsőségesen reakciós, gátlástalan Maksymilian Lichtenbaum került, aki azt hitte, hogy népe feláldozásával megmentheti saját maga és barátai életét. De rajta vesztett, 1943. április 23-án három más tanácstaggal együtt őt is agyonlőtték.
Amikor köztudottá vált a „kitelepítés” megkezdése, valóságos emberáradat rohanta meg a német vállalatokat. A német cégek igazolása ugyanis, kezdetben biztos menedéknek tűnt. Egy-egy munkahelyért géppel vagy pénzzel fizettek. Egyes német vállalatok zsidó üzemvezetőik segítségével hatalmas hasznot húztak a „tehénnel” (így nevezték a pénzért eladott munkaigazolványt) való kereskedelemből. A kitelepítés első napjaiban még voltak, akik úgy gondolták, hogy csak bizonyos pontokat, a legszegényebb háztömböket, a nyomor fészkeit érinti az akció. A harmadik napon már szertefoszlottak ezek az illúziók. Péntektől, 24-től kezdve teljes városrészeket vettek blokád alá, és kergették lakóikat a gyűjtőhelyekre.
A kezdeti időszakban a német egységek még nem kapcsolódtak be közvetlenül a megsemmisítő akcióba. Elsősorban a zsidó rendőrség végezte a „piszkos munkát”. A Judenrat szerepe szinte teljesen megszűnt, illetve Czerniaków halála után a megszállók már a látszatra sem adtak. A tanácson belül szinte teljesen a gettórendőrség parancsnoka, Jakub Lejkin és helyettesei vették át az irányítást.
A gyűjtőhely a szögesdróttal körülvett Umschlagplatz volt, a korábbi kereskedelmi rakodótér, amelyről mellékvágány vezetett a Gdanski pályaudvarra. Mieczyslaw Szmerling, a brutalitásáról ismert rendőrtiszt és egy Rode nevezetű volt francia idegenlégiós altiszt lett élet és halál ura. A német megsemmisítőegységek parancsnoksága az akcióban részt vevő zsidó rendőröket és családjukat mentesítő igazolványokkal látta el.15
Július 22-ét követően az Umschlagplatzról naponta indultak a vasúti szállítmányok. A vagonokba általában 5000-6000 ember volt bezárva, s mint később már bizonyossá vált, ez a közlekedés egyirányú volt a Varsó-Malkinia vonalon, Treblinka végállomással.
Július 29-én az „Einsatz Reinhard” funkcionáriusai közvetlenül is bekapcsolódtak az „akció” végrehajtásába. Ettől kezdve a blokádokat 10-20 SS-katona, valamint az 50-100 ukránból, lettből, litvánból és a varsói gettórendőrség kb. 250-350 tagjából álló kisegítő alakulat hajtotta végre.
„Reggel 6 órakor fantasztikus lármára ébredtünk. Az udvarra behatolt a zsidó rendőrség egyik erős egysége és bezárta a kaput. Felhangzott a szigorú parancs: minden lakó az udvarra! A kitelepítendők 15 kilós csomagot hozhatnak magukkal. Aki mentesül a kitelepítés alól, mutassa be dokumentumait. Nagy zűrzavar keletkezett. Félig felöltözött emberek szaladgáltak az udvaron, igazolványaikat, dokumentumaikat mutogatva. A rendőrök szétfutottak a lépcsőházakba, a padlástól a pincéig, és kezdték előhalászni a rejtőzködőket. Perceken belül teherautók jelentek meg az udvaron. Az előrángatott embereket a kocsikra dobálták, a többieket pedig, azokat, akik önként jelentkeztek, sorbaállították az udvaron és ellenőrizték dokumentumaikat. Elég engedékenyek voltak. Ha valakinek igazolása volt valamelyik gyártól vagy társadalmi szervezettől, azt elengedték. Más azonban nem számított nekik: sem a fizikai állapot, sem a megjelenés. A kocsira fiatal, jól öltözött emberek is felkerültek. Sokan közülük nem is abban a házban laktak, s csak azért voltak ott, mert valami gépet hoztak, »műhelyt« akartak nyitni …
Négy teherkocsi mintegy 120 személyt vitt el. Akik helyben maradtak, gyűjteni kezdtek a kitelepülök megsegítésére …”
„… 28-29-e táján a zsidó rendőrség által szervezett blokádok mellett a németek is bekapcsolódtak az emberek elhurcolásába; ukrán és litván egységeket vettek igénybe. Ezek különösen brutálisak voltak, s nem egyes házakat, de teljes háztömböket és utcákat blokkoltak le. A blokádot sűrű lövöldözéssel kezdték, agyonlőtték az ablakból, a balkonokról kihajoló vagy ott bujkáló embereket. Aztán elhangzott a kiáltás: »Alle herunter!« Az ukránok végigrohantak a folyosókon, betörtek a lakásokba, a lakókat puskatussal verték és kikergették az udvarra, ahol sorba állították őket … A lakók közül csak keveset engedtek el, a többséget, hatalmas tömegeket, ötös sorokba állítva, erős ukrán kordonnal körülvéve, az Umschlagplatzra meneteltették. Akik útközben menekülni próbáltak, azokat agyonlőtték, de rálőttek a járókelőkre is …”16
Hogy mi lesz a kitelepülök sorsa, arról a legkülönbözőbb hírek terjedtek. Sok emberben még mindig élt az illúzió, hittek abban, hogy van valahol keleten egy hely, ahová a kitelepített százezrek útja vezet. Az üldözöttek félelme, görcsös víziója nem tudott eljutni a poklok olyan mélységéig, mint a tömeggyilkosság fantáziája.
Július 29-én a varsói gettórendőrség parancsnoka felhívást intézett a gettó lakosságához. Ebben, hogy fokozza az illúziókat és megnyugtatóan hasson, a kitelepítés önkéntességét hangsúlyozta. „Tudatom azokkal a lakosokkal, akiket a hatóságok rendelete értelmében kitelepítenek, hogy minden olyan személy, aki július 29-én, 30-án vagy 31-én önként jelentkezik kitelepülésre, élelmiszercsomagot kap, 3 kiló kenyeret és 1 kiló lekvárt.
A gyülekezőhely, ahol az élelmiszert is kiadják, a Stawka tér és a Dzika utca sarkán van.”17
A felhívás kihirdetői jól számítottak. A gettó kiéhezett, reménytvesztett nyomorultjai ezrével jelentkeztek kis hátizsákjukkal a megadott napokon az Umschlagplatzon. Nagy részük illegálisan élt a gettóban, egyik helyről a másik helyre menekülve a blokád elől. Hittek, mert hinni akartak a kitelepítésben. A kenyér és a lekvár ígérete csábító volt, s a németek megnyugtató nyilatkozatokat tettek. Ezekben a napokban a zsidó tanács nevében a következő szövegű plakátot terjesztették a gettóban: „A hatóságok megbízásából közöljük, hogy hamisak mindazok a híresztelések, amelyek a kitelepítettek sorsára vonatkozóan keringenek a zsidó városrészben. A kitelepítetteket keletre irányították, és ott dolgoznak. Felhívjuk a lakosságot, őrizze meg a nyugalmát, és ne akadályozza a kitelepítési akciót.”18 Ebben az időszakban 20 000 ember jelentkezett önként az Umschlagplatzon. Olyan hírek is terjedtek, hogy néhány család állítólag hírt kapott kitelepített személyektől, akik élnek és dolgoznak. Brzescből, Kozienicéből és Lublinból érkeztek volna ilyen hírek. Ekkor még senki sem tudta, merre mennek a vonatok. Keresztény oldalról jöttek nem egészen pontos értesülések, mintha Malkinia és Treblinka irányában haladtak volna a vonatok. Az emberek találgattak. Az mindenki számára egyértelműnek tűnt, hogy a fiatalokat munkára viszik, de az idősebbek és a gyerekek sorsa felől nem nagyon volt kétsége senkinek. Rövidesen tudomásukra jutott, hogy az időseket, betegeket, gyerekeket többnyire el se szállították, csak a zsidó temetőbe vitték, és ott agyonlőtték őket. Ehhez hasonló akcióra többször sor került. Később a helybeni kivégzések csökkentek.
A varsói gettó megsemmisítésének első napjaiban különösen a sok ezer árva sorsa rázkódtatta meg a már elfásuló lakosságot. Attól kezdve, ahogy a németek közvetlenül bekapcsolódtak az emberek összeszedésébe, meg volt pecsételve az árvák sorsa. Elsők között a neves pedagógus, dr. Janusz Korczak árvaházának lakóit irányították az Umschlagplatzra. S bár Korczakot az ellenállók meg akarták menteni, hogy a keresztény oldalon elrejtsék, ő ragaszkodott hozzá, hogy együtt menjen neveltjeivel, ha kell, a halálba is. Már az első napokban 30 gyermekmenhely, kb. 4000 gyermek és nevelő útja vezetett az Umschlagplatzra és onnan a vagonokba.19
„Még egyszer meg kell hogy ismételjem ezeket a banális szavakat – írja a szemtanú Jehoszua Perle író. – Senkinek nincs olyan tolla, hogy le tudja írni ezt a szörnyű képet. A gyerekgyilkos hitleristák őrjöngenek, szüntelenül lövöldöznek. 200 gyerek áll a halálveszedelemben. Rögtön lelövik őket egy szálig. És akkor valami egészen különleges történt: ez a 200 gyerek nem kiabált, a 200 ártatlan lény nem sírt, egy sem szaladt el, senki nem bújt el; mint a beteg kis fecskék tanítójukhoz, nevelőjükhöz, apjukhoz és barátjukhoz, Janusz Korczakhoz bújtak, hogy ő őrizze és védje őket
Ő állt be elsőnek. Vékony, lesoványodott testével mintha takarni akarta volna a gyerekeket. A hitlerista kutyák nem vettek semmit tekintetbe, revolver az egyik kezükben, pálca a másikban: Mars!
Jaj annak, aki látta ezt a szörnyű képet. Janusz Korczak kalap nélkül, kabátján csíkkal, kitaposott cipőben, a legkisebb gyereket kézen fogva megy előre. Néhány fehérköpenyes nővér is megy, és mögöttük 200 szépen megfésült gyerek, akit a halálba vezetnek.
A gyerekeket minden oldalról német, ukrán és zsidó rendőrök veszik körül.
A Judenratban ekkor tudták meg, hogy mi történik a Sienna utca 16-ban, Korczak intézetében. Elkezdtek kapkodni, telefonálni, meg akarták menteni.
Mit gondoltok, kit akart a Judenrat megmenteni? Nem a 200 gyereket, egyedül csak Janusz Korczakot.
Ő szépen megköszönte a Judenrat urainak, akik Varsó összes zsidóit odadobták áldozatul, és a gyerekeivel együtt ment a rakodótérre.
Zokogtak a kövek, ezt a processziót látva. A hitlerista gyilkosok bottal kergették a gyerekeket, és állandóan lövöldöztek.
A mai napig nincs nyoma, hová tűnt Janusz Korczak és 200 árvája. Semmiféle jel nem maradt utánuk. A fenti néhány sor a kezdete annak a véres krónikának, amelynek címe: »Janusz Korczak és 200 kisgyermeke.«”20
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!