történelem – Oldal 28 – Bal

És a varsói gettó felkelt

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

Befejezés

Mint az Stroop jelentéseiből kitűnik, a felkelés utolsó fázisában az SS-nek a varsói gettó területén 56 000 zsidót sikerült meggyilkolnia vagy elhurcolnia. Az életben maradottak egy részét Treblinkába, 15 000-ret Lublinba, sokukat pedig különböző munkatáborokba hurcolták. A gettó felszámolását követően a megszállók megpróbálták összefogdosni azokat a zsidókat is, akik átmenekültek Varsó keresztény városrészeibe, és nagy gyorsasággal evakuálták a Varsó környéki munkatáborokban rekedteket.

Varsó egyik legsűrűbben lakott területe szörnyű tűzvészek és robbantások martalékává vált.

Pontosan, mikor is ért véget a varsói gettó felkelése? Stroop szerint május 16-án a zsinagóga látványos felrobbantásával. De Stroop is nagyon jól tudta, hogy nem ez az igazság. Ezen a 180 hektáros szörnyű romterületen, a romok között, a pincékben, a lerombolt házak között kialakított alagutakban, a csatornákban még nagyon sokáig folyt a küzdelem, éltek harcosok és egyszerű menekültek is. A német biztonsági szervek titkos jelentései szerint jóval tízezer fölött volt azoknak a száma, akik a felkelés hivatalos leverése után még ezen a területen húzódtak meg. Ha túlzottnak tűnik is ez a szám, tény, hogy a németek világos nappal is csak nagyobb csoportokban, erősen felfegyverezve mertek erre járni, állandóan rajtaütéstől remegve.

Stroop speciális rendőrosztagot rendelt ki a romok megtisztítására. Az Otto Bundtke által vezetett, 137 csendőrből álló alakulat feladata az volt, hogy elzárja ezt a területet a város többi részétől és felkoncolja az itt felfedezett embereket. A csoport tagjait gumitalpú cipőkkel és lehallgató készülékekkel szerelték fel.¹ Mindezek ellenére még nagyon sokáig folytak a harcok a gettó romterületén. A varsói lakosok gyakran hallottak lövöldözést a halottnak vélt városrész felől. A felkelés felszámolásában részt vevő SS-katonák egyike például elmondta, hogy még 1943 júliusában is kilenc felfegyverzett „zsidó bandita” csoporttal keveredtek harcba a gettó területén. 1943. október 28-án lengyelek, az ún. kékrendőrség egységei találták magukat szemben bunkerokban védekező zsidó ellenállókkal, december 22-én pedig az egyik romház pincéjében 62 felfegyverzett zsidót fedezett fel az egyik gestapós egység, akiket azután egyenlőtlen küzdelemben mind egy szálig el is pusztítottak. Sőt, a legkülönbözőbb források szerint, a német csendőrök 1944 júniusában is fedeztek fel a volt gettóban olyan zsidó csoportokat, amelyek több mint egy éve rejtőzködtek a leégett házak pincéiben.²

Hogyan tudtak megmaradni, miből táplálkoztak ezek az emberek? Honnan szereztek utánpótlást ezek a nem is kis létszámú csoportok e mindentől messze eső, kihalt területen? Mindezt nem tudjuk. Élelmiszerhez, utánpótláshoz csak a lengyelek, feltehetően lengyel csempészek útján juthattak. Talán sikerült néhány élelmiszer-tartalékkal rendelkező bunkert vagy raktárai felfedezniük a romok alatt. Az sem ismert, hogy sikerült-e közülük néhánynak valahogy átszivárognia a romterületen és elmenekülnie az erdőkbe, a partizánok közé. Kik voltak ezek, és mekkorára tehető a számuk? Ezt azért is nehéz felmérni, mert sokakat menekülés közben vagy már a partizánharcok során pusztítottak el a németek. Írásos nyom pedig nemigen maradt utánuk. Mindez a varsói gettófelkelés számtalan, még megválaszolatlan kérdéseinek számát szaporítja.

A felkelés mindenesetre a német megszállók számára nemcsak nagy presztízsveszteséget jelentett, aminek emlékétől, főként nyomaitól szerettek volna minél hamarabb megszabadulni, de hatalmas anyagi veszteséget is okozott. Igen jelentős értékeket képviselő német ipari berendezések, készáruraktárak, ipari és hadianyagkészletek pusztultak el a felkelés idején.

Stroop tábornokra és társaira hárult a felkelés leverése után az a nem kis feladat is, hogy gyorsan felszámolják a még megmaradt csoportokat, nehogy azok új erőre kapjanak. Eltüntessék a felkelés legriasztóbb nyomait, legalábbis a tömeggyilkosság emlékét és legkirívóbb bizonyítékait, visszanyerjék a romok közül az elpusztult értékeknek legalább egy részét.³

Stroop főleg e megfontolások alapján javasolta, hogy a „Dzielna utcai börtön területén koncentrációs tábort kell létrehozni, hogy a foglyok segítségével összegyűjthessenek és feldolgozhassanak több millió téglát, vashulladékot és más anyagokat.” Himmler egyetértett a javaslattal, és 1943. július 11-én utasította Oswald Pholt, az SS gazdasági főnökét, valamint Eberhard Schöngarthot, a főkormányzóság SS- és Gestapo-főnökét, hogy Varsóban, a volt gettó területén alakítsanak koncentrációs tábort.⁴

A koncentrációs tábor felállításának terve nem volt új gondolat. Ugyanez az elképzelés Himmler januári-februári utasításában is szerepelt. Új volt az elgondolásban, hogy míg korábban nemcsak zsidó hadifoglyok számára létesült volna a koncentrációs tábor, most szigorúan megparancsolták, hogy a romeltakarítási munkáknál kizárólag zsidó foglyokat szabad felhasználni. Ezek azonban nem lehettek lengyel zsidók, csak külföldiek, nehogy kapcsolatba lépjenek a helybeli lakosokkal, s a talált értékeket esetleg a kezükre játsszák át, hogy segítségükkel megszervezzék szökésüket, vagy esetleg a lengyel ellenállást segítsék. Kezdetben 300 fogoly részére alakítottak ki koncentrációs tábort. 1943 végére már 3700, nyugati országokból származó zsidó foglyot hurcoltak ide, majd 1944 tavaszán két transzportban további 3000 magyar zsidót.⁵

Ennek a „Konzentrationslager Lublin-Arbeitslager Warschau” elnevezésű tábornak a teljes kiépítését nem sokkal a második – 1944. augusztusi – varsói felkelés előtt fejezték be. A felépült krematóriumot már nem sikerült beindítaniuk. A tábor lakóit – bizonyára a szovjet hadsereg gyors előretörésétől való félelmükben – Dachauba szállították a németek, a varsói felkelők már csak 348 foglyot tudtak kiszabadítani a táborból. A kiszabadítottak nagy része bekapcsolódott a Varsóban folyó harcokba. Közülük 180-at a németek akkor gyilkoltak meg.⁶

Ha az olvasó Stroop jelentéseiből akar képet nyerni a bevetett német megszállóegységekről, nehéz a dolga. Stroop ugyanis a katonai jelentésekben általában kötelező precizitással ellentétben napi jelentéseiben erről csak hozzávetőleges adatokat szolgáltat. Összegező jelentésében „naponta átlagosan bevetésre kerülőkről” ír. Erre nyilvánvalóan megvolt az oka, hiszen saját feljebbvalói előtt sem szívesen vallotta be a varsói gettóban elszenvedett veszteségeket. Stefan Krakowski „Erőviszonyok a varsói gettófelkelésben”⁷ című tanulmányában négy fontos forrásra építve próbálja meg a bevetésre kerülő német katonai erők létszámát megállapítani. E négy forrás: Stroop jelentései; Stroop volt adjutánsának, Kaleska kapitánynak a tanúvallomása; az emigrációs kormány hazai képviseletének jelentései; a ZOB jelentései. Stroop átlagosan 2090 emberről beszél, de nem szól a tüzérségről, a repülőkről stb. Kaleska álláspontja az emigráns kormány képviseletének véleményéhez közelít, amely szerint a gettó harcosai ellen bevetett erők létszáma 5000 körül mozgott. A ZOB jelentéseiben napi 6000 ember szerepel. Az eltérés olyan nagy, hogy Stroop adatainak megbízhatóságát mindenesetre erősen megkérdőjelezi.

Igen ellentmondók az adatok arról is, milyen veszteségeik voltak a németeknek. Annak, akik ezeket Stroop jelentéseiből próbálja rekonstruálni, az a benyomása támad, hogy a németek viszonylag csekély emberveszteséggel úszták meg a gettó elleni akciót, a fegyveres harcokat. A jelentések vagy egyáltalán nem tesznek említést német veszteségről, vagy csupán egy-két elesettet említenek, olyan esetekben is, amikor az ellenfél jelentései, sőt a lengyel kékrendőrség hivatalos adatai is 70-80 elesett német katonáról és több száz sebesültről szólnak.

Érdekesek, és megbízhatónak tűnnek azok a jelentések, amelyeket az emigráns kormány hazai képviselete belügyi főosztályának megfigyelői készítettek. A megfigyelők feltehetően a kékrendőrség varsói szervezetébe lehettek beépülve, s így viszonylag pontos adatokhoz juthattak. Krakowski tanulmányában részleteket közöl néhány ilyen jelentésből, amelyek a támadás első napjáról nyújtanak érdekes képet. „Április 18-án, 6 órakor a német csendőrséget, az SS-t, a kékrendőrséget mozgósítási pontjaikon csoportosították. Ugyanezen a napon húsz óra körül a gettót körbezárták. Április 19-én, 5,30 órakor erős egységek hatoltak be a gettó területére, kb. 5000 ember. Ezek az egységek a következő erőkből álltak: 2 zászlóalj SS, erős csendőregységek, Gestapo- és SD-egységek, szaulisok, ukránok és kékrendőrség. Tíz óráig mindkét részről igen erős lövöldözés volt, ezalatt három német meghalt, és húsz súlyosan megsebesült. Tíz órakor félbeszakították az akciót, és a hadsereghez [azaz a Wehrmacht parancsnokságához. – Sz. K.] fordultak segítségért nehézfegyverzetet és légierőt kérve. Tizenkét óra körül a hadsereg elutasította a segítségkérést. Csak utász és gránátos egységeket adott, valamint 12 páncélkocsit. Páncéltörőket is hoztak.”⁸ Mint az egyébként később kiderült, részt vettek a harcokban a légierők is; a támadók legkevesebb tíz tankot használtak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme

A sztálingrádi hősköltemény diadalmas záró akkordja

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A felmentési terv kudarca után már közel volt Paulus ,,legyőzhetetlen” 6. hadseregének szánalmas vége. Közeledett az elkerülhetetlen megtorlás.

A gyűrű külső arcvonalán a szovjet csapatok már 200-250 kilométerre voltak a bekerített csoportosítástól, amelynek helyzete 1943 januárjára rendkívül súlyossá vált. Az általa elfoglalt terület jelentősen összeszűkült és csaknem teljesen a szovjet tüzérség tüze alatt állt. A 6. hadsereg parancsnoksága a rohamok elhárítására kénytelen volt felhasználni tartalékait, és valamennyi hadosztályát az első vonalban kellett bevetnie, hogy tartani tudja a fő védőövet. Az ellenség lőszer-, üzemanyag- és élelmiszertartalékai kimerülőben voltak.

Meghiúsult a német hadvezetésnek az a próbálkozása is, hogy megszervezze a bekerített csapatok légi ellátását. A szovjet hadvezetés a légvédelmi tüzérség és a vadászrepülő erők segítségével, széles körben felhasználva a rávezető-rádióállomások hálózatát, szilárd légi blokádot létesített, így a bekerített német csapatok megbízhatóan körül voltak zárva a levegőben is. December folyamán a szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők több száz olyan ellenséges repülőgépet semmisítettek meg Sztálingrád légterében, amelyek át akartak jutni a bekerített csoportosításhoz. A frontokhoz beosztott légi hadseregeken kívül csapásokat mértek a bekerített ellenségre a távolbombázó repülőerők is; ezek januárban 2000 tonna bombát szórtak a németekre.

Nagyon leromlott a német csapatok erkölcsi állapota. A decemberi harcokban a 6. hadsereg mintegy 80 000 katonát és tisztet, továbbá nagy mennyiségű fegyverzetet és harci technikai eszközt veszített. Létszáma januárra 250 000 főre, 300 harckocsira, 5000 lövegre és aknavetőre csökkent.

A német főparancsnokság azonban figyelmen kívül hagyta a körülmények megváltozását, s úgy vélte, hogy a Sztálingrádnál bekerített hadosztályok még hosszú időn át képesek tartani körzetüket és jelentős szovjet erőket kötnek le.

A bekerített ellenséges csoportosítást K. K. Rokosszovszkij tábornok Doni Frontjának kellett megsemmisítenie. Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij akkor mindössze 45 éves volt, de már elismerten nagy hadvezérnek számított. Katonai szolgálata még az első világháborúban kezdődött. 1917-ben belépett a Vörös Gárdába, majd a Vörös Hadseregbe. 1919-ben lett párttag. A polgárháború arcvonalain szerzett érdemeiért háromszor tüntették ki Vörös Zászló Renddel. Amikor a Nagy Honvédő Háború megkezdődött, egy gépesített hadtest parancsnoka volt. A moszkvai csatában K. K. Rokosszovszkij már hadsereget vezetett a főváros védelmének egyik legfontosabb szakaszán. Itt nyilvánult meg először teljes nagyságában katonai tehetsége, szervezőképessége és harci tapasztalata. 1942 nyarán a Brjanszki Front parancsnoka lett, s e beosztásban ugyancsak sikeresen vezette a csapatokat. De harci tapasztalatainak és nagy hadvezéri tehetségének legméltóbb elismerése az volt, amikor a sztálingrádi ellentámadás előkészítésének napjaiban a Doni Front élére állították; ebben a tisztségében is ragyogóan teljesítette kötelességét.

A hadművelet előkészítésének és lefolytatásának általános irányításával N. N. Voronov tábornokot, a főhadiszállás képviselőjét bízták meg. A bekerített csoportosítást úgy akarták megsemmisíteni, hogy először néhány elszigetelt részre szakítják, majd így, részenként számolják fel. A főcsapást nyugati irányból kellett mérni.

A fölösleges vérontás elkerülése végett a szovjet hadvezetés január 8-án ultimátumot intézett a Sztálingrádnál bekerített német csapatok parancsnokságához. Ebben javasolta, hogy szüntessék be az értelmetlen ellenállást, és adják meg magukat, ám a németek ezt elutasították.

Január 10-én reggel a Doni Front csapatai támadásba lendültek. Megkezdődött a sztálingrádi csata befejező hadművelete, amely a hadiokmányokban a „Gyűrű” fedőnevet viselte. Az első napon több szakaszon 6-8 kilométer mélyen áttörték az ellenség védelmét, január 13-án pedig a front főcsapást mérő csoportosítása már elérte a Rosszoska-folyót. A német parancsnokságnak kudarcba fulladt az a kísérlete, hogy második védelmi terepszakaszán, amely nagyjából a sztálingrádi középső védőöv mentén húzódott, megállítsa a szovjet csapatok előrenyomulását. Január 15-én ezen a szakaszon áttörték a védelmét. A német csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, s kezdtek visszahúzódni Sztálingrád felé. Január 17-én a szovjet csapatok elérték a Bolsaja Rosszoska-Goncsara-Voroponovo-vonalat, ahol a korábban kiépített védővonalon megkapaszkodott ellenség heves ellenállásába ütköztek. Négy napon át készültek e védővonal elleni rohamra. Január 20-án Paulus kérte Hitlert, engedélyezze a kapitulációt. A válasz nemleges volt.

Január 22-én reggel ismét támadásba lendültek a szovjet csapatok. Az ellenség makacsul tartotta belső védővonalának védelmi létesítményeit, de a szovjet tüzérség megsemmisítő csapásai után áttörték a védelmét. Január 24-én Paulus ismét jelentette rádión a Wehrmacht parancsnokságának: „A további védekezés értelmetlen. A katasztrófa elkerülhetetlen. A még életben levők megmentése érdekében kérem az engedélyt a kapitulációra.” Hitler válasza ez volt: „Megtiltom a kapitulációt! A hadseregnek tartania kell állásait az utolsó emberig és az utolsó töltényig.”

Január 25-én a szovjet csapatok nyugat felől betörtek Sztálingrádba. A 21. és a 62. hadsereg csapatai január 26-án egyesültek a Mamajev Kurgán körzetében, és két részre tagolták a bekerített ellenséges csoportosítást. A déli csoportot a város központi részébe, az északit pedig a Traktorgyár és a „Barikádok”-gyár körzetébe szorították. Ekkorra az ellenséges csapatok harcképessége már csekély volt. A német katonák és tisztek tömegesen adták meg magukat. Január 31-én végleg megtört a déli csoport ellenállása. Egy hatalmas erejű tüzérségi csapás után, február 2-án letette a fegyvert, és beszüntette az ellenállást az ellenséges csapatok északi csoportja is. Ez a nap lett a sztálingrádi hősköltemény utolsó, győzedelmes napja.

Az 1943. január 10. és február 2. közötti harcokban 22 német hadosztály semmisült meg. A Doni Front ebben az időszakban 91 000 foglyot ejtett, közöttük több mint 2500 tisztet és tábornokot, élükön Paulussal, akit nem sokkal előbb nevezett ki Hitler tábornaggyá. A harcmezőn 147 200 német katona és tiszt holttestét szedték össze és temették el.

november 19. és 1943. február 2. között, a szovjet támadássorozat időszakában, a német fegyveres erők több mint 800 000 embert, mintegy 2000 harckocsit és rohamlöveget, 10 000-nél több löveget és aknavetőt, körülbelül 3000 harci és szállító repülőgépet, s több mint 70 000 gépkocsit vesztettek. A fasiszta Wehrmacht teljesen elvesztett 32 hadosztályt és három dandárt, 16 más hadosztálya pedig elvesztette személyi állományának 50-75 százalékát. Ez megsemmisítő erejű csapás volt a hitlerista haderőre.

A sztálingrádi csatával lezárult a Nagy Honvédő Háború második szakasza, s egyben gyökeres fordulat állt be az egész második világháború menetében. E gigászi csatában a fasiszta haderő elvesztette a szovjet-német arcvonalon akkor harcoló erőinek negyedrészét. A sztálingrádi győzelem megerősítette a Hitler-ellenes koalíciót, és újabb lendületet adott az európai népek nemzeti felszabadító mozgalmának.

A szovjet kormány nagyra értékelte a szovjet hadsereg sztálingrádi győzelmét. Az ütközetekben részt vevő és a hadvezetés által megszabott feladatokat kiemelkedően teljesítő 44 magasabbegységet és egységet a megtisztelő „Sztálingrádi”, „Doni”, „Abganyerovói”, „Baszarginói”, „Voroponovói”, „Zimovnyikovói”, „Kantyemirovkai”, „Kotyelnyikovói”, „Közép- Doni”, „Tacinszki” elnevezéssel tüntettek ki. 55 magasabbegység és egység kapott kormánykitüntetéseket. Sok tízezer harcos és tiszt mellére tűztek fel harci kitüntetéseket, a 112 legkiválóbb harcos pedig a Szovjetunió Hőse lett. A sztálingrádi csatában részt vevő 183 egységet, magasabbegységet és seregtestet gárdaalakulattá szervezték. Ez a szovjet csapatok mesteri katonai tudásának és tömeges hősiességének méltó elismerése volt. A Sztálingrád Védelméért érdeméremmel 707 000 embert tüntettek ki, olyanokat, akik részt vettek a város védelmében, valamint az ellenséges hordák szétzúzásában a Volgánál. A Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem 20. évfordulóján nyújtották át a hős városnak, Volgográdnak a Lenin-rendet és az Arany Csillagot.

Sztálingrádnak és védőinek halhatatlan érdemeit méltó elismeréssel illették, amikor a Mamajev Kurgánon monumentális emlékművet állítottak fel a sztálingrádi hősköltemény örök emlékéül.

A sztálingrádi hősök győzelme olyan történelmi tanulság volt, amely bebizonyította a Szovjetunió fegyveres erőinek hatalmas erejét: ennek a hadseregnek a győzelme döntően hozzájárult a második világháború menetének gyökeres megváltozásához.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Haljunk meg becsülettel”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

A Franciszkanska utcai bunkert védelmezve sokan szenvedtek hősi halált. A harcosok fele elesett. A többieknek sikerült visszavonulniuk a Mila utcai bunkerbe. A németek azonban egyetlenegyet sem tudtak elhurcolni közülük. A harcok a Franciszkanska utcában végleg lezárultak, a megszállók földig rombolták a házakat.

A Franciszkanska utca nem állt egyedül május 2-án és 3-án. Legalább a gettó 19 pontján folyt élethalál-küzdelem. A Transavia-gyár területén például Edward Fondaminskinek, az LMP gettóbeli szervező titkárának vezetésével folyt a harc. Nagyobb összecsapásokra került sor ismételten a Leszno, a Stawki és a Szczeszliwa utcában. Hogy mennyire kitartóan küzdöttek ekkor a gettó területén, annak bizonyítására ismét csak Stroop jelentéseire hivatkozhatunk. Május 4-én például a következőképpen jellemzi a kialakult helyzetet: „Az 1943. május 4-i akció lefolyása. Kezdet: 9 óra. A bunkerok kiürítése; 1/60 erővel rendelkező rohamosztagot indítottunk, Wehrmacht-utászokkal megerősítve. Ez a rohamosztag 550 zsidót kergetett ki a bunkerokból, és a harcok során 188 zsidót agyonlőtt. A bunkerok feltárása mind nehezebbé vált. Gyakran csak más bunkerokból való zsidók árulása révén lehetett feltárni azokat. A zsidók szinte egyetlen esetben sem válaszoltak felhívásainkra, és nem hagyták el önként a bunkerokat, csak ha füstgyertyákkal kényszerítettük rá őket.

A fő erőket 11 óra körül két nagy háztömb átfésülésére, megtisztítására és elpusztítására irányítottam Többens és Schultz, valamint mások volt üzemeinek területén. Mikor szorosan körülvettük a háztömböket, még egyszer felszólítottuk a zsidókat az önkéntes jelentkezésre. 456 zsidó jelentkezett. Csak miután a lángoló házak csaknem összeomlottak, jelentkeztek nagyobb számban a zsidók. Sokan még azt is megpróbálták, hogy a leégett házak omladékaiban eltűnjenek. Néhányan, akik a tűzvész alatt a tetőn maradtak, a lángokban elpusztultak. Mások az utolsó pillanatban jöttek csak elő, s a felsőbb emeletekről leugrottak. A mai napon 2283 zsidót sikerült elkapni, 204-et agyonlőttünk, de nagyon sokan elpusztultak a bunkerokban és a lángokban. Eddig összesen 44 089 zsidót fogtunk el.”⁴⁷

A május 4-i jelentésben Stroop arról is hírt adott, hogyan sikerült elfogni állítólag a pártvezetőség egy részét. Hogy pontosan kikre gondolt, nem lehet tudni. Később magát Stroopot is bosszantotta a tévedése. Bemard Mark szerint a jelentésnek ez a része pontatlan, legalábbis sem a zsidók, sem a lengyel források semmi hasonlóról nem írnak. A visszaemlékezések egybehangzó véleménye szerint a vezérkart 8-án pusztították el. Bár parancsnokok haláláról, harci csoportok vezetőinek mártíriumáról nap mint nap olvasni lehetett a jelentésekben, ez nem volt azonos a ZOB vagy az LMP vezérkarával.

A jól kiépített bunkerhálózatot a németeknek csak nagyon lassan sikerült felszámolniuk, s mint már említettük, többnyire árulók segítségével. Május 5-i jelentésében Stroop 40 bunker felfedezéséről beszélt, 5-én is sokról, 7-én 49-ről stb.

Nem segített a csatornatorkolatok felrobbantása sem, a kis csoportokra szakadt felkelők megtalálták a módot a menekülésre, például a már említett halottaskocsikon. Emellett a lengyel ellenállás segítségével a hitleristák és az árulók között sikerült a félelem légkörét kialakítani, ugyanis mind gyakrabban jártak eredménnyel és egyre nagyobb visszhangot váltottak ki az ellenük intézett merényletek.

A május 4-ről 5-re virradó éjszaka szovjet berepülés volt Varsóban. Varsó lakossága ezt úgy fogadta, mint üzenetet a harcoló gettónak. „Varsóban hosszú ideje először volt ezen az éjszakán olyan riadó, amit nem becsült le senki – írja Landau május 5-i bejegyzésében. – Elsősorban német bázisokat bombáztak, Malkiniát, Brzescet és Lublint is. A Glos Ludu a tegnapi légitámadást azzal magyarázza, hogy a szovjet pilóták a zsidóknak akartak segíteni.”⁴⁸ Újabb, ennél is nagyobb szovjet bombázásra került sor május 13-án. Ez a bombázás a varsói ellenállási mozgalom egyenes kérésére következett be, két óra hosszat tartott, és a németek számos gyülekezőhelyét, objektumát elpusztította. Az irányt az égő gettó fényei pontosan megmutatták.⁴⁹

Május 7-én Landau, aki napokkal korábban arról írt, hogy a harcok a gettóban már a végükhöz közelednek, újból a harcok kiújulását jegyezte fel. „Éjszaka élénk lövöldözést lehetett hallani. Akkor nem voltak tüzek, de egész délelőtt újabb és újabb tüzek gyulladtak ki a Leszno utca környékén.”⁵⁰

Landaunak igaza volt. A Leszno utca környékén május 4-én valóban újra kezdődtek a harcok. Stroop, miután meggyőződött róla, hogy a Többens- és Schultz-üzem területéről nem sikerült elszállítani a zsidó munkásokat, 11 órai kezdettel hozzáfogott a terület felégetéséhez. A küzdelem a megszállókkal és a tűzvésszel napokon keresztül, szinte éjjel-nappal folyt.

A német hadvezetést ekkor újabb meglepetés érte. A harcoló felkelők segítséget kaptak. Lublini táborokból menekült, jól felfegyverzett zsidók jöttek a varsóiak segítségére. „A nagy akció idején sikerült olyan zsidókat elfognunk, akiket már áttelepítettünk Lublinba vagy Treblinkába, és onnan szöktek meg fegyverrel és lőszerrel” – írta összefoglaló feljegyzésében Stroop.⁵¹

A Leszno utcában május 7-én befejezéséhez közeledett a háromnapos keserves küzdelem. A felkelők kimerülőben voltak. Ezekről az utolsó órákról a már többször idézett résztvevő, a nagyon kevés túlélők egyike így emlékezik: „Mindnyájan éreztük, hogy közeleg a vég, de a halál gondolata valahogy nem fogott rajtunk. Arra készültünk, hogy áttörünk az árja oldalra. Mindnyájan csizmát viseltünk, sportnadrágot, hátizsákjainkban kötszer volt, az erdőkbe akartunk eljutni. Elfogyott a töltényünk, legfontosabb fegyverünk ekkor már csak a robbanópalack volt. Mindnyájan bíztunk a menekülésben. Bunkerünkből föld alatti csatorna vezetett egészen a Leszno utca 71. számú ház udvarára, amely már az árja oldalon volt.

Mielőtt azonban le tudtuk volna bontani azt a kőfalat, amely a föld alatti folyó bejáratát elzárta, a hitleristák fölfedeztek bennünket. S miután nem engedelmeskedtünk annak a parancsuknak, hogy hagyjuk el a bunkert, gázt eresztettek be. Ez rettenetes eszköz, nem lehet védekezni ellene. Ekkor éreztük csak, hogy minden elveszett, jön a vég. Ráadásul nem is voltunk egyedül. A harcosokon kívül 150 olyan személy is tartózkodott a bunkerban, aki nálunk keresett védelmet.

Furcsa csend lett a halál beállta előtti utolsó pillanatokban. Elsőnek Itka Hejman elvtársnő vett erőt magán. Éppen őrségben volt, és így elsőnek ő érezte meg a gázt. Kivette zsebéből a revolverét, és az utolsó golyót, ami még megmaradt, saját magába lőtte. Amikor hozzá szaladtunk, utolsó szavai ezek voltak: „Most nincs idő velem foglalkozni … nem akarok senkinek a terhére lenni, nem akarok a kezükbe kerülni.”

Pár perc múlva a németek behatoltak a bunkerünkbe, felrobbantották a bejáratot, s hallottuk a kiáltásukat: »Raus!«

Május 7-e volt. Bunkerünk, a Harci Szervezet Leszno utcai bázisa, elesett.”⁵²

A Leszno utcaihoz hasonló tragikus órákat éltek át a Smocza utcai felkelők és lakosok is. Stroop egységei bunkerról bunkerre haladtak, s mivel a robbantáshoz hatalmas mennyiségű robbanóanyagra lett volna szükségük, Stroop ismét a tűz és a gáz eszközéhez nyúlt.

A felkelés vezérkara, az LMP vezetősége és a ZOB parancsnoksága a Mila utca 18. számú ház hatalmas bunkerjában tartózkodott. A bunker kb. 400 ember számára nyújtott menedéket. Köztük kb. 100 volt a felkelő. A bunker egyes járatait haláltáborok nevéről keresztelték el: „Treblinka”, „Trawniki”, „Poniatow” és „Piaski”. A gettó területén szétvert, majd ismét harcba szálló egységek jelentős része ide vonult vissza. Ebben a bunkerban voltak az LMP gettóvezetőségének tagjai: Edward Fondaminski, Michal Rozenfeld, Sara Zagiel, Szyja Szpancer, Chaim Ankierman, Herman, Frank és Tosie Berman, Mordchaj Anielewicz, Lejb Rotblat – hogy csak az ismertebbeket említsük. Lényegében tehát itt volt a gettóharcok egész irányító gárdája. S bár Stroop már többször azt hitte, hogy sikerült az ellenállás vezetőségének nyomára bukkannia, valójában csak május 7-én érte el a célját. Egységei szoros kordonnal vették körül a házat, megakadályozva ezzel, hogy a bentlevők a titkos folyosókon kijöhessenek és két tűz közé vehessék a hitleristákat. Behatolni azonban nem tudtak. A bunker igen erős tűzzel, tartósan védekezett. És ekkor ismét a gázhoz folyamodtak.

Bekövetkezett a vég. Rövid tanácskozás; a harcosok az öngyilkosság mellett döntöttek. Az utolsó pillanatban kiderült ugyan, hogy van még egy kijárat, amit a németek nem fedeztek fel, de akkorra a felkelők nagy része már nem élt. Azok, akiknek sikerült kimenekülniük, a szabad levegőn összeestek. A jóval később odaérkező segítség ájultan találta őket, de többüket sikerült megmenteni és eljuttatni a keresztény oldalra.⁵³

A vezérkar pusztulása volt a legnagyobb csapás, amely a felkelőket érhette. A harcok még hosszú ideig folytak, de már csak szétszórtan, szervezetlenül, a gettó teljesen még fel nem égetett területein. Az életben maradottak egy részét a Népi Gárda átsegítette a partizánokhoz.

Május 10-én a felkelés újabb szakaszába lépett: a „romharcok” fázisába. Hogy ez meddig tartott, nagyon nehéz megmondani. Május 10-én Stroop megelégedéssel nyugtázhatta, hogy minden épületet elpusztított a gettó területén. Május 16-án jelentette feletteseinek: „A volt zsidó lakónegyed megszűnt létezni.”⁵⁴

Hogy pontot tegyenek az i betűre, Himmler utasította a tábornokot, röpítse a levegőbe a Tlomacka utcai híres nagy műemlék zsinagógát, a neves építész, Leon Marconi neoreneszánsz stílusú remekművét.

Stroop szerint ezzel az aktussal május 16-án végleg befejeződött a felkelés. Hogy a romok között itt és ott újra megjelentek harcoló csoportok, azt Stroop már nem akarta tudomásul venni, pedig a lengyel illegális sajtó még nagyon sokáig közölte a híreket a volt gettó területén folyó harcokról.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme

Se „villámcsapás”, se „vihar” – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Minthogy a felmentő hadműveletet már nem lehetett tovább halasztani, a „Don” csoport parancsnoka elhatározta, hogy nem várja meg a tormoszini csapásmérő csoportosítás összpontosítását, hanem keskeny arcvonalszakaszon támadást indít az egyetlen kotyelnyikovói csoportosítás erőivel, a tyihoreck-sztálingrádi vasútvonal mentén. Arra számítottak, hogy amikor a felmentő csapatok a bekerített csoportosítás közelébe érnek, az maga is csapást mér egy külön e célra létrehozott áttörő csoporttal a felmentőkkel találkozó irányban, délnyugat felé. E csoportnak „Villámcsapás” elnevezésű különleges jelzésre kellett akcióba lépnie.

December közepére tehát a sztálingrádi irányban úgy alakult a helyzet, hogy mindkét fél befejezte felkészülését az újabb aktív tevékenységre. A szovjet hadvezetés befejezte a Don középső szakaszánál indítandó hadművelet és a bekerített csoportosítás elleni hadművelet előkészítését. Az ellenség a „Don” csoport állományában mintegy 30 hadosztályt összpontosított (nem számítva a 6. hadsereget); közülük 17 hadosztály a Délnyugati Fronttal szemben tevékenykedett, 13 hadosztály pedig, amelyek szervezésileg a „Hoth”-hadseregközvetlen csoporthoz tartoztak, a Sztálingrádi Front 5. csapásmérő hadseregével és 51. hadseregével szemben.

A „Don” hadseregcsoport december 12-én indította meg a 6. hadsereg felmentésére irányuló hadműveletet. N. I. Trufanov tábornok 51. hadseregének az előző harcokban meggyengült magasabbegységei (mindössze hat hadosztály, amely 140 kilométer széles arcvonalon bontakozott szét) védelmi ütközetbe léptek, s elhárították a nagy repülőerők által támogatott, túlerejű ellenség csapásait. A Sztálingrádba déli irányból vezető utak mentén ismét fellángoltak a harcok. December 16-ra az ellenségnek sikerült elérnie az Akszaj-folyót, s ezzel 60 kilométerre megközelítette a bekerített csoportosítást. Az a veszély fenyegetett, hogy a felmentő csapatok áttörnek a 6. hadsereghez. Sürgős intézkedéseket kellett tenni ennek elkerülésére.

Minthogy a bekerített ellenséges csoportosítás felszámolására irányuló hadműveletet sokkal alaposabban elő kellett készíteni, továbbá, mert az ellenség „Hoth”-csoportja támadásba ment át a kotyelnyikovói irányban, és jelentős ellenséges erők összpontosultak Tormoszin körzetében, a főhadiszállásnak alaposan módosítania kellett a sztálingrádi irányban folytatott harctevékenységre vonatkozó döntését.

Ideiglenesen elhalasztották a 6. hadsereg felszámolását célzó hadműveletet, és számottevően csökkentették a Don középső szakaszánál tervezett hadművelet méreteit. A Sztálingrádi és a Délnyugati Front fő erőfeszítéseit az ellenséges felmentő csoportosítás gyors szétzúzására, a 6. hadsereg felmentésére irányuló tervek keresztülhúzására összpontosították. A Délnyugati Frontnak a főcsapást a megváltozott helyzetben nem Millerovo, hanem Morozovszk felé kellett mérnie, vagyis Manstein csapatainak a szárnyára és a hátába.

A főhadiszállás a 2. gárdahadsereget (amelyet korábban a Doni Front állományába rendeltek, hogy csapást mérjen a bekerített ellenséges csoportosításra) a Sztálingrádi Front sávjába irányította, és azok mögött a csapatok mögött helyezte el, amelyek a kotyelnyikovói irányban harcoltak. A december 14-én 22 óra 30 perckor kiadott direktívában a legfelsőbb főparancsnok azt követelte a főhadiszállás képviselőjétől, A. M. Vaszilevszkij tábornoktól, hogy „… parancsolja meg Doncovnak és Ivanovnak, folytassák az ellenség rendszeres pusztítását a repülőerőkkel és a földi csapatokkal: se éjjel, se nappal ne hagyják nyugodni az ellenséget: még jobban szorítsák össze a gyűrűt, és csírájában fojtsák el az ellenség kitörési kísérleteit … Déli csapataink fő feladata az, hogy szétverjék Trufanov és Jakovlev⁷ – Jakovlev – R. J. Malinovszkij tábornok fedőneve.* erőivel a kotyelnyikovói ellenséges csoportosítást, majd a következő napokban foglalják el Kotyelnyikovót, és vessék meg szilárdan ott a lábukat.” A Sztálingrádi Front megerősítésére odairányították a 6. gépesített hadtestet, december 15-én pedig a 2. gárdahadsereget is.

A sztálingrádi irányban folyó ütközet december második felében öltötte a legnagyobb méreteket. December 16-án megkezdődött a Délnyugati és a Voronyezsi Frontnak az eredeti elgondoláshoz képest némileg módosított támadó hadművelete a Don középső szakaszánál. Ugyanakkor folytatódott a Sztálingrádi Front védelmi ütközete a kotyelnyikovói irányban, ahová fokozatosan mindkét fél újabb és újabb erőket irányított.

A Don középső szakaszánál indított támadás kezdetén a Voronyezsi Front 6. hadseregével, valamint a Délnyugati Front csapataival szemben a 8. olasz hadsereg főerői, a „Hollidt”-hadműveleti csoport és a 3. román hadsereg maradványai (összesen 27 hadosztály erői) tevékenykedtek.

A két front csapásmérő erőinek támadása egy időben, december 16-án reggel kezdődött.

Háromnapos elkeseredett harcok eredményeképp öt irányban áttörték az ellenség védelmét. A Novaja Kalitva és Csernisevszkaja közötti 200 kilométeres szakaszon négy, egymástól elszigetelt arcvonalszakaszra tagolták az ellenség arcvonalát.

Nem járt sikerrel a 8. olasz hadsereg parancsnokságának az a próbálkozása, hogy a Bogucsar-folyó mentén megállítsa a szovjet csapatok támadását. A szovjet lövész-magasabbegységek arcból, a harckocsi- és gépesített hadtestek a szárnyak felől és hátulról mértek csapásokat a demoralizált olasz és német hadosztályokra, amelyek már képtelenek voltak szervezett ellenállásra, s fejvesztetten menekültek déli és délnyugati irányban.

M. Haritonov tábornok 6. hadseregének harckocsihadtestei,⁸–A 6. hadsereget december 19-én adták át a Délnyugati Frontnak.* V. I. Kuznyecov tábornok 1. gárdahadserege, valamint D. D. Leljusenko tábornok 3. gárdahadseregének gépesített hadteste megsemmisítette a visszavonuló ellenséges oszlopokat és hadtápjaikat, majd lendületesen kifejlesztette a támadást délkelet felé, és december 24-én estére elérve a Millerovo-Tacinszkaja-Morozovszk-vonalat, harcba lépett a más arcvonalszakaszról, többek közt a Tormoszin körzetéből átcsoportosított friss ellenséges hadosztályokkal. A front csapatai nyolc nap alatt 100-200 kilométert nyomultak előre.

E sikereket kihasználva, a lövész-magasabbegységek december 24-én estére befejezték az Alekszejev-Lozovszkoje és Verhnye-Csirszkaja körzetében bekerített mintegy nyolc hadosztálynyi ellenséges csoportosítás szétzúzását, s a támadást délnyugati irányban fejlesztették tovább.

Annak következtében, hogy megsemmisítették a 8. olasz hadsereget és a „Don” hadseregcsoport balszárny-csapatait (azaz a ,,Hollidt”-csoport és a 3. román hadsereg magasabbegységeit), a német hadvezetés kénytelen volt gyorsan ide átdobni csapatokat más arcvonalszakaszokról, és ide beosztani a Franciaországból érkezett magasabbegységeket is, hogy megállítsa a szovjet csapatok további támadását. E támadás továbbfejlesztése azzal a veszéllyel fenyegette a németeket, hogy mélyen átkaroljuk kotyelnyikovói-tormoszini csoportosításuk balszárnyát, valamint a voronyezsi irányban harcoló német-magyar csapatcsoportosítás jobbszárnyát.

A harcok során a német hadvezetésnek a Délnyugati Front támadási sávjába kellett átdobnia négy olyan páncélos- és négy olyan gyalogoshadosztályt, amelyeket sztálingrádi csoportosításának felmentésére szánt. December 24-én a szovjet csapatok harcba léptek a beérkezett ellenséges erőkkel. Heves harcok kezdődtek Csortkovótól délre, valamint Millerovo, Tacinszkaja körzetében, továbbá Morozovszktól északra. A tacinszkajai harcokban mélyen az ellenség mögött sikeresen küzdöttek V. M. Badanov tábornok 24. harckocsihadtestének harckocsizói. Nagyszerű katonai tudásáért, személyi állományának férfias és hősies helytállásáért a hadtestet átszervezték a 2. gárda harckocsihadtestté, és megkapta a megtisztelő „Tacinszkajai” elnevezést. A hadtestparancsnok pedig a Szovjetunió fegyveres erőinek harcosai közül elsőként kapta meg a Szuvorov Érdemrend 2. fokozatát.

A szovjet csapatok sikeresen elhárították az ellenségnek valamennyi próbálkozását, hogy a beérkezett tartalékokkal visszaállítsa az eredeti helyzetet a Don középső szakaszánál. A Délnyugati Front csapatai december 31-én kijutottak a Novaja Kalitva-Markovka-Millerovo-Csernisevszkaja-vonalra, s ott szilárdan megvetették a lábukat.

A Don középső szakaszánál küzdő Délnyugati és Voronyezsi Front csapatainak jelentékeny támogatást nyújtottak a repülőerők. A rossz időjárási viszonyok ellenére K. N. Szmirnov és Sz. A. Kraszovszkij tábornok 2. és 17. légi hadserege csak éjszakai bevetésekből 867-et hajtott végre. A légi harcokban és a repülőterek elleni támadások során a 17. légi hadsereg 1942 decemberében az ellenségnek mintegy 300 repülőgépét pusztította el, illetve rongálta meg.

A közép-doni hadművelet idején megsemmisült az olaszok öt hadosztálya és három dandárja, két német és négy román hadosztály. A Don és a Csir mentén létrehozott újabb ellenséges védőszakasz 350 kilométerre csökkent. A szovjet csapatok 150-200 kilométert nyomultak előre.

A Délnyugati és a Voronyezsi Front támadásának sikeres befejezése végérvényesen megakadályozta azt, hogy a német hadvezetés nyugati irányból, a Don középső szakaszának vidékéről segítséget nyújtson bekerített sztálingrádi csoportosításának, gyengítette Kotyelnyikovo irányából a németek nyomását a Sztálingrádi Front csapataira, s végül kedvező feltételeket teremtett a szovjet csapatok támadó hadműveleteihez a vorosilovgrádi és a voronyezsi irányban.

Jóllehet a kotyelnyikovói irányban december 12-én indított német támadást az 51. hadsereg egységei megállították az Akszaj-folyónál, a helyzet továbbra is feszült maradt ezen az arcvonalszakaszon. Mint már említettük, a tíz hadosztályból (köztük három páncéloshadosztályból) álló erős ellenséges csoportosítás támadásával szemben a Sztálingrádi Front 51. hadserege védett, amely az előző harcokban nagyon meggyengült. Ezért a frontparancsnok megerősítette az 57. hadsereg 13. gépesített hadtestével, továbbá a saját tartalékából egy lövészhadosztállyal és egy harckocsidandárral. Ezenkívül, a frontparancsnok utasítására, három lövészhadosztály idejében védelmet létesített a Miskova-folyó északi partján. Ide irányították a 2. gárdahadsereget is.

Azután, hogy kotyelnyikovói csoportosítása elérte az Akszaj partját és hiába próbálkozott a terepszakasz áttörésével, a német hadvezetés átcsoportosította csapatait, egy új páncéloshadosztályt vont előre ebbe az irányba, és ily módon 300 harckocsiból álló erős páncélos csoportosítást összpontosított egy szűk arcvonalszakaszon.

Heves tüzérségi és légi előkészítés után, december 19-én reggel az ellenség ismét támadást indított. Páncélos csoportosítása keskeny arcvonalszakaszon áttörte az 51. hadsereg egységeinek védelmét, s december 19-én estére kijutott a Miskova-folyó partjára; itt azonban a szovjet erőknek – köztük a 2. gárdahadsereg ideérkezett előrevetett egységeinek – szervezett védelmével találta magát szemben. Súlyos veszteségek után kénytelen volt beszüntetni támadását.

A védelmi harcok során a Sztálingrádi Front parancsnokai és katonái számtalan kollektív és egyéni hőstettet hajtottak végre, s ismét tanúságot tettek kiváló katonai tudásukról és helytállásukról. Ezekben a napokban született meg a 98. lövészhadosztály 4. ezrede egyik sorkatonájának, I. M. Kaplunovnak halhatatlan hőstette. A Miskova-folyó melletti védelemben, Nyizsnye-Kumszkij körzetében páncéltörő puskával és páncéltörő gránátokkal kilenc német páncélost tett harcképtelenné. Két sebet is kapott, de folytatta a harcot. I. M. Kaplunov komszomolistát halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki, s nevét örökre beírták az ezred dicsőségkönyvébe.

Közös hőstettet hajtottak végre az 1378. lövészezred harcosai (51. hadsereg, 87. hadosztály), öt napon át 20 ellenséges rohamot vertek sikeresen vissza Verhnye-Kumszkij körzetében. Ezért a helytállásért az ezred sok katonáját és tisztjét tüntették ki harci rendjelekkel és érdemérmekkel, parancsnokuk, M. Sz. Diaszamidze alezredes pedig megkapta a Szovjetunió Hősét megillető Arany Csillagot.

December 23-ig az ellenség sikertelenül kísérletezett azzal, hogy áttörje a Sztálingrádi Front védelmét a Miskova-folyó mentén, és egyesüljön a Sztálingrádnál bekerített csoportosítással, amelytől mintegy 40 kilométerre voltak felmentő csapatai. A front csapatai súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek, és arra kényszerítették, hogy beszüntesse rohamait. Közrejátszott ebben az is, hogy sikeresen haladt a Délnyugati Front támadása. E támadás ugyanis arra késztette a német parancsnokságot, hogy a csapások elhárítására felhasználja tormoszini csoportosításának főerőit, amelyeket pedig arra szánt, hogy a kotyelnyikovói csoportosítással együtt Sztálingrád ellen támadjanak.

Nagy segítséget nyújtottak az 51. hadseregnek és a 2. gárdahadseregnek a „Hoth”-csoport támadásának elhárításában T. T. Hrjukin tábornok vezetésével a 8. légi hadsereg repülőerői. A védelmi ütközet napjaiban e hadsereg repülői több mint 1600 felszállást hajtottak végre.

December 24-ig tehát meghiúsult a német hadvezetésnek a 6. hadsereg felszabadítására vonatkozó terve. Ekkorra a Miskova-folyó mentén szétbontakozott az egy harckocsihadtesttel megerősített 2. gárdahadsereg. Tőle balra befejezte a támadási előkészületeket az 51. hadsereg. A 2. gárdahadseregtől jobbra M. M. Popov tábornok 5. csapásmérő hadseregének csapatai tevékenykedtek.

Azoknak az intézkedéseknek a nyomán, amelyeket a főhadiszállás és a Sztálingrádi Front parancsnoksága tett a kotyelnyikovói irányban harcoló csapatok megerősítésére, december 23-ra itt az erőviszonyok a szovjet fél javára változtak meg. Kedvező helyzet alakult ki ahhoz, hogy a Sztálingrádi Front csapatai támadásba menjenek át.

E támadás december 24-én reggel már megkezdődött. A főcsapást a 2. gárdahadsereg mérte észak felől Kotyelnyikovóra; az 51. hadsereg északkelet felől támadott, 13. és 3. gárda gépesített hadtestei pedig áttörték a 4. román hadsereg arcvonalát azzal a céllal, hogy dél felől mélyen átkarolják az ellenséges csoportosítást.

December 29-én reggelre a front csapatai elérték Kotyelnyikovót, szétzúzták a helyőrséget, és felszabadították a várost: december 31-én pedig kijutottak a Tormoszin nyugati pereme-Zsukovszkaja-Komisszarovszkij terepszakaszra, Zimovnyikovtól 20 kilométerre keletre.

Ezzel be is fejeződött A. I. Jerjomenko tábornok Sztálingrádi Frontjának kotyelnyikovói hadművelete. December 24. és 31. között szétzúzták a 4. román hadsereget, az 57. német páncélos hadtestnek pedig nagy veszteségeket okoztak, és Sztálingrádtól 200 kilométerre, Zimovnyikov körzetébe vetették vissza. A szovjet csapatok csapásai nyomán a Tormoszin körzetében levő ellenséges csoportosítás is megkezdte a visszavonulást.

Ily módon a Voronyezsi Front balszárnya, valamint a Délnyugati és a Sztálingrádi Front által 1942 decemberében folytatott támadó hadművelet a folytatása és kifejlesztése lett annak az ellentámadásnak, amelyet a szovjet csapatok december 19-én indítottak meg Sztálingrádnál. E sikeres hadműveletek eredményeképp számottevően kiszélesedett a hadászati ellentámadás arcvonala, és létrejöttek a feltételek a szovjet hadsereg általános támadásának kibontakoztatásához. Teljesen meghiúsult a német hadvezetésnek az a terve, hogy kiszabadítsa bekerített csoportosítását és visszaállítsa Sztálingrádnál az eredeti helyzetet. Sem a ,,Hoth”-csoport „Téli Vihar”, sem a 6. hadsereg „Villámcsapás” elnevezésű hadművelete nem járt sikerrel. 1942 decemberében így végződtek a hitleristák számára a sztálingrádi irányban folytatott harcok.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Haljunk meg becsülettel”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

április 27. A gettóharcokról szóló híresztelésekből olyan kép bontakozik ki, amelyben nehéz ugyan a valóságot megkülönböztetni a legendától, de az mindenesetre világos belőle, hogy a harc tovább tart, és még a legantiszemitább csoportok között is elismerést vált ki. Hihetetlen túlzások vannak persze ezekben a hírekben. A harcoló zsidókat 7000-re teszik, a harcokban részt vevő valamiféle lengyel csoport létszámát – ilyen csoport talán tényleg létezik – a fantáziákban másfél ezerre becsülik. Sőt mi több, azt is mondják, a gettóban folyó harcokat a németek elleni küzdelemre való felkészülés terepének tekintik az oda »gyakorlatra« küldött… [olvashatatlan szó] csoportok.

… A tüzek április 25-26-án öltötték a legnagyobb méreteket. Most mintha csökkennének.

Német katonai tényezők szerint állítólag elképzelhető, hogy az ellenállás a gettóban hat hétig is eltart majd. Olyan remények is ébredtek, hogy akkorra majd kirobban a felkelés a másik oldalon is: mindez fantáziának tűnik, mint ahogy a fantázia szüleményének tűnnek a zsidó parancsnokság bulletinjének hadparancs stílusú jelentései is.

Kevésbé tűnik fantáziának, hogy vasárnap röplapokat szórtak szét a harcolók, amelyben arról értesítettek mindenkit, hogy »mindannyiunk szabadságáért« a lengyel zászló alatt harcolnak.

április 29. A hivatalos sajtó agyonhallgatja a gettóban zajló harcokat, bár mondják, hogy a németek egyik lapjukban olyan formában közölték a híreket, hogy a lengyelek támadták meg a gettót, és a németeknek kellett megvédeniük a zsidókat.

… A gettóban folyó harcok közel állnak hozzánk és lelkesítenek bennünket. Az utóbbi éjszaka állítólag újra erős lövöldözéseket lehetett hallani erről a »frontról«. A puskalövések és a fegyverropogás újra megerősödött, és napközben újra sűrű füst takarta el az eget a gettó felett. A gettó környékén élőket nemcsak a tűz riasztja, de egyenesen dantei jelenetekről mesélnek, amelyeknek szemtanúi voltak. Férfiak lángok közé, a füsttengerbe lökik feleségüket, gyermekeiket, hogy ne tegyék ki őket a kínzásnak és a németeknél rájuk váró mindennél szörnyűbb halálnak.

Arról is beszélnek, hogy hasonló jelenetek zajlanak máshol is, Lengyelország más pontjain, ahol ellenállnak, keleten Bialystokban, Grodnóban, nyugaton Lodzban, de állítólag nemcsak Lengyelországban, hanem Párizsban, Ausztriában is stb. A hír azonban nem látszik nagyon hihetőnek.

április 30 … A harc mindenütt elismerést vált ki. A küzdelem, úgy tűnik, már a vége felé tart. A tűz még mindig tombol, de a fegyveres ellenállás a túlerő, a kimerültség következtében gyengül. Az egységes védelem már az ünnepek előtt megszűnt, a gettó szétesett külön védekező és áttörni készülő csoportokra. Ma a Muranowski tér területén küzdőknek sikerült kitörniük a gettóból a föld alatti alagúton keresztül. Ilyen alagút sok van.
május 2. A gettó védelme utolsó stádiumában lehet. De még tart a harc. Tegnap újabb tüzek lángoltak fel, időnként erős lövöldözés hallatszott …

Előfordul, hogy zsidó csoportokat szállítanak el. A gettó környékén lakók nemegyszer nézik végig, hogyan ugranak ki a zsidók az ablakokból a németek által körülvett házakból, vagy hogyan dobálják ki a magasból halálra ítélt gyermekeiket.”⁴⁴

Landau jegyzetei természetesen nem pontosak. A felkelés még jó pár hétig eltartott. Abban sem volt igaza, amit 30-án írt, hogy az egységes vezetés szétesett. Többé-kevésbé május 10-ig sikerült koordinálni a felkelők akcióit. A felkelőket május 8-án érte a legérzékenyebb veszteség. Súlyos német támadás következtében ekkor pusztult el a ZOB vezérkara. Ettől kezdve a gettófelkelés tényleg utolsó, záró szakaszába lépett, és lassan felmorzsolódott.

Május elsején azonban a varsói gettóban még teljes erővel folyt a küzdelem. A ZOB a lengyel ellenállással egyetértésben három helyen – a Leszno-Nowolipie-Smocza utcai körzetben, a ZOB-parancsnokság Mila utca 18-ban levő központjában és a Franciszkanska utcában – tervezett jelentősebb akciókat. Bemard Borg a következőképpen írja le ezt a napot: „Eljött május elseje. Reggel 8 óra. A rádiót Moszkvára állítottuk. Halljuk a nagy Sztálin május elsejei hadparancsát. Hallunk a német hadsereg hatalmas vereségéről, összeroppanásáról Sztálingrád alatt, a több mint 300 000 fogolyról, a városok százainak, falvak ezreinek felszabadulásáról a hitlerista megszállás alól. Világos, hogy Sztálingrád a hitleri hatalom végének kezdetét jelenti.

10 órára hirdettük meg május elsejei ünnepi gyűlésünket. Mindnyájunknak vörös jelvény van a hajtókáján. Még 17-en voltunk, 12 férfi és 5 nő.

»Harcos elvtársak!« – kezdi beszédét Szachne (Fajngold) elvtárs. Az egész bunker halálos csendben hallgatja. Nagy, mélyen ülő szemei mérhetetlen fájdalmat tükröznek, de nincs megtörve, nem rezignált. Különleges nyugalommal beszél május elseje jelentőségéről, számol be helyzetünkről, és a következőket mondja: »Harcunknak kétségtelenül nagy lesz a történelmi jelentősége nemcsak a zsidó nép számára, de a hitlerizmus ellen harcoló egész európai ellenállási mozgalom számára is.« A föld alatti helyiségben lévő melegben a gyertyák megolvadtak, a reszkető paraffincseppek olyanok, mint könnyek a zsidó gyerekek szemében. Úgy érezzük, minden összeesküdött ellenünk, még a gyertyák is sietnek, hogy megfosszanak bennünket a fénytől. De a szívünkben más fények égtek … A felfegyverzett harcosok ajkán csendben, de keményen felhangzott: »Ez a harc lesz a végső« … Kettőnket kivéve tényleg ezek a harcok voltak az utolsók a csoport tagjai számára.”⁴⁵

„Ez a harc lesz a végső” – csendült fel a Mila utcai bunkerban is, s utána, hogy harccal ünnepeljenek, átmenetileg szakítottak az éjszakai harc módszerével, megleptek egy csoport német katonát, akik közül hárman holtan maradtak a kövezeten. A harcosok veszteségek nélkül vonultak vissza.

A legdrámaibban a Franciszkanska utca 30. szám alatti bunker ünnepelte május elsejét. Az itt tartózkodók – a kefeüzemből és a Nalewki utcai harcokból visszavonult harcosok csoportjai és több más lakos – három kemény napon keresztül állták az ellenség támadásait. Jurek Krynszpan, Jurek Blones, Mark Edelman, Henoch Gutman és Hersz Berlinski csoportja komoly veszteségeket okozott az ellenségnek. A harc május 3-án fejeződött be. A németek nem tudták bevenni a bunkert, és gázzal próbálkoztak. A harcosok, látva, hogy nem tudják visszaverni az ellenség nyomását, elbarikádozták magukat törmelékkel, és megpróbáltak minél kisebb veszteséggel visszavonulni. Közelharc bontakozott ki. A nők is hősiesen harcoltak. Stroop május 3-i jelentésében erről külön is megemlékezett. „Mivel egy sor esetben bebizonyosodott, hogy a zsidó nők a fehérneműjükben rejtették el a pisztolyt, a mai naptól kezdve minden zsidót és banditát fel kell szólítani, hogy teljesen vetkőzzenek le az ellenőrzésnél.”

„A harci csoportokhoz tartozó nők ugyanúgy fel voltak fegyverezve, mint a férfiak … – írta május 16-i jelentésében is. – Nem volt ritka eset, hogy a nők egyszerre mind a két kezükkel lőttek pisztolyokkal. Az is előfordult, hogy az utolsó pillanatban pisztolyt vagy kézigránátot rejtettek fehérneműjükbe, hogy azután felhasználják azokat az SS-ek, a csendőrség és a Wehrmacht katonái ellen.”⁴⁶

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme

Se „villámcsapás”, se „vihar” – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadvezetés előtt két feladat állt. Először, mielőbb fel kellett számolni a bekerített ellenséges csoportosítást, és ezzel jelentős szovjet erőket felszabadítani az újabb hadműveletek számára, valamint visszafoglalni az igen fontos sztálingrádi vasúti csomópontot. Másodszor, gyorsan ki kellett használni a bekerítő hadművelet sikerét arra, hogy lendületesen tovább támadjanak a bekerítés külső arcvonalán Kamenszk és Rosztov felé, s teljesen szétzúzzák a német fasiszta hadsereg déli szárnyát.

E feladatoknak megfelelően dolgozták ki a szovjet hadsereg déli ellentámadásának második szakaszára vonatkozó hadászati elgondolást. Lényeges az volt, hogy amikor a Doni és a Sztálingrádi Front erői felszámolják a bekerített ellenséges csoportosítást, ezzel egy időben szét kell zúzni a 8. olasz hadseregnek a Don középső szakaszánál védekező főerőit, valamint azokat az ellenséges csapatokat, amelyeket a novemberi támadás során a Csir-folyó vonalára és Tormoszin körzetébe szorítottak vissza. Ez utóbbi feladatokat a Délnyugati Front csapatainak és a Voronyezsi Front balszárny-csapatainak kellett végrehajtaniuk. A tervezett hadművelet a „Saturnus” fedőnevet kapta. Sikere esetén megnyílhatott az út a szovjet csapatok támadása előtt nyugati és délnyugati irányban, mindenekelőtt pedig lehetővé válhatott egy újabb nagy hitlerista hadseregcsoportosítás bekerítése, ezúttal már az Észak-Kaukázusban. Ugyanakkor a Középső-Donnál kibontakoztatott támadással kedvező feltételek alakulhattak ki a bekerített sztálingrádi ellenséges csoportosítás megsemmisítéséhez.

A középső-doni hadművelet előkészítése már november 25-én megkezdődött, amikor a bekerítés belső arcvonalán heves harcok lángoltak fel. A Don középső szakaszánál levő ellenség szétzúzására hivatott hadművelet elgondolásának megfelelően két, találkozó irányú csapást terveztek: az egyiket a Verhnyij Mamontól délre levő doni hídfőből déli irányban, a másikat a Csir-folyó terepszakaszáról a Csernisevszkajától északra eső körzetből kiindulva kelet-nyugati irányban, Lihaja felé.

V. Sztálin jóváhagyta a hadművelet előzetes tervét, és utasította N. F. Vatutyin tábornokot, a Délnyugati Front és F. I. Golikov tábornokot, a Voronyezsi Front parancsnokát a hadműveleti terv mielőbbi részletes kidolgozására. A megadott határidőre ők fel is terjesztették az elgondolásokat. December 2-án a főhadiszállás már jóváhagyta a „Saturnus” tervet, és a hadművelet kezdetét december 9-ben állapította meg. A két front által végrehajtandó hadművelet előkészítésének általános irányítását a főhadiszállás vette a kezébe. A hadműveletek koordinálásával és a felkészülés ellenőrzésével a főhadiszállás képviselőjét N. N. Voronov tábornokot bízták meg. Odaküldték a szovjet hadsereg katonai légierejének törzsfőnökét, F. J. Falalejev tábornokot is, hogy segítse a frontokat a repülőerők alkalmazásában.

A déli ellentámadás hadászati biztosítása céljából a főhadiszállás elhatározta, hogy folytatja a támadó hadműveleteket a nyugati és az északnyugati irányban. November végén és decemberben az Északnyugati, a Kalinyini Front csapatai, valamint a Nyugati Front balszárny-csapatai támadó tevékenységet folytattak Gyemjanszk, Velikije Luki, Rzsev és Szicsevka körzetében, megakadályozva ezzel, hogy az ellenség erőket csoportosítson át az „Észak” és a „Közép” hadseregcsoport arcvonaláról a sztálingrádi irányba.

A „Saturnus” hadművelet előkészületeivel egy időben a főhadiszállás, nagyon helyesen, azzal is számolt, hogy a kialakult helyzetben minél gyorsabban be kell fejezni a bekerített ellenség felszámolását. Az A. M. Vaszilevszkijjel és N. F. Vatutyinnal közvetlen vonalon november 27-én folytatott beszélgetés során a legfelsőbb főparancsnok éppen erre a kérdésre fordította a fő figyelmet. I. V. Sztálin a következő utasítást adta A. M. Vasziljevszkijnek:

„… 1. A jelenlegi helyzetben önnek az a feladata, hogy egyesítse Doncov és Ivanov⁴ – Doncov és Ivanov a Doni és a Sztálingrádi Front parancsnokának, K. K. Rokosszovszkij, illetve A. I. Jerjomenko tábornoknak a fedőneve volt.* tevékenységét a bekerített ellenséges csoportosítás felszámolása érdekében. Kérem, csak ezzel foglalkozzon, és semmilyen más dologgal ne kösse le magát.

A Doni és Sztálingrádi Front egész repülőereje – Novikovval együtt⁵-A. A. Novikov tábornokról, a szovjet hadsereg katonai légierejének parancsnokáról van szó, aki mint a főhadiszállás képviselője tartózkodott Sztálingrád körzetében.* – továbbá a Doni Fronthoz beérkező Pe-2 bombázó hadtest az ön rendelkezésére fog állni. A repülőerők feladata, hogy összpontosított erővel pusztítsák a bekerített ellenséges csoportot, s ne engedjék lélegzethez jutni.”

December első napjaiban a Doni és a Sztálingrádi Front csapatai felújították a harctevékenységet a bekerített csoportosítás ellen, amely erre az időre egy 1500 négyzetkilométernyi területre szorult össze. A két front főerői elkeseredett harcokat vívtak Paulus bekerített 6. német hadseregével és a neki alárendelt s ugyancsak bekerített 4. páncéloshadsereg hadosztályaival, ám ezek a harcok december első hetében nem hozták meg a várt eredményt. Ennek mindenekelőtt az volt az oka, hogy az erők kiegyenlítettsége mellett az ellenség előnyös, megerődített állásokban volt, a szovjet csapatok pedig meglehetősen kimerültek, nem tudtak pihenni, és nem kaptak feltöltést. Ezért a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása december 8-án határozatot hozott a 6. német hadsereg felszámolására irányuló hadművelet sokkal gondosabb előkészítéséről, a szükséges csapatátcsoportosítások végrehajtásáról, az erők és eszközök pótlásáról, a hadtáp előrevonásáról és a csapatok jobb anyagi és technikai ellátásáról. E döntésnek megfelelően a főhadiszállás tartalékából megérkezett Sztálingrád körzetébe, a Doni Front alárendeltségébe a 2. gárdahadsereg, amelyet eredetileg a „Saturnus” hadművelet végrehajtására szántak. A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának utasítása értelmében a hadműveletet december 16-ig elő kellett készíteni.

December 9-én terjesztették fel Sztálinnak a hadműveleti tervet. Eszerint három szakaszban kellett végrehajtani a bekerített ellenséges csoportosítás szétdarabolását és felszámolását, a 2. gárdahadseregnek, mint csapásmérő főerőnek az alkalmazásával. E hadsereg csapatainak akkor R. J. Malinovszkij tábornok volt a parancsnoka.

Amikor a legfőbb parancsnok megkapta a vezérkari főnöknek az ellenséges csoportosítás felszámolására vonatkozó elképzeléseit, célszerűnek tartotta meghallgatni helyettesének. G. K. Zsukovnak a véleményét.

December 10-én éjszaka az alábbi távirat ment a Nyugati Front törzséhez, ahol G. K. Zsukov akkor tartózkodott:

„Konsztantyinov elvtársnak, személyesen

Átadják Önnek Mihajlov elképzeléseit. Közölje a véleményét …

Gondolom, Mihajlov tervét el lehet fogadni. A 2. gárdahadsereg bevetésének időpontját 18-ára tesszük. A bekerített ellenséges csoportosítás felszámolásának egész hadműveletét december 25-26-ra be kell fejezni. Várom a választ.

Vasziljev.”⁶

⁶ Konsztantyinov, Mihajlov, Vasziljev — sorrendben G. K. Zsukov, A. M. Vaszilevszkij, I. V. Sztálin fedőneve.*

December 11-én a főhadiszállás lényegében jóváhagyta a Doni és Sztálingrádi Front hadműveleti tervét. Megvalósítását azonban nem sikerült megkezdeni a kijelölt időpontban. December közepére nagyon megváltozott Sztálingrádnál a helyzet, ezért több fontos változtatást kellett végrehajtani a déli hadászati ellentámadás második szakaszát képező hadművelet kibontakoztatásáról hozott határozatban.

Az ellenség, mihelyt 6. hadserege bekerítésbe került, rögtön intézkedéseket tett kiszabadítására és az eredeti helyzet visszaállítására Sztálingrád körzetében.

Megjegyzendő, a hitlerista hadvezetés különböző fórumai nem voltak egy véleményen a további tevékenység tervét illetően. Komoly véleménykülönbségek merültek fel a Wehrmacht főparancsnoksága és a „B” hadseregcsoport parancsnoksága között. Abból kiindulva, hogy a bekerített csapatok légi ellátása gyakorlatilag megoldhatatlan, a felszabadításukra irányuló támadás pedig aligha valósítható meg rövid időn belül, a „Weichs”-hadseregcsoport parancsnoka és Paulus, a 6. hadsereg parancsnoka inkább azt ajánlotta, hogy a 6. hadsereg délnyugati irányban törjön ki a bekerítésből. A Wehrmacht legfelsőbb vezetése azonban – Hitler, Keitel, Jodl személyében – amellett volt, hogy a 6. hadsereg csapatai a bekerítésben folytassák a harcot. December 24-én Hitler parancsot írt alá, amelyben azt követelte a bekerített csapatoktól, hogy védjék Sztálingrád körzetét és tartsanak ki addig, míg kívülről felszabadítják őket.

November végén-december elején többször is megpróbálták kívülről mért csapással kiszabadítani a 6. hadsereget. De minden próbálkozás sikertelenül végződött. Ezért az ellenségnek sokkal nagyobb erőket kellett összpontosítania a bekerítettek kiszabadítására, és közben át kellett szerveznie a keleti arcvonal déli szárnyán levő parancsnoklási rendszert is. A „B” és az „A” hadseregcsoport között sürgősen megszervezték a „Don” elnevezésű új hadseregcsoportot, s Manstein vezértábornagyot állították az élére.

Elhatározták, hogy a bekerített csapatok felmentésére nagy erőket vonnak össze Kotyelnyikovo és Tormoszin körzetében azzal a céllal, hogy Sztálingrádra csapásokat mérve áttörjék a szovjet csapatok védelmét, egyesüljenek a 6. hadsereggel, és visszaállítsák az eredeti helyzetet a sztálingrádi irányban. E feladatot a „Hoth”-hadseregközvetlen csoportra bízták. A bekerített csapatok felmentésének terve a „Téli vihar” elnevezést kapta.

A szovjet csapatoknak a bekerítés külső arcvonalán folytatott aktív tevékenysége és a vasútvonalak ellen intézett partizántámadások zavarták az ellenséget a csapásmérő csoportosítás létrehozásában. Az állandó partizántevékenység miatt a német magasabbegységek nagy késéssel érkeztek a kirakodási körzetekbe, a szovjet csapatok aktivitása pedig arra kényszerítette az ellenséget, hogy idő előtt harcba vesse a beérkezett erők egy részét. Ezért december 12-re, a felmentő hadművelet kezdetének második határidejére, a hitleristáknak csupán egy csapásmérő csoportot sikerült szervezniük, és csak Kotyelnyikovo körzetében. Itt összpontosították az 57. páncéloshadtestet, állományában a 6. és a 23. páncéloshadosztállyal, valamint a 15. tábori repülőhadosztállyal. A hadtest támadásában részt kellett vennie annak az oda beosztott önálló páncélos zászlóaljnak is, amely „Tigris” elnevezésű új nehéz harckocsikat kapott. E harckocsik erős homlokpáncélzattal és egy 88 mm-es ágyúval rendelkeztek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Haljunk meg becsülettel”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

Már április 20-án, tehát a zsidó harcosok felkelésének másnapján Bartoszek kezdeményezésére és parancsnoksága alatt a »specgrup« likvidálta azt a nehézgéppuska-fészket a Nowiniarska és a Franciszkanska utca torkolatánál, amelyik a Bonifraterska és a Franciszkanska utcát lőtte. Ezen a szakaszon a felkelők (a ZOB kefegyári egységei helyezkedtek el itt) oldaltűz alá vették a támadó hitleristákat. Még ugyanazon a napon az előzetes terveknek megfelelően … egy másik csoportunk nyugatról támadta meg a gyilkosokat az Okopowa és a Gesia utca sarkánál …

Tervbe vettük, hogy április 22-én megtámadunk egy vasúti szállítmányt, hogy ezzel is tehermentesítsük a zsidó harcosokat. A Népi Gárda parancsnoksága azt javasolta, hogy a Nyugati pályaudvartól keletre, a rendező, rakodó és a leálló állomások körzetében folytassuk le az akciót. A vasúti sínek megrongálása és a katonai szállítmány felgyújtása sikerrel járt …

Franciszek Bartoszek kezdeményezésére 22-én sor került még egy másik vasúti akcióra is. Elhatározták, hogy a város közepén robbantják fel a síneket, a Visztula jobb partja és a Targowa utca közötti fővonal vasúti töltése mentén. Franciszek Bartoszek és Zygmunt Bobowski a kijárási tilalom előtt elbújt egy közeli parkban.

Éjfél körül a gárdisták, még mielőtt a kelet felé haladó katonai vonat megérkezett volna, a töltés oldalához kúsztak … Ez akkor kopár, egyenetlen, helyenként átázott, lakatlan terület volt …

A Visztula-hidat és a töltést katonák őrizték. Miután az őr továbbment, fel kellett mászni a magas töltésre, el kellett helyezni a robbanóanyagot, és az egész láncszerű berendezést beindítani a gyújtózsinórral … Csakhogy miután elhelyezték az aknákat és a gyújtózsinórhoz nyúltak, amelynek meghúzásával az adott pillanatban a detonációt a közeledő vonat előtt kellett volna elérni, kiesett a kézigránát biztosítéka. Kipattant egy szikra, s Bartoszeknek csak annyi ideje volt, hogy megragadja Bobowskit, és együtt leguruljanak a töltésen. Villanás, robbanás. Megsüketülve, de épségben sikerült a csoport többi tagjával együtt a parkba menekülniük … A németek azonnal reflektorokat gyújtottak, amelyek ettől kezdve állandóan égtek. Ez az igen jól előkészített akció nem hozta meg a remélt eredményt, csak pár órára tartóztatta fel a vonatforgalmat … Hiányzottá jó robbanóanyag.

A harmadik napra, április 23-ra három akciót készítettünk elő …” Csakhogy, mint Spychalski a továbbiakban elmondja, ezután még a korábbiaknál is nehezebb dolguk volt, mert a németek távol tartották a gettó falaitól a lakosságot. A gettó területét szinte lehetetlen volt megközelíteni. Így a Népi Gárda egységeinek távolabb kellett akcióikat végrehajtaniuk. A tervezett három akció közül csak az egyik járt sikerrel: mint fentebb láttuk, a Freta utcában megsemmisítettek egy autót a benne ülő gestapósokkal együtt.³⁵

Az LMP kísérletet tett arra is, hogy egyeztesse akcióterveit más ellenállási csoportokkal, és hogy szövetségeseket szerezzen külföldön. A párt rádióüzenetet küldött Moszkvába, és arra ösztönözte a zsidó ellenállókat, hogy az emigráns kormányhoz fűződő kapcsolataikat felhasználva, a nyugati szövetségesekhez is forduljanak segítségért. Gyors segítség azonban nem érkezett. Egyedül a szovjet légierők intéztek a németek ellen néhány jelentősebb támadást Varsóban, többek között a gdanski pályaudvarhoz tartozó vasúti berendezéseket bombázták.³⁶

Stroop könyörtelen módszerei, a gettó felett gomolygó füsttenger ellenére a gettó ellenállása nem tört meg, viszont a tűz és az állandó bombázások arra késztették az ellenállás vezetőit, hogy taktikát változtassanak. A harcosok a föld felszínéről a föld alá húzódtak; egyik vezetőjük, Anielewicz április 13-i levelében közölte a Lengyel Munkáspárttal: „A mai naptól kezdve áttérünk a partizántaktikára.”³⁷ Ez abból állt, hogy a felkelők egy-egy, körülbelül 10 fős csoportja, rendszerint német egyenruhába öltözve, rongyokba bebugyolált lábakkal éjszaka fegyver- és élelemszerző útra indult. Közben megtámadták a német őröket. A ZOB 6. számú közleménye erről a következőket írja: „Az utóbbi napokban, április 23-tól kezdve április 26-tal, hétfővel bezárólag a zsidó harcosok csak az éjszakai partizánharc taktikáját alkalmazták. Éjszaka egy sor harci csoport előjött búvóhelyéről, és három feladatot valósított meg: német egységek likvidálása, fegyverszerzés és helyzetfelderítés. A harcosok új taktikája következtében a harcok főleg éjszaka folynak. Amennyiben tehát mostanában nappal viszonylag nyugalom van, éjszaka lehet hallani nagy területen éles ágyúhangokat … A harcok hosszúak és nehezek voltak. A lövöldözések szinte egész éjszakákat eltartottak.”³⁸ Ez lehetett az oka, hogy Landau a nappali harcok elcsendesedéséről ír jegyzeteiben, amiből olyan következtetéseket von le, hogy a felkelés hanyatlóban van. Holott csak a harc módszere és lendülete változott.

Ez a taktika a bunkerok megerősítését igényelte. Mivel a gettó területén különböző ellenállási csoportok harcoltak – köztük a legerősebb és legjelentősebb kétségtelenül a ZOB volt -, a bunkerok védelme, felkészültsége, illetve felkészítettsége is eltérő volt. Stroop bicskája kezdetben mégis beletört a bunkerrendszerbe. 25-i és 26-i jelentéseiben ismételten csak arról tud beszámolni, hogy a bunkerekben az ellenállók tovább védekeznek. A bunkerharcok persze, nagy veszteségekkel jártak a felkelők részéről is, különösen, amikor elfogyott a töltényük, és szinte puszta kézzel védekeztek.

Április 27-én tragikus bunkerküzdelmek folytak a. Leszno, a Nowolipki, a Nowolipie és a Niska utcában. A Nowolipki utca 39., 40. és 41. számú ház bunkerei összeköttetésben voltak egymással, és volt fegyverük is. A bunkerok elhelyezkedéséről azonban egy áruló informálta a németeket. Stroop katonái felrobbantották a bunkerrendszer Nowolipki utca 41. alatti kijáratát, s felszólították a felkelőket, hogy a 40. számú házon keresztül jöjjenek elő, és adják meg magukat. A felkelők tűzzel válaszoltak, de csak három pisztolyuk volt. Mikor elfogyott a lőszerük, az állig felfegyverzett hitleristák betörtek a bunkerba. Több zsidó ciánkálit vett be. Az egyik felkelő, Helena Sterling, fegyver híján, korbáccsal rohant a behatolókra; ott helyben agyonlőtték. A többieket is helyben felkoncolták, egy részüket elszállították az Umschlagplatzra.³⁹

Ezen a napon több fontos bunker elesett, így a Nowolipie utca 67. és 69. alatti is, amelyeket a lengyel kommunista mozgalom régi kiváló harcosai, köztük Szymon Szyntel és Henryk Hakman védtek. Velük volt a majdnem gyermek Mojzesz Finkman.

A Leszno utcában is tragikus események zajlottak. Az SS vízzel árasztotta el a bunkerokat. A harcosok megpróbáltak menekülni, az utolsó percig küzdöttek. Ebben a tragikus harcban estek el többek között az LMP tagjai, Róza Rozenfeld, Hersz Kawe és sokan mások.

Tragikusan fejlődtek az események a Többens- és Schultz-üzem területén is. A német igazgatóhelyettes közölte a munkásokkal, hogy az üzemet pár órán belül lerombolják, s felszólította őket, hogy jelentkezzenek önként a kitelepülésre. A zsidó igazgatóhelyettes szintén megpróbálta rábeszélni a dolgozókat. Az emberek az udvaron tolongtak, német egységekkel körülvéve. 11 óra volt. Megjelent Többens, és 12-ig adott gondolkodási időt. A katonai vezetés ezt 13 óráig meghosszabbította: 13 órakor felrobbantják az épületeket, az emberekkel együtt. „Senkit nem ölnek meg, aki dolgozni akar” – ígérte a zsidó igazgatóhelyettes.

„Hirtelen a katonák és Többens jelenlétében harcosok jelentek meg, s felvilágosították az embereket, hogy ne higgyenek a hamis ígéreteknek. Fel voltak fegyverezve, revolverrel fenyegették a hamis agitátorokat. Fordulat következett be, az emberek eltűntek, ahol tudtak. Az igazgatóhelyettes két emberrel maradt az udvaron. Nagy lövöldözés kezdődött.”⁴⁰

Támadásba lendült Stroop a Niska utcában is, mivel hírt kapott róla, hogy a 24-én megtisztított körzetben újra felkelők vannak. Kemény harcok bontakoztak ki. Az üldözöttek, miután elfogyott minden reményük, a németeket és a német katonákat átkozva ugráltak le az égő házak ablakaiból és az erkélyekről.

Az egyik szemtanú a következőképpen számol be a döbbenetes látványról: „Az égő ház balkonján megjelent egy fiatal nő, gyermekkel, s így kiáltott a közelben tartózkodó Stroophoz fordulva: »Nem kérek kegyelmet, de ne felejtsétek el, hogy nem kerülitek el a büntetést azért, amit velünk tettetek.« Amikor a lángok a balkont is elérték, kézen fogta gyermekét, s nagyot kiáltva a kövezetre vetette magát.”⁴¹

A Niska utcai harcokról Stroop igen részletesen számolt be, mintha maga sem tudta volna teljesen kivonni magát a szörnyű látvány hatása alól.

„Az átkutatás és körülzárás után a háztömböt felgyújtották. Ennél az akciónál sok zsidót elfogtunk. Mint általában, most is az utolsó percig megbújtak a föld alatti pincékben vagy a padlásokon. Lőttek az utolsó percig, és csak amikor a tűz már nem hagyott számukra más lehetőséget, ugráltak ki az utcára, néha a negyedik emeletről is. Először ágyneműt, matracokat stb. dobáltak le. Ma az egész zsidó városrészben 2560 zsidót fogtunk el, és 547-et lőttünk agyon. Ezenkívül sok zsidó pusztult el a felrobbantott bunkerokban vagy a lángokban. Akcióink során eddig összesen 31 746 zsidót fogtunk el a zsidó lakóterületen.”⁴²

Áldozatainak nagy száma ellenére Stroopot újabb és újabb meglepetések érték. Még ugyanezen a napon számára teljesen meglepő esemény történt. „Névtelen levélben értesítettek minket, hogy a gettó szomszédságában (a keresztény oldalon) az egyik házban nagyobb számú zsidó tartózkodik. Diehle rendőr főhadnagy parancsnoksága alatt speciális rohamosztagot küldtem az épület ellen. A rohamosztag megállapította, hogy az ellenállók körülbelül száztízen vannak, pisztolyokkal, puskákkal, kézigránátokkal, géppuskával jól felfegyverezve. A tűzharcban 24 banditát sikerült likvidálni, 52-t elfogni. A többire nem kerülhetett sor az alkony leszállta miatt. Menekülni nem tudnak, a házat körülvettük.”⁴³ A harcok a Muranowski téren bontakoztak ki. A tér korábbi védőinek egy csoportja lengyel segítséggel átmenekült a keresztény oldalra, s a lengyel ellenállókkal együtt szállt harcba a németek ellen. Stroop e harc kapcsán sok lengyel lakost is elhurcolt, mondván, hogy tudniuk kellett a zsidók jelenlétéről.

A harcok tehát április utolsó napjaiban sem hagytak alább a gettó területén, bár sokkal nehezebb körülmények között, egymástól távol eső területeken robbantak ki újra és újra. Landau naplójában a következőket olvashatjuk:

„1943- április 24 … S eközben a gettó falain túl folyik a konspiratív küzdelem. Állítólag Krakkóban merényletet követtek el a főkormányzóság rendőrségének vezetője, Krüger ellen. Sajnos, nem sikerült. A bomba vagy a gránát felrobbant ugyan, de csak a sofőr halt meg, a Gestapo-vezető épségben került ki az autóból.

… Nagyszombat. A gettó tovább harcol, de erről a harcról most nem hallottunk részleteket. Új tüzek gyúltak ki az Okapowa utcában és környékén.

április 25. Húsvét van. Ég az egész gettó. A tűz fantasztikus méreteket öltött. A németek által halálra ítéltek közül az utolsók ott pusztulnak a lángokban és a füstben.
április 26. A varsói körzeti csendőrség parancsnokának felhívása szerint halálos ítélet jár mindenkinek, aki a gettón kívül bármilyen segítséget nyújt a zsidóknak; büntetőtáborba küldenek mindenkit, aki nem jelenti a csendőrségnek, ha a zsidók gettón kívüli tartózkodási helyét ismeri. Érvénytelenítettek minden belépési engedélyt, amit korábban a volt »zsidó kerületbe« szólóan kiadtak. Minden nem zsidó személyt, akivel ott találkoznak, helyben agyonlőnek. Azokról van szó persze, akik segítséget visznek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme

A XX. század Cannaeja

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A XX. század Cannaeja² – Utalás Hannibál híres csatájára, amelyet i. sz. 216-ban vívott a rómaiak ellen.*

november 19-20-án ellentámadásba lendültek a sztálingrádi irány frontjai. Megkezdődött az ellenség bekerítésére irányuló nevezetes sztálingrádi támadó hadművelet, amelyet méltán lehet nevezni a „XX. század Cannae”-jának.

A csapás hihetetlen erővel zúdult az ellenségre, amely Sztálingrádnál nem számított ilyen nagyarányú támadásra. Az ellentámadás kezdetekor a három front állományába 10 összfegyvernemi hadsereg, 1 harckocsihadsereg és 4 légi hadsereg tartozott – összesen 66 lövészhadosztály, 8 lovashadosztály, 1 gépesített és 5 harckocsihadtest.

A támadó szovjet csapatcsoportosítás összlétszáma 1 millió fő volt, s 13 500 löveg és aknavető, 894 harckocsi és rohamlöveg, 1414 harci repülőgép³ – Ezek közül több mint 400 elavult – SzB, R-5, U-2 – típusú repülőgép volt.* állt a rendelkezésére. A Verhnyij Mamon-Asztrahany közötti sávban a szovjet erővel szemben a „B” hadseregcsoport 50 hadosztálya állt (a 8. olasz hadsereg erőinek egy része, a 3. és 4. román hadsereg, a németek 6. hadserege és 4. páncéloshadserege), s ezeket a 4. légiflotta és a 8. repülőhadtest gépei támogatták. A sztálingrádi irányban levő ellenséges csoportosítás 1 011 000 katonát, 10 300 löveget és aknavetőt, 675 harckocsit és rohamlöveget, 1216 harci repülőgépet számlált.

Ha összehasonlítjuk a számokat, láthatjuk, hogy Sztálingrád alatt a szovjet csapatok nem voltak számottevő fölényben az ellenséggel szemben. Ezek az adatok egyértelműen megcáfolják a burzsoá történészeknek azt a hamis állítását, hogy a sztálingrádi ellentámadás kezdetén a szovjet hadsereg jelentős erőfölényben volt. Hiszen a történelmi tények éppen arról tanúskodnak, hogy az egész sztálingrádi irányban meglevő kedvezőtlen erő- és eszközviszonyok közepette a szovjet hadvezetés magas fokú hadművészetről tett tanúságot, amikor a főcsapások irányaiban bátran erős csoportosításokat hozott létre, amelyek hatalmas kezdeti csapásokat mértek, és gyorsan áttörték az ellenség előkészített védelmét.

Az „Uranus”-tervnek megfelelően a Szerafimovics körzetéből támadó Délnyugati Front áttörte a 3. román hadsereg védelmét, és november 23-án elérte Kalacs körzetét. Dél felől, vele találkozó irányban támadtak a Sztálingrádi Front csapatai, amelyek a 4. román hadsereg védelmét küzdötték le. Itt, Kalacs és Szovjetszkij körzetében, a támadás ötödik napján megtörtént a két front történelmi találkozása. Északról A. G. Rogyin tábornok 26. harckocsihadtestének és A. G. Kravcsenko tábornok 4. harckocsihadtestének egységei, dél felől V. T. Volszkij tábornok 4. gépesített hadtestének csapatai érkeztek ide. A válogatott hitlerista csapatok nagy csoportosítása – a 6. hadsereg és a 4. páncéloshadsereg 22 hadosztálya és 160 önálló egysége -, több mint 300 000 embere került bekerítésbe.

A bekerítési manőverben fontos szerepet játszott a 26. harckocsihadtest előrevetett osztagának (parancsnok G. N. Filippov alezredes) bátor akciója. November 22-én hajnalban ennek harcosai merész rohammal elfoglalták az ellenség hídját a Donon, Kalacstól északnyugatra, a Berezovszkij tanya körzetében, és nagy nehézségek árán tartották is a hadtest főerőinek megérkezéséig. A nap végére áttört az osztaghoz N. M. Filippenko ezredes harckocsidandára, amely november 23-án lendületes csapással elfoglalta Kalacsot. Az osztag és a dandár beosztott parancsnokait és harcosait hősiességükért érdemrendekkel és érdemérmekkel, G. N. Filippovot és N. M. Filippenkót pedig a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

A támadás ugyanezen első öt napján a Doni Front csapatai szétzúzták a kis Don-kanyarban levő román csapatokat, Vertjacsij irányában kifejlesztették a támadást, és északnyugat felől létrehozták az ellenség bekerítésének belső arcvonalát. A következő napokban a szovjet csapatok folytatták a támadást, összébb zárták a gyűrűt, és egyidejűleg arrább helyezték a bekerített csoportosítástól a biztosítás külső arcvonalát.

A novemberi támadás időszakában a szovjet csapatok amellett, hogy bekerítették az ellenség hatalmas hadászati csoportosítását, szétzúzták a 3. és 4. román hadsereg 12 hadosztályát is; közülük ötöt fogságba ejtettek Raszpopinszkaja körzetében. A Vesenszkaja és Szarpa-tó közötti szakaszon 300 kilométeres hézag keletkezett az ellenség védelmében.

Ily módon sikeresen lezárult az ellentámadás legnehezebb szakasza. A kezdeményezés a szovjet hadvezetésé lett, amely rákényszerítette akaratát az ellenségre, és már az ellentámadás második szakaszára készült.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Haljunk meg becsülettel”

(idézet: És a varsói gettó felkelt)

VII. Fejezet

„Haljunk meg becsülettel”

Hogy érzékeljük a felkelés napjainak atmoszféráját, érdemes talán hosszabban elidőznünk a Varsó keresztény részében lakó Ludwik Landau naplójánál.

„Varsó teljes figyelmét továbbra is a gettó tragédiája köti le – írja április 22-én Landau. – Terjedtek hírek a »kapitulációról«, ezek azonban nem bizonyultak igaznak.

A gettó nem vált zárt erődítménnyé, a németek az előző napokban is behatoltak oda. Lakói azonban ellenállást tanúsítanak a háztömbökben, sőt egyes házakban is. S miközben egy részük feladta, »kapitulált« – sokan mások tovább védekeznek.

Egész éjszaka hallatszott az ágyúszó, puskaropogás, reggel pedig hatalmas robbanás rázkódtatta meg a falakat. A tüzek egy részét maguk a zsidók gyújtották, így pusztítva el a gettóban lévő üzemeket, nyersanyagraktárakat, többek között a gettó határán levő nagy szövőüzemet. A tüzek többségét azonban a németek idézték elő.

Többens és Schultz gyárából tegnap bilincsbe verve elszállították a nőket, a gyerekeket és az öregeket. Ez talán a »kapituláció«? Hamisnak bizonyult a hír, hogy a Pawiakot elfoglalták.

Állítólag hat tankot pusztítottak el vagy rongáltak meg a zsidók. A Krasinski parkban tegnap végrehajtott támadás egy géppuska megszerzését eredményezte.

A lengyel társadalom viszonya a zsidókhoz a harcok során kedvezőbbé vált, az ellenállás elismerést vált ki, mind szélesebb körben tapasztalható az együttérzés.”²⁸

A felkelők Leszno utcai bázisa, Schultz gyára április 22-én is bevehetetlen erődnek tűnt a németek számára. A harcosok az éjszaka leple alatt újabb és újabb pozíciókat foglaltak el. Tetőkön, padlásokon keresztül mentették egyik búvóhelyről a másikra az öregeket, gyerekeket, betegeket. Egy Koparski nevű lengyel munkás is segítette őket, aki 15 bunker felett őrködött. Koparskit később német golyó terítette le. Mivel frontális támadással nem tudta bevenni az üzemet, Stroop az egyedüli lehetőséget a gyújtogatásban látta.

„A tűz elterjedése az éjszaka folyamán azt eredményezte, hogy a zsidók, akiknek a razziák ellenére sikerült megbújniuk padlásokon, pincékben, kezdtek előjönni, hogy valahogy elmeneküljenek a tűztől. Csoportosan, egész családjukkal ugráltak ki az ablakokból, összekötözött lepedőkkel ereszkedtek a földre stb. Igyekeztünk őket egymás után ott helyben likvidálni.”²⁹

„Egyesek végső elkeseredésükben a magas emeletekről ugráltak ki a kövezetre – írja egy másik jelentésben Stroop. – Az ablakkeretek között megjelent egy lángok mardosta alak. Hirtelen lehajolt, s ezután mint rohanó torpedó zúgott a levegőben. A torpedó a kövezetre zuhant, amelyen a kiömlő vörös vér oltotta el a vörös lángokat.”³⁰

Stroop jelentésében arról panaszkodott, hogy a felkelők a csatornákba húzódtak, és sikerült megakadályozniuk a csatornák elárasztását. Ezután a Mila utcában folyt tovább a harc. Újra és újra fellobbantak, majd kialudtak a tüzek. A gettó lakosságának kitartó ellenállása ingerültséget váltott ki Hitler főhadiszállásán. Himmler úgy látta, elhamarkodottan cselekedett, amikor Stroop tábornokba vetette a bizalmát. Az SS birodalmi vezetője táviratilag felhatalmazta Krügert: utasítsa Stroopot, hogy „a legszigorúbban és könyörtelenül” végezze el a gettó „megtisztítását”. Stroop május 16-i jelentésében erre hivatkozva – s mintegy Himmlerre hárítva a felelősséget – így ír az április 20. utáni napokról: „Ezért elhatároztam, hogy a zsidó városrészt teljesen elpusztítom, lakóházait felégetem még a hadiüzemek területén is.”³¹

Április 23-án tehát Stroop úgy döntött, hogy egyszer s mindenkorra véget vet az újra és újra kiújuló ellenállásnak. 24 körzetre osztotta a gettót. Mindegyikbe megerősített rohamosztagot küldött, azzal a speciális feladattal, hogy keressék meg a bujkáló felkelőket és az ott lakókat. A feladat végrehajtásának végső határidejét délután 4 órában határozta meg.

„Mindenkinek tudomására hoztuk, hogy az akciót ma be kell fejezni. Ez a hír a zsidók között is ismertté vált már délelőtt. Éppen ezért egy másfél órás szünet után ismét bevetettük az utolsó rohambrigádokat, aminek az lett az eredménye, hogy újra zsidókat és banditákat tudtunk felfedezni a különböző háztömbökben. Némelyik blokkból még lőttek is az őrségre. Ezekre a helyekre speciális rohamosztagokat dobtunk be, és a banditák kifüstölésére felgyújtottuk az összes épületeket. A zsidók és a banditák az utolsó percig kitartottak, és lőtték egységeinket.”³²

Stroop pár óra múlva kénytelen volt jelentésében beismerni, hogy még ez az akció sem járt sikerrel. „Az egész akciót a zsidók és a banditák nagy rafináltsággal megakadályozták; megállapítottuk például, hogy azokon a kocsikon, amelyek a halottakat összeszedték és a zsidó temetőbe vitték, élő zsidókat is kiszállítottak, és sokan kerültek ki ily módon a gettóból.

A mai támadás befejezése előtt kb. 22 órakor megállapítottuk, hogy kb. 30 banditának újra sikerült az egyik fegyverüzem területére belopóznia, hogy ott megbújjon. Mivel ebben az üzemben a Wehrmachtnak komoly értékei vannak, felhívást adtunk ki az üzem dolgozóihoz, hogy április 24-én délig hagyják el az épületet, hogy holnap megtámadhassuk a házaknak ezt a labirintusát.”³³

Stroopot joggal nyugtalanította, hogy a zsidók felkelése a lengyel ellenállástól is mind nagyobb segítséget kap. 23-án ismételten tapasztalhatta, hogy a Népi Gárda egységei három ponton is megpróbálták támadni rohamegységeit. A gárda egyik csoportja a Freta utca felől támadta meg az egyik fontos átmenő utat tűz alatt tartó rohamosztagokat. Tagjai erről így számolnak be:

„A csendőrök kiugráltak az autóból, elfoglalták a ház kapuját, és behatoltak az épületbe. Az autóban négy csendőr és egy sofőr maradt. Egy csendőr a ház kapujában állt. Csoportunk két részre oszlott. Az egyik a parancsnok vezetésével mintegy eltakarta a másikat, melynek tagjai a gránátokat dobták. Az első gránát az autó háta mögött esett az útra, a második pedig be az autóba. A csendőrök a kocsi hátához rohantak és onnan lövöldöztek az emberekre. Ebben a pillanatban robbant fel a kocsiban a gránát. Az autó kigyulladt. Csoportunk veszteség nélkül tért vissza a gyülekezőhelyre. A németek vesztesége négy-öt halott és egy elégett autó.”³⁴

Ezután két másik csoport fogott össze, és együtt támadták meg a rendőrőrszemeket a Leszno utca környékén. Természetesen a Népi Gárda egységei nem voltak olyan erősek, hogy fordulatot hozhattak volna a gettó lakosságának életében. Akcióik azonban lelket öntöttek a zsidó lakosságba, csökkentették az egyedüllét érzését, s feltétlenül hozzájárultak ahhoz, hogy a gettó ellenállóinak ilyen embertelen körülmények között viszonylag mégis igen hosszú ideig sikerült ellenállniuk.

Marian Spychalski, a Népi Gárda akkori helyettes vezérkari főnöke, 1973-ban írott visszaemlékezéseiben a következőképpen számol be a korabeli eseményekről: „Miután a megszállók 1943. április 19-én hozzákezdtek a varsói gettó likvidálásához, a Népi Gárdának a központi »specgrup« által erősített varsói csoportjai maximális erőfeszítésekre kényszerültek. Azokkal az akciókkal, amelyek a gettó harcoló felkelőivel való együttműködést szolgálták, Pawel Finder, az LMP KB titkára is személyesen foglalkozott.

A speciális csoport meghatározta a harcoló gettóval való együttműködés tervét, így többek között a Zsidó Harci Szervezettel való kapcsolat módját. A csoport tagja volt az LMP KB titkára, a Népi Gárda vezérkari főnöke, a vezérkari főnökségnek a Népi Gárda varsói szervezetével foglalkozó tagja, a varsói egység parancsnoka, (ekkor Stanislaw Skrypij), valamint Franciszek Bartoszek, a vezérkar tagja, a »specgrupok« parancsnoka.

Mivel nem voltak túl nagyok a lehetőségeink, megpróbáltunk az LMP és a Népi Gárda varsói szervezetein keresztül más illegális szervezetekkel is kapcsolatba lépni és együttműködést kialakítani a harcoló gettó megsegítésére. Így például az LMP varsói szervezetének titkára nem is eredménytelen tárgyalásokat folytatott a Forradalmi Lengyel Szocialista Párt varsói szervezetével arra vonatkozóan, hogy a Népi Gárda egységei mellett a szocialista Népi Milícia egységei is bekapcsolódjanak a harcba.

Aleksander Kowalski és én, a Népi Gárda vezérkarának nevében, megbeszéléseket folytattunk Adolf Bermannal, a Zsidó Harci Szervezetnek a kormány Delegaturájával együttműködő képviselőjével. Arról volt szó, hogy maximális segítséget nyújtsunk minél több ember meneküléséhez, lehetővé téve számukra a keresztény oldalon való illegális életet.

A harcoló gettó katonáinak megmentésével és a vidéki partizánegységekhez való eljuttatásával a Népi Gárda vezérkarából Józef Malecki („Sek”) foglalkozott. A varsói szervezet részéről Franciszek Leczycki és mások segítettek e munkában. Ily módon több tucat harcost sikerült megmenteni …

Arra ugyan nem voltunk képesek, hogy hatásosan segítsünk – azaz hogy kivédjük a gyilkosok speciális egységeinek repülőgépekkel, gránátvetőkkel és lángszórókkal támogatott támadásait -, a mi segítségünknek mégis hatalmas eszmei, erkölcsi jelentősége volt mind az ostromlott gettó harcosai számára, mind pedig Varsó és egész Lengyelország társadalma számára. Hiszen a németeknek a gettó valójában kísérleti terep lett arra, hogyan kell egy nagyváros fegyveres felkelését megtörni.

A hitleristák a varsói gettóban a varsói söpredéknek is látványosságot akartak teremteni, felszítani az antiszemitizmust; de akciójuk egyben a varsói lakosság megfélemlítését is szolgálta. A Varsó legsűrűbben lakott városrésze fölött gomolygó fekete füst és lángok segítségével modern nérói színjátékot akartak felidézni.

Éppen ezért azonnal meg kellett támadni a hóhérokat. Ezzel szolidaritásunkat akartuk kifejezni a gettó harcosai iránt, akik nem hagyták büntetlenül a fasiszta bűnözőket, keresztülhúzva azt a számításukat, hogy terrorizálhatják a lakosságot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme

A védelemtől a támadásig

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

fejezet / A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme
A sztálingrádi diadal

A védelemtől a támadásig

Délen – Sztálingrádnál és az Észak-Kaukázusban – még folytak az elkeseredett ütközetek, amikor a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása már annak útját és módját kereste, miképpen változtathatná meg alapjaiban a hadi helyzetet, hogyan alakíthatná ki a feltételeket ahhoz, hogy a Szovjetunió javára gyökeres fordulat álljon be a háborúban. Történelmileg úgy alakult, hogy 1942 szeptemberének közepén, amikor a német fasiszták az annyira várt sztálingrádi győzelmük megünneplésére készültek, a szovjet főhadiszálláson megszületett a sztálingrádi irányban való ellentámadás gondolata.

Az arcvonalon súlyos volt a helyzet. Az ellenség mélyen behatolt Észak- Kaukázus előhegyei közé. A hitlerista magasabbegységek dühödten rohamozták Sztálingrádot, ahol hatalmas csoportosításuk állt válogatott hadosztályokból. „ …Az oroszok erőik kimerülésének határán vannak – jelentette ki Hitler a főhadiszállásán 1942. szeptember 12-én tartott tanácskozáson. – Többé már nem képesek arra, hogy ránk nézve veszélyes, nagyarányú hadászati jellegű tevékenységet folytassanak … Gondoskodni kell a város mielőbbi elfoglalásáról, és nem szabad megengedni, hogy hosszú időn át mindent felemésztő gyújtóponttá változtassák.”

De az elképzelés és a valóság ez alkalommal is távol esett egymástól. A hős város bevehetetlen bástyaként állt, s a sikertelen rohamok során összeomlottak az ellenség összes kalandor hadászati tervei.

A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása idejében átlátta a fasiszta csapatok déli támadásának kudarcát, és hozzálátott a megsemmisítő erejű válaszcsapás előkészítéséhez.

szeptember 12-13-án megbeszélést tartottak Sztálinnál, az Állami Honvédelmi Bizottság elnökénél. Részt vett a megbeszélésen a Sztálingrád körzetéből Moszkvába rendelt G. K. Zsukov, a legfelsőbb főparancsnok helyettese és A. M. Vaszilevszkij, a vezérkar főnöke is. A megbeszélésnek egyetlen célja volt: megtalálni a nehéz és bonyolult sztálingrádi és észak-kaukázusi helyzetből kivezető utat. A véleménycserék eredményeképpen az a döntés született, hogy aktív védelmi tevékenységgel ki kell meríteni az ellenséget, és nyomban hozzá kell látni az ellentámadás tervének kidolgozásához. Az ellentámadást mint hatalmas hadászati hadműveletet képzelték el, azzal a céllal, hogy bekerítsék és megsemmisítsék annak az ellenséges csoportosításnak a főerőit, amely Sztálingrádnál elérte a Volgát.

Ezzel kapcsolatban a következőket írja A. M. Vaszilevszkij:„A feltételezés az volt, hogy a tervezett ellentámadásnak két fő hadműveleti feladat megoldását kell biztosítania: egyrészt a közvetlenül a város körzetében harcoló német csapatcsoportosítás bekerítését és elszigetelését, másrészt e csoportosítás megsemmisítését.

Semmi kétség nem merült fel az iránt sem, hogy a német csoportosítás bekerítését a gyenge román csapatok által védett szárnyakra mért hatalmas erejű csapással kell végrehajtani. Annak szükségességét sem vitatta senki, hogy továbbra is a legnagyobb figyelmet kell fordítani Sztálingrád kemény és szívós védelmére abból a célból, hogy megtartsuk a várost ellentámadásunk kezdetéig, s minden módon lekössük és maximálisan kimerítsük a városért harcoló ellenséges erőket.

Abban is megegyeztünk, hogy a Sztálingrád körzetében bekövetkező hadművelet lesz a fő hadművelet az egész szovjet-német arcvonalon 1942 végéig, s erre kell összpontosítani a párt, a szovjet kormány és az egész nép fő figyelmét és erőfeszítéseit. E hadművelet kezdetének hozzávetőleges idejét novemberben határoztuk meg.”

Két hónapon át – 1942. szeptember közepétől november közepéig – részletesen kidolgozták a sztálingrádi ellentámadás tervét, és megtették az előkészítéséhez szükséges hadászati intézkedéseket. Ugyanakkor minden lehetőt elkövettek a védelmi ütközet sikeres befejezéséért, az ellenség elvéreztetéséért és azoknak a legkedvezőbb feltételeknek a megteremtéséért, amelyek a védelemből a támadásba való átmenethez kellettek.

Szeptember végén a főhadiszállás jóváhagyta Zsukovnak és Vaszilevszkijnek az ellentámadásra vonatkozó előzetes tervezetét, többek közt a szükséges erőkre és eszközökre vonatkozó számvetését is. A terv részleteit a vezérkarnál pontosították, a különböző haderő és fegyvernemi főnökök és törzsek, valamint a szovjet hadsereg tüzér főcsoportfőnökének és hadtáp főcsoportfőnökének a részvételével. Ezzel egy időben megfeszített munka folyt közvetlenül a sztálingrádi irány frontjainál is. A frontok haditanácsait és törzseit az ellentámadás előkészítési munkáiba csak 1942 októberének első napjaiban vonták be.

A parancsnokok és törzsek nagy kollektívája – kezdve a Legfelsőbb Főparancsnokságtól a frontparancsnokságokig – megfeszített alkotó munkával minden részletében gondosan kidolgozta a sztálingrádi támadó hadművelet tervét, amely az „Uranus” fedőnevet kapta. Ez a hadművelet képezte a hadászati ellentámadás első szakaszát, és három front – a Sztálingrádi, a Doni és a Sztálingrád körzetében újonnan létesített Délnyugati Front – közös erőfeszítésével kellett megvalósítani. A hadműveletnek egyszerre kellett kibontakoznia egy 400 kilométeres arcvonalszakaszon.

Az ellenség bekerítését a következőképp akarták megvalósítani: a Délnyugati és a Sztálingrádi Front a várostól északnyugatra és délre levő körzetből két hatalmas erejű csapást mér az ellenséges csoportosítás szárnyaira, majd e csapásokat kifejleszti Kalacs általános irányban. A Doni Frontnak a Don kis kanyarjában bekerített ellenséges csoportosítást kellett egy csapással széttagolnia, erőinek egy részét elszigetelnie és megsemmisítenie. Az ellentámadásnak ebben a szakaszában a fő szerepet a Délnyugati Frontnak kellett játszania, amelynek parancsnoka N. F. Vatutyin tábornok, az egyik legtapasztaltabb fiatal szovjet hadvezér volt. Nyikolaj Fjodorovics Vatutyin parasztcsalád fia volt. 1920 tavaszán, 18 éves korában lépett be a Vörös Hadseregbe, amellyel haláláig összekötötte sorsát. Hosszú katonai szolgálati utat tett meg, míg sorkatonából hadseregtábornoki rangra emelkedett. 1921-ben lett párttag. A katonai iskolán, a Frunze Katonai Akadémián, a Vezérkari Akadémián intenzív tanulással eltöltött évek, a csapatoknál elfoglalt beosztások a századparancsnokságtól a katonai körzet törzsfőnöki beosztásig – mindez lehetővé tette számára, hogy már a háború előtti években gazdag gyakorlati tapasztalatokra tegyen szert a hadműveleti munkában. A Nagy Honvédő Háború kitörésekor N. F. Vatutyin a vezérkar főnökének első helyettese volt. Már a háború elején sikeresen helytállt mint az Északnyugati Front törzsfőnöke, majd mint a Voronyezsi Front parancsnoka. Amikor a fiatal tábornokot (41 éves volt akkor) kinevezték a Délnyugati Front parancsnokának rendkívül felelősségteljes posztjára, ez nemcsak a párt és a kormány messzemenő bizalmát jelentette, hanem katonai tehetségének és harci tapasztalatainak elismerését is.

F. Vatutyin ragyogóan eleget tett a ráháruló kötelezettségeknek. Rövid hadvezéri pályafutása alatt (1944 tavaszán halt hősi halált) jelentősen hozzájárult a fasizmus szétzúzásához. Neve egybeforrott a nagyszerű volgai győzelemmel, majd később a kurszki csatával, a balparti Ukrajnában való támadással, a dnyeperi átkeléssel, a Kijev felszabadításáért folytatott harccal, a jobbparti Ukrajnában lefolytatott grandiózus hadászati támadással.

Az ellentámadás tervének kidolgozásával egy időben komplex intézkedések történtek az ellentámadás előkészítésére: hadászati tartalékokat szerveztek és szállítottak a sztálingrádi irányba; a harcoló frontok csapatait feltöltötték katonákkal és harci technikával; végrehajtották a frontok közötti átcsoportosításokat; anyagi eszközökből tartalékokat képeztek; céltudatos és hatékony pártpolitikai munkát folytattak.

A sztálingrádi ellentámadást a meghatározott időre előkészítették.

Annak ellenére, hogy a hadászati védelemre kényszerült¹ – Hitler az 1942. október 14-i 1. számú hadműveleti utasításával erősítette meg a Wehrmacht védelemre való áttérését keleten.* német fasiszta csapatok hatalmas veszteségeket szenvedtek, Németországnak és szövetségeseinek fegyveres erői nagyok és veszélyesek voltak. A megszállt európai területek gazdasági és embertartalékait felhasználva Németország fokozta acélgyártását, a szén és egyéb fontos hadászati nyersanyagok kitermelését. Számottevően megnőtt a hadianyagok, különösen a lövegek, a harckocsik és a repülőgépek gyártása. Az újabb behívások és a nyugat-európai tartalékok átcsoportosítása következtében növekedett a fasiszta tömb szovjet-német arcvonalon harcoló hadseregeinek a létszáma. 1942 novemberére az ellenség itt 266 hadosztállyal rendelkezett, s itt volt légi- és haditengerészeti erejének jelentős része, összesen mintegy 6,2 millió embert, több mint 70 000 löveget és aknavetőt, 6600 harckocsit és rohamlöveget, 3500 harci repülőgépet és 194 hadihajót vontak itt össze a németek. A háború alatt még soha nem volt ilyen roppant embertömegük és ennyi eszközük a keleti arcvonalon.

A Szovjetuniónak és fegyveres erőinek újabb súlyos harcot kellett megvívniuk az erős ellenséggel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!