Címke: történelem

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szocializmus országának biztonságáért

A szovjet kormány jelentős intézkedéseket tett, hogy a hadigazdálkodás bázisát erősítse, növelte a fegyveres erők létszámát és javította technikai felszereltségét. De nem rendelkezett elegendő idővel ahhoz, hogy befejezze a hadsereg és a haditengerészeti erők felfegyverzését új haditechnikával.

Amikor megkezdődött a második világháború 1939 őszén, a kommunista párt és a szovjet kormány határozott intézkedéseket tett, mellyel a Szovjetunió biztonságát akarta erősíteni. Minthogy a hitlerista hordák gyorsan nyomultak előre Lengyelországban, az a veszély állt fenn, hogy az 192l-es rigai béketárgyalások alapján az Ukrajna és Belorusszia elszakított nyugati területein élő népek fasiszta rabságba kerülnek.

A szovjet kormány 1939. szeptember 17-én megparancsolta a szovjet hadsereg csapatainak, hogy lépjék át a szovjet-lengyel határt, és szabadítsák fel Belorusszia és Ukrajna nyugati területeit. A lakosság meleg szeretettel fogadta a szovjet hadsereget, a felszabadító harcosokat. A nyugati területek ukránjai és belorusz lakói visszakerültek Szovjet-Ukrajnához és Szovjet-Belorussziához. A nyugati szovjet határok jelentősen nyugatabbra tolódtak. Megszűnt a történelmi igazságtalanság.

Ugyanakkor a fasiszta agresszió veszélyeztette a balti államokat – Litvániát, Lettországot és Észtországot. A szovjet kormány nem nézhette tétlenül, hogy ezek az országok a Szovjetunió elleni agresszió hídfőjévé váljanak. Ezért 1939 szeptember-októberében a Szovjetunió kezdeményezésére a szovjet és a balti államok kormányai között tárgyalások folytak az együttműködésről, s amelynek megfelelően a balti államok területén szovjet katonai támaszpontokat rendeztek be és szovjet csapatok helyezkedtek el. Ám a burzsoá-nacionalista kormányok, a nyugati hatalmaktól ösztönözve, kezdték megsérteni a szerződés feltételeit. Az ellenséges és reakciós elemek megkezdték a Szovjetunió és az ezekbe az országokba szállásolt szovjet csapatok elleni tevékenységet. A felső vezetők a nemzeti érdekeket eláruló politikát folytattak, másfelől viszont a társadalmi terhek fokozódása kiváltotta a kommunisták vezette tömegek forradalmasodását. Megdöntötték az észt, a lett és litván burzsoá-nacionalista kormányt. Az új népi kormányok kérésére a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 1940 augusztusában határozatot hozott, hogy Litvániát, Lettországot és Észtországot felveszi a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének kötelékébe.

A Szovjetunióval szemben ellenséges politikát folytattak Finnország uralkodói körei. Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Németország és Franciaország kormányainak támogatásával már régóta aránytalanul nagy fegyveres erőket szerveztek, katonai jellegű építések folytak a Karél-földszoroson, és alapos katonai kiképzésben részesítették az ország férfilakosságát. Mindez különösen Leningrád és a Balti Flotta számára jelentett veszélyt. A szovjet kormány azt javasolta a finn kormánynak, hogy igazítsák ki a határt Leningrád körzetében, s ennek ellenértékeképp a Szovjetunió jóval nagyobb területet ad át a Ladoga-tótól északra. Ugyanakkor javasolta azt is, hogy kössenek megnemtámadási és kölcsönös segélynyújtási szerződést. A finn kormány elutasította a Szovjetunió békés rendezésre vonatkozó javaslatait.

1939 novemberében a finn csapatok szétbontakoztak a Karél-földszoroson és más, a szovjet határhoz közeli körzetekben. A finn szoldateszka egy sor provokációt robbantott ki a szovjet-finn határon. November 30-án megkezdődött a katonai tevékenység a Karél-földszoroson.

A szigorú tél nehéz körülményei között, az úttalan erdős-mocsaras területen a szovjet csapatok áttörték az erős Mannerheim-vonalat, és súlyos vereséget mértek a finn hadsereg főerőire. A finn reakció angol és francia támogatással igyekezett minél hosszabb időre elnyújtani a konfliktust, számítva a Szovjetunió elleni nagy háború megindulására. Ám az arcvonalon oly reménytelen helyzet alakult ki, hogy a finn kormány sietett elfogadni a szovjet kormány feltételeit.

1940. március 12-én aláírták Moszkvában a békeszerződést. A Karél- földszoroson a határt visszavonták a Viborg-Kexholm-vonalra. A Szovjetuniónak átadták a Ribacsij- és Szrednyij-félszigetek egy részét, és 30 évre bérbe adták a Finn-öböl bejáratát fedező Hanko-félszigetet.

1940 nyarán a Szovjetunióhoz került vissza Besszarábia és Észak-Bukovina, amelyeket 1918-ban rabolt el a fiatal szovjetköztársaságtól a burzsoá-földesúri Románia királyi kormánya.

A szovjet kormány e tevékenységei nyomán a Szovjetunió határai messze nyugat felé tolódtak el. 23 millió fővel gyarapodott a Szovjetunió népeinek nagy családja, megnövekedtek az ország anyagi tartalékai, javult hadászati helyzete.

A Szovjetunió nagy erőfeszítéseket tett, hogy útját állja a fasiszta agresszió kiterjesztésének, hogy szétzúzza az imperialistáknak egy szovjetellenes egységes imperialista tömb létrehozására irányuló terveit. A szovjet kormány energikus lépéseket tett, hogy rendezze a kapcsolatokat több európai és ázsiai országgal. 1941 áprilisában barátsági és megnemtámadási szerződés született Jugoszláviával. A török kormánnyal folytatott tárgyalások eredményeképpen a két fél megegyezett abban, hogy semlegesek maradnak, ha valamelyiküket támadás éri.

Megerősödtek az ország keleti pozíciói is. Bár a Japánnal 1941 áprilisában kötött semlegességi egyezmény egyáltalán nem zárta ki a japán támadás lehetőségét, de arról tanúskodott, hogy Japánban levonták a következtetéseket a Haszan-tó és a Halhin-Gol folyó körzetében elszenvedett vereségből.

Kétségtelen, hogy a szovjet kormány aktív külpolitikája számottevően erősítette a Szovjetunió pozícióját a nemzetközi élet küzdőterén.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

2

1. Fejezet

Lengyelek és zsidók a főkormányzóságban

Lengyelország megszállásával először nyílt lehetőség bizonyos területi koncepciók részletes kidolgozására.

A titkos német dokumentumokban 1939 őszétől rendszeresen szerepelt a „végső megoldás” (Endziel, Endlösung) fogalma. Emögött a dokumentumok tanúsága szerint ekkor még elsősorban a zsidóság nagyobb területre való összegyűjtésének és letelepítésének gondolata húzódott meg. Kezdetben a lublini vajdaság lett volna ez a terület, később, Franciaország kapitulációja után, Madagaszkár szerepelt a különböző elképzelésekben.

Frank naplójában, 1940. júliusi dátummal például a következő bejegyzés szerepel:

„Igen fontos a Führernek az az elhatározása, melyet javaslatomra hozott, hogy nem érkezik többé semmiféle zsidó szállítmány a főkormányzóságba. Az általános politikából kiindulva ehhez hozzá szeretném tenni, hogy tervbe vették: az egész zsidó nemzetiséget a béke aláírása után a lehető legrövidebb időn belül elszállítják a Német Birodalomból, a főkormányzóságból és a Cseh-Morva Protektorátusból az afrikai vagy amerikai gyarmatokra. Madagaszkárt vették tervbe, amelyet Franciaországnak e célból át kell adnia. Ott, azon az 500 000 négyzetkilométeres területen elég hely lesz néhány millió zsidó számára. Mindent megtettem, hogy a főkormányzóságban élő zsidók is bekapcsolódhassanak ebbe a kedvező akcióba, hogy új életet építhessenek maguknak az új földön. Ígéretet kaptam, hogy belátható időn belül nagy könnyebbség következik be itt is.”¹⁰

Lublinban július 25-én tartott értekezletén még cinikusabb hangot ütött meg a főkormányzó. „Ahogy a tengeri szállítás megengedi, elszállítjuk a zsidókat [nevetés], elhordjuk a zsidókat darabonként, férfit férfi után, nőt nő után, a lányokat a lányok után. Remélem, emiatt nem kell majd az urakat nagyon sajnálnom [újabb nevetés]. Azt hiszem, hogy megszabadultunk – ahogy mondani szokták – a legnagyobb salaktól, és csak most fogunk igazán minden szempontból megfelelő, emberi állapotokat teremteni német honfitársaink számára. És ha ezt végrehajtottuk, elérünk még valamit. Az elkövetkező évtizedekben mindinkább német honfitársaink fogják benépesíteni ezt a földet …”¹¹

Madagaszkárban persze nemcsak a Németországból és a lengyel, illetve cseh területekről elhurcolt zsidókat akarták letelepíteni, hanem egész Európából oda akarták vinni őket. Hogy a Madagaszkár-terv milyen sorsot szánt a zsidóságnak, az iránt a második világháborúban történtek nemigen hagynak kétséget. Ehhez a területi megoldáshoz („territoriale Endlösung” – ahogyan Heydrich nevezte) persze sikeresen kellett volna befejezni a nyugati háborút. Mivel ez nem következett be, maga a terv is lekerült a napirendről.

*

Az európai zsidóság tragédiájának egyik leggyötrelmesebb fejezete a második világháború idején nem Madagaszkárban, hanem Lengyelországban játszódott le. Itt pusztították el a legnagyobb számban a zsidó lakosságot. Ezenkívül itt már 1941-1942-ben – egyelőre titokban – létrehozták a haláltáborokat, s ide vezetett több mint egymillió európai zsidó útja Németországból, a Cseh-Morva Protektorátusból, Franciaországból, Hollandiából, Belgiumból, Skandinávia megszállt országaiból, Olaszországból, Jugoszláviából, Görögországból és Magyarországról.

Vajon ez azzal magyarázható-e, hogy Lengyelországban volt Európa legnagyobb számú, egy tömbben élő zsidó lakossága? A háború előtt több mint hárommillió zsidó élt az akkori Lengyelország területén. New York után Varsó volt a világ legnagyobb zsidó lakosú városa: 380 000 zsidó lakossal, a lakosság 30 százalékával. Ám aligha ez az ok. Arról már korábban szó volt, milyen szerepet kaptak ezek a területek a nagy német „élettér” kialakításában. A lengyelek és a zsidók kitelepítésére, a zsidóság elhurcolására vonatkozó elképzelések ebbe a tervbe illeszkedtek. A lengyel lakossággal szemben alkalmazott embertelen, kíméletlen megszállópolitika, az arra irányuló nyílt törekvés, hogy megfosszák a lengyeleket nemzeti méltóságuktól és megfélemlítsék őket, mindenesetre „hátteret” adhatott a szélsőséges „fajpolitikai” megoldásokhoz. Földrajzilag is kedvező volt a terep az „első szakasz” lebonyolítására, jóllehet 1941 második felében úgy tűnt, hogy ebből a szempontból a frissen megszállt oroszországi területek kerülnek előtérbe. 1942 folyamán azonban a zsidókérdés megoldásának súlypontja ismét visszahelyeződött a volt Lengyelország területére, főként a főkormányzóságba.

Az a tény, hogy Lengyelországban egy tömbben, nagy számban élt együtt a zsidó lakosság, bizonyos mértékig mégis megkönnyítette a Harmadik Birodalom urai számára elképzeléseik gátlástalan megvalósítását. Kedvezett ehhez az itt élő zsidóság elzárkózó élete, a helyi lakosságtól való elkülönülése is.

A lengyelországi zsidóság etnikai, nemzeti sajátosságaival, vallási és kulturális szokásaival sajátos színfoltot jelentett az országban. Még a varsói zsidóság nagy része is megtartotta történelmileg kialakult szokásait, erkölcsi normáit. Bár a XX. század folyamán felgyorsultak az asszimilációs folyamatok – elsősorban az értelmiség, a szabad foglalkozásúak körében -, a zsidóság nagy tömegeiben ez igen lassan hatott. Többségük a kézműiparban és a kisiparban, illetve a kereskedelemben dolgozott; kisebb részük nagyipari munkásként vagy szabad foglalkozásúként élt. Ennek következtében, bár körükben az egész lakossághoz viszonyítva magas volt a burzsoázia aránya, fő tömegeiket a kispolgárság és a proletariátus (főleg a kisipari proletariátus) alkotta. Népes rétegeket fenyegetett a pauperizálódás veszélye, illetve máris nagy nyomorban tengődtek. Elsősorban ezeknek a rétegeknek a körében volt erős a hagyományokhoz való ragaszkodás és a befeléfordulás, a vallási, etnikai közösségekhez való szoros kapcsolódás.¹²

Ennek az etnikai különállásnak a gyökerei a középkori Lengyelország társadalmi struktúrájáig nyúlnak vissza. A régi feudális nemesi köztársaságban a zsidóság egyike volt a feudális rendeknek. Az egyes rendek egymástól való elzártságát a lengyel rendek esetében is rendkívül szigorú korlátok szabták meg; különösen nagy mértékben vonatkozott ez a zsidóságra. A Lengyelországból származó Nobel-díjas író, Isaac B. Singer rendkívül szemléletes képet ad regényeiben a Lengyelországban élő zsidóság XVII-XIX. századi viszonyairól. Magyarul is megjelent „A Sátán Gorajban” és „A rabszolga”. Számunkra szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyazon településen belül ekkora különbség létezhetett nem csupán az emberek szokásaiban, vallásában, de a közigazgatás, az oktatás, a kultúra és a munka területén is. Singer irodalmi műveinek tanúsága szerint ez az elkülönülés éppen az emberi kapcsolatok terén volt a legszigorúbb.

Ez persze nem kizárólag lengyelországi jelenség. Többé-kevésbé ez jellemezte egész Kelet-Európát, főként a volt cári Oroszországhoz tartozó területeket. A lengyelországi állapotokat azonban konzerválta az a körülmény, hogy a függetlenség elvesztése folytán a lengyel társadalom fejlődése általában lelassult. Az egyes zsidó közösségeket a gmina, a zsidó hitközség vezette, mely a középkorban a vallási nevelés, irányítás mellett közigazgatási, jogi funkciókat is betöltött. Lényegében a középkori gettók központi irányítószerve volt. Egy-egy közösség, gmina kb. ötezer embert fogott össze. A közösségeket az ún. igazgatóság és a tanács irányította. A tanács törvényhozói és ellenőrzési funkciókat, az igazgatóság végrehajtói szerepet töltött be. Létszámuk jóváhagyása, tagjaik kinevezése az ellenőrző államhatalmi szerv hatáskörébe tartozott. Lengyelország függetlenségének visszanyerése után a gmina hatásköre szűkült, vallási, oktatási, jótékonysági tevékenységre korlátozódott, ám szellemi befolyása továbbra is erős, hatékony maradt.

A lengyelországi zsidóság politikai és vallási élete rendkívül differenciált volt, világosan tükrözte az osztály- és rétegérdekek éles elkülönülését és ellentéteit. Az egyes vallási és politikai irányzatok más-más megoldást javasoltak a nemzeti és társadalmi kérdések megoldására. Négy főbb irányzat rajzolódott ki a politikai tabellán: 1. Vallási ortodox. Ehhez tartozott Agudas Israel tábora és az ún. Szomrej Szabat-mozgalom. 2. Pozitivista-asszimilációs. 3. Cionista, hebraista. 4. A szocializmus és a cionizmus szintézisére törekvő munkáspártok: a Poalej Syjon Lewica (baloldal) és a Poalej Syjon Prawica (jobboldal); ez utóbbiak a Lengyelországban élő zsidóság ősi, törzsökös autochton jellegét hangsúlyozták erőteljesen. Az autochtonistákhoz sorolható a legnagyobb zsidó munkáspárt, a Bund és ide tartoztak az ún. folkisták is. Megjegyzendő, hogy a két világháború között a lengyel kormányok a lojális és konzervatív Agudas Israelt támogatták, de a palesztinai emigráció gondolatát ébren tartó cionista mozgalmak tevékenységét is bátorították.¹³

Már a fentiekből is látható, hogy Lengyelország zsidó lakosságának szellemi, politikai és társadalmi életét nem kizárólag, sőt talán nem is elsősorban a vallási intézmények befolyásolták. A századunkban Varsóban működő 250 zsidó intézménynek és társadalmi szervezetnek például csak egy része volt vallási jellegű, a többi kulturális, önkormányzati, jóléti, sport-, diák- stb. intézmény volt, túlnyomórészt a Bundnak, illetve a munkásmozgalom más csoportjainak befolyása alatt. Dinamikusan fejlődött az iskolahálózat. Három iskolatípus jellemezte a lengyelországi zsidó iskoláztatást: 1. a zsidó gyerekek számára létesült, állami és önkormányzati támogatással működő lengyel nyelvű elemi iskolák; 2. a zsidó társadalmi szervezetek által fenntartott jiddis vagy héber nyelvű iskolák; 3. magániskolák lengyel tanítási nyelvvel.

Ez a gazdag intézményrendszer már önmagában is élénk szellemi életet sejtet. De Varsó nemcsak a lengyelországi zsidóság szellemi életének volt fontos központja; befolyása világszerte érződött, elsősorban persze Európában. A jiddis, héber lengyel nyelven megjelentetett lapok, folyóiratok száma több tucatra rúgott. Közöttük nem egy, mint például a Bund lapja, a Di Folkscajtung, komoly nemzetközi tekintélyt élvezett. Jelent meg jiddis nyelven illegális kommunista újság is, de több jiddis polgári lap is ismert volt a határokon kívül.

Varsóban igen élénk zsidó színházi élet folyt. Az a sajátosan zárt közeg, amelynek itt játszottak s ahonnan a szerzők témájukat merítették és ahonnan a színészeket is toborozták, furcsán demokratikus, plebejus arculatot kölcsönzött ennek az intézménynek. Talán a nyelv, talán az eltérő szokások tették, de ezek a darabok és ezek az előadások nem váltak a lengyel lakosság egészének kulturális kincsévé. Joggal idézi Ruta Sakowska egyetértően Boy-Zelenski ismert lengyel író szavait: „Van annak valami értelme, hogy miközben egymás mellett élünk, ilyen keveset tudjunk egymásról, ennyire ne ismerjük egymást? Játszanak minálunk színdarabokat a világ minden tájáról, sokszor elég gyengécskéket, ugyanakkor abszolút semmit nem teszünk annak érdekében, hogy megismerjük annak a népnek a lelkét, amellyel együtt élnünk rendeltetett.”¹⁴ Hasonló megállapítás a többi tudományos, kulturális intézményre is vonatkozik, bár talán a történetírás, a társadalomtudományok területén indult meg viszonylag a leghamarabb az integrálódás. A tudományos tevékenység részben az egyetemi szintű rabbi- és pedagógusképző intézetben volt élénk, de neves szakembereket nevelt a Vilnai Tudományos Intézet és a Varsóban tevékenykedő Fiatal Történészek Köre is, ahonnan sokan váltak az egyetemes lengyel történetírás kiemelkedő szakembereivé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A gazdaság a védelem szolgálatában

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

3. Az ország és a hadsereg készül az agresszor visszaverésére

A gazdaság a védelem szolgálatában

Előre látva a német fasizmussal való elkerülhetetlen háborús összeütközést, a kommunista párt és a szovjet kormány több igen fontos politikai, gazdasági, katonai és diplomáciai intézkedést tett, hogy megvédje a világ első szocialista államát.

A háború előtti ötéves tervek sikeres teljesítése, mind az iparban, mind a mezőgazdaságban, erős bázist hozott létre olyan iparágak fejlesztéséhez, mint a kohászat, a gépipar, a vegyipar, a traktor-, a repülőgépgyártás stb. Az első három ötéves terv időszakában 9000 ipari vállalat létesült. Kedvező feltételek jöttek létre a hadiipar gyorsított fejlesztéséhez, a hadiipari termékek számottevő növeléséhez.

Különösen az ország keleti területein – az Urálban, Szibériában, Kazahsztánban -, vagyis a nyugati háborútól távoli körzetekben épültek gyors ütemben a nehéz- és hadiipari vállalatok. E vállalatokra jutott az össztőke-befektetés több mint 30 százaléka. Az olyan gigantikus nehézipari létesítmények, mint a Magnyitogorszki, a Kuznyecki és a Nyizsnyij Tagil Kohászati Kombinát, az Urál hatalmas szénmedencéinek a feltárása jelentősen fokozták az ország ipari erejét. A szovjet fegyveres erők a kornak megfelelő korszerű fegyverzetet és harci technikai eszközöket kaptak.

1937 áprilisában a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa mellett létrehozták a Szovjetunió Honvédelmi Bizottságát. A Honvédelmi Bizottság mellett 1938 januárjában megszervezték a hadiipari bizottságot, amelynek feladata volt, hogy mozgósítsa az ipart: a hadsereg és a flotta megkapja mindazt a fegyverzetet, amelyet a Honvédelmi Bizottság követel meg az ipartól.

1939 márciusában bonyolult nemzetközi viszonyok közepette ült össze a párt XVIII. kongresszusa. A kongresszus megszabta a Szovjetunió külpolitikai feladatait: a béke és valamennyi országhoz való jó kapcsolatok erősítésének feladatait. A kongresszus hangsúlyozta: szükséges az óvatosság, nehogy a háború provokálói konfliktusba keverjék országunkat, minden módon erősíteni kell a szovjet hadsereg és haditengerészeti flotta erejét, a világ dolgozóival való nemzetközi kapcsolatokat, akik érdekeltek a béke és a népek közötti barátság fenntartásában. A kongresszus által elfogadott 1938-1942. évi harmadik ötéves terv célul tűzte az ország védelmi erejének és gazdaságának további erősítését.

E terv végrehajtása folyamán a párt és a kormány sok olyan fontos intézkedést tett, amelyek növelték az ipari termelést, fokozták annak minőségét, s erősítették a munkafegyelmet.

A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1940. június 26-án rendeletet adott ki „A nyolcórás munkanapról, a hétnapos munkahétről, valamint a munkások és alkalmazottak vállalatoktól és hivataloktól való önkényes távozásának megtiltásáról” címmel. Ezeket az intézkedéseket az tette szükségessé, hogy a Szovjetuniót fenyegető agresszió fokozódása miatt rövid idő alatt növelni kellett az ipari termékek mennyiségét. A termelésben emelkedett a szervezettség és erősödött a munkafegyelem.

1940. július 10-én rendeletet adott ki a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége „A rossz minőségű termékek kibocsátásának és az ipari vállalatoknak a szabványok be nem tartásáért való felelősségéről.”

Az iparfejlesztés szakembereket követelt meg. 1940 októberében törvény született „Az állami munkaerő-tartalékokról”. Az új képzési rendszer nyomán évente egymillió szakmunkást lehetett kiképezni.

Tökéletesedett az iparirányítás, a vezetés rugalmasabb és operatívabb lett. A központosított ipari népbiztosságok több ágazatra decentralizálódtak. Új népbiztosságokat szerveztek: a vaskohászati, a színesfémkohászati, a vegyipari, a villamosenergia-gazdálkodási, a közlekedési gépipari népbiztosságot stb. A honvédelmi ipar területén négy önálló népbiztosság szerveződött: a repülőgépgyártási, a hajóépítési, a lőszer- és fegyverzeti népbiztosság. Megalakultak a szövetségi és a szövetséges köztársasági népbiztosságok. Az SZK(b)P KB 1940. márciusi plénumának útmutatása alapján átszervezték a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa mellett működő Gazdasági Tanácsot. Mindennek jelentős szerepe volt a honvédelem erősítésében.

Sikeresen haladt a harmadik ötéves terv teljesítése. A szovjet nép önfeláldozó munkája, a párt-, az állami szervek és a szakszervezetek által végzett nagyarányú munka nyomán az ország jelentős sikereket ért el. 1941 júniusára az ipari össztermelés már elérte a terv 86 százalékát, a termelési eszközök gyártása 52 százalékkal nőtt. És még gyorsabb ütemben fejlődött a gépgyártás, a nehézipar szíve.

Egy sor új vállalat kezdett termelni, erősödött a kollektív mezőgazdaság, fokozódott árutermelése. A harmadik ötéves terv három és fél éve alatt 2900 új gyár, üzem, bánya és érclelőhely és egyéb ipari létesítmény kezdte meg munkáját. Emellett a párt a XVIII. kongresszusnak abból az utasításából indult ki, hogy az ország termelőerőit ésszerűen kell elhelyezni, mégpedig az ipart a nyersanyaglelőhelyek közelébe kell telepíteni, és a keleti körzeteket intenzíven kell fejleszteni. Hatalmas olajbázis jött létre a Volga és az Urál között, gigantikus vasművek épültek az Urálban, a Bajkálontúl, a Távol-Keleten, valamint színesfémkohászati üzemek Közép-Ázsiában.

1940-ben a Szovjetunió 165,9 millió tonna szenet, 18,3 millió tonna acélt, 14,9 millió tonna nyersvasat, 31,3 millió tonna olajat, 38,3 millió tonna árugabonát termelt. Az országban acél-, fűtőanyag- és élelmiszer-tartalékok és mozgósítási készletek halmozódtak fel.

Az ország gazdasági potenciáljának legfontosabb része az embertartalék volt. 1940-re a Szovjetunió lakossága már 191,7 millió fő. A népgazdaságban dolgozó munkások és alkalmazottak száma elérte a 34 millió főt. Az alsó- és középfokú iskolákban 35,5 millióan, a felsőfokú tanintézetekben 812 000-en vettek részt oktatásban. A Szovjetunióban a háború előtt összesen mintegy 50 millióan tanultak.

Ez nemcsak a népgazdaság valamennyi ágának az arányos fejlesztését tette lehetővé, hanem a tömegméretű hadsereg létrehozását, annak képzett emberekkel való feltöltését és a fegyveres erők feltöltésére kiképzett tartalékok létrehozását is.

Minthogy egyre fokozódott a háborús veszély, a párt Központi Bizottsága és a szovjet kormány egyre nagyobb figyelmet szentelt a honvédelmi iparnak. Annak következtében, hogy az országban új termelőkapacitásokat helyeztek üzembe, és sok gépgyár átállt hadiipari termelésre, a katonai jellegű termékek gyártási üteme számottevően felülmúlta az ipar egészének fejlődési ütemét. Így például, míg a harmadik ötéves terv első három évében az ipari termelés évi átlagban 13 százalékkal nőtt, addig a hadiipar 39 százalékkal.

A Központi Bizottság erősítette a pártirányítást a legfontosabb hadiipari vállalatoknál. Ezekbe az üzemekbe a Központi Bizottság pártszervezőit küldték. A tapasztalt pártmunkások, gyakran mérnökök, szakemberek, ügyesen összekapcsolták a pártmunkát a konkrét termelési feladatok megoldásával.

A helyzet megkövetelte, hogy emeljék a hadsereg, a légierő és a flotta technikai színvonalát, biztosítsák számukra a legkorszerűbb fegyvereket és harci technikai eszközöket. Rövid idő alatt új, magasabb színvonalra kellett emelni a fegyveres erőket, erős, az imperialista államok katonai támadását visszaverni képes erővé kellett fejleszteni azt.

Nagy figyelmet fordítottak a repülőgépgyártó iparra. Minthogy kapacitása nem tudta kielégíteni a harci repülőgépekben mutatkozó igényeket, a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa mellett működő Honvédelmi Bizottság 1939 szeptemberében határozatot hozott kilenc új repülőgépgyár és hét repülőgépmotor-gyár létrehozására. 1940-ben a repülőgépgyártás számára átadtak hét más profilú gyárat, valamint több új repülőgépmotor-, aggregátorgyárat és repülőgép-berendezéseket gyártó vállalatot. 1940-ben a repülőgépipar több mint 10 és fél ezer repülőgépet gyártott.

A párt Központi Bizottsága határozatának megfelelően jelentősen tökéletesítették a légierő tudományos kutatóbázisát. 1938-ban, 1939-ben teljesen felújították a Központi Aerodinamikai Intézetet, s új tervezőirodákat létesítettek. 1939-1940 folyamán szovjet repülőgép-tervezők: Sz. V. Iljusin, A. Sz. Jakovlev, Sz. A. Lavocskin, A. I. Mikojan, V. M. Petljakov új vadászgépeket, zuhanóbombázókat, csatarepülőgépeket terveztek. Ugyanakkor új repülőgépmotorokat szerkesztettek. Ez lehetővé tette a harci repülőgépek repülési gyorsaságának, távolságának és magasságának növelését. Megkezdődött az új technika sorozatgyártása. 1941 első felében 2650 új típusú repülőgépet gyártottak. Mindez azonban kevés volt, nem haladták meg repülőgépegységeink gépparkjának a 21 százalékát.

Megnövekedett a harckocsigyártás kapacitása is, új harckocsitípusokat dolgoztak ki. Kiemelkedő eredményt hozott az 1939. és az 1940. esztendő: megjelentek az új, a világon a legjobb harckocsik, a KV típusúak, amelyet a Zs. J. Kotyin vezette kollektíva dolgozott ki: a T-34-es, amelyet M. I. Koskin, A. A. Morozov és N. A. Kucserenko vezetésével terveztek. A háború előtt a gyáraknak csak 636 db KV és 1225 T-34-es típusú harckocsit sikerült gyártaniuk. A háború a megkezdődött átszervezés állapotában találta páncélos csapatainkat.

Ugyanezekben az években tökéletesedtek a tüzérségi és gyalogsági fegyverek. A tüzérségi és gyalogsági fegyverek gyártására átalakítottak több polgári vállalatot, és új gyárakat is építettek. A szovjet hadsereg V. A. Gyegtyarjev által tervezett géppisztolyokat és új nehézgéppuskákat, G. Sz. Spagin tervezte géppisztolyokat, valamint nagy űrméretű géppuskákat és más mintájú lövészfegyvereket kapott.

Új, 1939-es mintájú tüzérfegyverek is megjelentek: a 76 mm-es löveg, a 37 mm-es és 85 mm-es légvédelmi löveg, a 210 mm-es löveg, a 280 mm-es mozsár és a 305 mm-es tarack. A háború előestéjén meggyorsult a sorozatvető tüzérfegyver kidolgozása. Megalkották a kísérleti BM-13 típusú sorozatvetőt, 1941 júniusában pedig határozatot hoztak sorozatgyártására.

1939-től 1941 júliusáig az ipar 82 000 löveget és aknavetőt (közöttük 36 660 db 50 mm-es aknavetőt), több mint 105 000 könnyű-, nehéz- és nagy űrméretű géppuskát, s mintegy 100 000 géppisztolyt gyártott.

Nagy figyelmet szenteltek a haditengerészeti erők, mindenekelőtt a tengeralattjáró és a könnyűflotta fejlesztésének. Az új típusú hajók megtervezésével a tudós-tervezők és mérnökök népes csoportja foglalkozott.

1927 és 1941. június 22. között 533 hajó építését tervezték. Ebből rendszerbe állt 312: 4 cirkáló, 8 folyami monitor, 7 sorhajó, 30 romboló, 18 őrhajó, 206 tengeralattjáró, 38 aknarakó hajó. Ezenkívül a flotta kapott 477 harci naszádot és sok segélyhajót.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

1. Fejezet

Lengyelek és zsidók a főkormányzóságban

Himmler, az SS birodalmi vezetője, 1939 októberétől „a németség megerősítésének birodalmi biztosa” („Reichskommissar für die Festigung deutschen Volkstums”), 1939. október30-án utasította a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA), illetve az SS és a SiPo (Sicherheitspolizei, a biztonsági rendőrség) parancsnokait, hogy kezdjék meg a bekebelezett lengyel területek lakosságának áttelepítését. Az utasítás értelmében 1939 novembere és 1940 februárja között a közvetlenül a Német Birodalomhoz csatolt területekről ki kellett telepíteni az összes zsidókat, a lengyelek közül azokat, akik máshonnan, elsősorban az egykor Oroszországhoz tartozó lengyel területekről költöztek erre a vidékre, valamint az összes ún. veszélyes, illetve ellenségesnek nyilvánított elemet. A kitelepítés iránya a főkormányzóság. A végrehajtás módját az egyes területek SS-parancsnokaira bízták, ami nagy teret adott a helyi SS-szervek önkényének. A lengyel és a zsidó lakosság keleti evakuációjának irányításával a főkormányzóság biztonsági szervezetének későbbi főparancsnokát, Bruno Streckenbachot bízták meg.¹

„Streckenbach Brigadeführer – olvashatjuk Hans Frank 1939. október 31-i naplóbejegyzésében – a következőkről tájékoztatott: az SS birodalmi vezetője azt kívánja, hogy minden zsidót távolítsunk el a birodalomhoz csatolt területekről. Februárig kb. egymillió embert kell a főkormányzóságba hoznunk. A fajilag jó származású családokat (kb. 400 000) Németországba kell vinni, ott egyenként kell őket letelepíteni és így megfosztani nemzetiségüktől. A kitelepítés időpontját november 15-ben állapították meg … A főkormányzó úr Krüger SS-Obergruppenführert bízta meg a kitelepülök szállítmányának megszervezésével.”² A kitelepítést természetesen csak hosszabb idő elteltével lehetett maradéktalanul lebonyolítani. A Krakkóban november 8-án tartott értekezleten, amelyen az érintett területek SS-parancsnokai vettek részt, egyelőre 200 000 lengyel és 100 000 zsidó kitelepítéséről döntöttek, elsősorban a Warta-vidékről.

Frank főkormányzó az 1939. november 25-én Radomban tartott értekezleten a jelenlevőket a következő szavakkal világosította fel a német megszálló hatóságok kitelepítési politikájának lényegéről: „Ennek az országnak hatalmas koncentrációs területté kell válnia, amely képes befogadni, szétosztani és elhelyezni két és fél-hárommillió lengyelt és zsidót; ezek nincsenek hozzászokva a tiszta és rendes élethez. Jobb a lengyeleket itt pusztítani el teljesen, semhogy egy lengyel is megmaradjon Németországban.”³

A lakosságkitelepítés kegyetlen, embertelen módszerét a hódítók a történelem folyamán gyakorta használták a leigázott ellenfél béklyóba verésére. Ez a kitelepítéspolitika, amit a hitlerista hatalmi szervek rögtön a háború elején megindítottak a lengyel területeken, egész népcsoportok biológiai megsemmisítését és az „új Európa” új társadalmi értékrendszerének kialakítását szolgálta, amelyben az „ember”, mint értékkategória, a magasabb rendű fajnál kezdődött.

A tömeges kitelepítés lebonyolítására kijelölt hadigépezet a kitűzött időpontban meg is indult. Hajnali órán váratlanul, rajtaütésszerűen lepték meg a kitelepítéssel sújtottakat. Voltak, akik ijedtükben pizsamában, papucsban rohantak ki a házból. Csak kézipoggyászt vihettek magukkal, személyenként 12,5 kilót, 1940 tavaszától 20-30 kilót. Pénzt és ékszert tilos volt magukhoz venni, kezdetben a lengyeleknél 200, a zsidóknál 100 zlotyt hagytak, később 10 márkát. Az utcán 10-20 perc alatt összeterelt emberekre sok esetben hosszú gyaloglás várt, majd mielőtt vagonokba szállhattak, személyes motozásnak vetették alá őket. Akinél találtak valami tiltott holmit, helyben agyonlőtték. Az 1939. november 10-én hozott rendelet értelmében a kitelepített zsidó és lengyel lakosság vagyona a Német Birodalomra szállt. Egyes helyeken a hatóságok még arra is ügyeltek, hogy a hátrahagyott lakásokban rend legyen.

Az evakuálásra visszaemlékezők hátborzongató esetekről számolnak be. Előfordult, hogy a leplombált vagonokban egy hétig is zárva tartották az embereket, s az éhségtől és szomjúságtól meggyötört páriák ájultan zuhantak ki a vasúti kocsikból. Útközben sokan meghaltak. Az elborzasztó beszámolók hatása alól maga a főkormányzó sem tudta teljesen kivonni magát. Kormányának egyik, 1942. decemberi ülésén tartott beszédében többek között így idézte fel az eseményeket: „Uraim, bizonyára emlékeznek azokra a szörnyű időkre, amikor emberekkel megrakott tehervonatok érkeztek a főkormányzóságba, s a vagonok hullákkal voltak színültig megtelve.”⁴

Nagy volt a riadalom és a kétségbeesés a főkormányzósági lakosság körében is. Az ott állomásozó egyik katonai ezred jelentése a következőképpen számol be a hangulatról: „A kitelepítés különleges és tartós nyugtalanságot keltett a lakosságban. Érthető, hogy ezek az éhségtől meggyötört, fennmaradásukért küzdő emberek nyugtalanul tekintenek az áttelepülők tanácstalan, lakásaikból éjszaka kirángatott, mezítelen és éhes tömegére, azokra, akik kétségbeesetten könyörögnek tetőért a fejük fölé. Nagyon is érthető, hogy határtalan gyűlöletet éreznek olyan szállítmányok érkezésekor, amikor a tömegesen éhenhalt gyerekekkel és a csontsovány emberekkel teli vagonok látványa tárul eléjük.⁵

A háború elején még nem minden esetben tanúsítottak egyértelműen eltérő magatartást a lengyelekkel és a zsidókkal szemben. A kegyetlenség, a terror egyformán irányult mindenki ellen, bár a zsidókkal szemben kezdettől fogva könyörtelenebbek voltak az SS-katonák. A lényeges változás azonban a szeptemberi hadjárat vége felé következett be, miután a felsőbb SS-vezérkar már a háborút megelőzően és a háború első heteiben mindent megtett, hogy feloldja beosztottjainak minden ilyen irányú gátlását.

Bár a megszálló hatóságok drákói eszközökkel próbálták végrehajtani az evakuálást, 1939. december közepéig csak 80 000 lengyelt és zsidót sikerült elhurcolniuk. A lakosság ellenállása, a tömeges menekülés, a kiürített területekre való visszaszivárgás és az ezekkel ilyen esetekben alkalmazott tömeges kivégzések már nemcsak a lakosság körében okoztak kétségbeesést és anarchiát, de katonailag is kezdtek veszélyessé válni. A kitelepítés kedvezőtlen tapasztalatai nagyobb óvatosságra intették a német biztonsági szerveket. Az RSHA főnöke, Reinhard Heydrich, 1939. december 21-én az RSHA IV. ügyosztályán speciális referenst bízott meg a kitelepítési ügyek irányításával: a referens Adolf Eichmann SS-Hauptsturmführer lett, helyettese Günther SS-Hauptsturmführer. Az 1940. január 30-án Heydrichnél tartott értekezleten ütemtervet dolgoztak ki a kitelepítések zökkenőmentes lebonyolítására. Frank 1940 márciusában elégedetten közölte munkatársaival, hogy Berlin lemondott az egy éven belüli kitelepítés tervéről, ami elsősorban a főkormányzóságot sújtotta volna.

*

A félelemnek és a terrornak az a légköre, amelyet a német megszállók szinte napok alatt teremtettek Lengyelországban, kedvezett a nácik egyik legfőbb céljának, a zsidókérdés „végleges megoldásának” eléréséhez.

A zsidókérdés „megoldása” a hitleri politikában több fázison ment keresztül. Hitler hatalomra kerülését követően megoszlottak a vélemények magán a nemzetiszocialista táboron belül is. Gazdasági, népességpolitikai, fajpolitikai indulatok és elképzelések ütköztek egymással. Göring a zsidóknak a gazdasági életből való mihamarabbi kiszorítását szorgalmazta, Goebbels pedig azt követelte, hogy fosszák meg őket létfeltételeiktől. Hans Höhne a Der Spiegelben 1966-ban megjelent figyelemreméltó cikkében különösen Goebbels szerepére figyelmeztet.⁶

Természetesen az első időkben Németországnak még feltétlenül számolnia kellett a nemzetközi közvéleménnyel. 1938-ig a nácik elsősorban arra törekedtek, hogy elősegítsék a németországi zsidóság Palesztinába települését. Ennek érdekében még bizonyos cionista körökkel is együttműködtek: a zsidó nemzettudat felébresztésével próbálták meggyorsítani a kitelepülést. Bécsben, Prágában, majd Berlinben zsidó emigrációs hivatal alakult. 1938 szeptemberéig Németországból 250 000, Ausztriából 147 000, a cseh területről 30 000 zsidó emigrált. Eltávozásuk érdekében sok esetben azt is engedélyezték, hogy a vagyonukat magukkal vihessék.⁷

1938-1939-ben azonban a mind tömegesebbé váló zsidó pogromok már arra figyelmeztettek, hogy a kormány zsidóellenes politikája szélsőséges formákat ölt. Az 1938. november 9-ről 10-re virradó éjszaka, az ún. Kristallnacht, mintegy ürügyül szolgált arra, hogy a kérdés „megoldását” az SS és a biztonsági szervek vegyék a kezükbe.

Ezt követően a zsidókkal szembeni tömeges megtorlás, a gyilkosságok, a letartóztatások, a vagyonelkobzások, a gyújtogatások a németországi hétköznapok állandó jelenségeivé váltak.

Heydrich már 1938. november 12-én több mint száz zsinagóga megszentségtelenítéséről és felgyújtásáról, 7500 zsidó üzlet összezúzásáról, több tucat ember lemészárlásáról adott jelentést. Több mint 20 000 zsidót vittek koncentrációs táborokba. A nürnbergi per anyagai szerint ezekben a napokban 60 000 zsidót hurcoltak el Németországban a lakóhelyéről.⁸

Hogy pontosan kinek vagy kiknek az elképzelése kerekedett felül az adott időszakban, azt nehéz kinyomozni. Höhne említett cikkében utal rá, hogy a későbbiekben is volt nézeteltérés illetékességi kérdésekben Goebbels, Göring és Himmler között. Valójában túlságosan nagy eltérés nem lehetett elképzeléseikben.

Hermann Göring már 1939. január 24-én utasította Heydrichet, hogy a körülményeknek megfelelően kitelepítéssel vagy kényszeremigrációval készítse elő a zsidókérdés megoldását.⁹ Hitler pedig 1939. január 30-án a Reichstag ülésén mondott hírhedt beszédében bejelentette, hogy az új világháború során Európában kiirtják a zsidóságot. 1939-ben sorra születtek azok a rendelkezések, amelyek megtiltották a zsidóság számára az ipari és kereskedelmi tevékenységet és korlátozták szabad mozgásukat.

A német-lengyel háború és Lengyelország katonai megszállása után megindított kitelepítések olyan bonyolult és a külföld számára áttekinthetetlen viszonyok közepette folytak, hogy a nácik viszonylag könnyen és különösebb következményektől nem tartva, foghattak hozzá mind a lengyel, mind a zsidó lakosság tömeges lemészárlásához. Az emberi élet, ha lengyelé, már alig volt érték a szemükben, de ha zsidó, úgy egyáltalán nem.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Németország készül a Szovjetunió elleni háborúra – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1940. december 18-án Hitler aláírta a Szovjetunió elleni háború tervét, melyet a fővezérkar dolgozott ki, s amelyet „Barbarossa” fedőnévvel láttak el. A Szovjetunió elleni támadásra 153 hadosztályt (közöttük 33 páncélos- és gépesített hadosztályt) szántak, azaz a csatlósok erőivel együtt 190-et. E szárazföldi erőket négy német légiflottának, valamint Finnország és Románia légierőinek kellett támogatniuk. Harctevékenységüket szárazföldi csapatok biztosították volna, ezenkívül még nagyszámú kisegítő erő és különleges egység – 165 tüzérfelderítő és tüzérosztály, 20 műszaki, 25 hídépítő zászlóalj, 185 pontonkészlet, továbbá nagy mennyiségű egyéb műszaki felszerelés.

A „Barbarossa”-tervben a fasiszta csapatok támadását három fő hadászati irányban tervezték: az egyiket Kelet-Poroszországból kiindulva a Baltikumon át Pszkov-Leningrád felé; a másikat Varsó körzetéből Minszk-Szmolenszk és tovább Moszkva irányában; a harmadikat Lublin körzetéből Zsitomir-Kijev általános irányban. Terveztek még kisegítő csapásokat is: Finnországból Leningrád és Murmanszk, Romániából pedig Kisinyov irányában.

E feladatok megoldására a német fasiszta hadvezetés három – „Észak”, „Közép” és „Dél” elnevezésű – hadseregcsoportot szervezett. Emellett számításba vették Románia, Magyarország és Finnország fegyveres erőinek aktív részvételét a háborúban. Végül is Németország és csatlósainak hadseregcsoportjai az alábbiak szerint törtek volna be a Szovjetunió területére.

Finnországban két finn hadsereg (a Délkeleti hadsereg és a Karéliai hadsereg) és a „Norvégia” elnevezésű német fasiszta hadsereg – összesen 21 gyalogoshadosztály – szétbontakozott. A finn csapatoknak a Karél-földszorost kellett támadniuk a Ladoga- és az Onyega-tó között azzal a feladattal, hogy Leningrád körzetében egyesüljenek az „Észak” német hadseregcsoport csapataival. A „Norvégia” hadseregnek az volt a feladata, hogy Murmanszk és Kandalaksa irányában támadjon. A terv szerint a német és finn csapatok támadását az 5. német légiflotta és a finn légierő állományából mintegy 900 repülőgép támogatta.

Az „Észak” hadseregcsoport csapatai (a 16. és 18. hadsereg, valamint a 4. páncélos csoport, összesen 29 hadosztály) felfejlődtek 230 kilométeres arcvonalon, Klaipedától Goldapig. Feladatul szabták számukra a baltikumi szovjet csapatok megsemmisítését, valamint a balti-tengeri kikötők elfoglalását. Főerőiket Daugavpils-Opocska-Pszkov irányában összpontosítva és ebben az irányban lendületesen előrenyomulva, az „Észak” hadseregcsoportnak meg kellett akadályoznia a baltikumi szovjet csapatok visszavonulását, és biztosítani kellett a további akadálytalan előrenyomulást Leningrád felé. A támadást az 1. légiflotta (1070 repülőgép) támogatta.

A Goldap és Vlodavi közötti 550 kilométeres arcvonalon szétbontakozó „Közép” hadseregcsoportnak (a 9. és 4. hadsereg, a 3. és 2. páncélos csoport, összesen 50 hadosztály és 2 dandár) egyszerre két csapást kellett mérnie. Az egyiket a 4. hadsereggel együttműködő 2. páncélos csoportnak Breszt-Minszk általános irányban, a másikat a 9. hadsereggel együttműködő 3. páncélos csoportnak Grodno-Minszk irányában. A hadseregcsoportra az a feladat hárult, hogy bekerítse és megsemmisítse a belorussziai szovjet csapatokat, kifejlessze a támadást Szmolenszk felé, elfoglalja a várost és déli körzetét, s ezzel biztosítsa csapatai további akadálytalan tevékenységét. A támadás támogatására a 2. légiflottát (1680 repülőgépet) jelölték ki.

A „Dél” hadseregcsoport csapatai (a 6., 17. és 11. hadsereg, az 1. páncélos csoport, a 3. és 4. román hadsereg és egy magyar hadtest, összesen 57 hadosztály és 13 dandár) Lublin és a Duna-delta közötti 780 kilométeres arcvonalon helyezkedtek el. Az a feladat hárult rájuk, hogy egy csapásmérő csoportosítással (a 6. hadsereggel és az 1. páncélos csoporttal) törjék át az arcvonalat Kovel és Rava-Russzkaja között, majd lendületesen kifejlesztve a támadást Zsitomir-Kijev irányában, foglalják el Kijev körzetét, és keljenek át a Dnyeperen. A továbbiakban a 6. és 17. hadseregnek, valamint az 1. páncélos csoportnak délkeleti irányban kellett támadnia, megakadályoznia a szovjet csapatok visszavonulását a Dnyeper mögé, illetve hátulról mért csapással megsemmisíteni azokat. A 11. német, a 3. és 4. román hadsereg azt a feladatot kapta, hogy kösse le a vele szemben álló szovjet csapatokat, majd az általános támadás kifejlődésének arányában menjen át támadásba, és a repülőerőkkel együttműködve akadályozza meg a szovjet csapatok szervezett visszavonulását. A „Dél” hadseregcsoport tevékenységét a 4. német légiflotta és a román légierő (mintegy 1300 repülőgép) támogatta.

A fasiszta Németország, hosszú időn át készülve a Szovjetunió elleni háborúra, 1941. június közepére hatalmas fegyveres erőket összpontosított a nyugati szovjet határokon. A Szovjetunióba való behatolásra szétbontakozott német fegyveres erők összlétszáma 4 600 000 fő volt, s ezt a létszámot a szövetséges erők mintegy 5,5 millió főre egészítették ki. A fasiszta hadsereg a legkorszerűbb haditechnikával rendelkezett. 4950 repülőgépet, 2800 harckocsit és rohamlöveget, több mint 48 000 löveget és aknavetőt irányítottak a Szovjetunió ellen. A haditengerészeti erők állományában 193 hadihajó és motornaszád volt.

Ez a rettenetes katonai erő – ugrásra készen arra, hogy halálos csapásokat mérjen békés szovjet városokra és falvakra – a Szovjetunió nyugati határának teljes hosszában várt a megindulásra.

A hitlerista stratégák elsőrendű jelentőséget tulajdonítottak a Szovjetunió legfontosabb gazdasági, politikai és kulturális központja, Moszkva elfoglalásának. „E város elfoglalása döntő sikert jelent mind politikai, mind gazdasági szempontból” – hangsúlyozták a „Barbarossa”-tervben. A hitleristák úgy vélték, ha Moszkva elesik, a háború eldől, a Szovjetunió megadja magát Németországnak, tehát a háború gyorsan befejeződik.

Németország által a Szovjetunió ellen indított háború politikai célja a szovjet szocialista rend megsemmisítése volt. A háborús készülődés mellett, különösen pedig a Szovjetunió megtámadása után Németországban folyt a szovjetellenes propaganda, terjesztették a sovinizmust és a szovjet néppel szembeni gyűlöletet, azt a hazugságot, hogy a szláv népek, de leginkább az orosz nép kulturális színvonala és technikai fejlettsége alacsony. A németekbe belesulykolták az „árja faj” felsőbbrendűségét. Széltében-hosszában hangoztatták a német fegyverek legyőzhetetlenségét, a német katona törhetetlen szellemét, a német „élettér” kiszélesítésének lehetőségét. A német fasizmus „fajelmélete” tehát nem volt más, mint a világuralomra törő német imperializmus gyarmatosító elképzeléseinek kifejezése.

A hitleristák pokoli terveket agyaltak ki a Szovjetunió népeinek kiirtására. A békés lakosság elleni vadállati tettek és erőszakok, a kommunisták és hadifoglyok tömeges legyilkolása – mindez hidegvérűen és tudatosan beletartozott a háborús tervbe. Még 1940 májusában adta ki a német kormány az „Ost” („Kelet”)-tervet, a kelet-európai népek kiirtásának tervét. Ebben a tervben koncentráltan fejeződött ki a német imperializmus Szovjetunióval kapcsolatos elgondolása. E terv célul tűzte a Szovjetunió és a népei által elért szocialista vívmányok felszámolását. Lettországot, Litvániát, Észtországot, Ukrajnát, Belorussziát, valamint az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság európai részét az „Ost”-terv szerint németekkel telepítették volna be, majd a gyarmatosítás befejezése után Németországhoz csatolták volna. Az e területeken élők kis részét a hitleristák a helyükön hagyták volna, jogfosztottan, arra ítélve e népeket, hogy a „felsőbbrendű úr” rabszolgái legyenek. A lakosság többi részét vagy fizikailag megsemmisítik, vagy az Urálon túlra telepítették volna. Ugyanez a sors várt a Szovjetunió többi területein élő lakosságra is. „E térségeknek nyersanyagbázisunkká kell válniuk, az ott élőket pedig … rabszolgáinkká tesszük” – mondotta Heidrich, Hitler egyik vazallusa.

1941. június közepén a német kormány jóváhagyta a Göring által összeállított „Irányelvek a gazdaság irányításához az újonnan megszállt keleti területeken” című direktívát (az úgynevezett „Zöld dosszié”-t). Ebben többek közt az állt: „Szerezzünk minél több élelmiszert és kőolajat Németország számára – ez a hadjárat fő gazdasági célja. Emellett a német ipar számára egyéb nyerstermékeket is szállítani kell … Elsőrendű feladat, hogy a megszállt területek terhére a lehető legjobban biztosítani kell a német csapatok ellátását.” 1941. április 29-én Hitler megbeszélést tartott a Wehrmacht vezetőivel, s ekkor hívták életre az „Oldenburg” elnevezésű különleges gazdasági törzset, amely a maga kiterjedt helyi apparátusával arra volt hivatott, hogy irányítsa a megszállt szovjet területek kirablását. A törzs élére Göringet állították.

A hitleristák kidolgozták azokat a módszereket, melyekkel az elfoglalt szovjet területeken megvalósíthatják megszállási politikájukat, megszervezték a hivatásos rablókból álló különleges apparátust, és a végrehajtás módozatait begyakoroltatták velük. Felülmúlhatatlan cinizmussal és embertelenséggel állították össze az 1941. június 1-i utasítást a megszálló apparátus hivatalnokai számára (az úgynevezett „Tizenkét parancsolat a keleten levő németek viselkedésére és az oroszokkal való bánásmódról”). Ebben írták: „A legkegyetlenebb és legkíméletlenebb intézkedéseket kell foganatosítaniuk, amelyeket államunk követel meg önöktől.”

A megszállt szovjet területeken létrehozott adminisztrációt a Gestapo fejének, Himmlernek a kezében összpontosították. Megkövetelték tőle, hogy e két „ellentétes politikai rendszer” közötti döntő harc eszméjéből induljon ki, valamint, hogy „önállóan, a saját felelősségére cselekedjék”.

Himmler, eligazítva alárendeltjeit, 1941 elején megparancsolta, hogy a Szovjetunió elleni háború egyik célja „30 millió szláv megsemmisítése” legyen. Idejekorán meghatározták és következetesen megvalósították ezt a bűnös tervet. Elsősorban a kommunistákat, a szocializmus valamennyi aktív építőjét akarták megsemmisíteni. E célból még a háború előtt a biztonsági szolgálat, az SD is előkészítette a „Szovjetunióra vonatkozó különleges adatok könyvét”. Ebben tájékoztatók voltak a szovjet állampolgárokról – kommunistákról és pártonkívüli aktivistákról, akiket azonnali kivégzésre ítéltek. A hitleristák nem ok nélkül tételezték fel, hogy a kommunista párt és a köré tömörülő nagyszámú pártonkívüli aktivista hazafi képviseli azt az erőt, amely képes a szovjet népet a fasiszta agresszió elleni döntő harcra mozgósítani. Ebből a szempontból jellemző az az 1941. március 17-én kelt bejegyzés, amely a német szárazföldi erők vezérkari főnökének, Haldernek a naplójában található: „Az aktivisták felszámolása után az (a Szovjetunió – a szerk.) összeomlik.”

A harmadik birodalom vezetői fontos szerepet szántak a német fasiszta hadseregnek az elfoglalt szovjet területeken végrehajtandó megszállási politika megvalósításában. 1941. március 13-án a fegyveres erők főparancsnoksága direktívát adott ki a megszállási rendszer létrehozásáról az elfoglalt szovjet területeken. 1941. május 13-án a német kormány külön utasítást hagyott jóvá „A »Barbarossa« térségében alkalmazandó különleges bíráskodásról és a csapatok különleges intézkedéseiről”. A direktíva előírta a csapatoknak a szovjet emberekkel szembeni „tömeges megtorlás módszereit”, és minden felelősség alól felmentette a katonákat és tiszteket a megszállt területek lakosságával szemben elkövetett gaztettekért „még akkor is, ha ez a tevékenység katonai bűntettnek vagy vétségnek minősül”. Az „Emlékeztető a német katona számára” című, a hitlerista hadsereg személyi állománya számára kiadott utasításban nyíltan kimondották: „Nincsen szíved, nincsenek idegeid, erre a háborúban nincs szükség. Irtsd ki magadból a szánalmat és a részvétet – ölj meg minden oroszt, szovjetet, ne habozz, ha öreg vagy asszony, kislány vagy kisfiú áll előtted – ölj…” Ily módon a német fasiszta hadsereg „törvényes jogot” kapott, hogy mint gyilkosok, erőszakot tevők és rablók hada cselekedjék szovjet földön.

A Szovjetunió villámgyors szétzúzásának hitleri tervei erőik nyilvánvaló túlbecsülésén, a szovjet gazdasági, politikai és katonai lehetőségek alapos félreismerésén alapultak. A hitleristák arra számítottak, hogy a Szovjetunió széthullik néhány súlyos csapás után, a szovjet hadsereg pedig vereséget szenved. Arra számítottak, hogy a Szovjetunió belpolitikája ingatag.

A reakciós burzsoá történetírás igyekszik sok olyan kérdést összezavarni, amely a Szovjetunió elleni háború előkészítésével és megtervezésével kapcsolatos, és mindenekelőtt elferdíteni politikai indítékait. A hitleristáknak valamiféleképp igazolniuk kellett a Szovjetunió elleni hitszegő támadásukat, kiagyalni okokat, amelyek „alapul” szolgálhattak szovjet területre való betörésük számára. És ki is agyaltak ilyeneket. Hitler, nem sokat törődve azzal, hisznek-e neki, a Szovjetunió elleni háború kezdetén kijelentette: megelőzésképp indította meg ezt a háborút a készülő szovjet agresszió ellen. Ez a nyilvánvalóan hazug indok most életre kap néhány burzsoá történelemhamisítónál. Ám a tények bizonyítják, hogy a Szovjetunió megtámadásának gondolatát a német fasizmus már a hatalom megszerzése előtt magáévá tette. Hatalomra jutva gyakorlati alapokon látott hozzá ennek a gondolatnak a megvalósításához. A német imperializmus, valamint a világimperialista reakció is a fasizmus egyik legfontosabb feladatának tűzte ki a Szovjetunió megsemmisítését. És hogy valamiféleképp elrejtsék ezt a világközvélemény elől, a burzsoá történelemhamisítók Hitler tézisét terjesztik arról, hogy a Szovjetunió elleni fasiszta német agresszió megelőző jellegű volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

3

1. Fejezet

„Das Teufelswerk”

A német megszállók tehát igen drasztikusan hozták a világ tudomására, hogy a továbbiakban nem érdekli őket Lengyelország, nem kívánnak szót érteni a lengyelekkel. Az sem zavarja őket, hogy terrormódszereikkel megsértik a nyugati hatalmak és a nemzetközi közvélemény morális érzékenységét.

1939 őszén és 1940 első heteiben a nemzetközi közvélemény reagálása még szabott bizonyos korlátokat tetteiknek, 1940 májusától, a nyugati fronton kialakult új helyzet hatása alatt azonban már teljesen gátlástalanul cselekedtek.

1940. május 30-án Hans Frank a következő szavakkal ismertette emberei előtt egyik leghírhedtebb akcióját, az ún. AB- („rendkívüli pacifikálás”) akciót: „Hála istennek, már túl vagyunk azon, hogy számolnunk kelljen a külföldi sajtó véleményével, és állandóan arra kelljen vigyáznunk, hogy tevékenységünket bűnösnek ne nevezzék. Számunkra – de gondolom, uraim, az önök számára is – szinte elviselhetetlen volt, hogy mindig meg kellett őriznünk valamiféle látszatot. Erre a politikai helyzet és a béke kérdésében folytatott tárgyalások miatt volt szükség. Május 10-e óta semmi nem érdekel már bennünket, senkinek a véleményével nem kell már törődnünk. Ki kell használnunk ezt a helyzetet, el kell érnünk, hogy a lengyel nép képtelenné váljon ellenállás kifejtésére. Őszintén meg kell mondanunk, hogy ez az akció a lengyelek ezreinek életébe fog kerülni, és elsősorban a lengyel értelmiség képviselői esnek majd áldozatul.”²³Friedrich Krüger SS-Obergruppenführer, Heinrich Himmler birodalmi SS-vezető bizalmi embere, a főkormányzóság biztonsági erőinek főparancsnoka talán még nyersebben és cinikusabban közölte a jelenlevőkkel, mit is kell érteni az AB-akción: Az „Ausserordentliche Befriedungsaktion” célja, hogy megfosszák a lengyeleket „vezető rétegüktől”. A vezetésre képes embereket ki kell iktatni.

Az akció végrehajtásával Bruno Streckenbach SS-Brigadeführert bízták meg. Alig egy hónap múlva, az akció befejeztével, valósággal nemzeti hősként búcsúztatták őt a főkormányzóság vezetői.

„Búcsúzóul, Parteigenosse Streckenbach – mondotta Hans Frank -, hangsúlyozni szeretném, hogy az, amit ön és emberei tettek itt a főkormányzóságban, nem merül feledésbe. Itteni tevékenységéért nem kell majd szégyenkeznie. Én, mint főkormányzó, köszönetet mondok önnek kiváló eredményéért, és egészségére ürítem poharam.”²⁴

Az akció eredményeképpen 3500 politikust, értelmiségit, a kibontakozó ellenállási mozgalommal kapcsolatban álló személyt, továbbá 3000 bűnözőt gyilkoltak meg Streckenbach emberei a főkormányzóság területén.²⁵

Az AB-akció és a többi hasonló terrorcselekmény korántsem Franknak és munkatársainak egyéni kezdeményezése volt. Frank és a német központi kormányzat között támadtak ugyan viták, de elsősorban Frank hatásköre kapcsán és semmi esetre sem a főkormányzóságban folytatott politikát illetően.

Frank teljes joggal hivatkozhatott erre tevékenységének indokolásakor: „A Führer azt mondta nekem, hogy Lengyelországban likvidálni kell a vezető réteget, s ha újból kinő, fel kell fedni s a megfelelő pillanatban újból el kell pusztítani.”²⁶

A lengyel területekre vonatkozó tervek, elképzelések kiformálódása után az a kérdés került előtérbe, hogyan illeszkedjék bele ezekbe a koncepciókba maga a főkormányzóság.

A legkorábban a népességpolitikát dolgozták ki. Ennek az volt a lényege, hogy egy nagy, átfogó és szerteágazó akció során a lengyeleket és a zsidókat eltávolítják a bekebelezett területekről, áttelepítik őket a főkormányzóságba, s a helyükbe volksdeutsch, népi német csoportokat hoznak egyelőre a balti országokból és Lengyelország keleti részeiből. Ezáltal megvalósul a nyugati lengyel körzetek, azaz a bekebelezett területek teljes lengyeltelenítése és zsidótlanítása. Mindezt már szeptemberben eltervezték, s Hitler a nemzetiszocialista vezérkar titkos értekezletein be is számolt róla. Alfred Rosenberg a megszállt keleti területek birodalmi biztosa, már szeptember29-én lelkesen jegyezte fel naplójába Hitler ide vonatkozó megjegyzéseit. „Lengyelek: vékony germán réteg, alattuk borzalmas elem: zsidók, a legszörnyűbbek, ami egyáltalán elképzelhető. Ezt a területet három övezetre akarom felosztani. 1. A Visztula és a Bug között: az egész zsidóság (a birodalomból is), valamint minden egyéb bizonytalan elem. A Visztula mentén áttörhetetlen keleti fal – még erősebb, mint nyugaton. 2. Az eddigi határ mentén széles germanizált gyarmati övezet. Itt nagy feladatok várnak az egész nemzetre: német éléstárat kell létrehozni, erős parasztsággal, az egész világból ide kell telepíteni a jó németeket. 3. Középen lengyel „államiság”. Hogy néhány évtized múlva sikerül-e ezt az idetelepített övezetet tovább tolni keletre, azt megmutatja a jövő.”²⁷

A hitlerista hatóságok nem a nyugat-lengyel területeken élő lakosságot, hanem csupán e területet kívánták germanizálni. Ennek érdekében kezdettől fogva nagyarányú kitelepítést terveztek.

Ezeket az elképzeléseket foglalja össze az a 40 oldalas tanulmány, amelyet a nemzetiszocialista párt ún. fajpolitikai hivatalának (Rassenpolitische Amt der NSDAP) két munkatársa dr. Erhard Wetzel és dr. Gerhard Hecht készített „Az egykori lengyel területek lakosságával szemben alkalmazandó faji politikáról”.

„A német politikának az új területeken azt a célt kell követnie – írják a szerzők -, hogy ott mind fajilag, mind lelkileg, pszichikailag, nemzetileg és politikailag egyöntetű német lakosság alakuljon ki. Éppen ezért minden németesítésre alkalmatlan elemet el kell innen távolítani.” Wetzelék tanulmányukban a végrehajtás módját is kidolgozták, ami valójában a lassú kihalás programja volt. Jellemző például, amit a kitelepítendők elhelyezésére javasoltak. Ipari központokban, kollektívákban kell őket elhelyezni – írta -, lehetőleg primitív körülmények közé.²⁸ Hasonló szellemben készült, ugyancsak Wetzel részvételével, 1940 tavaszán az Általános Keleti Terv (Generalplan Ost – GPO) első változata,²⁹ amely már az Ukrajnára és perspektívában az Oroszországra vonatkozó elképzeléseket is tartalmazta. A GPO-nak később több változata készült, amelyek a gazdasági, társadalmi és telepítéspolitikai kérdések teljes komplexumát magukban foglalták.

1939 végén, 1940 nyarán a főkormányzóság elsősorban, mint munkaerőforrás és mint a „kétes elemek” letelepítésének helye jött számításba. Erre vonatkozóan Hitler álláspontjában még 1940 októberében sem történt változás.

1940. október 2-án Frank főkormányzó arról panaszkodott a főhadiszálláson, hogy a tömeges lengyel és zsidó letelepítések súlyos gazdasági problémákat okoznak a főkormányzóság területén. Martin Bormann feljegyzései szerint Hitler kijelentette: a főkormányzóságnak nem kell életképes, gazdaságilag önálló területnek lennie, és teljesen közömbös, hogy ott esetleg nő a lakosság sűrűsége. A lengyelek hivatása, hogy „saját munkaerejük exportjából” tartsák el magukat, „azaz, hogy úgy mondjam, saját maguk exportálásából”. A főkormányzóság csupán a lengyel munkásság állandó lakóhelye, ahová vissza kell térniük, ha elvégezték a Német Birodalom számára végzett alacsonyabb rendű szezonmunkát. A főkormányzóság „legyen rezervátum, nagy lengyel munkatábor … olyan képzetlen munkások, különösen mezőgazdasági munkások központi kölcsönzőhelye, akikre a németeknek nagy számban szükségük lesz a háború után is”. Ennek érdekében a lengyel urakat ki kell irtani és a lakosságot lehetőleg „butaságban kell tartani”. Ha a lengyelek a magasabb intelligencia szintjére emelkednének, „nem lenne meg az a munkaerő, amire nekünk szükségünk van!”³⁰

1940 őszére már észlelhető volt némi változás a főkormányzóság szerepének megítélésében. Hitler jelezte, hogy a főkormányzóság neve megváltozik: elmarad mellőle „a megszállt lengyel területek” kifejezés. A főkormányzóság a jövőben mint „Német Főkormányzóság – Lengyelország”, vagy csak mint „Főkormányzóság” szerepel, és az itteni lakosok „a Főkormányzóság lakói” nevet kapják. A Führer által mondottak azt jelentik, hogy „az új név a főkormányzóság Németországhoz tartozását fejezi ki: ez a Német Birodalom része, és mindig is az lesz” – jelentette ki Frank főkormányzó 1940. július12-én a krakkói bányászakadémia dísztermében mondott beszédében.³¹

Pár hónappal később a birodalmi kancellária épületében Hitlerrel tartott kétórás nagy megbeszélésről Frank a következőképpen számolt be kormányának tagjai előtt: „A Führer elhatározta, hogy ebből a területből 15-20 év alatt tiszta német területet csinál. Az a kifejezés, hogy a lengyel nép hona (Heimstätte), nem vonatkozik többé az eddigi főkormányzóságra és a hozzá tartozó területekre … Világosan eldőlt, hogy a főkormányzóság a jövőben német élettér lesz (Lebensbereich). Ahol most 12 millió lengyel él, ott majdan négy-ötmillió németnek kell majd élnie. A főkormányzóságnak éppen olyan német állammá kell válnia, mint a Rajna-vidék.”³²

Hitler ezekben a napokban több ízben tett hasonló kijelentéseket. Már folyt a Szovjetunió elleni háború közvetlen előkészítése. A lengyel területek funkciója megváltozott. Egyértelműbben és leplezetlenebbül került előtérbe az eredeti keleti „élettér” terve, így a főkormányzóság jelentősége csökkent, illetve megváltozott.

1941 tavaszán Hans Frank rendeletet adott ki a lengyel városnevek németesítésére. Kezdték felállítani a gettókat a főkormányzóság területén. Frank ekkoriban többször kijelentette, hogy Hitler biztosította őt: nem a németek fogják elhagyni ezt a területet, hanem a lengyelek és a zsidók; a zsidókat eltávolítják a Német Birodalomnak ebből a részéből. A nagy kiterjedésű ukrán és orosz területek megszállása 1941 júliusa után meggyorsította a hitleristák keleti terveinek kidolgozását. A főkormányzó kijelentéseiből világosan kiderül: a főkormányzóság sorsát illetően már új szempontok érvényesültek. A nagy keleti hódítások és telepítések reményében ezeket a földeket már mint közvetlenül németesítendő területet vették számításba. Míg azonban a nyugati ún. bekebelezett területeket azonnal németesíteni kívánták és ennek érdekében folytatták az azonnali kitelepítést, a lengyel kulturális és politikai élet teljes beszüntetését, a főkormányzóság németté tételével kapcsolatban hosszabb távúak és módozataikban is bizonytalanabbak voltak az elképzelések. Ennek következtében megmaradtak az itt élő lengyelek minimális életlehetőségei (alsófokú és szakmunkás iskolák, a közigazgatás alsó szintjei stb.). Nagyobb lehetőségek nyíltak talán az ellenállási mozgalom előtt is, a lakosság bizonyos rétegei tágabb mozgásteret élveztek.

1941 végén, 1942 elején a hitlerista hódítók Moszkva alatt álltak, és arra számítottak, hogy a Szovjetunió rövidesen összeomlik. A főkormányzóság sorsa lekerült a napirendről, illetve a sokkal átfogóbb Általános Keleti Terv gyakorlati megvalósításának részévé vált. Hitler távoli elképzelései szerint keleten 100 millió germán eredetű embert kellett volna letelepíteni.

Alfred Blum, aki a főkormányzóság területén a Hitler-jugendet vezette, lelkesen hirdette, hogy a terület a germán kolonizációs mozgalom első állomása. Hitler pedig Vorplatznak, a Német Birodalom előterének nevezte a főkormányzóságot.³³

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

– Németország készül a Szovjetunió elleni háborúra – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

 

A Nyugat-Európában aratott győzelem után a német imperialisták arról álmodoztak, hogy az egész világon fasiszta diktatúrát teremtenek. De útjukban állt a Szovjetunió. A hitleristák jól tudták, hogy a Szovjetunió feletti győzelem, a szovjet társadalmi és államrend megsemmisítése nélkül szó sem lehet világuralmi terveik megvalósításáról. A Szovjetunió elleni háborúra készülve a német fasizmus nemcsak imperialista, hódító célokat, hanem osztálycélokat is követett: meg akarta semmisíteni a világ első szocialista államát.

A hitleristák csak egy dolgot tévesztettek szem elől: a Szovjetunió elleni háborúnak mind politikailag, mind katonailag másnak kell lennie, mint amilyet a fasiszta Németország Nyugaton viselt.

Melyek voltak a német imperializmus céljai, amikor a Szovjetunió elleni háború kirobbantására készült?

A Szovjetunió megtámadása előtt egy héttel, 1941. június 14-én a tábornokoknak tartott búcsúbeszédében Hitler kijelentette, hogy az Oroszország elleni háborúban „a megsemmisítésért folyik a harc. Ha nem így vesszük, akkor ha szétzúzzuk is az ellenséget, 30 év múlva újra feltámad a kommunista veszély … Nem azért viselünk háborút, hogy átmenetileg leverjük ellenségünket, hanem hogy elpusztítsuk.”

A fasiszták eltervezték a Szovjetuniónak, mint szocialista országnak a megsemmisítését, területének felosztását önálló közigazgatási körzetekre, a Kaukázus és az Urál vidékén, valamint más területeken a német nyelv bevezetését, a tanintézetek – kivéve a négyosztályos iskolák – felszámolását, szigorú intézkedésekkel alaposan lecsökkenteni az oroszok születési számát. A hitleristák tehát meg akarták fosztani a Szovjetuniót állami, nemzeti önállóságától, s a német imperializmus gyarmatává akarták tenni azt.

A fasiszta Németország tervszerűen és sokoldalúan készült az agresszióra. 1940-ben és 1941 elején ez nagy lendületet vett, kiterjedt a gazdasági, diplomáciai, ideológiai és katonai területre. A haditermelés egyre nagyobb üteme megkövetelte a nyersanyagtartalékok – különösen az olaj-, vasérc-, ólom-, nikkel-, molibdén-, wolfram-, ón-, króm- és bauxittartalékok – felhalmozását. És Németország éppen ezekből a nyersanyagokból nem rendelkezett elegendővel.

Az ipar számára szükséges hadászati nyersanyagtartalékok biztosítása érdekében a hitlerista kormány komplex intézkedéseket tett: fokozták az ország nyersanyagforrásainak a kiaknázását, új nyersanyag-lelőhelyeket kutattak fel, kiterjesztették a szintetikus és különféle pótanyagokból való haditermékek gyártását, mozgósították a belső tartalékokat, a lakosságot széleskörűen bevonták a fémgyűjtésbe.

A hitlerista kormánynak nem sikerült azonban maradéktalanul biztosítania az ipar számára a legfontosabb nyersanyagfajtákat. Ez a vaskohászat vonatkozásában csak 50, a színesfémkohászat számára 20, a fűtőanyagtermelés vonatkozásában 40 százalékosan sikerült. Nem volt elég vasérc, jóllehet fokozódott hazai kitermelése és szállítása Svédországból, Franciaországból, Belgiumból és más országokból. Nagy volt a hiány színesfémekből is.

A hadászati nyersanyagok fő forrásául szolgált a megszállt országok – Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Franciaország és más államok – iparának, mezőgazdaságának és ásványi kincseinek kirablása.

Csak a megszállt és csatlós országok gazdaságának teljes alávetése és kíméletlen kihasználása révén sikerült a fasiszta Németországnak biztosítania hadiipara, különösen pedig a korszerű háborúra való felkészülésben meghatározó szerepet játszó ágazatai számára a szükséges nyersanyagokat és fűtőanyagot. Ily módon az acél-, nyersvas- és villamosenergia-termelésben, a szénkitermelésben Németország a háború előestéjén 1,5-2-szeresen múlta felül a Szovjetuniót. De messze túlszárnyalta az összes európai tőkésországot is. A villamosenergia-termelést tekintve Németország második, a barnaszén-kitermelés, az alumíniumgyártás és néhány vegyianyag termelése tekintetében pedig első volt a világon.

1939 májusában a német hadiipar körülbelül 2,5 millió munkást foglalkoztatott, vagyis az összes ipari munkásság negyedrészét. 1941 májusára ez a létszám 5,5 millióra növekedett.

Mindez lehetővé tette, hogy 1941-ben a német ipar több mint 11 000 különféle típusú repülőgépet, 5200 harckocsit és páncélgépkocsit, 30 000 különféle űrméretű löveget, 1 684 000 karabélyt, puskát és géppisztolyt, különféle nagy mennyiségű felszerelést és ruházatot gyártson.

Arra számítva, hogy a Szovjetunió ellen is a Nyugaton bevált villámháborús séma szerint folyik majd a háború, a német fővezérkar biztos volt abban, hogy a gazdasági felkészítésben érvényesített intézkedések gyors német győzelmet hoznak a Szovjetunió ellen.

Ám a hitlerista stratégák lebecsülték a szovjet gazdaság állapotát és lehetőségeit, és ez döntően kihatott a háború egész lefolyására, és meggyorsította a fasiszta Németország vereségét.

A háborúra való hadigazdasági felkészülés mellett a hitlerista kormány aktív diplomáciai tevékenységbe is kezdett egy szovjetellenes koalíció létrehozása céljából. Hitler mindent elkövetett, hogy Németország mögött sorakoztassa fel a nemzetközi reakciót. 1940. szeptember 27-én megkötötték Berlinben a német-japán-olasz katonai-politikai szövetséget (háromhatalmi paktum). E szövetség fő célja az erőfeszítések egyesítése volt az európai és ázsiai agresszió kiterjesztésére. A három agresszornak ez a katonai-politikai egyezménye szolgált alapul a szovjetellenes koalíció létrejöttéhez. 1940 őszén, valamint 1940-1941 telén – a Szovjetunió elleni háborúra való fokozott ütemű felkészülés időszakában – a német diplomaták rendkívül élénk tevékenységet folytattak annak érdekében, hogy a délkelet-európai országokat bevonják ebbe a koalícióba. 1940 végére sikerült is bevonni a háromhatalmi szövetségbe Magyarországot és Romániát. E két ország területét azután a fasiszta Németország úgy is kihasználta, mint nyersanyagforrást, úgy is mint hídfőt a Szovjetunió elleni támadáshoz.

1941 márciusában a német fasiszta hadsereg megszállta Bulgáriát, április 6-án pedig benyomult Jugoszláviába, és két hét alatt megszállta. Ugyanakkor a Bulgáriában és Romániában összpontosított német csapatok behatoltak Görögországba, és április 23-ra elfoglalták az ország szárazföldi részét.

Kihasználva erőfölényét, valamint a bolgár, jugoszláv és görög uralkodó körök árulását, a fasiszta Németország a Balkán-félsziget egész déli részét elfoglalta, s ezzel még jobban kiszélesítette a Szovjetunió megtámadására szolgáló felvonulási területet. A német csapatokat pótlólag kiegészítették az elfoglalt országokban, továbbá Magyarországon és Romániában. Ezekben az országokban új hadosztályok alakultak német tisztek vezetésével és készültek a Szovjetunió elleni háborúra.

A Balkán-félsziget országai mellett a fasiszta Németország belevonta a szovjetellenes háborús felkészülésbe Svédországot, Norvégiát és Finnországot. 1939 júniusában a német fővezérkar főnöke, Halder vezérezredes Finnországba utazott. Tájékozódott a finn hadsereg állapota, fegyverzete, törzsmunkája és harckészültsége felől.

Svédország formálisan semleges maradt ugyan, kormánya azonban hozzájárult ahhoz, hogy átengedik a német csapatokat és országa területén keresztül hadianyagokat szállítsanak Norvégiába és Finnországba. A svéd tőkések az ország vasérckitermelésének több mint 80 százalékát Németországba exportálták, s ezzel jelentős mértékben biztosították nyersanyagszükségletét, és erősítették hadigazdasági bázisát.

A diplomáciai és katonai nyomás eredményeképp a fasiszta Németország 1941 tavaszára kedvező katonapolitikai és hadászati helyzetet teremtett a Szovjetunió területére való behatoláshoz.

1940-től 1941. májusig a német fegyveres erők létszáma 3 750 000 főről 7 330 000-re növekedett. Ezen belül a szárazföldi csapatok állományában 5 200 000, a légierőnél 1 570 000, a haditengerészetnél 420 000, az SS-csapatoknál 140 000 fő teljesített szolgálatot. 1941 júniusára a fasiszta szárazföldi erők 214 hadosztállyal rendelkeztek, amelyből 21 hadosztály volt páncélos és 14 gépesített. Németország szárazföldi ereje hadseregcsoportokból, tábori hadseregekből, páncéloscsapatokból vagy hadseregekből, hadseregközvetlen hadtestekből, gyalogos- és páncéloshadosztályokból tevődött össze.

Számottevően megerősödött Németország légiereje. Öt légiflottát hoztak létre, mindegyik állományában egy-két repülő- és egy légvédelmi hadtesttel.

Az agresszió előkészítésében és kirobbantásában aktív szerepet játszott a fasiszta Németország legfelső katonai vezetése, a fővezérkar vezetői: Keitel és Jodl. A Wehrmacht, a katonai intézetek és szervek vezetői megkülönböztetett helyet foglaltak el Németország állami apparátusában. Közvetlenül befolyásolták az ország politikai és társadalmi életét mind a második világháborúra való felkészülés, mind pedig annak idején.

Ennek ellenére Nyugaton – elsősorban a Német Szövetségi Köztársaságban és az Egyesült Államokban – akadnak „szószólók”, akik igyekeznek bebizonyítani, hogy a német katonai „személyiségek” nem vettek részt a második világháború kirobbantásában. Azt bizonygatják, hogy a Wehrmacht felső tábornoki kara kívül állt a politikán, és semmiféle hatást nem gyakorolt az ország társadalmi életére a második világháború alatt.

Ám az okmányok és a tények cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a német fővezérkar vezetői nemcsak a führer akaratának passzív végrehajtói voltak, hanem a világ és az emberiség elleni összeesküvés náci terveinek meggyőződéses hívei és végrehajtói.

A német fővezérkar tevékenysége szervesen bekapcsolódott a fasiszta agresszió valamennyi akciójába. Tőle származott Lengyelország („Weiss”-terv), Norvégia és Dánia („Weserübung”), Franciaország, Hollandia és Belgium („Gelb”-terv), Görögország és Jugoszlávia („Marita”-hadművelet) megszállási terveinek fő hadászati elgondolása és részletes kiművelése.

A fővezérkar dolgozta ki részleteiben a Szovjetunió elleni háború tervét (a ,,Barbarossa”-tervet). A Szovjetunió elleni háború tervezésekor a fővezérkar egyetértett abban, hogy villámháborús tervet kell előkészíteni. Emellett kardoskodott Hitler is. Az 1940. július 31-i berghofi megbeszélésen kijelentette: „Minél hamarabb végzünk Oroszországgal, annál jobb. A hadműveleteknek csak akkor lesz értelmük, ha egyetlen csapással szétzúzzuk ezt az államot.”

A német tábornoki kar, személyesen maga Keitel, Jodl és Halder is teljes szolidaritást vállalt a villámháború hitleri elképzelésével. A hitlerista tábornokok biztosak voltak abban, hogy az „orosz problémát” egy gyors hadjárattal el lehet intézni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

2

1. Fejezet

„Das Teufelswerk”

A nürnbergi perben 609-es számmal szerepelt egy, az amerikaiak által beterjesztett bizonyíték, egy 1939. október 20-án keltezett titkos dokumentum, amely a „Lengyelország Németországhoz való eljövendő viszonyáról” címet viselte. Ez többek között a következőket tartalmazta: „A közigazgatásnak nem feladata, hogy Lengyelországból példás provinciát vagy példás német stílusú államot létesítsen, sem hogy annak egészséges gazdasági és pénzügyi alapokat biztosítson.

Meg kell akadályozni, hogy a lengyel értelmiségből uralkodó réteg alakuljon ki. Az ország életszínvonalának alacsonyan kell maradnia, onnan csak munkaerőt kell kivinnünk. Ennek ellenére a lengyeleket is fel kell használni az ország közigazgatásában, de nem szabad megengedni, hogy nemzeti politikai csoportosulások jöjjenek létre.

A közigazgatásnak önállóan kell dolgoznia, nem függhet Berlintől. Nem akarunk ott úgy dolgozni, ahogy azt a Német Birodalomban tesszük. A berlini miniszterek nem felelnek ezért a közigazgatásért, mivel ez nem terjed ki semmiféle német földre. Ezeknek a feladatoknak a végrehajtása kemény faji küzdelmet követel, s ez semmiféle jogi korlátozást nem tűr. Ezek a módszerek eltérnek majd az általunk más területeken alkalmazottaktól. A főkormányzónak a lengyel nép számára kizárólag az egzisztenciális élet minimumát kell biztosítania és a katonai biztonság feltételeit kell megteremtenie …

Ebben a faji küzdelemben az ésszerűségnek és a szigorúságnak kell alapelvül szolgálnia, hogy bebiztosítsuk magunkat, s ne kényszerüljünk újra harcra e miatt az ország miatt.”¹³

Hitler október elején még számításba vette egy lengyel bábállam felállításának lehetőségét is, főként a nyugati hatalmak magatartásától függően. Több terv született ekkor lengyel bábállam, ütközőállam, az „önálló” ukrán Galícia¹⁴ stb. felállításáról. A nyugati hatalmak passzivitása, a „furcsa háború” arra indította Hitlert, hogy a nyugatiak hadüzenetét csak deklarációnak tekintse, s a lengyel kérdést aduként készenlétben tartsa a nyugati hatalmakkal esetleg folytatandó tárgyalásokra.

A nyugati hatalmak azonban nem fogadták el a német békeajánlatokat, s így Hitler elvetett minden további elképzelést valamiféle lengyel bábállam felállítására vonatkozóan. Gyors hangulatváltozásában bizonyára annak is szerepe volt, hogy egyetlen tekintélyesebb, ismertebb lengyel politikus, közéleti személyiség sem volt hajlandó vállalni a lengyel Quisling szerepét.

A németek lengyelországi megszálló politikájáról Czeslaw Madajczyk lengyel történész kitűnő monográfiát írt. Az ő véleménye szerint Anglia és Franciaország elutasító magatartása volt a fő oka annak, hogy a lengyel bábállam megalakítása lekerült a napirendről, s Hitler úgy döntött, a „népi lengyel földek” főkormányzóság formájában a nagy Német Birodalom mellett maradnak.¹⁵

Ulrich von Hassel „Vom anderen Deutschland”¹⁶ című munkájában dr. Carl Goerdelernek, Lipcse főpolgármesterének a közlésére hivatkozva leírja Hitler október 12-i beszélgetését Greiserrel és Forsterrel, a poznani terület, illetve Nyugat-Poroszország megbízott területi vezetőjével. Azt várja tőlük – mondta hogy az általuk irányított területek néhány év alatt németlakta területekké válnak. Majd hirtelen Frankhoz fordult: „Drága Frankom, menj és jól valósítsd még Lengyelországban az ördögi művet [Teufelswerk].” Hans Berndt Gisevius, az Abwehr, a katonai hírszerzés volt vezető munkatársa azt állítja,¹⁷ hogy Hitler október 17-én Keitellel folytatott megbeszélésén is használta a „Teufelswerk” szót, sőt Keitel a hadsereg-főparancsnokságot is úgy informálta, hogy Lengyelországban az „ördögi művet” kell végrehajtani.

Hans Frank 1940. január 19-én Krakkóban, a főkormányzóság vezető tisztviselői előtt lényegében elismételte, ha nem is ugyanazokkal a szavakkal, a Hitlertől kapott utasítást. „1939. szeptember 15-én azt a megbízatást kaptam, hogy vegyem át a közigazgatás vezetését a meghódított keleti területeken; a különleges utasítás úgy szólt, hogy kíméletlenül ki kell használni ezt a területet mint haditerületet és meghódított országot: gazdaságilag, szociális, kulturális és politikai tekintetben egyaránt romhalmazzá kell változtatni.”¹⁸

Hitlernek a főkormányzóság megalakításáról hozott döntése sokkal rosszabb sorsot ígért Lengyelországnak, mint ha területén bábállamot alakítanak. Ez mégiscsak hagyott volna egy minimális önállóságot, ahogy például a Cseh-Morva Protektorátusban sokkal „elviselhetőbb” volt az élet, mint a lengyel területeken. Jellemző erre, amit Hans Frank mondott a Völkischer Beobachternek 1940. február 6-án adott interjújában. A cseh Prágában megkövetelik – mondta hogy minden esetben, ha hét csehet agyonlőnek, erről hírt adjanak plakátokon; a főkormányzóságban nem lenne elég fa a papírgyártáshoz, ha arról a sokszor hét lengyelről beszámolnánk, akit ott agyonlövünk.”¹⁹

A lengyel-német háborút, bár a jövőre vonatkozó elgondolások változtak, a gyakorlatban szinte az első naptól kezdve a civil lakossággal szembeni terror, kegyetlenkedés jellemezte. A hátország „pacifikálása” a német villámháborús taktika egyik eleme volt. Szymon Datner²⁰ korántsem teljes adatai szerint a németek által megszállt területen már a háború 55 napja során 16 336 polgári személy esett áldozatul a kollektív felelősségrevonás címén végrehajtott kivégzéseknek. Pedig erről az időszakról Czeslaw Madajczyk még így ír: „A helyzet a megszállás első heteiben … különbözött a későbbiektől. Kezdetben egyes területeken a németek még tűrhetően bántak a lengyelekkel.”²¹

Mindenesetre ez a viszonylag elviselhetőbb állapot igen rövid ideig tartott. Úgy látszik, a főkormányzóság megalakítása tényleg jeladás volt a „Teufelswerk” beindításához. Október 27-én letartóztatták a hivatalában Stefan Starzynskit, a varsói városi tanács elnökét, s ezt a lengyel értelmiségiek, egyetemi tanárok, közéleti emberek, neves polgári politikusok, bírók, egyetemi és középiskolai diákok tömeges letartóztatása követte. November első napjaiban csak Krakkóból, a bányászakadémiáról és a nemzetközi hírű Jagelló Egyetemről több száz kiváló tudóst hurcoltak Sachsenhausenba. Nagy részük – köztük számos világhíresség – el is pusztult a német haláltáborokban.²²

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A Szovjetunió elleni fasiszta agresszió előkészítése

Nyugat áruló politikájának következményei

A fasiszta Wehrmacht első csapásai Lengyelországot érték. 1939. szeptember 1-én 57 német fasiszta hadosztály (több mint 1,5 millió katona, 2500 harckocsi és 2000 repülőgép) lépte át a lengyel határokat. Európa szívében olyan események kezdődtek, amelyek gyökeresen megváltoztatták a helyzetet az egész világon. Megkezdődött a hat évig tartó második világháború, amely a földgolyó embermillióinak változtatta meg az életét.

Lenin figyelmeztetett arra, hogy a háborút nem szabad csak egyszerűen mint támadást, mint a béke megszűnését tekinteni. „Hajbakaptak és kibékültek! Ezt a felületes és ostoba nézetet már évtizedekkel ezelőtt megcáfolták és megcáfolhatja bármely háborús történelmi korszak minden, valamennyire is figyelmes elemzése.”⁴ – Lenin összes Művei. 32. köt. Kossuth Könyvkiadó 1972. 88. old.*

A második világháború a kapitalista gazdasági rendszerből fakadó éles és mélyreható ellentétek következménye volt.

Úgy kezdődött, mint imperialista háború, majd az antifasiszta tömb országai számára felszabadító jellegű háborúvá vált. A fasiszta államok részéről mindvégig imperialista jelleget viselt.

A lengyel nép kezdettől fogva antifasiszta felszabadító háborút vívott. Nemcsak szabadságáért és függetlenségéért, nemcsak a fasizmus ellen harcolt, hanem a reakciós nemzeti burzsoázia ellen is. A német-lengyel háború körülbelül egy hónapig tartott. A lengyel hadsereget nem készítették fel ilyen háborúra. Számbelileg is, de még inkább fegyverzetének és harci technikai eszközeinek mennyiségét tekintve messze elmaradt a német fasiszta hadsereg mögött.

A német fasiszta csapatok gyorsan leverték a védelmet, és behatoltak az ország belsejébe. A német csapatok elfoglalták Lengyelország fő körzeteit, szeptember 17-re elérték a Lvov-Vlagyimir-Volinszkij-Breszt-Bialystok vonalat. Ekkor már csak a varsói és a modlini helyőrség folytatta az ellenállást. Ám erőik és eszközeik kimerülése után, szeptember 27-28-án kénytelenek voltak letenni a fegyvert és megadni magukat. Több mint 100 000 lengyel katona és tiszt esett fogságba. A lengyelek százezreit hurcolták el Németországba kényszermunkára vagy zárták koncentrációs táborokba.

Egyáltalán nem a hitlerista stratégák által kidolgozott villámháborús doktrína volt a magyarázata annak, hogy a német fasiszta csapatok ilyen gyorsan elfoglalták a nagy kiterjedésű lengyel területet. Ennek sokkal komolyabb okai voltak.

Az 1939. szeptemberi tragédia egyenes következménye volt annak az antikommunista reakciós koncepciónak, amelyre a burzsoá Lengyelország és kormányának politikája épült, valamint annak, hogy a lengyel kormány a hitlerista Németország kegyeit hajszolta, s mindig a nyugati imperialista államok szovjetellenes politikáját követte. A burzsoá lengyel kormány – megásva ezzel saját maga sírját – határozottan elutasította a Szovjetuniónak azt a javaslatát: engedje át Lengyelországon a szovjet csapatokat, hogy megakadályozzák a fasiszta csapatok betörését. Pedig ez a javaslat két héttel azelőtt hangzott el, hogy a fasiszta Németország megtámadta Lengyelországot. A lengyel vezetők előnyben részesítették a nyugati országok – Nagy-Britannia és Franciaország – illuzórikus biztosítékait a keleti szomszéd, a Szovjetunió – aki egyébként garantálta a lengyel népnek nemzeti függetlenségét és szuverenitását – biztonságot nyújtó és reális segítségével szemben.

Bár Chamberlain és Daladier kormánya öt nappal a fasiszta Németország lengyelországi támadása előtt kijelentette, ha első jelét látja a Németország részéről fenyegető háborúnak, garantálja Lengyelországnak a támogatást és a segítséget, a valóságban azonban semmiféle reális segítséget nem adott neki.

Ha komolyan gondolták volna Lengyelország megsegítését Nyugaton, felléphettek volna Németország ellen. Az OKW hadműveleti osztályának egykori főnöke, Jodl hitlerista tábornok jelentette ki a háború után: „1939-ben csak azért nem szenvedtünk vereséget, mert az a hozzávetőlegesen számítható 110 francia és angol hadosztály, amely Lengyelországgal való háborúnk idején nyugaton 23 német hadosztállyal állt szemben, teljesen tétlen maradt.”

Mi volt hát a nyugati országok kormányai első pillantásra oly különös álláspontjának az oka?

A fasiszta Németország fegyveres erőit Lengyelország elfoglalása után közvetlenül a Szovjetunió nyugati határához vitte. Ennél jobban semmi sem felelhetett volna meg a nyugati országok imperialistáinak. Az angol és francia burzsoá történészek napjainkban megpróbálják mentegetni kormányaiknak Csehszlovákiát és Lengyelországot szégyenletesen eláruló politikáját, és próbálják bebizonyítani, hogy Nagy-Britannia és Franciaország nem volt felkészülve háborús tevékenységre. De elegendő mindössze egybevetni azt, milyen létszámú hadseregeik és milyen minőségű fegyvereik voltak Angliának és Franciaországnak és mivel rendelkezett a fasiszta Németország, s mindjárt meggyőződhetünk az ilyen bizonygatások tendenciózus és tarthatatlan voltáról. Ha az angol és francia kormány akarta volna, 1939-ben megvolt a teljes lehetősége annak, hogy Hitlert kétfrontos háborúra kényszerítse, és ezzel megkönnyítette volna Lengyelország helyzetét és sorsát. De ezt nem akarták. Chamberlain és Daladier sakkfigurának tekintették Lengyelországot imperialista kombinációikban. Nem törekedtek arra, hogy Lengyelország barikád legyen Hitler agresszív törekvéseinek útjában, ellenkezőleg, közreműködtek abban, hogy területe egyféle kapu legyen a hitleristáknak a Szovjetunió elleni támadása számára. Abban reménykedtek, hogy Lengyelország után a fasiszta Wehrmacht rátámad a Szovjetunióra és szétzúzza azt, akkor pedig Nagy-Britannia és Franciaország hátulról mér Németországra megsemmisítő csapást. De alaposan elszámították magukat. 1939. szeptember 17-én a szovjet csapatok megkezdték Belorusszia és Ukrajna azon nyugati körzeteinek a felszabadítását, amelyeket még a páni Lengyelország szállt meg, s ezzel útját állták a fasiszta csapatok további keleti irányú előrenyomulásának.

Miután Németország megszállta Lengyelországot, megkezdődött Európában az az időszak, amelyet „furcsa háborúnak” neveznek. Ez a szakasz 1940. május 10-ig, azaz Franciaország német megtámadásáig tartott. Ebben az időszakban, bár Nagy-Britannia és Franciaország formálisan hadban állott Németországgal, semmiféle aktivitást nem tanúsított, nem folytatott katonai tevékenységet, hanem kereste a Németországgal való békekötés lehetőségeit.

Hitler agyafúrtan kihasználta az adott katonapolitikai helyzetet. Állandóan azt hangoztatta, hogy nincs oka megtámadni a nyugati hatalmakat, ugyanakkor erőteljesen készült Franciaország és más nyugat-európai országok megtámadására. 1939-1940 telén a fasiszta Németország számottevően növelte fegyveres erőit, és még inkább fokozta haditermelését.

1940 tavaszán a fasiszta Wehrmacht egymás után hajtotta végre hadműveleteit. Elfoglalta Dániát, Norvégiát, Hollandiát, Belgiumot. 1940. május 10-én reggel a holland, a belga és az északfrancia repülőterekre és városokra mért heves légicsapások után a német fasiszta csapatok támadásba mentek át az Északi-tengertől a Maginot-vonalig terjedő széles arcvonalon. Hollandia hat nap alatt esett el, május 28-án megadta magát Belgium. A háború 20 napja után a katasztrófa szélére került Franciaország. Csapatai az egész arcvonalon visszavonultak. Június 14-én a német csapatok harc nélkül elfoglalták Párizst. A harc további folytatására képtelen francia kormány 1940. június 22-én Compiégne-ben aláírta a fegyverszünetet. A francia nép súlyos nemzeti tragédiát élt át, s ez annak az áruló, népellenes politikának volt a következménye, amelyet vezetői folytattak.

A második világháború kezdeti szakaszának Nyugat-Európa volt a központja. Éppen itt kereste a hitleri Németország a világuralom eléréséhez vezető politikai és hadászati feladatok megoldását. Lengyelország leverése után nyolc hónappal a német fasiszta hadsereg rendkívül gyorsan, mindössze másfél hónap alatt oly nagy európai országot foglalt el, mint Franciaország. Akkor senki sem hitte volna, hogy a jól kiképzett francia hadsereget, amely több mint száz hadosztállyal és korszerű technikával rendelkezett, oly gyorsan szét lehet verni.

Az 1939-1940-es év Nyugat-Európában lezajlott katonai eseményei megmutatták: nincs ott olyan erő, amely képes lenne ellenállni a hitlerista agressziónak. Sőt mi több, a csekély veszteségek árán elért német sikerek megerősítették a hitleristákban azt a meggyőződést, hogy az általuk kidolgozott villámháborús katonai doktrína helytálló, s azt is, hogy képesek „villámgyors” győzelmet aratni a Szovjetunió fölött.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!