Címke: történelem

Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

Az antant nyílt fegyveres intervenciójának első felvonása Murmanszk meghódítása volt. S nem egészen egy hónap múlva mérték az imperialisták a második csapást Szovjet-Oroszországra: 1918. április 5-én japán, majd angol csapatok szálltak partra Vlagyivosztokban. Az északi tragédia megismétlődött az ország távol-keleti határvidékein.

Az antant-imperialisták hosszú ideig és gondosan készültek az orosz Távol-Keletre való behatolásra. Hivatalos indoklásul itt is azt a hazug verziót használták fel, hogy biztosítani kell a hadviselő szövetséges hatalmak érdekeit. Igaz, ezúttal nem emlegették a közvetlen „német veszélyt”, mivel Vlagyivosztok vonatkozásában ez ugyancsak ostobán hangzott volna. De az antanthatalmak kormányzó körei és a burzsoá sajtó — ha már a német hadsereg támadása nem volt mumusnak felhasználható — nem átallották kijelenteni, hogy a német hadifoglyok részéről veszély fenyegeti a távol-keleti hadianyagkészleteket és a transzszibériai vasutat. Ezenkívül egy másik, nem kevésbé lehetetlen magyarázattal is előálltak: a távol-keleti intervenciót eszerint az ott élő külföldi állampolgárok élet- és vagyonbiztonságának megvédése tette szükségessé. Világos, hogy a külföldi állampolgárokat senki sem fenyegette, ami pedig a hadianyagkészleteket és a transzszibériai vasutat illeti, az antant csupán arra törekedett, hogy ezek ne kerüljenek a szovjethatalom birtokába.

Erről teljes tervszerűséggel írt Lansingnak Jusserand washingtoni francia nagykövet 1918. január 8-án. „Mint Excellenciád előtt ismeretes — írta Jusserand, amikor a közös szibériai hadműveletek tervének megvitatását javasolta —, a legutóbbi párizsi értekezleten a szövetségesek figyelme az együttes fellépés szükségességére irányult, hogy a lehetőség szerint megóvjuk Szibériát a bolsevista mételytől, biztosítsuk Dél-Oroszországnak a transzszibériai vasút, a szövetségeseknek az orosz vasutak használatát. Vlagyivosztok elszigetelése révén — ha még nem késő — megőrizzük a városban felhalmozott készleteket.”²² Ugyanott, 20—21. old.*

A szövetséges hatalmak ügynökei már jóval a nyílt fegyveres beavatkozás előtt hozzáláttak Távol-Keleten a helyi ellenforradalmi erők megszervezéséhez. Nagy létszámú fehérgárdista bandák alakultak az amerikai, a japán és az angol imperialisták segítségével: Szemjonov atamán bandája a Bajkálontúlon, Gamové és Kuznyecové az Amuri területen, Kalmikové a Tengermelléken garázdálkodott. Így alakultak ki ezeken a vidékeken imperialista támogatással a polgárháborús frontok.

1917 decemberében titkos tárgyalások kezdődtek angol és japán diplomaták között a transzszibériai vasút és a vlagyivosztoki katonai raktárak „védelmével” kapcsolatos intézkedésekről.

Már 1917 novemberében Vlagyivosztok kikötőjében horgonyzott a „Brooklyn” amerikai cirkáló, fedélzetén Austin Knight tengernaggyal, az Egyesült Államok ázsiai flottájának parancsnokával. Az intervenciósoknak az volt az elgondolásuk, hogy a cirkáló puszta jelenléte megakadályozza Vlagyivosztokban a szovjethatalom megteremtését, és felbátorítja a helyi ellenforradalmi erőket. A vlagyivosztoki szovjet követelésére az amerikai kormány 1917 decemberében kénytelen volt egy időre kivonni a cirkálót a kikötőből. De 1918 januárjában Vlagyivosztokba érkezett az „Ivami” és az „Aszahi” nevű japán, valamint a „Suffolk” nevű angol cirkáló. S március 1-én a „Brooklyn” is visszatért a vlagyivosztoki kikötőbe.

Ám az intervenciósok, midőn hadihajókat küldtek a szovjet partokhoz, még nem szánták rá magukat a Távol-Kelet megszállására. Abban az időben folytak a breszt-litovszki béketárgyalások, s az antant kormányzó körei attól tartottak, hogy csapataik vlagyivosztoki partraszállása meggyorsítaná a szovjet—német tárgyalások sikeres befejezését. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy az antant kissé elodázta a nyílt hadműveletek megkezdését. Voltak azonban más okok is. Többek között bizonyos szerepük volt azoknak az ellentéteknek, amelyek egyfelől az Egyesült Államok, másfelől az angolok és a franciák között fennállottak. Ez utóbbiak úgy gondolták, hogy a szovjetország elleni távol-keleti háborút a legcélszerűbb a japán fegyveres erőkre bízni. 1918. február 20-án az antant főtanácsa amellett foglalt állást, hogy Japán szállja meg a transzszibériai vasutat Vlagyivosztoktól Cseljabinszkig.

Az angol és francia kormány álláspontját tükrözte a „Daily Chronicle” angol újság, amikor 1918. március 2-án ezt írta: „Reméljük, hogy a szövetségesek nem fognak sokat vitatkozni a japán intervenció formájáról és jellegéről. A helyzet teljesen világos: a japán hadsereg gyorsan meg tudja teremteni az ellenőrzést a transzszibériai vasút felett. A szövetségesek közül erre senki más nem képes.”

Az Egyesült Államok kormányzó körei más állásponton voltak. Ők sem ellenezték a japán katonaság fokozott felhasználását a szovjethatalom megdöntéséért folytatott harcban. Lansing ezzel kapcsolatban nyíltan megírta, hogy a csapatok, amelyek Szibériában tevékenykedni fognak, „elkerülhetetlenül főleg japán csapatok lesznek”. De az Egyesült Államok, Angliától és Franciaországtól eltérően, ellenezte az egyoldalú japán intervenciót, mert félt, hogy Japán — az Egyesült Államok legnagyobb távol-keleti konkurense — uralkodó helyzetbe kerül Szibériában.

Ezért ragaszkodott az Egyesült Államok ahhoz, hogy a távol-keleti és a szibériai intervenció ne egyoldalú, hanem szövetséges jellegű legyen, amerikai, angol és francia csapatok részvételével. S az Egyesült Államok nyomására az angol, a francia és a japán kormány kénytelen volt beleegyezni az amerikai tervbe. Ezek után az Egyesült Államok nem ellenezte, hogy elsőnek Japán szállítsa csapatait a szovjet partokra.

„Anglia is, Franciaország is megpróbálta, hogy ilyen módon legyűrje Oroszországot. Szerződést kötöttek Japánnal, amely alig vett részt az imperialista háborúban és amely százezernyi katonát adott, hogy a Távol-Kelet felől megfojtsák a szovjetköztársaságot …” — így értékelte Lenin később ezeket az eseményeket.²³ Lenin Művei 30. köt. 384. old.*

A japán hódítók kedvelt módszerükkel, a provokációval kezdték sötét üzelmeiket. 1918. április 4-én ügynökeik megszervezték Vlagyivosztokban két japán állampolgár meggyilkolását. Másnap reggel a japán intervenciósok, állampolgáraik biztonságának védelme ürügyével, a városba vezényelték az első partra szálló egységet. Este angol csapatok is érkeztek. Megkezdődött az antant nyílt katonai intervenciója a Távol-Keleten.

A japán egység partraszállásával egy időben Szemjonov csapatai újabb támadásba kezdtek a Bajkálontúl. 1918 májusa és júliusa között azonban a bajkálontúli front csapatai Lazónak, a polgárháború legendás hírű hősének parancsnoksága alatt Mandzsúria határáig vetették vissza Szemjonov bandáit.

A szovjetköztársaság dolgozó népe haraggal és felháborodással fogadta az angol—japán hódítók távol-keleti behatolásának hírét. Április 6-án a szovjet kormány nyilatkozatban leplezte le a két japán állampolgár meggyilkolásának provokációs jellegét, megállapítva, hogy ez nélkülözhetetlen része volt az imperialista agresszió előkészítésének, s követelte a japán és az angol csapatok haladéktalan kivonását Vlagyivosztokból.

De a hódítók nem akarták kiengedni kezükből a zsákmányt. Az antantországok diplomáciai képviselői nyilatkozataikban azzal próbálták félrevezetni a szovjet kormányt, hogy a partraszállás „ideiglenes” és „korlátozott” rendészeti intézkedés, amelynek célja a külföldi állampolgárok élet- és vagyonbiztonságának megóvása.

A kommunista párt és a szovjet kormány megértette a helyzet komolyságát, világosan látta, hogy ez nem helyi konfliktus, hanem olyan fegyveres intervenció kezdete, amelyet az antant-imperialisták régóta előkészítettek és alaposan átgondoltak. Lenin 1918. április 5-én a következőket írta a Szibériai Központi Végrehajtó Bizottságnak küldött táviratában: „Világos, hogy most semmiféle nyilatkozatoknak nem adhatunk hitelt, s az egyetlen komoly garancia az alapos katonai felkészülés a mi részünkről.”²⁴ Lenin-gyűjtemény. XXXIV. 22. old. (oroszul).* Lenin ismételten felhívta a szibériai pártmunkások és állami vezetők figyelmét arra, hogy szívós és hosszú küzdelemre kell felkészülni. Április 7-i táviratában a vlagyivosztoki szovjetet is figyelmeztette, hogy az antant nem éri majd be a partraszállással, és támadást fog indítani Szibéria belseje felé. Követelte, hogy késedelem nélkül készítsék elő az értékes készletek hátraszállítását, az utak és a hidak felrobbantását. Szibériát hadműveleti területté nyilvánították. Valamennyi szibériai kormányzóságban rövid idő alatt megalakultak a forradalmi katonai vezérkarok, hogy élére álljanak területükön az ellenállás szervezésének.

Lenin előrelátása tökéletesen beigazolódott. Az antant-imperialisták további nagyszabású hadműveletekre készültek keleten. Miközben az intervenció „korlátozott” és „helyi” jellegéről szóló frázisok mögé rejtőztek, kitervelték a Szibéria belsejébe irányuló támadást. Nagy titokban rendkívül veszélyes összeesküvést készítettek elő a szovjethatalom ellen azzal a céllal, hogy váratlanul hátba támadják a forradalmi munkásosztályt és parasztságot. Az intervenciósoknak sikerült is elérniük céljukat: orvul csapást mértek a szovjetköztársaságra a csehszlovák hadtest ellenforradalmi lázadásával, amelynek nem csekély szerepe volt a polgárháború kirobbantásában és az intervenció kiterjesztésében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A leningrádi ostromzár áttörése

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadsereg 1942-1943-as téli hadászati támadásának igen fontos része volt a Leningrádi és a Volhovi Front támadó hadművelete a leningrádi ostromzár áttörésére. 1942 folyamán ebből a célból több támadást szerveztek, de sikertelenül. A hős Leningrádot 16 hónapon át ostromolták a fasiszta megszállók. Ezalatt a város lakói két nehéz háborús telet éltek at. Különösen az 1941—1942-es tél volt súlyos. De se az állandó ellenséges rohamok, se a barbár bombázások és tüzérségi össztüzek, se az éhezés megpróbáltatásai nem törték meg a hős leningrádiakat. A fasiszták sehogy sem akartak beletörődni kudarcukba. Még 1941-ben rögzítették a német parancsnokság egyik titkos okmányában: „Ha a városban kialakult helyzet hatására megoldást kérnek, ezt elutasítjuk …” „Leningrád, majd később Moszkva kapitulációját nem fogadjuk el”. De ilyen kérésekre hiába várt az ellenség. Egymás után fulladtak kudarcba a Leningrád elleni rohamok. Hitler a saját illúzióiban ringatta magát, amikor kijelentette: „A német gránátosok, akik Kelet-Poroszországtól Leningrád külvárosáig győzelmesen járták meg az utat, találnak még magukban erőt ahhoz, hogy a hátralevő néhány kilométernyi távolságot is megtegyék.”

A Néva-parti hős város kitartott, és kivárta felszabadulását. A dicső forradalmi hagyományok városa, Lenin városa nem hajtott térdet az ellenség előtt. Az ostromlott városba vezető utak gigantikus malomkövekké váltak, amelyben összezúzódtak a válogatott Wehrmacht-hadosztályok.

1943 elejére lényegesen javult Leningrád helyzete, de még mindig súlyos maradt. Minthogy nem volt szárazföldi összeköttetése az országgal, rendkívül nehezen tudták ellátni az ipar számára szükséges fűtő- és nyersanyaggal, s nem tudták megfelelően kielégíteni a csapatok és a lakosság szükségleteit.

1942. december közepén ismét megnyílt az „élet útja”. Éjjel-nappal használták a rendkívül súlyos körülmények között, az ellenséges légierő állandó támadásai közepette. Naponta átlagban 5-6000 tonnányi, különböző összetételű szállítmányokat, fegyvert, lőszert, üzemanyagot, élelmet, fűtőanyagot stb. – juttattak el rajta Leningrádba. De mind az anyagi eszközöknek, mind a fegyverszállítmányoknak ez a mennyisége kevés volt a lakosság és a csapatok szükségleteihez mérten.

Alexander Werth, angol újságíró, a Nagy Honvédő Háború sok eseményének szemtanúja írta: „A németek minden lehetőt megtettek, hogy zavarják mind a Kabonba vezető vasútvonal építését, mind pedig a jégutakon való közlekedést. Repülőgépeik bombázták, tüzérségük lőtte ezeket az utakat. A szovjet vadászgépek azonban a lehetőségekhez képest fedezték őket.”

Leningrád a blokád szorításában maradt. A város utcáin és terein gránátok és bombák robbantak. Naponta ezrek vesztették életüket.

A hadműveleti-hadászati helyzet Leningrád alatt továbbra is bonyolult volt. A városba délről, délkeletről és északnyugatról vezető utakat védő Leningrádi Front csapatait elszigetelték a harcoló hadsereg többi erőitől, a Balti Flottát pedig a Finn-öböl keleti részébe szorították. Az arcvonal továbbra is közvetlenül Leningrád közelében húzódott: délen mindössze 4 kilométerre, északnyugaton és délkeleten pedig 25-30 kilométerre a várostól.

Miután a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása átnézte a Leningrádi Front haditanácsának az 1942-1943. év telén folytatandó további tevékenységére vonatkozó elképzelését, december első napjaiban megparancsolta a Leningrádi és a Volhovi Frontnak, hogy készítsék elő és hajtsák végre a leningrádi ostromzár áttörésére irányuló hadműveletet.

A „Szikra” fedőnevet viselő hadműveleti elképzelés lényege az volt, hogy egyidejű találkozó irányú csapásokkal a Leningrádi Front csapatai nyugat felől, a Volhovi Front csapatai kelet felől Szinyavino irányában támadva, a Balti Flottával együttműködésben szétzúzzák a Ladoga-tótól délre levő német fasiszta csapatokat, felszámolják a schlüsselburg-szinyavinói ellenséges kiszögellést, majd Mga irányában észak felől mért csapással felszabadítják a volhov-leningrádi vasútvonalat, a Ladoga-tótól déli irányban visszaszorítják az ellenséget, és megteremtik a feltételeket a Leningráddal való zavartalan szárazföldi összeköttetéshez. A két front és a flotta tevékenységének összehangolásával K. J. Vorosilov marsallt és G. K. Zsukov hadseregtábornokot bízták meg.

A főhadiszállás konkretizálta a hadműveleti feladatokat, és meghatározta végrehajtásuk sorrendjét. Január folyamán a Volhovi és a Leningrádi Front csapatainak közös erővel szét kellett zúzniuk a schlüsselburg-szinyavinói kiszögellésben védő német fasiszta csoportosítást, a hónap végére el kellett érniük a Mojka-folyó—Mihajlovszkij település-Tortolovo-vonalat, és itt megvetve lábukat, biztosítaniuk kellett a Leningrádi Front utánpótlási vonalait. E feladatok teljesítése után február első felében Mga körzetében újabb támadást kellett indítani a kirovi vasútvonal felszabadításáért. E hadművelet eredményeképp a szovjet csapatoknak el kellett érniük a Voronovo-Vojtolovo-Voszkreszenszk-vonalat.

A Volhovi Front (parancsnok K. A. Mereckov tábornok) és a Leningrádi Front (parancsnok L. A. Govorov tábornok) csapatai 1943. január 12-én lendültek támadásba. Ekkor a leningrádi ostromzár egyik legfontosabb szakaszát alkotó schlüsselburg-szinyavinói kiszögellésben a 18. német hadseregnek mintegy öt hadosztálya tartózkodott. Ezek a hadosztályok jól fel voltak töltve, és gazdag harci tapasztalatokkal rendelkeztek az e szakaszon vívott harcokban.

Meg kell említeni azt is, hogy a schlüsselburg-szinyavinói kiszögellés erdős-mocsaras terepen húzódott, s ez nagyon megkönnyítette az ellenség számára a tűzeszközökkel és élőerőkkel alaposan megrakott, jól megerődített védelem létrehozását. A szovjet harcosoknak le kellett küzdeniük a Néva meredek jeges partjait, a be nem fagyott tőzegmocsaras részeket, a hótorlaszokat, a rengeteg ellenállási támpontot és gócot, amelyeket az ellenség a munkástelepüléseken rendezett be. Mindez nagy fizikai és pszichikai erőfeszítést és magas fokú katonai szaktudást követelt a csapatoktól.

A Volhovi Front parancsnoka úgy döntött, hogy a főcsapást V. Z. Romanovszkij tábornok 2. csapásmérő hadserege méri. Ez támadásba is lendült a Lipka-Gajtolovo közötti arcvonalszakaszon. Feladata az volt, hogy a Ladoga-tótól délre áttörje az ellenséges védelmet, foglalja el Szinyavinót, majd miután itt egyesült a Leningrádi Front 67. hadseregének egységeivel, ezekkel együtt fejezze be a Szinyavinótól északra levő hitlerista csapatok szétzúzását. Tőle délre F. N. Sztarikov tábornok 8. hadserege mért csapást. A két hadsereg támadását I. P. Zsuravljov tábornok 14. légi hadserege biztosította.

A Volhovi Front csapataival való találkozás céljából M. P. Duhanov tábornok 67. hadseregének át kellett kelnie a Néva felső szakaszán, Schlüsselburgtól délre meg kellett törnie az ellenség védelmét és kifejlesztenie a csapást Szinyavino felé. A Leningrádi Front támadó csapatait Sz. D. Ribalcsenko tábornok 13. légi hadserege fedezte. A hadműveletbe bekapcsolódtak a távolsági repülőerők, valamint a Balti Flotta tüzérsége és katonai repülőerői is.

Mindössze hét nap kellett a Volhovi és Leningrádi Front támadó csapatainak ahhoz, hogy szétzúzzák az ellenséges védelmet a schlüsselburg-szinyavinói arcvonal-kiszögellésben. 1943. január 18-án, Szinyavino körzetében sor került a 67. és a 2. csapásmérő hadsereg történelmi jelentőségű találkozására. A Ladoga-tótól délre kialakítottak egy 8-11 kilométer széles folyosót, amelyen át Leningrád és a várost védő csapatok közvetlen szárazföldi összeköttetésbe kerültek az országgal. Ez az esemény mintegy feltette a koronát a leningrádi ostromgyűrű áttöréséért folytatott harcokra, s még lendületesebb támadásra serkentette a két front csapatait.

Sok hőstett fűződött a 136. lövészhadosztály harcosainak nevéhez. Eredményes harcainak elismeréseképpen a hadosztályt 63. gárdahadosztállyá szervezték át, parancsnoka, N. P. Szimonyak tábornok pedig a Szovjetunió Hőse lett. Ugyancsak gárda magasabbegységgé változtatták N. A. Poljakov ezredes 327. lövészhadosztályát. A Leningrádi és a Volhovi Front, valamint a Balti Flotta mintegy 22 000 katonája és tisztje kapott különböző kitüntetéseket. Huszonöten megkapták a Szovjetunió Hőse címet. L. A. Govorov és K. A. Mereckov frontparancsnokokat a Szuvorov-rend 1. fokozatával, I. I. Fegyunyinszkij frontparancsnok-helyettest, M. P. Duhanov és V. Z. Romanovszkij hadseregparancsnokokat a csapatok mesteri irányításáért a Kutuzov-rend 1. fokozatával tüntették ki.

A leningrádi ostromzár áttörésének nagy katonapolitikai jelentősége volt az egész Nagy Honvédő Háború menetében. A Szovjetunió hatalmas politikai, ipari és kulturális központja, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom bölcsője, Lenin városa ismét szárazföldi összeköttetésbe került az országgal. Az ellenséges ostromzár áttörése fordulópont volt a történelmi jelentőségű leningrádi csatában. Ezzel a Leningrád körüli harcokban végérvényesen a szovjet csapatok kezébe került a hadműveleti kezdeményezés. Az ellenség ezentúl már nemcsak hogy újabb kísérleteket nem tudott tenni Leningrád elfoglalására, de még addig elfoglalt terepszakaszait is nehezen tudta tartani, s ez jelentős erőit kötötte le.

A leningrádi győzelemről szóló örömhír messze túlszárnyalt a határokon. Bejárta az egész világot. F. Roosevelt külön díszoklevélben írta Leningrád védőinek: „…sikeresen megvédelmezték szeretett városukat az 1941. szeptember 8-a és 1943. január 18-a közötti válságos időszakban. Ezzel szimbolizálták a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében élő népek és az agresszív erőkkel szemben ellenállást tanúsító valamennyi nép rettenthetetlen elszántságát.”

Az ostromzár áttörése, valamint a Leningráddal létesített vasúti és gépkocsi-összeköttetés számottevően javította a csapatok és a lakosság lőszerrel, harci technikai eszközökkel és élelemmel való ellátását. A leningrádi ipari üzemekbe ismét jöttek a termeléshez szükséges nyersanyag- és fűtőanyag-szállítmányok. Ugrásszerűen megnövekedett a városban a villamosenergia-termelés és a fegyvergyártás.

A sikeresen végrehajtott hadművelet nyomán javult a Leningrádi Front és a Balti Flotta hadműveleti-hadászati helyzete. A helyreállított szárazföldi közlekedés lehetővé tette, hogy a csapatok és a flotta folyamatosan kapjon ember- és hadianyagpótlást. Végérvényesen kudarcba fulladt a német fasisztáknak az a kannibál terve, hogy az éhhalál csontkezével fojtsák meg Leningrád védőit.

A leningrádi ostromzár 1943. januári áttörése után a Leningrádi és a Volhovi Front fő erőfeszítéseit a város szárazföldi közlekedési vonalainak kibővítésére, valamint a Slüsszelburgot állandóan támadással fenyegető erős mgai-szinyavinói német csoportosítás felszámolására irányították. A csapatok 1943 februárjában és márciusában folytatták ugyan támadó tevékenységüket a mgai irányban, de nem értek el sikert. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatai mindamellett tartósan lekötötték a 18. német hadsereg főerőit, s megakadályozták, hogy átdobják őket más irányba, elsősorban a déli irányba, ahol abban az időben bontakoztak ki az 1942-1943-as téli hadjárat döntő eseményei.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

A szovjetország területére való fegyveres behatolást az antant-imperialisták azzal kezdték, hogy csapatokat szállítottak partra Észak-Oroszországban és a Távol-Keleten. Az intervenciósok nem véletlenül választották ezeket a vidékeket első csapásaik színhelyéül. Csapataikat csak tengeri úton tudták eljuttatni Oroszországba, minthogy a szárazföldön a német arcvonal választotta el őket a szovjetországtól. A tengeri utak közül viszont az északi tengereken és a Csendes-óceánon keresztül vezető utak voltak a leghozzáférhetőbbek; itt a szövetségesek közlekedését nem veszélyeztette a német flotta támadása. Ezenkívül azonban más okok is közrejátszottak.

A háborút viselő antant-imperialisták nem küldhettek mindjárt nagyszámú sereget. Ezért olyan vidékeket kellett kiválasztaniuk az első csapatok partraszállásához, ahol a szovjethatalomnak még nem volt elég védelmi ereje. Tetejébe még az északi területek és a Távol-Kelet elfoglalása nem csekély haszonnal kecsegtetett. Fontos kikötők voltak itt: Murmanszk, Arhangelszk, Vlagyivosztok. S távol-keleti partraszállásuk révén az intervenciósok mérhetetlen természeti kincsekkel gazdagodhattak volna.

Katonai szempontból is nagy előnyöket biztosított ez a partraszállás. Murmanszkból és Arhangelszkből megnyílt az út Petrográd és Moszkva felé. Az intervenciósok arra számítottak, hogy a csendes-óceáni partvidék felől támadva elfoglalják Szibéria hatalmas térségeit, s a meghódított vidéket felvonulási területül használják fel a Szovjet-Oroszország elleni további támadáshoz.

A külföldi imperialisták ügynökei, hogy megkönnyítsék a szövetséges csapatoknak e tervek végrehajtását és belülről gyengítsék a szovjet állam védelmét, újult erővel szervezték az ellenforradalmi lázadásokat az országban. A nemzetközi imperializmus többek között nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy sikerül lázadást provokálnia a volt hadifoglyok, az osztrák—magyar hadsereg volt katonái és tisztjei körében, akiknek a szovjet kormány engedélyezte a hazatérést.

Az intervenció előkészítésében nagy szerepük volt az antanthatalmak oroszországi diplomáciai képviselőinek, akik arcátlanul sárba tiporták a nemzetközi jogot, s helyzetüket az ország belügyeibe való közvetlen beavatkozásra használták fel. Ezek a „diplomaták” — elsősorban az amerikai, a francia és az angol követ — aljas intrikákat szőttek a szovjethatalom ellen, összeesküvéseket, lázadásokat szerveztek, pénzzel és hamis iratokkal láttak el aktív ellenforradalmárokat, kémkedtek, szovjetellenes agitációt folytattak.

Az első intervenciós osztag 1918. március 9-én szállt partra a murmanszki kikötőben az angol „Glory” cirkálóról. Ezt az egységet nyomban újabb szövetséges osztagok követték, amelyek az „Admiral Aube” nevű francia cirkáló, az „Olympia” amerikai cirkáló és más hajók fedélzetén tették meg az utat a szovjet partokig. Így kezdődött az antant nyílt katonai intervenciója Szovjet-Oroszország ellen.

Segítette az intervenciósok északi behatolását az a kis ellenforradalmár csoport, amely befészkelte magát a murmanszki szovjet vezetőségébe és a helyi fegyveres erők parancsnokságába (Jurjev, Veszelago, Zvegincev és mások). A hazaárulók 1918. március 2-án úgynevezett „szóbeli megállapodást” kötöttek az intervenciósok képviselőivel, s ennek értelmében a tényleges hatalom Murmanszkban az antant kezébe került.

A megállapodáshoz ürügyül szolgált a Murmanszkot fenyegető német támadás veszélyére való hivatkozás. A valóságban viszont Németországnak semmiféle csapatai nem voltak északon. Az árulók arcátlansága Trockij elnéző magatartásában leli magyarázatát.

Midőn a szövetséges csapatok a németek elleni harc ürügyével partra szálltak Murmanszkban, alkalmat adtak a breszt-litovszki béke megszegésére, és a német csapatok újabb támadását provokálták Szovjet-Oroszország ellen. S ez a legnagyobb megelégedésére szolgált mind az antantnak, mind Trockijnak, aki már a Németországgal folytatott tárgyalások idején is a párttól és a szovjet kormánytól kapott, s a békekötés feltétlen szükségességéről szóló útmutatásokkal ellentétben cselekedett. Az antant kellőképpen értékelte Trockijnak a murmanszki árulókkal szemben tanúsított elnéző magatartását. Nemhiába írta Lockhart oroszországi angol diplomáciai képviselő: Trockij „kimutatta azt az óhaját, hogy együtt akar működni a szövetségesekkel … mindig előzékenyen fogadta törekvéseiket, és minden segítséget megadott a szövetségeseknek Murmanszk körzetében.”¹³ W P. Coates—Z. K. Coates: Armed Intervention in Russia 1918—1922. London 1935 84—85. old.*

Az antant-csapatok murmanszki partraszállása csak kezdete volt az imperialista hódító célok megvalósításának. 1918. május 28-án Balfour angol külügyminiszter a washingtoni angol nagykövethez intézett táviratában ezt írta: „Fölöttébb kívánatos az amerikai segítség Murmanszk körzetében … Tartanunk kell Murmanszkot, ha meg akarjuk őrizni annak lehetőségét, hogy behatoljunk Oroszországba.”¹⁴ FRUS 1918. Russia. II. köt. Washington 1932. 477—479 old.*

Az intervenciósok — Murmanszk körzetében erőt gyűjtve — készültek az ország belsejébe irányuló, további támadásra. A soron következő feladat Arhangelszk, majd Vologda és Petrozavodszk elfoglalása volt. Lássuk, mit írt ezzel kapcsolatban Cole arhangelszki amerikai konzul Francisnek, az Egyesült Államok oroszországi nagykövetének 1918 júniusban: „Az intervenció kis méretekben kezdődik, de lépésről lépésre szélesedni fog. Ennek megfelelően egyre több hajóra, emberre, pénzre és anyagra lesz szükség. Ahhoz, hogy Arhangelszket tartani tudjuk, el kell foglalnunk az arhangelszk—vologdai vasútvonal egy részét. S minthogy a Dvina folyó a vasútvonaltól keletre tér el, a folyó egy szakaszát is ellenőrzésünk alá kell majd vonnunk. Ugyancsak szükség lesz arra, hogy megerősítsük a jobbszárnyat Petrozavodszk irányában … Mindez nem pusztán Arhangelszk elfoglalását jelenti, hanem egyszersmind az Oroszország belsejébe indított expedíciót is …” Az intervenció legfőbb célja északon, Cole szavai szerint, olyan új „orosz front” megteremtése, amelynek „valahol Moszkvától északra, Petrográdtól keletre és az Urál-hegység déli nyúlványaitól nyugatra” kellene húzódnia. A konzul hangsúlyozta, hogy ezt a frontot esetleg „Oroszország nagyobb részének aktív vagy passzív ellenállásával szemben” kell tartani.¹⁵ Ugyanott.*

1918. június 3-án az antant katonai képviselői értekezletet tartottak Párizsban. Itt elhatározták, hogy kiterjesztik Oroszország északi részén az intervenciót, és újabb osztagokat — angol, amerikai, francia, olasz és szerb csapatokat — tesznek partra. A szövetségesek északi haderőinek főparancsnokává Poole angol tábornokot nevezték ki.

A szovjet kormány mindent elkövetett, hogy idejekorán véget vessen az antant intervenciójának. Mihelyt Moszkvában ismeretessé vált, hogy a murmanszki vezetők egy része áruló módon lepaktált az intervenciósokkal, Lenin a szovjet kormány nevében haladéktalan, határozott intézkedéseket követelt a külföldi hódítók ténykedéseivel szemben. Jurjevet, a murmanszki szovjet áruló vezetőjét a nép ellenségének nyilvánították, miután megtagadta a szovjethatalom utasításainak végrehajtását.

1918. június 6-án a szovjet kormány Lockhart angol diplomatának átnyújtott jegyzékében tiltakozott az angol csapatok partraszállása ellen. Június 14-én a külügyi népbiztosság jegyzéket intézett az amerikai, az angol és a francia kormányhoz, követelve, hogy haladéktalanul vonják ki a szovjet kikötőkből a külföldi hadihajókat. Két jegyzéket — amelyekben a szovjet kormány tiltakozott Angliának és szövetségeseinek agressziója és a szovjetország belügyeibe való beavatkozása ellen — június 27-én és 29-én adott át a külügyi népbiztosság Lockhartnak.

Ámde az antant-imperialisták nem voltak hajlandók figyelembe venni a szovjet kormány tiltakozását. Továbbra is hazudoztak és köntörfalaztak a hazai közvélemény előtt, a „német veszéllyel” magyarázva a szövetséges hatalmak oroszországi tevékenységét. Az intervenció vezetői természetesen jól tudták, milyen gyenge lábon áll ez a magyarázat. Ironside angol tábornok, az intervenció egyik legaktívabb részvevője, emlékirataiban megállapította, hogy „a fegyveres erők partra szállításával a párizsi legfelsőbb tanács beavatkozott Oroszország belügyeibe”¹⁶. E. Ironside: Archangel 1918—1919. London 1953. 194. old.*

Már Murmanszk megszállásának első napjai megmutatták, hogy az intervenciósok szándéka az elfoglalt hídfő kiszélesítése. Hamarosan támadásba lendültek a murmanszki vasútvonal mentén, és július elején elfoglalták Kem városát, majd egy kisebb szovjet csapategységet visszaszorítva bevették Szoroka vasútállomást.

Az antant-haderők parancsnokságának képviselői a murmanszki határterületi szovjet elnökségében tevékenykedő árulókkal megkötötték az úgynevezett „ideiglenes, rendkívüli egyezményt”. „Az egyezmény célja az — írta Francis Lansingnak —, hogy a szövetséges csapatok akadálytalanul partra szállhassanak és rábírják a helyi szovjetet, hogy pártoljon el a moszkvai központi szovjettől.”¹⁷ FRUS. 1918 Russia. II. köt. 520 old.* Ez az egyezmény lényegében az angol, amerikai és francia intervenciósok kezére juttatta a murmanszki határterületet. Lehetővé tette nekik, hogy felkészüljenek az Arhangelszk elleni támadásra.

Arhangelszket elárasztották a külföldi ügynökök, akik minden eszközzel támogatták a szovjetellenes fordulatot előkészítő fehérgárdista elemeket. Még június 23-án brit katonai misszió érkezett Murmanszkba, 70 tiszttel és 500 egyéb rendfokozatú katonával. Ez a misszió Arhangelszkba készült, hogy ott segítse az ellenforradalmi erők szervezkedését.

Az összeesküvésnek fontos láncszemei voltak azok az antant-diplomaták, akik 1918 július vége felé Vologdából Kandalaksába költöztek, s július 30-án külön táviratban értesítették a szövetséges parancsnokságot, hogy megteremtődtek Arhangelszk azonnali megszállásának feltételei.

A tenger felől szövetséges hajóraj támadt Arhangelszkra. A partraszállással egy időben a szárazföldön Szoroka körzetéből Thornhill angol ezredes parancsnoksága alatt egy fehérgárdista osztagnak az arhangelszk—vologdai vasútvonal mentén fekvő Obozerszkaja vasútállomás felé kellett előrenyomulnia. Az intervenciósok ily módon el akarták vágni a szovjet csapatoknak Arhangelszkből dél felé vezető visszavonulási útját. Magában a városban a hajóraj közeledtére ellenforradalmi lázadás kitörését tervezték.

Július 31-én Francis amerikai nagykövet a következőket írta Lansing amerikai külügyminiszternek: „Az antibolsevista akciót mára tervezzük, s ha — mint várható — sikeresen végződik, a szövetséges csapatok augusztus 2-án ellenállás nélkül partra szállhatnak Arhangelszkban.”¹⁸ FRUS 1918. Russia. I. köt. 624. old.*

Augusztus 1-én az intervenciós hajóraj mintegy 2000 főnyi partra szálló egységgel elérte Mugyjug szigetét, az Arhangelszk felé vezető tengeri utak egyik fontos védelmi pontját. A mugyjugi ütegek ellenőrzésük alatt tartották a fő hajóutat. Ám Arhangelszk védelmének irányításába volt cári tisztek áruló csoportja férkőzött be. Az árulók már jó előre kinevezték embereiket az egyes mugyjugi parancsnoki posztokra, s úgy intézkedtek, hogy mire az intervenciós hajóraj megérkezett, a mugyjugi ütegeknél mindössze harminc katona maradt; a többit elengedték a városba. Amikor az ellenséges hajók a Fehér-tenger ólomszürke hullámait átszelve elérték a szigetet, a szovjet tüzérségnek nem volt ereje a hódítók megállításához. A katonák maroknyi csoportja mégis hősies ellenállást tanúsított.

Fennhéjázóan lobogott a szélben az „Attentive” cinkálón a tarka brit zászló, annak a nagyhatalomnak a zászlaja, amely „a tengerek urának” nevezte magát, s vértengerbe fojtotta sok nép szabadságát. Halált okádó ágyúcsövek meredtek a kis orosz szigetre. A cirkáló tüzet nyitott. Az angolok biztos célokra tüzeltek. Jól ismerték a mugyjugi szovjet ütegek koordinátáit, pontosan tájékoztatták őket a fehérgárdista ügynökök. És ekkor a lövedékek becsapódásának helyéről, onnan, ahol szökőkútszerűen röppentek a föld- és kőtömegek a zord északi égnek — hirtelen válaszlövések hangzottak fel: a mugyjugi ütegek felvették a harcot.

A vöröskatonák helyzete kétségbeejtő volt. Mindjárt az ütközet elején észrevették, hogy parancsnokaik áruló módon elmenekültek. Erre a közkatonák — a proletárforradalom iránti hűség és a katonai kötelesség érzésétől áthatva — öntevékenyen kezdtek cselekedni. Eleinte volt is eredmény. A parti ágyúk tüze láthatólag célt ért: az angol cirkáló sietve eltávolodott, és megszakította a Mugyjugra adott tüzet.

Ám a sziget felett ellenséges repülőgépek tűntek fel, s az ütegek fölött körözve bombákat dobtak le. Majd nyomban ezután hatalmas csapategység szállt partra. Az ellenség a levegőből, a tengerről és a szárazföldről támadta a szovjet harcosokat. Egyenlőtlen küzdelem bontakozott ki.

„Hol vannak a hajóink? Miért nem jönnek segítségünkre?” — tűnődtek a sziget védői, miközben visszaverték az ellenséges támadásokat. S a segítség csak nem jött meg. Ennek oka az Arhangelszk védelmének előkészítését irányító Vikkorszt és Potapov árulása volt. A mugyjugi tüzérek többsége hősi halált halt, csak egy kis csoportnak sikerült megmenekülnie. Visszavonulásuk előtt azonban a harcosok tönkretették a tüzérségi felszerelést, nehogy az ellenség kezébe kerüljön.

Mugyjug eleste után az intervenciósok akadálytalanul nyomultak előre az Északi-Dvina torkolata felé, Arhangelszk irányába.

Közben a fehérgárdisták — a mindössze 800 főt számláló szovjet helyőrség gyengeségét kihasználva — lázadást robbantottak ki a városban. Az akció élére bizonyos Chaplin nevezetű volt haditengerészeti tiszt állt, akinek Thompson angol állampolgár nevére szóló útlevél lapult a zsebében. Ez a Chaplin Thompson elsősorban a szovjet intézmények szétrombolására vetette be a lázadó erőket. A lázadóknak a partra szállt szövetséges egység segítségével sikerült kegyetlenül eltiporniuk az arhangelszki munkások, katonák és tengerészek ellenállását.

A város utcáit elárasztották a különböző nyelven beszélő külföldi katonák és az élelmes spekulánsok, akik azért jöttek ide a földkerekség legkülönbözőbb tájairól, hogy „kiaknázzák” az észak-orosz föld kincseit. Az ünnepi harangzúgástól hangos templomokban hálaadó istentiszteleteket tartottak a „dicsőséges szövetségesek” tiszteletére. A fehérgárdista tisztek előszedték elrejtett aranyváll-lapos egyenruhájukat, s a győztesek szerepében tetszelegve lépkedtek az utcán. Megalakult egy korcs helyi „ideiglenes kormány”, élén Nyikolaj Csajkovszkijjal, egy hétpróbás eszer vezetővel, aki nem sokkal előbb érkezett illegálisan Arhangelszkbe.

Ez a „kormány” nem élvezte a nép támogatását, s teljesen a külföldi szuronyoktól függött, a spanyolfal szerepét töltötte be az intervenciósok hódító terveiben. Ironside tábornok később elismerte emlékirataiban, hogy a Csajkovszkij-„kormány” miniszterei „nem bíztak önmagukban, s egyikükön sem látszott az a győzelembe vetett hazafias hit, amely a bolsevik vezetőket áthatotta. Egy sem volt köztük, aki legalább ellátogatott volna a kerületekbe, és megpróbált volna kapcsolatot teremteni a parasztsággal. Ezek a miniszterek gyáva bürokraták benyomását keltették bennem.”¹⁹ E. Ironside: Id. mű 105. old.*

Arhangelszk a Kotlasz és Vologda elleni támadás kiindulópontjaként szerepelt az intervenciósok terveiben. Az antant sietve jelentős katonai erőket vont össze Murmanszkban és Arhangelszkban. Már 1918. szeptember 4-én 4800 amerikai katona érkezett Arhangelszkba, Stewart ezredes parancsnoksága alatt. Szeptember 20-án újabb intervenciós osztag szállt partra: 500 amerikai, 500 angol és 700 francia katona. Murmanszkban is folytatódott a csapatok partraszállása. Francisnek Lansinghez intézett levele szerint szeptember 30-án öt angol zászlóalj érkezett a városba. „Értesüléseim szerint — írta Francis — hamarosan még öt zászlóalj érkezik. Poole arra számít, hogy … le tudja verni a bolsevikokat, s elfoglalja Vologdát és Kotlaszt.”²⁰ FRUS 1918. Russia. II. köt. 551—552. old.*

Poole tábornok — csakúgy mint annyi más külföldi hadfi, aki hiába ábrándozott „Oroszország meghódítójának” dicsőségéről — megdöbbentő hetykeséggel számlálgatta, hány szurony segítségével kényszeríthetné rövid idő alatt térdre az orosz népet. Akárcsak a szovjetellenes intervenció többi szervezőjének és vezetőjének, neki is rendkívül sürgős volt, hogy csapatai élén végigmasírozzon a Nyevszkij proszpekten és a Vörös téren.

Francis amerikai diplomata is erről ábrándozott. 1918. október 10-én azt írta Lansingnak, hogy a bolsevizmussal való leszámolás egyedüli eszköze „Petrográd és Moszkva azonnali elfoglalása, ami úgy érhető el, hogy a szövetségesek késedelem nélkül kellő létszámú haderőt vezényelnek Murmanszkba és Arhangelszkba. 50 000 katona elég lenne erre a célra — hangsúlyozta —, 100 000 pedig több mint elég. Poole azt tartja, hogy még 10 000 katonával is be tudná venni Petrográdot …”

Francis azonban ott élt a forradalmi Oroszországban, és meggyőződhetett arról, hogy a szovjethatalom szilárd, a nép akaratára támaszkodó és a nép legteljesebb támogatását élvező hatalom. Ezért levelében Poole tábornok optimista számításainak említése mellett a szocialista forradalomtól való félelmét sem rejtette véka alá: „Ha nem verjük le rövid időn belül a bolsevikokat — írta — … minden országot a radikális társadalmi forradalom veszélye fenyeget.”²¹ Ugyanott, 555—556. old.*

A külföldi hódítók a Fehér-tenger partjaitól az Északi-Dvina és az arhangelszk—vologdai vasútvonal mentén déli irányban nyomultak előre. De már az offenzíva első napjaiban a munkások, a vöröskatonák és a tengerészek acélos szilárdságú osztagaiba ütköztek. Ezek az osztagok, Mugyjug védőihez hasonlóan, életre-halálra védelmeztek minden talpalatnyi szovjet földet. Iszakogorka faluban az utolsó töltényig önfeláldozóan küzdöttek Zenkovics arhangelszki kormányzósági politikai biztos osztagának harcosai, akiket az intervenciósok körülzártak. Többségük elesett az egyenlőtlen harcban; a politikai biztost egy áruló orgyilkos golyója ölte meg. Az ellenség által elfoglalt Onyega város közelében az intervenciósokat egy munkásokból és szegényparasztokból álló partizánosztag tüze fogadta; az osztag parancsnoka Goncsarik, az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság instruktora volt. Ilyen osztagok mindenütt alakultak. Arhangelszk kormányzóság parasztjai a kommunisták és a munkások vezetésével fegyvert fogtak szülőföldjük védelmére.

A párt Központi Bizottsága és a szovjet kormány rendelkezésére létrejött az északi front és a 6. hadsereg. Ennek az igen fontos feladatnak a végrehajtásával Kedrov népbiztost, a régi pártmunkást és tapasztalt tömegszervezőt bízták meg. Az Északi-Dvinán az elbizakodott ellenséggel vívott csatákban alakult ki az észak-dvinai hadiflottilla. Ennek szervezője és parancsnoka Vinogradov tekintélyes arhangelszki szovjet funkcionárius volt. A szovjet flottilla már egy héttel Arhangelszk eleste után harcba bocsátkozott. Még csak négy sebtében felfegyverzett folyami hajóból állt, de a Bareznyik község mellett lezajlott első ütközetet máris megnyerte, és zsákmányul ejtette a Zárja nevű ellenséges hajót.

Ámde 1918 augusztusában—szeptemberében a szovjethatalomnak még nem volt elég ereje északon ahhoz, hogy leverje a külföldi intervenciósokat. Az ellenség Kotlasz felé igyekezett. A város bevételével egyesítette volna erőit az ez idő tájt Szibériában keletkezett nagy ellenforradalmi tűzfészekkel. Augusztusban elesett Senkurszk, a Vaga folyó mentén elterülő kis járási székhely, s az angol—amerikai parancsnokság úgy döntött, hogy Senkurszkot a Kotlasz elleni további offenzíva támaszpontjává építi ki.

Így kezdődött, így lángolt fel napról napra nagyobb erővel az imperialista nagyhatalmak hódító, rabló jellegű háborúja Szovjet-Oroszország munkásai és parasztjai ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Győzelem a Felső-Donnál

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadsereg 1942-1943-as téli győzelmeinek egyik dicső állomása volt a hitlerista csapatok szétzúzása a Felső-Donnál. A Voronyezsi és Brjanszki Front csapatainak sikeres támadása e területen 1943 januárjának második felében bontakozott ki, s az ellenség erős, mintegy 30 hadosztálynyi voronyezsi csoportosítása elleni két támadó hadműveletből állt: az osztrogozsszk-rosszosiból és a voronyezs-kasztornojeiból.

Még a sztálingrádi ellentámadás idején, 1942. december 21-én kapta a Voronyezsi Front parancsnoka, F. I. Golikov tábornok I. V. Sztálintól azt a feladatot, hogy készítsen elő egy támadó hadműveletet. Ennek eredményeként meg kellett semmisíteni az Osztrogozsszk és Rosszos körzetében levő ellenséges csapatokat s mielőbb felszabadítani a voronyezs-millerevói vasútvonalat, amely Liszk és Kantyemirovka között, valamint Liszk és Valujki között az ellenség kezén maradt. A legfelsőbb főparancsnok kiemelte e vasútvonal rendkívüli jelentőségét a délen harcoló frontok ellátása szempontjából, amikor majd tovább fejleszthetik támadásukat a Donyec-medence és Harkov irányában.

A sztálingrádi bekerítő hadművelet tapasztalatainak alkotó jellegű alkalmazásával és továbbfejlesztésével a Voronyezsi Front törzse és parancsnoksága, a vezérkar, valamint a főhadiszállásnak a frontnál tartózkodó két képviselője, A. M. Vaszilevszkij és G. K. Zsukov közösen dolgozták ki az osztrogozsszk-rosszosi hadművelet eredeti elgondolását.

A terv szerint három egyidejűleg mért csapással be kellett keríteni és széttagolni, majd gyorsan felszámolni a németek csatlósainak utolsó nagy csoportosítását a keleti arcvonalon. A főcsapásokat K. Sz. Moszkalenko tábornok 40. hadserege és P. Sz. Ribalko tábornok 3. harckocsihadserege mérte. Ezek a támadás körzetében levő 22 ellenséges hadosztályból bekerítettek 17-et, amelyek Voronyezstől délre, a Don mentén védtek. A szovjet hadvezetés a sztálingrádi tapasztalatok alapján elhatározta, hogy a bekerített csoportosítás gyors felszámolása érdekében széttagoló csapást mér a 18. önálló lövészhadtest erőivel. A Voronyezsi Front támogatására dél felől támadást indított a Délnyugati Front szomszédos 6. hadserege F. M. Haritonov tábornok parancsnoksága alatt.

Az osztrogozsszk-rosszosi hadműveleti tervet ragyogóan megvalósították. A front csapatai január 13-án indították meg főerőikkel a támadást és nem egészen egy hét múlva bekerítették, és két, egymástól elszigetelt részre tagolták az ellenség osztrogozsszk-rosszosi csoportosítását. További egy hét múlva, január 27-re, sikeresen fel is számolták ezt a csoportosítást. Tizenöt ellenséges hadosztály megszűnt létezni, hat pedig súlyos veszteségeket szenvedett. Mintegy 86 000 német, magyar, olasz katona és tiszt került fogságba.

A szovjet hadsereg tehát újabb jelentős győzelmet aratott.

A hadművelet végére a Voronyezsi Front csapatai 140 kilométer mélyen benyomultak az ellenség vonalai mögé, elérték az Oszkol-folyót, és kedvező hadműveleti helyzetet foglaltak el egy harkovi irányú támadáshoz. És minthogy a Voronyezsi Front 40. hadserege ugyanakkor kijutott a Krasztornojétól délre levő körzetbe, rendkívül kedvezővé vált a helyzet ahhoz, hogy onnan déli irányból szárnycsapást mérjenek a Voronyezstől nyugatra védő 2. német hadseregre.

2. Manstein emlékirataiban megjegyzi, hogy a Donyec-medence megtartása kétségessé vált abban a pillanatban, amikor a szovjet csapatok áttörték a 2. magyar hadsereg arcvonalát Voronyezstől délre, és megnyílt előttük az út a Felső-Donhoz, majd tovább a Dnyeper átkelőhelyei és az Azovi-tenger felé.

Még folyt az osztrogozsszk-rosszosi hadművelet, amikor már megtörténtek az előkészületek a Voronyezs—kasztornojei hadműveletre, s hozzáláttak a végrehajtásához. Ebbe bevonták a Voronyezsi Front főerőit, továbbá a Brjanszki Front balszárnyán levő 13. hadsereget és e front 15. légi hadseregét.

A hadművelet azt az elgondolást követte, hogy északról és délről találkozó irányban a 2. német hadsereg szárnyaira mért csapással bekerítsék és megsemmisítsék e hadsereg főerőit, felszabadítsák Voronyezs és Kasztornoje hadműveleti szempontból fontos körzetét, és ezzel megteremtsék a Kurszk és Harkov elleni támadáshoz szükséges feltételeket.

A Voronyezs—kasztornojei hadművelet január 24-26-án kezdődött. A két front támadó csapatai már január 28-án egyesültek Kasztornoje körzetében, s ily módon elérték a voronyezsi ellenséges csoportosítás visszavonulási útjait. A tíz hadosztályból álló csoportosítás Kasztornojétól délkeletre bekerítésbe került. Január 29-én a szovjet csapatok megkezdték felszámolását. De minthogy nem sikerült időben létrehozniuk a bekerítés szilárd belső arcvonalát, s mert hibák történtek a csapatok vezetésében is, az itteni harcok február 17-ig elhúzódtak, és belefolytak a támadó hadműveletbe.

A voronyezs-kasztornojei hadművelet sikeres befejezése során a szovjet csapatok szétzúzták a voronyezs-kurszki irányban harcoló nagy német fasiszta csoportosítást, felszámolták a voronyezsi kiszögellést, s felszabadították a Voronyezsi és Kurszki terület nagy részét, Voronyezst, Kasztornojét, Sztarij Oszkolt, Tyimet és még számos más nagyobb várost. A hadművelet során szétzúzták a 2. német hadsereg főerőit és a 2. magyar hadsereg 3. hadtestét – összesen több mint 11 ellenséges hadosztályt.

Ily módon a Felső-Donnál, Voronyezstől délre és nyugatra végrehajtott két sikeres hadművelet eredményeképp a szovjet csapatok megsemmisítették a „B” hadseregcsoport főerőit, több mint 26 hadosztályt. Livnától Kupjanszkig, hatalmas arcvonalszakaszon áttörték az ellenség védelmét. Lehetővé vált, hogy a szovjet hadsereg tovább támadjon Kurszk és Harkov felé.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Frontok gyűrűjében

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1. FEJEZET

Frontok gyűrűjében

— —

Az intervenció előestéjén

A petrográdi és a moszkvai győzelem után a szocialista forradalom hihetetlen gyorsasággal terjedt Oroszország végtelen térségein. Mint hatalmas hullám, úgy söpörte el a kizsákmányolok hatalmát Revalban¹, Mostani neve Tallin, Észtország fővárosa.* Ogyesszában, Arhangelszkban, Bakuban, Minszkben, Vlagyivosztokban és hazánk más vidékein. A szovjethatalom diadalmenetben vonult végig az országon. Az oroszországi munkásosztály — a szegényparasztsággal és a katonatömegekkel együtt — kérges kezébe ragadta a történelem kormánykerekét.

Az élet igazolta Lenin látnoki szavait:

„Mától fogva új szakasz kezdődik Oroszország történetében, és ennek a harmadik orosz forradalomnak végeredményben el kell vezetnie a szocializmus győzelméhez.”² Lenin Művei. 26. köt. 237. old.*

A hatalmát vesztett burzsoázia és földbirtokos osztály ellene szegült a forradalomnak. Azok a politikai pártok — a kadetok, az eszerek, a mensevikek, az anarchisták —, amelyek 1917 októbere előtt híven szolgálták a burzsoáziát, most sem lettek hűtlenek múltjukhoz. S kikre számíthattak a régi világ erői a szovjet rendszer megdöntésére irányuló kísérleteik során? A tisztikar és az értelmiség egy részére, a gyároscsemetékre, a földbirtokos- és kulákivadékokra, s minden rendű-rangú deklasszált népségre.

A néptömegek a kommunistákat követték. A szovjethatalom két történelmi jelentőségű dekrétuma — a földről és a békéről szóló dekrétum —, amelyet a II. szovjetkongresszus 1917. október 26-án elfogadott, a városi és a falusi dolgozók millióit állította a proletariátus és a párt mellé. A szovjet kormány dekrétumai az oroszországi néptömegeket nyugtalanító, legfájóbb kérdéseket oldotta meg. Ez az oka annak, hogy a nép elismerte a szovjethatalmat, és védelmére kelt.

A dolgozókat csak ott sikerült félrevezetni és az ellenforradalom pártjára állítani, ahol kevés volt az ipari munkás, és még nem mutatkozhatott meg a bolsevik szó mindennél erősebb igazsága, a kommunisták szervező hatása.

A kizsákmányolok ellenállását rendszerint rövid idő alatt elfojtották, összeomlott a kalandor Krasznov tábornoknak, valamint Kerenszkijnek, az Ideiglenes Kormány szökevény elnökének a lázadása. Meghiúsult Duhonyin ellenforradalmi összeesküvése a hadsereg főparancsnokságának főhadiszállásán. Kalegyin atamán, a doni kozákfalvakban szított fehérgárdista lázadást; miután kudarcot vallott, kétségbeesésében agyonlőtte magát. A Turgaj-sztyeppék mélyén pánikszerűen menekült Dutov atamán, a szovjethatalom ellen felkelő orenburgi kozák vezető réteg feje. A munkások, a dolgozó parasztok és kozákok, a forradalmi katonák osztagai elsöpörték a föld színéről a fehérgárdista salakot.

„Megkezdődött a polgárháború, és ebben a polgárháborúban a szovjethatalom ellenfeleinek erői, a dolgozó és kizsákmányolt tömegek ellenségeinek erői elenyészően csekélyeknek bizonyultak; a polgárháború a szovjethatalom szakadatlan diadalmenete volt, mert ellenségeinek, a kizsákmányolóknak, a földbirtokosoknak és a burzsoáziának, nem volt semmilyen, sem politikai, sem gazdasági támasza, és támadásuk meghiúsult”³ Lenin Művei. 27. köt. 166—167. old.* — így jellemezte Lenin ezeket az eseményeket.

Az oroszországi proletariátus 1917 októberi győzelme és első lépései az új, szocialista társadalomhoz vezető úton óriási hatással voltak a nemzetközi munkásmozgalomra. Az Októberi Forradalom hatására számos tőkésországon a forradalmi megmozdulások hulláma vonult keresztül. Az anyaországok forradalmi mozgalmának növekedésével egyidejűleg megélénkült a nemzeti felszabadító harc a gyarmati és a függő országokban, amelyeknek népei elszántan szembefordultak imperialista elnyomóikkal.

A világ imperialistái élénk figyelemmel kísérték az Oroszországban kibontakozó harcot. Az októberi fordulatról szóló első hírek hallatára az imperialista nagyhatalmak kormányai nem hittek a szovjethatalom szilárdságában, és ellenségesen, gúnyos várakozással tekintettek a „bolsevik kísérlet” elé. Ezt a magatartást most annak az erőnek a lázas kutatása váltotta fel, amely képes lenne megszüntetni az „orosz frontáttörést”, és visszafelé fordítani az események menetét.

A szovjet állam megalakulásának első percétől kezdve az ellene folytatott harc kezdeményezője és legfőbb szervezője a legerősebb imperialista nagyhatalmi csoportosulás, az antant volt, élén az Egyesült Államokkal.

Az antant-imperialisták nem sokkal az Októberi Forradalom győzelme után kidolgozták az oroszországi fegyveres intervenció tervét. Ám az antant nem tudott annyi katonát bevetni, amennyi szükséges lett volna a szovjethatalom megdöntéséhez és az oroszországi forradalom teljes leveréséhez. Még folyt a világháború. Az imperialista hatalmak két, egymással halálos küzdelemben álló csoportra szakadtak szét: az antanthatalmakra és az osztrák—német blokkra. 1917 végéig Németország szilárdan megvetette lábát a Balti-tenger mentén. Az osztrák—német blokk csapatai nagy területeket szálltak meg Franciaországban, Belgiumban, Oroszországban, Romániában, Szerbiában, és hosszú időre harcképtelenné tették az olasz hadsereget. Törökország, Németország közel-keleti szövetségese csapatösszevonásokat hajtott végre az angolok ellen Mezopotámiában és Palesztinában. Ilyen körülmények között az antant nem gyengíthette meg Németország elleni frontját. Eleinte —1917 novemberétől 1918 márciusáig — az intervenció „rejtett” formában valósult meg.

Ilyen „rejtett” formában harcolt például az antant a szovjetország ellen azzal, hogy a szovjet kormány diplomáciai elszigetelésére törekedett. R. Lansing amerikai külügyminiszter Wilson elnök utasítására 1917 decemberében az alábbi táviratot intézte az Egyesült Államok külföldi diplomáciai képviselőihez: „… Ne tartsanak fenn hivatalos kapcsolatokat Oroszországnak azokkal a diplomáciai képviselőivel, akiket a bolsevik kormány nevezett ki, vagy akik elismerik ezt a kormányt.”⁴ Papers Relating to the Foreign Relations of the United States. (továbbiakban: FRUS) 1918. Russia. I. köt. Washington 1931. 317 old.*

A többi imperialista ország is azt a politikát követte, hogy kereken megtagadta a szovjethatalom elismerését. A petrográdi brit nagykövetség már 1917. november 29-én kijelentette, hogy Nagy-Britannia kormánya nem ismerheti el az új orosz kormányt. Ugyanakkor az angol burzsoá sajtó dühödt rágalomhadjáratot indított a szovjethatalom ellen, s mindenképpen azt akarta bebizonyítani, hogy a szovjethatalom nem lesz hosszú életű. „Akár sikerül a bolsevikoknak hatalmon maradni, akár nem — írta egy angol újság, a »Morning Post« 1917. november 9-én —, kétségtelen, hogy nyílt ellenségei az antanthatalmaknak … Éppen ezért nem tarthatunk fenn velük semmilyen kapcsolatot.”

Franciaország burzsoá körei is éles hangon tiltakoztak a szovjet kormány elismerése ellen. Clemenceau 1917 november végén Bertheld tábornoknak, az oroszországi francia katonai misszió főnökének táviratot küldött, amelyben azt írta, hogy Franciaország sohasem fogja elismerni kormányként a Népbiztosok Tanácsát. A francia burzsoá sajtó hatékony akciókat követelt a bolsevikokkal szemben. Így például a „Journal de Débat” 1917. november 10-én azt javasolta, hogy Oroszországon „radikális műtétet” hajtsanak végre. Az „Excelsior” folyóirat 1917. november 13-án azt követelte, hogy „tűzzel-vassal” pusztítani kell a bolsevikokat.⁵ Lásd R. D. Warth: The Allies and the Russian Revolution. Durham, 1954. 164. old.*

De az antant imperialistái nem elégedtek meg a szovjetország diplomáciai elszigetelésével, hanem elhatározták, hogy az éhség csontkezével fojtják meg a fiatal proletárállamot. Különösen tevékeny részt vett a szovjetköztársaság gazdasági blokádjának megvalósításában az Egyesült Államok. Jadson tábornok, az Egyesült Államok oroszországi katonai missziójának a vezetője már 1917. november 25-én az amerikai kormány nevében olyan értelmű nyilatkozatot tett, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindaddig megtiltja az élelmiszer-szállítást Oroszországba, amíg nem alakul meg egy olyan kormány, amelyet „az Egyesült Államok elismerhet”. „Ha azonban a bolsevikok maradnak hatalmon — hangsúlyozta a nyilatkozat —, és tovább folytatják a Németországgal való békekötésre irányuló politikájukat, akkor nem oldjuk fel a jelenlegi szállítási tilalmat.”⁶ FRUS 1918. Russia, Washinton. I. köt. 266. old.*

1917 végén és 1918 elején az amerikai, az angol és a francia imperialisták a szovjet—német béketárgyalások meghiúsulásában reménykedtek. Ez esetben az „orosz kérdés” önmagától is megoldódott volna. A német hadigépezet eltiporja a szocialista forradalmat, az antant pedig három legyet üt egy csapásra: nincs többé szükség arra, hogy katonáit Oroszországba küldje, megbízhatóan elfojtják a forradalom tűzfészkét, s a keleti front bizonyos időre továbbra is leköti a német hadsereg jelentős részét.

Az antant uralkodó körei mindenáron meg akarták hiúsítani a szovjet kormány és Németország béketárgyalásait, s ellenőrzésük alá igyekeztek vonni az orosz hadsereget. Ebből a célból az antantnak az orosz főhadiszálláson tartózkodó katonai képviselői 1917 november végén a szovjet kormány háta mögött arra biztatták a főparancsnoki tisztségtől akkor már megfosztott Duhonyin tábornokot, hogy ne vegye figyelembe a szovjet kormány utasítását a béketárgyalások megkezdésére. „A szövetségesek — írta Warth amerikai burzsoá történész — akkor még azt hitték, hogy Duhonyin tábornok olyan erőt képvisel, amely képes szembeszállni a bolsevikok béketárgyalási terveivel.”⁷ R. D. Warth: Id. mű. 176. old.*

De nem így történt. A szovjethatalom bátor küzdelmét az imperialista háborúból való kiválásért siker koronázta. A Németországgal megkötött breszt-litovszki béke szertefoszlatta az antant elképzeléseit, és megadta Szovjet-Oroszországnak a szükséges lélegzetvételt.

A francia, az angol, az amerikai és a japán imperialisták kezdettől fogva erősen szították a polgárháborút Oroszországban azzal, hogy minden lehető segítséget megadtak az ellenforradalmi politikai szervezeteknek és a fehérgárdista katonai alakulatoknak a szovjethatalom elleni fegyveres akciókhoz.

Különösen támogatták az imperialisták 1917 októberétől 1918 januárjáig Kalegyint. Lansing amerikai külügyminiszter 1917. december 10-én Wilson elnökhöz intézett levelében azt írta, hogy véleménye szerint a Kalegyin-lázadás „az egyetlen szervezett erő, amely képes arra, hogy végezzen a bolsevizmussal …”⁸ FRUS The Lansing Papers. 1914—1920 II. köt. Washington 1940. 343—344. old.*

Lansing javaslatára az amerikai kormány 1917. december 11-én elhatározta, hogy anyagi támogatásban részesíti Kalegyint. Lansing értesítette erről a Szövetséges Gazdasági Tanács amerikai képviselőjét, s azt javasolta neki, tájékoztassa az angol és a francia kormányköröket, hogy azok kezdjék meg Kalegyin támogatását; s egyúttal megígérte, hogy az Egyesült Államok megadja ehhez a szükséges pénzt.

Röviddel ezután Wilson elnök felszólítására az egyik New York-i bank úgy döntött, hogy az angolok és a franciák közvetítésével haladéktalanul 500 000 dollárt folyósít Kalegyinnek.

Az angol kormány azonnal több mint 20 millió font sterlinget folyósított a déli ellenforradalom szükségleteire. A francia kormány sem maradt el: közölte Alekszejev tábornokkal, aki Oroszország déli részén önkéntes és fehérgárdista sereget szervezett, hogy hajlandó 100 millió rubel kölcsönt juttatni neki. Az antant imperialistáinak tervei szerint ezen a pénzen 1918 elejéig egy 48 gyalogsági zászlóaljból és 21 tüzérségi ütegből álló fehérgárdista hadsereget kellett volna szervezni. Ugyanakkor az oroszországi francia katonai misszió főnöke, Nissel tábornok, Franciaországból több százezer dollárt kapott, hogy ellenforradalmi propagandát folytasson Kalegyin érdekében, akivel állandó kapcsolatot tartott.

Segítséget kapott a külföldi imperialistáktól Dutov is, csakúgy mint a földalatti ellenforradalmi mozgalom, amelyben volt cári tábornokokkal és csendőrökkel együtt vezérkedtek a „demokratikus” eszer és mensevik párt vezetői.

Mindannyian nagy hálálkodással fogadták a pénzt, a fegyvert, teljesítették az antant-ügynökök utasításait, világosan számot vetve azzal, milyen árat követelnek tőlük majd utólag az „önzetlen” szövetségesek a segítségért. A szenvedélyes monarchisták, az állami duma hívei és azok, akik az alkotmányozó gyűlés mellett törtek lándzsát, valamennyien szövetkeztek a szocialista forradalom ellen. Egyesítette őket az, hogy a szovjethatalom megdöntéséért hajlandók voltak lemondani a haza becsületéről és függetlenségéről. A népüktől elszakadt s vele szembefordult fehérgárdista főkolomposok és burzsoá pártvezérek bűnös alkuba bocsátkoztak a külföldi tőkésekkel, kiárusították nekik az ország kincseit, s egyre-másra biztatták őket a forradalmi néppel való véres leszámolásra.

1918 elején sorra vereség érte az ellenforradalmi lázadásokat, kudarcba fulladtak a szovjetellenes összeesküvések. Ez a körülmény megerősítette az antant kormányköreiben azt az elhatározást, hogy megkezdik a fegyveres intervenciót.

Az intervenció előkészítésének egyik legfontosabb mozzanata az 1917. december 22-én Párizsban megkötött angol—francia egyezmény volt. Ez nyíltan kimondta, hogy a szövetségesek kapcsolatot szándékoznak teremteni Ukrajnával, a kozák vidékekkel, Finnországgal, Szibériával, a Kaukázussal és egyéb „félautonóm” orosz területekkel, abból a célból, hogy kellő segítséget nyújtsanak az említett területek ellenforradalmi „kormányainak”. Ugyancsak hangsúlyozta a megállapodás, hogy „mindez a legnagyobb csendben történjék, hogy lehetőség szerint elkerüljük a bolsevikok elleni háború előkészítésének vádját”⁹. FRUS 1918. Russia. I. köt. 330—331 old.*

Másnap az angol és a francia kormány egy másik titkos egyezményt kötött az Oroszország európai részén létrejövő „befolyási övezetek” felosztásáról és „a szövetséges csapatok eljövendő hadműveleti körzeteiről”. Ezt az egyezményt a szövetséges országok gazdasági érdekeire alapozták.

Az angol „övezetet” a Kaukázus, a Don-vidék, a Kubany, a franciát pedig Ukrajna, Besszarábia és a Krím alkotta. Valójában ez nemcsak a katonai beavatkozás terve volt, hanem a még ki nem vívott hódításokon való osztozkodás is.

Az antant későbbi szovjetellenes katonai intervenciójának terve az 1917. december 22-én és 23-án megkötött párizsi egyezményeken alapult. „A szövetségeseknek az intervenció során végrehajtott hadműveletei az 1917 végén kidolgozott tervhez igazodtak”¹⁰ R. D. Warth: Id. mű. 190 old.* — írja Warth, fent idézett amerikai burzsoá történész.

Az Egyesült Államok hivatalosan nem vett részt a párizsi tárgyalásokon, azonban az egyezmények az ő tudtával és beleegyezésével jöttek létre. Csak az ő részvételével valósulhatott meg az intervenció, minthogy Amerika az első világháború végére a szövetséges hatalmak legfőbb hitelezője lett.

Az Egyesült Államok kormánya kezdettől fogva vállalta a szovjetellenes intervenció finanszírozását. Az Egyesült Államoknak az az elhatározása, hogy Anglia és Franciaország közvetítésével pénzt juttat az orosz ellenforradalomnak (főképpen Kalegyinnek), alapja lett az oroszországi „befolyási övezetek” felosztásáról szóló párizsi megállapodásnak.

A párizsi egyezmény, amelynek több pontja még nem került nyilvánosságra, abból indult ki, hogy az Egyesült Államok az intervencióban való részvételével ellenőrzési jogot nyer Szibéria és a Távol-Kelet kiterjedt részei felett. „Az amerikai megfigyelők előtt nem volt kétséges — ismeri be White amerikai történész —, hogy Franciaország és Nagy-Britannia olyan övezetnek tekintette Oroszország távol-keleti részét, amelyre vonatkozóan Japánnak és az Egyesült Államoknak — ottani érdekeikből kiindulva — megegyezésre kell jutniuk … Az is nyilvánvaló volt, hogy a transzszibériai vasút ellenőrzését átengedték az Egyesült Államoknak.”¹¹ J. A. White: The Siberian Intervention. Princeton 1950. 215— 216 old.*

Az antanthatalmak tehát már 1917 végén lényegében felosztották egymás között az eljövendő intervencióban rájuk háruló kötelezettségeket. Oroszország volt szövetségesei elhatározták, hogy a breszt-litovszki szovjet—német békeszerződés megkötését használják fel ürügyül a nyílt hadműveletekre.

1918. március 15-én az antantországok miniszterelnökei és külügyminiszterei konferenciát tartottak Londonban. A szövetségesek elhatározták, hogy nem ismerik el a breszt-litovszki szerződést, és haladéktalanul megkezdik a szovjet területre való behatolást.

Megtörtént az, amiről Lenin a békéről tartott beszámolójában, a II. szovjetkongresszuson beszélt:

„A kormányok és a burzsoázia minden erejüket latba fogják vetni, hogy egyesüljenek és vérbe fojtsák a munkás- és parasztforradalmat.”¹² Lenin Művei. 26. köt. 251. old.*

A szovjetország megtámadásával a nemzetközi imperializmus újabb szégyenteljes lapot nyitott véres történetében.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Észak-Kaukázus felszabadítása – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A Legfelsőbb Főparancsnokság január 8-án újból kénytelen volt táviratozni I. V. Tyulenyev tábornoknak, a Kaukázusontúli Front parancsnokának és I. I. Maszlennyikov tábornoknak, az Északi Csoport parancsnokának: „Három napja, hogy nem küldenek jelentést harckocsi- és lovascsoportjaik helyzetéről. Elszakadtak csapataiktól, és elvesztették velük a kapcsolatot. Nincs kizárva, hogy az Északi Csoportnál tapasztalható rendetlenség és a kapcsolat hiánya miatt gyorsan mozgó csapataikat be fogják keríteni a németek. Ezt a helyzetet nem lehet tovább tűrni.

Megparancsolom, hogy állítsák helyre az összeköttetést az Északi Csoport gyorsan mozgó csapataival, és naponta kétszer jelentsék a vezérkarnak arcvonaluk helyzetét.

A végrehajtásért Önöket teszem felelőssé

1. V. Sztálin.”

Január 14-re a hitlerista hadvezetésnek sikerült teljesen visszavonnia csapatait a Sztavropoltól északkeletre húzódó Cserkesszk-Petrovszkoje közbeeső terepszakaszra, és ott kelet felé néző arcvonallal védelmet szerveznie.

Ekkor döntő események bontakoztak ki a Déli Front támadási sávjában. Az ellenség heves ellenállása dacára e front jobbszárnya visszavetette a „Hollidt”-csoport magasabbegységeit a Tacinszkaja-Kogalnyik-folyó vonalára. A 2. gárdahadsereg sikeresen támadott a Don bal partján, a Don és a Szal között megtörte a 4. német páncéloshadsereg ellenállását, január 10-én a felső szakaszon átkelt a Szal jegén, január 14-én pedig előrevetett egységei elérték a Manics-folyót. Erre az időre a Délnyugati Front balszárny-magasabbegységei Kamenszktől keletre kijutottak a Felső-Donyechez. Ugyanakkor a Voronyezsi Front támadásba lendült csapatai a Felső- Donnál áttörték a 2. magyar és a 8. olasz hadsereg arcvonalát.

Ily módon nagyon rosszra fordult az Észak-Kaukázusban levő hitlerista csapatok helyzete. De az „A” csoport kivonására még nem született végleges döntés. Hitler e csoport súlyos helyzete ellenére sem készült a Kaukázus elhagyására. Politikai presztízsből nem adta fel egykönnyen irreális vágyát, hogy megkaparintsa a Kaukázus természeti kincseit.

Utolsó szalmaszálként ragaszkodott a Tamany-félsziget megtartásához, remélve, hogy 1943-ban újabb támadást indíthat onnan a Kaukázusért. Csaknem január végéig vitatkoztak a Wehrmacht főhadiszállásán arról, hogy otthagyják-e a Tamanyon az egész „A” hadseregcsoportot, vagy csak erőinek egy részét. Csupán január 28-án döntötték el véglegesen, hogy az 1. páncéloshadsereg egy részével megerősített 17. hadsereget küldik oda, az 1. páncéloshadsereg többi erőit pedig Rosztovon keresztül a Donyec-medencébe irányítják. Végeredményben az „A” csoport nagy része – 22 hadosztály – a tamanyi hídfőben maradt. A későbbi események világosan bebizonyították, hogy a fasiszta vezetés ismét nagy hadászati hibát követett el, amikor lényegében tétlenségre kárhoztatva a Tamany-félszigeten tartott egy nagy csoportosítást.

Közben alig-alig haladt a szovjet csapatok támadása a krasznodari irányban. A Fekete-tengeri Csoport – amelynek csapatai január 11-16. között kapcsolódtak be a hadműveletbe – csak január 24-re tudott a főcsapás irányában mintegy 30 kilométert előrenyomulni, s elérte a Krasznodarba dél felől vezető utakat. Elakadt az Északi Csoport előrenyomulása is; e csoportot az ellenség megállította a Belaja Glina-Uszty-Labinszkaja vasútállomás vonalán.

Az Észak-Kaukázusban vívott háromhetes harcok eredményeképp a szovjet csapatok elérték a Don és a Manics alsó folyása-Belaja Glina-Armavir-Uszty-Labinszkaja vasútállomás vonalát.

A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása ebben a helyzetben határozta meg a két front további feladatait. A Déli Front és a Kaukázusontúli Fronthoz tartozó Északi Csoport csatlakozó szárnyain tevékenykedő csapatoknak Batajszk felé kellett támadniuk, elvágva az ellenség Rosztov felé vezető visszavonulási útvonalait. A Fekete-tengeri Csoportnak megparancsolták, hogy fő erőfeszítéseit Novorosszijszktól északkeletre összpontosítsa, nyomuljon előre Krimszkajáig, és ily módon vágja el az ellenséges csoportosítás Tamany-félszigetre vezető visszavonulási útjait is. A főhadiszállás január 23-i direktívája hangsúlyozta, hogy a hadművelet adott szakaszában a Déli Frontnak kell játszania a döntő szerepet. Nagyrészt e front akcióinak sikerétől függ az Észak-Kaukázusban tartózkodó ellenséges erők bekerítése és megsemmisítése.

„Nagy történelmi jelentősége van annak, hogy csapataink elfoglalják Batajszkot – írta a főhadiszállás. – Batajszk megszerzésével elzárjuk az ellenséges hadseregek útját az Észak-Kaukázusban, és megakadályozzuk, hogy a 24 német és román hadosztály kijusson Rosztov, Taganrog, a Donyec-medence körzetébe.

Az Észak-Kaukázusban éppúgy be kell keríteni és meg kell semmisíteni az ellenséget, mint ahogy Sztálingrádnál történt.

A Déli Front csapatainak el kell vágniuk az Észak-Kaukázusban tartózkodó 24 ellenséges hadosztályt Rosztovtól, a Kaukázusontúli Front Fekete-tengeri Csoportjának pedig meg kell akadályoznia, hogy ezek a hadosztályok eljussanak a Tamany-félszigetre.

A főszerep itt a Déli Frontra hárul, amelynek a Kaukázusontúli Front Északi Csoportjával együttműködve be kell kerítenie, fogságba kell ejtenie vagy meg kell semmisítenie az ellenség Észak-Kaukázusban levő csapatait.”

Február 4-re a Déli és az Észak-kaukázusi Front¹¹ – Január 24-től a Kaukázusontúli Front Északi Csoportját az önálló Észak-kaukázusi Fronttá szervezték.* csapatai a Manics és Armavir közötti sávban megtörték az ellenség ellenállását, 25 kilométerre megközelítették Batajszkot, és Ejszk körzetében kijutottak az Azovi-tenger partjára. Erre az időre a Kubántól északra és délre, nyugati irányban támadó Kaukázusontúli Front elérte a Bejszugszkij Liman-Uszty-Labinszkaja-Krasznodar déli környéke terepszakaszt.

Ily módon az észak-kaukázusi támadó hadművelet eredményeképpen a szovjet csapatok felszabadították Észak-Kaukázus jelentős részét. A hadművelet célját azonban nem érték el maradéktalanul. Az ellenségnek sikerült 1. páncéloshadseregét (öt hadosztályt) kivonnia, és Rosztovon keresztül a Donyec-medencébe irányítania, 17. hadseregének erőivel pedig megkapaszkodnia a Kubán alsó folyásának vidékén.

A Tamanyra visszavont nagy ellenséges csoportosítás mielőbbi megsemmisítése, valamint az észak-kaukázusi terület teljes felszabadítása érdekében a főhadiszállás február 4-i direktívájában megparancsolta az Észak-kaukázusi Frontnak,¹² – E front állományába helyezték a Kaukázusontúli Front Fekete-tengeri Csoportját is.* hogy újból lendüljön támadásba és zúzza szét a Krasznodar, Krimszkaja körzetében levő 17. német hadsereg főerőit. Ez a támadás – amely később a krasznodari hadművelet elnevezést kapta – február 9-én kezdődött. 1943. február 12-én felszabadult Krasznodar, Kubán nagy gazdasági, közigazgatási és kulturális központja, a kozákok dicső városa.

Az elkövetkező két hónapban súlyos harcok közepette 150-180 kilométert nyomultak előre a szovjet csapatok; elérték a Tyemrjuk-öböl-Krimszkaja terepszakaszt, ott megvetették a lábukat, és készültek az újabb támadásra.

A kubáni támadással egy időben súlyos harcok lángoltak fel Novorosszijszk körzetében is. Az itteni nehéz, erdős-hegyes terepen K. N. Leszelidze tábornok 47. hadseregének egységei támadtak. Feladatuk az volt, hogy egy tengeri deszanttal együttműködve felszabadítsák Novorosszijszk városát és kikötőjét. Akkor azonban nem sikerült felszabadítaniuk Novorosszijszkot. Február 4-én, a várostól délre a bátor C. L. Kunyikov őrnagy parancsnoksága alatt partra szállt a tengeri deszant, de csak egy kis hídfőt tudott létesíteni Miszhako körzetében. Hét hónapon át küzdöttek önfeláldozóan Miszhako védői a túlerejű ellenséggel, s végül is sikerült megtartaniuk a „Kis földnek” elnevezett hídfőt.

Az ellenség többször megpróbálta felszámolni a 30 négyzetkilométernyi „Kis földet” makacsul védő csoportot. A külön e célra megszervezett hadművelet azonban, amely a hangzatos „Neptun” nevet viselte, sikertelenül végződött. Az ellenség minden rohamát elhárították.

A „Kis földet” védő harcosok magas fokú erkölcsi szellemének és sziklaszilárd helytállásának kialakításában igen nagy szerepet játszott a parancsnokok és politikai munkások, párt- és Komszomol-szervezetek pártpolitikai munkája. A „Kis föld” védői között gyakran megfordult I. J. Petrov tábornok, a Fekete-tengeri Csoport parancsnoka, L. I. Brezsnyev ezredes, a 18. hadsereg politikai osztályának vezetője, továbbá Szergej Borzenko haditudósító és sok más politikai munkás.

A 18. hadsereg haditanácsa a „Kis föld” védőihez intézett egyik felhívásában ezt írta: „Az ellenség, amely olyan vereséget szenvedett Sztálingrádnál és az Észak-Kaukázusban, amelyet nem tud kiheverni, s kénytelen volt visszavonulni a Tamany-félszigetre, most mint egy eszelős hazárdjátékos, mindent egy lapra tesz fel. Megpróbálja feltartóztatni a Vörös Hadsereg előrenyomulását. A német fasiszta gyilkosok és rablók bandája hatalmas veszteségek árán is tartani igyekszik Novorosszijszkot. A Miszhakónál partra szállt hős deszant veszélyezteti az ellenségnek ezt a támpontját, a Kubán-vidék még kezében maradt kulcsát.

A »Kis föld« halált hozó tőr az aljas ellenség hátában …

Bajtársak! A »Kis föld« döntő fontosságú szerepet játszik hazánk felszabadításában a német fasiszta megszállás alól …”

A Novorosszijszkot és a Tamany-félszigetet tartó hitlerista csapatok igyekeztek megerősíteni tengeri közlekedési vonalaikat, lezárni a Krímbe vezető utakat és korlátozni a kaukázusi partvidék kikötőiben állomásozó Fekete-tengeri Flotta hajóinak tevékenységét. A „Kis föld” maroknyi hős védője azonban megzavarta az ellenséget e tervének megvalósításában.

A „Kis föld” védőinek hőstettét nagyra értékelte a haza. A legkiválóbb harcosok kormánykitüntetéseket kaptak. A február 13-án halálosan megsebesült Cezar Kunyikov desszantosztag-parancsnok a Szovjetunió Hőse lett. Ezt a magas címet a „Kis föld” 21 védője kapta meg; további 2346 katona, tengerész és tiszt hősiességéért és halált megvető bátorságáért más kitüntetésekben részesült.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Észak-Kaukázus felszabadítása – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A januári déli hadászati támadás a Voronyezs és Novorosszijszk közötti 1200 kilométeres arcvonalszakaszon bontakozott ki. E támadásban hét frontseregtest vett részt. Ugyanakkor, január 10-én megkezdődött a Leningrádi és a Volhovi Front hadművelete is, amelynek célja a leningrádi ellenséges blokád áttörése volt. Később a hadászati támadás méretei még inkább megnövekedtek, amikor bekapcsolódott a szovjet-német arcvonal nyugati és északnyugati irányában harcoló többi front is.

A januári általános hadászati támadás keretében megvalósított első nagy hadművelet a Déli és a Kaukázusontúli Front hadművelete volt a német fasiszta csapatok észak-kaukázusi csoportosítása ellen. E hadműveletet akkor készítették elő, amikor már fordulat állt be a Kaukázusért vívott harcban.

A Kaukázusontúli Front Északi Csoportja már november első felében több erős ellencsapást mért az ellenség 1. páncéloshadseregére; súlyos veszteségeket okozott neki, és arra kényszerítette, hogy lemondjon szándékáról, az Ordzsonikidzén és Groznijon át a Kaukázusontúlra való behatolásról. November végén és decemberben a Kaukázusontúli Front Fekete-tengeri Csoportja is ellencsapásokat mért a 17. német hadsereg egységeire. Ezek eredményeképpen az ellenség nem tudott Tuapszén át, a Fekete-tenger partja mentén behatolni a Kaukázusontúlra.

Az észak-kaukázusi támadó hadműveletre vonatkozó elgondolások szerint a Déli Front jobbszárny-hadseregeinek a rosztovi irányban kellett a főcsapást mérniük. Ennek eredményeképp az egész észak-kaukázusi ellenséges csoportosítás elszigetelődhetett a többi ellenséges haderőtől. Két csapással kellett bekeríteni és felszámolni ezt a csoportosítást: a Kaukázusontúli Front Fekete-tengeri Csoportjának Krasznodar-Tyihoreck irányában, és a Déli Front balszárny-hadseregeinek Szalszk-Tyihoreck irányában mért csapásával. Az Északi Csoportnak a sztavropoli irányban támadva meg kellett akadályoznia az 1. páncéloshadsereg magasabbegységeinek tervszerű visszavonulását. A Délnyugati Front balszárny-csapatai parancsot kaptak, hogy támadjanak tovább Vorosilovgrád felé, s ily módon biztosítsák a Déli Front jobbszárny-hadseregeinek rosztovi irányú támadását.

A Kaukázusontúli Front csapatai december folyamán alaposan felkészültek erre a hadműveletre. Ám a Fekete-tengeri Csoport a hosszas készülődés ellenére sem tudta a hadművelet kezdetére befejezni a csapásmérő csoport számára szükséges erők és eszközök összpontosítását. Végül is nem kerülhetett sor a két front egyidejű észak-kaukázusi támadására. Ugyanakkor a Déli Front már január 1-én megkezdte sikeres előrenyomulását a Don déli szakasza mentén Rosztov irányában. A Fekete-tengeri Csoport egységei viszont még mindig a hadműveletre készültek lázas ütemben, s előkészületeiket csak január 11-re fejezték be.

A német fasiszta hadvezetés felfigyelt arra, hogy a Déli Frontnak a kotyelnyikovo-tyihorecki vasútvonal mentén Rosztov felé mért csapásai az „A” hadseregcsoport hátába irányulnak, s január 1-én gyorsan elkezdte átdobni 1. páncéloshadseregét Mozdok és Nalcsik körzetéből az „A” hadseregcsoport mögé. A Fekete-tengeri Csoport arcvonala elől azonban az ellenség nem szándékozott visszavonulni. Igyekezett szívósan tartani az itteni védelmi terepszakaszt, jól tudva, milyen veszélyes számára, ha a szovjet csapatok áttörnek Krasznodar, Tyihoreck irányában és a Tamany-félszigetre.

Közben a Kaukázusontúli Front parancsnoksága a kialakult helyzetből nem vonta le a helyes következtetéseket. Nem fejtett ki kellő erőfeszítéseket ahhoz, hogy gyorsan megszervezzék a Fekete-tengeri Csoport sávjában a támadást.

Magának a legfelsőbb főparancsnoknak kellett beavatkoznia a kaukázusi eseményekbe. Január 4-én, 13 óra 30 perckor Sztálin felhívta a vezérkart, és lediktált egy utasítást azzal, hogy nyomban továbbítsák a frontnak.

„Először. Az ellenség visszavonul Észak-Kaukázusból, felgyújtva a raktárakat és felrobbantva az utakat. Maszlennyikov Északi Csoportja tartalék csoporttá válik, amely éppen hogy csak üldözi az ellenséget. Nem érdekünk, hogy az ellenséget csak úgy kitaszigáljuk Észak-Kaukázusból. Előnyösebb számunkra, ha feltartóztatjuk, hogy a Fekete-tengeri Csoporttal együttesen mért csapással bekerítsük. Ennek érdekében a Kaukázusontúli Front hadműveleteinek súlya áthelyeződik a Fekete-tengeri Csoport körzetébe, amit se Maszlennyikov, se Petrov nem ért meg.

Másodszor. Sürgősen vonja ki a 3. lövészhadtestet az Északi Csoport sávjából, és gyors ütemben irányítsa a Fekete-tengeri Csoport sávjába …

A Fekete-tengeri Csoport első feladata: érje el Tyihorecket, és ily módon akadályozza meg, hogy az ellenség kivonja technikai eszközeit nyugat felé …

Az Ön második és fő feladata az, hogy vonjon ki egy erős oszlopot a Fekete-tengeri Csoport állományából, foglalja el Batajszkot és Azovot, kelet felől nyomuljon be Rosztovba, és ily módon zárja körül, ejtse fogságba vagy semmisítse meg az észak-kaukázusi ellenséges csoportosítást. Ebben segíteni fogja önt Jerjomenko Déli Frontjának balszárnya, amelynek az a feladata, hogy elérje a Rosztovtól északra levő körzetet.”

Az Északi Csoport, miután tudomására jutott, hogy az ellenség visszavonul, január 3-án üldözni kezdte azt Sztavropol irányában. Minthogy azonban rosszul szervezték meg az üldözést, a csoport csapatai lassú ütemben haladtak előre. Három nap alatt mindössze 25-60 kilométert tettek meg. A törzs összeköttetése megszakadt a hadseregekkel és a front gyorsan mozgó magasabbegységeivel.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Az 1943-as évbe lépve

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadsereg sztálingrádi győzelme hatalmas lendületet adott több új támadó hadműveletnek. Ezeket a szovjet csapatok sikeresen hajtották végre 1943 januárja és márciusa között az Észak-Kaukázusban, a Don felső szakaszánál, Leningrád alatt, a kurszki és a harkovi irányban, valamint a Donyec-medencében.

1943 elejére a hadászati helyzet gyökeresen megváltozott a Szovjetunió fegyveres erőinek javára. Ebben a rendkívül kedvező hadászati helyzetben szervezték meg és folytatták le a fenti hadműveleteket; de ez a helyzet abból a szempontból is meghatározó tényező volt, hogy kedvező körülményeket biztosított a sztálingrádi ellentámadásnak a szovjet hadsereg általános hadászati támadásává fejlesztéséhez is.

Már az 1942. évi novemberi-decemberi hadműveletek során elpusztult, szétszóródott vagy bekerítésbe került a szovjet-német arcvonalon novemberben harcoló ellenséges erőknek csaknem 25 százaléka, 66 hadosztály.⁹ – Ezek közül 22 ellenséges hadosztály a Sztálingrád körzetében bekerített csoportosítás állományában volt.* A hitlerista haderő hatalmas vereséget szenvedett. Ugyanakkor a szovjet hadsereg erői állandóan gyarapodtak. 1942 utolsó két hónapjában sok újonnan megalakult lövész-, harckocsi- és gépesített magasabbegység került a harcoló frontok állományába. Ezzel egy időben mennyiségileg és minőségileg gyarapodott és tökéletesedett a főparancsnoksági tüzér- és repülőerő-tartalék.

A szovjet hadigazdaság túljutott az 1942. évi válságos helyzeten, s egyre több fegyvert, harci technikai eszközt, lőszert bocsátott ki. 1942. november-decemberben mintegy 50 000 löveget és aknavetőt, körülbelül 5000 harckocsit, csaknem 500 harci repülőgépet és közel 30 millió tüzérségi gránátot és aknát gyártott. A mind nagyobb mennyiségben készülő új fegyverek és harci technikai eszközök számottevően javították a szovjet csapatok technikai felszereltségét.

Fokozódott a szovjet csapatok harci jártassága, a hadvezérek vezetési művészete. A harci tapasztalatok alkotó jellegű általánosítása és a csapatok állandóan javuló technikai ellátottsága lehetővé tette a szovjet hadvezetés számára, hogy tökéletesítse a fegyveres erők szervezeti felépítését, alkalmassá tegye a hadsereget a háború megváltozott követelményeinek teljesítésére.

A Barents-tenger és a Novorosszijszk közötti 6000 kilométeres arcvonalon harcoló szovjet csapatokat 12 frontba és egy önálló hadseregbe szervezték.

A Barents-tenger és a Ladoga-tó közötti északi szakaszon a Karéliai Front és a 7. önálló hadsereg csapatai, az északnyugati szakaszon a Leningrádi, a Volhovi és az Északnyugati Front csapatai harcoltak. A nyugati irányban helyezkedtek el a Kalinyini és a Nyugati Front erői, az orjol-brjanszki, a kurszki és a harkovi irányban pedig a Brjanszki Front, valamint a Voronyezsi Front csapatai tevékenykedtek. A Donyec-medencében folytatták a támadást a Délnyugati Front erői és a Déli (a korábbi Sztálingrádi) Front 5. csapásmérő hadseregének jobbszárny-egységei. Ezek január elejére kijutottak a nagy Don-kanyarba, miközben délről átkarolták az ellenség voronyezsi csoportosítását (a „B” hadseregcsoport főerőit), s mélyen a hátába kerültek annak az egész ellenséges csoportosításnak, amely az Észak-Kaukázusban a Dontól délre helyezkedett el. Ebben az időben a Doni Front még a 6. német hadsereg bekerítésével volt elfoglalva Sztálingrád körzetében, és készült annak felszámolására. Észak-Kaukázusban, a Don és Novorosszijszk közötti több mint 1100 kilométeres arcvonalszakaszon a Déli Front főerői és a Kaukázusontúli Front csapatai harcoltak. Velük szemben állt az ellenség „Don” hadseregcsoportjának 4. páncéloshadserege, valamint az „A” hadseregcsoport 1. páncélos- és 17. hadserege – összesen 30 hadosztály.

A szovjet-német arcvonalon harcoló Wehrmacht- és csatlós csapatok összmennyisége 266 hadosztály volt (Németország és szövetségesei szárazföldi erőinek 66 százaléka). Ennek közel fele – 130 hadosztály – az északnyugati és a nyugati arcvonalszakaszon helyezkedett el. Ez a két szakasz együtt valamivel hosszabb volt, mint az egész hadászati arcvonal egyharmada. Minthogy ezekben az irányokban hatalmas ellenséges erők csoportosultak, továbbá mert igen fontos volt a nagy politikai központokba, Leningrádba és Moszkvába vezető útvonalak megbízható védelme, a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokságnak is kellően erős csapatcsoportosításokat kellett ezekben az irányokban tartania.¹⁰ – 1943. január 1-én ezekben az irányokban tartózkodott a lövész-magasabbegységeknek közel 50 százaléka, a személyi állomány 47 százaléka, a lövegek és aknavetők 50 százaléka, a harckocsik 40 és a harci repülőgépek 47 százaléka (a harcoló összerőkből).* Kétségtelen, hogy az itteni védelemre idevont nagy erők miatt csökkentek a délen levő szovjet csapatcsoportosítások támadási lehetőségei, ahol pedig sikeresen bontakozott ki a szovjet hadsereg hadászati támadása. Az 1942-1943-as télen kialakult katonapolitikai feltételek közepette ugyanakkor helyes és szükséges volt nagy erőket tartani a nyugati és az északnyugati irányban. Ez lehetővé tette, hogy kedvező lehetőségek mellett ezekben az irányokban is különösebben bonyolult átcsoportosítások nélkül kibontakozzék a szovjet csapatok támadó tevékenysége.

Így tehát az új, 1943. év kezdetére a szovjet csapatok számára rendkívül kedvező, az ellenség számára pedig szerfölött kedvezőtlen helyzet alakult ki az arcvonal déli szárnyán. Minthogy a 6. német hadsereg felmentésére létrehozott ellenséges csoportosításokra a decemberi hadműveletekben döntő vereséget mértek a szovjet csapatok, továbbá mert a bekerítés külső arcvonala igen messzire eltávolodott a bekerített csoportosítástól, az ellenség számára gyakorlatilag lehetetlenné vált egy újabb felmentési kísérlet. Jóllehet ebben az időszakban még jelentős szovjet erőket kötött le a bekerített ellenséges csoportosítás, hadászati jelentőségét egészében már elvesztette. A délen kialakult hadműveleti-hadászati helyzetet jellemezte az is, hogy a Délnyugati és a Déli Front igen kedvező hadműveleti helyzetet foglalt el. Ez lehetővé tette a két front számára a további támadást mind a rosztovi irányban – vagyis az észak-kaukázusi német csoportosítás hátába, annak bekerítése végett -, mind pedig az északnyugati irányban azzal a céllal, hogy dél felől mélyen átkarolják a Don felső szakaszánál, a Voronyezsi Fronttal szemben védekező ellenséges csoportosítást. És mi volt ekkor a főhadiszállás hadászati elgondolása?

A sztálingrádi ellentámadás sikereit kihasználva és az ország egyre növekvő hadigazdasági erejére támaszkodva, a Legfelsőbb Főparancsnokság úgy döntött, hogy áttér a hadászati támadás következő szakaszára, és abba bevonja a harcoló hadsereg főerőit. Ennek során a főcsapást ismét délnyugati irányban akarta mérni. Először az észak-kaukázusi és a felső-doni nagy német fasiszta csoportosítások ellen kellett kibontakoztatni a támadó hadműveleteket 1943 januárjában. Ugyanekkorra tervezték a leningrádi blokád áttörésére irányuló, valamint a Sztálingrádnál bekerített 6. német hadsereg felszámolására hivatott hadműveletet is. E feladatok teljesítése után kellett a szovjet csapatoknak kifejleszteniük a támadást az orjol-brjanszki, a kurszki, a harkovi és a Donyec-medencei irányban.

Meg kell jegyezni: az a döntés, hogy a déli szárnyon mérendő főcsapás érdekében kibontakoztatják a fegyveres erőik hadászati támadását, nem csupán a délen kialakult kedvező hadműveleti-hadászati feltételek alapján született meg (itt ugyanis a szovjet erők csapásai alá került az „A”, a „Don” és a „B” német hadseregcsoport mintegy 100 hadosztálya). A döntés mindenekelőtt a katonapolitikai elképzeléseknek felelt meg. A déli ellenséges csoportosítások szétzúzásával először is végérvényesen elhárulhatott annak veszélye, hogy az ellenség áttör a Kaukázusontúl olajlelőhelyeihez, és meghiúsulhatott a hitlerista vezetés minden olyan elképzelése, hogy Törökországot és más közel-keleti országot a maga oldalán bevon a háborúba. Másodszor, így megtisztíthatták az ellenségtől a Szovjetunió hadigazdaságilag rendkívül fontos körzeteit: az Észak-Kaukázust, a Donyec-medencét, az ország fő szén és kohászati bázisát, a harkovi iparvidéket, továbbá a balparti Ukrajna más körzeteit és városait.

E fontos körzetek felszabadításával számottevően növekedhettek a Szovjetunió ember- és anyagi tartalékai, döntően megjavulhatott az egész katonapolitikai helyzet; s ily módon még kedvezőbb feltételek alakulhattak volna ki a további harchoz, véglegessé téve a háború menetében a Szovjetunió javára bekövetkezett döntő fordulatot.

A főhadiszállás általános elgondolásával kapcsolatban az alábbi feladatok hárultak a frontokra.

A Fekete-tengeri Flottával együttműködő Déli és Kaukázusontúli Frontra hárult az egész észak-kaukázusi ellenséges csoport bekerítése és felszámolása, továbbá az Észak-Kaukázus felszabadítása. A Voronyezsi Front elé azt a feladatot állították, hogy először a Délnyugati Front jobbszárny-csapataival közösen indítson támadást a Voronyezstől délre védő 2. magyar és 8. olasz hadsereg ellen, majd a Brjanszki Front balszárnycsapataival együttműködésben kerítse be és semmisítse meg a Voronyezstől nyugatra levő 2. német hadsereget. A Délnyugati Frontnak, amely a Don felső vidékén és az Észak-Kaukázusban támadó szovjet csapatcsoportosítások között összekötő szerepet játszott, az előbbi csoportosítások támogatásán kívül, a vorosilovgrádi irányban kellett támadnia. A szomszédos frontok több hadseregével és a főparancsnoksági tartalékokkal megerősített Doni Frontnak az volt a feladata, hogy megsemmisítse a bekerített 6. német hadsereget. A leningrádi blokád áttörése a Volhovi és a Leningrádi Front csapataira, valamint a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottára hárult.

De mit csinált az ellenség? Melyek voltak a Wehrmacht főparancsnokságának legközelebbi hadászati tervei?

Az az igazság, hogy a hitlerista katonai vezetés, jóllehet gyakorlatilag már elvesztette bekerített 6., „legyőzhetetlen” hadseregét, és nem tudta felmenteni, mégsem vonta le a megfelelő józan következtetéseket, nem tanult abból a kemény leckéből, amelyben a szovjet csapatok Sztálingrádnál részesítették a fasiszta csapatokat. Ismét elérhetetlen álmokat szőtt: vissza akarta délen állítani az eredeti helyzetet, és ezzel elkerülni azt az újabb vereséget, amelyet a szovjet fegyveres erők készítettek elő a fasiszta Németország számára.

A hitleristák, túlértékelve erőiket és lehetőségeiket, egyszerre három feladatot akartak megoldani: még egyszer megpróbálták felmenteni Paulus bekerített 6. hadseregét; meg akartak kapaszkodni Észak-Kaukázusban, és tartani akarták magukat a Volgánál. Ám az elkövetkező események ismét bebizonyították a régi igazságot, hogy aki sokat markol, az keveset fog: a hitleristák sem tudták egyik feladatot se megoldani. A szovjet hadvezetés szilárdan kézben tartotta a hadászati kezdeményezést, és rákényszerítette akaratát az ellenségre.

Természetesen a kialakult helyzetben a német hadvezetésnek feltétlenül látnia kellett, milyen veszélyes számára a szovjet csapatok rosztovi irányú támadása, hiszen ennek következtében elkerülhetetlenül bekövetkezik észak-kaukázusi csoportosításának bekerítése, sőt a közeli jövőben a keleti front egész déli szárnyának a teljes felszámolása. Ezért kénytelen volt a délen kialakult helyzet stabilizálása végett az Észak-Kaukázusból kivonni az „A” hadseregcsoport erőinek egy részét, és összefüggő védelmi arcvonalat kialakítani a Don-Novaja Kalitva-Kamenszk-Szalszk-Armavir-Majkop-Novorosszijszk-vonalon. A ,,B” hadseregcsoportnak a kurszki és a harkovi irány fedezése céljából szilárdan tartania kellett a megszállt terepszakaszokat. A „Don” hadseregcsoportnak az volt a feladata, hogy főerőivel fedezze az „A” hadseregcsoport hátát, és biztosítsa a Rosztovon át vezető közlekedési vonalat, 6. hadseregének csapataival pedig folytassa a harcot a bekerítésben, hogy minél nagyobb szovjet erőket kössön le. E csoport feladatai közül kiemelték: „továbbra is meg kell tennie mindent, hogy fenntartsa a 6. hadsereg felszabadításának feltételeit.”

Ez volt a fasiszta hadvezetés hadászati elképzelése a keleti fronton folytatandó harcról, ezt fejtették ki a Hitler által 1942. december 28-án aláírt 2. számú Wehrmacht-főparancsnoksági hadműveleti utasításban. A hitlerista hadvezetés, miután a fenti feladatokat kijelölte a csapatok számára, számos intézkedést tett tartalékok képzésére és átcsoportosítására a szovjet-német arcvonal déli szárnyára.

Január első napjaiban, amikor már kibontakozott a szovjet hadsereg általános támadása, az ellenségnek sikerült hadászati tartalékából 21 hadosztályt a szovjet-német arcvonalra irányítania. Ugyanakkor a német hadvezetőség különleges parancsot adott ki, amely szerint nyugatról hat hadosztályt át kell dobni a keleti arcvonal déli szárnyára azzal a céllal, hogy e hadosztályokból Harkov körzetében egy újabb erős csapásmérő csoportosítást szervezzenek a bekerített 6. hadsereg kiszabadítására. Ezt a különleges parancsot – mint a 2. sz. hadműveleti utasítás kiegészítő parancsát – Hitler 1942. december 31-én este írta alá, tehát ugyanazon a napon, amikor a szovjet csapatok sikeresen befejezték a sztálingrádi ellentámadás második szakaszát, és megkezdték a „Gyűrű” hadművelet, vagyis a bekerített csoportosítás elleni támadás tervszerű előkészítését.

A különleges parancsban ez állt:

„… 1. A 6. hadsereg felmentése céljából február közepére egy páncélos magasabbegységekből álló nagy csoportosítást összpontosítunk Harkovtól délkeletre.

Ennek érdekében gyors ütemben át kell dobni nyugatról az »Adolf Hitler« SS-hadosztályt, a »Reich« és a »Halálfejes« hadosztályt, a »Közép« hadseregcsoport állományából pedig a »Grossdeutschland« hadosztályt. Ezenkívül a megadott időpontra Kijevtől délre még három, nyugatról átdobott gyalogoshadosztályt fogunk összpontosítani. Ezeket a későbbiekben a vasútvonal mentén, a gyorscsoport mögött kell bevetni.

2. Elhatároztuk, hogy az időjárási viszonyoktól függően február közepén támadást indítunk, előreláthatóan a Dontól északra levő körzetből kiindulva Sztálingrád irányában, hogy felmentsük a 6. hadsereget. Ezt a támadást a páncélos csoport, valamint az »A« és a »Don« hadseregcsoporttól elvont más gyorsan mozgó magasabbegységek fogják végrehajtani.
3. A gyorscsoport szétbontakozását és harcba vetését a »Don« és a »B« hadseregcsoport fogja fedezni és biztosítani. Erre vonatkozólag a 2. sz. hadműveleti utasítás marad érvényben.”

De mint ismeretes, a németeknek ez az újabb terve is kudarcba fulladt. A Doni Front csapatai 1943 januárjában ragyogóan végrehajtották a „Gyűrű” hadműveletet és ezzel szertefoszlatták a 6. hadsereg felmentésére vonatkozó ellenséges elképzeléseket. A 6. hadsereg siralmas véget ért; Hitler és klikkje ezzel fizetett kalandorságáért.

De hogyan valósultak meg a szovjet hadvezetés tervei? Hogyan alakult a két fél hadászatának párharca Sztálingrád után?

Egy kissé előreugorva elmondhatjuk: 1943 januárja azzal telt, hogy a sztálingrádi ellentámadás a szovjet hadsereg általános támadásává nőtt. Január első napjaiban a Délnyugati és a Déli Front hadseregei a vorosilovgrádi és a rosztovi irányban folytatták támadásukat. Ezt követően ment át támadásba a sztavropoli irányban a Kaukázusontúli Front Északi Csoportja, Fekete-tengeri Csoportja pedig január 12-én a krasznodari irányban kapcsolódott be a támadásba. Mint már említettük, január 10-én a Doni Front megkezdte a bekerített ellenséges csoportosítás felszámolását. Január 13-án a Voronyezsi Front csapatai, január 26-án pedig a Brjanszki Front csapatai indították meg hadműveletüket a Don felső szakaszánál, Voronyezstől nyugatra és délre védő ellenséges csoportosítás ellen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!