VII. fejezet / A háború döntő fordulatának betetőzése
A nagy várakozások tavasza
Hadászati szünet az arcvonalon
1943 tavaszára a szovjet hadsereg újabb nagy sikereket ért el a Nagy Honvédő Háború arcvonalain.
Április elejére az arcvonal messze előretolódott nyugatra; csaknem egyenes vonalként húzódott Leningrádtól a Fekete-tenger partjaiig, és csupán Orjol, Kurszk és Belgorod térségében képződött egy óriási kiszögellés, amely a kurszki ív néven került a történelembe. Itt vetették meg a lábukat a Központi és a Voronyezsi Front csapatai.
A tavasz második fele a Nagy Honvédő Háború arcvonalain viszonylag nyugodtan telt. A háborúban eddig szokatlan csend következett be, és csak a levegőben dúltak elkeseredett ütközetek, meg aztán a Tamany-félszigeten folytak a harcok a hitleristák által még megszállt észak-kaukázusi területek felszabadításáért. A hadviselő felek – a szovjet és a fasiszta csapatok – döntő nyári összecsapásra készültek.
március végén a Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság úgy döntött, hogy szilárdan megveti lábát az elfoglalt terepszakaszokon, és felkészíti a csapatokat a nyári támadásra. Hatalmas arányú munka folyt a haderőnemek és a fegyvernemek seregtesteinek, magasabbegységeinek és egységeinek újjászervezésére. A lövészcsapatoknál tovább folyt a hadtestszervezetre való áttérés, ami megjavította az összfegyvernemi magasabbegységek harci vezetését. A harckocsicsapatoknál megnövelték a harckocsi- és gépesített egységek és magasabbegységek számát, s új szervezésű harckocsihadseregeket létesítettek, amelyek csupán harckocsi- és gépesített hadtestekből álltak. Két harckocsihadsereg a már működő csapatok közé sorolt be, három pedig megalakulóban volt.
Növelték a nagy tüzér-magasabbegységek számát, ami lehetővé tette nagy tömegű tüzérség összpontosítását a döntő arcvonalszakaszokon. 1943 tavaszán a szovjet hadseregnek négy áttörő tüzérhadteste, 20 tüzér-, három rakétavető és 32 légvédelmi tüzérhadosztálya volt, úgyszintén egy sor önálló tüzér- és aknavetődandára és ezrede.
Jelentős változások történtek a légierőnél is: megjavult a minősége, a szervezete, megnőtt a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékába tartozó repülő-magasabbegységek száma. A működő hadseregben összesen 11 légi hadsereg volt, amelyekhez a Legfelsőbb Főparancsnokság tartalékába tartozó több repülőhadtestet osztottak be. A repülő-magasabbegységeket új típusú repülőgépekkel töltötték fel: LA-5 és JAK-76 vadászgépekkel, továbbá IL-2 csatarepülőkkel, amelyek a légilövész számára egy második kabinnal voltak ellátva, valamint Pe-2 zuhanóbombázókkal. A szovjet repülőtechnika, minőségét tekintve, nem maradt el a hitlerista légierő mögött.
Megjavult a honi légvédelmi csapatok, a haditengerészeti flotta, a híradó- és a műszaki csapatok szervezete is.
A főparancsnokság döntése alapján intézkedések történtek a hadtáp átszervezésére, megnőtt minden egyes láncszemének a mozgékonysága, főerői és eszközei közelebb kerültek a csapatokhoz, ami megbízhatóan biztosította a védő és támadó hadműveletek folytatását.
1943 májusában a főhadiszállás tartalékába nyolc összfegyvernemi, három harckocsi- és egy légi hadsereg tartozott.
A szovjet nép nemcsak azt biztosította, hogy saját fegyveres erőinek technikai ellátottsága folyamatosan növekedjék, hanem segítséget nyújtott a fasiszta megszállók ellen harcoló más népeknek is. Az arcvonalon ténykedő önálló Csehszlovák Zászlóaljon kívül 1943 májusában hozzáláttak a Tadeusz Kosciuszkóról elnevezett első lengyel hadosztály létrehozásához, és ebben az időben fejeződött be a „Normandia” nevű francia repülőkötelék megalakítása. A pártnak és a kormánynak a fegyveres erők további gyarapításáért kifejtett óriási munkája jelentős eredményeket hozott. 1943 júliusára a működő hadsereg több mint 6 400 000 emberből állt, s 98 800 löveget és aknavetőt, gépkocsikra szerelt 2172 sorozatvetőt, 9580 harckocsit és rohamlöveget, 8290 harci repülőgépet és 314 első osztályú hadihajót számlált.
A szovjet hadsereg 1942-1943-as téli győzelmei szerfölött megnehezítették a hitlerista Németországnak és szövetségeseinek helyzetét. A háború egyre kilátástalanabb lett a számukra. Sztálingrád után a fasiszta csatlós országokban és magán Németországon belül is erősen kiéleződött a válság, és nőtt a háború miatti elégedetlenség.
A fenyegető katasztrófa totális mozgósítás bevezetésére kényszerítette Németország vezetőit. Bár a hadseregbe gyöngén kiképzett korosztályokat hívtak be, a totális mozgósítás lehetővé tette a hitleristák számára, hogy 1943 áprilisa és júniusa között pótolják a hadsereg veszteségeit, és fegyveres erőik létszámát 10 300 000 főre emeljék.
A nyugati államok vezető körei továbbra sem szánták el magukat a döntő cselekvésre; várták, miként alakulnak az események Keleten. A szovjet-német arcvonal továbbra is a második világháború fő és döntő jelentőségű arcvonala maradt. Itt találjuk a 196 legjobb német hadosztályt (az egész állomány 68 százalékát), köztük 21 páncélos- és 7 gépesített hadosztályt.
Szövetségeseinek csapatait is beleszámítva az ellenségnek a keleti arcvonalon 232 hadosztálya, körülbelül 5 200 000 embere, 54 300 lövege és aknavetője, 5850 harckocsija és rohamlövege, mintegy 3000 harci repülőgépe és 277 első osztályú hajója volt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
2
A párt Központi Bizottsága és a kormány határozott intézkedéseket tett, hogy megszervezze az intervenciós és fehérgárdista roham visszaverését. Az ország központi kerületeiből a keleti frontra küldték a Vörös Hadsereg egyes alakulatait, továbbá fegyverzetet és lőszert. A szovjet hadsereg harci szellemének erősítésére kommunistákat küldtek a hadseregbe.
A Volga mentén, az Urálban, Szibériában, a Távol-Keleten, északon és a Kaukázusban a Vörös Gárda és a Vörös Hadsereg helyi osztagai harcra keltek az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Ezek az osztagok, amelyek a városokban és a járásokban, munkásokból és parasztokból alakultak, felfogták az első ellenséges csapások teljes súlyát.
Az ellenállás közvetlen szervezői, a dolgozó tömegek fegyveres harcának vezetői a helyi pártszervezetek, szovjetek és szakszervezetek voltak. Az Uráli Területi Pártbizottság felszólította az uráli pártszervezeteket, hogy álljanak az intervenció elleni harc élére.
A permi pártbizottság 1918 nyarán az alábbi felhívással fordult a munkásokhoz és parasztokhoz:
„Veszélyben a forradalom! …
Keljetek harcra, Urál szabadságszerető fiai! Álljatok mindnyájan a Vörös Hadsereg soraiba! Váljanak völgyeitek és szakadékaitok az árulók és az ellenforradalmárok temetőivé!
Veszélyben a Vörös Urál! Mindnyájan fegyverbe!”
A felhívásra az uráli kommunistáknak csaknem kétharmada; a minyári, a sziszertyi, a nyizsnyijtagili, az alapajevszki, az irbiti és más üzemek csaknem valamennyi munkása a frontra ment. A szegényparasztság számos fegyveres osztaga ugyancsak beolvadt a Vörös Hadseregbe.
Mihelyt Szamárában veszélyes helyzet alakult ki, a forradalmi bizottság, amelynek elnöke Kujbisev volt, kihirdette a városban az ostromállapotot. Minden fegyvert fogható kommunistát mozgósítottak. A vas- és fémmunkások és a bőripari munkások szakszervezete három-négy nap alatt több mint kétezer főből álló fegyveres munkásosztagokat alakított.
Munkásosztagok alakultak Omszkban, Novonyikolajevszkben és más szibériai ipari központokban. A Bajkálon-túlon és a Távol-Keleten partizánosztagok és katonai alakulatok jöttek létre, és tanúsítottak heves ellenállást az intervenciósokkal és Szemjonov fehérgárdista bandáival szemben. Az intervenciósok mögöttes területein egyre nagyobb méreteket öltött a partizánmozgalom, amelynek élén az illegális pártszervezetek álltak.
Mind a külföldi intervenciósok, mind pedig gyámoltjaik — a belső ellenforradalmárok — véres terrorral sújtották a szovjet népet. A burzsoá-földesúri diktatúrát legvadabb formájában állították vissza mindenütt, ahol az ellenforradalmi erők átmeneti győzelmet arattak. Az üzemekbe, a bányákba visszatértek a régi tulajdonosok, hogy külföldi és fehérgárdista szuronyok segítségével igyekezzenek pótolni a mulasztottakat. A munkásokat a legleplezetlenebb és legkegyetlenebb módon kizsákmányolták. A földeket és a learatott termést elvették a parasztoktól, s átadták az 1917 októbere előtti birtokosoknak. Büntető osztagok, bitófa, golyó, testi fenyítés — így festett az a „szabadság”, amelyet az eszer-mensevik „kormányok” és az angol— francia—amerikai Intervenciósok hoztak.
Az ellenség által elfoglalt vidékeken tízezreket vetettek börtönbe. A Volga és a Káma vizén „haláluszályok” siklottak, amelyeknek bűzös börtöneiben százával szorongtak a meztelenre vetkőztetett, éhségtől és szomjúságtól gyötört, szörnyű halálra ítélt emberek. Számárából 2700 munkást és parasztot indítottak „halálvonattal” kelet felé. Közülük mintegy kétezret agyonlőttek.
Az intervenciósok északon is sötét emlékeket hagytak hátra. A külföldi megszállás idején minden hatodik északi lakos foglya volt a murmanszki vagy az arhangelszki börtönnek, illetve gyűjtőtáboroknak. Csupán az arhangelszki börtönben egy év alatt 38 000 ember fordult meg. Közülük több mint kilencezret vadállati módon meggyilkoltak. Mugyjug szigetén és Jokanygében, a Kola-félsziget egy lakatlan részén az intervenciósok gyűjtőtábort létesítettek, ahol az emberek tömegestől pusztultak a kibírhatatlan nehéz munkától, az éhezéstől, a hidegtől, a betegségektől és a kínzásoktól.
Különösen bestiális módon bántak az intervenciósok a fogoly vöröskatonákkal. Ralph Albertson, az északi intervenció egyik amerikai részvevője később ezt írta: „Nemegyszer hallottam, amint a tisztek megparancsolták katonáiknak, hogy ne ejtsenek foglyokat, hanem öljék meg az ellenfél katonáit még akkor is, ha fegyvertelenek … Gázlövedékeket használtunk a bolsevikok ellen, de véleményem szerint még nem is ez volt a legnagyobb kegyetlenség … Egy ízben több mint harminc foglyot lőttünk agyon, hogy három gyilkos tettét megtoroljuk. És amikor elfogtuk Borok népbiztosát, holttestét pőrén az utcán hagytuk, tizenhat bajonettszúrásból eredő sebbel.”41R. Albertson: Fighting without a war. New York 1920. 86—90. old.*
Ilyen rendet honosítottak meg az intervenciósok és a fehérgárdisták az általuk elfoglalt területeken. Mindezeken a helyeken a fehérterror legnyíltabb, legféktelenebb formája uralkodott.
De a nemzetközi imperializmus terrorpolitikája jelentősen túlment a megszállt területek határain. A szovjetország legnagyobb politikai és gazdasági központjaiban — Moszkvában és Petrográdban — földalatti ellenforradalmi mozgalom tevékenykedett, s az amerikai, a francia és az angol diplomaták irányításával rendkívül veszélyes szovjetellenes összeesküvés érlelődött. Moszkvában az összeesküvés lelke Lockhart angol „diplomata” és Poole amerikai konzul volt. Petrográdban az összeesküvők élén Cromie brit tengerészeti attasé állt.
Az összoroszországi Rendkívüli Bizottság (VCSK) szervei azonban keresztülhúzták az ellenség aljas számításait. Az összeesküvők bíróság elé kerültek. Mint kiderült, legfőbb céljuk az volt, hogy ellenforradalmi fordulatot idézzenek elő Moszkvában és Petrográdban, s fizikailag megsemmisítsék a kommunista párt és a szovjet kormány vezetőit. Az összeesküvők elsősorban Lenin életére törtek.
1918 nyarán az antant-ügynökök több gálád terrorakciót bonyolítottak le. Júniusban orvul meggyilkolták Volodarszkijt, a petrográdi pártszervezet tekintélyes vezetőjét. Augusztus 30-án halt meg árulók golyójától Urickij, a petrográdi rendkívüli bizottság elnöke, a párt hű fia.
Ugyanezen a napon szenvedett súlyos sebesülést Lenin.
… Augusztus 30-án este a proletariátus nagy vezére beszédet mondott a moszkvai Michelson-gyár (ma: Vlagyimir Iljics Művek) munkásainak gyűlésén. A dolgozók viharos lelkesedéssel fogadták Lenint, s lélegzetüket visszafojtva hallgatták izzó, szenvedélyes hangú beszédét, amelyben megmagyarázta, mi a proletárdiktatúra és mi jellemzi a burzsoá diktatúrát.
Lenin egyszerű és minden munkás számára érthető szavakkal világította meg, miért hazugok a demokratikus jelszavak, amelyekkel a burzsoá és a kispolgári pártok bűvészkednek. Ezek a pártok szabadságról és egyenlőségről szavalnak, s közben a földbirtokosok és a tőkések vagyonának megőrzéséért harcolnak. S vajon létezhet-e szabadság és egyenlőség ott, ahol a paloták, az üzemek, a bankok a kizsákmányolok kezén maradnak?
„Nekünk viszont egyetlen jelszavunk, egyetlen jelmondatunk van: mindenkinek, aki dolgozik, joga van az élet javaihoz. A semmittevőket, a parazitákat, akik a dolgozó nép vérét szívják, meg kell fosztani ezektől a javaktól. És mi ezt hirdetjük: mindent — a munkásoknak, mindent— a dolgozóknak!”42Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 82. old.*
Mindezt nehéz lesz érvényesíteni a gyakorlatban — mondotta Lenin —, hiszen a burzsoázia veszett ellenállást tanúsít. De a proletariátusnak feltétlenül győznie kell ebben a harcban: mindenütt tömörülnek köréje a népi erők, növekszik a külföldi munkások osztályöntudata. Most az a feladat — hangsúlyozta —, hogy megvédjük a szocialista forradalmat, visszaverjük az intervenciósok és a fehérgárdisták támadását, „hogy eltiporjuk ezt a bandát, amely a szabadság és egyenlőség jelszava mögé bújva, százával és ezrével lövi főbe a munkásokat és a parasztokat.
Választanunk kell: győzelem — vagy halál!”43 Ugyanott, 83 old.*
Amikor Lenin befejezte beszédét, a föllelkesült munkástömeg elindult, hogy kikísérje. S ekkor az üzem udvarán hirtelen néhány pisztolylövés dörrent egymás után. A lövéseket Fánya Kaplan, egy eszer terrorszervezet tagja adta le, a jobboldali eszerek vezető szervének utasítására. Lenin súlyosan megsebesült.
A borzalmas hír futótűzként terjedt el az országban. A dolgozó milliók — akik szívükbe zárták Lenint — követelték a forradalom ellenségeinek igazságos és szigorú megbüntetését.
„Beszélni sem érdemes arról, hogyan vélekedünk erről a merényletről, amely meg akart fosztani minket az ön irányításától — írta Leninnek az OK(b)P moszkvai városi konferenciája. — ígéretet teszünk Önnek és saját magunknak, hogy minden rendelkezésre álló eszközzel ártalmatlanná tesszük azokat a gazembereket, akik a proletariátus szemében annyira értékes emberek életére törnek.”44 A polgárháború története. Dokumentumok és anyagok gyűjteménye három kötetben. 1918—1922. I. köt. Szovjetszkaja Rosszija kiadása. 1960. 204. old.*
A vlagyimiri szervezet kommunistáinak gyűlése az alábbi táviratot küldte Krupszkajának:
„Kedves elvtársnő, a vlagyimiri kommunisták Önnel együtt mélységesen aggódnak a proletárforradalom szeretett tanítójának és vezérének végtelenül drága életéért. Valamennyi szervezetünkben óriási riadalmat keltett a merénylet híre, amely az ellen irányult, aki zseniális elméjével előre látta a fejleményeket és pontosan megjelölte mindenkinek a teendőjét az orosz forradalom rendkívül bonyolult történelmi pillanatában. Ez a riadalom felébresztette az alvókat, felrázta az elfáradtakat.”45 Ugyanott, 205. old.*
A rjazani kormányzóság szegény paraszt-bizottságainak kongresszusán hozott határozat így szólt:
„Mélyen megrendített minket a Lenin elvtárs ellen elkövetett merénylet, s egyhangúlag kijelentjük, hogy a társadalmilag és politikailag felszabadult proletariátus és szegény nép véglegesen szétzúzza, eltiporja az ellenforradalmat.”46 Ugyanott, 209. old.*
„Vlagyimir Iljics sebei — a mi sebeink — írta felhívásában a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa. — Az ő fájdalma jobban égeti a szívünket, mint az ellenséges golyó. Ettől a perctől fogva még kíméletlenebbül, még könyörtelenebbül harcolunk a gálád ellenséggel szemben.”47 Ugyanott, 206. old.*
A déli front csapatai a Leninnek írt levelükben így foglalták össze érzéseiket:
„A hadsereg felháborodva értesült a köztársaság szeretett vezetője ellen elkövetett gaztettről. A hadsereg még keményebben markolta meg a puskát, még elszántabban állt oda a géppuskákhoz és az ágyúkhoz, szoros gyűrűt vonva vezére, Lenin körül … A sebeiből szivárgó vér elfelejteti velünk bajainkat, nélkülözéseinket, megszenteli zászlóinkat, hogy győzelmesen lobogjanak a szocialista forradalom élén, amikor Moszkvába visszük őket győzelmes szuronyainkon.”48 Ugyanott.*
A nép követelte, hogy hirdessék ki a vörösterrort a köztársaságban. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság szeptember 2-án elhatározta:
„A munkás-paraszt hatalom ellenségeinek fehérterrorjára a munkások és a parasztok a burzsoázia és ügynökei ellen irányuló tömeges vörösterrorral fognak válaszolni.”49 A polgárháború története. 3. köt. 217. old.*
A munkások és a parasztok — válaszul a Lenin életére törő gálád merényletre — még szorosabban tömörültek a kommunista párt és a szovjethatalom köré.
*
Zord idők voltak ezek! Ellenforradalmi lázadások tűzvésze, az intervenciósok elleni súlyos harcok — ezt hozta a viharos 1918-as esztendő a világ első szovjetköztársasága számára.
Az antant-imperialisták katonai támadása és a belső ellenforradalom megélénkülése a szovjethatalom létét fenyegette. Ukrajnában, Belorusszijában és a Baltikumban német megszállók; Murmanszkban és Arhangelszkban angol—amerikai—francia intervenciósok, Vlagyivosztokban és a Tengermelléken japán, amerikai és angol csapatok; Szibériában, az Urálban, a Volgamellék középső részein a lázadó csehszlovák hadtest és eszer-mensevik fehérgárdista bandák; a Kaukázus északi részén Gyenyikin fehérgárdista „önkéntes hadserege”; a Don mentén Krasznov fehérkozák serege; Közép-Ázsiában angol intervenciósok, a Kaukázusontúlon német—török és angol bitorlók, valamint burzsoá nacionalista bandák garázdálkodtak. A hátországot pedig összeesküvések és kuláklázadások fojtogatták.
A szovjetköztársaság a frontok gyűrűjébe került; az ellenség elvágta legfőbb nyersanyagforrásaitól, fűtőanyagbázisaitól és gabonatermő vidékeitől.
Halálos veszedelem fenyegette a szovjetországot. Véget ért a rövid ideig tartó békés lélegzetvételi szünet, az a békés munka, amellyel a munkások és a parasztok „A szovjethatalom soron levő feladatai” című híres Lenin-műben vázolt terv szerint hozzáláttak a szocializmus építéséhez.
1918 nyarán hazánk új korszakba, a külföldi katonai intervenció és a polgárháború korszakába lépett.
Az intervenciósok és a fehérgárdisták súlyosan tévedtek, amikor gyors győzelemre és Moszkva elfoglalására számítottak. Az egész dolgozó nép, élén a kommunista párttal, elszánt harcra kelt a szovjetköztársaság védelmében. A szovjet fegyveres alakulatok önfeláldozó, hősies harcukkal meghiúsították az Urálban, Szibériában, a Volgamelléken és a Távol-Keleten az ellenség elképzeléseit. A hátország bomlasztására irányuló kísérletek sem váltak be. Már az intervenciósokkal és a belső ellenforradalommal vívott első csaták megmutatták a világnak a fiatal szocialista állam nagy erejét.
De a frontgyűrű széttöréséhez, az ellenforradalom leveréséhez, a szovjethatalom megvédéséhez óriási erőfeszítésre volt szükség. Milliók fogadták el a lenini szavak könyörtelen igazságát:
„Választanunk kell: győzelem — vagy halál!”
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A szovjet hadsereg támadása kiterjedt a szovjet-német arcvonal egész déli szárnyára. A Délnyugati Front magasabbegységei elérték Zaporozsjénél és Dnyepropetrovszknál a Dnyeper átkelőhelyeit, s ezzel elzárták a Donyec-medencei ellenséges csoportosítás visszavonulási útját. A Voronyezsi Front Poltavához ért, és megszakította az összeköttetést a „Don” és a „Közép” hadseregcsoport között. Amikor a szovjet csapatok széles arcvonalon elérték a Dnyepert, szétszakították a hitleristák egész keleti arcvonalát. A déli szárnyon bekövetkezett újabb vereség, a csatlósok hadseregeinek szétzúzása, valamint a Voronyezsi és a Kurszki terület legfontosabb részeinek, a Donyec-medence egy részének, a harkovi iparvidéknek meg Rosztovnak az elvesztése odavezetett, hogy a fasiszta táborban elmélyült a sztálingrádi vereséggel megkezdődött katonai-politikai válság. Goebbels, a fasiszta trubadúr, kénytelen volt a háború folyamán először szót ejteni a német haderő súlyos helyzetéről. „Keleten katonai vereség ér bennünket – ismerte be. – Az ellenség ezen a télen olyan elkeseredetten szorongat bennünket, hogy az minden emberi képzeletet felülmúl, és példátlan a történelemben.”
A hitlerista vezetés rendkívüli intézkedésekkel próbálta az arcvonal déli szárnyán visszaállítani a korábbi helyzetet. Kihasználta, hogy Európában nem volt második front, s minden rendelkezésére álló erőt és eszközt összeszedett, és keletre küldött. Belgiumban, Hollandiában, Franciaországban és a Balkánon csökkentették a fasiszta helyőrségeket, s legharcképesebb egységeiket a balparti Ukrajnába szállították. A kórházakból elbocsátott sebesültekből összeállított menetzászlóaljakat a megtépázott hadosztályok feltöltése céljából a frontra irányították.
Mindamellett a hitlerista hadvezetés úgy látta, kevés az ereje, hogy délen visszaállítsa az eredeti helyzetet Ezért megparancsolta, hogy a 17. hadsereg állítsa le a „Kis föld” szovjet védői elleni hadműveletét, és Novorosszijszk alól Zaporozsje körzetébe dobja át a 198. gyalogoshadosztályt. A 17. hadsereg parancsnokától azt követelte, hogy vonjon ki még két gyalogoshadosztályt Észak-Kaukázusból. Az arcvonal különböző szakaszairól összeszedegetett önálló zászlóaljakat és századokat ugyancsak sietve a déli szakaszra irányították a szovjet támadás visszaverésére.
Ugyanakkor a németek óriási mennyiségű hadianyagot is szállítottak a szovjet-német arcvonal déli szárnyára. Németország és a megszállt országok hadiüzemeinek minden termékét – harckocsikat, repülőgépeket, lövegeket – a keleti arcvonal déli szárnyán harcoló csapatoknak küldték.
A Német Szárazföldi Csapatok Főparancsnoksága, hogy javítson déli helyzetén, már február első napjaiban hozzálátott a Délnyugati és a Voronyezsi Front elleni ellentámadási terv kidolgozásához. Az ellentámadásról véglegesen a zaporozsjei február 17-19-i értekezleten döntöttek, amelyen Hitler, továbbá Manstein, Kleist, Jodl és más tábornokok vettek részt.
Az ellentámadás tervének az volt a lényege, hogy Krasznográd körzetéből és a Krasznoarmejszkojétól délnyugatra eső területről Pavlográd ellen mért erős páncélos csapásokkal szétzúzzák a Délnyugati Front Dnyepropetrovszk előteréig előretört csapatait, visszaszorítsák őket az Északi-Donyecen túlra, s ily módon helyreállítsák a német csapatoknak a Donyec-medencéből a zaporozsjei és a dnyepropetrovszki Dnyeper-átkelőhelyekhez vezető közlekedési vonalait. Ezután, átcsoportosítva az erőket Harkov délnyugati körzetébe, a harkovi irányban erős csapást akartak mérni a Voronyezsi Front csapataira, újból el akarták foglalni Harkovot és Belgorodot, majd visszaállítani a német védelmet az Északi-Donyec mentén. E két feladat megoldása után – az általános helyzet alakulásától függően – tovább akartak támadni Kurszk irányában, ahová Orjol déli körzetéből a 2. páncéloshadseregnek kellett volna találkozó irányú csapást mérnie. A német fasiszta hadvezetés úgy számított, hogy a Kurszkra mért két csapás eredményeképpen a várostól nyugatra még nagyobb szovjet csoportosítást keríthet be, mint Harkov környékén.
A terv kidolgozásával együtt haladt az ellentámadás gyakorlati előkészítése. Február 7-én megkezdődött a 4. páncéloshadsereg hadosztályainak átcsoportosítása a Don alsó szakaszának vidékéről Krasznoarmejszkoje déli körzetébe. Február 8-án Harkov környékén megszervezték a „Lanz” hadműveleti csoportot, s ennek rendelték alá az ott harcoló SS páncéloshadtestet is. A német hadvezetés valamennyi délen harcoló csapat egységes vezetése céljából az egykori „Don” csoport bázisán február 13-án megalakította a „Dél” hadseregcsoportot, s ennek rendelte alá a „Lanz” hadműveleti csoportot, a 4. és az 1. páncéloshadsereget, valamint a „Hollidt” hadműveleti csoportot. Február 18-ra e hadseregcsoport állományába mintegy 30 hadosztály tartozott, közöttük 13 páncélos és gépesített. Az ellentámadás általános irányításával a „Dél” hadseregcsoport parancsnokát, E. Mansteint bízták meg. A Krasznográd körzetében és a Krasznoarmejszkojétől délnyugatra összpontosuló csapásmérő csoportosítások egységes vezetésére Dnyepropetrovszkba telepítették át a 4. páncéloshadsereg parancsnokságát. Az ellentámadás kezdetének időpontját 1943. február 19-20-ára tették.
Bár az ellenségnek nem sikerült mindazokat az erőket összevonnia és összpontosítania, amelyeket az ellentámadásra szánt, mégis jelentős csapatcsoportosítással rendelkezett a Donyec-medencében a Délnyugati Front elleni csapás céljára: 12 hadosztálya volt ott, köztük hét páncélos és egy gépesített. Az ellenséges magasabbegységeket kellőképpen felszerelték, s részben átfegyverezték az új típusú „Tigris” harckocsikkal. A csapásmérő csoportosítás hadosztályai mintegy 800 harckocsival rendelkeztek. Tevékenységük támogatására az ellenség hatalmas repülőerőt, több mint 750 repülőgépet szánt, amelyek Poltava, Dnyepropetrovszk, Gyebalcev és Donyeck repülőterein települtek.
Minthogy nem sikerült felfedni a német hadvezetés szándékait, ráadásul helytelenül értékelte az ellenséges erők átcsoportosítását a Donyec-medencében, a szovjet hadvezetés nem a reális helyzetnek megfelelően döntött a szovjet-német arcvonalon folytatandó további hadműveletekre vonatkozóan. A főhadiszállás a „Dél” hadseregcsoport részéről nem várt aktív, támadó jellegű ellentevékenységet, ezért a Voronyezsi, a Délnyugati és a Déli Front erőit az ellenség üldözésére irányította a balparti Ukrajnában azzal az elgondolással, hogy még a tavaszi olvadás előtt eljussanak a Dnyeperhez a Csernyigov és a folyótorkolat közötti hatalmas arcvonalszakaszon. A Voronyezsi Frontnak a jobbszárnyon Lgov, Gluhov, Csernyigov, a balszárnyon Poltava és Kremencsug irányában kellett kifejlesztenie a támadást. A front nyomban Harkov felszabadítása után azt az azonnal végrehajtandó feladatot kapta, hogy minél messzebb űzze a hitlerista csapatokat a várostól, és tegye lehetővé az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság kormányának az ottani tevékenységet.
A Délnyugati Front általános feladatát – mint már említettük – a főhadiszállás február 11-i direktívája úgy határozta meg, hogy a Donyec-medence felszabadítása után lendületesen tovább kell támadnia a Dnyeper alsó folyása felé Kremencsug és Nyikopol között. A Déli Front csapatai Nyikoloptól délre elérték a folyót.
Ugyanakkor a főhadiszállás február közepére több nagy támadó hadműveletet tervezett a nyugati irányban is, a „Közép” hadseregcsoport ellen. Ezekbe a hadműveletekbe nemcsak az adott irányban harcoló frontok erőit akarta bevonni, hanem a saját nagy hadászati tartalékait is, közöttük a Doni Front két összfegyvernemi hadseregét (a 65. és a 21. hadsereget) és a front egy légi hadseregét (16). Ezeket a friss erőket a főhadiszállás egy új frontban, a Központi Frontban egyesítette, amelynek élére K. K, Rokosszovszkij tábornokot nevezte ki. A Központi Frontnak február 15-re Kurszktól északnyugatra, Fatyezs és Lgov között, a Brjanszki és a Voronyezsi Front csatlakozásán kellett szétbontakoznia és támadásba átmennie, hogy kifejlessze e két front sikerét, és kijusson a „Közép” hadseregcsoport főerőinek a hátába.
Amikor a délnyugati és a nyugati irányban levő frontok elé ilyen hatalmas arányú támadó feladatokat állított, a főhadiszállás sajnos nem tette meg a szükséges intézkedéseket a déli szárny frontjainak megerősítésére. Minden felszabadult erőt és újonnan képzett tartalékot kizárólag az orjol-brjanszki arcvonalszakaszra, a Központi Front tevékenységi sávjába irányított. A későbbi események bebizonyították, hogy a déli szárnyon lebecsülte az ellenséget, a Délnyugati és a Voronyezsi Front lehetőségeit pedig túlértékelte mind a főhadiszállás, mind pedig e két front parancsnoksága.
Milyen helyzetben voltak a két front csapatai, és milyenek voltak a lehetőségeik? A Voronyezsi Front több mint egy hónapon át állandóan támadott. Eközben sikeresen végrehajtott három támadó hadműveletet, mintegy 450 kilométer mélységben. A Délnyugati Front még hosszabb időn át vett részt a szovjet hadsereg hadászati támadásában. Ennek következtében február derekára a két front hadtápvonalai meglehetősen elnyúltak, a csapatok nagyon kifáradtak, az egységeknél és a magasabbegységeknél anyagi hiányok mutatkoztak: mindenekelőtt kevés volt a lőszerük és az üzemanyaguk, de emberben, fegyverzetben és harci technikai eszközökben is hiányt szenvedtek.
A „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága február 19-én, nem várva meg a 4. páncéloshadsereg valamennyi hadosztályának átcsoportosítását, parancsot adott csapatainak az ellentámadás megindítására. Február 18-19-én felújították a támadást a Délnyugati és a Voronyezsi Front csapatai is. Ily módon a szovjet-német arcvonal déli szárnyán igen sajátos helyzet alakult ki.
Az első öt napon mindkét fél igyekezett megoldani támadó feladatait. A Dnyeper és az Északi-Donyec közötti sávban lényegében hatalmas méretű találkozó ütközetek bontakoztak ki. Ám a Délnyugati Front jobbszárny csapatainak, amelyeket az ellenség túlerejű páncélosegységei a szárnyak irányából támadtak, hamarosan be kellett szüntetnie saját támadó hadműveletét, és védelembe kellett átmennie. Ugyanakkor a Voronyezsi Front sikeresen támadott egész tevékenységi sávjában, a 2. német hadsereg és a „Kämpf” hadműveleti csoport hadosztályai részéről nem ütközött jelentősebb ellenállásba.
A Délnyugati Front parancsnoksága hosszabb időn át képtelen volt helyesen értékelni a délnyugati irányban kialakult helyzetet. Úgy vélte, hogy a front jobbszárnya elleni ellenséges harckocsicsapások célja csak az, hogy fedezzék a „Dél” hadseregcsoport főerőinek kivonását a Donyec-medencéből, s ezért egészen február 23-ig azt követelte a 6. hadseregtől és a front gyorscsoportjától, hogy teljesítsék az eléjük kitűzött támadó feladatokat. Így azután sem a frontnál, sem a hadseregeknél nem tettek semmiféle védelmi intézkedést. A Délnyugati Front parancsnoksága és törzse csak február 23-án szabadult meg téves helyzetértékelésétől, és először jelentette a főhadiszállásnak, hogy az ellenség nagy erőkkel támadásba ment át a front jobbszárnyán. A front jobbszárny-csapatainak akkor semmiféle hadműveleti tartalékuk nem volt az ellenséges támadás elhárítására. Közben a helyzet rendkívül élessé vált. A 6. hadsereg sávjában az ellenséges páncéloshadosztályok már elérték Lozovaját, a front erősen meggyengült gyorscsoportja pedig súlyos védelmi harcok közepette visszavonult Barvenkovóba (a négy harckocsi hadtestnek összesen csak 20 harckocsija maradt). A frontparancsnok csak február 25-én adott parancsot a csapatoknak, hogy vonuljanak vissza az Északi-Donyechez, és szervezzenek védelmet a jobb parton. A Délnyugati Front jobbszárnyának a február 26-tól március 3-ig tartó hosszú harcokban legyengült csapatai a túlerejű ellenség nyomására visszavonultak az Északi-Donyechez, Harkovhoz, Balaklejához és Izjumhoz, egyre inkább fedezetlenül hagyva a Voronyezsi Front balszárnyát. Március 3-án estére a Balaklejától 20 kilométerre északnyugatra levő Andrejevka és Krasznij Liman között védelemre rendezkedtek be a folyó bal partján, s itt megállították a német fasiszta csapatokat.
Ily módon a Dnyeper és az Északi-Donyec között a február 18-tól március 3-ig terjedő időszakban vívott harcok során a támadás lendületes kifejlesztése helyett a Délnyugati Front jobbszárny-csapatainak fel kellett adniuk a Donyec-medence felszabadított északkeleti körzeteit, és vissza kellett vonulniuk az Északi-Donyechez. Ennek következtében súlyos helyzet alakult ki a szomszédos Voronyezsi Front balszárnyán, ahol reálissá vált a veszély, hogy a német fasiszta csapatok elérik Harkovot.
A német „Dél” hadseregcsoport parancsnoksága még február 28-án megparancsolta csapatainak, hogy kezdjék meg az ellentámadás második szakaszát, vagyis fejlesszék ki a csapást a harkovi irányban. Minthogy az ellenséges páncélos csoportosítás elérte a Voronyezsi Front szárnyát, a frontparancsnok azt a feladatot tűzte csapatai elé, hogy védelmezzék meg Harkovot, hiúsítsák meg az ellenség bekerítési szándékát, s állítsák meg ellentámadását. E feladatok teljesítése érdekében leállította a rilszki, a szumi és a poltavai irányokban folyó támadást, és védelembe rendelte csapatait.
Hogy csapást mérjen a Voronyezsi Frontra, az ellenség 16 gyalogos-, hat páncélos- és egy gépesített hadosztályt vetett be (mintegy 180 000 embert), továbbá 750-800 páncélost és rohamlöveget, körülbelül 3400 löveget és aknavetőt, valamint 500 harci repülőgépet, amelyek a poltavai, dnyepropetrovszki és zaporozsjei repülőtereken voltak összevonva.
Március 4-én a harkovi irányban megkezdődött a védelmi ütközet, s március végéig tartott. A 69. hadsereg és a 3. harckocsihadsereg március 16-ig Harkovtól nyugatra és délnyugatra, majd magának a városnak a megtartásáért vívott védelmi harcokat. Végül mégis fel kellett adni Harkovot, s a 3. harckocsihadsereg egységei az Északi-Donyec mögé vonultak vissza.
Március 8-a emlékezetes nappá vált. Ezen a napon esett át a tűzkeresztségen Harkov mellett, Szokolovo körzetében a Szovjetunióban megalakított első reguláris csehszlovák egység, Ludvík Svoboda ezredes 1. önálló Csehszlovák Zászlóalja. Különösen vitézül harcolt a zászlóalj első százada Otakar Jaros főhadnagy vezetésével, aki aztán hősi halált halt az egyenlőtlen küzdelemben. A fasiszták elleni harcban tanúsított hősiességéért és bátorságáért halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. A cseh Otakar Jaros volt az első külföldi, aki e magas kitüntetést megkapta.
Március 11-24. között védelmi harcok folytak a belgorodi irányban. Szovjet részről kezdetben, március 17-ig, a 40. és a 69. hadsereg, az ellenség részéről pedig a „Kämpf” hadműveleti csoport és a 2. német hadsereg egy hadteste vett részt. Harkov elfoglalása után a német hadvezetés a belgorodi irányba dobta át az SS páncéloshadtestet is, a szovjet hadvezetés pedig odairányította a hadászati tartalékában levő két összfegyvernemi hadsereget. A védelmi ütközet azzal végződött, hogy megszilárdult a Szumi-Volcsanszk közötti arcvonal, amelyet később a kurszki kiszögellés déli arcvonalának neveztek.
A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának hadászati tartalékaival megerősített Voronyezsi Front tehát aktív és szívós védelmi tevékenységével március végére teljesen megállította a német fasiszta csapatok február 19-én kezdett Donyec-medencei és harkovi ellentámadását. Ebben döntő szerepe volt a főhadiszállás kellő időben történt beavatkozásának. Már március 8-án segítséget nyújtott a Voronyezsi Frontnak azzal, hogy a Délnyugati Front jobbszárnyán levő erők egy részét elvonta, s ezek csapást mértek a Harkovot délről megkerülő ellenségre. Március 9-én három harckocsihadtestet adott át a Voronyezsi Frontnak: kettőt a Délnyugati Frontról, egyet pedig a saját tartalékából. Március 11-én a főhadiszállás utasította a Központi Front parancsnokát, hogy 21. hadseregét irányítsa Kurszk déli vidékére, ahol az március 13-tól a Voronyezsi Front alárendeltségébe került. Ugyanakkor meggyorsították a 64. hadsereg átdobását Sztálingrád körzetéből a Voronyezsi Front sávjába, az Északi-Donyechez (ez a hadsereg hivatalosan már február 28-tól a front alárendeltségébe tartozott). Ezzel egy időben a főhadiszállás Obojan körzetében összpontosította a főparancsnoksági tartalékban levő 1. harckocsihadsereget, hogy megbízhatóan lezárja a kurszki irányt. Mindezek következtében az erőviszonyok döntően a szovjet csapatok javára változtak meg a Voronyezsi Front sávjában, és ebben az irányban megszilárdult az arcvonal. Manstein „revánsa” nem sikerült.
V. Sztálin, a német ellentámadás mérlegét megvonva, 1943. május 1-i 195. sz. parancsában megállapította: „A németek arra számítottak, hogy Harkov térségében körülzárják a szovjet csapatokat, és »német Sztálingrádot« rendeznek számunkra. Ámde meghiúsult a hitleri hadvezetésnek az a kísérlete, hogy elégtételt vegyen Sztálingrádért.” Az ellenség nem tudta visszaszerezni a már elvesztett hadászati kezdeményezést és megvalósítani az ellentámadás harmadik szakaszát, vagyis azt, hogy a „Dél” és a „Közép” hadseregcsoport közös erőfeszítésével bekerítse és megsemmisítse a kurszki kiszögellésben levő szovjet csapatokat. Mint majd látni fogjuk, az ellenség ezt 1943 nyarán ismét megkísérelte, de újból sikertelenül, s ez a kudarc katonai katasztrófába juttatta a hitlerista haderőt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
1
A külföldi intervenciótól szárnyakat kapott belső ellenforradalmi erők feléledtek, és újra aktív működésbe kezdtek. Az oroszországi tőkések és földbirtokosok úgy vélték, hogy ezúttal leszámolnak a forradalmi néppel.
1918 nyarán kuláklázadások hulláma söpört végig a Volga menti, az uráli, a szibériai falvakon, valamint egyes központi kormányzóságok, így a tulai, a rjazani, a szmolenszki és az orjoli kormányzóság területén. Leginkább azokon a helyeken tomboltak a kuláklázadások, ahol a csehszlovák hadtest egységei működtek. A lázadók gyilkos terrort alkalmazlak a kommunistákkal és a szovjethatalomhoz hű dolgozókkal szemben. A kulákok féktelenül gyűlölték a szovjethatalmat. Az antant-imperialisták számítottak rájuk, és nem is tévedtek. A kulákság szívesen bocsátkozott alkuba a külföldi tőkésekkel. Ez a réteg volt az ellenforradalom legfőbb támasza és a fehérgárdista seregek legfőbb emberanyagforrása.
A kuláklázadások közvetlen szervezői a mensevikek, az eszerek és az anarchisták voltak. Csalással és hazug ígérgetésekkel sikerült a középparasztság egy részét is bevonniuk a szovjethatalom elleni harcba. De azok a középparasztok, akik eleinte a szovjetellenes propaganda hálójába kerültek, később saját keserves tapasztalatuk árán győződtek meg arról, hogy a „szabadság” és a „demokrácia” eszer-mensevik prédikátorai mögött a tőkés és a földbirtokos áll. Minél jobban tombolt a fehérterror, annál jobban megismerték a középparasztok a kulákság eszer-mensevik ideológusainak igazi arcát, s annál inkább közeledtek a szovjethatalom felé.
A csehszlovák lázadás tetőfokán Moszkvában, Jaroszlavlban, Ribinszkben, Muromban és más helyeken ellenforradalmi akciók hulláma söpört végig. Ezeket az akciókat a „baloldali” eszerek pártja szervezte.
A moszkvai lázadás július 6-án Mirbach német nagykövet provokatív meggyilkolásával kezdődött. Az ellenforradalomnak e bűntettel az volt a célja, hogy felrúgja a breszti békét, és ismét egy Németország elleni háborúba sodorja a szovjetköztársaságot. A szovjetországot hajszál választotta el a háborútól.
A nagykövet meggyilkolása jeladás volt a „baloldali” eszerek fegyveres lázadására. Az akciót a Pokrovszki Kapu közelében elhelyezkedő osztaguk kezdte meg. A lázadók megpróbálták ágyúval lőni a Kremlt, és a város középpontja felé törtek. De elszámították magukat. A kommunista párt hívó szavára a főváros proletariátusa a szovjethatalom védelmére kelt. A Vörös Hadsereg alakulatai és a fegyveres munkás- és parasztosztagok együttes erőfeszítéssel véget vetettek a „baloldali” eszerek zendülésének. Július 7-én a szovjet kormány bejelentette a moszkvai lázadás teljes felszámolását.
Moszkvával egy időben Jaroszlavlban is megmozdultak az ellenforradalmi erők. Ezt a lázadást Borisz Szavinkov, az eszerpárt vezetője szervezte. Az akció megkezdésére vonatkozó utasításokat és az előkészítéshez szükséges eszközöket Szavinkov közvetlenül az antant képviselőitől kapta. Különösen nagy szerepük volt ebben az oroszországi francia diplomáciai képviselet tagjainak, élükön Noulens nagykövettel. Hat évvel később Szavinkov a következőket vallotta erről a szovjet bíróság előtt: „Eleinte a franciáktól kis összegek, 40—100 000-es tételek futottak be. De mihelyt napirendre került a felkelés, egyszeriben nagy összeget, ha nem tévedek, 2 milliót adtak.
… Szervezetünk kezdettől fogva szoros kapcsolatban állt a franciákkal, akik igen nagy figyelemmel kísérték a szervezet működését, és támogattak bennünket.”39 A Borisz Szavinkov-per. Moszkva 1924. 57. és 61 old (oroszul).*
Milyen feltétellel adtak pénzt a külföldi intervenciósok a lázadás szervezőinek? Mit kértek cserébe? Erre a kérdésre Szavinkov így válaszolt: „Kijelentették, hogy szeretnék, ha ezeket a pénzösszegeket terrorisztikus harcra fordítanánk.”40 Ugyanott.*
A jaroszlavli lázadásban az eszereken kívül a mensevikek is részt vettek. A lázadók harci erejét fehérgárdista tisztek alkották, akik titokban érkeztek a városba. Július 6-án az összeesküvők elfoglalták a fegyverraktárt, a postát és a távírdát. Sok kommunistát és szovjet funkcionáriust bestiális módon meggyilkoltak.
A Vörös Hadsereg egységei és a helyi pártszervezetek által vezetett munkásosztagok harcba szálltak a szovjethatalom ellenségeivel. Segítségükre siettek a vologdai, a kosztromai és a ribinszki munkások. Július 21-re a lázadást leverték. Főkolomposai elmenekültek, zsebükben az állami bankból elrabolt pénzzel és értékekkel.
Az eszerek, a mensevikek és a fehérgárdisták az antant támogatásával Ribinszkben, Muromban és más városokban is megpróbáltak lázadást szítani. Ezeket a kísérleteket azonban a szovjethatalom csírájukban elfojtotta.
A legnagyobb veszélyt azok az ellenforradalmi összeesküvések és lázadások jelentették, amelyek a keleti front körzetében, a csehszlovák hadtest és a fehérgárdista seregek elleni harc színhelyén robbantak ki.
Az egyik lázadási kísérletre Szimbirszkben került sor a „baloldali” eszer Muravjovnak, a cári hadsereg volt ezredesének vezetésével. Ennek a kalandornak sikerült a szovjet katonai szervek bizalmába férkőznie és frontparancsnoki kinevezéshez jutnia a keleti fronton. De a harc egyik legsúlyosabb pillanatában, amikor az országban megkezdődtek az ellenforradalmi erők fegyveres akciói, Muravjov nyíltan szembefordult a szovjethatalommal. Mihelyt július 10-én Szimbirszkbe érkezett, fokozott agitációba kezdett, hogy bebizonyítsa: fel kell bontani a breszti békeszerződést, és hadat üzenni Németországnak. Sikerült is csalárd úton néhány alakulatot maga mellé állítania. A város legfontosabb pontjai és hírközlési eszközei a lázadók kezén voltak. Muravjov nyomban segítségért fordult a külföldi intervenciósokhoz és a fehérgárdistákhoz, s felszólította őket, hogy indítsanak együttes támadást Moszkva ellen. A „Muravjov-kaland” a szimbirszki kommunisták erőteljes forradalmi munkája következtében hamarosan kudarcba fulladt, a kommunisták mozgósították a munkásokat és a katonákat a lázadás elfojtására.
Ámde a szimbirszki események igen bonyolulttá tették a helyzetet a keleti fronton. A szovjet csapatok irányítása ideiglenesen megszakadt, egyes alakulatoknál szervezetlenség uralkodott. Muravjov árulása sok-sok munkás és paraszt életébe került.
A szovjethatalom ellenségei a továbbiakban is makacsul próbálták bomlasztani a keleti frontot. Az 1918 augusztusi, súlyos harcok idején lázadás tört ki az izsevszki és a votkinszki üzemekben. A mensevikeknek és az eszereknek provokációkkal és a szovjethatalomra szórt rágalmakkal sikerült a munkások egy részét maguk mellé állítaniuk. Ezekben az üzemekben még sok volt az olyan kulákcsemete, kereskedő és más kispolgár, aki az imperialista háború éveiben hadiüzembe lépett, hogy megmeneküljön a frontszolgálattól. Az ilyen osztályidegen elemek készségesen követték a mensevikeket és az eszereket. S az ellenségnek egyes elmaradott munkások fejében is sikerült zavart keltenie.
Izsevszkben a lázadás augusztus 8-án robbant ki, s hamarosan Votkinszkban is kibontakozott a harc. Az erőfölény az ellenforradalom oldalán volt. A helyi kommunisták túlnyomó többsége ebben az időben a fronton küzdött a csehszlovákok ellen. Nem volt elegendő erő ahhoz, hogy idejében megszervezzék a munkásokat az ellenforradalmi lázadás elfojtására. Izsevszkben és Votkinszkban elbukott a szovjethatalom. Megkezdődött a gyilkos terror a dolgozókkal és családtagjaikkal szemben. Az eszerek és a mensevikek, akik éjjel-nappal „demokráciáról” és „humanizmusról” szavaltak, megmutatták igazi arcukat: a dolgozó nép árulóinak és hóhérainak arcát.
Az antant-imperialisták, miközben ellenforradalmi lázadásokat szerveztek a szovjet hátországban, valóságos fehérgárdista hadseregeket alakítottak, főleg az ország határvidékein. Ilyen nagy fehérgárdista alakulat volt délen Gyenyikin tábornok „önkéntes hadserege”. A sereg katonai magvát volt cári tisztek alkották, akik az Októberi Forradalom után menekültek oda Oroszország minden tájáról. Augusztus közepén Gyenyikin csapatai a Don-vidék déli részéből kiindulva elfoglalták Tyihoreckaja, Jekatyerinodar (Krasznodar) és Novorosszijszk vasútállomásokat. Csatlakoztak hozzájuk Skuro ezredes fehérgárdista-kulák bandái és más alakulatok is. Az orenburgi sztyeppéken ismét kegyetlenkedtek Dutov atamán kozák századai. Ferganában felbukkantak az angolok által felfegyverzett baszmacs (közép-ázsiai nacionalista ellenforradalmi mozgalom) bandák.
A külföldi intervenciósok védőszárnyai és a csehszlovák lázadók szuronyainak oltalma alatt gomba módra szaporodtak a Csajkovszkij „északi kormányához” hasonló bábkormányok. Szamárában (a mai Kujbisevben) az alkotmányozó gyűlés volt eszer tagjai alkotmányozó gyűlési tagok bizottsága (Komucs) címmel összetákoltak egy népellenes kormányt. E torzszülött szerv működésében jelentős szerepe volt Williamsnek, az Egyesült Államok szamárái alkonzuljának. A nép megvetően „szamárái alkotmányosdinak” nevezte az eszer-kormány tevékenységét. Az antant-megbízottak és a cseh ellenforradalmi erők jóvoltából Jekatyerinburgban megalakult a kadet-mensevik-eszer „uráli területi kormány”. Ugyanerre a mintára szabtak még egy „kormányt”: a szibériait, amely székhelyéül Omszkot választotta. E „kormány” legfőbb követelése az volt, hogy Szibéria szakadjon el a szovjetköztársaságtól, és alakuljon burzsoá állammá az amerikai, az angol és a francia imperialisták gyámsága alatt.
Minden ilyen „kormány” arra számított, hogy idővel egész Oroszország kormánya lesz.
Természetesen nem az egész belső ellenforradalom orientálódott az antant felé. Erőinek egy része Németországhoz húzott. Az osztrák—német csapatok által megszállt területeken is alakítottak a kizsákmányoló osztályok népellenes „kormányok”-at. Ukrajnában a német hódítók Szkoropadszkij hetman ukrajnai nagybirtokost, II. Miklós cár volt udvaroncát állították a burzsoá-földesúri diktatúrát megvalósító kormány élére. A német és a török megszállók támogatásával Grúziában, Örményországban és Azerbajdzsánban is burzsoá nacionalista kormány alakult; ezekben a mensevik, a dasnak, illetve a muszavatista párté volt a fő szerep. A burzsoázia és pártjai ugyancsak tevékenyen együttműködtek a német megszállókkal Belorusszijában és a Baltikumban.
A Don mentén a német imperialisták segítségével nagy fehérgárdista hadsereg alakult; magvát az ellenforradalmi érzelmű kozák felső réteg és a tisztikar alkotta. Ennek a hadseregnek az élén Krasznov cári tábornok állt, aki már kirobbantott egy lázadást a szovjethatalom fennállásának első hónapjaiban. Krasznov fehérkozák seregénél jelentős befolyása volt Mamontov ezredesnek. 1918 nyarán Krasznov nagy területet foglalt el a Don mentén, és gazdáinak, a német imperialistáknak utasítása szerint Caricin (Volgográd) felé nyomult előre, hogy birtokba vegye ezt a fontos stratégiai pontot. A tábornok remélte, hogy egyesítheti erőit az Ukrajnában és az asztrahanyi kormányzóságban működő ellenforradalmi kozák csapatokkal.
Krasznov ugyan a német imperializmus segítségére támaszkodott, de azért megteremtette az együttműködést Gyenyikinnel is, akit az antant támogatott. A fehérgárdista főkolomposokat nem zavarta, hogy imperialista gazdáik háborúskodnak egymással. Miként uraikat, úgy őket is egyesítette a szocialista forradalom iránti gyűlölet, az a törekvés, hogy mindenáron végezzenek a szovjethatalommal.
Így fogtak össze 1918 első felében a szocializmus belső és külső ellenségei. Az oroszországi burzsoáziának és földbirtokos osztálynak voltak katonai káderei és volt emberanyaga: a régi hadsereg szovjetellenes tisztikara, a kulákság, a jómódú kozákság stb. De elvették tőlük vagyonukat, a gyárakat és a fegyvert. A külföldi imperialistáiknak bőségesen volt fegyverük és pénzük, de hadseregeiket lekötötték a világháború frontjai, tehát csak viszonylag kevés katonát tudtak az intervencióra felhasználni. E két erő külön-külön nem harcolhatott volna sokáig a szovjethatalom ellen, amely a nép többségének támogatását élvezte.
A külföldi intervencióra támaszkodó belső ellenforradalom erőt gyűjtött, a szovjet nép elleni hosszú és szívós harcra. Szamárában, Jekatyerinburgban, Orenburgban, Omszkban, a Don és a Kubany mentén összesereglett mindenki, akinek a szovjethatalom gyűlöletes volt: földbirtokosok, tőkések, burzsoá értelmiségiek, kulákok, volt tisztek, tábornokok, csendőrök, rendőrök. A volt kizsákmányolok szentül hitték, hogy a polgárháború tomboló tüze nem őket fogja elemészteni, hanem a szovjethatalmat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A harkovi „csillag” és a Donyec-medencei „ugrás” – 2
(idézet:A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
Az „Ugrás” hadművelet január 29-30-án kezdődött a Délnyugati Front jobbszárny-csapatainak támadásával. Az első napokban a német hadvezetés nem tudta megszervezni az ellenállást a szovjet csapatok sikeres előrenyomulásával szemben. A támadás viszonylag gyors ütemű volt. A 6. hadsereg már február 6-án felszabadította Balakleját és Izjumot, amelyet a hitleristák a „Donyec-medence hátsó kapujának” neveztek, február 8-án pedig átvágta a harkov-lozovajai vasútvonalat. A hadsereg egységei közel 150 kilométert nyomultak előre, s folytatták a támadást Krasznograd, valamint Novomoszkovszk felé. Az 1. gárdahadsereg február 11-én felszabadította Lozovaját, majd a front gyorscsoportjával együtt megkezdte a harcot Szlavjanszkért és Krasznoarmejszkojeért.
Ezalatt a 3. gárdahadsereg egységei a vorosilovgrádi irányban áttörték az ellenség védelmét, és elérték a Vorosilovgrádba vezető utakat.
A Délnyugati Front csapatai folytatták a támadást, és állandóan szélesítették tevékenységi körzetüket. Február 17-én a 6. hadsereg egységei behatoltak Pavlográdba, ahol a február 15-ről 16-ra virradó éjszakán fegyveres felkelés tört ki. A lakosság megmozdulását az Ukrajnai Kommunista (bolsevik) Párt illegális dnyepropetrovszki területi bizottsága és a pavlográdi városi bizottsága szervezte.
Ebben a helyzetben a német hadvezetés több sürgős intézkedést tett, hogy megmentse a Donyec-medencében levő csapatait a bekerítés fenyegető veszélyétől. Mansteinnek sikerült megkapnia Hitler beleegyezését, hogy a „Hollidt” hadműveleti csoportot visszavonja a Miusz-folyó vonalára, a 4. páncéloshadsereget pedig átcsoportosítsa a Don déli szakaszának vidékéről. De ez vajmi keveset változtatott az ellenség helyzetén. A Délnyugati Front jobbszárnya kezdett mélyen behatolni a „Don” hadseregcsoport mögé. A Déli Front jobbszárny-csapatai, amelyek február 9-én kapcsolódtak be a Donyec-medencei hadműveletbe, kelet felől Novocserkasszk, Rosztov irányában támadtak tovább, miközben a Déli Front balszárnyhadseregei felújították támadásukat a Rosztovtól délre a Donon hídfőt tartó 4. német hadsereg ellen, és elfoglalták Batajszkot. Rendkívül veszélyesen alakultak az események a német csapatok számára a „B” hadseregcsoport sávjában, ahol a Voronyezsi Front csapatai támadtak. Február 8-án elfoglalták Kurszkot, február 9-én Belgorodot, és sikeresen nyomultak előre északi irányból Harkov felé.
Ebben a helyzetben a főhadiszállás konkretizálta a Délnyugati Front csapatainak további feladatait. I. V. Sztálin február 11-én éjszaka, N. F. Vatutyin tábornoknak adott utasításaiban a következőképpen szabta meg a Délnyugati Front feladatait: „… akadályozzák meg, hogy az ellenség visszavonuljon Dnyepropetrovszk és Zaporozsje felé. Tegyenek meg mindent, hogy e front egész erejével a Krímbe űzzék a Donyec-medencei ellenséges csoportosítást, zárják le a Perekopon és a Szivason át vezető utakat, s ily módon szigeteljék el a Donyec-medencei ellenséges csoportosítást a többi ukrajnai ellenséges erőktől.”
A kapott utasítások és a Donyec-medencében akkorra kialakult hadműveleti helyzet értékelése alapján a Délnyugati Front parancsnoka február 12-én azt a feladatot állította a front jobbszárny-hadseregei elé, hogy lendületesen támadjanak tovább a Dnyeper felé. Különös jelentősége volt annak, hogy a csapatok elérjék a Dnyeper-kanyart, s elfoglalják a dnyepropetrovszki és a zaporozsjei átkelőhelyeket.
A szovjet hadvezetésnek a támadás minden módon való kifejlesztésére vonatkozó döntése kissé idő előtt született, hiszen a németek február 9-étől foganatosított intézkedéseit – a 4. német páncéloshadsereg átcsoportosítását a „Don” csoport balszárnyára és a „Hollidt” hadműveleti csoport visszavonását a Miusz-folyóhoz – nemigen lehetett úgy felfogni, mint a hitlerista hadvezetésnek azt a szándékát, hogy elhagyja a Donyec-medencét és visszavonja csapatait a Dnyeper mögé.
Ugyanakkor, amikor a Délnyugati Front csapatai megkezdték a számukra megszabott feladatok teljesítését, R. J. Malinovszkij tábornok Déli Frontjának csapatai üldözni kezdték a visszavonuló ellenséget, átkeltek a Don jegén, és február 14-én felszabadították Rosztovot és Novocserkasszkot. A következő három napban a front csapatai lendületesen tovább üldözték a „Don” hadseregcsoport visszavonuló magasabbegységeit, s február 17-én elérték a Miusz-folyót. Az azonban már többszöri kísérlet után sem sikerült, hogy menetből átjussanak a folyón. A németek az előre berendezett állások segítségével gyorsan megszervezték védelmüket, és átmenetileg sikerült stabilizálniuk az itteni arcvonalszakaszt. Ezalatt a Délnyugati Front jobbszárnya február 18-ra elérte a Zmijev-Krasznográd keleti pereme-Novomoszkovszk-Szinyelnyikovo-Krasznoarmejszkoje-Kramatorszkaja-Szlavjanszk terepszakaszt, balszárnya pedig a Vorosilovgrádtól 25 kilométerre nyugatra fekvő Rodakovo-Gyakovo-vonalat. Ezzel tulajdonképpen be is fejeződött a Donyec-medencei támadó hadművelet. A közel három hétig tartó támadás során a Délnyugati Front jobbszárny-csapatai 200-250 kilométert nyomultak előre harcolva, s elérték a Dnyepropetrovszkba és Zaporozsjéba vezető utakat. A front csapatai ezen a terepszakaszon készültek a Donyec-medencei ellenséges csoportosítás bekerítésére. De még azon a napon, február 19-én, a német fasiszta csapatok ellentámadást indítottak a Donyec-medencében, emiatt a Délnyugati Front csapatainak néhány nap múlva be kellett szüntetniük támadásukat, és kedvezőtlen helyzetben védelemre kellett áttérniük.
A Donyec-medencei hadműveletekkel egy időben bontakozott ki a „Csillag” hadművelet a kurszki és a harkovi irányban. Harkov felé a Voronyezsi Front 40. és 69. hadseregének, valamint 3. harckocsihadseregének kellett csapásokat mérnie. A kurszki irányban a 60. hadsereg támadott. A Voronyezsi Fronttal egy időben a Brjanszki Front balszárnyán levő 48. és 13. hadseregnek is támadnia kellett, Livna körzetéből Maloarhangelszk és Fatyezs felé.
A Sztarij Oszkol-Valujki terepszakaszról Harkov és Kurszk irányában február 2-3-án kezdtek támadni a szovjet csapatok. A harkovi irányban csapást mérő egységek az első napokban visszavetették az Oszkol-folyótól a „Lanz” hadműveleti csoport magasabbegységeit, megkezdték a visszavonuló ellenség üldözését, és kerülő irányban Harkov felé törtek. A 3. harckocsihadsereg már február 5-én este elérte az Északi Donyecet, s megkezdte az átkelést. A 40. hadsereg az első napokban ugyancsak gyors ütemben támadt a belgorod-harkovi irányban. Február 5-én estére elérte Korocsa város megközelítési útjait. M. I. Kazakov tábornok 69. hadserege Volcsanszk felé fejlesztette ki a támadást. I. D. Csernyahovszkij tábornok 60. hadserege szinte harc nélkül, gyorsan nyomult előre Kurszk felé, és február 6-án estére elérte a városba vivő utakat, 8-án pedig felszabadította Kurszkot.
Ugyanakkor a 40. hadsereg magasabbegységei harcba léptek Belgorodért, és február 9-én felszabadították a várost. Ezzel észak felől megnyílt az út a Harkov elleni támadáshoz. A 40. hadsereg egységei február 10-én már csak 55 kilométerre voltak a várostól.
Harkov északról tervezett megkerülése bekerítéssel veszélyeztette az egész harkovi ellenséges csoportosítást. A hitlerista hadvezetés emlékezett a sztálingrádi és a felső-doni leckére, s úgy döntött, hogy az Északi Donyecnél levő csapatait visszavonja Harkovhoz. A 3. harckocsihadsereg és a 69. hadsereg éppen ekkor fokozta nyomását az ellenségre, és ezzel meggyorsította visszavonulását Harkovhoz. Ezekben a napokban különösen sikeresen harcolt a Voronyezsi Front balszárnyán Sz. V. Szokolov tábornok 6. gárda lovashadteste. Február 6-án elvágta az ellenség nyugati visszavonulási útjait, február 9-én pedig megközelítette Merefát, s ezzel már meg is kerülte délről Harkovot.
A bekerítéstől való félelmében a német hadvezetés február 10-re az Északi-Donyectől Harkovhoz dobta át az SS páncéloshadtest egységeit. Ezenkívül a város védelmének megerősítésére megszervezte a különleges „Raus” hadseregközvetlen hadtestet: ennek állományába tartozott az Oszkol-folyótól visszavonult 168. gyalogoshadosztály, a „Grossdeutschland” gépesített hadosztály, valamint a tartalékból kivett 167. gyalogoshadosztály. A jobb együttműködés érdekében a fenti két hadtestet a „Lanz” hadműveleti csoportban egyesítették. Ennek parancsnokától Hitler azt követelte, hogy semmilyen körülmények között se adja fel Ukrajna második legnagyobb városát és hatalmas ipari központját.
Február 14-én estére az ellenségnek már csak egyetlen kivezető útja maradt a városból: a Merefa-Novaja Vologda vasútvonal. A következő napon a Voronyezsi Front csapatai rohamra indultak Harkov ellen. Február 15-én délelőtt egyszerre három irányból törtek a városra: nyugatról, északról és délkeletről. Február 16-ra virradóan már bent harcoltak a városban. A bekerítéssel fenyegetett SS páncéloshadtest a szovjet csapatok nyomására elhagyta Harkovot. Február 16-án a városban már nem volt ellenség. A szovjet csapatok tovább támadtak.
A Donyec-medencei és a kurszk-harkovi támadó hadműveletek eredményeképp tehát a szovjet csapatok újabb vereséget mértek a hitlerista hadseregre, és felszabadították az ország gazdaságilag és hadászatilag fontos körzeteit: a harkovi iparvidéket és a Donyec-medence keleti részét. Felszabadult a két nagy város, Kurszk és Harkov, valamint a Donyec-medencét Moszkvával összekötő fontos vasútvonal nagy része. Azáltal, hogy a Délnyugati Front csapatai elérték a Dnyepropetrovszkba vezető utakat és Krasznoarmejszkoje körzetét, kedvező feltételek jöttek létre az egész Donyec-medencei német fasiszta csapatcsoportosítás bekerítéséhez. A „Don” hadseregcsoport Dnyepropetrovszkból Krasznoarmejszkojén át vezető fő vasútvonalát a szovjet csapatok két helyen átvágták, s ezzel ez a vonal elvesztette hadműveleti jelentőségét. Az a szakasza, amely az ellenség kezén maradt és a Donyec-medencébe vezetett, korlátolt áteresztőképességű volt, mivel az 1941-ben felrobbantott zaporozsjei Dnyeper-hidat még nem építették fel. Ezért a Donyec-medencében harcoló német csapatok ellátása igen nagy problémát jelentett a hitlerista hadvezetés számára. Mivel a „B” hadseregcsoport megsemmisült és az ellenségnek nem voltak friss erői Harkovtól nyugatra, a Voronyezsi Front kifejleszthette nyugati irányú támadását, és Kijevtől délre széles arcvonalon elérte a Dnyepert.
A szovjet hadseregnek a második világháborúban elért újabb győzelmei örömmel töltötték el a hitleri megszállás alatt levő európai népeket. Az antifasiszta koalíció országainak több államférfia kifejezésre juttatta ezt. F. Roosevelt a következőket írta I. V. Sztálinnak küldött üdvözletében:
„Az Egyesült Államok népe nevében ki akarom fejezni a Vörös Hadseregnek, megalapítása 25. évfordulója alkalmából, nagyszerű, a történelemben páratlan győzelmei láttán érzett nagy elragadtatásunkat … Az ellenség számára a kikényszerített visszavonulás sok ember, hadianyag és terület elvesztésével jár, s különösen súlyos kihatással van csapatainak harci szellemére. Ilyen eredményeket csak bölcs vezetéssel, szilárd szervezettel, megfelelő kiképzéssel rendelkező, s mindenekelőtt azzal az eltökéltséggel áthatott hadsereg érhet el, hogy saját áldozataira való tekintet nélkül legyőzi az ellenséget. Ugyanakkor ki akarom fejezni tiszteletünket az orosz nép iránt, amelyből a Vörös Hadsereg származik, s amelytől harcosait és ellátását kapja. Az orosz nép is a háborúnak szenteli minden erejét, s hatalmas áldozatokat hoz. A Vörös Hadsereg és az orosz nép már egészen biztosan a végső vereség útjára kényszerítette Hitler fegyveres erőit, s hosszú időre kihívta az Egyesült Államok népének lelkes csodálatát.”13 – Sztálin üzenetváltása az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kormányfőivel 1941-1945. II. köt. Kossuth Könyvkiadó 1958. 59-60. old.*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
július 2-án az antant Párizsban ülésező katonai főtanácsa tüzetesen megvizsgálta a Szovjet-Oroszország elleni további hadműveletek terveit. Az általános vélemény az volt, hogy a megkezdett intervenciót nem szabad az északi és a távol-keleti orosz határvidékre korlátozni. Észak kedvező felvonulási terület volt az ország központi része elleni gyors támadáshoz, a Távol-Kelet meghódítása pedig lehetővé tette, hogy a szövetségesek kiterjesszék ellenőrzésüket Szibériára, egészen az Urálig. A pillanat kedvező volt, s az imperialista rablók nem szerették volna elszalasztani. „Később talán már nem adódik ilyen lehetőség” — jegyezték meg határozatukban az ülés részvevői.33FRUS 1918. Russia. II. köt. 241—246. old.*
Néhány nap múlva az Egyesült Államok kormányköreinek beleegyezése szentesítette az antant katonai főtanácsának véleményét. A Fehér Házban Wilson elnökletével külön tanácskozást folytatott ezzel kapcsolatban Lansing külügyminiszter, Baker hadügyminiszter, Daniels haditengerészeti miniszter, March tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke és Benson tengernagy. Akárcsak nyugat-európai kollégáik, ők is állást foglaltak amellett, hogy újabb egységek szálljanak partra Vlagyivosztokban a város végleges birtokbavétele és a csehszlovákokkal való együttműködés céljából.
Ugyanaznap, amikor a Fehér Házban ez a tanácskozás folyt, Vlagyivosztokban közzétették a szövetséges katonai megbízottak deklarációját, amely kimondta, hogy Vlagyivosztokot és környékét nemzetközi ellenőrzés alá helyezik.
Az intervenciósok sietve építették ki a várost legfőbb távol-keleti stratégiai bázisukká. A hadihajók egyre-másra szállították a szövetséges csapategységeket. A legtöbb partra szálló egység japán volt. 1918 novemberére a japán intervenciós csapatok létszáma elérte a 70 000 főt. Nagy erőket vont össze Vlagyivosztokban Anglia és Franciaország is.
Az Egyesült Államok sem maradt el tőlük.
Augusztus 7-én útnak indultak Manilából Vlagyivosztok felé a 27. amerikai gyalogezred kötelékei Stigher ezredes parancsnoksága alatt, augusztus 15—16-án partra szálltak a városban. És augusztus 21-én Vlagyivosztokba érkezett az amerikai hadsereg 31. ezrede Sargant ezredessel az élén.
Ugyanebben a hónapban az amerikai hadügyminisztérium parancsot adott a kaliforniai Fremontban állomásozó 8. hadosztálynak, hogy állítson össze 5000 főnyi alakulatot „szibériai szolgálatra”. Szeptember végéig az amerikai hadseregnek összesen 253 tisztié és 8699 katonája szállt partra a Távol-Keleten.
A Szibériában működő amerikai expedíciós hadtest parancsnokává Grawes tábornokot, a 8. amerikai hadosztály parancsnokát nevezték ki.
Az angol, a francia és az amerikai kormány egyre újabb csapatokat küldött Oroszországba, miközben az imperialista politikusok továbbra is félrevezették népüket, elhallgatva előttük az intervenció igazi céljait. És legalább annyira igyekeztek elaltatni a megszállt szovjet területek lakosságának éberségét. Egymás után tették közzé az amerikai, a japán, az angol és a francia intervenciósok deklarációikat, s ezekben úgy tüntették fel a külföldi csapatok távol-keleti partraszállását, mintha célja csupán a csehszlovák hadtest „szabad elvonulásának” biztosítása volna.
Ugyanakkor azonban, amikor Vlagyivosztok lakói ezeket a „megnyugtató” kijelentéseket olvasták, az antant vezérkara a legnagyobb titokban lázasan szőtte a szovjetköztársaság elleni intervenció kiszélesítésének terveit.
Az antant vezetői egyáltalán nem gondoltak a csehszlovák hadtest kivonására. Ellenkezőleg, a szovjetország ellen irányuló nagyszabású terveikben igen jelentős szerepet szántak a cseheknek. Cáfolhatatlanul bizonyítja ezt „Az antanthatalmak oroszországi katonai intervenciójának kiterjesztésére” vonatkozó titkos terv, amelyet 1918 augusztusában juttattak el Janin tábornoknak Szibériába. „A szövetséges intervenciós csapatokkal együttműködő csehszlovák csapatok feladata az — szögezte le a dokumentum —, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek Szibéria … az Északi-Jeges-tenger vidékén létesített szövetséges támaszpontok és a velünk rokonszenvező dél-oroszországi csoportosulások között. Ezenkívül különleges feladatuk az, hogy biztosítsák a transzszibériai vasútvonalat, s minél több stratégiai támaszpontot építsenek ki a Fehér-tengertől a Fekete-tengerig.”
A terv így foglalta össze az intervenció elsőrendű feladatait: „Először is Irkutszk körzetét kell elfoglalni, hogy könnyebben megteremthessük a kapcsolatot a vlagyivosztoki cseh alakulatok és a Bajkál-tó nyugati részén tartózkodó egységek között. Azután … tovább folytatjuk a támadást az Urál irányában és Oroszország központi részéi felé. Fontos azonban, hogy a Közép- és Nyugat-Szibériában működő cseh csapatokat rábírjuk: haladéktalanul létesítsenek kapcsolatot a vlagyivosztoki csoporttal és az északi jeges-tengeri támaszpontokkal … Jekatyerinburgon, Vjatkán, a Dvinán, később Szamarán és Vologdán keresztül. Rendkívül fontos, hogy még a tél beállta előtt megteremtsék ezeket a kapcsolatokat.”34J. Bunyan: Intervention, Civil War and Communism in Russia. April-December, 1918. Documents and Materials. Baltimore 1936. 111. old.*
Washington, Párizs, London és Tokió között élénk eszmecsere folyt arról, mi történjék Oroszországgal, ha majd felszámolták a szovjeteket. Eltervezték, hogyan darabolják majd fel és teszik a nemzetközi tőke óriási gyarmatává az országot.
Nagyszabású programot dolgozott ki az amerikai kormány, amely Oroszország feldarabolását összekapcsolta a háború utáni általános rendezésre kidolgozott tervével. Az Egyesült Államok kormánya — szövetségeseihez hasonlóan — már 1918 elején kedvező ürügyet keresett ahhoz, hogy befejezze az osztrák—német blokk elleni háborút. Az amerikai monopóliumoknak e kérdésben elfoglalt álláspontját fejezte ki Wilson elnöknek az Egyesült Államok kongresszusához intézett deklarációja, a nevezetes 14 pont. Az egyik pont — a hatodik — az „orosz kérdéssel” foglalkozik. A deklaráció itt homályosan kifejti, hogy segíteni kell Oroszországot „a politikai fejlődésének és nemzeti politikájának önálló megoldására kínálkozó kedvező lehetőségek akadálytalan és semmivel sem korlátozott kihasználásában”.
De a Wilson-féle 14 ponthoz titkos „kommentár” is tartozott. S ez a dokumentum fölöttébb nyíltan megmagyarázta, miként kell értelmezni a 14 pontot. A demokratikus szólamok mögött az imperialista világ hódítási programja rejlett. Az „orosz kérdésről” szóló 6. ponthoz fűzött kommentár például leszögezi, hogy Ukrajnát, a Kaukázust, Közép-Ázsiát, a Baltikumot és több más területet el kell szakítani Oroszországtól. Szibériát az Egyesült Államok leendő gyarmatának tekintette.
A japán imperialisták ugyancsak elkészítették tervüket Oroszország feldarabolására. A japán hadsereg vezérkarának már térképe is volt az „új” Japánról, amelynek határai Irkutszkig terjedtek.
Így hát az imperialisták előre ittak a medve bőrére.
S miközben Szovjet-Oroszország északi és keleti részén partra szállították csapataikat, délen is intervenciót készítettek elő.
Az imperialista hatalmak terveiben fontos helyet foglalt el a Kaukázusontúl. Már az oroszországi „befolyási övezetek” elosztásáról szóló 1917 decemberi egyezmény Nagy-Britannia „érdekszférájához” csatolta a Kaukázusontúlt; az angol imperialisták ugyanis régóta fenték fogukat a bakui olajra. Ugyancsak fokozott érdeklődést tanúsítottak a Kaukázusontúl iránt az Egyesült Államok monopóliumai. Az amerikai kormány Örményországot védnökségi területévé akarta tenni.
A szövetségesek megállapodtak abban, hogy a kaukázusontúli intervenciót elsősorban az angol fegyveres erőkre bízzák. 1918 januárjában Dunsterville tábornok parancsnoksága alatt egy angol csapategység indult Bagdadból Észak-Iránba. Az egység februárban Enzeli perzsa kikötőbe érkezett, s megkezdte Baku elfoglalásának előkészítését. „Baku jelentősége óriási volt — jegyzi meg emlékirataiban Dunsterville —, s az elfoglalásáért vállalt bármiféle kockázat feltétlenül igazoltnak látszott.”35Dunsterville: A brit imperializmus Bakuban és Perzsiában 1917—1918. Tiflisz 1925 123. old. (oroszul).*
Az angol intervenciósok és belső ellenforradalmár cinkosaik kihasználták a török—német hódítók behatolásától fenyegetett Kaukázusontúl súlyos politikai helyzetét.
Dunsterville tábornok, minthogy nem volt elég katonája, szoros kapcsolatot teremtett a helyi ellenforradalmi burzsoá nacionalista szervezetekkel, amelyeknek szovjetellenes lázadást kellett kirobbantaniuk, hogy ezzel megkönnyítsék az angol csapatoknak Baku elfoglalását. Az összeesküvés élén MacDonald angol konzul állt.
Az angol ügynökök a mensevikek, az eszerek, a muszavatisták és a dasnakok (örmény ellenforradalmi burzsoá nacionalista párt tagjai) támogatásával belülről igyekeztek aláaknázni Bakuban a szovjethatalmat. A lakosság körében szovjetellenes nacionalista propaganda folyt, szabotálták az állami szervek intézkedéseit, meghiúsították a Bakui Népbiztosok Tanácsának élelmezési politikáját. A burzsoázia és pártjai agitációt folytattak azért, hogy hívják be Azerbajdzsánba az angol csapatokat, s ezek majd segítenek a török veszély elhárításában.
Az angol intervenciósok Irán területén fehérgárdista osztagot alakítottak a Tyerek menti kozákokból, élén Bicserahov ezredessel. Ennek az osztagnak a kozákjai az iráni területen állomásozó orosz expedíciós hadtest kötelékében szolgáltak. 1918 július elején Bicserahov, a szovjethatalom hívének álcázva magát, átlépte osztagával a határt, és felajánlotta a bakui szovjetnek, hogy részt vesz a törökök elleni harcban. Bicserahovnak sikerült a szovjet bizalmába férkőznie, s az osztagot besorolták a Kaukázusi Vörös Hadsereg állományába. De július végén, amikor a török csapatok támadása a várost fenyegette, Bicserahov áruló módon visszavonta osztagát a frontról, s ezzel megnyitotta az utat a törökök előtt. A dasnak nacionalista osztagok is megszüntették az ellenállást.
A szovjethatalomhoz hű csapatok érzékeny veszteségeket szenvedtek. A városi lakosságot éhínség gyötörte. Noha a szovjet kormány erősítéseket küldött a központból, Baku rendkívül súlyos helyzetben volt. Ezt gyorsan kihasználták a helyi ellenforradalmi erők — a muszavatisták, a dasnakok, az eszerek és a mensevikek —, akiknek képviselői akkor bent ültek a bakui szovjetben. Kezdeményezésükre a szovjet — a Lenin szilárd harcostársa, Saumjan vezette kommunista frakció tiltakozása ellenére — június 25-én jelentéktelen szótöbbséggel (259 szavazattal 236 ellenében) határozatot hozott az angol csapatok behívásáról. Néhány nap múlva, július 31-én a Bakui Népbiztosok Tanácsa visszaadta megbízását, mivel értelmetlennek találta a további ellenállást. A szocialista forradalomhoz hű katonai egységeket Asztrahanyba vezényelték, hogy ott egyesüljenek a Vörös Hadsereggel.
Az azerbajdzsáni népre a legsúlyosabb megpróbáltatások időszaka várt. A mensevikek, az eszerek, a muszavatisták és a dasnakok, miután Bakuban magukhoz ragadták a hatalmat, Dunsterville-hez fordultak „segítségért”. Az angol intervenciósok már türelmetlenül várták ezt a pillanatot, s augusztus 4-én partra szállították csapataikat Bakuban.
A Kaukázusontúl legnagyobb proletárközpontját kegyetlen ellenforradalmi terror sújtotta. Az angol gyarmatosítók uralmát bitófák, tömeges agyonlövetések, kínzások jelezték. 1918. szeptember 20-án a Kaspi-tengeren túli homok-pusztán az intervenciósok bestiális módon meggyilkolták az azerbajdzsáni dolgozók vezetőit. Huszonhat bakui népbiztost lőttek agyon; köztük volt Azizbekov, Dzsaparidze, Zevin, Korganov, Maligin, Petrov, Fioletov és Saumjan. Ez a véres leszámolás az intervenciósok egyik legocsmányabb bűntette volt.
A Kaukázusontúl elfoglalásával egy időben az angol imperialisták megkezdték Turkesztán meghódítását. A közép-ázsiai gyapot — akárcsak a bakui olaj — már régóta vonzotta kapzsi tekintetüket. No meg azért is siettek a turkesztáni szovjethatalom megdöntésével, hogy elszigeteljék a közép-keleti gyarmati országokat és legfőképpen Indiát a szocialista forradalom befolyásától.
Az angol imperialisták behatolásukat ellenforradalmi lázadás szervezésével kezdték. A turkesztáni lázadást Baily őrnagy, a közép-ázsiai brit kémszolgálat megbízottja és Macartney kasgari angol főkonzul készítette elő. Vezetésükkel az eszerek, a mensevikek, a türkmén nacionalisták és a fehérgárdisták 1918. július 11-én és 12-én egyszerre több helyen akcióba léptek a szovjethatalom ellen. Sikerült megkaparintaniuk a hatalmat Ashabadban, Kizil-Arvatban és a Kaspi-tengeren túli vidék más központjaiban. Ashabadban megalakult a Kaspi-tengeren túli ellenforradalmi „kormány”, s augusztus 19-én az új „kormány” megállapodást kötött Malleson tábornokkal, az egyik iráni angol hadseregcsoport parancsnokával, brit fegyveres erők turkesztáni bevonulásáról. E megállapodással Turkesztánt lényegében kiszolgáltatták az intervenciósok fosztogatásának.
Malleson sem kérette magát, s akárcsak kollégája, Dunsterville, ő is késedelem nélkül átlépte csapataival a szovjet határt. Heves harcok lángoltak fel a külföldi hódítók és a Vörös Hadsereg alakulatai között. Lássuk, miként jellemezte az intervenciósok hadműveleteit a Turkesztáni Központi Végrehajtó Bizottság a szovjet kormányhoz intézett feliratában: „Hadd említsük meg a barbár hadvezetés felháborító példáit. Az imperialisták robbanó golyókat használnak, egészségügyi vonatokat tesznek tönkre, kegyetlenül irtják a frontmenti békés lakosságot, halomra öldösik a gyermekeket, a nőket — európaiakat és helybelieket egyaránt.”36 A polgárháború története dokumentumokban. I. köt. OGIZ 1940. 303. old. (oroszul).*
Az intervenciósoknak és a fehérgárdistáknak sikerült elfoglalniuk csaknem az egész Kaspi-tengeren túli területet. Ezután minden erejüket arra összpontosították, hogy betörjenek Turkesztán központi vidékeire. Így alakult ki a Kaspi-tengeren túli arcvonal.
Az antanttal egy időben Németország és szövetségesei is támadást kezdtek a szovjetország ellen. S noha még folyt a világháború, Oroszországban az ellenfelek egy célért, a szovjethatalom megdöntéséért harcoltak. A két ellenségeskedő imperialista csoportosulást egyesítette a proletárforradalommal szemben táplált gyűlölet.
A breszti béke Szovjet-Oroszország belügyeibe való be nem avatkozásra kötelezte Németországot. De a német imperialisták — a szovjetország súlyos helyzetét kihasználva — 1918 tavaszán mégis megszállták Ukrajnát, Belorussziját, a Baltikumot és Grúziát. Törökország — Németország szövetségese — Örményországban basáskodott. A német, az osztrák és a török megszállók mindent megsemmisítettek az általuk elfoglalt területeken, ami a szovjethatalomra emlékeztetett. Védőszárnyaik alatt a fehérgárdisták és a burzsoá nacionalisták ellenforradalmi hadseregeket alakítottak. A breszti békét nyíltan megszegve a német csapatok behatoltak az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság területére — a Don-vidékre —, s május elején elfoglalták Taganrogot és a Don menti Rosztovot. Júniusban német hadihajók vetettek horgonyt a novorosszijszki kikötőben. A doni területre való behatolással csaknem egy időben a német megszállók offenzívát indítottak a Krím elfoglalásáért. A Vörös Hadsereg, a fekete-tengeri matrózok és munkások osztagai megpróbálták feltartóztatni az ellenséget. Hősies ellenállásukat azonban megtörték a sokszoros túlerőben levő hódítók.
A megszállók a Krím-félszigeten sietve birtokukba vették a szevasztopoli kikötőt, az orosz fekete-tengeri flotta bázisát. A szovjet kormány már korábban utasította a flotta parancsnokságát, hogy vezényelje a hadihajókat Novorosszijszkba. Az utasítást azonban nem hajtották végre idejében. A fekete-tengeri flotta áruló parancsnokai — az eszerekből, mensevikekből és ukrajnai kulákivadékokból álló, szovjetellenes érzelmű tisztek és matrózok csoportjára támaszkodva — előkészítették a flotta átadását a német megszállóknak. De az árulóknak csak részben sikerült valóra váltaniuk bűnös tervüket. A „Volja” és a „Szvobodnaja Rosszija” sorhajók, a „Kercs” torpedóromboló, a „Pilkij”, a „Sztremityelnij” és a „Sesztakov hadnagy” torpedónaszádok, valamint más hajók, amelyeknek személyzete a végsőkig kitartott a szocialista forradalom mellett, elhagyták Szevasztopolt és szerencsésen befutottak Novorosszijszkba.
A német parancsnokság azonban követelte a szovjet kormánytól ezeknek a hajóknak a kiadását, azzal a hazug ürüggyel, hogy részt vettek az ukrajnai német megszálló csapatok elleni harcokban. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség semmitől sem riad vissza.
A novorosszijszki kikötőben nem talált jó bázisra a hadiflotta. A fűtőanyaghiányban szenvedő hajók nem tudták volna elhagyni Novorosszijszkot abban az esetben, ha az ellenség elfoglalja a várost. Nem is volt hova eltávozniuk, mivel a többi fekete-tengeri kikötő már ellenséges kézben volt. A szovjet kormány elhatározta: el kell süllyeszteni a flottát, hogy ne kerüljön a német imperialisták kezére.
Sok tengerész eleinte nem értette meg a parancsot. Az ellenforradalmárok kihasználva a helyzetet, megpróbálták rávenni a legénységet, hogy térjenek vissza Szevasztopolba. Néhány hajó, köztük a „Volja” sorhajó is, felszedte a horgonyt, és elhagyta Novorosszijszkot. E hajókon hamarosan német császári zászlót lengetett a szél. Azok a hajók pedig, amelyeken a kommunistáknak sikerült meggyőzniük a tengerészeket a szovjet kormány határozatának helyességéről, Novorosszijszkban maradtak, hogy teljesítsék a haza parancsát.
A legénység partra szállt. Az elnéptelenedett hajók várták sorsukat. A „Keres” torpedórombolónak jutott az a szomorú feladat, hogy elsüllyessze őket. S amikor végzett feladatával, a „Kercs”-et legénysége Tuapszeba vitte, s ott elsüllyesztette. „Mindenkinek, mindenkinek! Elpusztulok, miután megsemmisítettem a fekete-tengeri flottának azokat a hajóit, amelyek inkább a pusztulást választották, semhogy szégyenteljesen megadják magukat a németeknek.”37 A polgárháború története. 3. köt. Moszkva 1957. 140. old. (oroszul).* — ez volt a „Kercs” torpedóromboló utolsó jelentése.
… Zord nyár köszöntött ránk 1918-ban! A legnagyobb, gazdaságilag és katonailag legerősebb tőkés hatalmak törtek négy irányból az épp hogy megszületett szabad szovjetköztársaságra.
1918 augusztusában Lenin így jellemezte a helyzetet a munkásoknak: „Az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság külső ellensége jelenleg az angol—francia és a japán—amerikai imperializmus. Ez az ellenség most Oroszországra támad, fosztogatja földjeinket … Ez az ellenség megvásárolta a csehszlovák hadtest tábornokait és tisztjeit …
Az angol—japán tőkések vissza akarják állítani a földbirtokosok és tőkések hatalmát Oroszországban, hogy a háborúban összeharácsolt zsákmányon közösen osztozkodjanak, hogy az orosz munkásokat és parasztokat alávessék az angol—francia tőkének, … hogy eloltsák a szocialista forradalom tüzét, amely nálunk lobbant fel és egyre inkább azzal fenyeget, hogy átcsap az egész világra.”38Lenin Művei. 28. köt. 41—42. old.*
Mint Lenin mondotta, nekünk jutott osztályrészül az a nagy megtiszteltetés és súlyos feladat, hogy az első szocialista osztag legyünk a világimperializmus elleni harcban.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
Hogyan jött létre a csehszlovák hadtest? És miért lehetett eszköz az antant kezében?
Az első világháború idején sok cseh és szlovák vonult be az osztrák—magyar hadseregbe; Csehország és Szlovákia akkor az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott. Ezek a katonák, akiket erőszakkal soroztak be Ferenc József császár hadseregébe, nem akartak harcolni a nemzeti szabadságukat eltipró állam érdekeiért. Mintegy 300 000 cseh és szlovák adta meg magát az orosz hadseregnek. Az antant — amelyhez a cári Oroszország is tartozott — elhatározta, hogy felhasználja őket a Németország elleni háborúban. Az orosz hadsereg keretében csehszlovák hadtest alakult. A katonák és a tisztek többsége fenyegetések és erőszak hatására lépett a hadtest kötelékébe. 1918 nyarán a hadtest teljes létszáma több mint 60 000 fő volt.
Az antant-parancsnokság eredetileg Franciaországba szándékozta vezényelni a csehszlovák hadtestet. De az oroszországi forradalmi események gyors érlelődése arra késztette, hogy megváltoztassa ezt a döntést, és visszatartsa a csehszlovák egységek nyugatra indítását. 1917 októbere Oroszországban érte a hadtestet, s az antant-imperialisták elhatározták, hogy az ellenforradalom egyik rohamcsapatává szervezik.
A szovjet kormány minden eszközzel igyekezett elősegíteni a csehek és a szlovákok hazatérését. S miután a csehszlovák parancsnokság ragaszkodott hozzá, hogy a hadtestet Franciaországba vezényeljék, ezt sem ellenezte. Engedélyt adott az ez idő tájt Penza vidékén összevont hadtestnek, hogy Vlagyivosztokon keresztül elhagyja Oroszországot.
A szovjet kormány azonban azt is számításiba vette, hogy a csehszlovák hadtest egységeiben fokozott ellenforradalmi, propaganda folyik, s a tisztikar jelentős része szovjetellenes érzelmű. Ezért a szovjetköztársaság kormánya követelte a hadtest egységeinek lefegyverzését, és az orosz tisztekből álló ellenforradalmi parancsnoki kar eltávolítását. A csehszlovák parancsnokság színleg elfogadta ezeket a feltététeket, de az antant utasításai alapján már akkor előkészítette a szovjethatalom elleni fegyveres akciót.
A szovjetellenes összeesküvésben tevékenyen részt vettek Masaryk és Benes csehszlovák burzsoá nacionalisták, akik szoros kapcsolatban álltak az antanthatalmak uralkodó köreivel, és akaratuk végrehajtói voltak. Benes már 1918. február 28-án értesítette Masarykot arról a csehszlovák csapatoknak adott utasításról, hogy „várják ki az oroszországi katonai akcióra alkalmas pillanatot”25. Dokumentumok Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról. Moszkva 1954. 17. old.*
1918 április elején az antant képviselői titkos tanácskozásra ültek össze Moszkvában, s a földalatti fehérgárdista szervezetek tagjaival együtt kidolgozták a csehszlovák hadtest ellenforradalmi akciójának tervét. Noulens oroszországi francia nagykövet pedig már május 18-án felhatalmazta Guinet őrnagyot, a hadtesthez delegált francia megbízottat, közölje a csehszlovák parancsnoksággal, hogy „a szövetségesek július végére tervezik az intervenció megkezdését, s a cseh hadsereget a hozzá vezényelt francia misszióval együtt a szövetséges seregek elővédjének tekintik”26. C. W. Ackerman: Trailing the Bolsheviki, Twelve Thousand Miles with the Allies in Siberia. New York 1919. 134. old.*
A lázadók főkolomposai óriási pénzösszegeket kaptak az antanttól.
Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a moszkvai szovjet, a moszkvai üzemi bizottságok és szakszervezetek együttes ülésén Lenin egy részletet olvasott fel abból a cikkből, amely a Csehszlovák Kommunista Párt központi lapjában („Prukopnik Svobody”) jelent meg. A cikk érdekes adatokat tartalmazott arra vonatkozólag, hogy milyen pénzügyi segítséget nyújtottak a francia és angol imperialisták a lázadó csehszlovák hadtestnek. „A francia konzul — írja a cikk — március 7-én kifizette a Nemzeti Tanács Szekciójának az első részletet, 3 millió rubel összegben.
Ezt a pénzt egy Sip nevű úrnak adta át, aki a Nemzeti Tanács Szekciójának munkatársa volt.
Március 9-én ugyanennek a Sipnek kifizettek további 2 milliót, március 25-én Sip 1 milliót kapott, március 26-án Bohumil Cermak úr, a Nemzeti Tanács elnökhelyettese 1 milliót kapott, április 3-án pedig ismét Sip úr kapott 1 milliót.
A francia konzul a Nemzeti Tanács Szekciójának március 7-e és április 4-e között összesen 8 milliót fizetett ki.
A dátum megjelölése nélkül kifizettek: Sip úrnak 1 milliót, Bohumil Cermak úrnak 1 milliót, Sip úrnak ismét 1 milliót.
Ezenkívül ismeretlen személynek kifizettek 188 000 rubelt. Összesen 3 188 000. A fent említett 8 millióval együtt összesen 11 millió 188 000-et tesz ki az az összeg, amelyet a francia kormány a Nemzeti Tanács Szekciójának kifizetett.
Az angol konzultól a Szekció 80 000 font sterlinget vett fel. Így tehát március 7-től az akció megindításának napjáig a Cseh Nemzeti Tanács vezetői a francia és az angol kormánytól mintegy 15 milliót kaptak, és ezért a pénzért eladták a csehszlovák hadsereget a francia és az angol imperialistáknak.”27Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 2. old.* Nagy összeget áldozott a lázadás megszervezésére az Egyesült Államok is. Wilson elnök 1918-ban csupán az elnöki alapból mintegy 8 millió dollárt juttatott a cseh hadtest szükségleteire.
A cseh hadtest parancsnoksága az antant-megbízottak segítségével titkos kapcsolatokat létesített a földalatti fehérgárdista szervezetekkel. Az eszerek és mensevikek is minden eszközzel támogatták a lázadás előkészítését.
Az összeesküvőknek provokációkkal, rágalmak terjesztésével és megfélemlítéssel sikerült bizalmatlanná tenni a katonák jelentős részét a szovjethatalommal szemben. Az uszító kampányban részt vettek a hadtesthez vezényelt francia tisztek is. A katonáknak naphosszat azt prédikálták, hogy csak úgy kerülhetnek haza Oroszországból, ha fegyverrel törnek utat maguknak, mivel a szovjet kormánynak az a szándéka, hogy lefegyverzi a hadtestet, és gyűjtőtáborokba szállítja a csehszlovák légionistákat. Sok katona felismerte ezeknek az állításoknak a provokatív jellegét, és nem volt hajlandó a szovjethatalom ellen fordulni. Ezeket a katonákat a hadtestparancsnokság elszigetelte a többiektől, letartóztatta és agyonlövette.
A lázadás időpontjára a kelet felé tartó csehszlovák hadtest egységei széles sávban helyezkedtek el a Volgamelléket, az Urált, Szibériát és a Távol-Keletet átszelő utak mentén. Penza vidékén mintegy 8000 fő tartózkodott Cecek tábornok parancsnoksága alatt. Körülbelül ugyanennyien állomásoztak Cseljabinszktól keletre Vojciechovski tábornok vezényletével. Szibéria középső vidékein mintegy 4500 fő ütött tábort, élén Gajda ezredessel. Vlagyivosztok vidékén egy 12—14 000 főnyi csoportot vontak össze. Ennek élén Dietrichs tábornok állt. A csehszlovák hadtest többi részét a transzszibériai vasút mentén osztották el.
Május 25-én több volgamelléki és szibériai városban megkezdődtek a csehszlovák légionisták egybehangolt fegyveres akciói. Másnapra elfoglalták Cseljabinszkot. Hamarosan a lázadóké lett Penza, Szizrany, Szamára, Omszk, Tomszk és több más város. Ahol a csehszlovák lázadók felülkerekedtek, mindenütt előbújtak: a régi világ maradványai; a helyi társadalmi „előkelőségek” — a tőkések és a földbirtokosok —, valamint biztos támaszaik, a volt hivatalnokok, rendőrök, katonatisztek, akiket a szocialista forradalom illegalitásba kergetett. Feléledtek és működni kezdtek a régi államhatalmi szervek és a helyi „kormányok”, amelyekben kadetok, eszerek, mensevikek, az állami dumák, a zemsztvók és a dicstelen múltú alkotmányozó gyűlés volt politikusai vettek részt. Ezek csehszlovák szuronyok védelme alatt szétrobbantották a szovjeteket és a munkásszervezeteket, kommunistákat és állami funkcionáriusokat lövettek agyon. Fehérgárdista alakulatok keltek életre. A járásokban dühödt kulák-ellenforradalom robbant ki a csehszlovák lázadók segítésére.
Az antant-imperialisták igyekeztek felhasználni a helyzetet az egész transzszibériai vasút birtokbavételére, s fegyveres akciókra sürgették a csehszlovák hadtest Vlagyivosztokban állomásozó egységét. A csehszlovákok Caldwell vlagyivosztoki amerikai konzulnak és Knightnak, az Egyesült Államok ázsiai flotta-parancsnokának utasításai alapján június 29-én megdöntötték a szovjethatalmat a városban. Ugyanaznap újabb intervenciós csapatok szálltak partra. 1918. július elejére a transzszibériai vasút nagy része a lázadók kezére került. A lázadás egyre nagyobb méreteket öltött.
A szovjet kormány nyomban a lázadás kitörése után követelte a csehszlovák hadtest parancsnokságától, hogy haladéktalanul szüntesse meg a szovjethatalom elleni fegyveres akciót. Podvojszkij hadügyi népbiztos május 30-i napiparancsában megállapította, hogy a lázadással a cseh ellenforradalmi erők „a köztársaság legnagyobb ellenségeivé” váltak.
Június 13-án a külügyi népbiztosság jegyzéket intézett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország kormányához a csehszlovák lázadással kapcsolatban. A jegyzékben rámutatott arra, hogy a csehszlovák hadtest akciója közvetlenül a szovjethatalom ellen irányul. A csehszlovák csapatok, amelyeknél nem kis számban találhatók francia tisztek, együttműködnek a fehérgárdistákkal, és mindenütt újjáélesztik a nép által megszüntetett intézményeket. Végezetül a szovjet kormány kifejezte azt a reményét, hogy a szövetséges kormányok intézkedéseket tesznek a lázadás megszüntetésére.
Az amerikai, az angol és a francia kormány természetesen nem próbált véget vetni a lázadásnak, sőt, most már nyíltan támogatta a csehszlovák hadtest akcióit. Summers moszkvai amerikai főkonzul a külügyminisztérium megbízásából táviratot intézett a szamárai amerikai konzulhoz, s ebben kifejtette: „Ön titokban tájékoztathatja a csehszlovák vezetőket, hogy a szövetségesek politikai szempontból örülnének, ha nekik (a csehszlovákoknak. — Szerk.) sikerülne jelenlegi pozícióikat megtartaniuk … Mindenekelőtt kívánatos, hogy a transzszibériai vasút ellenőrzése megmaradjon a csehszlovákok kezében, azután pedig, mihelyt lehetségesnek tartják, ellenőrzésük alá vonják az egész általuk elfoglalt területet.”28C. W. Ackerman: Id. mű. 134—135. old.* Lansing amerikai külügyminiszter egyenesen „a transzszibériai vasút katonai megszállásához szükséges magnak”29 FRUS, The Lansing Papers 1919—1920 II. köt. 364. old.* nevezte a csehszlovák hadtestet. Ugyanilyen szellemben értékelték a hadtest jelentősegét az angol és francia kormánykörök.
Április elején Masaryk Washingtonba érkezett, s a lázadás tetőfokán élénk tárgyalásokat folytatott az amerikai külügyminisztériummal a csehszlovák csapatok hadműveleteinek kiterjesztéséről és a szövetségesek részéről várható katonai és anyagi segítségről. Közös megegyezés alapján úgy döntöttek, hogy a csehszlovák hadtest — a szövetséges csapatok támogatásával — mindenekelőtt tartsa a Volga menti arcvonalat, és foglalja el Szibériát egészen Vlagyivosztokig. A hadtest egy részét az antant-imperialisták arra akarták felhasználni, hogy egyesítsék a szibériai ellenforradalmat észak-oroszországi csapataikkal. Az antant katonai főtanácsa úgy döntött, hogy 20 000 csehszlovák katonát vezényel Arhangelszk és Murmanszk körzetébe.
Tasker Bliss tábornok, aki az antant katonai főtanácsában foglalt helyet mint az Egyesült Államok képviselője, már 1918. június 18-án, vagyis közvetlenül a lázadás kitörése után, ezt írta N. Baker amerikai hadügyminiszternek: „A katonai képviselők közös elhatározása (31. sz.), amelyet a katonai főtanács jóváhagyott, azon a feltételezésen alapszik, hogy Arhangelszkbe és Murmanszkba 20 000 főnyi cseh katonaság érkezik. Ez a hadsereg a 6 szövetséges zászlóaljjal együtt elegendő lesz a kitűzött célok elérésére.”30P. C. March: The Nation at War. New York 1932. 136—137. old.*
Az antant-imperialisták azonban szemlátomást elszámították magukat, amikor nagy reményeket fűztek a csehszlovák lázadáshoz; ez a lázadás korántsem érte el a várt eredményt. A csehszlovákok jelentős része nem volt hajlandó fegyvert fogni a szovjethatalom ellen: már a nyílt lázadás kezdete előtt, március és május között mintegy 6000 cseh katona hagyta el a hadtestet, és belépett a Vörös Hadseregbe. A lázadók soraiban levő légionisták pedig korántsem mindig engedelmeskedtek az antantnak. Sok katona csakhamar ráébredt, hogy félrevezették, véres népellenes kalandba sodorták bele. Ezek arra törekedtek, hogy minél előbb eljussanak Vlagyivosztokig, s nem óhajtották átvágni magukat Arhangelszk felé, miként a szövetségesek követelték.
„… Jól tudjuk — mondotta Lenin 1918. június 27-én —, milyen erők mozgatják ezt a lázadást, jól tudjuk, hogy a csehszlovák katonák kijelentik csapataink, munkásaink és parasztjaink képviselőinek, hogy ők nem akarnak harcolni Oroszország ellen és az orosz szovjethatalom ellen, ők csak fegyverrel a kézben akarnak eljutni a határig, élükön pedig ugyanazok a régi tábornokok, földbirtokosok, kapitalisták állnak, akik angol—francia pénzen dolgoznak, s élvezik azoknak az oroszországi szociálárulóknak a támogatását, akik átálltak a burzsoázia oldalára.”31Lenin Művei. 27. köt. 475. old.*
A kommunista párt segítette a csehszlovák katonákat abban, hogy tisztán lássák a lázadás ellenforradalmi jellegét, megértsék a lázadás szervezőinek igazi céljait. A párt és a szovjet kormány, miközben a tömegeket a lázadók elleni harcra mozgósította, állandóan szem előtt tartotta, hogy a katonák zömét csalással vonták be a lázadásba, tudatosan csak a burzsoá elemek fordultak szembe a szovjethatalommal. „A szovjethatalom ellen nem a csehszlovákok akarnak harcolni — állapította meg Lenin —, hanem a csehszlovákok ellenforradalmi tisztikara.”32 Ugyanott, 460. old.*
A lázadó hadtest katonái körében nagyszabású agitációt folytatott az oroszországi csehszlovák kommunista csoport. A csoport tagjai illegális kommunista sejteket alakítottak a hadtestnél, politikai irodalmat nyomtattak ki és terjesztettek a légionisták között. Az 1918 júniusában Vlagyivosztokban megalakult Csehszlovák Kommunista Bizottság cseh nyelvű lapjának, az ,,Igazság”-nak óriási szerepe volt a katonák politikai nevelésében. Már a lázadás első napjaiban mintegy 3000 cseh és szlovák pártolt át a Vörös Hadsereghez, és csakhamar egész cseh—szlovák alegységek harcoltak a hadsereg soraiban. Így például Dél-Oroszországban a 16. szovjet lövészhadosztály keretén belül egy egész csehszlovák ezred vett részt a harcokban. Több csehszlovák alegység csatlakozott Penzánál a Vörös Hadsereghez. A lázadás idején Vlagyivosztokban a csehszlovák hadtest két ezrede megtagadta a szovjetellenes akciókban való részvételt. 1918 nyarán mintegy 12 000 cseh és szlovák katona küzdött a szovjet csapatok soraiban.
A csehszlovák hadtest lázadása rendkívül bonyolult helyzetet teremtett az országban. A szovjetköztársaság súlyos időszakot élt át. Ebben az időben minden sikerére azzal válaszolt a nemzetközi imperializmus és a belső ellenforradalom, hogy újra meg újra megkísérelte a proletárdiktatúra megdöntését és a burzsoá-földesúri hatalom visszaállítását. Az északi és a távol-keleti intervenció, az ellenforradalmi lázadások hulláma (s ezen belül a legnagyobb: a csehszlovák lázadás), a breszti békeszerződés megszegésére és Szovjet-Oroszország megtámadására bármely pillanatban hajlandó német megszállók kardcsörtető tevékenysége Ukrajnában és Belorusszijában — így festett a hadi helyzet 1918 nyarán.
Egy újabb szörnyű ellenség támadt: az éhínség. Az ország gabonatermő vidékei a breszti szerződés szabta demarkációs vonal túlsó oldalán maradtak. A gabonában gazdag Szibériát is elvágta a csehszlovák arcvonal. S egyszersmind fokozódott az intervenciós veszély.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A harkovi „csillag” és a Donyec-medencei „ugrás” – 1
(idézet:A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
A hitlerista csapatok volgai katasztrófája és a szovjet hadsereg sikeresen kibontakozó általános hadászati támadása 1943 januárjában éles katonai és politikai válságba juttatta a náci vezetést. 1943. február elején, a német főparancsnokság kelet-poroszországi „Farkasvermében” tanácskozást tartottak, amelyen Hitler elismerte: „Megmondhatom, a keleti arcvonalon többé nem lehet egy támadással befejezni a háborút. Ezt világosan kell látnunk.”
Kétségtelen, hogy a führer e következtetése a keleten harcoló német fasiszta csapatok nyári támadásának kudarcából, a sztálingrádi katasztrófából, valamint abból adódott, hogy megkezdődött a német arcvonal egész déli szárnyának felszámolása. A szovjet fegyveres erők sikeres támadása meggyőzően bizonyította, hogy a hitleristáknak hamarosan el kell hagyniuk a megszállt Donyec-medencét, amelynek elvesztésével azután Hitler összefüggésbe hozta a német hadiipari termelés nagymérvű csökkenését.
A szovjet-német arcvonal katonai eseményei egyre inkább azt mutatták, hogy a fegyveres harc menetében beállt gyökeres fordulat nyilvánvalóvá vált. A szovjet csapatok továbbra is megtartották a hadászati kezdeményezést, amelyet a sztálingrádi ellentámadás idején ragadtak magukhoz.
Az 1943 januárjában elért sikerek még inkább a szovjet hadsereg javára változtatták meg a helyzetet a szovjet-német arcvonalon. A januári hadműveletek eredményeképpen jelentősen kiszélesedett a hadászati támadás arcvonala: a január végi támadásban az arcvonal déli szárnyán hét frontseregtest vett részt. A bekerített 6. német hadsereg végleges felszámolása szabaddá tette a fontos sztálingrádi vasúti csomópontot, és új feladatok megoldására lehetett felhasználni a Doni Front hatalmas erőit. Ugyanakkor a leningrádi ostromzár sikeres feltörésével az északnyugati irányban is jócskán a szovjet csapatok javára változott meg a helyzet. A januári támadó hadműveletek során felszabadultak a Szovjetunió gazdaságilag és hadászatilag fontos körzetei, s újabb hatalmas vereségek érték a német fasiszta csapatokat: a „B” hadseregcsoportot szétzúzták, a „Don” hadseregcsoport vereséget szenvedett, az „A” hadseregcsoport főerőit pedig visszaszorították a Kubán alsó folyásának vidékére, és ily módon elszigetelték a többi ellenséges erőktől.
február elejére egészében véve kedvező feltételek alakultak ki a szovjet fegyveres erők hadászati támadásának továbbfejlesztéséhez. Ez megfelelt az 1942-1943-as téli hadjárat általános elgondolásából adódó feladatoknak. Ekkorra mintegy 1200 kilométeres szakaszon áttörték az ellenséges arcvonalat, Livnitől a Kaukázus fő hegyláncának lábáig. Azután hogy megkezdődött a sztálingrádi ellentámadás, a szovjet csapatok Voronyezs körzetétől a Tyim-folyóig 150-200 kilométert, a Középső-Dontól az Északi-Donyecig 200-250 kilométert, Sztálingrád körzetétől a Manics-folyó torkolatáig 300-400, és az Észak-Kaukázusban több mint 500 kilométert nyomultak előre.
Az arcvonal déli szárnyán újabb feladatok álltak a szovjet csapatok előtt: végleg szét kellett zúzniuk az itt harcoló valamennyi ellenséges erőt, fel kellett szabadítaniuk a harkovi iparvidéket, a donyeci szénmedencét és az Észak-Kaukázus még fel nem szabadított részét. Ezzel egy időben azt tervezték, hogy észak felé részben a „Közép” hadseregcsoport elleni nyugati irányú, részben a gyemjanszki és a mgai kiszögellést tartó „Észak” hadseregcsoport elleni északnyugati irányú támadó hadműveletek kibontakoztatásával kiszélesítik a szovjet hadsereg hadászati támadásának arcvonalát.
A Donyec-medence felszabadítása a Délnyugati és a Déli Front csapataira hárult. E két frontnak együtt kellett bekerítenie és megsemmisítenie a Donyec-medencét tartó „Don” német hadseregcsoportot. A főcsapást a Délnyugati Front jobb szárnyán, Sztarobelszk körzetéből kiindulva, Szlavjanszkon át Mariupol irányában akarták mérni. A Déli Front csapatainak fel kellett számolniuk a német fasiszta csapatok batajszki hídfőjét a Don déli partján, majd felszabadítaniuk Rosztovot, Novocserkasszkot, és az Azovi-tenger partján nagy iramban nyugatra kellett kergetniük az ellenséget.
A harkovi iparvidék, valamint az ország központi körzeteit a déli vidékkel összekötő fő vasútvonal felszabadítása a Voronyezsi Frontra, továbbá a Brjanszki Front balszárnyának részerőire hárult. A főcsapást a Voronyezsi Front balszárnyán, Sztarij Oszkol és Valujki körzetéből Harkov felé, megkerülő irányban kellett mérni. E két front csatlakozásán a 13. és 60. hadseregnek tovább kellett támadnia Maloarhangelszk és Kurszk felé, hogy segítsék a Voronyezsi Front főerőit Harkov elfoglalásában.
Kurszk, Belgorod és Harkov felszabadítása után a Voronyezsi Front csapatainak további feladata az volt, hogy kifejlesszék a támadást: a jobbszárnyon Lgov, Csernyigov, a balszárnyon Poltava, Kremencsug irányában.
Az arcvonal orjol-brjanszki szakaszán a Nyugati Front 16. hadseregével együttműködésben a Brjanszki Frontnak kellett szétzúznia a német fasiszta csapatokat. A front a balszárnyon fogja mérni a főcsapást: Maloarhangelszk, Fatyezs felől Brjanszk és Orjol irányában; ugyanakkor találkozó irányú csapást mér a Nyugati Front 16. hadserege észak felől Brjanszk felé, a Brjanszki Front két jobbszárny-hadserege pedig Orjol felé. A hadműveletet február 12-25. között kellett végrehajtani. Azután ki kellett bontakoztatni a támadást a „Közép” német hadseregcsoport főerői ellen, amelyek a rzsev-vjazmai hídfőt védték. E támadásban a Nyugati és a Brjanszki Front hadseregein kívül részt kellett vennie a Kalinyini és Központi (az egykori Doni) Frontnak is. Ez utóbbi front csapatait át akarták dobni Sztálingrád alól Kurszk északnyugati körzetébe. Az Északnyugati Front csapatainak folytatniuk kellett a harcot a gyemjanszki kiszögellésben védő 16. német hadsereg felszámolásáért. A Leningrádi és a Volhovi Front csapatainak az volt a feladatuk, hogy megsemmisítsék a mgai ellenséges csoportosítást, és kiszélesítsék azt a folyosót, amely Leningrádot összekötötte az országgal.
Mint korábban, a fő események február első felében is a szovjet-német arcvonal déli szárnyán bontakoztak ki, ahol a szovjet csapatok egyszerre két nagy támadó hadműveletet – az „Ugrás” elnevezésű Donyec-medencei és a „Csillag” fedőnevű kurszk-harkovi hadműveletet hajtották végre.
A „Don” hadseregcsoport szétzúzására és a Donyec-medence felszabadítására a Délnyugati Front parancsnoka, N. F. Vatutyin tábornok egy főcsapást mérő csoportosítást szervezett a 6. hadseregből és 1. gárdahadseregből, valamint a front gyorscsoportjából. A gyorscsoport M. M. Popov tábornok vezetésével azt a feladatot kapta, hogy Szlavjanszkon át mérjen csapást Volnovahára és Mariupolra, s vágja el a „Don” hadseregcsoportnak a Dnyeper mögé vezető nyugati visszavonulási útvonalait. A gyorscsoport magasabbegységeit követően, a siker elmélyítésére, V. I. Kuznyecov tábornok 1. gárdahadseregének kellett támadnia. A front jobbszárnyán levő 6. hadsereg azt a feladatot kapta, hogy Balakleja, Krasznograd felé támadjon. A front balszárny-hadseregeinek, valamint a Déli Front csapatainak arcból kellett csapásokat mérniük a Donyec-medencében levő ellenség csoportosítására, megakadályozva annak rendezett nyugati irányú visszavonulását.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 
