A sztálingrádi csata előtörténete

Az „Edelweiss”-terv kudarca – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Az „Edelweiss”-terv kudarca

Mint már említettük, a sztálingrádi csatával egy időben bontakozott ki a nem kevésbé heves észak-kaukázusi ütközet. A Kaukázus elfoglalásának terve az „Edelweiss” (Havasi gyopár) fedőnevet kapta. A hitleristák arra számítottak, hogy e terv megvalósításával nemcsak egy fontos gazdasági problémát, hanem egy külpolitikai feladatot is megoldhatnak, nevezetesen rávehetik Törökországot az antifasiszta koalíció elleni hadba lépésre. A német hadvezetés azt remélte, hogy a Kaukázuson átjutva közvetlen kapcsolatot teremthet a török hadsereggel. Törökország készült a Szovjetunió elleni háborúra, 1942 nyarára megkétszerezte a Kaukázuson túl határai mentén levő csapatainak számát, s már mintegy 26 hadosztályt tartott ott.

A Kaukázus gyors elfoglalásának tervében a németek arra is számítottak, hogy az Észak-Kaukázus és a Kaukázusontúl népei között fellángol a nemzeti gyűlölködés, hogy széthullanak a kaukázusontúli szovjet köztársaságok, és ennek következtében meggyengül az ország déli részén a szovjet csapatok hátországa.

Július 25-én, amikor megindult a harc a Kaukázusért, a Déli Frontnak a kaukázusi irányban levő csapatai ellen az „A” német hadseregcsoport 1. és 4. páncéloshadserege, valamint 17. hadserege támadott, amelyek addigra elérték a Don alsó szakaszát, és hídfőket létesítettek annak bal partján. A 11. német hadsereg, amely ugyancsak e hadseregcsoport állományába tartozott, a Krímben volt. A Déli Front védelmi sávjában az ellenségnek összesen 19 hadosztálya támadott, vagyis jóval nagyobb erők, mint amennyivel a Déli Front rendelkezett.

Miután sikertelenül végződtek azok a kísérletek, hogy a szovjet csapatokat a Dontól északra bekerítsék, a német fasiszta hadvezetés a Déli Front csapatait a Don és a Kubán között akarta bekeríteni és megsemmisíteni. Az 1942. július 23-i 35. számú direktívájában megállapította: „Az »A« hadseregcsoportnak az a legközelebbi feladata, hogy a Rosztovtól délre és délkeletre fekvő térségben bekerítse és megsemmisítse a Don mögé visszahúzódott ellenséget.” Ezenkívül tervbe vették, hogy átkelnek a Kercsi-szoroson, és a 11. hadsereg egyik hadteste a Tamany-félszigeten át csapást mér Krasznodar irányában. E feladat megoldása után azt tervezték, hogy a 17. hadsereg Novorosszijszk és Tuapsze felé támadva kijut a Fekete-tenger partjára, itt kifejleszti a csapást Szuhumi és Batumi felé, majd eljut a Kaukázuson túlra; az 1. páncéloshadsereg pedig délkeleti irányban támadva elfoglalja Groznijt, Mahacskalát és Bakut. Azt is tervezték, hogy támadásba lendülnek a Kaukázus fő láncának hágóin át Tbiliszi és Kutaiszi felé.

Ily módon tehát a hitlerista hadvezetés elképzelése az volt, hogy a Kaukázus fő láncának nyugatról és keletről való megkerülésével elfoglalja Észak-Kaukázust és a Kaukázusontúlt, ugyanakkor erőinek egy részével átkel a hágókon.

A Déli és az Észak-kaukázusi Front csapatainak harcai 1942. július 26. és augusztus 17. között bontakoztak ki a Don és a Kaukázus fő láncának előhegyei között.

A német fasiszta csapatok miután harckocsijaik és tüzérségük átkelt, július 26-án megindították a támadást a folyó bal partján levő hídfőikből. A Déli Front csapatai az ellenség nyomására kénytelenek voltak harcolva visszavonulni déli irányban. Július 28-ra lényegesen rosszabbodott a front közepén és balszárnyán levő csapatok helyzete. Az ellenség jelentős erőfölényt biztosított magának azzal, hogy két hadtestének magasabbegységei addigra átkeltek a Don bal partjára. Ugyanezen a napon az ellenséges csapatok elérték a Kagalnyik folyót és a Manics-csatornát, és Veszjolij község körzetében birtokukba vették a csatorna átkelőhelyeit. Reálissá vált a veszély, hogy az ellenség betör a Kaukázusba.

Az erőfeszítések egyesítése és az Észak-Kaukázusban harcoló csapatok vezetésének megjavítása érdekében a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása július 28-án elrendelte, hogy a Déli és az Észak-kaukázusi Frontot egy fronttá – az Észak-kaukázusi Fronttá – egyesítsék. Frontparancsnokká Sz. M. Bugyonnij marsallt, a front törzsfőnökévé A. I. Antonov tábornokot nevezték ki.

Alekszej Innokentyevics Antonov a szovjet fegyveres erők egyik igen tehetséges törzstisztje volt. Annak idején harcolt Gyenyikin ellen; 1928-ban lett párttag. A két világháború között teljesített katonai szolgálata során nagy utat tett meg a hadosztály-törzsfőnöki beosztástól a katonai körzet törzsfőnöki beosztásáig. A Nagy Honvédő Háború kezdetén nyomban kinevezték a Déli Front törzsének főnökévé. Ebben a beosztásban dolgozott egészen 1942 közepéig. Kiváló elméleti felkészültsége, nagy szervezőképessége, széles hadműveleti-hadászati látóköre alkalmassá tette őt arra, hogy 1943 elején elfoglalja a vezérkari főnök első helyettesének magas posztját. Ebben a beosztásban eredményesen dolgozott csaknem a háború végéig, 1945 februárjáig, amikor vezérkari főnökké nevezték ki.

Annak érdekében, hogy mélyen lépcsőzött védelmet építhessenek ki és a Kaukázust északról szilárdan fedezhessék, megparancsolták a frontnak, hogy erői egy részével szervezzen védelmet a Kubán-folyó bal partján és a krasznodari védelmi övezetnél.

A Kaukázusontúli Frontot (parancsnok I. V. Tyulenyev tábornok, a haditanács tagja P. I. Jefimov dandárkomisszár volt) utasították, hogy a Tyerek- és az Uruh-folyó mentén, valamint a kaukázusi hegylánc fővonulatának hágóin fejezze be a védelmi terepszakaszok előkészítését, s foglalja el ott a helyét.

A könnyebb csapatvezetés érdekében az Észak-kaukázusi Frontot két hadműveleti csoportra osztották: a Doni Csoportra, R. J. Malinovszkij tábornok vezetésével, amelyhez a sztavropoli irányban harcoló jobbszárnyhadseregek tartoztak, valamint a Tengermelléki Csoportra, J. T. Cserevicsenko tábornok parancsnoksága alatt. E csoport a krasznodari irányban védő hadseregeket egyesítette.

Ezekben a napokban ismertették a csapatokkal a legfelsőbb főparancsnoknak, Sztálinnak a parancsát, amelyben hangsúlyozta, mennyire komolyra fordult a helyzet az arcvonalon. „Harcok vannak Voronyezs körzetében, a Donnál, délen, az Észak-Kaukázus mellett; a német megszállók Sztálingrád és a Volga felé törnek, és bármi áron meg akarják szállni Kubánt, Észak-Kaukázust az olajért és egyéb kincsekért … A további visszavonulás azt jelenti, hogy romlásba döntjük magunkat, és magunkkal együtt hazánkat is … Egyetlen lépést sem szabad hátrálni az elöljáró parancsnokság utasítása nélkül. Erre hazánk hív fel bennünket.” Ez a parancs igen nagy szerepet játszott a harcosok erkölcsi-politikai állapotának a megszilárdításában.

Július végén és augusztus elején az Észak-kaukázusi Front arcvonalán hihetetlenül nehéz körülmények között folytak a harcok. A harckocsik és a repülőerők tekintetében mennyiségi fölényben levő ellenség áttörte a csapatok védelmét, s miután támadását kifejlesztette a sztavropoli irányban, július 30-án estére mintegy 120 kilométert nyomult előre. Az ellenséges csapások közepette a Doni Csoport erőinek déli irányban, Sztavropol és Kropotkin felé kellett visszavonulniuk. Ennek következtében nyitottá vált a 17. német hadsereg támadását felfogó Tengermelléki Csoport szárnya. Augusztus 5-én a csoportnak is meg kellett kezdenie a visszavonulást a Kubán-folyó mögé.

Az ellenség augusztus 6-án megindította a támadást Majkop irányában, és még ezen a napon Armavir körzetében átkelt a Kubánon. Az 1. önálló lövészhadtest itt sietve védelmi pozícióba helyezkedett, de képtelen volt feltartóztatni az ellenség csapását. Feladta Armavirt, s megkezdte a visszavonulást nyugat felé. A 17. német hadsereg közben Krasznodar felé támadott.

Hogy ebben a rendkívül súlyos helyzetben megakadályozza az ellenség áttörését Tuapszéhoz, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása megparancsolta: a 18. hadsereg erői és a 17. lovashadtest egységei megbízhatóan zárják el a majkop-tuapszei irányt. Az északkelet felől Novorosszijszkba és a Tamany-félszigetre vezető utak lezárására a Tamany-félszigetről előrevonták a 47. hadsereget.

Augusztus közepén fokozódott a szovjet csapatok ellenállása, és erősen meglassult az ellenség előrenyomulása. Augusztus 17-én a Tengermelléki Csoport csapatai megállították a fasisztákat a Kaukázus-hegylánc fővonulatának nyugati előterében. Ugyanakkor a 37. hadsereg a Kaukázusontúli Front előrevetett osztagaival együttműködve, a Bakszan-folyó déli partján megszervezte a védelmet, és ezzel a nalcsiki irányban is útját állta az ellenségnek.

Ily módon meghiúsult a hitlerista hadvezetésnek az a terve, hogy a Don és a Kaukázus-hegylánc fővonulatának előhegyei között bekeríti és megsemmisíti a szovjet csapatokat. A Legfelsőbb Főparancsnokság idejében megerősítette a kaukázusi irányt, és összefüggő arcvonalat hozott létre a Tyerek- és a Bakszan-folyók partján, a Kaukázus-hegylánc fővonulata mentén, valamint az Észak-Kaukázus nyugati előhegyeiben. Mindamellett az Észak-Kaukázusban továbbra is rendkívül feszült volt a helyzet.

Jelentős harckocsi- és repülőfölénye lehetővé tette az ellenség számára, hogy az egyes irányokban erős csapásmérő csoportosításokat szervezzen. A grozniji irányban az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség áttör Groznijhoz és Mahacskalához. Miután az ellenségnek sikerült a Kaukázus-hegylánc fővonulatának középső részén elfoglalnia a Kluhorszkij-hágót, félő volt, hogy kijut a Fekete-tengerhez és Kutaiszi körzetébe. Az Észak-Kaukázus nyugati részében az ellenség elfoglalta Krasznodar és Majkop körzetét, s ily módon áttörhetett Novorosszijszk, Tuapsze és Szuhumi felé.

A főhadiszállás további intézkedéseket tett a Kaukázusontúli és az Észak-kaukázusi Front védelmi képességének fokozására, és tartalékokkal erősítette meg őket.

Augusztus közepén az „A” német hadseregcsoport parancsnoksága megkezdte csapatainak átcsoportosítását azzal a céllal, hogy egyidejűleg támadást indítson Baku és Batumi ellen.

A Kaukázus-hegylánc fővonulatának középső részén augusztus közepén megkezdődtek a harcok a hágókért egyfelől a 49. német hegyi lövészhadtest, másfelől a Kaukázusontúli Front 46. hadseregéhez tartozó 3. lövészhadtest osztagai között. Minthogy nem szervezték meg időben a hágók védelmét, az ellenség augusztus 15-én szinte harc nélkül elfoglalt néhány hágót, s megkezdte az előrenyomulást a Kaukázus-hegylánc fővonulatának déli lejtőin. Félő volt, hogy a német fasiszta csapatok előretörnek a Fekete-tenger partvidékére. A szovjet hadvezetés kénytelen volt sürgős intézkedéseket tenni a 46. hadsereg hágókban harcoló csapatainak megerősítésére. Ennek eredményeként valamit javult a helyzet a Kaukázus-hegylánc fővonulatának középső részén. Néhány hágó körzetében a 46. hadsereg egységei ellenlökésekkel visszaszorították a németeket a gerinc északi lejtőire, a többi hágónál pedig védelemre kényszerítették őket.

A novorosszijszki irányban – ahol a Fekete-tenger partvidéke felé tört a 17. német hadsereg – augusztus 19-én bontakoztak ki a harcok. Jóllehet az ellenfél számbeli fölényben volt, rohamait rendre visszaverték az Észak-kaukázusi Front 47. hadseregének és a Fekete-tengeri Flotta tengerészgyalogságának ezt az irányt lezáró egységei, sőt augusztus 25-én meg is állították a támadást.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!