Címke: történelem

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

A zsidó munkaerőt igen változatos formákban használta fel az SS, a csendőrség, a Wehrmacht, a különböző katonai és polgári hatóságok. Szinte a megszállás első napjától nehéz fizikai munkára kényszerítették az összefogdosott zsidókat; útépítésnél, erődítésépítésnél, csatornázásnál stb. Azokat a helyeket, ahol dolgoztak, Varsóban az emberek csak „placówkának”, munkahelynek nevezték. Ezeknek három típusa alakult ki: a német hatóságok és vállalatok részére végzendő munkák; a város köztisztasági intézményéhez, végül a Judenrathoz tartozók. E kényszermunkáknak elsősorban nem a munkanélküliség megoldása szempontjából volt jelentősége; sokkal fontosabb volt, hogy miután e munkahelyek többsége a gettón kívül állt, lehetőséget teremtett bizonyos mennyiségű élelmiszer becsempészésére a gettóba. Ezek voltak talán a leglényegesebb csatornák a külvilág felé, ezen az úton nemcsak emberek kicsempészésére volt lehetőség, de a politikai és személyes kapcsolatok kiépítésére is, majd később az ellenállás és a fegyveres harc előkészítésére.²⁸

A varsói gettó kialakítása után a kormányzói hivatal mellett speciális részleget hoztak létre, az ún. Transferstellét,* A Transferstelle feladata volt a gazdasági élet egészének irányítása a gettóban; a termelés gyakorlati megszervezése a Judenratra várt.* azzal a különleges feladattal, hogy szabályozza a gettó és a külvilág kapcsolatait; így a zsidó munkaerő felhasználásának kérdése is a Transferstelle hatáskörébe került. Vezetője mindenekelőtt pontos kimutatást kért Czerniakówtól a placówkákon dolgozó zsidókról, majd kötelezte a Judenratot, hogy írjon össze minden 14-60 év közötti férfit.

1941 decemberében napi átlagban 4100 ember dolgozott a gettó falain kívül, 1941 januárjában már csak 3000, februárban már ennél is kevesebb. A gettón kívül dolgoztatott zsidók száma 1941 derekáig tovább csökkent. A német hatóságok megszigorították a sárga színű kilépési engedélyek kiadását. Részben azért, hogy csökkentsék a szökések számát, részben pedig, mert féltek a gettóban terjedő kiütésestífusz-fertőzéstől; megkövetelték, hogy a munkások mindennap, mielőtt elhagyják a gettót, fertőtlenítő fürdőn menjenek keresztül. 1941 második felében azonban fokozódott a német vállalatok érdeklődése a gettómunkaerő iránt, s ez bizonyos szemléletváltozással járt együtt. Míg korábban a fő szempont a zsidó vagyon megkaparintása és a lakosság lassú fizikai megsemmisítése volt, 1941 második felétől a német vállalatoknak egyre nagyobb szükségük lett az olcsó zsidó munkaerőre. A német hatóságok elősegítették, hogy a zsidó területen, illetve a közelében működő német vállalatok olcsó zsidó munkaerőt kapjanak, de támogatták a német tőke közvetlen behatolását is a gettó területére. 1941 végén megalakult a Varsói Német Vállalatok Társasága (Deutsche Firmengemeinschaft Warschau), melyhez már akkor tekintélyes német vállalatok tartoztak, például a Bernard Hollmann, Walther Caspar Többens K. G., a Fritz Schulz et Co., az Ostdeutsche Bautischlerei Werkstätte stb. Mindegyikük jelentős bázist épített ki magának a gettó területén. A német vállalkozók átvették a kis zsidó üzleteket és műhelyeket, s a volt tulajdonosok gyakorlatilag az ő munkásaikká váltak. A német tőkések tehát gépekkel, szerszámokkal rendelkező munkavállalókat fogadtak fel, s ezzel sajátos manufaktúrákat hoztak létre. Kiterjesztették a magánkezdeményezést is a gettóban, arra ösztönözve a zsidó tőkéseket, hogy befektessék a tőkéjüket. Bizonyos kedvezményekkel zsidó részvénytársaságok is létrejöttek a gettón belül, például a Kon és Heller Vállalat.²⁹

1942-ben a gettóban elterjedt a híre, hogy azokat a zsidókat, akik a német vállalatoknál dolgoznak, nem telepítik ki. Az emberek erre tömegével próbáltak elhelyezkedni, vagy legalábbis olyan igazolást kapni, hogy alkalmazásban vannak. Akinek volt valamilyen munkaeszköze, előnyt élvezett. Mindenesetre a magas áron eladott igazolások is hozzájárultak a német vállalkozók, illetve a gettón belüli zsidó megbízottaik vagyonosodásához.* 1942 novemberében a gettóban és a gettó falain kívül 48 vállalat, ún. shop foglalkoztatott zsidó munkaerőt. A legjelentősebbek voltak: Fritz Schultz és Walter Caspar Többens gyára, a Heeresunterkunfstsverwaltung (Kefeüzemek), Wilfried Hoffmann, K. G. Schultz, Bemard Hallmann üzem és az Ostdeutsche Bautischlerei Werkstätte.*

Varsói zsidók nagy számban dolgoztak kényszermunkatáborokban is, 1940-1941-ben Lublin és Krakkó környékén, 1941 tavaszától már csak a Varsó körüli járásokban. Kezdetben e munkatáborokat önként jelentkezőkből toborozták, főleg a szegény zsidóság köréből. Később, a kemény bánásmód és a rossz ellátás következtében csökkent az önkéntesek száma. 1940-1941-ben kb. 15 000 varsói zsidó dolgozott ezekben a táborokban.

A varsói gettó gazdasági életét és a külvilággal való kapcsolatát tehát legálisan a Transferstelle által ellenőrzött nagy német vállalatok, valamint a zsidó iparosok és kiskereskedők általuk befolyásolt kényszerszövetsége szabályozta. Kezükben volt az ipari és a kereskedelmi hálózat, az import és az export, lényegében tehát tőlük függött a lakosság ellátása.

A szigorú német ellenőrzés ellenére, éppen ezeknek a legális intézményeknek az árnyékában, jó néhány illegális, erősen konspirált kisüzem, műhely is tevékenykedett a varsói gettó területén. Háziipari körülmények között, padlásokon, pincékben malmok, pékségek, szappanfőzők, varrodák, kézi szövők, fonodák, bőrfeldolgozók, cipész- és asztalosműhelyek stb. A gettó kismesterei gyakran dolgoztak a falon túlra, a „keresztény oldalnak”; például a zsidó órások javították a Varsó más részeiből idecsempészett rossz órákat stb.³⁰

A két gazdasági szektor között 1941-1942-ben valójában még az ellátás minden területén élt a kapcsolat. A gettó területén horribilis összegekért mindent meg lehetett kapni. Persze igen kevesen voltak, akik vásárolni tudtak. Az pedig, amit jegyre kapott a gettó lakossága, alig volt elég az életben maradáshoz. 1941-ben csak kenyér és cukor volt jegyre (kenyér havonta tízszer negyed kiló, majd novembertől havi két kiló; cukor havonta 18-27 deka). Burgonyát, lekvárt csak nagyon ritkán osztottak. A szegények így is eladták élelmiszerjegyeik egy részét, hogy a legszükségesebbet megvásárolhassák.

1941-1942 telén a varsói gettó lakosságának fele az éhhalál szélén állt, egyharmada már „megszokta” az éhezést, s csak 10 000 ember élt kielégítően; közülük számosán – az újgazdagok – sokkal jobban éltek, mint a háború előtt.³¹

„1941. június 30-án összesen 27 000 volt az aktív dolgozó – írja a gettóban illegálisan megjelenő egyik újság. – 550 000 lakoshoz viszonyítva ez csepp a tengerben. A gyárak, üzemek túlnyomó része csak időközönként dolgozik, a kereskedelmi vállalatok 90 százaléka kisüzlet. A gettó lakosságának 60 százaléka nem keres. 130 000 a népkonyha levesén él. A gettó lakosságának 70 százaléka éhezik.”³² Ha a cikk adatai talán nem is egészen pontosak, a kép, amit a helyzetről fest, elszomorító.

Ruta Sakowska már idézett könyvében a gettóbeli életviszonyokra Menachem Linder közgazdász számításait tartja a legelfogadhatóbbnak. Linder, a gettó statisztikai csoportjának vezetője, 65 000-re tette az aktív dolgozók számát, és 10 000-re azokét, akik a saját tőkéjükből éltek. Véleménye szerint 200 000 ember meg volt fosztva mindenfajta megélhetési lehetőségtől. Czerniaków valamivel „kedvezőbbnek” ítélte a helyzetet: ő „csak” 150 000-re becsülte a létfenntartási eszközöktől megfosztottak számát.³³

A statisztikák szerint 1942 tavaszán javulni kezdett a helyzet. Czerniaków azt írja, hogy áprilisban már 79 000, júliusban pedig 95 000 embernek volt munkaviszonya – illetve munkaviszonyt feltüntető igazolása.³⁴ Hogy emögött mennyi volt a reális és mennyi a pénzért megvásárolt fiktív munkaviszony, azt nehéz utólag rögzíteni.

Persze, azok a „szerencsések”, akik dolgozhattak, szintén nem álltak messze az éhhaláltól. A munkavezetők embertelen rabszolgamunkára kényszerítették őket. A 10-12 órás munkaidő alatt egy szakember alig keresett meg 4-7 zlotyt. Ebből, mire kifizette a napi kétszeri híg levest, 2,5-5 zloty maradt. A képzetlenebb munkásnak pedig jó, ha maradt 1,5-2 zlotyja, amiből családját, gyerekeit természetesen nem tudta eltartani. (Egy kiló fekete kenyér a szabad piacon 10-12 zloty, a fehér 20-25 zloty volt, a zsír kilója 250 zloty.) A saját gépekkel, szerszámokkal nem rendelkező munkás vagy az értelmiségi előtt az életnek ezek a „szerencsés lehetőségei” csaknem teljesen zárva maradtak. „A gettóban a zsidó segédmunkás esett először áldozatul az éhségnek – írja Ringelblum, a gettó tragikus életének krónikása. – Tömegesen pusztulnak ki teljes munkáscsaládok. Képzett munkások egyáltalán nem kapnak munkát szakmájukban. Lépten-nyomon szinte ruhátlan emberekkel találkozunk; szakadt köpenyüket, kabátjukat biztosítótű fogja össze, így próbálják leplezni, hogy nincs rajtuk ing, fehérnemű. A ruházkodás problémája egyszerűen tragikussá vált, az emberek szinte meztelenül járnak.”³⁵

Mielőtt azonban ezért a munkanélküliséget vagy egyszerűen az embertelen tőkés kizsákmányolást tennénk felelőssé, érdemes néhány egyéb tényezőt is figyelembe vennünk.

A nemzetiszocialista német állam katonai és polgári hatóságai igen részletes, mindenre kiterjedő gondossággal alakították ki az állampolgárok helyét és lehetőségeit az „új Európában”. E vonatkozásban az ellátás igen fontos szerepet kapott.

Varsóban például 1941 második felében a lakosság a következő napi kalóriamennyiségre volt jogosult:

németek	2310 kalória,
külföldiek	1790 kalória,
lengyelek	634 kalória,
zsidók	184 kalória.

A kalória megváltásának ára is annak megfelelően differenciálódott, milyen szerepet szántak az adott népnek a jövőben; így:

1 kalória átlagára a németek számára	0,3 zloty,
külföldiek számára	0,8 zloty,
lengyelek számára	2,6 zloty,
zsidók számára	5,9 zloty.36

Mindennek alapján talán bővebb magyarázat nélkül is elképzelhető a varsói gettó lakosságának szörnyű nyomora. Sokan a depresszió olyan mélypontjára jutottak, hogy a csupasz földön fekve már arra sem volt erejük, hogy megmozduljanak; csak egy falat kenyér utáni vágy tartotta még életben őket.

Különösen nyomorúságos helyzetbe kerültek a Varsó környékéről betelepítettek, akiket minden vagyonuktól megfosztottak. Olyan területen, ahol azelőtt 140 000 ember élt, most félmilliót zsúfoltak össze, ráadásul időről időre még hozzácsaptak ehhez a tömeghez 15 000-20 000 embert. Az illegális archívum anyagai szörnyű emberi tragédiákról számolnak be. Találni például olyan feljegyzést, hogy a szegények utcájában, a Krochmalna utca 13. számú házban egy őrült asszony halott gyermeke testéből evett. Lehet persze, hogy az ilyen vagy ehhez hasonló nem is volt egyedi eset.

Az egészségügyi viszonyok leírhatatlanok voltak. Nem hordták el a szemetet, a csatornák felmondták a szolgálatot. Az árvaházakban nem volt hely, fehérnemű, fűtés, élelem. A gyermekek megfagytak kiságyaikban. A zsidóktól elvették a kórházukat, az ideiglenes kórháznak berendezett iskolaépületben télen nem volt víz és gáz. Egy – rendszerint ágyhuzat nélküli – kórházi ágyon többnyire három ember is feküdt, akik közül mindegyik esetleg más-más betegségben szenvedett.

Okkal és ok nélkül lövöldöztek az utcán. Részeg, szadista katonák megtornáztatták a zsidó járókelőket, vagy azon szórakoztak, hogy áldozatuknak meg kellett fürödnie az utca sarában.

A nyomor, az éhség, a hideg, a szörnyű higiénés körülmények következtében voltak háztömbök, ahol valósággal aratott a halál. Így például a Mila utca egyik házában 1941 végéig a 600 lakó közül 233 halt meg, egy másik házban, ahol 578-án laktak, 260, a Pawia utcában 794-ből 450. A legtragikusabb rekordot egy Krochmalna utcai ház érte el, mert 400 lakosa közül senki sem maradt életben. Nem volt tehát alaptalan Goebbels cinikus megállapítása, hogy a gettók valóságos halálládákká (Todeskiste) váltak.³⁷

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

1941. március második felében, miután betöltötte feladatát, megszűnt az áttelepítési osztály, s a zsidóság feletti ellenőrzést a kormányzói hivatal mellett létesített új intézmény, a „Varsó zsidó városrészének felügyeletére” létesített hivatal vette át. Vezetésével dr. Heinz Auerswald volt brémai ügyvédet bízták meg. Auerswald szorosan együttműködött a kormányzói hivatal mellett működő másik intézmény vezetőjével, Max Bischof-fal; az ő kezében futott össze a gettó és külvilág közötti gazdasági kapcsolatok minden szála, de legfőképpen hozzá tartozott a munkaerő felhasználása.

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy az SS és a Gestapo lemondott volna a zsidó lakosság ellenőrzéséről. Czerniaków feljegyzéseiből világosan kitűnik, hogy a zsidó tanács elnökének kezdetben egyedül, majd a zsidó rendőrség parancsnokának társaságában rendszeresen jelentkeznie kellett a varsói biztonsági hivatal vezetőjénél. Ezt a funkciót 1939. októbertől 1941. februárig dr. Józef Meisinger, 1941. márciustól októberig Johannes Müller, majd dr. Ludwig Hahn töltötte be.

A Gestapónál a zsidó ügyekkel kifejezetten a IV. ügyosztály, pontosabban a IV. ügyosztály ún. B referenciája foglalkozott Karl Brandt és Gerhard Mende vezetésével. A B referencia rendszeres és részletes jelentéseket követelt a zsidó tanácstól a gettó belső helyzetéről, ugyanakkor sokszor igyekezett magát döntőbíróként feltüntetni a német hatóságok és a gettó vezetői közötti vitákban, nemegyszer azt a látszatot keltve, mintha helyt is adna a gettólakosság panaszainak.¹⁹

A német rendőrség és a biztonsági szervek 1942 tavaszáig látszólag nem avatkoztak be a zárt terület életébe. Igyekeztek elkerülni minden közvetlen érintkezést az ott élő emberekkel. Intézkedéseiket a zsidó tanácson keresztül érvényesítették. Német katonák csak kivételes esetben, az SS-től vagy a Gestapótól kapott külön engedéllyel léphettek a gettó területére. Rendfenntartó szerepüket a gettón belül a zsidó rendőrség látta el. A Gestapónak ugyanakkor jól kiépített ügynökhálózata működött a varsói gettóban. Fő központja a Leszno utca 13. szám alatt működő hivatal volt, mely „a spekuláció és uzsora elleni harcra” alakult, Abram Gancwajch vezetésével. Gancwajch ügynökei a gettó több intézményébe is beépültek, így az SS szemében ez a hivatal hosszú időn keresztül szinte jelentősebb szerepet játszott, mint maga a zsidó tanács, hiszen pontosabb és részletesebb adatokat szolgáltatott.²⁰

Formailag tehát úgy alakult a helyzet, hogy a zsidók számára kijelölt területek lezárása után szinte órákon belül a Zsidó Öregek Tanácsának kezébe került minden hivatalos kapcsolat a külvilággal. A zsidó tanácsok hatáskörébe ment át a gettók belső életére, a lakosság ellátására, a szociális és egészségügyi kérdésekre, a menekültek problémáinak megoldására, az oktatásügy megszervezésére vonatkozó minden intézkedés, a lakosság pontos nyilvántartása stb. A megszálló hatóságok megkövetelték a belső biztonság megszervezését és saját parancsaik maradéktalan teljesítését. Ez nehéz és kemény feladatnak bizonyult. Egyes nagyobb gettóknak saját bíróságuk, börtönük és ennek megfelelően rendőrségük volt. Különösen a varsói tanácsnak volt ezen a téren kiterjedt hatásköre. Rendőrsége, amely a „nyugalmat és a rendet” volt hivatva szolgálni, messze túlteljesítette a németek által előírt feladatot, s főleg a szegény, hontalan zsidókkal szembeni kegyetlenkedéseivel tette magát hírhedtté.

Ezen túlmenően szinte kizárólagosan a tanácsok hatáskörébe tartozott a gettó életével kapcsolatos minden ügy. Így például a gettó lezárása után a zsidó tanácsra, illetve a gettó lakosságára hárult a postaszolgálat fenntartása is, minden jogi és költségterhével.²¹ Ennek az intézkedésnek azonban nemcsak negatív oldalai voltak. Eddig, 1940 nyaráig, a főkormányzóságban működő Deutsche Post Osten tartott fenn egy fiókot a Zamenhof utcában. Ez most megszűnt, s a varsói gettó lakosságának külföldi levelezése és telefonszolgálata jóformán teljesen kikerült a németek ellenőrzése alól. Ennek következtében egészen a végső megsemmisítés kezdetéig eleven kapcsolat állhatott fenn a külfölddel, ami lehetővé tette külföldi segélyek, csomagok, pénzküldemények bejutását a gettó területére.

A széles hatáskör tehát kezdetben valóban adott bizonyos lehetőségeket a Zsidó Öregek Tanácsának. Czeslaw Madajczyk többször említett kitűnő könyvében ezzel kapcsolatban a következőket írja: „A megszállók, miután összegyűjtötték és gettóba zárták a zsidó lakosságot, formálisan nagyobb önkormányzatot adtak neki. Az embereket saját adminisztrációjuk alá rendelték, aminek közösségi, társadalmi, szervezeti jellege volt, és látszólag igen szélesre szabott hatáskört kapott. Ne legyenek azonban illúzióink, a börtönönkormányzat egyik fajtájáról volt szó.”²²

A zsidó tanácsok tevékenységének értékelésében megoszlik a történetírók véleménye. Sokan a kortársak közül kemény szavakkal ítélik el mindazokat, akik vállalták a részvételt ebben a valójában gyilkos és öngyilkos munkában, s kizárólag a megszállók cinkosait látják bennük. Lehet, hogy a kortársak és az utókor ítélete számos ponton találkozik, mégis óvakodnunk kell mindenfajta leegyszerűsítéstől. Azt, hogy a történelem milyen alternatívákat teremthet a cselekvéshez és hogy milyen lehetőségeket és megoldásokat tartogathat a külvilágtól mesterségesen elszigetelt embertömegek számára, az adott szituációban nehéz előre kiszámítani. Legalábbis a legbetegebb fantázia sem juthatott el annak megsejtéséig, ami később bekövetkezett.

A lengyelországi zsidóság nagy része még jogosan gondolhatta, hogy ezek a szervezetek, ha korlátozott mértékben is, de betöltenek bizonyos önkormányzati szerepet, elősegíthetik valahogy a túlélést, lehetővé teszik a németekkel való tárgyalásokat. Részben ezzel magyarázható, hogy a legjelentősebb zsidó pártok – például a Bund is – támogatták tagjaik részvételét a zsidó tanácsok munkájában. Hogy ez elsősorban a zsidóság felső és középrétegeinek volt előnyös? Hogy ezzel egyesek Quisling-szerepet is vállaltak? Ez igaz, bár nem szükségszerűen alakult így. A kérdés az: volt-e többre, másra lehetőség? Illetve, hogy megpróbálták-e később ezt a rendkívül korlátozott lehetőséget jól kihasználni, az egész zsidóság érdekében fellépni, illetve támaszkodni azokra, segíteni azokat, akik ennél többet akartak és talán tudtak vagy tudtak volna csinálni?

Valóban sok minden függött attól, milyen kezekbe kerül a gettó vezetése. A terror, a bezártság közepette lehetett kiskapukat keresni, megelőzni bizonyos tragikus lépéseket, vagy egyszerűen emberségesebbé tenni a mindennapokat. Sokan joggal várták el a tanácstól, különösen az események tragikusra fordulásakor, hogy támogassa a gettóban tevékenykedő illegális és félillegális társadalmi szervezeteket, az ellenállási mozgalmat. E téren a zsidó tanácsoknak – főként a varsóinak – sokkal nagyobb lehetőségei voltak, mint amennyit kihasznált. Talán kivételképpen említhetjük a varsói tanács néhány tagját, így elsősorban magát az elnököt, Czerniaków mérnököt. Czerniaków ugyan nem támogatta az ellenállási mozgalmat, de nem is akadályozta, és igyekezett a gettón belül tevékenykedő társadalmi-szociális szervezetek, intézmények munkáját megkönnyíteni. Józef Barski, a gettó ellenállási mozgalmának egyik tagja írja Czerniakówval való találkozásairól: „Olyan embernek láttam, aki kényszerhelyzetbe kerülve, hisz abban, hogy az adott körülmények között is a közösség érdekében áldozza fel magát … Gyakran mondogatta, hogy a zsidó tanács a német hatóságoktól függ, és azok parancsait kell végrehajtania. Csakis így védi meg a zsidóságot attól, hogy közvetlenül kelljen a hitleristákkal érintkeznie, azaz közvetlenül ki legyen szolgáltatva a megszállók üldözésének … Úgy vélte, a tanács tevékenysége hosszabb időre lehetővé teszi a zsidóság számára a túlélést.”²³ A szemtanúk egyébként egységesen állították: Czerniaków mindent megtett a németekkel folytatott tárgyalásain, hogy elviselhetőbbé tegyék a gettó lakosságát sújtó intézkedéseket. S miután bebizonyosodott, hogy törekvése illúzió, levonta a végső következtetést.

Hasonló vagy talán még jelentősebb szerepet vállalt a varsói gettó gazdasági tanácsának elnöke, Abram Gepner, aki nyíltan támogatta a Zsidó Harci Szervezetet. 1943 májusában a hitleristák mint ellenállót gyilkolták meg. A zsidó tanácsok tagjainak többsége azonban tehetősebb, kompromisszumra hajló családokból került ki; ezek az emberek szinte kizárólag a németek megvesztegetésében látták a menekvést. Különösen visszataszítóan szerepelt Lichtenbaum mérnök, aki Czerniaków halála után a varsói zsidó tanács elnöke lett, és nyíltan együttműködött a németekkel a gettó lakosságának likvidálásában.

A kortársak közül sokan felismerték, hogy a Zsidó Öregek Tanácsainak létrehozása és tevékenysége mögött a megszállók végtelen cinizmusa rejlik. Ez az önkormányzat, mindenfajta illúzión túl, nem szolgált egyebet, mint a zsidó lakosság teljes elszigetelését: azt, hogy saját kezével fojtsa meg magát. Max Freiherr, a főkormányzói hivatal propagandaosztályának vezetője már 1940-ben meglehetősen nyers formában megmondta, mi a németek véleménye a Judenratokról. Szerinte a hitlerista hatóságok a Judenratokon keresztül lehetővé tették a zsidók számára, hogy együttműködjenek a német hatóságokkal „a zsidókérdés megoldásában”.²⁴ Kemény szavakkal illette a zsidó tanács tevékenységét Ringelblum, az illegális gettóarchívum megteremtője, aki a tanács egész tevékenységében csak a népellenes vonásokat hangsúlyozta. „A gmina nem élvezett semmiféle támogatást a zsidó néptömegek körében – írja -, éppen ellenkezőleg, a néptömegek gyűlölték kifejezett osztályjellege miatt, mert semmibe vette érdekeit.”²⁵

A varsói gettó illegális sajtója, de maga Ringelblum is elsősorban azért ítélte el a Zsidó Öregek Tanácsát, mert úgy látta, hogy a benne képviselt gazdag zsidó rétegek lényegében áldozatul dobták oda a németeknek a szegény rétegeket. Ringelblum számos példán bizonyította a tanács egyes tagjainak embertelen, népellenes magatartását, azt, hogy a közösség szinte egész pénzügyi terhét a gettó, szegény rétegei viselik, s hogy a munkatáborokba is a legszegényebbeket küldik. A varsói szegény zsidók szemében a leggyűlöletesebb intézmény a munkaügyi osztály volt, Rozen tanácsossal az élén, aki a legszegényebbeket, legnyomorultabbakat fogatta össze kényszermunkára; osztályán gyakori volt a korrupció és a lekenyerezés.

Különösen súlyos a kortársak ítélete a varsói gettó rendőrségének tevékenységéről. A zsidó rendőrség volt a legdemoralizáltabb, legkorrumpáltabb intézmény a gettóban. Felkutatta az elrejtett zsidó vagyonokat, nemegyszer valóságos vadászatot indított emberek után, hogy aztán kiadja az SS-nek vagy munkatáborba küldje őket. A varsói gettó krónikásai szerint a gettórendőrség segítsége nélkül az SS és a csendőrség nem tudta volna oly gyorsan és zökkenőmentesen végrehajtani a zsidók tömeges kitelepítését, s 1942 nyarától kezdve nem lett volna képes rá, hogy tízezrével hurcolja el őket a treblinkai haláltáborba.²⁶ Tevékenységük egészén nem változtat, hogy voltak köztük, akik azért vettek részt a rendőrség munkájában, hogy az ellenállási mozgalmat segítsék.

A szakirodalom két nagy szakaszra osztja a varsói zsidóság megsemmisítésének folyamatát. A nemzetiszocialista politikusok korabeli szóhasználata szerint az első a „vértelen megsemmisítés” szakasza volt, amely lényegében már a gettó megalakulásával megkezdődött. A falak mögött kialakult nyomor, az élet vegetációs szintre süllyesztése hamarosan oda vezetett, amire Fischer varsói kormányzó számított: „A zsidóknak alkalmazkodniuk kell minden helyzethez, mi pedig igyekszünk olyan körülményeket teremteni, hogy az alkalmazkodás nagyon nehéz legyen – fejtette ki beosztottjainak. – Olyan lesz a helyzet, hogy a zsidók az éhségtől és a nyomortól el fognak pusztulni, és a zsidókérdésből temető marad.”²⁷

Ha a németek azzal érveltek, hogy azért kell bezárni a gettót, mert a zsidók járványokat terjesztenek – ez az érv tevékenységük eredményeként 1941-ben kezdett igaznak bizonyulni. Nem a zsidóság volt másoknál fokozottabban járványok hordozója, hanem a zárt terület falai közt kialakult életviszonyok, a szörnyű higiénés állapotok, az éhség és a kiszolgáltatottság vált a járványok és a pusztulás melegágyává, amint azt a gettó megalkotói a fenti idézetek tanúsága szerint akarták.

A gettólakók között még azok voltak a „legszerencsésebbek”, akiknek ha éhbérért is, ha rendkívül súlyos körülmények között is, de legalább átmeneti időre sikerült munkát kapniuk.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Ütközetek a határmenti körzetekben

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Június 22-én estig a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosságának még nem volt teljes képe a fasiszta Németország váratlan és hitszegő támadásának súlyos következményeiről. A határmenti katonai körzetek bázisán szervezett hadseregtörzseknek és frontparancsnokságoknak nem volt megbízható és állandó összeköttetése a csapatokkal, és vajmi keveset tudtak a harcmező eseményeiről. A helyzet tisztázására és az arcvonalakon a vezetés helyreállítására a nap második felében a Nyugati Fronthoz utazott B. M. Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja, a Délnyugati Fronthoz pedig G. K. Zsukov hadseregtábornok, a vezérkar főnöke.

Georgij Konsztantyinovics Zsukov már a háború előtti években kiemelkedő helyet foglalt el a fiatal szovjet katonai személyiségek között. Az orosz nép soraiból, szegényparaszti családból származott; bonyolult és igen nehéz utat járt meg a közkatonától a Szovjetunió marsallja rendfokozatig. 1919-től volt tagja az SZKP-nak. A Nagy Honvédő Háború előestéjén és kezdetén az akkor 45 éves marsall a vezérkar főnöke volt, majd frontparancsnok lett. A háború alatt mindvégig tagja volt a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának, 1942 augusztusától pedig kinevezték a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé. A legfontosabb hadászati irányokban koordinálta a frontok tevékenységét.

A háború előtti és alatti kiemelkedő katonai tevékenységét, melyet a nép, az állam és a párt érdekében végzett, elismerték és nagyra értékelték. G. K. Zsukovot négyszer tüntették ki Lenin-renddel, négyszer kapta meg a Szovjetunió Hősét megillető Arany Csillagot, a Győzelem-rend kétszeres tulajdonosa, és még sok más harci érdemrend és érdemérem birtokosa.

A június 22-én estére kialakult rendkívül bonyolult helyzetben Sz. K. Tyimosenko marsall, honvédelmi népbiztos, direktívát adott ki. Ebben azt a feladatot állította az Északnyugati, a Nyugati és a Délnyugati Frontok elé, hogy június 23-án és 24-én mérjenek erős ellencsapásokat az ellenséges csapásmérő csoportosítások szárnyaira és hátába a suwalki és lublini irányban, s foglalják el Suvalkit és Lublint.

Ez a direktíva kísérlet volt annak a védelmi tervnek a végrehajtására, miszerint egy ellenséges áttörés esetén gépesített hadtestekkel és távolbombázó erőkkel kell az ellenséget megsemmisíteni. Ám az adott körülmények között e terv megvalósíthatatlan volt. Jóllehet a harckocsizók hősiesen és szívósan harcoltak, ellencsapásaik nem hozták meg a várt sikereket sem az Északnyugati Front sávjában, a siauliai irányban, sem pedig a grodnói irányban, a Nyugati Front sávjában. Csapataink sikertelen akcióinak fő okai a következők voltak: nem volt idő a támadás megszervezésére; nem sikerült végrehajtani a gépesített hadtestek átfegyverzését és összekovácsolását; az ellenség légi uralmának közepette gyenge volt csapataink légvédelme; mivel nehéz volt megszervezni az utánpótlást, nem lehetett biztosítani harckocsi- és gépesített csapataink üzemanyag- és lőszerellátását. Június 25-én le kellett mondani az északnyugati és nyugati irányú támadó tevékenységről.

A Délnyugati Front sávjában egész június 29-ig tartottak D. I. Rjabisev, K. K. Rokosszovszkij, I. I. Karpezo és N. V. Feklenko tábornokok gépesített hadtesteinek ellencsapásai az 1. német páncélos csoport ellen. Ekkor kerültek be a történelembe a Luck, Brodi, Rovno, Dubno térségében vívott páncéloscsaták, amelyek nagy szerepet játszottak a Kijev elleni német támadás feltartóztatásában.

Az ellenség egyáltalán nem számított a szovjet csapatok páncélos ellencsapásaira. Miután már tapasztalta sok határmenti terepszakaszon a szovjet csapatok eddigiekben tanúsított ellenállását, a németeket komolyan aggasztotta támadásuk fő útvonalain e szovjet harcosok által kifejtett aktivitás.

Értékelve a határmenti körzetekben lezajlott páncélosütközeteket, Hoth hitlerista tábornok ezt írta: „A legnehezebb helyzetbe a »Dél« hadseregcsoport került. Az ellenséges csapatokat sikerült a határtól visszavetni, de azok hamar felocsúdtak a váratlan csapástól, és tartalékaik, valamint mélyebben elhelyezett harckocsiegységeik ellenlökéseivel megállították a német csapatok előrenyomulását. A 6. hadseregnek alárendelt 1. páncélos csoportnak június 28-ig nem sikerült kicsikarnia a hadműveleti áttörést. A német egységek támadásának útjában nagy akadályt jelentettek az ellenség hatalmas ellencsapásai … a luck-rovno-zsitomiri országút mentén előretörő csapatokra.”³ – Hermann Hoth: Panzeroperationen. (Páncélos hadműveletek.) Heidelberg 1956. 68 old.*

A találkozó ütközetekben a szovjet csapatok veszteségeket szenvedtek. A Baltikumban és Belorussziában nem volt összefüggő arcvonal. Az Sz. K. Tyimosenko honvédelmi népbiztos elnöklete alatt álló Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása ezzel kapcsolatban június 25-én olyan döntést hozott, hogy a hátországból előrevont csapatokkal szilárd védelmi arcvonalat hoz létre a Nyugati-Dvina és a Dnyeper vonalán. Ugyanebből a célból június 30-án a Délnyugati Front csapatait a megerődített körletek vonalába rendelték, vagyis a régi államhatárhoz.

Június utolsó és július első napjaiban a hátországból a Nyugati-Dvina és a Dnyeper vonalára érkezett a szovjet csapatok második lépcsője – a 22., 19., 20. és 21. hadsereg (37 hadosztály) -, amelyet Sz. M. Bugyonnij marsall parancsnoksága alatt egy hadseregcsoportba vontak össze. Június 27-én a Honvédelmi Népbiztosság e csapatok feladatául szabta, hogy június 28-án estére szállják meg és rendezkedjenek be szilárd védelemre a Kreszlavl (Kraszlava)-Gyiszna-Polockij megerődített körlet, Vityebszk-Orsa-Dnyeper-Lojev terepszakaszon, akadályozzák meg az ellenség áttörését Moszkva irányában, a szárazföldi csapatok és a repülőerők ellencsapásaival semmisítsék meg az ellenséget. Néhány nap múlva a moszkvai irány megerősítése, valamint a védelem megszervezése céljából a Nyelidovo-Belij-Jelnya-Brjanszk terepszakaszon (210-240 kilométerre a fő terepszakasztól) szétbontakozott a 24. és a 28. hadsereg (19 hadosztály). Ezenkívül Szmolenszk körzetének irányába tartott a 16. hadsereg. Július 2-án a főhadiszállás átadott tartalékából egy hadseregcsoportot a Nyugati Frontnak. D. G. Pavlov helyébe a front parancsnokává Sz. K. Tyimosenkót, a Szovjetunió marsallját nevezték ki.

A szegényparaszti családból származó Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko részt vett az első világháborúban, majd 1918-ban kezdte szolgálatát a Vörös Hadseregben. 1919-től tagja lett az SZKP-nak. A polgárháború éveiben Sz. K. Tyimosenko mint szakaszparancsnok kezdte, s végül az 1. lovashadosztály parancsnoka lett. A béke éveiben hadosztályparancsnok, majd körzetparancsnok; a szovjet-finn konfliktus idején az Északnyugati Front élén állt. A Nagy Honvédő Háború előtt és annak kezdetén Szemjon Konsztantyinovics felelős beosztásokat töltött be: volt a Szovjetunió Honvédelmi Népbiztosa, a háború éveiben a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tagja, a nyugati, majd a délnyugati irányban harcoló frontok parancsnoka. A hazának tett szolgálataiért a kiemelkedő szovjet hadvezért négyszer tüntették ki Lenin-renddel, kétszer a Szovjetunió Hősét megillető Arany Csillaggal, a Győzelem-renddel, valamint sok más érdemrenddel és érdeméremmel …

A leningrádi irányban gyors ütemben épült a lugai védővonal, megerődítették a Leningrádhoz vezető útvonalakat, délen pedig hadicélokra használhatóvá tették a régi államhatár mentén levő megerődített körleteket.

A háború első napjától harcoló csapatok pedig folytatták az egyenlőtlen küzdelmet a támadó ellenséggel a Baltikumban, Belorussziában, Nyugat-Ukrajnában és Moldovában. Kényszerű visszavonulásuk nem csökkentette harci szellemüket. Elkeseredett küzdelem folyt szárazföldön és levegőben egyaránt. A kisszámú szovjet repülőerők erejüket megfeszítve támogatták a szárazföldi erőket. A pilóták csodálatos hősiességgel harcoltak a már sok légi győzelmet aratott német pilótákkal. A nép örökké megőrzi emlékezetében azt a hőstettet, amelyet június 26-án Minszktől északra hajtott végre N. F. Gasztello százados, repülőszázad-parancsnok, beosztottaival, A. A. Burgyenjuk hadnaggyal, G. N. Szkorobogatij hadnaggyal és A. A. Kalinyin törzsőrmesterrel. Ellenséges lövedéktől eltalálva, égő repülőgépüket egy ellenséges gépkocsioszlopra irányították. Sz. I. Zdorovcev, M. P. Zsukov és P. T. Haritonov vadászrepülők június végén, fedezve a Leningrádba vezető légi utakat, gépeikkel nekirepültek az ellenséges repülőgépeknek, és így zúzták szét azokat. Ők kapták meg elsőként a Nagy Honvédő Háborúban a Szovjetunió Hőse kitüntetést.

Rovno és Dubno alatt, a minszki megerődített körletben kibontakozott ütközetek, a Daugavpilsért vívott szívós harc, a lepeli irányban végrehajtott ellencsapások, a Zsitomirért és Bergyicsevért vívott elkeseredett küzdelem csak egy-egy példája a hazát védelmezők mindennapi tetteinek, közvetlenül Leningrád hősi védelme, a szmolenszki és kijevi ütközet előtt.

Az ellenség egyre tört előre az ország belseje felé. Július 10-ig a főcsapások irányában csapatai 360-600 kilométert tettek meg. Elfoglalták Lettországot, Litvániát, Belorussziát, Ukrajna és Moldova egy részét. A jelentős területek elvesztésével nagy mennyiségű fegyver-, üzemanyag- és lőszertartalék veszett oda. Súlyosak voltak a veszteségek emberben és anyagi javakban. A legnagyobb veszteségek a Nyugati Frontot érték. Néhány hadosztályát bekerítették a Minszktől nyugatra levő nagy területen. És bár e hadosztályok jelentős része kitört a bekerítésből, de szinte valamennyi tüzérfegyver és harckocsi odaveszett vagy a harcok során, vagy mert kezelőik felrobbantották, nehogy az ellenség kezére kerüljenek. Mindennek következtében a hadosztályok megszűntek mint harci magasabbegységek.

A szovjet csapatok kezdeti veszteségei, nagyon lecsökkentették a frontok harcképességét. A túlerejű ellenség nyomására a csapatok visszavonultak. De nem tört meg a szovjet harcosok ellenállóereje és az a készségük, hogy bármi áron megállítsák az ellenséget.

Az ellenség először érezte a védőcsapatok igazi ellenállását. Ezt a fasiszta tábornokok is kénytelenek voltak elismerni. A német szárazföldi csapatok vezérkari főnöke, Halder, június 29-én ezt jegyezte be naplójába: „Az arcvonalból érkező jelentések megerősítik, hogy az oroszok mindenütt az utolsó emberig küzdenek.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

2

III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

Kezdetben nem is akarták elhinni, hogy ez valóság lehet. Czerniaków naplója mutatja, milyen kétségbeesetten kapaszkodtak abba a reménybe, amit a rendelettel egyidőben elterjedt hír felvillantott: „R. [valószínűleg Ronikier neves lengyel polgári politikusról van szó – Sz. K.] interveniálására Krakkóban azt válaszolták, hogy nem lesz gettó.”⁸ Mindenesetre, ha a Varsó területén folyó előkészületek hagytak is még valami kétséget és illúziót a zsidó közösség vezetője számára, október 12-én minden reménye szertefoszlott: „10³⁰-kor értekezlet Makowskinál: Schön, Braun, Drost stb. …* Makowski – a varsói körzeti hivatal tisztviselője; Waldemar Schön – az áttelepítési osztály vezetője, a varsói gettó megszervezője; Braun és Drost – varsói közigazgatási tisztviselők.* Felvilágosítottak (Schön), hogy az emberiesség érdekében a kormányzó és főkormányzó rendelkezése alapján, felsőbb utasításra gettó alakul. Kezembe adták a német városrész tervét, majd külön a gettó tervét. Kiderül, hogy a gettót határoló utcákat a lengyeleknek szánták.

Utasítottak, hogy hozzak létre ezerfős zsidó rendőrséget. Október 31-ig az áttelepülés önkéntes lesz, utána kényszerű. Bútorokat nem szabad vinni. Pénzügyi természetű megjegyzéseimre azt mondták, hogy a rendőrség lehet önkéntes, ezenkívül a gettóban amúgy is van elég anyagi eszköz.”⁹

A zárt városrész kialakításával a varsói kormányzói hivatal keretei között működő ún. áttelepítési osztályt bízták meg. Ez a csoport 1940. szeptember végére fejezte be az előkészületeket és október 2-án (tehát a rendelet közzétételével egyidőben) hozta nyilvánosságra a gettó határaira vonatkozó pontos döntést is. Ezzel párhuzamosan kellőképpen felkészítették a varsói körzethez tartozó járási vezetőket, hogy 1940. november 15-ig valamennyi területükön élő zsidót telepítsenek át Varsóba. Eredetileg több variáció merült fel a zárt terület kiképzésére vonatkozóan. Végül is a Varsó északi részén, jelentős százalékban zsidók, túlnyomórészt szegény zsidók lakta területre esett a választás. Azért is ez a terület tűnt a legmegfelelőbbnek, mert egy részét eredetileg is fal vette körül, így lezárását könnyebben és gyorsabban meg lehetett valósítani.

Az akciót Varsóban személy szerint Waldemar Schön vezette. Tevékenységéhez a német megszálló hatóságokon kívül a város elöljáróit, részben pedig a zsidó tanács elnökét és tagjait is igénybe vette. 1940 október-novemberében, alig néhány hét leforgása alatt, a megszálló hatóságok 250 000 embert telepítettek át, köztük 183 000 zsidót. 1940. november 16-án a zsidó városrészt lezárták, a kijáratokhoz fegyveres őrséget állítottak. Még azon a napon Schön erős csendőregységekkel átfésülte a várost a bujkáló zsidók felkutatására. 11 138 embert fogtak össze és kergettek be a gettóba. Másnap 4000 zsidó üzletet és kb. 600 kisipari üzemet bezártak és kisajátítottak a keresztény – „árja” – oldalon.¹⁰

A gettó falai közé zárt terület kezdetben kb. 307 hektár volt, ezen zsúfoltak össze több mint 400 000 embert. Ez a szám 1941 áprilisára 450 000-re, majd még tovább emelkedett. Kezdetben, amikor a gettó falain belül még elviselhetőbbek voltak a viszonyok, átlagosan hét-nyolc ember jutott egy lakószobára; persze igen egyenlőtlen megoszlásban, hiszen a jobb módú családok zsúfoltsága korántsem volt olyan nagy, mint a szegény rétegeké. Különösen a más területekről odatelepítettek voltak súlyos helyzetben. 1941 őszén bizonyos utcákat kirekesztettek a gettóból, ekkor a zárt terület lényegében két részre vált: „kis” és „nagy” gettóra, amelyeket híd kapcsolt össze a keresztény rész felett, a Zelazna és a Chlodna utca kereszteződésénél. A területcsökkentés következtében újabb 75 000 ember veszítette el a tetőt a feje fölül¹¹ és zsúfolódott össze átmeneti szállásokon.

A háromméteres fallal és rajta még egyméteres szögesdróttal körülvett terület látványa sötét figyelmeztetésként nehezedett Varsóra. Komor falai nemcsak az elszigeteltség nyomasztó érzését keltették, de a „falakon kívüliség” és a „falakon belüliség” megkülönböztetésének morálisan romboló, megfélemlítő hatását is sugallták. A gettó területének engedély nélküli elhagyásáért súlyos büntetés, a későbbiekben egyenesen halál járt. Kezdetben talán még lejátszották a rögtönítélő bíróságok ítélkezéseinek színjátékát, később azonban egyre több embert végeztek ki ott helyben, szökésének színhelyén, a falaknál. Hasonló sors várt a segíteni kész keresztény lengyelekre is.

Schön rögtön a gettó megszervezése után megpróbálta rávenni a főkormányzót, hogy az eddigieknél hatékonyabb eszközökkel mozdítsák elő a zsidóság teljes elszigetelését. Tisztában volt azzal, hogy a gettóban olyan állapotok uralkodnak, ami miatt csak a legdrákóibb intézkedésekkel lehet megakadályozni a zsidó lakosság menekülését. 1941. január 20-án, a főkormányzóság kormányának egyik Varsóban tartott ülésén, Schön részletes beszámolót tartott a gettó megszervezésének tapasztalatairól. A mellékelt több mint negyvenoldalas elaborátumban nyomatékosan hangsúlyozta, hogy nem hatásosak Varsó kormányzójának intézkedései, mármint, hogy a gettón kívül összefogott zsidókat csak pénzbüntetéssel sújtják, bármilyen nagy összegekről legyen is szó. „A halálbüntetés lenne az egyedül eredményes megfélemlítési eszköz” – mondotta Schön.¹² S bár már ebben az időszakban is gyakran előfordult, hogy embereket agyonlőttek a gettó elhagyása miatt, néhány hónapra rá, 1941. október 15-én, Hans Frank főkormányzó aláírta azt a rendelkezést, amely „halálbüntetés terhe mellett” tiltotta meg a zsidóknak a számukra kijelölt lakóhely engedély nélküli elhagyását. Röviddel ezután Auerswald, a varsói zsidó terület főnöke (Kommissar für jüdische Wohnbezirk in Warschau) – mintegy elriasztásképpen, a nyomaték kedvéért – közzétette a gettóban azoknak a zsidóknak a névsorát, akiket amiatt lőttek agyon, mert önhatalmúlag elhagyták a gettó területét.¹³ A későbbiekben természetesen még ennyi nyilvánosságot sem igen tartottak szükségesnek.

1940 őszén tehát bezárult a varsói gettó. A zárt terület irányítását, belső életének szervezését a megszálló hatóságok látszólag a zsidóság önkormányzati szerveire, elsősorban a Judenratra, a zsidó tanácsra bízták, amelyről Heydrich már többszörösen idézett szeptemberi utasítása rendelkezett. Nem hagyott sok kétséget a zsidó tanácsok szerepére vonatkozóan. A főkormányzó mégis szükségesnek tartotta, hogy még világosabban megmagyarázza kormánya tagjainak, mi is tette szükségessé tevékenységük felújítását: „Rendeletileg létre kell hozni a Zsidó Öregek Tanácsait, amelyeknek az lesz a feladata, hogy közvetítsék a német hivatalok utasításait a zsidósághoz, és biztosítsák végrehajtásukat. A Zsidó Öregek Tanácsainak utasításai a zsidóságra kötelezők. Abban az esetben, ha a zsidók nem hajtanák végre ezeket az utasításokat, a tanácsok tagjai a legsúlyosabb büntetéssel sújtandók.”¹⁴ „A zsidó tanács köteles átvenni a német hatóságok utasításait elnökének vagy elnökhelyettesének útján. Minden zsidó férfi és nő köteles engedelmeskedni e tanácsok minden olyan parancsának, amely a német rendelkezések végrehajtására irányul”¹⁵ – ismételte meg miheztartás végett a főkormányzó 1939. november 28-án kelt rendeletének 5. pontja. Mindegyik gettó élén egy-egy Judenrat állt. A gettók között nem volt jogi kapcsolat. A Judenrat tagjai a német közigazgatásnak tartoztak felelősséggel.

Frank utasításának 4. pontja értelmében ezeket a tanácsokat – a lakosság létszámától függően 12-14 főt – a legtekintélyesebb zsidó családok tagjaiból kellett választani. Valójában sehol nem került sor tényleges választásokra, a tagokat a német hatóságok általában közvetlenül kijelölték és megbízták a feladatokkal.

A fenti dokumentumok és a megszállási politika gyakorlata világosan arra mutatott, hogy ezek az intézkedések a zsidó lakosság elszigetelésére irányultak, és egy távolabbi terv részét képezték. Mégis 1939 őszén még sokak szemében úgy tűnhetett, ezek a tanácsok tényleg betöltenek bizonyos sajátos önkormányzati szerepet, és ha korlátozott mértékben is, de ellátnak valamiféle védelmi funkciót. Miután a jövőről a legpesszimistább beállítottságú ember sem volt képes valós képet alkotni, sokakban joggal támadhatott az a hiedelem, hogy a németek csupán a zsidó lakosságnak azt a történelmi elkülönülését tartják szem előtt, amelynek nyomai Lengyelországban itt-ott még fellelhetők voltak. A tífuszjárvány veszélye is realitásnak tűnt egyesek szemében. Ezeket az érveket egyébként maguk a német megszállók is megpróbálták hitelesíteni. Abbeli törekvésükben, hogy a világ előtt és saját lakosságuk számára is valahogy elfogadhatóvá tegyék a megkülönböztetéseket, nem átallottak a zsidóság érdekeire hivatkozni. Voltak, akik egyenesen azt próbálták elhitetni a zsidósággal, hogy a gettó a védelmüket szolgálja, mert megvédi őket a környező lakosság részéről várható inzultusoktól. Sőt azt állították, hogy valójában nem is történt semmi változás a zsidóság helyzetében, hiszen korábban is gettóban éltek – saját maguk szigetelték el magukat -, s így Alfred Rosenberg megvalósuló elképzelései, illetve a német hatóságok rendelkezései csak a meglevő helyzetet szentesítik.

Csakhogy ez az érvelés maguknak a nemzetiszocialista ideológusoknak is túlzás volt. Emellett bizonyos fajta defetizmust árasztott, holott az „új Európa” kialakításakor tudatosságra és keménységre volt szükség. „Nemegyszer arra hivatkoznak – írja dr. P. H. Seraphim hogy ez a megoldás [a gettó] olyan dolog, amire a történelem tanított bennünket, mivel a középkorban is létezett zsidó városrész, ún. gettó. Ez a történelmi érvelés hibás. A gettó a középkorban sokkalta inkább joga volt a zsidóságnak, mint kényszer … A középkori gettó alapjában véve önkéntes közös tartózkodási hely volt, és nem zárta ki a zsidók és nem zsidók közötti gazdasági kapcsolatokat … Ahhoz, hogy a jelenlegi gettóknak legyen valami értelmük, az kell, hogy mások legyenek, mint a középkoriak voltak – azaz lakóiknak nem szabad kapcsolatban állniuk a nem zsidókkal …”¹⁶

A megszállók tehát olyan mértékű elszigetelésre törekedtek, ami lehetővé teszi a zsidóság teljes gazdasági kifosztását, munkaerejének maximális kihasználását. A gettóknak, mint Bergmann írta egyik cikkében, azt a szerepet kell betölteniük, hogy átmenetileg szükséges megoldást adjanak a zsidókérdésre.¹⁷ A gettók és a zsidó tanácsok létrehozására tehát egy pontosan előre kigondolt menetrend szakaszaként került sor, és sajátos szerepet töltöttek be a zsidóság sorsát megpecsételő tragikus folyamatban.

Mégis fűződtek bizonyos remények a zsidó tanácsok működéséhez. Varsóban erősítette ezeket az a tény is, hogy a varsói Zsidó Öregek Tanácsának elnöki tisztét egészen 1942. július végén elkövetett öngyilkosságáig ugyanaz a dr. Adam Czerniaków mérnök töltötte be, akit még Stefan Starzynski, a varsói városi tanács lengyel elnöke nevezett ki 1939 szeptemberében a zsidó vallási közösség, a gmina elnökévé. Czerniaków akkor a következőket jegyezte fel naplójába: „Starzynski elnök kinevezett a varsói zsidó hitközség elnökévé. Történelmi szerep ez az ostromlott városban! Igyekszem megfelelni neki.”¹⁸ Köztudott volt róla, hogy mindig önfeláldozóan dolgozott a közösség érdekeiért, s a lengyelek és a zsidók együttélésének, együttműködésének és barátságának rendíthetetlen híve volt.

A gettó megalakulása után a városrészt azonnal kivonták a varsói városi közigazgatás hatásköréből, s közvetlenül a kormányzói hivatal, illetve a német polgári adminisztráció ellenőrzése alá helyezték. Júliustól pedig már a zsidó munkaerő feletti rendelkezési jog is a civil Arbeitsamt, a munkaügyi hivatal hatáskörébe került át. Úgy tűnt, hogy a zsidó lakosság sorsa teljesen a polgári hatóságok kezébe került; ráadásul Fischer varsói német kormányzó és az SS helyi parancsnokai között a zsidókérdésben teljessé vált a harmónia. Ez a tény is erősítette a túlélés reményét a zsidóságban. Egyes lengyel körökben olyan hangok is hallatszottak, hogy a zsidóság nagyobb önkormányzatot kapott a megszállóktól, mint a lengyelek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

III. Fejezet

„Seuchensperrgebiet”

A főkormányzóságból érkezett egyik 1940. július 1-i jelentés¹ szerint az oda tartozó területen eredetileg 1,3 millió zsidó lakost tartottak számon. Ezek a háború elején a főkormányzóság négy körzetében nagyjából a következőképpen települtek:

a krakkói körzetben 200 000, a lakosság 5,3 százaléka,

a radomi körzetben 310 000, a lakosság 10,4 százaléka,

a varsói körzetben 540 000, a lakosság 17,4 százaléka,

a lublini körzetben 250 000, a lakosság 9,6 százaléka.

A jelentésből ugyanakkor az is kiderül, hogy ez a létszám már a következő hónap, július végére jelentősen megemelkedett, és kb. 1,6 millióra volt tehető. Ez a jelentős népszaporulat a főkormányzóságba irányuló áttelepítésekkel és az ugyancsak ideáramló tömeges meneküléssel magyarázható. Hozzájárult persze az is, hogy a faji törvények következtében bővült azoknak a köre, akiket az új rendelkezéseknek megfelelően a „zsidó” fogalmába soroltak, így a korábban kikeresztelkedetteket, a vegyesházasságokból származókat stb.

A tömeges népvándorlás különösen a háború első hónapjaiban volt jelentős. A menekülők elsősorban Varsó felé vették útjukat, sokan abban a reményben, hogy egy nagy városban, nagyobb tömegben, együtt elviselhetőbbek lesznek a rájuk váró szenvedések, kivédhetőbbek a várható sérelmek. Hajtotta őket az az általános hiedelem, hogy a nagyvárosban nem lesznek annyira kiszolgáltatva a helyi kiskirályok kénye-kedvének, mint a kisebb településeken.

A jelentések 1940 nyarán már 600 000 zsidó lakosról adnak számot Varsóban, illetve Varsó környékén. Ebből 400 000 magában a városban lakott. Azt, hogy pontosan hányan is lehettek azok, akik Varsóban kerestek menedéket, azért nehéz megmondani, mert a háború elején egész Lengyelországban nagy volt a lakosság mozgása. Varsóból és az ország más területeiről is igen sokan menekültek a németek elől kelet felé, a későbbi szovjet területekre, köztük természetesen sok ezer zsidó család is. Helyüket a Varsó felé menekülők foglalták el.

A zsidóság több hullámban és túlnyomórészt már kezdetben sem teljesen önként érkezett Varsóba. A varsói gettó illegális archívumának² anyagaiban szereplő adatok szerint 1939-1940-ben kb. 90 000-ren telepedtek le a városban. Ezeknek csak bizonyos százalékát alkották azok, akik maguktól indultak útnak; többségüket már ekkor is erőszakkal hurcolták ide. 1941-től pedig már csakis kényszerkitelepítésről volt szó. Ez több hullámban történt. Miután a Németországhoz csatolt lengyel területekről abbamaradt az áttelepítés, elsősorban Varsó környékéről hurcolták ide az embereket; de csakhamar az ország más területéről is sokaknak ide vezetett az útja, sőt különböző német városokból, Berlinből, Frankfurtból stb. is hoztak ide közel 4000 embert.

Varsó „problémája” a megszállás első pillanatától foglalkoztatta a német hatóságokat. A legnagyobb zsidó lakosú város volt nemcsak a főkormányzóságban, de egész Európában. Heydrich szeptember 21-i utasítása Varsó elestével vált igazán aktuálissá. A katonai közigazgatás berkeiben már az első hetekben szó esett arról, hogy Varsóban gettót kell kialakítani. Az akkori varsói városi tanácselnök, Stefan Starzynski, minden befolyását latba vetette, hogy megakadályozza ezt a tervet. Úgy tűnt, ez átmenetileg sikerült is neki. A gettó megalakításának kérdése azonban természetesen nem múlhatott egy emberen, különösen lengyelen. Starzynskit a német hatóságok október 27-én letartóztatták, és rövidesen kivégezték.

Az ismert közgazdász, Ludwik Landau, 1939. november 5-i dátummal ezt írta naplójába: „A megszállók hozzáláttak Varsóban annak a nagyszabású, egyben embertelen tervüknek a végrehajtásához, hogy a zsidókat egy nagy, zárt gettó területére gyűjtsék össze. Ilyen tervekről már korábban is lehetett hallani. Mint mesélték, Piotrkówban olyan utasítást adtak ki, hogy a zsidók csak három utcában lakhatnak. Úgy tűnt azonban, hogy olyan nagy városban, mint amilyen Varsó, ilyen tervet nem lehet keresztülvinni. Ezzel szemben ma reggel villámgyorsan elterjedt a hír a városban, különösen a zsidóság körében: a német hatóságok már hozzá is kezdtek a zsidó gettók létrehozásához! Állítólag ilyen tárgyalások folynak a zsidó hitközség, a gmina vezetőivel … Könnyen elképzelhető, hogy milyen pánik tört ki a zsidók között. A város területén elszórtan élő és a lengyel lakossággal asszimilálódott családokat arra kényszerítik, hogy átköltözzenek a zsidó negyedbe, olyan környezetbe, amelyhez már semmi közük nincsen … Este jött a hír, hogy sikerült kibővíteni az utcák számát. A kérdés holnap dől el, 10 óra körül fogják kiplakátolni a közleményt. Az sem világos – feltehetően holnap erre is fény derül -, kire is vonatkozik tulajdonképpen a rendelkezés, kit is kell zsidónak tekinteni.”³

Az ijedtség egyelőre alaptalannak bizonyult. Feltehetően dr. Rudolf Batz SS-tiszt dühödt kirohanása váltotta ki a pánikot. Valamikor november legelső napjaiban, a zsidóság képviselőivel a hadisarc körül kirobbant vitában vágta a jelenlevők fejéhez, hogy november 7-től, tífuszjárvány veszélye miatt, úgyis önálló, zárt zsidó kerületet létesítenek. A biztonság kedvéért azért 24 túszt is szedett a jelenlevők közül, mivel a fenyegetést maga sem tarthatta elég hatásosnak.

Minderről Adam Czerniaków, a varsói zsidó tanács, a gmina elnöke, a következőket jegyezte fel naplójába: „1939. november 20. A zsidó statisztikák Varsóban befejeződtek. Reggel 8 – gmina – kontribució. Reggel 11-re elvittem a 40 000 zlotyt és 260 000-ről szóló átutalást az SS részére … A »Gettóhoz« a következő feliratú útjelző táblák vezetnek majd: »Achtung Seuchengefahr, Eintritt verboten! « Azaz: »Figyelem, járványveszély, belépni tilos!«”⁴

Heydrich szeptember 21-i utasításának szellemében még 1939 folyamán létrejöttek az első gettók Piotrkówban, Radomban és több más kisebb helységben. Mivel azonban egyelőre még tisztázatlan volt, hogy valójában mi is történjék a zsidósággal – azaz az „Endziel” a lublini rezervátumot jelenti-e vagy Madagaszkárt -, irreálisnak tűnt, főleg gazdaságilag, a lakosság további erőteljesebb megmozgatása.

A hadihelyzet változásával módosultak az ezzel kapcsolatos megfontolások is. A háború kiterjedése, a Szovjetunió elleni támadás előkészítése következtében a német hadvezetés kezdett odafigyelni a lengyel ipari termelésben rejlő lehetőségekre. Mivel Lengyelország, illetve a főkormányzóság ipara főleg Varsó körzetére koncentrálódott, felébredt az érdeklődés a zsidó munkaerő felhasználása iránt is. Ezzel is összefügghet, hogy átmenetileg lekerült a napirendről a gettóalakítás kérdése. De összefügghet ez azzal is, hogy az áttelepítések komoly zavart okoztak a lakosság ellátásában, a közigazgatás megszervezésében, és mint láttuk, Hans Frank már 1939 végén tiltakozott az ellen, hogy a főkormányzóság területére további nagyobb zsidó szállítmányok érkezzenek. Nem támogatta újabb gettók és koncentrációs táborok felállítását sem. Ez az időszak azonban nem bizonyult hosszúnak. Júliusban, augusztusban ismét megindult a szóbeszéd. Ha belelapozunk a gmina elnökének, Czerniaków mérnöknek a naplójába, szinte napról napra nyomon követhetjük a bekövetkező változásokat. 1940. szeptember 14-i bejegyzése még így hangzik: „Varsóban nem aktuális a gettó. Ezzel szemben zárt terület.” Azt pontosan nem jelzi, hogy a kettő között mi a különbség. Szeptember 24-től viszont már szinte mindennap kétségbeesetten ír, a holt betű is kiabálni látszik: „Gettó és gettó!” „1940. szeptember 26. „Gettó!!!…” „1940. szeptember 27. +6 °C. Reggel a gmina. Értesülések a gettóról, a terület jelentősen csökkentve. Mindez meglepetésként az Újévre.” (Zsidó újévről van szó. – Sz. K.) „1940. szeptember 28. +10 °C. Interveniálok a gettók ügyében. A gettó, mint sejtettem, előkészületben … Hírek máshonnan, tovább folyik a gettó területének kialakítása. Vitatott utca a Chmielna és a Marszalkowska …”⁵ 1940 kora őszén tehát a gettó már nem feltételezés, lázálom, hanem ijesztő valóság, konkrétan megvalósítandó feladat.

A főkormányzóság kormányának első olyan utasítása, amelyik már egyértelműen a gettó megalakítását szolgálta, az 1940. szeptember 13-án közzétett, a lakosság szabad mozgását korlátozó igen szigorú rendelkezés volt.⁶ Az utasítás nem tett ugyan kifejezett különbséget zsidók és nem zsidók között, de senki előtt nem volt kétséges, kiket kell érteni „a személyek adott csoportján”, akikre a tilalmak vonatkoznak. Ez a Hans Frank főkormányzó kézjegyét viselő utasítás október 1-én lépett életbe.

Október 2-án pedig dr. Ludwig Fischer, a varsói körzet kormányzója az alábbi rendeletet adta ki:

„1. A főkormányzóságban való tartózkodás korlátozásával [Aufenthaltsbeschränkungen] kapcsolatos 1940. szeptember13-i rendelkezés (V. Bl. G. G. J. S. 288.) alapján Varsóban zsidó kerület alakul, amelyben a varsói, illetve a Varsóba települő zsidók fognak lakni. A zsidó kerületet az alábbi utcák határolják: [felsorolás].

2. A zsidó kerületben lakó lengyelek 1940. október 31-ig kötelesek átköltözni a város más területére. A lengyel városi közigazgatás lakáshivatal utal ki számukra lakást. Amennyiben a lengyelek a fenti időpontig nem ürítik ki a zsidó kerületben levő lakásukat, onnan erőszakkal távolítják el őket. A kényszerrel kitelepítettek csak áttelepítési csomagot, ágyneműt, emléktárgyakat vihetnek magukkal. A lengyelek a német kerületben nem telepedhetnek le.
3. A zsidó kerületen kívül lakó zsidóknak 1940. október 31-ig be kell költözniük a zsidó kerületbe. Csak áttelepítési csomagot és ágyneműt vihetnek magukkal. A lakásokat a Zsidó öregek Tanácsának vezetői [Judenältesten] osztják el.
4. A városi lengyel közigazgatás megbízott elnöke [der Kommissarische Bürgermeister] és a Zsidó Öregek Tanácsa felelős azért, hogy a zsidóknak a zsidó körzetbe való áttelepítése megfelelően menjen végbe, és a lengyelek határidőre a megfelelő terv szerint kitelepüljenek onnan.
5. Varsó város kerületi megbízottja [der Beauftragte des Distriktsschefs] meghatározott utasításokat ad a zsidó tanács vezetőinek a zsidó kerület kialakítására és tartós elkerítésére vonatkozóan.
6. Varsó város kerületi megbízottja jelen rendelkezést végrehajtási utasítással látja el.
7. Aki ezt a rendelkezést vagy a hozzá kiegészítésül kapcsolódó utasításokat megszegi, a kötelező büntető előírások szerint nyeri el büntetését.

VARSÓ KERÜLETI MEGBÍZOTT
Dr. Fischer
FŐKORMÁNYZÓ.”⁷

A rendelkezés híre érthető módon nagy riadalmat keltett a városban. A visszaemlékezésekből kitűnik, hogy a zsidó lakosság nagy részén a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság kétségbeesett érzése lett úrrá. De elképzelhető, hogy a rendelkezés milyen emóciókat válthatott ki Varsó egész lakossága körében. Hiszen súlyosan érintette Varsó keresztény lakóit is: a gettó létrehozása közülük is sokakat kényszerített lakásváltoztatásra, dobott át idegen környezetbe.

A megszállás óta ez volt talán az első olyan nagy tömegmegrázkódtatás, amikor a lengyel lakosság közvetlenül is érezhette, hogy a zsidósággal szembeni kivételes eljárás nem sokban különbözik a lengyelekkel szembeni eljárástól, a lengyeleket is súlyosan érinti.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Szovjetunió fegyveres erői készülnek az agresszor elleni harcra

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A kommunista párt és a szovjet kormány több konkrét intézkedést tett a fegyveres erők megszilárdítása érdekében. 1939-ben törvény született az általános hadkötelezettségről. Erősítve a fegyveres erők fejlesztésének elvét, a bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások alapján megszüntette a hadseregben való szolgálat osztálykorlátozását. Az új törvény felemelte a sor- és tisztesi állomány szolgálati idejét, a hadköteles tartalék valamennyi kategóriájának kiképzési idejét.

A Honvédelmi Népbiztosság, a szovjet- és pártszervek megfeszített munkával újjászervezték a helyi katonai vezetést. Az autonóm köztársaságokban, területeken és határterületeken katonai parancsnokságokat állítottak fel.

Tökéletesedett a szovjet fegyveres erők szervezete, növekedett a létszáma; lövész-, harckocsi- és gépesített hadosztályok alakultak, megszerveződtek a Főparancsnoksági Tüzértartalék egységei, erősödtek a légideszant-csapatok, valamint a honi légvédelmi egységek. 1941. január 1-én a fegyveres erők létszáma 4 207 000 fő volt.

Komoly nehézségek támadtak a páncélos csapatok szervezése során. 1940-ben kilenc gépesített hadtest szerveződött, 1941. február-márciusban pedig még húsz felállítása kezdődött meg. Ám az ilyen nagy mennyiségű magasabbegység egyidejű létrehozásához nem volt elegendő a rendelkezésre álló, a még beszerzés alatt levő haditechnika és a kiképzett káderek létszáma. Végeredményben a hadtestek többségét nem tudták feltölteni. A határmenti katonai körzetek csapattüzérségét sikerült az állományi előírásoknak megfelelően feltölteni, de a gépi vontatás elégtelen volt. A háború előestéjén a szovjet hadsereg csapatai 67 335 löveggel és aknavetővel (az 50 mm-es aknavetőket nem számítva) rendelkeztek.

Lassúbb ütemben fejlődött a Főparancsnoksági Tüzértartalék. Csak 1941 áprilisában kezdtek szervezni tíz páncéltörő tüzérdandárt. Tovább erősödtek a légideszant-csapatok. 1941 júniusáig befejeződött három új hadtest személyi állományának feltöltése, viszont nem sikerült őket teljesen ellátni harci technikai eszközökkel.

A párt Központi Bizottságának és a szovjet kormánynak a közvetlen irányításával tökéletesedett a légierő. 1941 júniusáig – 1939 elejéhez viszonyítva – 80 százalékkal nőtt a repülőezredek száma. 1940-ben megkezdődött a repülőhadosztályok szervezése, amelyeknek az állományába főleg harcászati bombázó- és vadász-magasabbegységek tartoztak.

1941 februárjában az SZK(b)P KB és a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa jóváhagyta a Honvédelmi Népbiztosságnak a légierő továbbfejlesztésére vonatkozó tervét. E tervben előirányozták 106 új repülőezred megszervezését, a repülő-tanintézetek fejlesztését és megerősítését, továbbá az egységek újrafelfegyverzését új típusú gépekkel.

A párt Központi Bizottsága és a kormány intézkedett, hogy fejlesszék a honi légvédelmet. Átszervezték a honi légvédelem rendszerét, a csapatokat új műszaki felszereléssel és fegyverzettel látták el. 1941 júniusában a csapatok közepes űrméretű lövegeket tekintve 85 százalékosan, kis űrméretű lövegek terén 70 százalékosan, légvédelmi géppuskákat tekintve 70 százalékosan voltak ellátva. A nyugati katonai körzetek légvédelmi magasabbegységeit és egységeit sikerült valamivel jobban feltölteni új anyagi eszközökkel. Rendelkeztek az ellenség légi felderítésének és figyelésének új eszközeivel.

Erősödött a hadiflotta is. Új torpedóromboló, tengeralattjáró, torpedónaszád magasabbegységek alakultak, a magasabbegységeket új hajókkal töltötték fel. Számottevően megerősödtek a könnyű haditengerészeti erők. Például, lényegében 1939 és 1940 között, újból megszerveződtek a tengeralattjáró-dandárok. 1940-ben megalakult a Dunai és a Pinszki Katonai Flottilla. A háború előestéjén a szovjet haditengerészeti erők 600 hadihajóval rendelkeztek, közöttük 3 sorhajóval, 7 cirkálóval, 49 torpedórombolóval, 211 tengeralattjáróval, 279 torpedónaszáddal. A haditengerészeti erők állományába több mint 2500 repülőgép tartozott.

A hivatásos hadsereg továbbfejlesztése, létszámának növelése a háború előtti években megkövetelte a parancsnoki állomány, a politikai munkások, a műszaki szakemberek számának jelentős gyarapítását. Kiképzésük céljából sok tucat tanintézetet állítottak fel a különböző fegyver- és haderőnemek számára, és fejlesztették a régieket. Ezekben a tanintézetekben 1941-ben 238 900 hallgatót képeztek ki. A háború kezdetén 19 katonai akadémia, a polgári tanintézetekben 10 katonai fakultás és hét felsőfokú haditengerészeti tanintézet 37 100 felsőfokú képesítésű szakembert készített fel.

A kommunista párt gigászi munkát végzett a katonai vezetők felkészítése és nevelése terén. A Nagy Honvédő Háború előestéjén tisztjeink magas fokú erkölcsi-politikai szellemmel és harci tulajdonságokkal rendelkeztek. Valamennyi szinten tökéletesedett a parancsnokok szakképzettsége. Különösen magas fokú követelményeket támasztottak az egység- és magasabbegység-parancsnokok és a törzsben szolgáló tisztek hadműveleti-harcászati kiképzésével szemben. Gyakorlatokra került sor, többek közt nagymérvű hadgyakorlatokra, amelyeken tökéletesedett a parancsnokok jártassága, gyarapodott tudása.

Különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak a csapatoknál végzett politikai munkának, az alegységeknél és egységeknél dolgozó politikai szervek és pártszervezetek erősítésének, a pártszervezetek helyzete megszilárdításának, a hadsereg- és a flottabeli párttagok szám szerinti gyarapításának. 1939-től 1941 közepéig a hadsereg és a flotta kommunistáinak a száma több mint háromszorosára nőtt, és elérte az 560 800 főt. Gyarapodott a sorállomány és a tisztesi állomány soraiban is a kommunisták száma, különösen a kiváló alegységekben. Ez lehetővé tette, hogy a századok és a hasonló szervezésű alegységek csaknem felében megalakuljanak a pártszervezetek, és hogy súlyuk növekedjék az alegységek, egységek és hajók harckészültségének fokozásában.

A párt odaadó segítője, harci tartaléka volt a Komszomol. Valamennyi alegységnél és hajón létrehozták a Komszomol-szervezetet. A hadseregben és a flottánál dolgozó Komszomol-szervezetek taglétszáma meghaladta a kétmilliót.

A párt különösen nagy gondot fordított arra, hogy megerősödjenek a hadsereg és a flotta parancsnoki állományának párt- és Komszomol-szervezetei, hiszen ezek érvényesítették a párt és a kormány politikáját a fegyveres erők soraiban. 1939 augusztusában az SZK(b)P KB Politikai Bizottsága határozatot hozott, hogy 4000 kommunistát kell küldeni politikai munkára a Munkás-Paraszt Vörös Hadseregbe, 1940 márciusában pedig határozat született a pártbizottsági dolgozók katonai átképzéséről, átminősítéséről és a Vörös Hadseregbe való behívásuk rendjéről.⁵ – Lásd KPSZSZ Vooruzsonnih Szilah Szovjetszkovo Szojuza. Dokumenti 1917—1968. (Az SZKP a Szovjetunió fegyveres erőiről. Dokumentumok.) Moszkva 1969. 295—296. old.* 1941. január 1-én a tiszti állomány 79,9 százaléka kommunista és komszomolista volt.

A politikai munka fokozása, továbbá a hadsereg és a haditengerészeti erők harcosai erkölcsi-harci tulajdonságainak az erősítése szempontjából igen nagy jelentősége volt annak, hogy a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1939. január 3-án jóváhagyta az új katonai esküt és az eskütétel rendjét.

A nagyszámú kulturális intézmény és a filmműsorok nagy nevelő hatással voltak a harcosokra. Szorosabbá vált a tudomány, az irodalom és művészet képviselői, a vállalatok és hivatalok védnöki kapcsolata a csapatokkal és a katonai tanintézetekkel. Mindez a hadsereg és a nép tovább erősödő kapcsolatát bizonyította. Jelentős szerepet játszott a pártpolitikai munkában a hadsereg és a flotta sajtója. A szovjet hadsereg és flotta központi lapjain kívül 21 katonai körzeti és törzsújság, 22 hadsereg- és flottaújság jelent meg 1 840 000 példányban, továbbá 589 magasabbegység- és tanintézeti lap.

A párt fáradhatatlanul nevelte a szovjet népet arra, hogy mindenkor készen álljon a haza védelmére. Jelentős munkát végzett ezen a téren a lenini Komszomol, valamint számos önkéntes védelmi szervezet. Az OSZOAVIAHIM⁶ – OSZOAVIAHIM: a honvédelmet, repülésügyet és vegyészetet támogató társaság. Így nevezték azt az önkéntes tömegszervezetet, amely a dolgozók körében terjesztette a katonai ismereteket, később ezt a szervezetet DOSZAF-nak nevezték el. — A szerk.* állandóan folytatta a szovjet nép hazafias nevelését és haditechnikai kiképzését. 1941 elejére ez a szervezet ezernyi különböző szakképzettségű embert adott a hadseregnek és a haditengerészeti erőknek. Mindez fokozta a szovjet nép mozgósítási készenlétét, s kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy kiképzett tartalékok álljanak a fegyveres erők rendelkezésére.

A pártnak a fegyveres erők soraiban végzett politikai és katonai nevelőmunkája – amelynek tartalma a szovjet hazafiság, a Szovjetunió népei iránti barátság, a kommunizmus eszméiben való hit volt – mély nyomokat hagyott a szovjet harcosok szívében és tudatában. A Nagy Honvédő Háború kezdeti szakaszának súlyos körülményei között határtalan hűséget tanúsítottak a szocialista haza iránt, magas erkölcsi szellemről, állhatatosságról, bátorságról s tömeges hősiességről tettek tanúbizonyságot.

Sok minden történt azért, hogy a Szovjetunió az agresszort teljes fegyverzetben fogadja. De sajnos nem minden. Különösen súlyos következményekkel járt az, hogy késlekedve történt meg azon határmenti katonai körzetek és helyőrségek csapatainak a teljes harckészültségbe helyezése, akiknek az ellenséges támadás első perceiben kellett ütközetbe lépniük. Ez főleg annak a hibás számításnak volt a következménye, amely a fasiszta Németország támadásának lehetséges időpontjára vonatkozott.

A nyugati határmenti katonai körzetek és flották csapatai 170 hadosztályt és 2 dandárt (2,9 millió főt) tettek ki; 1540 db új típusú és nagy mennyiségű elavult konstrukciójú, korlátozott repülési tartalékú repülőgéppel, 34 695 löveggel és aknavetővel (az 50 mm-es aknavetőket nem számítva), 1800 nehéz- és közepes (közöttük 1475 új típusú) harckocsival rendelkeztek. Ezenkívül a határmenti katonai körzetek fegyverzetében nem jelentős mennyiségű elavult és korlátozott menettartalékú könnyűharckocsi volt. Egészében véve élőerőkben 1,8-szeresen, közepes és nehézharckocsikban 1,5-szeresen, új típusú harci repülőgépekben 3,2-szeresen, lövegekben és aknavetőkben 1,25-szörösen múlta felül az ellenség csapatainkat. A főcsapási irányokban az ellenség ennél jóval nagyobb erő- és eszközfölényt hozott létre.

Azt is figyelembe kell venni, hogy csapataink – amelyek nem voltak teljes harckészültségben és nem hajtották végre a hadászati szétbontakozást – széles arcvonalon, a Barents-tengertől a Fekete-tengerig, és 400 kilométernél nagyobb mélységben voltak elhelyezve. Keret-magasabbegységeink és egységeink jelentős része a tervek szerint csak 1941-ben lett volna teljesen feltöltve és újjászervezve. Így hát ezeket a háború a szerveződés és újjászervezés, vagy a nyugatra való átcsoportosítás miatt az egyik helyről a másikra való áttelepülés közben érte.

Az 1941 februárjában összehívott XVIII. pártkonferencia felhívta a szovjet népet, hogy erősítse tovább az ország védelmi képességét és katonai erejét.

Azoknak a különféle forrásokból származó jelentéseknek a nyomán, amelyek a fasiszta Németország Szovjetunió elleni háborús készülődéseiről, nagy mennyiségű ellenséges csapatok nyugati határai mentén történő összpontosításáról szóltak, a szovjet kormány és a katonai vezetés 1941 első felében több nagy jelentőségű intézkedést tett, s ezek igen nagy mértékben fokozták a fegyveres erők harckészültségét.

1941 tavaszán a vezérkar, a katonai körzetek és flották törzsei közösen kidolgozták az államhatár védelme erősítésének a tervét

Tervbe vették több, igen jelentős mozgósítási intézkedés végrehajtását. A nyugati határ védelmére szántak mintegy 170 hadosztályt, a rendelkezésre álló repülőgépek, harckocsik és tüzérség több mint felét. A határmenti katonai körzetekben kiszélesítették a repülőtér-hálózatot. Intézkedtek a megerődített körletek kiépítésére. A megerődített körletek, továbbá más haderő- és fegyvernemek szakemberekkel való feltöltése érdekében elhatározták 300 000 fő behívását az összeírt tartalékosokból. 1941. június elején kiképzésre hívtak be a hadseregbe a tartalékból mintegy 800 000 főt, amelyből 38 500-at a határmenti katonai körzetekbe irányítottak.

A határmenti katonai körzetekben nagyarányú csapat-átcsoportosításokat hajtottak végre a háború kirobbantása előtt azzal a céllal, hogy a csapatok közelebb kerüljenek a határhoz. Ugyanakkor megkezdődött öt hadsereg – a 16., 19., 20., 21. és 22. hadsereg – előrevonása az ország belsejéből nyugat felé. A szovjet fegyveres erők létszámának növekedése is tanúskodott azokról a komoly intézkedésekről, amelyeket a párt és a kormány tett az ország védelmének az erősítésére. Ez a létszám a háborút megelőző két évben közel háromszorosra nőtt. 1939 és 1941 között 125 új hadosztály alakult meg.

A fenti tények tehát jól bizonyítják, hogy a kommunista párt és a szovjet kormány jelentős intézkedéseket tett a közelgő agresszió elhárítása érdekében. Egyre világosabbá vált, hogy a háború a Szovjetunió határainak küszöbén áll. A küzdelem kimenetelétől függött az emberiség, a jövő nemzedék sorsa.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

3

1. Fejezet

Lengyelek és zsidók a főkormányzóságban

Lengyelország lerohanása után a német megszállók nem terjesztették ki azonnal a nürnbergi faji törvényeket a megszállt területekre. Ezek a rendelkezések a közvetlenül Németországhoz csatolt országrészeken is csak 1941 májusában léptek hivatalosan életbe, a főkormányzóság területén pedig formálisan soha nem került sor a kihirdetésükre. 1939 szeptemberében-októberében egyes hivatalos személyek még olyan kijelentéseket is megkockáztattak, hogy „a nemzetközi jog összes rendelkezéseit tiszteletben tartják”, sőt nyugodt életet és kedvező munkakörülményeket ígértek a zsidóságnak.¹⁵

Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a megszálló hatóságok nem a nürnbergi törvények szellemében tevékenykedtek. Inkább úgy tűnik, ezek a törvények már nem voltak elégségesek a kialakult új helyzetben, a „lehetőségek” kihasználásához. A megszálló szervek, mint láttuk, szabad kezet kaptak, s a zsidó lakosság „kiiktatására” biztatták őket. És bár a főkormányzóságban csak 1940 májusában kezdtek hozzá hivatalosan „a zsidó fogalmának tisztázásához”, valójában a zsidó lakosság törvényen kívül helyezése a megszállás pillanatában megkezdődött.

Hans Frank 1939. szeptember 8-án – akkor még nem volt főkormányzó, csak a Lengyelország területét megszálló hadseregek mellett működő polgári közigazgatás vezetője – olyan rendelkezést tett közzé, hogy „minden zsidó üzletet, vendéglőt, kávéházat stb. szeptember 9-én 17 óráig megfelelő jellel kell ellátni, amely arról tudat, hogy az zsidó üzlet”. Az üzleteket úgy kellett megjelölni, hogy a kirakatüvegen világosan látható legyen a Dávid-csillag, nyitott elárusítóhelyen pedig megfelelő feliratot kellett kifüggeszteni.

„Zsidónak kell tekinteni minden üzletet, amely teljesen vagy több mint 50 százalékban zsidó kézben van, vagy amely zsidó tőkével működik. A rendelkezés megszegése szigorú büntetéssel jár.”¹⁶

Frank 1939. november 23-án már főkormányzói minőségében parancsolta meg a főkormányzóság területén élő valamennyi zsidó személy látható megjelölését.¹⁷

Ezt a rendelkezést egyébként az egyes területek vezetői közül ki-ki a saját elképzelései szerint hajtotta végre. Így például, míg Frank rendelkezése csak a 10 éven felüli zsidóknak tette kötelezővé a karszalag viselését, Drechsel piotrkówi körzetvezető a kikeresztelkedetteket is kötelezte erre. Néhány nappal Frank rendelkezése előtt, november 14-én pedig a kaliszi közigazgatás vezetője minden zsidó számára halálbüntetés terhe mellett tette kötelezővé a megkülönböztető megjelölés viselését.

Hasonlóan érvényesült a zsidók munkakényszerére vonatkozó rendelkezés is. A megszállt lengyel területek egészén rögtön a háború elején megvalósították a zsidóság számára a munkakényszert. A főkormányzóságban az erre vonatkozó keretrendelkezés 1939. október 26-án jelent meg. Magának Németországnak a területén erre 1941. október 3-án hoztak törvényt, s ezt terjesztették ki a csatolt lengyel területekre, noha ezeken a területeken a gyakorlatban ez akkorra már régen megvalósult.

Kezdettől fogva erősen korlátozták a zsidóság szabad mozgását. Megtiltották a lakás-, illetve helyváltoztatást, a zsidók nem hagyhatták el lakóterületüket, és fokozatosan megtiltották nekik a közlekedési eszközök használatát. Frank 1940. január 26-i utasítása értelmében zsidók nem szállhattak vonatra. A rendelkezések megszegése többnyire halálbüntetéssel járt.¹⁸

Megoszlik a történészek véleménye arról, hogy ezeket az eltéréseket vajon a német birodalmi kormány különleges rendelkezései indokolják, avagy fellelhetők bennük Hans Frank egyéni ambíciói is. Madajczyk könyvében nagy súlyt helyez a Heinrich Himmler és Hans Frank közötti presztízsharcra, amely – különösen a megszállás első éveiben – nyomon követhető szinte minden, a főkormányzóság belső helyzetére vonatkozó intézkedésben.¹⁹

Frank, miután főkormányzói kinevezését megkapta, az első pillanattól arra törekedett, hogy biztosítsa a főkormányzóság önállóságát, és lehetőleg teljhatalmat nyerjen a rábízott lakosság felett. Hogy ebben mennyire befolyásolták egyéni törekvései és mennyire a nemzetiszocialista párton belüli hatalmi versengések, azt nehéz pontosan kiolvasni naplójegyzeteiből. Mindenesetre 1939-1940 során többször is nyilvánosan tiltakozott az ellen, hogy a központi német szervek beavatkoznak a főkormányzóság belső ügyeibe. 1939 decemberében többször kijelentette, hogy a főkormányzó azért rendelkezik a főkormányzóság területén a legfelsőbb bíró funkciójával, mert ő itt a Führer helyettese. Előszeretettel hangsúlyozta, hogy „ami a birodalomban jó, az lehet, hogy még hosszú ideig nem lesz jó a főkormányzóságban. A főkormányzóságban nem kötelező az, amit a Birodalmi Törvénykönyv előír, ha csak nem a Führer 1939. október 12-i dekrétumán alapul.”²⁰

Egy 1940. március 8-án tartott kormányértekezleten még világosabban fogalmazott: „Itt a főkormányzóságban senkinek sem lehet magasabb a tekintélye, a rangja és a befolyása a főkormányzóénál. A hadseregnek nincs semmiféle hatalmi pozíciója, a hadsereg csak biztonsági szolgálatot lát el, csak általános katonai feladatokat old meg, de nincs politikai hatalma. Ugyanez vonatkozik a rendőrségre és az SS-re is. Nincs itt semmiféle állam az államban, egyedül mi képviseljük a Führert és a Német Birodalmat. Érvényes ez a pártra is; annak sincs itt más befolyása, mint az, hogy az irányítást itt is a legrégibb nemzetiszocialisták, a Führer leghűségesebb harcostársai végzik.”²¹

A zsidóság sorsáról a végső döntés valójában mégis a német központi biztonsági szervek, az SS és a Gestapo megfelelő osztályának a kezében volt. Alig három héttel a második világháború kirobbanása után, 1939. szeptember 21-én, Berlinben értekezletet tartottak a biztonsági szervek vezetői. Ennek eredményeként megszületett egy szigorúan titkos utasítás, amelyet Reinhard Heydrich a zsidókérdés megoldására vonatkozólag mindazon biztonsági alakulatok parancsnokaihoz eljuttatott, amelyek részt vettek a keleti hadjáratban.

„A Sicherheitspolizei valamennyi hadműveleti csoportjának parancsnokához. Tárgy: a zsidókérdés a megszállt területeken.

Hivatkozva a Berlinben ma lezajlott konferenciára, ismételten felhívom arra a figyelmet, hogy a tervbe vett összintézkedéseknek (azaz a végső célnak) szigorúan titokban kell maradniuk.

1. Meg kell különböztetni a végső célt (amely hosszabb időt vesz igénybe).
2. A végső célhoz vezető szakaszoktól (amelyek rövidebb idő alatt realizálódnak).

A tervezett intézkedések igen alapos előkészítést igényelnek mind technikailag, mind gazdaságilag.

Természetes, hogy a jövő feladatait nem vázolhatom fel teljes részletességgel. Az itt következő utasítások és irányelvek egyben azt a célt is szolgálják, hogy a hadműveleti csoportok parancsnokait a gyakorlati megoldásokra ösztönözzék. A végső célhoz vezető első feltétel a zsidóság koncentrációja vidékről a nagyobb városokba …

Ezt gyorsított menetben kell végrehajtani. Különbséget kell tenni:

1. Danzig (Gdansk), Nyugat-Poroszország, Posen (Poznan), Észak- és Kelet-Szilézia és
2. a többi terület között.

Az egyes számmal jelölt területekről a lehetőségekhez mérten el kell távolítani a zsidókat, de legalábbis el kell érni, hogy néhány városban összpontosuljanak.

A kettes számmal jelölt területeken lehetőleg kevés koncentrációs pontot kell létesíteni, ami megkönnyíti a későbbi lépéseket. Ugyanakkor arra kell törekedni, hogy csak olyan városok szerepeljenek koncentrációs pontként, amelyek főbb közlekedési útvonalak vagy legalábbis vasútvonal mellett fekszenek.

Elvként kell elfogadni, hogy minden 500 főnél kisebb zsidó közösséget fel kell oszlatni és a koncentrációs pontként kijelölt nagyobb városokba kell irányítani …”²²

A továbbiakban az utasítás a Zsidó öregek Tanácsainak (Jüdischer Altestenrat) létrehozásáról és funkcionálásáról döntött.

„Minden zsidó közösségben életre kell hívni a Zsidó Öregek Tanácsát, amelyet lehetőleg a helyben maradt jelentősebb személyiségekből és a rabbikból kell megalakítani. A Zsidó öregek Tanácsai (a zsidó közösségek nagyságától függően) legfeljebb 24 zsidó férfiból álljanak.

1. A tanácsokat a szó szoros értelmében teljes felelősséggel kell felruházni minden kiadott vagy kiadandó utasítás pontos és gyors végrehajtásáért …
2. A határozatok szabotálása esetén az öregek Tanácsát a legszigorúbb szankciókkal kell sújtani.
3. A zsidó tanácsoknak el kell végezniük saját területükön a zsidó lakosság pótlólagos összeírását, lehetőleg kor, nem szerinti megoszlásban …”²³

Az utasítás egyáltalán nem titkolja, hogy e tanácsokkal kívánja végrehajtatni a zsidóság kitelepítését, rájuk hárítva ezzel a felelősséget is. Magát az akciót a leirat szellemében azzal kell indokolni, hogy a zsidók partizánakciókban vesznek részt. De a Zsidó Öregek Tanácsának felhasználásával akarták elvégeztetni a zsidó vagyonok elkobzását is, és rájuk hárították a felelősséget a zsidóság élelmezéséért is.

A dokumentum ugyanakkor nagyon fontosnak ítéli, hogy a zsidókérdésben összehangolják a német polgári közigazgatás és a katonai parancsnokságok tevékenységét. „Minden kényszerű intézkedésnél a legszorosabb egyetértést és együttműködést kell kialakítani a német polgári hatóságok és az adott terület katonai parancsnokai között” – szögezi le az utasítás III. pontja, majd hosszasan részletezi azokat a gazdasági érdekeket, amelyek folytán a Német Birodalomnak fontos a zsidó vagyon.

A Varsói Zsidó Történeti Intézet bulletinjében²⁴ érdekes történelmi dokumentumot tett közzé a varsói gettó történetének két ismert kutatója, Berenstein és Rutkowski. A biztonsági szervek vezetőinek említett szeptember 21-i berlini értekezletének egyik meg nem nevezett résztvevője jegyzeteket készített a fenti titkos utasítás születéséről. Szeptember 27-ről keltezett feljegyzései szerint az értekezleten a zsidókkal és a lengyelekkel szemben kialakítandó politikáról volt szó, egymással szoros összefüggésben.

„Úgy képzelik, Lengyelországnak régen Németországhoz tartozó területei német területek (Gaus) lesznek, s ezen kívül alakul meg egy idegen ajkúak által lakott terület, Krakkó fővárossal. [A később létrehozott főkormányzóságról van szó. – Sz. K.] Úgy képzelik, adott esetben Seyss-Inquart lesz a terület fő ura. Ez az idegen nyelvű térség kívül fekszik a kialakítandó keleti falon. A keleti falnak az összes német provinciát át kell karolnia, s előtte lenne, gyakorlatilag mint senki földje, az idegen nyelvű terület.

Keleten a telepítések kormánybiztosa (Siedlungskommissar für den Osten) a birodalmi vezető lesz. A zsidókat az idegen nyelvű területre deportálják; a Führer hozzájárult, hogy a zsidókat átdobják a demarkációs vonalon. Ezt az egész folyamatot egy év alatt kell végrehajtani. A zsidó lakosságot a városokban kell koncentrálni, gettókban, hogy jobban ellenőrizni lehessen és később könnyebben el lehessen távolítani őket. Feltétlenül fontos, hogy a zsidó mint kis telepes eltűnjön a falvakból. Ezt az akciót a legközelebbi három-négy hét leforgása alatt le kell bonyolítani. Amennyiben falusi zsidó kereskedőről van szó, tisztázni kell a Wehrmachttal, mennyi ideig van szükség a hadsereg ellátásához arra, hogy a zsidó kereskedő a helyén maradjon. Az alábbi intézkedéseket határozták el:

1. A zsidókat a lehető leggyorsabban a városokba.
2. A zsidókat a birodalomból Lengyelországba.
3. A hátramaradt 30 000 cigányt is Lengyelországba.
4. A zsidókat a német területekről szisztematikusan kivinni tehervagonokban.”²⁵

A hitlerista nemzetiszocialista elit tehát már viszonylag korán, a második világháború legelején utasítások formájában is megfogalmazta a lengyel területekre vonatkozó konkrét „fajpolitikai” elképzeléseit, és hozzá is látott a megvalósításhoz.

Himmler, az SS birodalmi vezetője és a különböző szintű biztonsági szervek mindent megtettek annak érdekében, hogy befolyásuk változatlan maradjon a főkormányzóság megalakulása után is.

Frank viszont, mint láttuk, teljhatalomra törekedett. Himmlerrel fennálló, már-már személyes veszekedéssé fajuló ellentéteiről azonban hamarosan kiderült, hogy elsősorban gazdasági kérdésekről van szó. Franknak ügyes sakkhúzásokkal már 1939 végére sikerült elérnie, hogy Göring birodalmi marsall gazdasági kérdésekben is elismerje az ő egyeduralmát a főkormányzóság határain belül. Ez elengedhetetlen volt a következő lépéshez; el kellett fogadtatni a német kormánnyal és a biztonsági szervekkel, hogy a kisajátításra kerülő lengyel és zsidó vagyon, továbbá az ingyen munkaerő a főkormányzóságban maradjon. Hans Frank befolyása Berlinben Hitlernél és közvetlen környezetében még elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy 1940 júniusában sikerüljön kicsikarnia a lengyel és zsidó vagyon kisajátításának teljes jogát. Sőt olyan eredményesen járt közben Hitlernél, hogy 1941 végén egy időre a főkormányzóságot ki is vonták Himmler közvetlen hatásköréből.²⁶

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!