Címke: történelem

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

Schultzhoz hasonlóan Többens is rábeszéléssel kísérletezett, ám hiába. Hozzálátott, hogy megszervezze saját üzemének és a többinek a kitelepítését. Akkor azonban már a ZOB kezdeményezett. Igyekezett megelőzni Többensék akcióját, ezzel is nyomatékosítva jelenlétét az ipari üzemek területén, s ugyanakkor a harcoló központi gettót is segíteni szerette volna. Amikor tehát reggel 6 órakor a Leszno utca felől a keresztény oldalon megjelentek tankjaikkal a német egységek – melyeket mellékesen most még katonazenekar is kísért -, a gettó falain túl lévő 74. és 76. számú házak felől kézigránátok, Molotov-koktélok hullottak a masírozok fejére. S ez mintha csak ébresztő lett volna: válaszolt az egész Leszno utca. A 32-es számtól a 82-ig, a Zelezna utcáig, mindenütt megindult a fegyverropogás, gránátok robbantak. Az utcakövezeten sebesült és halott német katonák. A megfigyelők szerint a nácik legalább nyolc embert vesztettek.²¹

A harcokban közvetlenül is részt vevő Borg így emlékszik vissza: „Sorainkban nem volt lemondó a hangulat, senki sem hitte, hogy ez a harc csak halált tartogathat számunkra. Inkább abban hittünk, hogy legyőzzük a halált és kiharcoljuk magunknak az életet. Hittünk benne, hogy áttörünk a szabad világba; kész címeink is voltak a Chlodna utcában, Powazkiban, ahol találkoznunk kellett, ha netán csoportjainkat szétvernék.

Fenntartottuk a kapcsolatot a ZOB parancsnokságával. A párt vezetőségével, a Lengyel Munkáspárt csoportjaival a Leszno utca 74-ben, a Nowolipie utca 61-ben, a Nowolipki utca 41. és 51. szám alatt, illetve a Smocza utcában … Igyekeztünk fenntartani a kapcsolatokat a központi gettóban lévő elvtársakkal, elsősorban Chaim Ankermannal és Szyja Szpencerrel.

Április 19-én még nem voltak harcok a Leszno utca környékén. Csak készülődtünk a harcra. Tudtuk, hogy a hitleristák a Leszno és a Smocza utcán keresztül fognak menni, a központi gettó felé, s elhatároztuk, elzárjuk az útjukat. Ezzel akartuk segíteni a központi gettóban már harcoló testvéreinket. A Smocza utca 4., 8. és 10. számú ház mögött már ún. vad terület húzódott. Itt senkinek sem volt szabad laknia, különösen pedig zsidóknak nem. Csak a felszaggatott dunnák tolla szálldosott néha a levegőben. Ezen az úton kellett hogy elhaladjon az ellenség; a mieink ennek reményében aknákat helyeztek el az út alatt. Nagy volt azonban a csalódásunk, amikor másnap, a kellő pillanatban nem robbantak fel az aknák. A népgyilkosoknak sikerült bántatlanul keresztüljönniük, hiába kapcsolták be elvtársaink időben a gépezetet. Az aknákat a gettóban gyártották, és akik csinálták, sajnos, nem voltak elég járatosak ebben a munkában.

Ez a sikertelenség azért nem tört le nagyon, nem voltunk elkeseredve. Mindenkit fűtött a hitlerista bestia elleni határtalan gyűlölet, összeszorítottuk a fogunkat, rágtuk a szájunk szélét, ökölbe szorítottuk a kezünket. Szívünk egy ritmusban dobogott: nem adjuk fel, nem adjuk fel, harcolni fogunk, bosszút állunk!

Megtettük az utolsó előkészületeket. A harci csoportok megkapták parancsnokaiktól a végső instrukciókat. Az arcokon komolyság, elszántság ült, a perc felelősségének tudata. A csoport parancsnoka, Hersz Kawe elvtárs, ellenőrizte a fegyvereket, kiosztotta a töltényeket. »Mindenki úgy vigyázzon minden darabra, mintha gyémánt lenne.« Rózka elvtársnő mindenkivel úgy törődik, mintha az édesanyja lenne, mindenkit megkérdez, hogy minden rendben van-e, nem felejtette-e el magához venni az ennivalóját, kötszerét, villanylámpáját. Megvolt az utolsó megbeszélés. Aztán Rózka szólt hozzánk: »Fegyverrel a kézben fogtok harcolni. Ne felejtsétek el, hogy a lengyel proletariátus felszabadító harcának legjobb hagyományait folytatjátok. Ne felejtsétek el, hogy partizánok vagytok!«

Csendes éjszaka volt, itt-ott elvétve puskalövés hallatszott. Már hajnaladott, a parancsnokság terve szerint a csoportok elvonultak a kijelölt pontokra. A mi csapatunk a Leszno utca 74. számú ház egyik első emeleti, széles ablakánál foglalt helyet, innen mindenfelé jól el lehetett látni. Mietek elvtárs, a második csoport parancsnoka kijelölte mindenkinek a helyét és a feladatát, saját maga pedig a megfigyelőhelyre állt, arra számítva, hogy az SS-ek korán reggel a Zelazna utca felől fognak behatolni a gettóba. Mietek elvtárs gránáttal a kezében nyugodtan állt, mindenre elszántan. Senki sem tudta meggyőzni arról, hogy más is helyettesíthetné. »Addig fogok itt állni- jelentette ki határozottan -, amíg megjönnek a kutyák, s a gránát szétveri a pofájukat.« Kint már teljesen világos van. Az utca kihalt, ám a lövöldözés egyre intenzívebb. »Figyelem! Mindenki a helyére!« Mietek barna szemei kitágulnak, testének felső része hátrarándul. Robban az eldobott gránát. Ryba elvtárs villámgyorsan három robbanópalackot dob ki utána, az utcán szörnyű pánik és kiabálás. A gránát és a palackok eltaláltak egy csoport SS-t. »Visszavonulni!« – hangzik a parancs. A házat géppisztollyal lövik. Minden pánik nélkül vonulunk vissza, terv szerint, egyik folyosóból a másikba. Egy létrához érünk, amely a Leszno utca 76. számú félig kész házhoz vezet. Mietek az utolsó, felhúzza maga után a létrát az első emeletről a másodikra; onnan a Nowolipie 63. számú ház hátsó falához teszi át. Itt volt Hersz Kawe elvtárs csoportja, a második emeleten foglalt állást. Jelentést teszünk akciónkról. Visszafojtott lélegzettel hallgatja mindenki … Azután a harmadik emeleten foglalunk el újabb állást. Mindnyájan ismét készen állunk a harcra, még elszántabban és boldogabban a sikeres akció miatt, ami egyelőre nem követelt tőlünk áldozatokat.

Déli 12-kor látjuk, hogy szaulisok [litván fasiszták. – Sz. K.] nagyobb csoportja közeledik a Smocza utca irányából a Nowolipie felé. Mindenki fogja a fegyverét, parancsra vár. Amikor a szaulisok csoportja lőtávolságba, a Smocza utca 8-10. számú házhoz ér, egyik ott-tartózkodó csoportunk tüzet nyit rájuk. A második emeletről két kézigránátot is közéjük dobnak. Mi is tüzet nyitunk. Az egész banda, amely már befordult a Nowolipie utcába, a földre veti magát. Minden oldalról tűz alá veszik őket, gránátok és golyók tömege hull a házra, amelyben vagyunk. Visszavonulunk. Az utcán halott és sebesült szaulisok. Így kezdődött nálunk a felkelés.”²²

Az ellenséges túlerő nyomására a felkelők kénytelenek voltak feladni pozícióikat a Leszno utcában, és a Nowolipie utca 61-63. alá vonultak vissza. Stroop egységei behatoltak a Leszno utca 74. számú házba, felrobbantották a pincét, feldúlták a lakásokat.

Többens, Schultz és Hoffmann – az újabb támadásoktól, rombolásoktól félve – ismét kötelezte magát, hogy 21-re 4000-5000 zsidó munkást gyűjtenek össze és szállítanak el. Stroop félbeszakította a támadást, de kijelentette, hogy ha a gyárosok ígéretei nem valósulnak meg, náluk is úgy fog eljárni, mint a többi shop területén, mint a kefeüzemben.

Az április 20-i harcok hősei bátran, áldozatkészen küzdöttek. Voltak, akik megadást színlelve csalogatták közelebb magukhoz a katonákat, mások macska-egér játékot játszottak. Ezek az akciók persze többnyire nemcsak a fasiszta katonák, de az ellenállók halálával is végződtek. A Leszno utcai harcokban részt vevő, 56 fős egységből például csak 14-en maradtak életben. A küzdelem azonban a következő napokban sem lankadt.

Április 21-én szinte az egész gettó területén tovább folytak a harcok. A tüzérségi tűz és a tankok ellen a felkelők a hagyományos fegyverekkel, kézigránátokkal, robbanópalackokkal védekeztek. Felélénkült a harc azokban az ellenállási gócokban is – a kefeüzem területén, a Leszno utcában, a Mila, Niska, Szczesliwa stb. utcákban amelyekről a németek azt hitték, hogy már felszámolták. A lángokban álló kefeüzem területén újra hét felkelő csoport kapcsolódott a harcba. A németek behatoltak az udvarba. A Swietojerska 36. számú ház felől lakatosokból, bádogosokból, vasasokból álló harci csoportok fogadták golyózáporral a németeket, akik eldobálták gránátjaikat és visszavonultak.

„A felkelés első napjaiban a németeknek a Krasinski parkban lévő állásait lőttük – emlékszik vissza Mirski, aki ezeket a napokat szintén a kefeüzem területén töltötte. – Mi a Swiestojerska 38. számú ház első emeletén helyezkedtünk el, nekik pedig gránátvetőik voltak. A németek elfutottak, nagy veszteségekkel. Miután állásunkról visszavonultunk, becsuktuk magunk mögött a szoba ajtaját. A németek a gránátvetőből bombázni kezdtek, és szétlőtték a szobát. Egységünk kicsi volt. Parancsot kaptunk Jurektől, hogy én és Kornsztajn az óvóhelyért vagyunk felelősek, biztosítanunk kell a harcosok átjutását az árja oldalra. Pincénkben 50 ember tartózkodott, borzasztó hőség volt, és ezért inkább lementünk a csatornába. Időnként ellenőrzést tartottak nálunk a parancsnokok, megvizsgálták, át lehet-e jutni.”²³

Stroop jelentéseiből kitűnik, hogy az egyik legnagyobb meglepetést a kiépített bunkerrendszer jelentette számára. A kefeüzemben folyó 21-i harcokkal kapcsolatban például a következőket írta: „A hatalmas háztömb átfésülése után, miközben kitűnt, hogy ott számos bunker és föld alatti átjáró található, kb. 60 zsidót fogtunk el. A legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült többet összeszednünk a háztömbben tartózkodó kb. 700-800 zsidóból. Búvóhelyről búvóhelyre vonultak vissza a föld alatti folyosókon, időnként lövéseket adva le. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy amennyire az átjárók ismerete lehetővé teszi, levegőbe röpítem a járatokat, és utána felégetem az egész tömböt. Csak miután a tűz már nagyon elterjedt, mutatkoztak kiabáló zsidók, akiket azonnal kitelepítettünk.”²⁴

A bunkerokkal, föld alatti folyosókkal Stroop május 26-i jelentésében is hosszasan foglalkozik. „Nem volt nagy azoknak a zsidóknak a száma, akiket a házakban sikerült elfognunk. Kitűnt, hogy a csatornákba és speciálisan berendezett bunkerokba húzódtak vissza. Ha az első napokban azt hittük, hogy csak egyes különálló bunkerok léteznek, akkor a nagy akció folyamán meggyőződhettünk róla, hogy az egész gettót szisztematikusan kiépítették bunkerokkal, pincékkel és átjárókkal. Ezek a bunkerok és átjárók mindenütt a csatornákba torkolltak. Ez lehetővé tette a zsidók számára, hogy akadály nélkül közlekedhessenek a föld alatt. A csatornahálózat arra is alkalmas volt, hogy átmenekülhessenek Varsó árja részébe …

Röplapok, feliratok és a suttogópropaganda segítségével a kommunista ellenállási mozgalom valóban elérte, hogy a nagy akció megkezdésekor mindenki azonnal visszahúzódott a bunkerokba. Az egyes pincéket igen szellemesen alakították ki. Egész családok számára szolgáltak lakóhelyül, volt bennük minden: mosdó, illemhely, fegyver- és lőszerraktár és jelentős, több hónapra elég élelmiszer-tartalék. Külön bunkerok voltak a gazdagok és külön a szegények számára. A németek igen nehezen tudták feltárni az egyes bunkerokat, mivel jól voltak álcázva; sok esetben csak úgy lehetett megtalálni azokat, ha a zsidók közül valaki elárulta.²⁵

Stroop háborúja április 21-én ezzel új szakaszába lépett: a bunkerok elleni háború szakaszába. Reggel a kefeüzem területén kezdődött, de rövidesen még embertelenebb eszközökkel folytatódott a Leszno és a Smocza utca környékén.

Schultz – előző napi ígéretéhez híven – 21-én újra megpróbálta összegyűjteni a munkásokat. Ismét munkásgyűlést akart összehívni, de nem tudott szót érteni a tömegekkel. – A halálba akartok vinni minket! – kiabálták az emberek. S miközben a gyár területére betört a katonaság, a jelenlévők szétszaladtak, a harcosok pedig gránátokkal fogadták a „vendégeket”. Négy halott német katona maradt a gyár udvarán.

Stroop számára – ígéretéhez híven – ez volt a jel a véres leszámoláshoz. Egységei hozzákezdtek a bunkerok felrobbantásához; a felkelők erre az üzemi raktárak felgyújtásával válaszoltak. Emeletről emeletre, házról házra folyt a küzdelem. A németek kénytelenek voltak visszavonulni az üzem udvaráról. Különösen kegyetlen küzdelem folyt a Nowolipie-Smocza-Nowolipki utca vonalán, ahol Hersz Kawe, Szymon Heller és Jan Szwarcfus csoportja védekezett. Stroop nem számol be komolyabb saját veszteségről, jelentése szerint összesen csak négy embere halt meg; ugyanakkor azt írja, hogy az ellenfél sok vért vesztett. „A kitelepítendő zsidókon kívül likvidáltunk 150 zsidót vagy banditát, s körülbelül 80 banditát elpusztítottunk a bunkerok felrobbantása során …”²⁶ Bernard Mark viszont a szemtanúk és a ZOB-parancsnokság jelentéseire támaszkodva azt állítja könyvében, hogy ezen a napon sem az említett utak vonalán, sem a többi területen nem voltak nagyok a felkelők veszteségei, míg a németek tucatnyian estek el a felkelők támadásai következtében.²⁷

A német egységeket repülőgépek is segítették. Röpiratokat szórtak, s újra megpróbáltak reményt felvillantani a halálra szántakban. A bombázás, a tömegvérengzés egyfelől, a menekülés esélyének megcsillantása, másfelől – e korábban is alkalmazott kettős taktika tehát a felkelés időszakában sem változott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

3

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

1943. április 20-a Stroop napi jelentésében a következőképpen jelenik meg: „8 órakor kilenc, egyenként 26-os létszámú, vegyes összetételű rohamosztagot irányítottam a maradványgettó intenzív átfésülésére és felkutatására. Ez a kutatás, amelynek elsőrendű célját 11 órára kell elérnie, még folyamatban van. Időközben megállapítottuk, hogy a már nem lakott, de mégsem kihalt gettóban, amelynek területén néhány fegyverüzem és hasonló helyezkedik el, nagyobb ellenállási gócok találhatók. Ezek még azt is lehetetlenné teszik, hogy a közelben elhelyezett tankokkal támadhassunk. Két rohamosztag kiverte ezt az ellenállási fészket, és megtisztította a tank legénységének az utat. Az akció során már két halottat jelentettek az SS-ből.

Az ellenség a tegnapi naphoz képest sokkal óvatosabb, mert természetesen már tudomást szerzett róla, hogy nehézfegyverzetet is bevetünk.

Az a tervem, hogy teljesen átfésülöm a maradványgettót, ezt követően ugyanilyen módon megtisztítom az ún. nem lakott, de még teljesen ki nem ürített gettót. Időközben azt is megállapítottuk, hogy a gettónak ebben a részében, sőt még a hadiüzemekben is van legkevesebb 10-12 bunker. Az egész akciót az nehezíti, hogy a gettó területén üzemek vannak, amelyeket meg kell óvni a belövésektől és a tűztől, a bennük található gépek és szerszámok miatt. A további jelentést este írom.”

Esti jelentésében Stroop a következőképpen folytatja a napi beszámolót: „Megállapítottuk, hogy a nem lakott, de még ki nem ürített gettó területén levő felkelő gócot sikerült leverni a Wehrmacht harccsoportjainak és aknavetőinek segítségével. A Wehrmachtnak egy sebesültje van, tüdőlövés. A kilenc rohamegységnek sikerült egészen a gettó északi határáig eljutnia. A bunkereket felderítették, a védekező lakosokat legyőzték, és a bunkereket felrobbantották. Az ellenfél veszteségeit nehéz megállapítani. A kilenc rohamosztag tevékenysége eredményeképpen ma összesen 505 zsidót sikerült elfogni, akik, amennyiben munkaképesek, ki lesznek telepítve. 15 óra körül utasítást adtam, hogy a hadtápparancsnoksághoz tartozó blokkot, amelyet állítólag 4000 zsidó foglalt el, azonnal ürítsék ki. A német igazgatónak meghagytuk, hogy szólítsa fel a munkásokat az üzem önkéntes elhagyására. Ennek a felszólításnak csak 28 zsidó engedelmeskedett. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy erőszakkal ürítem ki a háztömböt, esetleg a levegőbe röpítem. Két légelhárító ágyút használtam. Két halottunk lett. A tíz centiméteres tarack kikergette a bandát az erős erődítményekből, és amennyire megállapítható, veszteségeik is voltak. Mivel alkonyodott, az akciót félbe kellett szakítani. 1943- április 21-én az éjszaka visszamaradó ellenállási fészket óvatosan közrefogtuk és majd újra támadjuk … Elrendelem, hogy W. C. Többens, Schultz és Társai, valamint Hoffmann üzemei, összes dolgozóikkal egyetemben, 1943. április 21 -re készen álljanak a kitelepülésre, hogy így végre elérjünk egy kiegyenesített vonalat a megtisztított gettó területén. Többens megbízottja megígérte, hogy kb. 4000-5000 önként jelentkező zsidót kihoz a gyülekezőhelyre, hogy elszállíthassák őket. A hadtáphoz tartozó üzemekhez hasonlóan azonban itt sem sikerült az önkéntes kitelepítés, így természetesen a gettónak ebben a részében is erőszakot kell majd alkalmaznunk.”¹⁶

A gettó ún. ipari területein, a shopok körzetében tehát április 19-én még viszonylag nyugalom volt. A két legnagyobb vállalkozó, Többens és Schultz, megpróbált mindent, hogy megakadályozza a felkelés átterjedését a termelőüzemekre. A lakóházak falait telerakták Többens aláírásával készített falragaszokkal, amelyekben nyugalomra intik a dolgozókat. Közlik, hogy a központi gettóban ugyan megkezdődött az „akció”, de ennek megtorló jellege van, válaszul a ZOB tevékenységére, és nem érinti a shopok nyugodtan és tisztességesen viselkedő dolgozóit. A felhívás arra intette a dolgozókat, hogy ne higgyenek a lázítók rábeszélésének. S miközben a központi gettóban már folyt az élethalálharc, Többens olyan válaszokat adott a kefeüzemekből érkező telefonkérdésekre, hogy nincs másról szó, csak fegyvereket keresnek, az egész legfeljebb csak három napig tart, s nem érinti a termelőüzemeket, tehát dolgozzanak csak nyugodtan tovább.

A látszólagos nyugalom mögött valójában lázas izgalom munkált. A zsidó ellenállási mozgalom szervezett fegyveres felkelése, amely egy nap alatt szinte az egész gettót átfogta, komoly aggodalommal töltötte el a német hadvezetőséget. A gettó területén lévő üzemekben, raktárakban igen nagy értékek voltak felhalmozva, ezek pusztulását mindenáron meg szerették volna akadályozni. Ugyanakkor rögtön az első nap kénytelenek voltak ráébredni arra is, hogy ezek az üzemek nagy szerepet játszanak a felkelők házi készítésű fegyverekkel való utánpótlásában.

Stroop május 16-i összefoglaló jelentésében erősen hangsúlyozta ezt a momentumot: „Az első napok után rövidesen megértettem, hogy az eredeti tervek nem hajthatók végre, ha a gettó területén szétszórtan lévő, katonai és fegyvergyártási szempontból fontos üzemeket nem likvidáljuk. Éppen ezért feltétlenül szükséges volt, hogy azonnal kiürítésre szólítsuk fel ezeket az üzemeket … Hogy eldöntsük, mennyi időt vehet igénybe az evakuálás, alapos helyszíni szemlét kellett tartanunk. Szinte lehetetlen leírni azokat az állapotokat, amelyeket a helyszíni szemle során tapasztalhattunk. El sem tudtam volna képzelni, hogy olyan káosz lehetséges, mint amit a varsói gettóban találtam. Minden a zsidók kezében volt: a vegyianyagok, a robbanóanyagok, sőt a Wehrmacht ruházatának és fegyverzetének nagy része is. Az üzemvezetőknek alig volt betekintésük a dolgokba. Így a zsidók nyugodtan készíthettek mindenféle harci eszközt, különösen kézigránátokat, Molotov-koktélokat stb. Ezenkívül ezekben az üzemekben sikerült a zsidóknak ellenállási fészkeket is kialakítaniuk. Ilyen ellenállási fészkek ellen kellett harcolnunk mindjárt másnap a hadtáp egyik üzemében. Aknavetőket, tüzérséget kellett bevetnünk, és a felkelők még így sem voltak hajlandók elhagyni az üzem területét. Kénytelenek voltunk másnap ezt az üzemet felgyújtani.”¹⁷

Az e jelentésben szereplő üzemek a kefeüzemek voltak, ahol április 20-án drámai küzdelem bontakozott ki. A Swietojerska, Walowa, Franciszkanska utca által bezárt négyszögben lévő épülettömbben 20-án reggel már csak a felkelők felfegyverzett őrjáratait lehetett látni. A ZOB felkészült az itt várható támadásra … Az üzemvezetőség megpróbálta szép szóval kitelepítésre rábeszélni a dolgozókat, de nem ért el sikert. A harcosok mindenkit figyelmeztettek, különösen az arra járó lengyeleket, hogy rövidesen lövöldözés kezdődik. A falra feliratok kerültek: „Lengyel testvérek, figyeljetek, lőni fogunk a németekre”!¹⁸

A terület védelmét a felkelők nagyon pontosan kidolgozták. Három csoport a Swietojerska utca páros oldalán, a 28. és a 38. számú ház közötti épületek harmadik és negyedik emeleti utcára néző ablakaiban helyezkedett el. A Walowa utca 3. számú ház harmadik emeletén megfigyelőközpontot építettek ki; innen látni lehetett a főbejáratot, amelyet aláaknáztak.

A németek támadása 3 óra körül kezdődött. Az események jelentőségét mutatja, hogy a támadást személyesen Stroop tábornok irányította. Mint imént idézett jelentése is tanúsítja, ezek a harcok nagyon emlékezetébe vésődtek. 300 emberét vetette be, és már az első támadási kísérlet során 22 halottat vesztett.

Amikor ugyanis a német rohamcsoportok megpróbáltak behatolni az üzem területére, a felkelők bekapcsolták az előkészített gépezetet, és az aknák levegőbe röpítették a betolakodókat. A németek között pánik tört ki. Menekült, ki hogy tudott, halottakat és jajgató sebesülteket hagyva hátra.

A hitlerista hadvezetőség és a kefegyár vezetősége tanácskozni kezdett, s ez kétórás lélegzetvételhez juttatta az ellenállókat. Az ellenség új módszerhez folyamodott. A katonák a Gesia utca felől jőve kettesével, a falhoz lapulva próbálták megközelíteni az üzem területét. A harcosok kézigránátokkal, Molotov-koktélokkal fogadták őket. Hullottak a bombák a gyilkosok fejére. A németek másodszor is visszavonulásra kényszerültek. Ezután már erős tüzérségi tűzhöz folyamodtak, nem törődtek többé vele, milyen értékek pusztulnak el az üzemekben. A felkelők erre nem válaszoltak, már a lőszerük is fogytán volt. Ekkor a hitleristák fehér kokárdával ellátott parlamentert küldtek át a zsidókhoz, negyedórás fegyvernyugvást ajánlva. Közben SS-egységek megpróbálták felgyújtani az üzemet. A lövöldözés újra kezdődött, Stroop megparancsolta, hogy a tüzérség lője szét az épületeket, ne kíméljen senkit és semmit. A szemtanúk egybehangzó beszámolói szerint 5-6 óra körül bombázni kezdték a területet. Itt is, ott is tüzek gyulladtak ki, s ezeket nem oltotta el senki. A lövések, robbanások még 10-15 kilométerre is megrázkódtatták a falakat.

A harc egyenlőtlen volt. A felkelők eldobták utolsó kézigránátjukat is, tovább már nehezen tudták volna tartani állásaikat. A Népi Gárda akciója mentette meg őket a pusztulástól. Kívülről, a Franciszkanska és a Sapiezynska utca felől, a Népi Gárda és részben a Honi Hadsereg egységei fel akarták robbantani a gettófalat, hogy így segítsék a bent rekedt harcosok menekülését. Az akció eredményeképpen sikerült az egyik német aknavetőt elhallgattatni. A Glos Warszawy, az LMP lapja erről az akcióról a következőképpen számolt be: „A lengyel Varsó számos fegyveres akcióval mutatta meg, hogy szolidáris a harcoló zsidókkal. A Népi Gárda vezérkarától az alábbi információkat kaptuk: A Népi Gárda Warynskiról elnevezett harci csoportja április 20-án 18.45 órakor megtámadott egy nehézgéppuska-fészket a Nowiniarska utcában. Kilőtték a kezelőszemélyzetet: két csendőrt és két német segéderőt. A csoport veszteség nélkül vonult vissza.”¹⁹ A falat azonban nem sikerült felrobbantani.

A lengyel ellenállási csoportok támadásának hatására felújult a harc a falakon belül is. Bár a küzdelem nagyon egyenlőtlen volt, Stroop arra kényszerült, hogy az este leszálltával újra megszakítsa a támadást. Ez lehetővé tette a felkelők számára, hogy új pozíciókat foglaljanak el.

Napközben a gettó többi területén sem volt nyugalom. Szinte mindenütt sor került kisebb-nagyobb csetepatékra. A Mila utcában az ellenállók 20-án délután az egyik magas ház tetejére vörös zászlót tűztek ki. Stroop dühbe gurult, és kegyetlen harcba kergette katonáit a zászló megszerzéséért.

A hitlerista hadvezetés április 20-án úgy döntött, hogy azonnal, gyors ütemben megkezdi a shopok kitelepítését. Többens, a gettóban a legnagyobb német vállalkozó, Strooppal egyetértésben utasítást adott mind a 16 shop vezetőjének, hogy másnap reggel 6 órakor valamennyi munkásukkal és dolgozójukkal együtt jelenjenek meg a gyülekezőhelyen.

Fritz Schultz, bizonyos fokú személyes népszerűségét is latba vetve, nagy erőfeszítéseket tett, hogy rábeszélje dolgozóit az áttelepülés önkéntes vállalására. Gyűlésen próbálta meggyőzni őket, hogy számukra az életben maradás egyetlen lehetősége a kitelepülés. A tragikus tapasztalatoktól megedződött hallgatóság azonban „árulás”, „árulók” kiabálással fogadta erőlködését. Az emberek fenyegető magatartása távozásra kényszerítette Schultzot. Este még egyszer megpróbálta, hogy eljátssza az embereit féltő, gondos gazda szerepét. Az épületet körülzáró katonákat arra kérte: „Kérem, ne nyúljanak senkihez, én magam fogom kivezetni innen a zsidókat.”²⁰ Felkereste lakásukon a dolgozókat, de most sem járt nagyobb sikerrel, az emberek mindenütt azt vágták a fejéhez, hogy áruló. Az ellenállás vezetői közben felszólították a lakosokat, bújjanak el a bunkerokba, alagutakba, hogy senkit se tudjanak a németek összeszedni.

A shopok területe tehát felkészülten várta az ellenséget. „1942 júliusa nem ismétlődhet meg” – vésődött be az emberek túlnyomó többségének lelkébe. A termelőüzemek területén mindenütt jól felkészült, felfegyverzett egységek várták a német támadást. Kész volt a terv, amely elsősorban a Többens- féle gyár és a többi raktár felgyújtására számított. A parancsnokok szétosztották a muníciót, az idegek pattanásig feszültek.

A német hadvezetés 20-án reggel még óvakodott attól, hogy a shopok területére lépjen. Megpróbált még egy esélyt adni az üzemek vezetőinek, hogy megmentsék a termelőkapacitást és harcok nélkül vezessék ki üzemeik területéről az ott dolgozó zsidókat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az „Edelweiss”-terv kudarca – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Az „Edelweiss”-terv kudarca

Mint már említettük, a sztálingrádi csatával egy időben bontakozott ki a nem kevésbé heves észak-kaukázusi ütközet. A Kaukázus elfoglalásának terve az „Edelweiss” (Havasi gyopár) fedőnevet kapta. A hitleristák arra számítottak, hogy e terv megvalósításával nemcsak egy fontos gazdasági problémát, hanem egy külpolitikai feladatot is megoldhatnak, nevezetesen rávehetik Törökországot az antifasiszta koalíció elleni hadba lépésre. A német hadvezetés azt remélte, hogy a Kaukázuson átjutva közvetlen kapcsolatot teremthet a török hadsereggel. Törökország készült a Szovjetunió elleni háborúra, 1942 nyarára megkétszerezte a Kaukázuson túl határai mentén levő csapatainak számát, s már mintegy 26 hadosztályt tartott ott.

A Kaukázus gyors elfoglalásának tervében a németek arra is számítottak, hogy az Észak-Kaukázus és a Kaukázusontúl népei között fellángol a nemzeti gyűlölködés, hogy széthullanak a kaukázusontúli szovjet köztársaságok, és ennek következtében meggyengül az ország déli részén a szovjet csapatok hátországa.

Július 25-én, amikor megindult a harc a Kaukázusért, a Déli Frontnak a kaukázusi irányban levő csapatai ellen az „A” német hadseregcsoport 1. és 4. páncéloshadserege, valamint 17. hadserege támadott, amelyek addigra elérték a Don alsó szakaszát, és hídfőket létesítettek annak bal partján. A 11. német hadsereg, amely ugyancsak e hadseregcsoport állományába tartozott, a Krímben volt. A Déli Front védelmi sávjában az ellenségnek összesen 19 hadosztálya támadott, vagyis jóval nagyobb erők, mint amennyivel a Déli Front rendelkezett.

Miután sikertelenül végződtek azok a kísérletek, hogy a szovjet csapatokat a Dontól északra bekerítsék, a német fasiszta hadvezetés a Déli Front csapatait a Don és a Kubán között akarta bekeríteni és megsemmisíteni. Az 1942. július 23-i 35. számú direktívájában megállapította: „Az »A« hadseregcsoportnak az a legközelebbi feladata, hogy a Rosztovtól délre és délkeletre fekvő térségben bekerítse és megsemmisítse a Don mögé visszahúzódott ellenséget.” Ezenkívül tervbe vették, hogy átkelnek a Kercsi-szoroson, és a 11. hadsereg egyik hadteste a Tamany-félszigeten át csapást mér Krasznodar irányában. E feladat megoldása után azt tervezték, hogy a 17. hadsereg Novorosszijszk és Tuapsze felé támadva kijut a Fekete-tenger partjára, itt kifejleszti a csapást Szuhumi és Batumi felé, majd eljut a Kaukázuson túlra; az 1. páncéloshadsereg pedig délkeleti irányban támadva elfoglalja Groznijt, Mahacskalát és Bakut. Azt is tervezték, hogy támadásba lendülnek a Kaukázus fő láncának hágóin át Tbiliszi és Kutaiszi felé.

Ily módon tehát a hitlerista hadvezetés elképzelése az volt, hogy a Kaukázus fő láncának nyugatról és keletről való megkerülésével elfoglalja Észak-Kaukázust és a Kaukázusontúlt, ugyanakkor erőinek egy részével átkel a hágókon.

A Déli és az Észak-kaukázusi Front csapatainak harcai 1942. július 26. és augusztus 17. között bontakoztak ki a Don és a Kaukázus fő láncának előhegyei között.

A német fasiszta csapatok miután harckocsijaik és tüzérségük átkelt, július 26-án megindították a támadást a folyó bal partján levő hídfőikből. A Déli Front csapatai az ellenség nyomására kénytelenek voltak harcolva visszavonulni déli irányban. Július 28-ra lényegesen rosszabbodott a front közepén és balszárnyán levő csapatok helyzete. Az ellenség jelentős erőfölényt biztosított magának azzal, hogy két hadtestének magasabbegységei addigra átkeltek a Don bal partjára. Ugyanezen a napon az ellenséges csapatok elérték a Kagalnyik folyót és a Manics-csatornát, és Veszjolij község körzetében birtokukba vették a csatorna átkelőhelyeit. Reálissá vált a veszély, hogy az ellenség betör a Kaukázusba.

Az erőfeszítések egyesítése és az Észak-Kaukázusban harcoló csapatok vezetésének megjavítása érdekében a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása július 28-án elrendelte, hogy a Déli és az Észak-kaukázusi Frontot egy fronttá – az Észak-kaukázusi Fronttá – egyesítsék. Frontparancsnokká Sz. M. Bugyonnij marsallt, a front törzsfőnökévé A. I. Antonov tábornokot nevezték ki.

Alekszej Innokentyevics Antonov a szovjet fegyveres erők egyik igen tehetséges törzstisztje volt. Annak idején harcolt Gyenyikin ellen; 1928-ban lett párttag. A két világháború között teljesített katonai szolgálata során nagy utat tett meg a hadosztály-törzsfőnöki beosztástól a katonai körzet törzsfőnöki beosztásáig. A Nagy Honvédő Háború kezdetén nyomban kinevezték a Déli Front törzsének főnökévé. Ebben a beosztásban dolgozott egészen 1942 közepéig. Kiváló elméleti felkészültsége, nagy szervezőképessége, széles hadműveleti-hadászati látóköre alkalmassá tette őt arra, hogy 1943 elején elfoglalja a vezérkari főnök első helyettesének magas posztját. Ebben a beosztásban eredményesen dolgozott csaknem a háború végéig, 1945 februárjáig, amikor vezérkari főnökké nevezték ki.

Annak érdekében, hogy mélyen lépcsőzött védelmet építhessenek ki és a Kaukázust északról szilárdan fedezhessék, megparancsolták a frontnak, hogy erői egy részével szervezzen védelmet a Kubán-folyó bal partján és a krasznodari védelmi övezetnél.

A Kaukázusontúli Frontot (parancsnok I. V. Tyulenyev tábornok, a haditanács tagja P. I. Jefimov dandárkomisszár volt) utasították, hogy a Tyerek- és az Uruh-folyó mentén, valamint a kaukázusi hegylánc fővonulatának hágóin fejezze be a védelmi terepszakaszok előkészítését, s foglalja el ott a helyét.

A könnyebb csapatvezetés érdekében az Észak-kaukázusi Frontot két hadműveleti csoportra osztották: a Doni Csoportra, R. J. Malinovszkij tábornok vezetésével, amelyhez a sztavropoli irányban harcoló jobbszárnyhadseregek tartoztak, valamint a Tengermelléki Csoportra, J. T. Cserevicsenko tábornok parancsnoksága alatt. E csoport a krasznodari irányban védő hadseregeket egyesítette.

Ezekben a napokban ismertették a csapatokkal a legfelsőbb főparancsnoknak, Sztálinnak a parancsát, amelyben hangsúlyozta, mennyire komolyra fordult a helyzet az arcvonalon. „Harcok vannak Voronyezs körzetében, a Donnál, délen, az Észak-Kaukázus mellett; a német megszállók Sztálingrád és a Volga felé törnek, és bármi áron meg akarják szállni Kubánt, Észak-Kaukázust az olajért és egyéb kincsekért … A további visszavonulás azt jelenti, hogy romlásba döntjük magunkat, és magunkkal együtt hazánkat is … Egyetlen lépést sem szabad hátrálni az elöljáró parancsnokság utasítása nélkül. Erre hazánk hív fel bennünket.” Ez a parancs igen nagy szerepet játszott a harcosok erkölcsi-politikai állapotának a megszilárdításában.

Július végén és augusztus elején az Észak-kaukázusi Front arcvonalán hihetetlenül nehéz körülmények között folytak a harcok. A harckocsik és a repülőerők tekintetében mennyiségi fölényben levő ellenség áttörte a csapatok védelmét, s miután támadását kifejlesztette a sztavropoli irányban, július 30-án estére mintegy 120 kilométert nyomult előre. Az ellenséges csapások közepette a Doni Csoport erőinek déli irányban, Sztavropol és Kropotkin felé kellett visszavonulniuk. Ennek következtében nyitottá vált a 17. német hadsereg támadását felfogó Tengermelléki Csoport szárnya. Augusztus 5-én a csoportnak is meg kellett kezdenie a visszavonulást a Kubán-folyó mögé.

Az ellenség augusztus 6-án megindította a támadást Majkop irányában, és még ezen a napon Armavir körzetében átkelt a Kubánon. Az 1. önálló lövészhadtest itt sietve védelmi pozícióba helyezkedett, de képtelen volt feltartóztatni az ellenség csapását. Feladta Armavirt, s megkezdte a visszavonulást nyugat felé. A 17. német hadsereg közben Krasznodar felé támadott.

Hogy ebben a rendkívül súlyos helyzetben megakadályozza az ellenség áttörését Tuapszéhoz, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása megparancsolta: a 18. hadsereg erői és a 17. lovashadtest egységei megbízhatóan zárják el a majkop-tuapszei irányt. Az északkelet felől Novorosszijszkba és a Tamany-félszigetre vezető utak lezárására a Tamany-félszigetről előrevonták a 47. hadsereget.

Augusztus közepén fokozódott a szovjet csapatok ellenállása, és erősen meglassult az ellenség előrenyomulása. Augusztus 17-én a Tengermelléki Csoport csapatai megállították a fasisztákat a Kaukázus-hegylánc fővonulatának nyugati előterében. Ugyanakkor a 37. hadsereg a Kaukázusontúli Front előrevetett osztagaival együttműködve, a Bakszan-folyó déli partján megszervezte a védelmet, és ezzel a nalcsiki irányban is útját állta az ellenségnek.

Ily módon meghiúsult a hitlerista hadvezetésnek az a terve, hogy a Don és a Kaukázus-hegylánc fővonulatának előhegyei között bekeríti és megsemmisíti a szovjet csapatokat. A Legfelsőbb Főparancsnokság idejében megerősítette a kaukázusi irányt, és összefüggő arcvonalat hozott létre a Tyerek- és a Bakszan-folyók partján, a Kaukázus-hegylánc fővonulata mentén, valamint az Észak-Kaukázus nyugati előhegyeiben. Mindamellett az Észak-Kaukázusban továbbra is rendkívül feszült volt a helyzet.

Jelentős harckocsi- és repülőfölénye lehetővé tette az ellenség számára, hogy az egyes irányokban erős csapásmérő csoportosításokat szervezzen. A grozniji irányban az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség áttör Groznijhoz és Mahacskalához. Miután az ellenségnek sikerült a Kaukázus-hegylánc fővonulatának középső részén elfoglalnia a Kluhorszkij-hágót, félő volt, hogy kijut a Fekete-tengerhez és Kutaiszi körzetébe. Az Észak-Kaukázus nyugati részében az ellenség elfoglalta Krasznodar és Majkop körzetét, s ily módon áttörhetett Novorosszijszk, Tuapsze és Szuhumi felé.

A főhadiszállás további intézkedéseket tett a Kaukázusontúli és az Észak-kaukázusi Front védelmi képességének fokozására, és tartalékokkal erősítette meg őket.

Augusztus közepén az „A” német hadseregcsoport parancsnoksága megkezdte csapatainak átcsoportosítását azzal a céllal, hogy egyidejűleg támadást indítson Baku és Batumi ellen.

A Kaukázus-hegylánc fővonulatának középső részén augusztus közepén megkezdődtek a harcok a hágókért egyfelől a 49. német hegyi lövészhadtest, másfelől a Kaukázusontúli Front 46. hadseregéhez tartozó 3. lövészhadtest osztagai között. Minthogy nem szervezték meg időben a hágók védelmét, az ellenség augusztus 15-én szinte harc nélkül elfoglalt néhány hágót, s megkezdte az előrenyomulást a Kaukázus-hegylánc fővonulatának déli lejtőin. Félő volt, hogy a német fasiszta csapatok előretörnek a Fekete-tenger partvidékére. A szovjet hadvezetés kénytelen volt sürgős intézkedéseket tenni a 46. hadsereg hágókban harcoló csapatainak megerősítésére. Ennek eredményeként valamit javult a helyzet a Kaukázus-hegylánc fővonulatának középső részén. Néhány hágó körzetében a 46. hadsereg egységei ellenlökésekkel visszaszorították a németeket a gerinc északi lejtőire, a többi hágónál pedig védelemre kényszerítették őket.

A novorosszijszki irányban – ahol a Fekete-tenger partvidéke felé tört a 17. német hadsereg – augusztus 19-én bontakoztak ki a harcok. Jóllehet az ellenfél számbeli fölényben volt, rohamait rendre visszaverték az Észak-kaukázusi Front 47. hadseregének és a Fekete-tengeri Flotta tengerészgyalogságának ezt az irányt lezáró egységei, sőt augusztus 25-én meg is állították a támadást.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

2

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

Stroop egységei, feldühödve az erős ellenálláson, a Gesia utca 6. szám alatti kórház betegein bosszulták meg magukat. Bombázták, majd felgyújtották a kórház épületét, végezetül a kórházba behatoló katonák szörnyű vérengzésbe kezdtek. A betegeket bedobálták a lángok közé, a kisgyermekeket agyonverték, a csecsemőket a falhoz vagdosták, a gyermekágyban fekvőknek felvágták a hasát. Elevenen elégett a kórház szinte teljes egészségügyi személyzete, az igazgató főorvossal együtt.⁸

Ez volt Stroop tábornok bemutatkozása, annak a szörnyű vérengzésnek a kezdete, amely a német fasiszták magatartását jellemezte, a felkelés egész időszakában. A zsidóság ellenállása és saját veszteségeik hihetetlen szadista dühöt váltottak ki az SS-egységek soraiban.

A Gesia utcai csoport visszavonulásával a harc még nem szűnt meg. Délután a Muranowski téren robbant ki a felkelés első napjának harmadik nagy, talán legnagyobb csatája. A tér több pontján voltak felkelő csoportok. A ZOB-nak sikerült még 18-ról 19-re virradó éjjel mozgósítania ezeket az egységeket a Bemard Mark könyvében idézett egyik szemtanú, aki ezen az éjszakán a Muranowski utca 26-ban tartózkodott, erről a következőket mondja: „Négy SS-nek öltözött felkelő érkezett hozzánk, és közölte: holnap megkezdődik a zsidók végső likvidálása Varsóban. Elhatároztuk, hogy erre méltóképpen válaszolunk, nem fogunk úgy elpusztulni, mint négyszázezer testvérünk Treblinkában. Fegyverrel a kézben, felkeléssel válaszolunk. Tehát azok a férfiak, akiknek van fegyverük, legyenek az őrhelyen, akinek nincs, azok bújjanak el a fedezékekben.”⁹

Az első lövést a ZOB-nak az a csoportja adta le, amelyik a tér melletti házban, a Nalewki utca 42-ben tartózkodott. A fasiszták egyik csoportja, amelyik mélyen behatolt a Nalewki utcába, ennek a háznak a kapujában keresett védelmet, ahol aztán a felkelők kezei közé került. A zsidó szabadságharcosoknak így sikerült egyenruhához és fegyverhez jutniuk. Rövidesen megérkezett a korábban a Mila utcában küzdő csoport is, így megnövekedett a felkelők száma.

Az ellenség 4 óra körül erősítést kapott, s tankok védelmében kezdte meg újra a lövöldözést a Muranowski téren. Csakhogy olyan erős ellenállásba ütközött, hogy Stroop kénytelen volt újabb erőket összpontosítani ezen a területen. A Zamenhof utcai házak padlásán bujkáló emberek elmondták: messziről is látták, hogy a tér tele van SS-ekkel, a lövések torkolattüze megvilágítja a Muranowski teret, ahol át- meg átrohannak a mentőautók.

A felkelők a Muranowska utca 7. és 21. számú ház között az egész környéket uralták, mindig más és más helyről támadtak, helyüket állandóan változtatva. „17.30-kor az egész tömbben erős ellenállással találtuk magunkat szemben; még géppuskáik is voltak” – írja Stroop már idézett jelentésében.¹⁰

A legkeményebb ellenállást a felkelőknek az a csoportja tanúsította, amelyik a Muranowski tér 7-ben, egy vasbeton épületben barikádozta el magát. A csoport tagjai jól fel voltak fegyverezve, viszonylag sokáig tudták tartani magukat. Stroop egységeinek több támadását sikerült visszaverniük. Helyzetük azért is kedvező volt, mert pincéjüket alagút kapcsolta össze a tér 6. szám alatti, már a keresztény oldalhoz tartozó házával, s ez úton keresztül újabb és újabb utánpótlást kaptak a lengyel ellenállóktól. A ház padlásán elhelyezett géppuskájukkal tűz alatt tartották az ellenséget egészen este 8 óráig, mígnem Stroop félbeszakította az akciót, és kivonta egységeit a gettó területéről.

A zsidó ellenállók sikeres harca a tankokkal, páncélautókkal, repülőgépekkel felszerelt német egység ellen megrázó hatással volt Varsó lakosságára mind a falakon kívül, mind a falakon belül.

Ludwik Landau közgazdász jegyezte fel naplójában április 20-án: „Az élet most furcsa meglepetéseket hoz. Ebben a pillanatban már háború folyik körülöttünk. Valódi háború, lövöldözéssel, tűzzel, sőt tankokkal és különböző, nem túl nagy kaliberű fegyverekkel – modern »zsidó háború«, amelynek egyes epizódjai méltóak lennének Joseph Flavius tollára. Például az, amikor a gettóba bevonuló és a házfalakhoz közeledő SS-ek és a falak mögött álló zsidók tűzharcában a géppuskát tartó zsidót találat éri, és összeesik, abban a pillanatban a mellette álló nő ragadja kezébe a fegyvert, és a németek ellen fordítja, bosszút állva a halottért. Nem messze a faltól az SS-ek egy csoportja áll, bámészkodókkal körülvéve. A falon hirtelen egy nő jelenik meg vörös zászlóval, figyelmezteti az embereket, hogy meneküljenek; majd a csatorna kijáratánál zsidók jelennek meg kézigránátokkal, amelyeket az SS-ek közé dobnak, majd ugyanezen az úton el is tűnnek. Egy vagy két tankot elpusztítottak, benzinnel felgyújtottak, az ágyúk közül is tönkretettek egyet. Látni lehetett az autót, amelyik az elesett vagy megsebesült SS-eket szállította; állítólag a felkelők néhány foglyot is ejtettek. A sorkatonákat elengedték, az SS-eket visszatartották …” A meghatottság óriási az egész városban – írja Landau a továbbiakban. – Együttérzés és elismerés övezi a zsidókat. Mondják, hogy kívülről is érkezett támogatás, a németeket a másik oldalról is támadták, a gettó onnan is kapott utánpótlást.”¹¹

„Tegnap a gettóban igazi, véres harc tört ki – írja naplójában a varsói gettó egyik ismeretlen lakója. – Tankokat, nehézgéppuskákat hoztak be, és kíméletlenül hadat üzentek a zsidóknak, akik végül is felbátorodtak, hogy bosszút álljanak Treblinka után Belzecért, Trawnikiért, az egész átélt gyehennáért … A gettó fellázadt, néhány száz, revolverrel felfegyverzett férfi szállt harcba, hogy megvédje az emberi becsület maradékát. Elérkezett a nagyszerű történelmi pillanat, amire utódaink is büszkék lehetnek.”¹²

„Az első harci híreket a ZOB egyik tagjától hallottuk a húsvét előtti napon, nagyszombaton – emlékszik vissza a keresztény oldalon Wladyslaw és Stanislaw Legec, akiknek lakása az LMP egyik fontos találkozóhelye volt, s ahova állandóan érkeztek a gettó összekötői is. – A Szczygla utcai lakásban nem volt ünnep előtti hangulat. Jurek mintha lázas lett volna, idegességében ropogtatta az ujjait. Nem tudott belenyugodni, hogy elvtársai harcolnak, ő pedig semmittevésre van ítélve. A gettóval megszakadt a kapcsolat. A felkelés kirobbanása óta senki sem jött még mifelénk, nem mondta el senki, mi történt, miben segíthetnénk. Idegesen szívtuk egyik cigarettát a másik után. Senki sem beszélt, hiszen mindent elmondtunk már egymásnak, félelmeinkről, ijedtségünkről, reményeinkről. Egyszer csak kopogtattak az ajtón. Katonás léptekkel Rysiek, a ZOB egyik harcosa jött be a lakásba. Vigyázzba állt, szalutált és jelentette: április 19-én a német egységek behatoltak a gettóba, hogy ott megkezdjék a »pacifikálást«, de a ZOB harcosainak tüze visszavonulásra kényszerítette őket, nagy veszteségeket okozva nekik. Két német tank, amelyek ezt követően hatoltak be a gettóba, teljes legénységével együtt felrobbant és elégett a harcosok benzinespalackjaitól. A Mila utcai ház tetején, azon az épületen, ahol a ZOB parancsnoksága van, fehér-vörös zászlók lengenek.

Mindnyájan Rysiekre vetettük magunkat, csókoltuk, ahol értük, nevettünk és sírtunk a meghatottságtól.”¹³

*

Április 20-án, a harc másnapján a Muranowski téren és a Sapiezinska utcán bontakozott ki erősebb küzdelem. A német parancsnokság nehézgéppuskák mellett könnyűtüzérséggel is körülvette a központi gettót. Ágyúikat a Krasinski téren helyezték el.

Stroop egységei a Muranowski tér 7. és 9. számú házában befészkelt felkelőket próbálták kifüstölni. A Muranowski és Nalewki utca sarkán levő házon még mindig ott lengtek a golyó lyuggatta zászlók, amelyeket az ellenség mindeddig nem tudott leszedni. A Muranowski tér 7. és 5. számú házai közötti alagút segítségével a lengyel hazafiaktól továbbra is jött fegyverutánpótlás.

A Muranowski téri harc különösen elkeseredett volt. A németek támadását sikerült többször visszaverni. A felkelők még kitöréseket is szerveztek, így ragadva el a fegyvert az ellenségtől.

A német egységek makacsul küzdöttek azért is, hogy eltüntessék a zászlót. Ebben a küzdelemben egy német tiszt, Ottó Dehmke elesett, a felkelők részéről pedig a zászlót védelmező Lejb Rodal halt hősi halált. Stroop kegyetlenül megtorolta Ottó Dehmke elestét. Ott helyben parancsot adott több száz elfogott zsidó agyonlövetésére.

A németek erős támadása következtében a Muranowski téren harcoló egyik csoport az alagúton keresztül kimenekült a gettóból, s a lengyel ellenállók segítségével sikerült Otwock irányában elhagynia a várost. Április 23-án azonban Stroop katonái egy elhagyott házban rajta ütöttek és elfogták a csoportot. A másik, hét emberből álló, egység kitartott, majd másnap, az alagút bejáratát betemetve maga mögött, átment a keresztény oldalra, ahol egy padláson bújt meg. Az egyik lakó, egy Gestapo-ügynök feljelentette a bujkálókat, 22-én a csendőrség körülvette a házat, s bár a felkelők egy ideig védekeztek, többségük elesett, néhányan pedig az ellenség kezébe kerültek. A Muranowski tér védői közül egyeseknek sikerült a Nalewki utca irányába visszavonulni. A Muranowski téren még többször kiújult a felkelők küzdelme, szinte a felkelés egész időszakában hallani lehetett onnan lövöldözést.

A Muranowski téri harcok egyébként olyan emlékezetesek voltak Stroop tábornok számára, hogy még a gettó leverése után írt összefoglaló jelentésében is visszatért rájuk mint a felkelés egyik legjelentősebb eseménysorára:

„A legfontosabb zsidó harci csoport, lengyel bandákkal keverve, már az első vagy a második nap a Muranowski térre vonult vissza. Ott erősítést kapott, nagyobb számú lengyel bandita csatlakozott hozzá. Vezetői úgy tervezték, hogy minden módon megvetik a lábukat a gettóban, hogy megakadályozzák a behatolásunkat. Hogy harcra mozgósítsanak ellenünk, az egyik betonépületre zsidó és lengyel zászlót tűztek ki. Másnap mindkét zászlót sikerült megszereznie az egyik speciális rohamegységnek. A banditák elleni tűzharc során elesett Dehmke SS-Untersturmführer.”¹⁴

Érdekes az a megállapítás, amely más jelentésekben is visszatér, hogy már az első napokban a gettó harcokban lengyel ellenállók is részt vettek. Kétségtelen, hogy a lengyel ellenállási mozgalom különböző csoportjai elsősorban a Népi Gárda, de a Honi Hadsereg és más politikai erők is, az első perctől kezdve – tőlük telhetően – támogatták a felkelőket. A harcokban való részvételük arányáról nincsenek adataink. Talán egyetlen olyan későbbi információnk van, amely konkrétan a gettó területén harcoló lengyel ellenállókról szól. Eszerint április 27-én egy 18 fős, Biztonsági Korpus nevet viselő csoport Iwanski kapitány vezetésével több jelentős akciót hajtott végre a gettó területén.¹⁵ Feltehető, hogy más csoportok is behatoltak. A gettó falain kívül pedig számos támogató akció bontakozott ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

1

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

Az 1943. április 18-ról 19-re virradó éjszakán a megszállók sűrű kordonnal vették körül a varsói gettó falait. Megerősítették az őrséget: 25 méterenként állítottak fel egy-egy őrt. Nehézgéppuskák meredtek a falakra. A városrészen keresztül minden közlekedés megszűnt, a villamos sem haladt át többé a gettón. Gyakoribbá váltak az őrjáratok.

Április 19-én reggel 6 órakor megkezdődött az akció. Hogy miért éppen ezen a napon, azt csak találgatni lehet. A legtöbben arra a feltevésre hajlanak, hogy a hódítók így akarták megünnepelni a Führer születésnapját. Hitler április 20-án született. Az SS-tábornokok körében egyébként is szilárd volt a meggyőződés, hogy a gettó megtisztítása legfeljebb 2-3 napot vesz majd igénybe, tehát 20-án már eredményekről adhatnak hírt.¹

Másnap Jürgen Stroop, a varsói gettó felszámolásával frissen megbízott SS-tábornok, az alábbiakat jelentette az első nap eseményeiről Krakkóba von Krügernek, a főkormányzóság SS-főparancsnokának: „A gettó bezárása 3 órakor. 6 órakor a SS fegyveres egységei 16/850 [16 tiszt és 850 közlegény. – Sz. K.] a maradványgettó felszámolására irányítva.

A zsidók és a banditák [ez utóbbiakon a lengyel partizánokat érti. – Sz. K.] egységeinket azonnal erős fegyvertűzzel fogadták; erre előre felkészültek. A tankra és a két páncélautóra Molotov-koktélokat (benzinespalackok) dobáltak. A tank kétszer is kigyulladt. Az ellenség visszavonulásra kényszerítette támadó egységeinket. Veszteség az első támadás idején: 12 ember (6 SS-katona és 6 a trawniki egységből). 8 óra körül az egységek újabb támadást indítottak e jelentést aláíró parancsnok irányításával. Annak ellenére, hogy a korábbi tűzpárbaj talán valamivel gyengébben, de megismétlődött, sikerült a támadás eredményeképpen néhány háztömböt átfésülnünk. Elértük, hogy az ellenség a padlásokról és a magasabb pontokról visszavonult a pincékbe, bunkerekbe és csatornákba. Az átfésülés során csak 200 zsidót sikerült elfognunk. Ezt követően rohamegységeket vetettünk be az ismert bunkerek ellen, azzal a feladattal, hogy kergessék ki az ott lakókat, a bunkereket pedig semmisítsék meg. Így sikerült 300 zsidót elfognunk. Megállapítottuk, hogy a zsidók a csatornákba húzódtak. A csatornákat teljesen elárasztottuk, hogy lehetetlenné tegyük az ott-tartózkodást. 17.30 körül az egyik háztömbben nagyon erős ellenállással találtuk magunkat szembe, még géppuskájuk is volt. Egy speciális harci csoportnak sikerült az ellenfélen átjátszania magát és behatolni a házakba, de magát az ellenséget nem sikerült elcsípnie. A zsidók és bűnözők védekeztek, egyik pontról a másikra vonulva vissza. Utolsó pillanatban eltűntek a padlásokon vagy a pincéken keresztül. 20,30-kor a külső bekerítést megerősítettük. Az összes egységeket kivontuk a gettóból és a szállásukra engedtem őket. A körülzáró erőket további 250 SS-szel növeltük.”²

A gettó felszámolásának első napja tehát nagy meglepetéssel szolgált az SS-vezérkar számára. S ha Stroop jelentése enyhíteni próbálja is az elszenvedett balsikert, azt nem tagadhatja, hogy a nagy hangon meghirdetett „Grossaktion” már az első nap csúfos kudarcba fulladt. Maroknyi felkelő megállította és visszavonulásra késztette az állig felfegyverzett, világhódító hitlerista hadsereget. A megfélemlíthetetlennek vélt SS-katonák fejvesztetten menekültek. A németeknek, akár akarták, akár nem, be kellett látniuk, hogy már nem improvizációval találják szemben magukat, hanem jól szervezett felkelő hadsereggel. Stroop megpróbálta elődeire hárítani a felelősséget. Májusi jelentésében a következőket írta: „Az SS birodalmi vezetője 1943 januárjában, varsói tartózkodása idején parancsot adott a varsói körzet SS-főparancsnokának [von Sammernnek. – Sz. K.], hogy a gettóban található összes hadiüzemet a gépekkel és a munkásokkal együtt szállíttassa Lublinba. A parancs végrehajtásával szemben nagy volt az ellenállás; mind az üzemek vezetői, mind pedig a zsidók minden lehető módon akadályozták ezt az áttelepítést. Miután az SS-főparancsnokság elhatározta az üzemek kényszerkitelepítését egy három napig tartó nagy akcióval, elődöm megtette az előkészületeket és parancsot adott a művelet megkezdésére. Én személy szerint csak 1943. április 17-én érkeztem Varsóba, és a nagy akció irányítását csak 1943. április 19-én 8 órakor vettem át, miközben az már ugyanezen a napon 6 órakor beindult.”³

Hogyan is zajlottak tehát valójában az események? Mi húzódik meg Stroop rendkívül szűkszavú, szemérmes jelentése mögött? Bernard Mark kitűnő könyve és néhány kortársi visszaemlékezés segítségével felidézzük ezeket a tragikus történelmi napokat.

1943. április 18-ról 19-re virradó éjszaka a ZOB felderítői észrevették, hogy az ellenség különleges előkészületeket tesz a falakon kívül, és tevékenysége, mintha a falakon belül is megélénkült volna. A ZOB vezetősége azonnal riadókészültséget rendelt el. Hajnali 3 órakor őrszemei figyelmeztették a lakosságot a készülő veszélyre, és felszólítottak mindenkit, hogy vonuljon vissza a bunkerokba. Reggel 5 órakor a ZOB megfigyelőin kívül egyetlen lélek sem volt az utcákon. A harcosok a falakra rövid szövegű felhívásokat ragasztottak. Az egyik ezt mondta: „Zsidók! Elérkezett a megszállók elleni cselekvés, a bosszú órája. Mindenki, aki képes a fegyverviselésre, jöjjön a harcolók közé! Az öregek és az asszonyok nyújtsanak segítséget. Fegyverbe!” Számos helyen csak egy mondat került ki a falakra: „Haljunk meg tisztességgel!” – de ez a mondat 1942 nyara, Treblinka szörnyű emléke után mindennél kifejezőbb volt. S hirtelen egy messziről jól látható ponton megjelent egy fehér-piros lengyel zászló. Hogy pontosan hol is tűzték ki először, arról megoszlanak a vélemények. AGlosz Warszawyszerint valamelyik templom tornyának csúcsán a Leszno vagy a Nowolipki utcában? Utólag már nehéz kinyomozni. Hiszen a felkelés idején több helyen tűztek ki a felkelők lengyel vagy vörös zászlót (ez utóbbit Stroop zsidó zászlónak nevezte), vagy mind a kettőt együtt, s az emlékek összemosódtak. A gettó felett megjelenő nemzetiszínű lengyel zászló mindenesetre hatalmas lelkesedést váltott ki a falakon kívül is. Varsó lakossága lélegzetvisszafojtva figyelte a gettó körül kibontakozó előkészületeket.

A gettó elleni támadás tervét von Sammern Frankenegg készítette, aki úgy vélte, hogy a minden oldalról körülzárt városrészben egy erőteljesebb rajtaütéssel megtör minden ellenállást, s különösebb erőfeszítés nélkül felülkerekedhet a pár száz fegyvertelen harcoson.

Reggel 6 órakor a nalewki kapun vitte be embereit a központi gettóba. A tervek szerint egységeinek egy részét a Nalewki utcában akarta visszatartani a menekülők összefogdosására, a másik résznek pedig a Gesia majd a Zamenhof utcába kellett volna behatolnia. Motorkerékpárosok nyitották meg a sort, utánuk tankok, majd páncélautó haladt, majd ezeket teherautók követték a gyalogosokkal, s legvégül mentőautó zárta a menetet. Az akciót személyesen Sammern ezredes vezette, bár társaságában volt a trawniki tábor parancsnoka is, a kijevi zsidóság kiirtásáról hírhedtté vált Bartoschek SS-Oberscharführer, állítólag azzal a céllal, hogy átvegye az elfogott zsidókat.

Magukkal vittek egy megafonos autót is, s ezen keresztül szólították fel megadásra a lakosságot. Arra ösztönözték a gettó lakóit, hogy hagyják el a bunkereket és jelentkezzenek önként a kitelepítésre. A felhívásra azonban senki sem reagált.

A ZOB parancsnoksága három ponton koncentrálta erőit, háromszögű védővonalat alakítva ki: 1. a Nalewki és a Gesia utca torkolatánál; 2. a Zamenhof utcában; 3. Muranowska és Nalewki utca sarkán.

A Nalewki és Gesia utca kereszteződésében tehát a ZOB nagyon jól felkészült csoportja várta a közeledő német egységeket. A csoport tagjai főleg Molotov-koktélokkal és gránátokkal voltak felfegyverezve, volt néhány pisztolyuk, puskájuk és egy géppuskájuk is. Az ablakpárkányok és az erkélyek mögött húzódtak meg. A német katonák vidám énekszóval vonultak be a gettó területére, de alighogy elértek az útkereszteződésbe, gránátrobbanás és géppuskatűz fagyasztotta ajkukra az énekszót. Kiabálássá, jajszóvá változott a vidám pökhendiség. Fejvesztetten fordultak vissza, s próbáltak menekülni a váratlan támadás elől, sebesültjeiket is maguk mögött hagyva. A felkelők öröme határtalan volt. „Háromszorosan megfizettek! Háromszorosan megfizettek!” – kiabálta az egyik lány.⁴

Az SS-tisztek csak nagy nehézségek árán tudták rendezni katonáik sorait. Miután erősítés is érkezett, hátukat a gettófalaknak vetve, megpróbáltak hatalmas tüzet zúdítani a felkelőkre, hogy felülkerekedjenek a meglehetősen kínos szituáción.

Sammern egységeinek azonban nem sikerült komolyabban előrehaladniuk. Miután ugyanis tűzerejükkel visszavonulásra kényszerítették a velük szemben állókat, a Mila utca sarkán talán az előbbinél még erősebb fegyveres ellenállás tartóztatta fel őket.

A Mila utca volt a zsidó ellenállási mozgalom legerősebb bázisa. A ZOB itt erős alagútrendszert és bunkerhálózatot épített ki. A környéken elsősorban proletárok és kisiparosok laktak, ez volt a zsidó szegénység lakónegyede, így itt az ellenállási mozgalomnak talán jelentősebb pozíciói is voltak, mint máshol. A felkelők az előnyomuló német egységeket négy oldalról vették körül, és valósággal katlanba zárták. Körülbelül kétórás küzdelem után a ZOB egységei hatalmas sikert értek el: Sammernt és egységeit kiszorították a gettó területéről.

Sammern teljesen elvesztette a fejét. Noha kémeinek jelentéseiből pontosan tudhatta előre, hogy a gettó ellenállásra készül, ezt mégsem vette komolyan, s az erős ellenállást tapasztalva teljesen kétségbeesett. Kétségbeesésében az alig egy-két napja Varsóba érkezett Stroophoz rohant, akiről pedig sejtette, hogy az ő leváltására küldték oda. „A gettóban minden elveszett – közölte -, már nem vagyunk bent, nem is tudunk behatolni, sebesültjeink és halottaink vannak.”⁵ Riasztani akarta Krakkót, küldjenek repülőgépeket, büntetésül bombázzák le a zsidó városrészt. Stroop, aki egyébként nem állhatta Sammernt és a korábbi balsikereket is az ő ügyetlenségével, korruptságával és alkalmatlanságával magyarázta, elvetette ezt a megoldást, de azonnal átvette a parancsnokságot, s a gettóba ment, hogy személyes jelenlétével köszörülje ki a csorbát és járuljon hozzá az akció sikeréhez.

Stroop reggel 8 óra körül vette át a parancsnokságot. Miután közölte az egységekkel a változást, leült a Judenrat épülete mellett egy fa alá a Zamenhof utcánál, és elkezdte osztogatni a parancsokat. „Mindenképpen be kell hatolni a gettó főutcájára és meg kell szállni” – jelentette ki. De csakhamar ott kellett hagynia kellemes harcálláspontját, mert őt magát is erős tűz alá vették. A hitlerista törzsnek ettől kezdve vigyáznia kellett a tábornok biztonságára. Stroop ezután már csak erős kísérettel jelent meg a gettóban. Annál is inkább, mert hírszerzői tudomására hozták, hogy az ellenállók merényletet terveznek ellene. A hadműveletek vezérkarát Stroop kénytelen volt áttenni a falon kívülre, a gettó közelében levő Zelezna utcába.⁶

Stroop 8 óra után felújította a támadást a Zamenhof utcai ellenállási csoport ellen. A gyalogsági akciót erős tüzérségi tűzzel támogatta. A tüzérséget a shopok és a központi gettó között levő lakatlan házak között állította fel. De már a kezdet kezdetén tapasztalnia kellett, hogy hasonló nehézségekkel találja szemben magát, mint Sammern. A Zamenhof utca 29. számú ház ablakából gránátok hullottak. A zsidó ellenállók újabb csoportja támadt a hitleristákra, újabb katonák estek el. Stroop azonban kemény kézzel irányította saját egységeit, és végül sikerült felülkerekednie. A Zamenhof utca 29-ből a felkelők kénytelenek voltak visszavonulni.

Stroop déli 12 órakor a Nalewki és a Gesia utca torkolatánál elhelyezkedő felkelő csoport ellen próbált újabb támadást intézni. Két oldalról igyekezett harapófogóba fogni. Katonái, a korábbi tapasztalatokból okulva, most már a falhoz lapulva haladtak előre, egy részük pedig a tankok mögé húzódott. A tüzérségi tűz védelmében Stroop matracokból barikádot építtetett a Nalewki és Franciszkanska utca sarkán, és így három oldalról támadta a felkelőket. Ezek az erősödő tüzérségi tűzben mind nehezebb helyzetbe kerültek, fogyott a lőszerük, de kitartottak, sőt a padlásokon keresztül újabb és újabb pozíciókat foglaltak el, s gárántokkal szétverték az ellenség barikádját. A németeknek sikerült behatolniuk a Gesia utca 12. és 14. számú házba, s így a felkelőkhöz hasonló pozíciókat tudtak elfoglalni. Ezt követően a Nalewki utca 37. számú ház és a Gesia utcai házak padlásai között tűzharc bontakozott ki. Stroop kénytelen volt bevetni a légierőt is. A Gesia utca sarkán levő figyelőállásából utasította a repülőket, merre támadjanak.

Végül az ellenállók visszavonultak. A Nalewki utcai harcokban elesett néhány felkelő is, köztük az egyik csoport parancsnoka, Henryk Zylberg, az LMP tagja. A Nalewki-Gesia utcai csoport hat órán keresztül állt ellen. Mielőtt visszavonultak volna, felrobbantották a Nalewki utca 33. szám alatti nagy német raktárt. Teljesítették a ZOB parancsnokságának azt az utasítását, hogy nem szabad semmilyen értéket hátrahagyni, nehogy valami is a németek kezére jusson. Inkább váljon minden füstté.⁷

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A harc súlypontja: Sztálingrád

A szovjet hadvezetés számára már 1942. július közepén világossá vált, hogy az ellenség a Volgához tör Sztálingrádnál, és igyekszik elfoglalni az országnak ezt az iparilag és hadászatilag igen fontos körzetét. Július 14-én a sztálingrádi területen bevezették a hadiállapotot.

Sztálingrád körzetének elfoglalása azt a nagy veszélyt jelentette, hogy elvész az utolsó közlekedési útvonal, amely a Szovjetunió központi körzeteit a Kaukázussal összeköti. Éppen itt vezetett az ország fő ütőere, amelyen a hadsereg és a népgazdaság számára nélkülözhetetlen bakui olajat szállították.

Sztálingrád, a polgárháború hős városa, a Volga-vidék iparának szíve a Volga mentén 100 000 négyzetkilométernyi területen kibontakozó grandiózus csata középpontjává vált.

A harcoló hadsereg rendkívül súlyos helyzetbe került. A Délnyugati és Déli Front visszavonuló csapatai már képtelenek voltak feltartóztatni az ellenség nyomását és megakadályozni kijutását a Volgához. Erőik a végletekig kimerültek.

A növekvő veszély elhárítása érdekében az Állami Honvédelmi Bizottság és a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása sürgős intézkedéseket tett az ellenség visszaverésének megszervezésére.

Még június végén-július elején felújították a Volga és a Don között 1941 őszén megkezdett sztálingrádi védelmi övezet építését. A helyi párt- és szovjetszervek felhívására naponta több tízezer sztálingrádi vett részt ennek az övezetnek az építésében.

„1941 októberétől 1943 februárjáig a védelmi létesítményeken összességében 225 000 munkás, kolhozparaszt, hivatalnok, háztartásbeli és diák dolgozott. Ide irányítottak 9000 lovas kocsit, több mint 1000 gépkocsit és 392 traktort.

A kiépített terepszakasz teljes hosszúságában mintegy 3860 kilométer volt, s összesen 21,5 millió köbméter földet mozgattak meg. A legfontosabb irányokban 1863 kilométer hosszúságban harckocsiárkokat, harckocsifalakat és ellenfalakat, valamint 203 500 tűzfészket rendeztek be. Ehhez 19,75 millió köbméter földet emeltek ki” – írta „A sztálingrádi pártszervezet a kemény megpróbáltatások napjaiban” című emlékiratában A. Sz. Csujanov, a sztálingrádi területi és városi pártbizottság egykori első titkára.

Július 20-án a városi pártaktíva gyűlésén A. Sz. Csujanov ismertette az SZK(b)P Központi Bizottságának utasításait, amelyek elrendelték, hogy növelni kell a hadiipari termékek – különösen a harckocsik – gyártását, és további pótlólagos intézkedéseket kell tenni a Volgához vezető utak megerősítésére.

A katonai parancsnokság hatékony intézkedéseket tett a sztálingrádi irány lezárására. A Sztálingrádhoz vezető távoli megközelítési útvonalakon, a Don mellett és a nagy folyókanyarban, 50 kilométeres sávban a tartalék hadseregek – a 63., 62. és 64. hadsereg⁶ – A 63. hadseregnek V. I. Kuznyecov tábornok, a 62. hadseregnek augusztus 3-ig V. J. Kolpakcsi, szeptember 5-ig A. I. Lopatyin, majd V. I. Csujkov tábornok volt a parancsnoka, míg a 64. hadseregnek augusztus 4-ig V. I. Csujkov, azután M. Sz. Sumilov tábornok.* – bontakoztak szét. Július 12-én a Délnyugati Front csapatainak és tábori vezetésének bázisán létrehozták a Sztálingrádi Frontot Sz. K. Tyimosenko marsall parancsnoksága alatt. E front egyesítette a fenti három tartalék hadsereget, valamint a Délnyugati Front Don mögé visszavonult 21. hadseregét és 8. légi hadseregét.

A Sztálingrádi Frontnak azt a feladatot adták, hogy állítsa meg és ne engedje a Volgához az ellenséget. Július második felében a front állományába osztották be az egykori Délnyugati Front épen maradt és oda visszavonult 28., 38. és 57. hadseregének egységeit, valamint a Sztálingrád körzetében megalakult 1. és 4. harckocsihadsereget. A front hadműveleti alárendeltségébe került még a Volgai Katonai Flottilla is.

Július 17-én a sztálingrádi irányban megindult a 6. német hadsereg támadása. A korábban ebben az irányban harcoló 4. páncéloshadsereget a Kaukázus felé fordították, és átadták az „A” csoportnak. Ez azt bizonyította, hogy a hitleristák túlértékelték a délen elért sikereiket.

Július 17-én a 6. hadsereg elővédjei harcba léptek a Csir-folyó mentén a Sztálingrádi Fronthoz tartozó 62. és 64. hadsereg elővédosztagaival. Ezek a harcok egyben a nagy sztálingrádi csatának a kezdetét jelentették. Hat napon át vívtak hősi küzdelmet a szovjet elővédosztagok harcosai. Makacsságukkal és szívósságukkal szertefoszlatták az ellenség illúzióit, azt a reményét, hogy könnyen és gyorsan eljut Sztálingrádhoz. Az ellenségnek meg kellett erősítenie 5. hadseregét részint az „A” csoporttól, részint a Voronyezs alól kivont hadosztályokkal. Amint a szovjet elővédosztagok visszavonultak a fő védőöv előre berendezett állásaiba, a Sztálingrádi Front ellen már a hitlerista Wehrmacht legjobb 18 hadosztálya tevékenykedett.

Az erő- és eszközfölény az ellenség oldalán volt. Az is előnyére szolgált, hogy a szovjet csapatoknál igen kevés volt a páncéltörő és légvédelmi tüzérség, és több hadosztály lőszerhiánnyal küzdött. A hadosztályok többsége a főhadiszállás tartalékából érkezett, s ezért nem rendelkezett harci tapasztalatokkal. A védelmi terepszakaszok műszakilag gyengén voltak kiépítve.

Ilyen körülmények között kezdte meg az ütközetet a Sztálingrádi Front a nagy Don-kanyarban. Ez az ütközet augusztus 10-ig tartott, és a sztálingrádi védelmi hadművelet első szakaszát jelentette. Ezekben a napokban az ellenség többször megpróbálta áttörni a védelmet, bekeríteni a Don jobb partján levő szovjet csapatokat, lendületes rohammal elérni a Volgát, és menetből elfoglalni Sztálingrádot. Ám a Sztálingrádi Front harcosainak hősies ellenállása keresztülhúzta a fasiszta hadvezetés számításait. A hitlerista csapatok hosszú és véres harcokra kényszerültek. A július 23-tól augusztus 10-ig tartó 19 napos ütközetben mindössze 60-80 kilométert tudtak előrenyomulni, s Kalacs és Abganyerovo körzetében elérték Sztálingrád külső védelmi övezetét.

A nagy Don-kanyarban vívott harcok során vitézül küzdöttek a 62. és a 64. hadsereg csapatai, valamint K. Sz. Moszkalenko tábornok 1. harckocsihadserege és V. D. Krjucsenkin tábornok 4. harckocsihadserege. E két utóbbit még a teljes megszervezés befejezése előtt vetették ütközetbe. Július 25-27-e között a két harckocsihadsereg sikeres ellencsapásokat mért az ellenségre, A. M. Vaszilevszkij tábornok, vezérkari főnök általános irányításával, aki mint a főhadiszállás képviselője, július 23-án érkezett Sztálingrád körzetébe. Az ellenséget megállították a sztálingrádi védelem külső vonalánál, így az átmenetileg beszüntette támadását.

A hitleristák azonban nem törődtek bele abba, hogy meghiúsult a tervük, Sztálingrád egy lendületből való elérése. Minthogy a nyugatról és délnyugatról mért csapásokkal nem értek el eredményt, a német fasiszta hadvezetés elhatározta: két találkozó irányú erős csapással tör ki a Volgához és foglalja el Sztálingrádot. A két csapás a következő volt: Trjohosztrovszkaja körzetéből keleti irányban a 6. hadsereg és Abganyerovo körzetéből észak felé a 4. páncéloshadsereg erőivel. Ennek az elgondolásnak az értelmében készítette elő hét napon át a „B” hadseregcsoport parancsnoksága az új hadműveletet.

A sztálingrádi védelemre készülve a szovjet hadvezetés több sürgős intézkedést foganatosított. Augusztus 9-én a főhadiszállás helyrehozta az augusztus 5-én elkövetett hibát, vagyis, hogy a Sztálingrádi Frontot felosztotta két önálló frontseregtestre: a tulajdonképpeni Sztálingrádi Frontra V. N. Gordov tábornok vezetésével és a Délkeleti Frontra A. I. Jerjomenko tábornok parancsnoksága alatt. E napon direktívát adtak ki a Sztálingrád alatt tevékenykedő frontok egységes vezetésére, és arra, hogy a Sztálingrádi Front a továbbiakban a Délkeleti Front parancsnokának, A. I. Jerjomenkónak alárendeltségébe tartozik. Augusztus 13-án N. Sz. Hruscsovot kinevezték a Sztálingrádi és a Délkeleti Front haditanácsának tagjává.

Andrej Ivanovics Jerjomenko paraszti családból származott. 1918-ban lett a párt tagja, s amikor szervezni kezdték a Vörös Hadsereget, rögtön önként belépett. A polgárháború végén hadosztályparancsnok volt. A két háború között fontos parancsnoki posztokon teljesített szolgálatot a fegyveres erőknél. Közvetlenül a Nagy Honvédő Háború előtt hadseregparancsnok volt a Távol-Keleten. Az 1941-es szmolenszki ütközet napjaiban a Nyugati Front parancsnokhelyettesi beosztását töltötte be. Később, Moszkva hősi védelmének idején, hozzáértéssel irányította a Brjanszki Front csapatait. Amikor kinevezték a Sztálingrádnál levő front parancsnokává, A. I. Jerjomenko már gazdag tapasztalatokkal rendelkezett a hadműveleti seregtestek vezetése terén.

Augusztus 8. és 15. között a Délkeleti és a Sztálingrádi Frontnál befejezték a védelmi terepszakaszok erődítési munkáit és az anyagi erők összpontosítását. Előkészítették a védelemre a belső és a külső védelmi övezetet, kibontakoztak a védelmi jellegű munkák magában a városban, és új tartalékokat vontak a városhoz. A sztálingrádi irányban védő csapatok helyzete észrevehetően megszilárdult. Intézkedtek, hogy a sztálingrádi gyárak fokozzák a fegyverzet és a harci technikai eszközök, különösen a harckocsik gyártását. A gyárak, a közlekedési csomópontok és a volgai vízi szállítás munkájának irányítására megérkezett a Szovjetunió Népbiztosi Tanácsának képviselője, V. A. Malisev és több más felelős beosztású személy.

1942. augusztus 12-én a Délkeleti Front haditanácsa megbeszélést tartott, amelyen részt vett J. N. Fjodorenko tábornok, a Honvédelmi Népbiztosság páncélos csapatainak főcsoportfőnöke, A. A. Goregljada, a harckocsiipari népbiztos helyettese, A. Sz. Csujanov, a városi védelmi bizottság elnöke, K. A. Zadorozsnij, a Sztálingrádi Traktorgyár igazgatója és A. M. Saposnyikov, a párt Központi Bizottságának gyári pártszervezője. Ezen a megbeszélésen a haditanács a következő harci feladatot állította a pártszervezet elé: 7-9 nap alatt kettőzzék meg a város gyárai a harckocsigyártást. Mire a döntő harcok megkezdődtek a város távoli megközelítési útvonalain, ezt a feladatot teljesítették. Az arcvonal megkapta a sztálingrádiaktól a megígért mennyiségű harckocsit.

A helyzet azonban továbbra is rendkívül feszült volt. A hitlerista csapatok nyugat felől 60-70 kilométerre, dél felől mindössze 20-30 kilométerre álltak a várostól. Az erőviszonyok mind a szárazföldön, mind pedig a levegőben az ellenségnek kedveztek. Mert ha az élőerők vonatkozásában az erőviszonyok egyenlőek voltak is, a tüzérség és a repülőerők mennyiségét tekintve az ellenség kétszeresen, harckocsikban négyszeresen múlt felül bennünket. A kevés vasútvonal, amelyet az ellenséges légierő egyébként is állandóan támadott, korlátozta a főhadiszállás által a Sztálingrád körzetébe folyamatosan küldött tartalékok összpontosítását. A két front hatalmas, 800 kilométeres sávban védett, miközben igen nagy hiányt szenvedett emberben és tüzérségben.

A fasiszta csapatok fölényre tettek szert élőerőben és eszközökben, s megragadták a kezdeményezést is. Nagy mennyiségű szállító gépkocsival rendelkeztek, s ez jelentős fölényt biztosított nekik a manőverezés terén.

Ilyen körülmények között bontakozott ki augusztus 15. és 17. között a harc a védelmi övezetekben, és változatlan hevességgel tartott szeptember 12-ig. A szovjet csapatoknak ez a Sztálingrádba vezető közeli utakon vívott elkeseredett küzdelme alkotta a sztálingrádi védelmi hadművelet második szakaszát. Augusztus 15-től kezdték visszaverni a Sztálingrádi Front csapatai a 6. hadsereg északnyugat felől jövő támadását, míg a városba délnyugat felől vezető útvonalakon augusztus 17-től kezdték meg a harcot a Délkeleti Front csapatai az ellenség 4. páncéloshadseregével.

Augusztus 23-a a súlyos védelmi ütközet egyik emlékezetes napja lett a sztálingrádi védők számára. Ezen a napon a 6. hadsereg 14. páncélos hadteste Sztálingrádtól északra, Rinok település körzetében elérte a Volgát, és a városban védő 62. hadsereget elvágta a Sztálingrádi Front többi erőitől.⁷ – Ennek következtében augusztus 29-én a 62. hadsereget átadták a Délkeleti Frontnak.*

A német légierő barbár módon bombázta Sztálingrádot. Azon a napon az ellenséges légi kalózok több mint 2000 bevetésben támadták a várost. Áldozataik békés lakosok voltak; iparvállalatokat és kulturális értékeket semmisítettek meg.

A fasiszták biztosak voltak benne, hogy gyorsan győzni fognak; úgy vélték, hamarosan elérik a délen folyó nyári támadás céljait. Igyekeztek „véglegesen megoldani” Leningrád sorsát is. A szárazföldi csapatok vezérkara még július 19-én parancsot adott a Leningrád elleni támadásra; követelte, hogy foglalják el a várost, a várostól északra lépjenek kapcsolatba a finnekkel, s ennek eredményeképpen kapcsolják ki a harcból a szovjet Balti Flottát.

Manstein 11. hadseregét – amelyet a korábbi tervek szerint át akartak dobni Kubánba – most északnak irányították, hogy „foglalja el Leningrádot, ezzel szabadítsa fel a Karél-félszigeten levő finn hadosztályokat, s teremtse meg a szárazföldi összeköttetést Finnországgal”. A Leningrád elleni támadást augusztus 23-án vitatták meg a Wehrmacht főhadiszállásán. Itt határozták meg a hadművelet célját is: az első szakaszban elvágni Leningrádot, és kapcsolatot létesíteni a finnekkel, a második szakaszban bevenni és a földdel egyenlővé tenni a várost.

Így hangzott a nácik „ítélete” a magát megadni nem akaró város felett. A Leningrád elleni következő roham kezdetét a hitleristák szeptember 14-re tették, abban reménykedve, hogy addigra megtörik Sztálingrád védőinek akaratát. A Goebbels hivatalának ellenőrzése alatt álló nyugat-európai sajtóorgánumok, a város elestét várva, már előkészítették speciális különkiadásukat. Az egyik ilyen belga különkiadáshoz, a „Légion”-hoz, szeptember 16-i dátummal, öles betűkkel a következőket szedték ki: „Elesett Sztálingrád. Hetekig tartó elkeseredett csaták után az európai csapatok megtörve a szovjet hadseregek ádáz ellenállását, ma elfoglalták az orosz védelem utolsó védőbástyáját.” De az ilyenfajta közlemények kinyomtatására nem került sor, mert a szovjet csapatok védelme erősebbnek bizonyult a német támadásnál.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

4

1. Fejezet

„Varsó zsidó lakossága védekezik”

Egy másik érdekes írás, Bemard Borg visszaemlékezése, már az áprilisi felkelés közvetlen előzményeibe, a felkészülés folyamatába nyújt betekintést. Borg leírja, hogy az ő körzetükben, amelyet a Leszno-Smocza-Nowolipie utcát határolta, körülbelül 150 aktív harcosból álló ZOB-szervezet tevékenykedett. Volt ott még néhány másik laza csoport is; ezek nem álltak szervezetileg kapcsolatban a ZOB-bal, de támogatták. Összesen 13 harci csoport alakult a környéken. Fegyverzetük igen vegyes volt, sok esetben csak késekkel szerelték fel magukat. Rádiójuk is volt a Leszno utca 72. szám alatti házban. Egy elvtárs mindig mellette ült. A híreket sokszorosították és naponta több száz példányban szétküldték. „A központi gettóban fejlettebb volt a nyomdatechnika – írja Borg. – Ott könnyebben és nagyobb példányszámban nyomtattak, mint a gettó többi részében. Az utolsó napig kapcsolatban álltunk a lengyelekkel. A találkozóhely a Chlodna utca 49. volt, ahol összekötőnket egy lengyel elvtárs, Kowalski várta. Az egyik legjobb összekötő Tolek elvtárs volt (a másik nevére nem emlékszem). Utolsó napig csempészte a fegyvereket és az irodalmat az árja oldalról a gettóba.

… Az egyik fagyos estén – írja a továbbiakban Borg úgy január vége felé, mi, a ZOB egységében levő LMP tagjai, összegyűltünk Halinka Rochman lakásán, a Leszno utca 42. számú házban. A fegyverek kezeléséről terveztek előadást. Heten voltunk … Tudtuk, hogy ma valami új dologról lesz szó. Mint minden előadás előtt, kis időt a politikai és szervezeti kérdések megbeszélésére fordítottunk. A bevezetés után megtudtuk, hogy egy újfajta »tojással« (kézigránáttal) fogunk megismerkedni. Mindnyájan félkörben közelebb húzódtunk az asztalhoz, szabad helyet hagyva Janeknak (Szwarcfus). A táncoló fénynyelv újra és újra megvilágította Janek karcsú, szép, magas alakját, felfelé fésült világosszőke haját, hosszúkás, sápadt arcát, kék szemeit … »Mielőtt rátérünk a dolgokra, valamit el kell mondanom« – kezdte Janek, és értékelte a varsói gettóban lezajlott januári harcok tapasztalatait. Mint katonai szakértő meghatározta a fő irányokat. Elmondta, feltétlenül szükséges, hogy valamennyi harci csoport kaszárnyába vonuljon, hogy az ellenség hirtelen támadása esetén gyorsan mozgatni lehessen a szervezetet. Azután majd az ellenség elleni gyors támadás és gyors visszavonulás taktikáját kell alkalmazni, lehetőleg elkerülve az állóharcot. A harcnak mindig tömegesnek kell lennie, egyéni akciókra nem kerülhet sor, nehogy megismétlődjék, ami a januári harcok alatt történt …

A januári harcok után világossá vált, hogy ez csak kezdetét jelentette a varsói gettó végső megsemmisítésének. Pártbizottságunk a Többens- és Schultz-gyár területén elhatározta: gyors tempóban egybegyűjti a Zsidó Harci Szervezet tagjait, általános és gyors katonai kiképzést szervez, elkészíti a terveket, megteremti a fegyver- és élelmiszer-ellátás feltételeit. Szwarcfus és Hersz Kawe kapta a megbízást a harci tervek kidolgozására és a katonai felkészítésre. Janek Szwarcfus volt a Többens- és Schultz-terület tényleges parancsnoka.”²⁷

A Borg visszaemlékezésében szereplő Janek Szwarcfus joggal bírálta a januári taktikát. A harcok ekkor főként az egyéni találékonyságra és önfeláldozásra épültek. Ez természetesen sokkal nagyobb áldozatot követel, mint a jól szervezett tömegharc. A kegyetlen, embertelen, gőgös ellenség mégis megtorpanásra kényszerült. Félbe kellett szakítania tervezett akcióját. Legalább 20 német SS és csendőr elesett, 50 pedig megsebesült. S ha ez a veszteség nem is volt arányban az elhurcolt zsidók számával, és a harcolók veszteségeivel, mindez azt bizonyította, hogy a varsói gettó talpra állt, kész az ellenség akcióinak visszaverésére. „Varsó zsidó lakossága január 18-tól kezdve állandó harcban áll a megszállókkal és kiszolgálóikkal”- állapította meg a ZOB vezetősége.²⁸

Mint a fent idézett visszaemlékezésből kiderült, a vezetés a januári harcokból levonta a kellő tanulságokat. Hozzálátott a megfelelő taktika kidolgozásához, amely a sajátos helyzetben sokszoros túlerővel támadó ellenséggel szemben valami védelmet biztosíthat és hatásos lehet. Új és új erőket szerveztek be, s ezúttal nem is nehezen, mert a januári események bizalmat és szeretetet ébresztettek a ZOB egységei iránt.

A katonai és a politikai felkészítés mellett a ZOB parancsnoksága azzal is ébren tartotta az ellenállás szellemét és bizonyította harci elszántságát, hogy állandó kemény harcot folytatott az árulók ellen. Továbbra is végrehajtottak népítéleteket a Gestapo zsidó ügynökei a zsidó rendőrség tagjai ellen. A rendőröket, az SS tagjait, a gestapósokat félelem fogta el, ha erősebb őrizet nélkül léptek ki a gettó utcáira.

Ez a pánikhangulat egyébként erősödött az ellenállási mozgalom hatása alatt, s a gettó falain kívül is szinte az egész főkormányzóság területén érzékelhető volt. Hans Frank már az1942. december 9-i kormányülésen arról panaszkodott, hogy „állandóan növekszik a minden németet fenyegető veszély … Talán be kellene vezetni azt az elvet, hogy a németeknek nem szabad egyedül mutatkozniuk esténként a kivilágítatlan helyeken.”²⁹

Himmler mindenesetre elérkezettnek látta az időt arra, hogy végre érvényt szerezzen a német kormány korábbi döntésének. 1943. február 16-án egyidejűleg utasította Oswald Pohl SS- Obergruppenführert, az SS gazdasági hivatalának vezetőjét és Krügert, a főkormányzóság SS-egységeinek főparancsnokát a varsói gettó teljes likvidálására és az összes értékek elszállítására.

„1. Elrendelem, hogy a varsói gettóban koncentrációs tábort létesítsenek.

2. Minden Varsóban élő zsidót át kell vinni ebbe a táborba, a zsidóknak tilos magánvállalatoknál dolgozni.
3. A varsói gettóban működő eddigi magánvállalatokat áttelepítik a koncentrációs táborba (állami vállalatokként).
4. Az egész varsói koncentrációs tábort üzemeivel és lakóival együtt a lehető leggyorsabban át kell telepíteni Lublinba és környékére, lehetőleg úgy, hogy a termelés ne szenvedjen károsodást.”³⁰

A Krügernek küldött utasítás még azt is tartalmazza, hogy az intézkedést biztonsági okok indokolják. „A gettó elpusztítására és koncentrációs tábor alakítására azért van szükség, mert másként soha nem fogunk Varsóban nyugalmat elérni …”³¹

A varsói gettó ellen hozott halálos ítéletek sorában kétségtelenül ez volt a végső. A gettó sorsa végleg megpecsételődött.

A végrehajtás tervének kidolgozásával Pohlt és Krügert bízták meg. Krügernek az embereket kellett megsemmisítenie, Pohlnak az anyagi javakat összegyűjtenie.

A német hatóságok igen óvatosan láttak hozzá az emberek és a gépek átszállításához. Először a Hallmann-asztalosüzemeket akarták áttelepíteni, amelyet a kovácsműhely követett volna. Többens gyártulajdonosnak azonban – aki az áttelepítés irányítását magára vállalta – csalódnia kellett. Az asztalosműhely ezer dolgozója közül alig 20-30 jelentkezett az önkéntes kitelepítésre. A ZOB csoportjai pedig, hogy megakadályozzák az értékes gépek és nyersanyag elszállítását, az egyik február végi éjszakán felgyújtották a szállításra előkészített nyersanyagot és gépeket, súlyos milliókkal károsítva meg a német vállalatokat.

Eredménytelenül végződtek a többi üzem kitelepítésére irányuló kísérletek is. Február végén, márciusban megszaporodtak és mind nagyobb visszhangot váltottak ki a szabotázsakciók. Március 13-án pedig olyan eseményekre került sor a gettóban, amelyek nemcsak a ZOB, hanem talán még inkább a megszállók számára szolgáltak figyelmeztetőül.

A dolog úgy indult, hogy a megszállók meg akarták félemlíteni a gettó lakosságát. 13-án 2 és 4 óra között e célból a gestapós Brandt „pacifikációs” akciót hajtott végre. A Mila, Zamenhof és Nalewka utca által bezárt körzetekben minden arra haladót lelőttek, kikergették az embereket a lakásokból, s velük is végeztek. 200 embert, közöttük 14 gyereket gyilkoltak meg. A ZOB gyorsan akcióba lépett. Feltartóztatta és kizavarta a gettóból azt az 50 SS-t, akiket von Sammern erősítésül küldött. Így Brandt emberei kénytelenek voltak elhagyni a gettó területét, amit a ZOB újabb, a januári akcióhoz hasonló jelentőségű sikerként könyvelhetett el.³²

Ezekben a hetekben sokkal szorosabbá vált az együttműködés mind a gettó területén szerveződött ellenállási csoportok között, mind pedig a ZOB és a lengyel ellenállás között. Ennek egyik megnyilvánulása volt az a felhívás, amely „A zsidó fiatalok levele a falon túli elvtársakhoz” címet viselte, s a közös cél és a közös harc jegyében íródott. Hozzá hasonlót mindkét fél részéről többet is idézhetnénk. De tükröződött ez abban is, hogy a harcosok nagy része, akiknek lett volna lehetőségük és voltak is kapcsolataik ahhoz, hogy kimeneküljenek a gettóból, vállalták az ottmaradást és a közös harcot.

Márciusban, áprilisban a varsói gettó lényegében már a ZOB kezében volt. Tekintélye a zsidó lakosság egészében szinte osztatlanná lett. A ZOB parancsnoksága jól látta, hogy már csak napok kérdése a végső összecsapás, de azzal is tisztában volt, hogy súlyos, egyenlőtlen harcot kell vállalnia. Mint számára egyetlen kedvező tényezővel, csakis a város topográfiai helyzetével számolhatott, amit pontosan ismert. A gettó szűk utcácskái, átjáróházai az ellenállóknak kedveztek, bár sokszor akadályozták is a menekülést. Éppen ezért a zsidó ellenállás vezetői kettős taktikát dolgoztak ki. Úgy tervezték, hogy a harcok első fázisát a föld felett vívják meg, a második fázist viszont a föld alá húzódva, a bunkerekben, a föld alatti folyosórendszerben, partizántaktikát alkalmazva.

A ZOB parancsnoksága – a felkelés vezetősége – négy fő egységre oszlott. Az első egység a gettó központi részét, a Nalewki, Gesia, Mila, Wolynska és Stawki utca által bezárt részt tartotta megfigyelés alatt. Ebben a csoportban volt Fondaminski, a LMP gettóbizottságának titkára és a ZOB két parancsnoka, Anielewicz és Rojzenfeld.

A második egység Jurek Grynszpan, Sara Zagiel, Edelman és Berlinski vezetésével a kefeüzemek területét ellenőrizte. A harmadik egység Eliasz Gutkowski irányításával a Muranówski téren vette be magát. A negyedik az ún. termelő gettóban helyezkedett el (Leszno, Nowolipia, Karmelicka utca); itt harcolt Szache Fajngold, Róza Rozenfeld, Hersz Kawe, Jan Szwarcfus, Dawid Nowodworski, Eliazar Geller stb. Az egységek kisebb harci csoportokra oszlottak. Hogy milyen erőt képviselt a ZOB a felkelést megelőzően, arra nézve nagyon eltérnek az adatok. Januárban 50 csoport volt, ebből 5 maradt. Márciusban 22 csoportról írnak, csoportonként 20-30 fővel, ami körülbelül 600 szervezett harcost jelentett. Ez a szám később változott, és nincs benne a ZOB-hoz nem csatlakozott ellenállók száma, akik szintén lehettek pár százan. Mindenesetre számuk elenyésző volt Sammern – majd Stroop – több ezres, jól felfegyverzett és mindenre elszánt egységeivel, ágyúival, tankjaival és repülőgépeivel szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!