A szovjet hadsereg ellentámadása – 2
(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
Az ország örömmel fogadta a Szovjet Tájékoztató Iroda december 13-i közleményét a moszkvai győzelem első eredményeiről. A tőkés Nyugat elképedve fogadta ezt a hírt. Anthony Eden, Nagy-Britannia külügyminisztere, aki a szovjet kormány meghívására Moszkvában tartózkodott, a saját szemével akart meggyőződni a szovjet csapatok sikereiről. Ezt lehetővé is tették számára. Eden és több angol újság tudósítója, Klin felé utaztukban, és magában a városban, nagy mennyiségű elpusztított vagy zsákmányolt ellenséges haditechnikai eszközt tekinthetett meg. „Ez a győzelem valóban nagyszerű. Mit lehetne még mondani?” – ismerte el Eden.
- I. Kalinyin, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke, amikor Klin felszabadítása alkalmából meglátogatta az 1. csapásmérő hadsereget, a gyűlésen mondott beszédében nagyra értékelte a hadsereg sikereit. Mint mondotta, ezek a sikerek nem csupán a visszahódított szovjet földdel mérhetők. „A legfőbb az – hangsúlyozta Mihail Ivanovics Kalinyin -, hogy önök megízleltették a németekkel a vereséget.”
A német fasiszta hadvezetésnek már a Moszkva alatt elszenvedett első vereségek után sürgősen felül kellett vizsgálnia hadviselési tervét. 1941. december 8-án Hitler kiadta a 39. számú direktívát, amelyben elrendelte, hogy a német fegyveres erők az egész szovjet-német arcvonalon védelembe menjenek át. Nem mulasztotta el, hogy a védelembe való átmenet fő okaként a következőket jelölje meg: „A kemény tél korai beköszöntése a keleti arcvonalon és az ezzel kapcsolatos utánszállítási nehézségek.”
A fő ok, természetesen, nem a hideg volt, bár a hitleristák e vonatkozásban is rosszul készültek fel, hisz hadseregüket téli ruházat nélkül hagyták. A védelemre való kényszerű áttérés igazi oka a náci politikai és katonai vezetők tévedésében rejlett: alábecsülték a szovjet állami és társadalmi rend szilárdságát, a szovjet embereknek a kommunista eszmék, a kommunista párt és a haza iránti odaadását, erkölcsi-politikai egységét és szilárdságát, a szovjet fegyveres erők erejét és a szovjet hadászati vezetés rugalmasságát. A hitleristák mindebben tévedtek a Szovjetunió elleni háború megtervezésekor. A hadászati védelemre való áttérés a náci Blitzkrieg – a Szovjetunió elleni villámháborús terv – kudarca volt.
Ám egy dolog döntést hozni a védelembe való átmenetre, és más dolog azt végrehajtani. Az ellenségnek a szovjet csapatok csapásai következtében nem nyílt lehetősége arra, hogy megálljon és védelmi terepszakaszokat rendezzen be. A fasisztáknak az egyik állásból a másikba kellett visszavonulniuk. Hitler és környezete számára világossá vált, hogy a hadsereg visszavonulása futásba torkollhat, a csapatok demoralizálódhatnak, és az addig „legyőzhetetlen” fasiszta hadsereg tekintélye nyomtalanul elenyészhet.
December 16-án Hitler szigorú parancsot adott ki, amelyben az „Észak” hadseregcsoporttól azt követelte, hogy miután csapatai visszavonultak a Volhov-folyó mellé, „a kijelölt terepszakaszt az utolsó katonáig védjék, egyetlen lépést se hátráljanak, és ezáltal tartsák Leningrád blokádját”. A „Közép” hadseregcsoportnak pedig meghagyták: „Tilos bármilyen jelentősebb visszavonulás, mert az a nehézfegyverzet és az anyagi rész teljes elvesztésével jár.” Hitler azt követelte, hogy a hadseregparancsnokok, a magasabbegységek parancsnokai és valamennyi tiszt „személyes példamutatásával az elfoglalt pozíciók fanatikus védelmezésére buzdítsa a csapatokat, nem törődve a szárnyakon a mélységbe áttörő ellenséggel”. Csak ilyen harcvezetési módszerrel tartotta Hitler lehetségesnek azt, hogy időt nyerjenek erősítések átdobására Németországból és Nyugatról. A „Dél” hadseregcsoporttól is azt követelte, hogy csapatai tartsák a megszállt terepszakaszokat.
Ám a szovjet csapatok egymást követő csapásai a hadvezetés akarata és a führer szigorú követelései ellenére arra kényszerítették a német hadseregeket, hogy a harcokban az egyik terepszakaszt a másik után adják fel. A hitlerista hódítók előtt egyre gyakrabban jelent meg a francia hódítók 1812-es téli visszavonulásának rettenetes képe.
A szovjet csapatok nyugati irányú támadása során tömegesen születtek a hősök. A harcosok bátran vetették magukat a küzdelembe. A győzelembe vetett hitük napról napra erősödött. Minden hadosztálynak, dandárnak, ezrednek, zászlóaljnak, századnak és szakasznak megvoltak a maga hősei.
December 12-én a Klin körzetében vívott harcok során a 348. lövészhadosztály támadásban levő 1174. lövészezredének útjába került egy erős ellenséges tűzfészek, amelynek tüze akadályozta az előrenyomulást. A szakaszparancsnok, N. Sz. Sevljakov alhadnagy elhatározta, hogy megsemmisíti. Két harcossal együtt hozzákúszott, ködgránátot dobott a lőrésre, majd ráborította vattakabátját. Az ellenséges géppuska hamarosan beszüntette tüzét, de azután újból tüzelni kezdett. Akkor az alhadnagy a lőréshez rohant, és testével zárta azt el. N. Sz. Sevljakov halála után megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Néhány nappal azelőtt, Klintől északra, hasonló hőstettet hajtott végre V. V. Vaszilkovszkij őrmester, aki a 185. lövészhadosztály 1319. lövészezredéhez tartozott. Az ő példájuk megelőzte A. M. Matroszov halhatatlan hőstettét, amelyet 1943 februárjában Velikije Lukinál vitt végbe.
- december közepén és végén folytatódott a Kalinyini, a Nyugati és a Brjanszki Front1–December 18-án a Délnyugati Front jobbszárny-hadseregeit és a főhadiszállás tartalékából odairányított hadseregeket a Brjanszki Frontba vonták össze. A front parancsnokává J. T. Cserevicsenko vezérezredest nevezték ki.* csapatainak ellentámadása. Előnyomulásuk nem lassult. December 18-tól kapcsolódtak be az ellentámadásba a Nyugati Front középső arcvonalszakaszán levő csapatok is: L. A. Govorov tábornok 5. hadseregének balszárnyon levő hadosztályai, M. G. Jefremov tábornok 33. hadserege, K. D. Golubjov tábornok 43. hadserege, valamint I. G. Zaharkin tábornok 49. hadseregének jobbszárny-hadosztályai. A Kalinyini Front sávjában pótlólag ütközetbe vetették I. I. Maszlennyikov tábornok 39. hadseregét, a Délnyugati Front sávjában pedig a 61. hadsereget, amelynek M. M. Popov tábornok volt a parancsnoka.
A Kalinyini Front csapatai (e frontnak alárendelték a Nyugati Front jobbszárnyán levő 30. hadseregeket is) Sztarica, Rzsev általános irányban csapásokat mértek a Volga mindkét partján. A szovjet csapatok által északnyugatról átkarolt 9. német hadsereg főerői december 25-re megszervezték a szilárd védelmet a Viszokojétól Lotosinig terjedő arcvonalon. 1941. december 25. és 1942. január 7. között a Kalinyini Front erői áttörték az ellenség védelmét, és az új, 1942. év első éjszakáján felszabadították Sztaricát. Folytatva a támadást, a front csapatai elérték a Rzsevbe vezető utakat, és nyugat felől átkarolták a várost. Kedvező helyzet alakult ki egy déli irányú, Vjazma felé mérendő csapáshoz.
Miután Klin, Szolnyecsnogorszk és az isztrai víztároló körzetében vereséget mértek a 3. és a 4. páncélos csoportra, a Nyugati Front jobbszárnyán levő csapatok üldözni kezdték a visszavonuló ellenséget. A német fasiszta hadvezetés visszavonta páncélos csoportjainak főerőit a Lama- és a Ruza-folyók menti megerődített terepszakaszra. Az ellenséges csapatok visszavonulását erős hátvédcsapatok és műszaki zárak fedezték, amelyeket az ellenség a lakott helységeknél és az útcsomópontoknál helyezett el. Megtörve a hitleristák ellenállását, a szovjet csapatok december 20-án elérték Lotosin és Ruza között a Lama- és a Ruza-folyót. Ugyanezen a napon Remizov és Katukov csoportjai közös erővel felszabadították Volokolamszkot. Nem jártak azonban sikerrel azok a próbálkozások, hogy a megerődített terepszakaszon áttörjék az ellenség védelmét: a hadseregparancsnokok rögtön az egész széles arcvonalon akarták kivetni állásaiból az ellenséget, mert úgy vélték, hogy előttük nem az ellenség főerői, hanem csak utóvédjei vannak. Itt a támadást le kellett állítani.
A Nyugati Front balszárnyán sokkal kedvezőbben alakult a helyzet. A jeleci és a tulai irányban az ellenség erői széles arcvonalszakaszon helyezkedtek el. A Délnyugati Front jobbszárnyával együttműködve, a Nyugati Front mélyen átkarolt két német hadsereget. Alekszin és Orjol között egészen az Okáig nem volt olyan terepszakasz, amelyen az ellenség megkapaszkodhatott volna. Semmiképpen nem sikerült megszerveznie védelmi csoportosítását. December 18-án az 50. szovjet hadsereg áttörésének lezárására Guderian gyorsan oda kezdett átdobni erőket, amelyeket a nagy sietve összeszedett kommandókból, vasúti és műszaki alegységekből állított össze.
- A. Belov tábornok csoportja, amely az 50. és a 10. hadsereg között támadott, leküzdötte az Upa-folyó terepszakaszát, és december 20-án felszabadította Krapivna várost. Az előle visszavonuló ellenség hátrahagyta nehéz fegyverzetét, harci technikai eszközeit és szállító gépkocsijait. A 10. hadsereg egyre gyorsabb ütemben támadott Szuhinyicsi irányában. Itt gyorsan meghiúsították az ellenségnek azokat a kísérleteit, hogy ellenállást szervezzen. December 20-án a hadsereg felszabadította Plavszk városát, és menetből átkelt a Plava-folyón. A 2. német páncéloshadsereg délnyugati irányban, Volhov és Orjol felé vonult vissza.
- december 20. és 1942. január 7. között a Nyugati Front balszárnycsapatai sikeresen folytatták a támadást, leküzdötték az Oka menti terepszakaszt és több mint 100 kilométert nyomultak előre nyugati irányban. Sok várost és útcsomópontot szabadítottak fel, közöttük Kalugát, Belevet, Moszalszkot, Mescsovszkot, Kozelszkot, és kedvező helyzetet foglaltak el a Vjazma ellen délről indítandó támadáshoz. A Nyugati Front közepén levő hadseregek – a 33. és a 43. – december 18-án kezdték meg az ellentámadást. Velük szemben az ellenség elég mély védelmet létesített. Ezt a védelmet a támadás első hetében nem tudták áttörni a szovjet csapatok. A 33. hadsereg sávjában heves harcok lángoltak fel Naro-Fominszk körzetében, s a város csak december 26-án szabadult fel. December végére a 43. hadsereg csapatai átkeltek a Protva- és a Luzsa-folyón, 1942. január 2-án felszabadították Malojaroszlavecet, január 4-én pedig Borovszkot. Január 8-ig a 33. és a 43. hadsereg még 10-25 kilométert nyomult előre.
A Délnyugati-Front jobbszárnyán a következőképp alakult a helyzet. Kijutva Orevo-Petrovszkoje körzetébe (Jelectől 70 kilométerre északnyugat felé), F. J. Kosztyenko tábornok csoportja december 16-án átvágta a jelec-orjoli vasútvonalat, és elvágta a jeleci ellenséges csoportosítás visszavonulási útjait. Így e csoportosítás nyugati és északnyugati irányban haladt el, elveszítve a csapatokkal az összeköttetést, és hátrahagyva felszerelését. Az ellenség 34. hadtestét visszavonulás közben az 5. lovashadtest csapásai érték. J. G. Krejzer tábornok 3. hadserege december 11-én lendült támadásba. A következő napon egységei Jefremov körzetében bekerítették a 293. német hadosztály egyik gyalogezredét, és még aznap felszabadították ezt a várost. A szovjet csapatok áttörésének lezárására az ellenség kivonta Tula alól a 17. páncéloshadosztályt. A Tulától délre és Jelec körzetében elszenvedett vereséggel kapcsolatban írta Halder a naplójába: „A 134. és a 45. hadosztály többé-kevésbé harcképtelen. Nincs ellátás. A csapatok parancsnoksága Tula és Kurszk között teljesen csődbe jutott.”
December közepére a Délnyugati Front jobbszárnyán levő csapatok a Jelec és Livni közötti területen befejezték a 34. német hadtest (a 45., a 95. és a 134. gyalogoshadosztály) szétzúzását. Ezzel véget ért a jeleci hadművelet. December 16-án a 10. és a 3. hadsereg csatlakozásánál ütközetbe lépett a 61. hadsereg. A jeleci német csoportosítás felszámolása után a szovjet csapatok Orjol irányában támadhattak.
A 61. és a 3. hadsereg csapatainak előrenyomulása december 18. és 1942. január eleje között elősegítette a Nyugati Front sikeres támadását Tulánál és a kalugai irányban. A legeredményesebben a 61. hadsereg harcolt, amely Belevtől délre elérte az Okát. A Brjanszki Front többi hadserege nem ért el különösebb sikert. Erőik kimerültek, az ellenségnek pedig sikerült számottevően megerősítenie csapatait a mcenszki és az orjoli irányban.
Nyugat felé előrenyomulva, a szovjet harcosok egymás után szabadították fel a lakott helységeket. Eközben megláthatták, mit műveltek a megszállók a szovjet emberekkel. Felgyújtott városok és falvak, akasztófák, megsemmisített kulturális értékek, lerombolt ősi emlékművek, vadállati leszámolás a békés lakossággal, rabszolgamunka – mindez gyűlöletet ébresztett bennük a fasizmussal szemben. Minél előbb meg szerették volna tisztítani tőle a szovjet földet, s ez a kívánság fokozta támadó szellemüket.
A szovjet csapatok ellentámadása nyomán a német fasiszta csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek: megsemmisült 11 páncélos-, négy gépesített és 23 gyalogoshadosztályuk, s a „Közép” hadseregcsoport többi hadosztályát is nagy veszteségek érték. Az ellenség embervesztesége – a sebesülteket és a betegeket is beleszámítva – mintegy 300 000 főt tett ki. Több ezer löveget, aknavetőt, géppuskát, géppisztolyt, gépkocsit és több száz harckocsit, repülőgépet vesztett. A Moszkva körüli földeken töméntelen elhagyott fegyver hevert. Halder szerint a háború kezdetétől a németek körülbelül egymillió embert vesztettek.
Az ellentámadás Moszkvától 100-250 kilométerre vetette vissza az ellenséget. A legnagyobb veszteségeket azok a legerősebb és legveszélyesebb ellenséges csapásmérő szárnycsoportosítások szenvedték el, amelyek a legközelebb jutottak Moszkvához. Szétzúzásuk elhárította a szovjet fővárost közvetlenül fenyegető veszélyt.
Ez volt az első nagy győzelem a saját erejüket túlbecsülő fasiszta hódítók felett: az első hatalmas vereség, amelyet a náci Németország elszenvedett a második világháborúban. A moszkvai győzelmet a szárazföldi csapatok döntő szerepe mellett a szovjet fegyveres erők valamennyi haderőnemének közös erőfeszítése vívta ki.
A Moszkva alatti győzelem a Kommunista Párt Központi Bizottsága szervező és irányító tevékenységének eredménye volt; megmutatta, hogy a kommunisták elsőrendű szerepet töltenek be a fronton és a hátországban; továbbá annak eredménye volt, hogy az Állami Honvédelmi Bizottság erejét megfeszítve mozgósította az ország valamennyi tartalékát, és a népgazdaságot a front szükségleteinek biztosítására állította át.
A szovjet hadsereg első hatalmas győzelme nagy szerepet játszott abban, hogy tovább szilárdult a szovjet emberek hite harcuk sikerében, a fasiszta Németország feletti végleges és teljes győzelemben. Még inkább erősítette morális szellemüket és készségüket, hogy ügyüket győzelemre vigyék. Az egész nép, valamennyi katona meggyőződött róla, hogy erőfeszítéseik és áldozataik nem voltak hiábavalók. A háború első hónapjaiban elesett harcosok szülei és testvérei megértették, hogy veszteségük nem hiába történt, hogy fiaik és lányaik, hozzátartozóik részt vettek a fasiszta szörnyetegek feletti rég várt győzelem kivívásában, hozzájárultak ennek a győzelemnek az előkészítéséhez.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!