Címke: történelem

Az első győzelmek

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

1918 augusztus közepén a keleti front szovjet csapatai támadást indítottak a Volgamelléken. Ezek a csapatok még nem voltak a reguláris hadsereg véglegesen kialakult egységei. A keleti front kötelékeinek állapota még korántsem volt kielégítő, de az idő sürgetett. Az új hadsereg a szó szoros értelmében tűzben, a harcok során született. De azért a Vörös Hadsereg szervezése keleten már annyira előrehaladt, és az erőviszonyok a fronton annyira megváltoztak, hogy jelentős sikerekre volt kilátás.

A Vörös Hadseregnek a keleti fronton harcoló egységei 63 000 gyalogos és lovas katonából s több mint 200 tüzérségi lövegből álltak. Az ellenség 50—58 000 gyalogos és lovas katonát s mintegy 220 tüzérségi löveget vethetett harcba. Az arcvonal nem volt tömör, s a csapatok rendszerint egy vonalban helyezkedtek el a front mentén. De a fronton tartózkodó alakulatok mögött mindkét oldalon jelentős erők voltak a hátországban. A fehérgárdisták erős szibériai hadsereget alakítottak ki, amelynek hadosztályai bármely időben harcba szállhattak. S a szovjet hátországban is fokozott ütemben szervezték az új ezredeket.

Augusztusban a kazányi körzet lett a keleti front legfontosabb szakasza. Az ellenség itt nyomult a legmesszebbre nyugat falé, az ország létfontosságú központjait fenyegette. A párt azt a megbízást adta a Vörös Hadseregnek, hogy foglalja vissza Kazányt.

Kazány a Volga folyó bal partján terül el, azon a helyen, ahol a Volga élesen déli irányba fordul. Jelenleg a Volga a város határában folyik, akkoriban néhány kilométerre folyt Kazánytól. Az ellenség, miután elfoglalta a várost, szilárdan megvetette lábát a Volga mindkét partján, és északkeleti irányban védelmi állásokat épített ki. Mind a szovjet, mind az ellenséges szárazföldi csapatok tevékenységét katonai flottilla támogatta.

A Kazány elleni támadás kezdetekor a szovjet erők létszáma a Volga jobb és bal partján 3700 gyalogos és lovas katona, 15 tüzérségi löveg és egy páncélvonat volt. Az ellenség erőit 2100 gyalogos, hat löveg és egy páncélvonat alkotta. A szovjet csapatokat a folyó mindkét partján a 2. hadsereg egységei támogatták, Azinnak, a polgárháború hősének vezetésével. Ezek az egységek északkelet felől támadtak Kazányra. A szovjet volgai katonai flottillához tartozott három tengeri torpedónaszád — ezeket a Baltikumból irányították át — és mintegy tizenöt felfegyverzett hajó, 32 löveggel és 58 géppuskával. A Vörös Hadsereg egységei tehát szárazon és vízen számbeli fölényben voltak az ellenséggel szemben.

A Vörös Hadsereg támadása augusztus 12-én kezdődött. Ugyanaznap adott parancsot a szovjet parancsnokság arra, hogy a kazányi frontszakasz csapataiból alakítsák meg az 5. hadsereget. Augusztus 13-án és 14-én az 5. hadsereg alakulatai heves harcokat vívtak Szlaven vezetésével. Ezekben a napokban a Jan Jugyin parancsnoksága alatt harcoló bal parti csoport a Kazanka folyón túlra vetette vissza az ellenséget, míg a jobb parti csoport Verhnyij Uszlon irányában késztette visszavonulásra a fehérgárdistákat. Ámde ezt az eredményt nem sikerült teljesen kiaknázni; az ellenség ellentámadásba ment át, és visszaállította az eredeti helyzetet. A Kazányért folyó harc elhúzódott.

A fehérgárdisták elhatározták, hogy megsemmisítik az 5. szovjet hadsereget. A jobb parti csoport háta mögé bevetették Kappel ezredes dandárját más ellenforradalmi egységekkel együtt. Az ellenségnek az volt a célja, hogy elfoglalja Szvijazsszk városát és vasútállomását (itt volt beszállásolva az 5. hadsereg vezérkara és a keleti front forradalmi katonai tanácsának tábori törzse), majd birtokába veszi a Volgán átvezető hidat.

A fehérgárdisták betörtek Szvijazsszkba, és már megközelítették a vasútállomást, és megtámadták az 5. hadsereg vezérkarát. Ekkor a vezérkar és a hadtápparancsnokság tagjai puskát ragadtak, és együtt küzdöttek a sorkatonákkal. Segítségükre siettek a volgai flottilla partraszállt osztagai. A védelmi harc heves volt; az ellenség nem tudta elfoglalni Szvijazsszk állomását. Míg ez az ütközet folyt, a szovjet alakulatok csapást mértek a fehérek fő erőire. Az ellenség megingott, és sietve visszavonult. Ugyanakkor a vörös flottilla betört Kazány körzetébe, elsüllyesztett néhány gőzöst és uszályt, s megsemmisített egy tüzérségi üteget.

A fehérek szvijazsszki vereségével az 5. hadsereg fordulatot ért el a Kazányért folyó harcban. A Vörös Hadsereg támadásától fellelkesült kazányi munkások szeptember 3-án felkelést robbantottak ki a városban. Ez arra kényszerítette a fehérgárdistákat, hogy erőik egy részét elvonják a frontról, és a felkelők ellen vessék be. A munkások hősiesen küzdöttek, ezzel nagy segítséget nyújtottak az 5. hadsereg csapatainak, de a Vörös Hadsereg nem tudott idejében a kazányi munkások segítségére sietni, s így a felkelést leverték. A felszabadulás órája azonban közeledett.

Ezekben a napokban jutott el a frontra a Lenin ellen elkövetett gálád merénylet híre. Az ellenforradalom orvtámadása a felháborodás és a gyűlölet viharát keltette az egységekben.

„A Lenin elvtárs elleni merénylet után — így szólt az egyik tudósítás a keleti frontról — a vöröskatonákat alig lehetett visszatartani. A katonai biztosok jelentései szerint mindannyian türelmetlenül várták, hogy harcba vethessék magukat.”¹⁸ Krasznaja Annija, 1918. szeptember 13.*

Szeptember 5-én a szovjet csapatok újra támadásba lendültek. A „Retyivij” és a „Pritkij” torpedónaszádok a katonai flottilla hét felfegyverzett gőzhajója kíséretében előretörtek a Kazány felett uralkodó Verhnyij Uszlon magaslat felé. Megsemmisítettek két ellenséges parti üteget, és visszavonulásra késztették az ellenséges flottillát. A folyami egységek partra szálltak, s a vlagyimiri ezred vörös katonáival együtt közelharcban elfoglalták Verhnyij Uszlon községet. A magaslaton elhelyezett tizenöt ágyú tüzet nyitott Kazányra.

A bal parti csoport a volgai katonai flottilla támogatásával átkelt a Kazanka folyón, és a város közvetlen közelébe ért. A jobb parti csoport egységei a flottilla hajóin átjutottak a bal partra, és a tengerészekkel együtt partra szálltak a város közelében. Északkelet felől a 2. hadsereg ezredei közeledtek. Szeptember 10-én reggelre Kazányt három oldalról körülvették. Megkezdődött a roham. A Vörös Hadsereg katonái az Internacionálét énekelve indultak rohamra.

Elsőnek a 2. hadsereg alakulatai törtek be Kazányba Aziny vezetésével. Őket követték az 5. hadsereg harcosai és a katonai flottilla tengerészei. Szeptember 10-én délután 2 órára Kazányt teljesen megtisztították az ellenségtől. A dicső volgai város felett vörös zászló lengett.

A fehérgárdisták kazányi veresége fordulópont volt a keleti front harcaiban. Amikor a súlyos sebesüléséből még fel nem gyógyult Lenin tudomást szerzett erről a fontos eseményről, az alábbi üdvözletei küldte a Vörös Hadseregnek:

„Elragadtatással üdvözlöm a vörösseregek fényes győzelmét.

Legyen ez a győzelem záloga annak, hogy a munkások és a forradalmi parasztok szövetsége végleg leveri a burzsoáziát, megtöri a kizsákmányolok mindennemű ellenállását, és biztosítja a szocializmus győzelmét az egész világon.”¹⁹ Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 72. old.*

A Kazányért folyó harcok arról tanúskodtak, hogy a szovjet parancsnokok, katonák és tengerészek megtanulták az ellenség legyőzésének tudományát. A volgai flottilla parancsnoka így írt erről: „Kudarcaink is javunkra váltak, felbőszültünk és megtanultuk, hogyan kell harcolni, hogyan kell győzni. A Kazány környéki hadműveletekben kaptuk a harci kiképzést és jól elsajátítottuk a tudnivalókat. Kazány eleste után a fehérgárdista flottilla összeroppant, megrendült az önbizalma, mert jelentős mértékben elvesztette harcképességét.”

Az ellenség megpróbálta menteni a helyzetet, és más frontszakaszokról csapatokat vezényelt az 5. hadsereg körzetébe. Ez kedvezően hatott a szomszédos 1. hadsereg alakulatainak hadműveleteire. Az 1. hadsereg támadásra készült a Szimbirszk—Szizrany—Szamára háromszögben. A hadműveletbe még két hadsereget vontak be: észak felől déli és délkeleti irányban az 5. hadsereg, nyugat felől az 1. hadsereg, dél felől pedig a 4. hadsereg támadott. A közvetlen feladat Szimbirszk felszabadítása volt.

A 4. hadsereg egységei, amelyek szintén részt vettek a Szimbirszkért vívott harcokban, ekkor már számottevő eredményeket értek el. Csapajevnek, a polgárháború hősének ezredei, amelyek a hadsereg kötelékébe tartoztak, Nyikolajevszk (Pugacsov) városinál teljesen szétverték a csehszlovákok jelentős erőit. Ez így történt. Augusztus 20-án a fehércsehek elfoglalták Nyikolajevszket. Ostromállapotot hirdettek ki a városban, és a szovjethatalomhoz hű emberek kiadását követelték. Sok embert agyonlőttek, és rabolni kezdték a lakosságot.

A Csapajev parancsnoksága alatt álló dandár ekkor már 40 kilométerre közelítette meg a várost kelet felől. Sz. P. Zaharov hadosztályparancsnok parancsot adott a dandárnak, hogy nyomuljon előre, és támadja meg az ellenséget. Hadműveleti terve azonban nem vette figyelembe a helyzetet. Ekkor Csapajev egy másik tervet készített. Augusztus 21-én a dandár két ezrede átkaroló mozdulatot hajtott végre, és a város közelében megsemmisítette az ellenséges alakulatot. Ezután Csapajev katonái támadást indítottak Nyikolajevszk ellen.

Éjjel a várostól néhány kilométerre egy újabb ellenséges ezredet vertek szét, és nagy zsákmányt ejtettek. A harcban különösen I. K. Bubenyec, a rjazanszki ezred egyik zászlóalj parancsnoka tüntette ki magát. Az ő zászlóalja volt legközelebb a Nyikolajevszkbe vezető országúthoz. Ekkor hirtelen egy vonatosztag tűnt fel az úton. Bubenyec néhány katonával elébe ment, s megállította az osztagot. Érdeklődésére a vonatparancsnok tört orosz nyelven így válaszolt: — Cseh ezredes vagyok. Ezredemmel Nyikolajevszkbe igyekszem.

Bubenyec rövid gondolkodás után összecsapta a bokáját, tisztelgett és katonásan jelentette:

— Ezredes úr, engedje meg, hogy azonnal jelentést tegyek ezredesünknek, az egyik önkéntes osztag parancsnokának a szövetséges csapatok megérkezéséről.

— Tessék, — mondta a cseh tiszt.

Bubenyec elküldte az egyik vöröskatonát Csapajevhez, ő maga olt maradt és mesélni kezdett a bolsevikok fölött aratott állítólagos győzelmekről.

Csapajev először nem akarta elhinni a hírt, de amikor meglátta a sötétben felvillanó cigarettákat és meghallotta az idegen beszédet, megértette: gyorsan és határozottan kell cselekednie.

Két zászlóalj csöndben odalopódzott a vonatosztaghoz. A vöröskatonák adott jelre sortüzet nyitottak. Az ellenséges ezredből rövid idő alatt hírmondó sem maradt.

Amikor a Nyikolajevszkban levő csehek tudomást szereztek az ezred pusztulásáról, nem vették fel a harcot, hanem északi irányban sietve kitakarodtak a városból. Augusztus 22-én Csapajev csapatai bevonultak Nyikolajevszkbe, amelyet Csapajev javaslatára Pugacsovnak neveztek el. Zorin, a 4. hadsereg biztosa néhány nap múlva ezt írta Moszkvába: „A 2. nyikolajevszki ezred harci lelkesedéstől fűtött vöröskatonái, Csapajev parancsnok vezetésével, különösen kitüntették magukat a Nyikolajevszkért vívott legutóbbi csatában, teljesen szétverték a cseh és kozák bandákat. Elfogtak egy nagy ellenséges vonatosztagot, 2000 lövedéket, 4 ágyút és 6 géppuskát zsákmányoltak.” A hadsereg biztosa javasolta, hogy forradalmi vörös hadizászlóval tüntessék ki a 2. nyikolajevszki ezredet.

Csapajev dandárjának győzelme azért volt olyan nagy jelentőségű, mert a nyikolajevszki harcok után a cseh légionáriusok többé nem merészkedtek Számárától előrenyomulni déli irányban. Kudarcot szenvedett az a törekvésük, hogy egyesüljenek az uráli lázadó kozákokkal.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

3. Előre a Dnyeperhez!

A balparti Ukrajna térségein

A válogatott német fasiszta csapatok szétzúzása Kurszk alatt nagy riadalmat keltett az ellenség táborában. Kiderült, hogy a Wehrmacht támadó hadászata nem hozta meg a kívánt eredményt. Számos fasiszta tábornok már ekkor titokban elvesztettnek tartotta a Szovjetunió elleni háborút. A német hátországban megcsappantak a szovjet hadsereg legyőzésébe vetett remények.

Hol a kiút? Mit állítsanak szembe a szovjet csapatok nagy ütőerejével, amely Ukrajna, a Dnyeper, Belorusszia kapujában állt? Egyetlen megoldás kínálkozott – a védekezés. Így szólt a szárazföldi csapatok vezérkarában kidolgozott, „Wotan” fedőnevű terv.

A hadászati védelemre áttérve, a német fasiszta hadvezetés arra számított, hogy rákényszeríti a szovjet hadseregre a hadviselés állásháború formáját, mindenáron időt nyer olyan politikai intézkedések megtételére, amelyek aláássák a Hitler-ellenes koalíció alapjait, bátorságot önt szövetségeseibe, és támogatást nyújt a megszállt országok népellenes erőinek. Úgy gondolta, hogy hadseregeinek sikerül megállítaniuk a szovjet csapatok támadását a Kelet-Belorusszia, balparti Ukrajna és a Donyec-medence folyói mentén előre kiépített védelmi vonalakon. Az ellenség ugyanakkor hozzálátott az úgynevezett „Keleti fal” kiépítéséhez, amely a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódott a Narva-Pszkov-Orsa-Gomel vonalában, továbbá a Szozs-, a Dnyeper- és a Molocsnaja-folyók mentén. E „védőfal” fő szakaszának a német hadvezetés a Dnyepert tekintette. Hitler a Berlinben tartott egyik tanácskozáson a maga megszokott kérkedő modorában kijelentette: „Előbb fog a Dnyeper visszafelé folyni, mintsem az oroszok áttörjék ezt a hatalmas, 700-900 méter széles vízi akadályt, ezt a megközelíthetetlen természetes erőd vonalat, amelynek jobb partja a bunkerek áttörhetetlen láncolata.”

A fasiszta propaganda azt hirdette a német katonáknak, hogy a Dnyeper „saját házuk védelmi vonala”, mert ha a német csapatok nem tartanak ki a Dnyepernél, akkor a jobbparti Ukrajna sík térségein már semmi sem állítja meg a szovjet hadsereget.

A hadászati védelemre való áttéréssel a német hadvezetés nemcsak a szovjet csapatok támadását szándékozott megállítani, hanem meg akarta tartani az ország nagy fontosságú gazdasági körzeteit is, melyeknek jelentős szerepük volt a német gazdaság ellátásában. Ilyen körzet volt a gabonában gazdag balparti Ukrajna és annak szénbányászati-ipari központja, a Donyec-medence. E. Manstein német tábornok visszaemlékezéseiben megjegyzi: „A Donyec-medence lényeges szerepet játszott Hitler hadműveleti elgondolásaiban. Azt tartotta, hogy ennek a területnek a megtartásán … áll vagy bukik a háború kimenetele.”

A balparti Ukrajnában, ahol a Központi Front, a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front működött, a hitleristák hatalmas csoportosítása tartózkodott: körülbelül 700 000 embert, 1200 harckocsit és rohamlöveget, mintegy 7200 löveget és aknavetőt s körülbelül 900 repülőgépet számlált. Az ellenség ezekre az erőkre alapozta a „Wotan”-terv megvalósításához fűzött reményeit.

Az események azonban nem úgy alakultak, ahogy a hitlerista generálisok tervezték. „A vezérkarnál – emlékezik vissza Sz. M. Styemenko – megértettük, hogy nagy jelentőségű események zajlanak le. Tisztán láttuk: a kurszki győzelem eredményeit gyorsan és teljesen ki lehet és ki is kell aknázni. Már nem volt titok, hogy a hitleristák erős védelmet építenek ki a Molocsnaja, a Dnyeper és a Szozs mentén. Meg kellett akadályoznunk, hogy beültessék e védelembe csapataikat, és teljes készenlétben várjanak bennünket. Az időtényező ez alkalommal is döntő jelentőségűvé vált.”

A szovjet parancsnokság számot vetett azzal, hogy a csapatoknak nagy vízi akadályok egész során kell átkelniük. A tapasztalat azt mutatta, hogy az ilyen védelmi vonalak leküzdésének legjobb módja a menetből való átkelés. A fronthoz 1943. szeptember 9-én intézett direktívájában a főhadiszállás a nagy vízi akadályokon való erőszakos átkelésért, hídfőállások birtokba vételéért és megtartásáért kilátásba helyezte a katonáknak a legmagasabb kormánykitüntetések adományozását. Azoknak pedig, akik Szmolenszk körzetében és attól lejjebb átkelnek a Dnyeperen, valamint a dnyeperihez hasonlóan nehéz folyókat küzdenek le, a Szovjetunió Hőse címet adományozzák.

A Központi Frontra, a Voronyezsi Frontra és a Sztyeppei Frontra az a feladat várt, hogy szabadítsák fel a balparti Ukrajnát, s egyszerre több szakaszon keljenek át a Dnyeperen, hogy a hitleristákat figyelmük megosztására és erőik szétforgácsolására kényszerítsék.

A balparti Ukrajna felszabadításáért meginduló harcok küszöbén a három front állományában 1 580 000 ember, 1180 harckocsi és rohamlöveg, 30 245 löveg és aknavető s több mint 1700 harci repülőgép volt.

Augusztus végén a szovjet csapatok kifejlesztették támadásukat Velikije Lukitól az Azovi-tengerig. A kurszki ellentámadás széles arcvonalon folytatott általános támadásba nőtt át.

A Központi Front csapatai megújították támadásukat Szevszk körzetében. Az ellenség szívós védelmét leküzdve átkeltek a Gyeszna-folyón, és szeptember 21-re elfoglalták Csernyigovot. Hősiességéért és bátorságáért a 13. hadsereg tíz egysége és magasabbegysége elnyerte a megtisztelő „Csernyigovi” elnevezést. A nap végére a front balszárnyának előretolt egységei a Pripjaty-torkolattól északra kijutottak a Dnyeperhez, és megkezdték az átkelést. Elsőként a 13. hadsereg csapatai küzdötték le a Dnyepert. Az I. A. Guszev tábornok vezetése alatt álló 70. gárda lövészhadosztály 203. és 207. ezredének alegységei, a „Hazáért” elnevezésű partizánosztaggal együttműködve már a szeptember 21-ére virradó éjszaka Tyeremce körzetében átkeltek a Dnyeperen. A szeptember 22-ére virradó éjszakán P. N. Lascsenko ezredes 322. lövészhadosztályának előretolt osztagai hagyták maguk mögött a folyót. Az előretolt osztagok nyomában átkelt a gyalogság, majd utána az ezredlövegek és az aknavetők. A hadosztálytüzérségre hárult a feladat, hogy a túlsó partról tüzével támogassa az átkelt egységeket. Egyidejűleg elkeseredett harcok folytak hídfők birtokba vételéért a Pripjaty-folyónál. Itt különösen heves harcot vívott P. M. Gudze ezredes 8. lövészhadosztálya.

A Dnyeperen és a Pripjatyon való átkelés roppant erőfeszítést követelt. Az ellenség újra meg újra ellenlökéseket hajtott végre. A hitlerista repülők csapásokat mértek az átkelőhelyekre.

Tömegesen hajtottak végre hőstetteket a 8. lövészhadosztály 229. ezredének katonái. S mint mindig, most is a kommunisták jártak az élen. Hősi halált halt a harcban Szadik Szultanov zászlóalj-pártvezető, súlyosan megsebesült két zászlóaljparancsnok-helyettes, I. N. Rumjancev és L. Sz. Szibagatulin, akik nemegyszer maguk vezették a közelharcot. V. F. Pirin, az ezredparancsnok politikai helyettese és N. Kazakov ezred Komszomol-szervező sebesülten sem hagyták el a harcmezőt. Mikor pedig a hitlerista harckocsik betörtek az ezred harcrendjébe, P. K. Bajuk zászlóaljparancsnok és politikai helyettese, Abu Duszuhambetov, akik egy lövészárokban tartózkodtak, gránátokkal együtt vetették magukat az ellenség harckocsijai alá. A hősök meghaltak, de az ellenség nem tört át. A 229. lövészezred 16 katonájának a Szovjetunió Hőse kitüntető címet adományozták.

A 13. hadsereg után csakhamar átkelt a Dnyeperen Kijevtől északra, Jasznogorodka körzetében I. D. Csernyahovszkij tábornok 60. hadserege, és Gomeltől délre Radulj, Nyivka körzetében P. A. Belov tábornok 61. hadserege.

Az ellenséggel vívott elkeseredett harcokban törtek utat a Dnyeperhez a Voronyezsi Front csapatai is. A Központi Front és a Sztyeppei Front magasabbegységeivel együttműködve támadásukat kezdetben a poltavai-kremencsugi, majd pedig a kijevi irányban fejlesztették ki. Megtörték az ellenség szívós ellenállását, felszabadították Szumit, Romnit, Prilukit, és szeptember 22-re Kijev térségében kijutottak a Dnyeperhez. Az elsők között ért a folyóhoz Velikij Bukrin körzetében P. Sz. Ribalko tábornok 3. gárda harckocsihadserege. Szeptember 22-én Grigorovkánál átkeltek a folyón az M. Sz. Novohatyko alezredes parancsnoksága alatt álló 51. gárda harckocsidandár gépkocsizó-lövészszázadának géppisztolyosai, és kisebb hídfőt vettek birtokba.

Ezekben a napokban ismerte meg az ország olyan hazafiaknak a hősiességét, mint V. A. Sziszoljatyin, V. N. Ivanov, N. J. Petuhov és I. D. Szemjonov. Elsőként keltek át a Dnyeperen és képeztek hídfőállást a jobb parton. Mindannyian megkapták a Szovjetunió Hőse címet.

Kijutottak a Dnyeperhez a Voronyezsi Front más hadseregei is. A 3. gárda harckocsihadseregtől jobbra már szeptember 22-én este elérték a folyót K. Sz. Moszkalenko tábornok 40. hadseregének előretolt osztagai, és Sztajka körzetében, valamint Rzsiscsevtől délkeletre hídfőt foglaltak el. A hőstettek százait és ezreit vitték végbe ennek a hadseregnek a katonái. Az 1850. páncéltörő vadásztüzérezred parancsnoka, V. Sz. Petrov százados a lövegek és a lőszer átszállítását a Dnyeperen saját készítésű tutajokon szervezte meg. Az ellenség a folyóba akarta szorítani a hídfő védőit. A kezelőszemélyzet felvette az egyenlőtlen harcot, s a szovjet tüzérek sorai egyre ritkultak. Ekkor Petrov százados tüzet nyitott, megsemmisített négy fasiszta páncélost és két hatcsövű aknavetőt, ö maga a harcban súlyosan megsebesült. Az orvosok kénytelenek voltak amputálni mindkét kezét. Úgy látszott, meg kell válnia a hadseregtől, ám a nagyszerű hazafi addig nem nyugodott, míg engedélyt nem kapott, hogy visszatérhessen az arcvonalra anyaezredéhez. Sok harcban vett még részt; bátorságáért kétszer is kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel.

A Kanyevtől északra és délre elterülő körzetekben szeptember 29-re átkelt a folyón F. F. Zsmacsenko tábornok 47. hadserege és K. A. Korotyejev tábornok 52. hadserege. A 3. gárda harckocsihadsereg szakaszán ütközetbe vetették a front második lépcsőjét, Sz. G. Trofimenko tábornok 27. hadseregét is. Kijevtől északra, Ljutyezs körzetében sikeresen átkelt a folyón N. J. Csibiszov tábornok 38. hadserege.

A Sztyeppei Front csapatai, leküzdve az ellenség ellenállását, támadásukat poltava-kremencsugi irányban fejlesztették tovább. Az ellenség megkísérelte feltartóztatni támadásukat a közbeeső terepszakaszokon, de az előretolt osztagok az ellenség hátába kerültek, és szétverték hátvédjét. Szeptember 23-án felszabadult Poltava. A városért vívott harcokban tanúsított hősiességükért és bátorságukért a front tizenkét egysége és magasabbegysége elnyerte a megtisztelő „Poltavai” nevet.

Még ezen a napon a front balszárny-magasabbegységei Kremencsug körzetében kijutottak a Dnyeperhez. Az elsők között keltek át a folyón Kremencsugtól délre az M. Sz. Sumilov tábornok vezette 7. gárdahadsereg magasabbegységei. Ezt követően M. N. Sarohin tábornok 37. hadserege és N. A. Gagen tábornok 57. hadserege ért át a folyón.

Mialatt a szárazföldi csapatok fáradhatatlanul üldözték az ellenfelet, a frontok repülőerői csapásokat mértek a visszavonuló hitlerista hadoszlopokra, bombázták átkelőhelyeiket. Fokozták az ellenség törzsei, vasútállomásai és közlekedési útvonalai ellen intézett csapásaikat a szovjet partizánok is.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Harcok a déli fronton

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

Mialatt az ország keleti részén heves harcok dúltak, a deli sztyeppéken is terjedt a polgárháború tüze. Itt Krasznov doni hadseregének ellenforradalmi kozák ezredei és a Gyenyikin-féle „önkéntesek” tevékenykedtek. Kezükön voltak a gabonában gazdag doni vidékek. A német megszállók ágyúval, lőszerrel, puskával látták el Krasznovékat, s a hozzájuk került német „ajándékokból” Gyenyikinnek is jutott.

1918 nyarán Caricin elfoglalása lett Krasznovnak és német gazdáinak legfőbb gondja. A déli ellenforradalom arról ábrándozott, hogy az egész Volgamelléket, az Urált és Oroszország déli részét összefüggő fehérgárdista arcvonallal fogja át. De amíg Caricin szovjet kézen volt, nem egyesülhettek a keleti és a déli fehérgárdista erők. Caricin birtokbavételével fontos vasúti és folyami közlekedési csomópont, a déli sztyeppéket átszelő számos országút gócpontja cserélt volna gazdát. Krasznov kozákjai rövid idő alatt kétszer is megpróbálták bevenni a várost. Az első kísérletre augusztus elején került sor.

A caricini frontszakaszt védelmező szovjet csapatokat júniusban feltöltötték: Ukrajnából érkeztek újabb egységek. Kötelékükben sok donyeci bányász és luganszki kohász harcolt: valamennyien a proletárforradalom szilárd, öntudatos katonái. És júliusban megalakult a városban a déli szovjet csapattestek egységes vezető szerve, az észak-kaukázusi hadműveleti körzet katonai tanácsa. A tanács tagjai voltak: Sztálin, Vorosilov és Minyin. Itt, Caricin körzetében alakultak ki a vöröslovasság első nagyobb egységei. Az ezredek és a hadosztályok élén tapasztalt, a harcokban kitűnt parancsnokok — Bugyonnij, Gorodovikov, Parhomenko — és Rudnyevhez hasonló aktív pártmunkások álltak. A hadseregbe szakadatlanul áramlottak a mozgósított munkások és parasztok. A pártszervezetek a legjobb kommunistákat küldték. Az ő segítségükkel nagyarányú politikai munka indult meg a csapatoknál és a lakosság körében.

Caricinban kihirdették az ostromállapotot. Az állami szervek és a pártszervezetek fokozták az éberséget. A helyi rendkívüli bizottság leleplezett egy készülő összeesküvést, amelynek élén a katonai körzet törzskarának parancsnoka, a cári hadsereg volt tisztje állt.

Július 25-en a caricini szovjet végrehajtó bizottsága felhívást intézett a dolgozókhoz, hogy önfeláldozóan védelmezzék a várost. „Ezekben a napokban, amikor a világimperializmus szuronyaival minden oldalról körülvett szocialista haza veszélyben van — hangzott a helyi szovjet határozata —, amikor a caricini vörös proletariátust és a falusi szegényparasztokat szolgasors fenyegeti … ezekben a pillanatokban mindenkinek, aki szívén viseli a nagy oroszországi és a világforradalom érdekeit, le kell mondania egyéni érdekeiről, kispolgári kényelméről.”²⁹ A polgárháború története. 1. köt. 479. old.*

Augusztus elején a caricini frontszakasz csapatai mintegy 34 000 harcost számláltak. Ez volt a legnagyobb létszámú és a legerősebb déli szovjet hadseregcsoport, éppen ezért erre várt a feladat, hogy felfogja Krasznov kozák seregének csapásait.

Az ellenség hatalmas fölényben volt lovasság tekintetében, s ez nagy előnyöket biztosított számára, mivel azokban az időkben a lovasság volt a legjelentősebb fegyvernem a beláthatatlan sztyeppéken.

Június-júliusban Krasznovnak sikerült erőit Caricin ostromára összevonnia, miután elvágta a várost az Észak- Kaukázusban harcoló szovjet csapatoktól.

Augusztusban az ellenség nyugat, észak és dél felől egyszerre kezdte meg a támadást Caricin ellen. A legnagyobb veszélyt nyugat felől a Mamontov ezredes parancsnoksága alatt álló egységek jelentették, s ezek augusztus 11-én már csak 15 kilométernyire álltak a várostól.

Augusztus 15-én az észak-kaukázusi hadműveleti körzet katonai tanácsa felhívással fordult a város munkásaihoz, hogy nyújtsanak segítséget a Vörös Hadsereg csapatainak. Hangsúlyozta, hogy a város veszélyben van, s a harcok a város közelében váltakozó sikerrel folynak. A felhívásra legelőször a caricini bolsevikok reagáltak. Legjobb embereiket küldték a csapatokhoz. Az augusztus 19-én kezdődő pártkonferencián a kommunisták megesküdtek, hogy megvédik a várost az ellenségtől. Megfogadták, hogy csúfos vereséget mérnek az ellenforradalomra, bárhol üti is fel a fejét. Erről Caricin dicsőséges története kezeskedett, amelyet a város munkásosztálya formált a parasztok és a kozákok forradalmi rétegeivel együtt. Az 1. luganszki kommunista ezred hamarosan megállította a fehérek további előrenyomulását. Rendkívül heves harcok folytak. Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett.

A vörösezredek az ellenséges támadás leszerelése után augusztus 23-án ellentámadásba mentek át a középső frontszakaszon, és visszaűzték a fehéreket. Éppígy visszaverték északon is a támadást, noha az ellenségnek eleinte sikerült elfoglalnia néhány helységet és megközelítenie a várost.

Krasznov csapatainak első támadása kudarcot vallott. A vöröskatonák és a caricini dolgozók örültek a kivívott győzelemnek. De mindenki számára világos volt, hogy a harc csak épphogy elkezdődött, s a döntő ütközetek még hátra vannak.

A Caricin elleni augusztusi támadás kudarca arra kényszerítette a fehérgárdistákat, hogy más irányú támadásaikat leállítsák. A caricini támadással egy időben Krasznov — a város gyors elfoglalásának reményében — erőinek egy részét a Don-vidékről északra, a voronyezsi kormányzóságba irányította. A legfőbb támadást az ellenség a balasov-kamisini szakaszon indította; Bogucsar-Kalacs, valamint Povorino irányában pedig kiegészítő hadműveleteket folytatott. Augusztus közepén a fehérek elfoglalták Bogucsar városát, de tovább nem tudtak előrenyomulni, mivel az Oroszország központi kormányzóságaiba vezető utat eltorlaszolták a voronyezsi kormányzóság déli részén állomásozó szovjet csapatok. Ezeknek a csapattesteknek a kötelékében sok helyi kommunista, munkás és szegényparaszt harcolt. Hogy ellenállásukat megtörje, Krasznovnak újabb erőkre volt szüksége. A caricini vereség miatt azonban nem irányíthatta tartalékait északra: mivel ezekre az egységekre ott is nagy szükség volt, hogy megpróbálják rendbe hozni a fehérek szénáját a caricini frontszakaszon. Így a voronyezsi kormányzóságban az arcvonal egy időre megszilárdult.

Az ország déli részén folytatott hadműveletek kiterjedése szükségessé tette a szovjet csapatok szervezeti megerősítését.

A Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa 1918. szeptember 11-i parancsával létrehozta a déli frontot. Hat nap múlva az új front forradalmi katonai tanácsa is megalakult. Megkezdődött a csapatok hadseregekké szervezése. A brjanszki, a kurszki és a voronyezsi frontszakaszon, valamint a kalacsi térségben állomásozó egységekből tevődött össze a 8. hadsereg. A balasovi és a povorinói térségben működő csapatokat a 9. hadseregbe tömörítették. A kamasini és a caricini térség egységei alkották a 10. hadsereget. Az Észak-Kaukázus nyugati részén harcoló alakulatokat pedig 11. hadsereg keretében vonták össze.

Ezek az intézkedések lehetővé tették a déli szovjet fegyveres erők irányításának megjavítását. De a reguláris hadsereg szervezése itt elhúzódott. Még hosszú ideig kiütköztek a partizánkodás jellegzetes vonásai, amelyek egyes katonai vezetőkre is ráragadtak. Bizonyos időre és nagyarányú politikai munkára volt szükség ahhoz, hogy be tudják fejezni a Vörös Hadsereg déli reguláris alakulatainak megteremtését. Ezt a feladatot állandó harcok közepette kellett megoldani.

Szeptemberben a Doni Körnek, a fehérkozák terület legfelsőbb hatalmi szervének utasítására újabb támadás indult Caricin ellen és északi irányban.

Erre az időre Krasznov seregét jelentős mértékben feltöltötték. A sereg már mintegy 45 000 gyalogos és 40 000 lovas katonát számlált. A fehérkozákokkal szemben álló vörösegységek létszáma 93 000 gyalogos és 15 000 lovas katona volt. Az ellenség — lovassági fölényét kihasználva — célul tűzte ki a délen harcoló szovjet csapatok fő erőinek megsemmisítését, hogy a továbbiakban nagyobb szabású hadműveleteket készíthessen elő.

Szeptember 22-én a fehérek átkeltek a Donon, áttörték az arcvonalat és nyugat felől Caricin irányában nyomultak előre. A városhoz vezető felvonulási utak mentén ismét fellángoltak a harcok. S bár a Krasznov-egységeket a szovjet csapatok a Don túlsó partjára vetették vissza, a helyzet Caricin körzetében és más szakaszokon is igen bizonytalan volt. Jöttek ugyan erősítések délre is, de nem volt elég puska, lőszer és felszerelés. Elérkezett az október és katonáinknak nem volt megfelelő ruházatuk. Válságosra fordult a helyzet Asztrahany körzetében, de a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa még mindig nem küldte el a Kaspi-tengerhez a megígért tengeralattjárókat. Még rosszabb körülmények között harcoltak az észak-kaukázusi szovjet csapatok.

Amikor Lenin és Szverdlov értesültek Caricin súlyos helyzetéről, utasították a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsát, hogy „haladéktalanul tegyen intézkedéseket Caricin megsegítésére”. Az OK(b)P moszkvai körzeti bizottságának vezetősége úgy rendelkezett, hogy valamennyi kerületi pártszervezet minden tízedik párttagot sürgősen küldje el a Vörös Hadsereg déli csapataihoz. A voronyezsi bolsevikok pártszervezetük minden ötödik tagját a frontra irányították. Október 24-én Caricinbe érkezett Moszkvából a 38. rogozsiszimonovszki ezred, amelyet a fővárosi proletariátus tagjaiból szerveztek.

Október 12-én a fehérek erejüket összeszedve újból támadásba mentek át. Elfoglalták Karpovka állomást, amely alig 25 kilométerre van a várostól. Az ellenségnek azonban ezúttal sem sikerült áttörnie. Legjobb ezredei felmorzsolódtak a lövészalakulatok, a páncélvonatok és a volgai katonai flottilla pusztító tüzében. S végül megsemmisítő csapást zúdítottak a fehérekre a caricini frontszakasz csapatai október 15-i ellentámadásuk során. Velük együtt küzdöttek az acélhadosztály ezredei, amelyeket Zsloba vezetésével Észak-Kaukázusból érkeztek az ütközet színhelyére. A fehérek nem bírták ki a kettős csapást, és megfutamodtak.

Így hiúsult meg Krasznov csapatainak második támadása Ez a szovjet csapatok nagy sikere volt. De a csapatok a Caricinért vívott harcokban óriási veszteségeket szenvedtek részben a parancsnokság súlyos hibái, részben a még mindig gyakori partizánkodás miatt. Ezt Lenin is megállapította az OK(b)P VIII. kongresszusán.

A második caricini támadás balsikere után Krasznov serege ismét fokozta nyomását északi irányban, ahol akkor már a 8. és a 9. szovjet hadsereg működött. A déli front középső szakaszán heves harcok indultak meg.

A szovjet csapatok túlerőben voltak: a 8. és a 9. hadsereg erősítéseket kapott Moszkvából és a keleti frontról. Ennek ellenére nem sikerült messzire visszavetni az ellenséget. Sok szovjet ezrednek sem a kiképzése, sem az ellátása nem volt megfelelő, a front törzskarában pedig árulás történt. Noszovics, a déli front parancsnokának hadsegédje, a cári hadsereg volt tisztje a szovjet ellentámadások előestéjén átszökött a fehérekhez, és közölte velük a parancsnokság tervét. A fehérgárdisták így felkészülhettek az ellencsapásra. Áttörték a 9. hadsereg arcvonalát, és észak felé nyomultak. November végén a fehérek elfoglalták Novohoperszket.

A novohoperszki ütközetben hősiesen küzdöttek a központi kormányzóságokból érkezett kommunisták. Tizennégyet közülük a szerdobszki ezredbe soroztak be. Ez az ezred rendkívül súlyos helyzetbe került, mivel ötszörös túlerőben levő ellenséges egységekkel állt szemben. A kommunistákat mint egyszerű sorkatonákat a legfelelősségteljesebb szakaszokra vezényelték. Az utolsó csepp vérig küzdöttek, s példájukkal lelkesítették a többi vöröskatonát. A krasznyenyszki harcokban a tizennégy bolsevik közül kilenc elesett. Különösen kitűnt bátorságával a petrográdi Mojszejev, az uszmanyi Tyulenyev és a karacsevi Hurgin. Hamarosan még három kommunista esett el a harcokban, s mindössze ketten maradtak életben.

A vöröskatonák egyes csoportjainak hősiessége azonban nem menthette meg a helyzetet a fronton. A 8. hadsereg súlyos vereséget szenvedett. Az ellenség — a hadsereg egyes ezredeinek gyenge harci szellemét kihasználva — elfoglalta a voronyezsi kormányzóság déli részén fekvő Bobrov városát, majd Liszki állomását, az egyik fontos gócpontot. A déli fronton veszélyes helyzet alakult ki.

A front mögötti sáv pártszervezetei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megerősítsék a Vörös Hadsereg közvetlen mögöttes területét. Így például az OK(b)P voronyezsi kormányzósági bizottsága három front mögötti területszakaszt szervezett: Anna-Liszki térségében Mozsajszkoje falu központtal; Liszki-Jevsztratovka térségében Jevdakovo központtal, Jevsztratovka-Valujki térségében Nyikitovka központtal. Az első körzetbe 25, a másodikba 20, a harmadikba 19 kommunistát osztott be agitátornak. A kommunisták új pártsejteket, szegényparaszt-bizottságokat szerveztek és ezek közreműködésével segítséget nyújtottak a frontnak. A Vörös Hadsereg újabb harcokra készült.

Míg a déli front szovjet csapatai kiegészültek és megerősödtek, addig az ellenségnél fokozódott a bomlás folyamata. Ezzel kapcsolatban jellemző Krasznov atamán 1918. október 24-i parancsa, amely szerint a taganrogi körzet újoncai nemcsak hogy nem hajlandók szolgálni a „dicsőséges doni seregben”, hanem meg vannak fertőzve bolsevizmussal. Tömegesen szöknek meg, magukkal viszik a fegyvereket, agitációt folytatnak. Ezért Krasznov a taganrogi bevándoroltakat mentesítette a katonai szolgálat alól, s ehelyett a katonaköteles bevándoroltakra 250 rubel hadiadót vetett ki. Elrendelte, hogy ezt az adót kíméletlen szigorúsággal kell behajtani. Krasznov figyelmeztette a taganrogi körzet lakóit, hogy ha „a legközelebbi sorozásig nem gyógyulnak ki a bolsevizmusból, s nem adnak a hadseregnek elegendő egészséges és becsületes újoncot, akkor azokat a családokat, amelyeknél katonaköteles sorban levő naplopókat találnak, vagy amelyek nem hajlandók újoncokat állítani, azokat megfosztják a földtulajdon jogától. Meglevő földjüket és vagyonukat a Don védelmezőinek adják, őket pedig koldusszegényen kergetik ki erről a vidékről.”³⁰ Harc a szovjethatalomért a Donnál 1917—1920-ban. 1957. 377— 378. old. (oroszul).* Krasznov csapatainak bomlását elősegítette, hogy az illegális bolsevik szervezetek 1918 őszén fokozták tevékenységüket az ellenség hátországában.

A párt Központi Bizottsága számításba vette ennek az arcvonalnak a növekvő jelentőségét, és utasította a katonai szerveket, hogy utánpótlásképpen újabb egységeket, fegyvert, páncélvonatokat küldjenek délre.

Krasznov csapatain kívül azonban egy másik fehérgárdista hadsereg is működött délen: a Gyenyikin-féle sereg.

A Gyenyikin-féle „önkéntes hadsereg” 1918 nyarán minden erejét a Kubany, a fekete-tengeri partvidék, a Tyerek vidéke és Sztavropol elfoglalására összpontosította. Az Észak-Kaukázusban harcoló szovjet csapatok heves ellenállást tanúsítottak a fehérgárdistákkal szemben. Csakhogy a szovjet csapatok akkor el voltak vágva Caricintól, legfőbb ellátási bázisuktól. Tetejébe még rosszul szervezett egységek is voltak, tapasztalt parancsnokok nélkül. Így végül kénytelenek voltak visszavonulni. Júliusban és augusztusban Gyenyikinék elfoglalták Tyihoreckaját, Jekatyerinodart és Novorosszijszkot. A szovjet csapatok harcolva vonultak vissza, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A vöröskatonáknak sikerült megtizedelniük az „önkéntes hadsereg” legjobb ezredeit.

Legendás hírű menetelést hajtott végre az észak-kaukázusi fő erőktől elvágott tamanyi hadsereg. A 16 000 főnyi tamanyi hadsereg parancsnoka Matvejev volt; az elővédet Kovtyuh vezette. A hadsereggel nagyszámú menekült haladt együtt. Ezt a menetelést nagyszerűen írta le Szerafimovics „Vasáradat” című könyvében. A tamanyiaknak úgyszólván kifogyott a lőszerük. Legfőbb fegyverük a szurony volt. A lerongyolódott, kiéhezett, a perzselő déli naptól elbágyadt sereg először a Fekete-tenger partvidékén haladt, majd a hegyekben folytatta útját. Az emberek összeroskadtak a fáradtságtól, megbetegedtek, sorra pusztultak. Szeptember 11-én a tamanyi hadsereg Belorecsenszkájánál Pokrovszkij tábornok 15 000 főnyi seregébe ütközött. Az ellenfeleket egy hegyi folyó választotta el egymástól. A fehérgárdisták jól megerősítették állásaikat, s arra számítottak, hogy sikerül feltartóztatniuk a tamanyi hadsereg előrenyomulását. Az éj folyamán azonban a tamanyiak áttörték az ellenséges hadállásokat.

1. Sz. Szerafimovics irodalmi formában és teljes történelmi hűséggel írta meg azt a harcot, amelyet a tamanyi hadsereg elővédje vívott a Pokrovszkij tábornok parancsnoksága alatt álló fehérkozákok több ezer főnyi seregével.

„Bal felől két híd ívelt át a folyón: egy vasúti híd meg egy fahíd. Most egyiket sem lehetett látni. A kozákok egyik ütegük ágyúinak csövét a hidakra irányították, és egy géppuskát állítottak a hídfőhöz — ezt sem lehetett látni.

Az éj sötétjében, amelyet szüntelenül betölt a folyó zúgása, Kozsuh³¹ Kozsuh személyében Szerafimovics Kovtyuhót ábrázolta.* parancsára egy lovas- meg egy gyalogezred áll mozdulatlanul a hidakkal szemközt.

Lassan múlik ez a csillagtalan éjszaka; minden csendes és mozdulatlan, csak a láthatatlanul hömpölygő folyó egyhangú zúgása tölti be ezt a végtelen űrt.

A kozákok ott kuporogtak lövészárkaikban, és hallgatták a tovahömpölygő folyó zúgását. Görcsösen szorongatták puskájukat, noha egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a mezítlábasok nem fognak éjszaka átmerészkedni a folyón; hiszen már épp eléggé megritkította soraikat a kozákok golyózápora. A kozákok tehát nyugodtan vártak sáncaikban.

A katonák úgy feküdtek a parti szakadék szélén, mint a borzok; fejüket a sötét mélység fölé hajtva, a kozákokkal együtt hallgatták a megáradt folyó zúgását, és ők is vártak. Már úgy látszott, sohasem fog bekövetkezni az, amire várnak, de mégis bekövetkezett: lassan, tétovázva, sejtelmesen derengeni kezdett a hajnal.

Egyelőre még semmit sem lehetett látni — sem a színeket, sem pedig a tárgyak és alakok körvonalait. De a sötétség itt is, ott is sebeket kapott, egyre áttetszőbb lett. Ez a bágyadt, sápadt derengés már a pirkadat előhírnöke.

Valami alig érzékelhető mozgás rezdült a folyó bal partján — talán elektromos szikra futott végig a parton, vagy egy fecskeraj suhant el nesztelenül?

A hat ölnyi magasságból katonák zuhantak a mélységbe, egyszerre, mintha valami óriási zsákból öntötték volna őket ki, az aláhulló agyaggal, homokkal és kaviccsal együtt … Zúg a folyó …

Ezer meg ezer test ugrott a folyóba, ezer meg ezer csobbanással … De a csobbanást túlharsogja a folyó zúgása … Zúg a folyó, egyhangúan, fülsiketítőén zúg …

A párás hajnali szürkületben egyszerre csak szuronyerdő meredezett az álmélkodó, megdöbbent kozákok szeme előtt — és hajrá! … Megindult a munka! Ordítozás, bömbölés, hörgés, szitkozódás … nem voltak itt emberek — fenevadak kavargó, egymásba gabalyodó, véres tömege hullámzott fel-alá. A kozákok tucatjával kaszabolták támadóikat, de ők maguk százával hullottak el. Megint legázolta őket ez az ördögi erő, ez a rejtélyes erő, amely mintha a föld alól tört volna váratlanul rájuk. Lehetséges-e, hogy ezek ugyanazok a bolsevikok, akiket ők végigkergettek egész Kubányon? Nem, ez lehetetlen, ezek más emberek. Hiába meztelenek, rongyosak, hiába cserzette bőrüket feketére a nap — mégis más emberek.

Mihelyt felhangzott a folyó jobb partján a vad üvöltés, Kozsuhék ágyúi és gépfegyverei saját embereik feje felett gránátok és golyók záporával árasztották el a kozák falut, a lovasezred pedig mint a szélvész száguldott át a hídon; nyomában rohamlépésben a gyalogság. Zsákmányul ejtették a kozákok ütegeit és gépfegyvereit, s az egész falut elözönlötték a lovasszázadok. Látták, amint az egyik házból egy fehér alak ront ki, felpattan egy nyergeletlen lóra és bámulatos gyorsasággal eltűnik a hajnali ködben.

Egyre világosabban bontakoztak ki a házikók, a nyárfák és a fehérlő templom körvonalai. A kertek mögött elöntötte az égboltot a hajnal pírja.

A paplakból arany váll-lapos, hamuszürke arcú embereket vezetnek ki: elfogták a törzs egy részét. A paplak istállója mellett lefejezték őket, vérüket felitta a trágya.”³² Szerafimovics: Vasáradat. Új Magyar Könyvkiadó 1955 149. old.*

Szerafimovics nemcsak két hadsereg összecsapását ábrázolta, hanem a polgárháborúban részt vevő társadalmi osztályok küzdelmét is. Az egyik oldalon álltak a munkások és a szegényparasztok (bevándoroltak), akik a tamanyi hadsereg magvát képezték. A másik oldalon a kulákok, a kozák gazdag parasztok: a katonailag megszervezett falusi burzsoázia. A két erő harca egyre kíméletlenebből folyt.

Pokrovszkij seregét tönkreverték, a fehéreknek csupán egy része tudott elmenekülni.

Szeptember közepén a tamanyiak egyesültek az észak-kaukázusi hadsereg fő egységeivel. Októberben ezek a csapatok alakították meg a déli front 11. hadseregét.

Ám a hadsereg élére áruló került az eszer Szorokin, volt kozáktiszt személyében. Szorokin maga köré gyűjtött egy csapat ellenforradalmár kapcabetyárt, s rájuk támaszkodva próbálta megdönteni Észak-Kaukázusban a szovjethatalmat. Október 21-én Szorokin parancsára tekintélyes észak-kaukázusi szovjet funkcionáriusokat és pártmunkásokat lőttek agyon. Matvejev, a tamanyi hadsereg parancsnoka is az áruló kezétől pusztult el. De a kalandor Szorokin sem kerülte el a megérdemelt büntetést. Az észak-kaukázusi rendkívüli szovjetkongresszus leváltotta parancsnoki tisztségéből, s csakhamar agyonlőtték mint árulót.

A Szorokin-féle kalandot súlyosan megsínylette a 11. hadsereg. A tél beköszöntével a csapatok helyzete katasztrofálissá vált. A sereg megfogyatkozott a harcokban, éhségtől, hidegtől és betegségektől szenvedett. Nem volt gyógyszer, 50 000 harcost a kiütéses tífusz döntött le a lábáról, mintegy 20 000 pedig megsebesült. A csapatok maradványai a sztyeppén keresztül Asztrahany felé vonultak vissza.

A temérdek áldozat és szenvedés, amely a 11. hadseregnek osztályrészül jutott, nem volt hiábavaló. Katonái hősies harcukkal nagyszámú fehérgárdista hadosztályt kötöttek le a Kaukázus északi részén, és csapásaitól megritkultak Gyenyikin legjobb önkéntes ezredeinek sorai.

1918 nyarán és őszén a déli front alakulatai jelentős sikereket értek el. Megakadályozták a déli ellenforradalmi erők egyesülését a keleti fehérgárdista és cseh csapatokkal. A szovjethatalom ellenségeire erőteljes csapások zúdultak az ország déli részén csakúgy, mint a keleti fronton. Füstbe mentek a nemzetközi imperializmusnak a könnyű és gyors győzelemhez fűzött reményei. A külföldi imperialisták által felfegyverzett Krasznov- és Gyenyikin-féle seregek gyengének bizonyultak ahhoz, hogy megtörjék délen a szovjet védelmet. A súlyos harcok közepette létrejött és megszilárdult a polgárháború további alakulásában nagy szerepet betöltő déli front.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A történelmi jelentőségű kurszki csata a Nagy Honvédő Háború és az egész második világháború egyik legfontosabb és legdöntőbb eseménye volt. Ötven napon át folytak az elkeseredett harcok Kurszktól délre és északra. Az ellenség egymás után vetette ütközetbe mintegy száz legharcképesebb hadosztályát. A védelmi ütközet, majd az ellentámadás során a szovjet csapatok 30 német hadosztályt semmisítettek meg, közülük hét páncélos- és gépesített hadosztályt. Az ellenség több mint félmillió emberét, mintegy 1500 harckocsiját, 3000 lövegét, úgyszintén több mint 3700 repülőgépét vesztette el. „Ha a sztálingrádi csata a német fasiszta hadsereg hanyatlásának előhírnöke volt, akkor a kurszki csata egyenesen a katasztrófa szélére juttatta őt” – jegyezte meg Sztálin.

A kurszki csatában kudarcba fulladt az ellenség utolsó kísérlete, hogy visszaszerezze az elvesztett hadászati kezdeményezést és visszavágjon Sztálingrádért. A hitlerista hadvezetés kénytelen volt végleg lemondani a támadásról és hadászati védelembe átmenni.

A szovjet hadsereg kurszki győzelmének óriási nemzetközi jelentősége volt. Nyilvánvaló lett mindenki számára, hogy a szovjet fegyverek ereje elkerülhetetlen pusztulással fenyegeti a fasiszta Németországot. Világszerte még nagyobb rokonszenvvel tekintettek az egyszerű emberek a Szovjetunióra, kiszélesedett a hitlerista hódítók által rabságba döntött népek nemzeti felszabadító harcának arcvonala.

A kurszki csata lehetetlenné tette, hogy a Wehrmacht vezetői befolyást gyakorolhassanak az Olaszországban kibontakozó katonai cselekményekre. Az angol-amerikai csapatok, miután nem ütköztek a német-olasz magasabbegységek ellenállásába, augusztus 17-én teljesen megtisztították Szicíliát, és átkeltek az Appennini-félsziget déli részére. Hitler a „Közép” hadseregcsoport arcvonaláról néhány hadosztályt Olaszországba akart átdobni, de a hadseregcsoport parancsnoka, Kluge kijelentette: „Führerem! Felhívom a figyelmét arra, hogy az adott pillanatban az arcvonalról egyetlen magasabbegységet sem tudok elvonni. A jelen pillanatban ez merőben lehetetlen.”

A haza nagyra értékelte a Kurszk alatt küzdő szovjet katonák hősiességét. Több mint 100 000 katonát, tisztet és tábornokot tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel, s több mint 180 ember, a bátrak közül a legbátrabbak, elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. Közöttük a haza olyan ismert fiai, mint: A. K. Gorovec, I. N. Kozsedub, A. M. Lomakin, G. I. Igisev, I. Sz. Nyemcov, A. I. Petrov, V. Sz. Salangyin, V. F. Csernyenko, M. Muhamagyejev, A. A. Belgin, Sz. P. Zorin, I. V. Iljaszov és sokan mások.

A második világháború történetének meghamisítói Nyugaton nem kis erőfeszítéseket tettek, hogy hamis színben tüntessék fel a kurszki csata eseményeit. Sokan közülük a „Citadella”-hadművelet kudarcáért csupán Hitlert okolják. Mások ezt a küzdelmet igyekeznek a második világháború egyik közönséges epizódjának feltüntetni, megint mások meg se emlékeznek róla. A hamisítás célja az, hogy elhallgassák a német tábornokok tévedéseit, szépítgessék a német vezérkar tevékenységét, kisebbítsék a szovjet hadsereg győzelmének jelentőségét.

A valóságban azonban a kurszki csata a második világháború egyik legnagyobb eseménye. Ebbe a csatába mindkét hadviselő fél fokozatosan több mint négymillió embert, körülbelül 70 000 löveget és aknavetőt, mintegy 13 000 harckocsit és rohamlöveget és csaknem 12 000 repülőgépet vetett be. Az ellenség több mint 100 hadosztályát vetette ütközetbe.

A hadviselő feleknek ebben a roppant méretű összeütközésében a szovjet hadsereg parancsnokainak és politikai munkásainak, az egységek, magasabbegységek és seregtestek törzseinek magas fokú katonai művészete és szakavatottsága nyilvánult meg: a tervszerű áttérés olyan védelemre, amely képes volt kiállni az ellenséges harckocsik és repülőgépek tömeges csapásait; a hitlerista támadás kezdeti időpontjának és a főcsapások irányának pontos meghatározása; az ellentámadásba való átmenet időpontjának mesteri megválasztása; a főcsapás irányának helyes kijelölése; a hadászati tartalékok idejében történő felkészítése és szakavatott alkalmazása; az a körülmény, hogy növelni tudták az erőket a hadműveletek menetében, s megteremtették a fegyvernemek és repülők feszes együttműködését.

A kurszki győzelemhez sokban hozzájárultak a szovjet partizánok is, akik aktív tevékenységet fejtettek ki az ellenség közlekedési útjain. Ennek a csatának a harcterein, ahol megtört a hitleri Németország gerince, és ahol felemésztődtek csapásmérő páncélos csapatai, a szovjet hadművészet megmutatta vitathatatlan fölényét az ellenség hadművészetével szemben. Itt szertefoszlott a hitlerista propaganda által teremtett mítosz, hogy a nyár a német hadsereg győzelmeinek évszaka. A kurszki csata az egyik legfontosabb mérföldkő volt a Szovjetuniónak a fasiszta Németország feletti győzelméhez vezető úton.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A keleti front — a köztársaság fő arcvonala

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1918 nyarán a legnagyobb veszély kelet felől fenyegette a szovjetországot. Az ellenség Szibéria, az Urál és a Volgamellék elfoglalására vetette be legnagyobb erőit. Ezek az erők antant-csapatokból, a csehszlovák hadtest egységeiből, a fehérgárdista alakulatokból és lázadó kulákbandákból álltak. Jelentős részük aránylag közel került Moszkvához és a köztársaság más életbevágóan fontos központjaihoz. Óriási értékek, fontos vasútvonalak és vízi utak, ipari városok, gabonakészletek kerültek az ellenség birtokába. Ez nagy előnyöket biztosított számára.

A sokszoros számbeli túlerőben levő fehérgárdisták és cseh ellenforradalmi erők 1918. július 22-én elfoglalták Szimbirszket, nagy tölténygyárával és lőszerraktáraival, s augusztus 7-én betörtek Kazányba, ahol a köztársaság aranykészletét őrizték. Az ellenség arra számított, hogy a Közép-Volga vidékét a Moszkva elleni támadás legfőbb felvonulási területévé teszi. Sokat jelentett a Volgának, ennek a fontos vízi útnak a birtokbavétele is. A Volga vizén jutott el a központi iparvidékre az uráli bányák és gyárak terméke, a Volga menti gabona, a bakui ásványolaj. A Volga középső vidékének elfoglalása révén az intervenciósoknak lehetőségük nyílt az ellenforradalom keleti, déli és északi frontjának egyesítésére.

A Volga mentén és az Urál vidékén kibontakozó harc döntő jelentősegűvé vált a szocialista forradalom sorsa szempontjából. A volgamelléki és az uráli, majd a szibériai területek felszabadítása a párt és a kormány elsőrendű feladata lett. E feladat megoldásához viszont mindenekelőtt arra volt szükség, hogy szervezetileg megerősítsék a keleten működő szovjet csapatokat.

A Penza—Szizrany—Szimbirszk—Szamára körzetben harcoló szovjet alakulatokat már a csehszlovák lázadás első napjaiban az úgynevezett csehszlovák frontban egyesítették. 1918 július közepén azonban a szovjet kormány elhatározta, hogy szélesebb arcvonalon egyesíti a csapatokat, és megteremti a keleti frontot. Ide tartoztak mindazok a szovjet csapatok, amelyek a Volgánál, az Urálban és Szibériában harcoltak az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Ezeket a csapatokat egységes parancsnokságnak, a front forradalmi katonai tanácsának rendelték alá, amely a parancsnokból és két politikai biztosból állt. Ez volt az első szovjet arcvonal, amely az alakulatok operatív-stratégiai egyesítése révén, nagy katonai feladatok megoldására keletkezett.

A keleti front létrejöttével a szétszórt osztagok a Vörös Hadsereg reguláris kötelékeivé egyesültek. Rövid idő alatt több mint tíz lövészhadosztály alakult. A Volgamelléken és az Urálban két-három hónap alatt életre kelt öt szovjet hadsereg és a volgai katonai flottilla. Ezek az erők később felszabadították az Urált, Szibériát, s a Csendes-óceán partjain fejezték be hadjáratukat.

A Penza—Szizrany—Szimbirszk—Szamára körzetben megalakult a keleti front 1. hadserege. A keleti front reguláris alakulatainak, ezen belül az 1. hadseregnek a megszervezésében nagy érdemei vannak Kujbisevnek, aki politikai biztos és a hadsereg forradalmi katonai tanácsának tagja lett. Az ő irányításával jött létre a híres szimbirszki „vashadosztály”. A szizranyi szakaszon született meg a dicső inzai hadosztály. A penzai kormányzóság munkásaiból és parasztjaiból teremtették meg a penzai hadosztályt. Alatirban megkezdte pályafutását az önálló alatiri csoport. Augusztus elején az 1. hadsereget kiegészítették a vityebszki ezreddel, a karacsajevi lovasszázaddal, majd a kurszki dandárral. Ezekből tevődött össze a szimbirszki „vashadosztály” 2. dandárja. A szamarai és a szimbirszki pártszervezetek több mint 200 kommunistát küldtek politikai és parancsnoki munkára az 1. hadsereg egységeihez.

Június végén, az 1. hadsereg kialakulásával csaknem egy időben szervezték meg a keleti front 2. hadseregét. E hadsereg magvát azok az uráli munkásosztagok alkották, amelyek Ufa, Szamára és Cseljabinszk körzetét védték. Közülük kerül ki a kétezer főnyi osztag, amelynek parancsnoka Csevirjov uráli munkás volt. E kiváló kommunista vasakaratát sem a cári börtönök, sem a száműzetések nem tudták megtörni. A munkások szeretetük jeléül „uráli sasnak” nevezték. Csevirjov osztaga ezreddé alakult át, őt magát pedig kinevezték az ezred parancsnokává. Csakhamar dandárparancsnok, majd hadosztályparancsnok lett. A párt Központi Bizottsága tapasztalt pártmunkásokat küldött a 2. hadsereg forradalmi katonai tanácsába: Guszevet, a kiváló szervezőt és Sternberget, a moszkvai egyetem csillagász-professzorát, aki 1905-től kezdve részt vett a forradalmi harcban. A hadsereg politikai osztályának vezetőjévé Kucskint, az 1905—1907-es forradalmi harcok aktív részvevőjét nevezték ki.

1918 júliusában a 2. hadseregtől északra életre hívták a 3. hadsereget. Ide tartoztak az úgynevezett észak-uráli—szibériai front csapatai, amelyek a Perm—Jekatyerinburg—Isim körzetben harcoltak. Ennek a hadseregnek a magvát is — akárcsak a 2. hadseregét — az uráli üzemek, érc- és szénbányák munkásai alkották. Voltak ezredek — például a kamislovi és az alapajevszki ezred —, amelyek kizárólag uráli munkásokból álltak. Amikor júliusban a Vörös Hadsereg egyik kisebb alakulata visszavonult a sziszerti üzemből, több mint háromezer munkás lépett önként soraiba. Belőlük teremtették meg a 3. hadsereg 29. hadosztályának 1. munkás-paraszt ezredét. A kistimi és az ufaleji üzem munkásosztagaiból alakult ki e hadsereg másik ezrede, a 30. hadosztály 2. hegyi ezrede. A dél-uráli munkás, paraszt- és szegénykozák-osztagok alkották a 30. hadosztály több ezredének, a belorecki, a bogojavlenszki, az arhangelszki, a Sztyepan Razin nevét viselő 1. és a 2. verhnye—uralszki ezrednek a magvát. Később megalakult a 3. hadsereg 5. uráli hadosztálya. A hadsereg parancsnoka a kommunista Berzin, a polgárháború tekintélyes katonai vezetője lett.

Júniusban Szarátov vidékén megkezdődött a 4. hadsereg kialakítása. E hadsereg magva az úgynevezett különleges hadsereg volt, amely az uráli ellenforradalmár kozákok ellen harcolt. Egyes alakulataiból tevődött össze az 1. és 2. nyikolajevszki hadosztály. Az 1. nyikolajevszki hadosztályhoz tartozott az a dicső dandár, amelynek parancsnoka a hős Csapajev volt. A 2. nyikolajevszki hadosztályhoz csatlakozott a penzai osztag (ebből lett később a 190. penzai lövészezred), a balasovi osztag (amely a 191. balasovi lövészezred alapját vetette meg) és még néhány más osztag. A szarátovi munkásokkal együtt a volgamelléki falusi szegényparasztok is a 4. hadsereg soraiba áramlottak.

Augusztus közepén a kazányi frontszakaszon működő csapatokat a keleti front 5. hadseregébe tömörítették. Ide főleg a Kazányból visszavonult egységek tartoztak, továbbá a hátországból érkezett 1. és 2. moszkvai forradalmi ezred, 6. petrográdi ezred, a minszki forradalmi ezred, kurszki, tveri ezred és más egységek.

Ugyancsak 1918 nyarán alakult ki a volgai katonai flottilla. Szervezője Markin kommunista matróz volt, aki egy csapat fekete-tengeri és balti tengerész élén érkezett Nyizsnyij Novgorodba (a mai Gorkijba). A szormovói és egyéb üzemek munkásai közönséges folyami vontatógőzösöket hadihajókká alakítottak át, lövegekkel és géppuskákkal. Nyizsnyij Novgorodban hadikikötőt létesítettek, és kiépítették a flottilla ellátási bázisát.

A Központi Bizottság és a kormány utasítása értelmében a keleti front hadseregeihez szakadatlanul áramlott az utánpótlás. Egymást követték a fegyverrel és lőszerrel megrakott szerelvények, s egyre újabb ezredek vonultak kelet felé Moszkvából, Petrográdból, Kurszkból, Vityebszkből, Minszkből, Novgorodból, Tverből, Tambovból és más városokból. A Balti-tengerről négy torpedónaszád — a „Procsnij”, a „Pritkij”, a „Retyivij” és a „Porazsajuscsij” — sietett a keleti front segítségére a Máriinszki csatornarendszeren át. Augusztus végén érkeztek Nyizsnyij Novgorodba, és csatlakoztak a volgai katonai flottillához.

Az utánpótlás felvillanyozta a csapatokat, fölkeltette bennük a győzelembe vetett hitet.

A keleti front helyzetét nagy figyelemmel kísérő Lenin felszólította a köztársaság legfelsőbb katonai tanácsát, hogy minden jelentős katonai erőt erre a frontra összpontosítson. 1918. augusztus 10-én ezt írta: „Szükségesnek tartom, hogy minden eszközzel megerősítsük a keleti frontot. Javasolom a legfelsőbb katonai tanácsnak, dolgozzon ki tervet az egységek legnagyobb részének a nyugati frontról való elvonására. Ezt a tervet a legrövidebb időn belül végre kell hajtani.”¹² Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920), Vojenizdat 1957. 63—64 old. (oroszul).*

A keleti fronton folyó harc a Központi Bizottság figyelmének középpontjában állt. Július végén külön határozatban tárta fel azoknak a balsikereknek az okait, amelyek a szovjet csapatokat az első volgai és uráli ütközetek során érték, s megjelölte a keleti fronton küzdő erők harckészségének fokozásához szükséges rendszabályokat. A Központi Bizottság mindenekelőtt megkövetelte a kommunisták tömeges mozgósítását a keleti frontra. Ez lehetővé tette a parancsnoki karnak, a katonai biztosok állományának megerősítését, a sorkatonák és a parancsnokok politikai nevelésének és harci kiképzésének megszervezését. A Központi Bizottság határozata kimondta, hogy a Vörös Hadsereg valamennyi egységénél — kivétel nélkül — meg kell alakítani a pártsejteket, s a köztársaság legfőbb arcvonalára a legfelkészültebb, legmegbízhatóbb ezredeket kell vezényelni.

A Központi Bizottság utasította a helyi pártszervezeteket, hogy világosítsák meg a dolgozóknak, mekkora veszéllyel fenyeget a fehérgárdista—csehszlovák lázadás.

A Központi Bizottság felhívása lelkes visszhangra talált a helyi szervezetekben.

Az 1918. július 30-i moszkvai városi pártkonferencia a következő határozatot hozta:

„… A moszkvai városi konferencia, elismerve annak a szükségességét, hogy a párt minden erejét a csehszlovák felkelés leverésére összpontosította, a Központi Bizottság javaslata értelmében a következőket határozza:

1. Három napon belül, legkésőbb augusztus 3-ra a moszkvai pártszervezet számba veszi mindazokat a pártmunkásokat, akiknek a múltból valamilyen parancsnoki tapasztalatuk van, s a hadügyi népbiztosság rendelkezésére bocsátja őket frontszolgálat céljából.
2. Frontszolgálat céljából a pártszervezet legkésőbb egy héten belül a katonai biztosság rendelkezésére bocsátja tagjainak egyötödét, köztük mindazokat, akik a múltban katonai szolgálatot teljesítettek.
3. A pártszervezet haladéktalanul határozott intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy a hadsereg valamennyi egységénél megalakuljanak a pártsejtek, s a legerőteljesebb pártmunkát fejti ki a katonák körében, összhangba hozva e sejtek munkáját a helyi kerületi és egyéb pártszervezetek munkájával.
4. A pártszervezet egész agitációs munkájának alapgondolatává teszi annak szükségességét, hogy a Volgamelléket, az Urált és Szibériát megtisztítsuk az ellenforradalomtól, s általában mindenütt elfojtsuk az ellenforradalmi akciókat és biztosítsuk a szovjet hátországot.”¹³Pravda, 1918. augusztus 2.*

Augusztus 2-án Moszkvában népes gyűlések zajlottak le a szocialista haza védelmének jegyében, munkások és vöröskatonák részvételével. A gyűléseken Lenin, valamint a párt és a kormány más tekintélyes vezetői mondtak beszédet.

A varsói forradalmi ezred gyűlésén Lenin kifejtette: „Vagy a kulákok, a tőkések és a cár hatalma, amint ezt a Nyugat elvetélt forradalmaiban láttuk, vagy a proletariátus hatalma. Az elvtársak feladata, amikor a frontra mennek, az, hogy mindenekelőtt és elsősorban arra gondoljanak, hogy ez az elnyomottak és kizsákmányoltak egyedül jogos, igazságos, szent háborúja a bitorlók és a fosztogatók ellen.”¹⁴ Lenin Művei. 28. köt. 25—26 old.*

A vörös főváros pártszervezeteiben sokkal többen kívántak a frontra menni, mint amennyi jelentkezőre szükség volt. S a moszkvai kommunisták első mozgósítását követte szeptemberben a második, novemberben pedig a harmadik mozgósítás. Június végétől október közepéig Moszkvából csupán az operatív osztály révén mintegy 1500 agitátor és hadseregszervező került a frontra.

Petrográdban a kommunisták mozgósításáról hozott központi bizottsági határozat Zinovjevnek, a petrográdi szovjet akkori elnökének és híveinek ellenállásába ütközött. Zinovjev már több ízben jelét adta annak, hogy nem kívánja alávetni magát a Központi Bizottság kollektív akaratának, s több fontos és sürgős megoldásra váró kérdésben ellenzékbe vonult, felelős beosztásában szűk helyi érdekeket próbált védelmezni az egyetemes állami és pártérdekek rovására. Így történt ez a mozgósítás esetében is. Noha tisztában volt a köztársaság hadihelyzetével és a keleti front fontosságával, mégis gátlás nélkül kijelentette, hogy a Központi Bizottság által követelt mozgósítás meggyengítheti a petrográdi pártszervezetet.

A Központi Bizottság, Leninnel az élén, felháborodva utasította vissza Zinovjev szabotáló célzatú érveit. Lenin és Szverdlov a Központi Bizottság megbízásából a következőket írta a petrográdi pártbizottságnak:

„Alaptalan az a petrográdi panasz, hogy elnéptelenítjük Petrográdot. Honnan vegyük a legjobb agitátorokat és szervezőket az országos feladatok megoldására, ha nem Petrográdból? Moszkva már mintegy 200 agitátor-biztost adott a csehszlovák frontra. Petrográdnak is legalább ugyanennyit kell adnia.”¹⁵ Lenin-Gyűjtemény. XXXIV. 28. old. (oroszul).*

Zinovjev ténykedése felháborította a petrográdi kommunistákat és munkásokat. Ők azt tartották, hogy forradalmi hagyományairól nevezetes városuk hathatósabb segítséget nyújthat a frontnak. Erről a petrográdi munkások Moszkvába érkezett képviselői tájékoztatták Lenint. Ő pedig — azoknak az értesüléseknek alapján, amelyeket ily módon a mozgósítás lehetséges mértékéről szerzett — július 27-én az alábbi követelést juttatta el közvetlen távirati úton Petrográdba:

„… Kategorikusan és megfellebbezhetetlenül követelem, hogy szüntessenek be minden ellenkezést és tízszerannyi munkást küldjenek Petrográdból. Ez a párt Központi Bizottságának követelése.”¹⁶ Lenin Művei. 27. köt. 570. old.*

A párt Központi Bizottsága és a petrográdi kommunisták megtörték Zinovjev ellenállását, s a petrográdi kerületek mindegyike 25—30 felelős pártmunkást irányított a keleti frontra. Augusztus 2-án a mozgósított petrográdi kommunisták és munkások első csoportjai útnak indultak a frontra.

Ugyancsak mozgósította a kommunistákat Tula, Ivanovo-Voznyeszenszk, Nyizsnyij Novgorod, Tver, Kaluga, Kazány, Szarátov és más szovjet-oroszországi városok pártszervezete. Kommunisták ezrei álltak be a Vörös Hadsereg soraiba. Csupán a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodája révén mintegy 3500 kommunista került 1918. június 21-től november 28-ig a Vörös Hadseregbe. Ezenkívül nagy számban irányítottak kommunistákat a keleti frontra közvetlenül a helyi pártszervezetek. 1918 végén már mintegy 25 000 kommunista harcolt a front csapatainak kötelékében.

A friss erők beáramlása következtében a keleti front csapatai, amelyeket eleinte balsikerek értek, egyre harcképesebbé váltak. Az utánpótlásként érkezett párttagok és munkások lelkesedést, acélos szilárdságot és győzelembe vetett hitet hoztak magukkal a hadseregbe.

„… Már vannak híreink arról — mondotta Lenin 1918 augusztus végén —, hogy az a hadsereg, amelyet állandóan elárultak a tábornokok, az a hadsereg, amely végtelenül kimerült, ez a hadsereg — amióta elvtársaink, a kommunisták, a munkások, megérkeztek — immár győzelmeket arat, immár forradalmi lelkesedéssel folytatja a világburzsoázia elleni küzdelmet.”¹⁷ Lenin Művei. 28. köt. 73. old.*

A köztársaság legfőbb arcvonala megerősödött. A könnyű győzelmekben reménykedő ellenséget súlyos vereségek fenyegették.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Még folyt a védelmi ütközet a kurszki kiszögellés északi és déli arcvonalszakaszain, amikor a Nyugati Front és a Brjanszki Front törzseiben, mely frontok csapatait V. D. Szokolovszkij és M. M. Popov tábornokok vezették, már az utolsó simításokat végezték a küszöbönálló támadási terven. E támadásnak a „Kutuzov”-hadművelet egyezményes elnevezést adták.

E terv szerint három front – a Nyugati, a Brjanszki és a Központi Front – csapatainak északról, keletről és délről csapást kellett mérniük Orjolra, részekre kellett tagolniuk az e térségben levő ellenséges csoportosításokat, majd meg kellett semmisíteniük őket.

Július 5-én este a Brjanszki Front parancsnokát, M. M. Popov tábornokot telefonon felhívta Sztálin. Popov erre így emlékszik vissza: „Sztálin megkérdezte:

– Tud róla, hogy mi történik Rokosszovszkijnál?

– Elég pontos értesüléseim vannak – válaszoltam.

– Mikor tudja megindítani a saját »Kutuzovját«?

– Ahogy terveztük, hat-hét nap múlva.

– Nos, és korábban semmiképpen sem tudná elkezdeni? Mondjuk egykét nap múlva?

– Igyekszem mindent megtenni, ami erőmből telik. De kérem az ön által megállapított határidő betartását.

– Nos, hát kénytelen vagyok egyetérteni önnel. Azonnal lásson az előkészületekhez.”

1. M. Popov frontparancsnok tisztában volt a mind bonyolultabbá váló helyzettel. Az ellentámadásra alaposan fel kellett készülni. Erre tanították őt a polgárháború időszakában, valamint a Nagy Honvédő Háború napjaiban szerzett tekintélyes katonai tapasztalatai, amikor is a Sztálingrádi, majd pedig a Délnyugati Front parancsnokának helyetteseként Sztálingrádnál közvetlenül részt vett a hadműveletek megtervezésében és végrehajtásában. Egész katonai tehetségét elsősorban a front támadásának legfontosabb irányaiban működő csapásmérő csoportosítások kialakítására vetette latba.

A támadás július 12-én indult meg. A harc azonnal heves és elkeseredett jelleget öltött. Csapataink a háború folyamán először találkoztak az ellenség ilyen erős, mélyen lépcsőzött védelmével. Az orjoli kiszögelléshez a fasiszták különösen nagy reményt fűztek. Arra számítottak, hogy innét bontakoztatják majd ki a Moszkva elleni támadást, és ezt a kiszögellést „az Oroszország szíve ellen szegezett tőrnek” nevezték el. Ám e „tőrhöz” fűzött reményeik nem váltak be. Az I. H. Bagramjan tábornok parancsnoksága alatt álló 11. gárdahadsereg már július 13-án estére 25 kilométer mélyen beékelődött az ellenség védelmébe, egy hét alatt pedig 70 kilométer mélyen tört előre az ellenséges védelem mélységében, veszélyeztetve az ellenség orjoli csoportosításának fő közlekedési útjait. Az orjoli kiszögellés megtartása végett a 2. páncéloshadsereget és a 9. hadsereget Model vezérezredes kezében egyesítették, akit katonai körökben a „védelem oroszlánjának” tartottak, és aki hadparancsaiban „az utolsó emberig való kitartást” követelte. De már semmi sem tudta megtörni a szovjet csapatok erős csapásmérő csoportosításait. Július 15-én bekapcsolódtak az ellentámadásba a Központi Front csapatai is. Július 18-ra teljesen felszámolták az ellenség beékelődését a kurszki irányban, és visszaállították a korábbi helyzetet. Csakhamar ütközetbe vetettek a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának tartalékából két harckocsi- és egy összfegyvernemi hadsereget. A szovjet csapatok áttörték az ellenség védelmét, és visszavonulásra kényszerítették a németeket. A támadó magasabbegységeknek roppant nagy segítséget nyújtott a légierő, amely szilárdan kezében tartotta a légi uralmat.

A vörös csillagos szovjet repülőgépek sorában ott volt A. P. Mareszjev főhadnagy vadászgépe. Még 1942 telén lelőtték egyik csatában. A sebesült pilóta 18 napon át a földön kúszva jutott el az ellenség mögöttes területén át saját csapataihoz. Az orvosok amputálták mindkét megfagyott lábfejét. Úgy látszott, soha többé nem repülhet. Ámde a kommunista Mareszjev visszatért alakulatához, és most már Kurszknál verte az ellenséget. Három ellenséges repülőgépet lőtt le. A bátor repülőt a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

Ezekben a forró napokban ott harcoltak Oroszország egén a „Normandia” nevű francia repülőkötelék pilótái is. A franciák már az első harcokban merész, technikailag jól képzett harcosoknak bizonyultak, és megérdemelt tekintélyt vívtak ki maguknak a szovjet pilóták körében.

A júliusi-augusztusi harcokban 14 vadászgép Jean Louis Tuillan őrnagy parancsnoksága alatt 33 fasiszta repülőgépet lőtt le, de a francia repülőkötelék is veszteségeket szenvedett. A légi harcokban életét vesztette Jean Louis Tuillan őrnagy, a kötelék első parancsnoka, Albert Litolfe kapitány, a helyettese, továbbá Noel Castelin, Andrien Bernavon és Firmine Vermay hadnagy. Harcostársaikat mélyen megrendítette Franciaország bátor, szabadságszerető fiainak elvesztése. Emléküket, amint a többi francia hazafi emlékét is, mindörökre megőrzik szívükben a szovjet emberek.

A Nyugati Front, a Brjanszki Front és a Központi Front csapatai, miután az orjoli kiszögellés egész íve mentén áttörték a német védelmet, Orjolra irányították csapásaikat.

A kurszki kiszögellés északi és déli arcvonalszakaszán indított német fasiszta támadás összeomlása és rögtön utána a szovjet csapatok egyre erősödő csapásai az orjoli irányban fejvesztettséget okoztak a fasiszta Németország politikai és katonai köreiben.

1943. július 19-én az Észak-Olaszországi Feltrében tanácskozást tartottak, amelyen Hitler és Mussolini is részt vett. Az olasz haderő főparancsnoka, Ambrosio marsall ezen a tanácskozáson megkérdezte a német főparancsnokság vezérkari főnökét, Keitel vezértábornagyot, hogy mi történik az orosz arcvonalon. Keitel semmit sem tudott mondani azon kívül, hogy a német hadsereg kifárasztja az oroszokat. „Ez – jegyezte meg Ambrosio – nem aktív program, hanem a kezdeményezés feladása a hadműveletekben. A tengely országait lényegében ostromgyűrűbe fogták; ki kell törni belőle. Milyen kilátásaik vannak arra, hogy ez megtörténjen?” Kilátások pedig nem voltak, és Keitel kitért a válasz elől. Hitlernek sem volt határozott terve a győzelem kivívására.

És valóban, a hitlerista hadvezetés kilátásai a legsötétebbek voltak. A Brjanszki Front magasabbegységei már augusztus 5-én betörtek Orjolba. Elsőként a P. T. Mihalicin ezredes vezette 5. lövészhadosztály, I. V. Pancsuk tábornok 129. lövészhadosztálya, A. F. Kusztov ezredes 380. lövészhadosztálya, valamint a B. V. Sulgin ezredes parancsnoksága alatt álló 17. gárda harckocsidandár bocsátkozott utcai harcokba. Valamennyiük alakulata elnyerte a kitüntető „Orjoli” elnevezést.

Az ellenség szétvert és demoralizált magasabbegységeit üldözve, a három front csapatai augusztus 18-ra teljesen felszámolták a hitlerista csapatok orjoli kiszögellését. Az ellenfél mintegy tizenöt hadosztályát vesztette el. A szovjet hadvezetés gondosan kimunkált „Kutuzov” terve sikeresen megvalósult.

A védelmi ütközet után a kurszki kiszögellés déli arcvonalszakaszán a helyzet kedvezően alakult a szovjet csapatok számára. A „Rumjancev” fedőnevű tervnek megfelelően a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front csapatainak arcból kellett csapást mérniük csatlakozó szárnyaikkal Bogoduhov, Valki, Novaja Vodolaga általános irányban, s kettévágva az ellenség belgorod-harkovi csoportosítását, birtokba kellett venniük Harkovot. Úgy tervezték, hogy a városért folyó harcokba bevetik a Délnyugati Front erőinek egy részét is.

Augusztus 3-án, gondos előkészítés után, a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front csapatai ellentámadásba mentek át. Már az első nap nagy sikert hozott: áttörték az ellenséges védelmet. A szovjet hadvezetés, hogy továbbfejlessze a front csapásmérő csoportosításának támadását, a támadó hadosztályok nyomában elindította az 1. és az 5. gárda harckocsihadsereg előrevetett osztagait, majd főerőiket. A nap végére a csapatok 30-35 kilométert törtek előre.

A Sztyeppei Front csapatai a támadást folytatva Belgorod felé nyomultak, és augusztus 5-én behatoltak a városba. A hitlerista hadvezetés minden próbálkozása, hogy megszilárdítsa csoportosítását, sikertelen maradt. A városért folyó harcokban a szovjet katonák megint az elszántság és a bátorság kimagasló példáit mutatták. Elsőként az M. P. Szerjugin ezredes vezette 89. gárda lövészhadosztály és A. F. Vasziljev ezredes 305. lövészhadosztálya nyomult be a városba. Mindkét hadosztály elnyerte a „Belgorodi” elnevezést.

Augusztus 5-én este a szovjet főváros egén a színes rakéták ezrei fénylettek fel: a háború alatt első ízben hatalmas tüzérségi díszsortűz dördült el a felszabadított Orjol és Belgorod tiszteletére. A győzelmet köszöntő első díszlövések voltak ezek. Ettől az időtől kezdve a moszkvai díszsortüzek, amelyek a szovjet hadsereg győzelmeiről adtak hírt, dicső hagyománnyá váltak.

Orjol és Belgorod felszabadításának nemcsak katonai, hanem nagy politikai jelentősége is volt. Széles körű visszhangot keltett világszerte.

A londoni rádió augusztus 7-én bejelentette: „Olyan vereség, mint amilyet Orjol és Belgorod alatt szenvedtek el, nem érte a németeket 1918-ban sem. Nemzedékek fognak emlékezni rá, hogyan mért a Vörös Hadsereg súlyos csapást a németekre, tanújelét adva ezzel hősiességének és hozzáértésének.”

A harcok harmadik napján a Voronyezsi Front és a Sztyeppei Front csapatai az ellenség harkovi csoportosítását teljes szétzúzással fenyegették. Harkov elvesztésétől félve és attól tartva, hogy délnyugatról bekerítik egész csoportosítását, a hitlerista hadvezetés a Voronyezsi Front övezetében ütközetbe vetette hadműveleti tartalékait, a Donyec-medencéből előrevont páncélos- és gyalogoshadosztályokat. Az ellenség Harkov térségében és a Sztyeppei Front övezetében is megerősítette csapatait.

A Voronyezsi Front csapatai széles arcvonalszakaszon fejlesztették ki támadásukat. Augusztus 22-én éjjel a legfelsőbb főparancsnok direktívát küldött a Voronyezsi Front parancsnokának, N. F. Vatutyinnak, amely egyebek közt ezt mondja: „Az a törekvés, hogy mindenütt támadjunk és minél nagyobb területet foglaljunk el a siker megszilárdítása nélkül … a mindenáron való támadás jellegét ölti. Az ilyen támadás az erők és eszközök szétforgácsolásához vezet, és lehetővé teszi az ellenfélnek, hogy csapásokat mérjen a messze előrenyomult, szárnyát védtelenül hagyott csoportosításaink oldalába és hátába, és részenként verje meg őket.”

A frontparancsnokság megszívlelte Sztálin utasítását: fő figyelmét az ellenség ahtirkai csoportosításának szétzúzására fordította.

Az ellenség próbálkozásai, hogy Bogoduhov és Ahtirka körzetében erős ellencsapásokkal feltartóztassa csapataink támadását, nem jártak eredménnyel. A szovjet magasabbegységek Harkov felé törtek előre. Annak megakadályozására, hogy az ellenség kivonhassa csapatait a városból, a frontparancsnok parancsot adott Harkov éjszakai megrohamozására. Egész éjjel folyt a harc. Augusztus 23-án reggelre az ellenség által meggyötört város a szovjet csapatok birtokában volt.

A várost védő csoportosítás egy részét megsemmisítették, a megmaradt részek, amelyeket a szovjet csapatok üldözőbe vették, pánikszerűen délnyugatnak futottak. A „Rumjancev”-terv sikerrel megvalósult. És a fővárosban, Moszkvában, újra eldördült az ünnepi sortűz a Harkovot felszabadító szovjet katonák tiszteletére. Hősiességükért és bátorságukért a Sztyeppei Front tíz hadosztálya magas katonai kitüntetést kapott: elnyerte a „Harkovi” nevet. Harkov felszabadításával befejeződött a szovjet hadsereg kurszki ellentámadása.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

A szovjet haderő életre hívásának alapját a szovjet kormány 1918. január 15-i (28-i) dekrétuma („A Munkás Paraszt Vörös Hadsereg megszervezéséről.”) vetette meg. Csak a dolgozóknak jutott osztályrészül az a megtisztelő jog és kötelesség, hogy fegyverrel védjék a proletárdiktatúra államát az imperialista intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal szemben. Annak a hadseregnek, amelyre a szocialista haza rábízza Október vívmányainak védelmét, osztályhadseregnek kell lennie — szögezte le a dekrétum.

Eleinte a Vörös Hadsereg úgy alakult, hogy a legöntudatosabb munkások és dolgozó parasztok önként léptek soraiba. Az önkéntes haderő azonban nem volt és nem is lehetett tömegméretű. A szovjet állam fegyveres erői (a Vörös Hadsereg, a Vörös Gárda megmaradt osztagai és a partizánosztagok) 1918 nyarán csupán mintegy 450 000 főt számláltak. A Vörös Hadsereg első, önkéntes alakulatait a harcosok rendkívüli szilárdsága, kiváló harci szelleme és forradalmi öntudata jellemezte. De ezek a tulajdonságok nem pótolhatták azt a hiányosságot, hogy a hadsereg kis létszámú, rosszul szervezett, vezetése pedig többnyire decentralizált volt. Az egyes alakulatok nemegyszer elszigetelten működtek, és nem mindig vetették alá magukat feljebbvalóik parancsainak. Nem volt jól működő utánpótlási rendszer, sem zökkenőmentesen megszervezett ellátás. Ezért az önkéntes Vörös Hadsereg nem tudott volna sokáig ellenállni a reguláris, jól kiképzett és állig felfegyverzett intervenciós és fehérgárdista seregeknek.

A polgárháború első csatáiban az önkéntes alakulatok mégis több erőteljes csapást mértek az ellenségre. Önfeláldozó harcukkal jelentős ellenséges erőt kötöttek le, s az ő érdemük, hogy a szovjetköztársaság időt nyerhetett a reguláris hadsereg megteremtéséhez.

Az intervenciósok és a fehérgárdisták szakadatlan támadása közepette nem volt könnyű az elszigetelt osztagokból erős, harcképes hadsereget teremteni. De a párt és a kormány, Leninnel az élén, bámulatosan rövid idő alatt megbirkózott ezzel a nehéz feladattal. A polgárháború harcainak tüzében a tegnapi kovácsok, bányászok, lakatosok, földművelők tehetséges katonai szervezőkké, parancsnokokká, katonai biztosokká, vöröskatonákká, a szocialista haza megbízható védelmezőivé edződtek.

A párt és a kormány már 1918 áprilisában megkezdte az előkészületeket arra, hogy az önkéntes hadsereg szervezéséről áttérjen a dolgozók hadkötelezettsége révén kiegészülő reguláris Vörös Hadsereg kiépítésére. E célból bevezette az általános katonai kiképzést, s a parancsnokok választhatóságát új rendszerrel, a parancsnokok kinevezésével helyettesítette; meghatározta a katonai szolgálat időtartamát és feltételeit, s meghonosította a katonai eskütételt. Helyi katonai biztosságok alakultak, s a központi katonai irányító szerveket is megerősítették.

1918. május 29-én az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság kiadta első dekrétumát a katonai behívásokról. Vonatkozott ez a központi iparvidékekre és azokra a kormányzóságokra, ahol különösen feszült helyzet alakult ki. A dekrétum alapján a Népbiztosok Tanácsa júniusban elrendelte a dolgozók mozgósítását Moszkvában, Petrográdban, valamint a Volga menti, az uráli és a nyugat-szibériai katonai körzet több járásában. 1918 tavaszán tehát megkezdődött a tömegméretű reguláris Vörös Hadsereg szervezése a hadkötelezettség alapján.

Az első mozgósítások azt mutatták, hogy a dolgozó tömegek szívügyüknek tekintik a szocialista haza védelmét, s elsőrendű kötelességüknek tartják a szolgálatot a Vörös Hadseregben. Különösen érezhető volt ez a nagy ipari központokban. A munkások zárt rendben vörös zászlókkal, forradalmi dalokat énekelve vonultak a kiegészítő parancsnokságokra. 1918 nyarán és őszén a mozgósítással több mint 800 000 ember lépett be a Vörös Hadseregbe, s a hadsereg létszáma hamarosan elérte az egymilliót.

A július elején lezajlott V. szovjetkongresszus jóváhagyta a pártnak és a kormánynak a honvédelem megszervezése és a reguláris Vörös Hadsereg megteremtése céljából végzett tevékenységét.

A kongresszus elfogadta az első szovjet alkotmányt, amely törvényerőre emelte a szocialista forradalom vívmányait. Az alkotmányban testet öltöttek az államberendezés lenini elvei, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetsége, a nemzetiségek teljes egyenjogúsága. Az alkotmány megerősítette a munkások és a dolgozó parasztok hatalmának szilárd alapjait. A történelem még nem ismert ilyen demokratikus alkotmányt. „Amit a szovjet alkotmány nyújt — mondotta Lenin —, azt más állam 200 év alatt sem volt képes nyújtani.”⁸ Lenin Művei. 30. köt. 520. old.*

Az 1918-as alkotmány leszögezte, hogy a szocialista haza védelme a szovjetköztársaság minden állampolgárának kötelessége, meghatározta, hogy az állampolgárok általános hadkötelezettsége 18 éves kortól 40 éves korig terjed, s emellett hangsúlyozta a Vörös Hadsereg osztályjellegét.

Az V. szovjetkongresszus ünnepélyesen kimondta: minden dolgozónak kötelessége, hogy a szovjetköztársaság hívó szavára a köztársaság védelmére keljen a külső és a belső ellenséggel szemben. A kongresszus jóváhagyta a reguláris Vörös Hadsereg szervezésére való áttérést, és úgy döntött, hogy a legrövidebb időn belül mozgósítani kell több korosztályt az ország egész területén.

A szovjetkongresszus nyomatékosan hangsúlyozta, menynyire fontos a hadseregben a forradalmi harci fegyelem. „A munkás-paraszt Vörös Hadseregnek — így szól a kongresszusi határozat — forradalmi vasfegyelmen kell alapulnia. Az az állampolgár, aki fegyvert kapott a szovjethatalomtól a dolgozó tömegek érdekeinek megvédésére, köteles feltétel nélkül alávetni magát a szovjethatalom által kinevezett parancsnokok követelményeinek és parancsainak.” A hadügyi népbiztosságnak feladatává tették, hogy felelősségre vonja azokat a katonai biztosokat és parancsnokokat, akik megtűrik a kötelességmulasztást.

A kongresszus jóváhagyta a helyi katonai közigazgatási szervek — a körzeti, a kormányzósági és a járási katonai biztosságok — létrehozását célzó kormányintézkedéseket, s hangsúlyozta, hogy következetesen alkalmazni kell a katonai közigazgatásban a centralizmus elvét, amelynek értelmében az alsóbb szervek feltétel nélkül alá vannak rendelve a felsőbb szerveknek.

A kongresszus felhívta a szakszervezeteket, az üzemi bizottságokat és a többi társadalmi szervezetet, hogy minden erővel támogassák a katonai hatóságokat a munkások és a dolgozó parasztok kötelező katonai kiképzésében.

Az V. szovjetkongresszus határozatai jelentősen hozzájárultak a hadseregszervezés feladatainak gyakorlati megoldásához.

Az új típusú hadsereg megalakításához a szovjethatalomnak új parancsnoki kádereket is ki kellett képeznie a munkások és a dolgozó parasztok közül. Sürgős szükség volt olyan parancsnokokra, akik hűek a szocialista forradalomhoz, és képesek arra, hogy az intervenciós és a fehérgárdista csapatok elleni harc élére álljanak. Erre a célra a szovjethatalomnak akkor még nem sok proletárkáder állt rendelkezésére. A meglevő parancsnokok főként olyan munkások voltak, akik még az 1905-ös harci osztagok kötelékében, majd az 1917—1918-as vörösgárdista osztagokban szereztek katonai ismereteket és hadvezetési tapasztalatot. Ezek a parancsnokok a barikádokon, a forradalmak tüzében estek át a tűzkeresztségen. Ők voltak a legértékesebb parancsnoki káderek, legfőképpen rájuk nehezedett a Vörös Hadsereg megteremtésének és vezetésének terhe.

Bizonyos számú egység- és alegységparancsnokot a szovjet-köztársaság átvett a régi hadseregből is. Ezek többnyire olyan katonák voltak, akik az Októberi Forradalom előkészítése és végrehajtása során a katona-bizottságok tagjaként tettek szert forradalmi harci tapasztalatokra. Ők is értékes parancsnokok voltak a Vörös Hadsereg számára.

Ámde ezek a káderek kevesen voltak ahhoz, hogy kielégítsek a napról napra növekvő szükségleteket. Ezért már 1918 elején megkezdődött az új, munkás- és dolgozó paraszt származású vörösparancsnokok kiképzése. Lenin javaslatára a kormány úgy döntött, hogy kiépíti a parancsnoki tanfolyamok széles hálózatát. Szakadatlanul nőtt a katonai tanintézetek száma: 1918 márciusában 13, az év végén 63 ilyen tanintézet működött.

A párt és a kormány egyidejűleg elhatározta, hogy a Vörös Hadsereg szervezésébe katonai szakértőket von be a régi hadsereg tisztjei és tábornokai közül. Ezek az emberek olyan katonai ismeretekkel rendelkeztek, amelyek nélkül sem a Vörös Hadsereg kiépítése, sem hadműveleteinek irányítása nem volt lehetséges. A hadseregben és a dolgozók általános katonai kiképzésénél rengeteg oktatóra volt szükség. Ők is csak a régi katonai szakértők közül kerülhettek ki.

A régi hadsereg parancsnoki kara túlnyomó részben a kizsákmányoló osztályok tagjaiból, földbirtokosokból és a burzsoáziából állt. Ezért sok tábornok és tiszt dühödt ellensége volt a szovjethatalomnak, s az ilyenek rendszerint csatlakoztak a fehérgárdista táborhoz. A régi tisztikarnak csupán bizonyos hányada volt haladó szellemű, és állt viszonylag közel a néphez, a katonatömegekhez. Ezek a tisztek — akiknek zöme az értelmiség és a kispolgárság köréből származott — hamarosan a proletárforradalom mellé álltak. A tisztikar hangulatában végbemenő fordulat különösen megmutatkozott 1918 elején, amikor a német imperializmus hitszegően megtámadta a szovjetköztársaságot. A támadás hírére a még kialakulóban levő szovjetrendszerrel szembeni bizalmatlanságot háttérbe szorította a haza becsületének és függetlenségének megvédését sugalló hazafias fellángolás. Sok tiszt győződött meg akkoriban saját szemével arról, hogy a szovjethatalom nagy néptömegek támogatását élvezi, és képes harcba vezetni ezeket a tömegeket a német veszedelem ellen, s a bolsevikok nem „Németország ügynökei”, miként a burzsoázia állította, hanem igazi hazafiak. Ezt megértve, a régi hadsereg katonai szakértőinek és volt tisztjeinek legjobbjai önként léptek a Vörös Hadsereg soraiba. A hadsereg szervezésének első napjaiban mintegy 8000 volt tiszt és katonai szakértő jelentkezett szolgálattételre. S további tízezreket hívtak be a mozgósítás során.

A párt bölcsen felhasználta a régi hadsereg katonai szakértőinek és tisztjeinek ismereteit és tapasztalatait a szovjetország védelmének megerősítése és az erős Vörös Hadsereg megteremtése érdekében. Ennek igen nagy jelentősége volt a szovjet állam fegyveres erőinek kiépítése szempontjából. A régi hadsereg több katonai szakértője — így például V. M. Altfater, M. D. Boncs-Brujevics, D. M. Karbisev, A. P. Nyikolajev, Sz. Sz. Kamenyev, B. M. Saposnyikov — becsülettel szolgált a Vörös Hadseregben, és jelentősen hozzájárult győzelmeihez.

A burzsoá katonai szakértők ismereteinek és tapasztalatainak felhasználásához elengedhetetlenül szükséges feltétel volt a katonai biztosoknak és a hadsereg pártszervezeteinek ellenőrző munkája. Csakis így vehették elejét annak, hogy nemegy katonai szakértő, aki kedve ellenére lépett a Vörös Hadseregbe és titokban a szovjethatalom megsemmisülését kívánta, árulást kövessen el. Tetejébe még a burzsoá ideológia szellemében nevelt volt tisztek és tábornokok nehezen is igazodtak el az új helyzetben, nem tudták megérteni és értékelni a Vörös Hadsereg történelmi hivatását, s nem mindig volt meg bennük a képesség az új harci formák és módszerek alkalmazására, azoknak a lehetőségeknek a kihasználására, amelyek az új forradalmi hadsereg természetében rejlettek. A vöröskatonák sokszor nem bíztak a katonai szakértőkben és nem mindig vetették alá magukat parancsaiknak. Ezért volt szükség a katonai szakértők mellett egy bolsevik katonai biztosra, aki ellenőrizte, irányította és szükség esetén tekintélyével támogatta a katonai szakértőt.

A katonai biztosok a szovjet kormány és a kommunista párt közvetlen képviselői voltak a Vörös Hadseregben.

Sok esetben már az első osztagok megalakulásakor kinevezték a biztosokat is az elvhű kommunisták közül. 1918 tavaszán a katonai biztosok intézményét bevezették a hadsereg valamennyi kötelékénél, a törzseknél, a hivatalokban és a katonai tanintézetekben. Ugyanakkor alakult meg az intézmény központi szerve, a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodája. A katonai biztosok intézményét az V. szovjetkongresszus a Vörös Hadsereg szervezéséről szóló, 1918. július 10-i határozatával törvénybe iktatta. „A katonai biztosok — így szólt a kongresszusi határozat — a Vörös Hadsereg és az egész munkás-paraszt rendszer szoros és megbonthatatlan belső kapcsolatának őrei.”⁹ Az országos szovjetkongresszusok rendeletei és határozatai. Moszkva 1935. 75. old. (oroszul).* A kongresszus hangsúlyozta, hogy a szovjethatalom „a katonai biztosok kezébe teszi le a hadsereg sorsát”. Ezért ezt a magas tisztséget „csak feddhetetlen forradalmárok, a proletariátus és a falusi szegények ügyének szilárd harcosai tölthetik be”¹⁰. Ugyanott.*

A katonai biztosok (rendszerint a munkásosztály legjobbjai, régi párttagok, kipróbált pártkáderek) a katonai egységek és intézmények személyi állományának politikai vezetői, nevelői és szervezői voltak. Politikailag felvilágosították a vöröskatonák tömegeit, példájukkal és önzetlen forradalmiságukkal egybeforrasztották, hőstettekre lelkesítették őket, erősítették a katonai fegyelmet.

A katonai biztosok tevékenységükben mindenekelőtt a csapatok kommunista sejtjeire támaszkodtak. Segítségükkel végezték a politikai nevelő munkát, növelték a hadsereg sorainak egységét, meghiúsították, illetve megelőzték a katonai szakértők árulását, támogatták a forradalomhoz hű parancsnokok hatalmát és tekintélyét. A katonai biztosok viselték a Vörös Hadsereg szervezésének legfőbb terhét, óriási szerepet töltöttek be a forradalom fegyveres erőinek megteremtésében.

Annak a halálos veszélynek láttán, amellyel a legerősebb tőkés hatalmak és az oroszországi burzsoá-földesúri ellenforradalom támadása a szovjetköztársaságot fenyegette, a kommunista párt és a szovjet kormány többfrontos harc közepette, megszámlálhatatlan nehézség leküzdésével megalkotta a munkások és a parasztok hadseregét, a világ első szocialista államának haderejét. S az erős és veszedelmes ellenséggel vívott harcban ez a hadsereg beváltotta a párt és a nép által hozzá fűzött reményeket. Lenin így értékelte a Vörös Hadsereget:

„A Vörös Hadsereg erős, mert tudatosan és egy emberként indul harcba a parasztok földjéért, a munkások és parasztok hatalmáért, a szovjethatalomért.

A Vörös Hadsereg legyőzhetetlen, mert egyesítette a dolgozó parasztok millióit a munkásokkal, akik most megtanultak harcolni, megtanulták a bajtársi fegyelmet, nem csüggednek, megedződnek a kis vereségek után, s egyre bátrabban és bátrabban szállnak szembe az ellenséggel, mert tudják, hogy közel van annak teljes veresége.”¹¹ Lenin Művei. 29. köt. 244. old.*

1918 nyarán a szovjetország dolgozó népe örömmel fogadta a Vörös Hadsereg első győzelmeiről szóló híreket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A fasiszta „citadella” összeomlása

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A kurszki kiszögelésben

A fasiszta „citadella” összeomlása

Csapataink egész június folyamán az ellenség csapásainak visszaverésére készültek fel. A felderítők az ellenséget tanulmányozták. Az előretolt figyelőpontokról a távcsövek, a szögtávcsövek, a periszkópok sokasága szegeződött a hitlerista védelem peremvonalára. A hangmérőállomások bemérték a belövő lövegek tüzét. A törzsek alaposan átgondolt munkájának és a felderítők bátor vállalkozásainak eredményeképpen sikerült megállapítani, hogy az ellenségnek csakhamar meg kell indítania támadását.

Június végén Sztálin megbízta A. M. Vaszilevszkijt, hogy mindent vessen latba a Voronyezsi Front csapatainak felkészítése érdekében, Zsukovnak pedig meghagyta, hogy hangolja egybe a Központi, a Brjanszki és a Nyugati Front tevékenységét az orjoli irányban.

A német hadvezetés ezalatt nagy tanácskozásra készült. A kelet-poroszországi hitlerista főhadiszállásra berendelték a seregtestek főnökeit, a szárazföldi csapatok hadtestparancsnokait és a repülőerők parancsnokait, mindazokat, akiknek részt kellett venniük a „Citadella” hadműveletben. A július 1-én megtartott tanácskozáson Hitler közölte végső döntését: eszerint a „Citadella” hadműveletet július 5-én indítják meg. A tanácskozás után hamar kiadott parancsában Hitler a következő szavakkal fordul a parancsnokokhoz:

„A vereségnek, amelyet Oroszország e támadás következtében elszenved, a legközelebbi időben ki kell ragadnia a kezdeményezést a szovjet vezetés kezéből, ha ugyan döntő hatással nem lesz az események egész további alakulására.”

A szovjet hadsereg vezérkarához beérkezett felderítési adatok szerint az ellenség aktív tevékenységre készült fel.

Július 2-án 2 óra 15 perckor A. I. Antonov tábornok jelentette Sztálinnak: a vezérkarban elkészítették a csapatokhoz küldendő figyelmeztetést, hogy a hitleristák a július 3-a és 6-a közti időben megindíthatják az arcvonalon a támadást, és hogy fokozni kell a felderítést és az ellenség figyelését, készen kell állni az ellenség várható csapásának visszaverésére. Sztálin jóváhagyta ennek az okmánynak a szövegét.

A hitleristák támadása 5 óra 30 perckor indult meg egyidejűleg az Orjol-

Kurszk és a Belgorod-Kurszk irányokban. Kibontakozott a hatalmas kurszki csata, a második világháború egyik legnagyobb ütközete.

Ámde nem úgy indult meg, ahogy a fasiszta vezetés szerette volna. Az ellenségnek nem sikerült meglepnie a szovjet csapatokat. Július 5-én az utóbbiak már 2 óra 20 perckor megkezdték a tüzérségi ellenelőkészítést. A lövegek százai okádták az orkánszerű tüzet a rohamra készülő ellenség állásaira. A szovjet repülők az ellenség repülőtereit bombázták. A tüzérség és a repülők csapása erős erkölcsi hatással volt a hitlerista csapatokra. Nyilvánvaló lett, hogy a rejtett és meglepő támadással kapcsolatos elgondolás kudarcot vallott. Az ellenség másfél-kétórás késéssel indította meg a támadást.

Az orjoli-kurszki irányban mért főcsapás a Központi Front övezetében a 13. hadsereg csapatait, a 48. hadsereg balszárnyát és a 70. hadsereg jobbszárnyát érte. Ezeket a hadseregeket N. P. Puhov, P. L. Romanyenko és I. V. Galanyin tábornokok vezették. Ezen a szakaszon a hitleristák egyidejűleg a „Közép” hadseregcsoport öt gyalogos- és három páncéloshadosztályát vetették be hatalmas repülőerők támogatásával. Az ellenség egyszerre mintegy 500 harckocsit vetett harcba, köztük „Tigriseket” és „Párducokat”, valamint „Ferdinánd” rohamlövegeket.

Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen hatalmas acéláradattal szemben valami életben marad. Az ég elsötétedett a füsttől és a portól. A robbanó lövedékek és aknák maró füstje elvakította a szemet. A lövegek és aknavetők éktelen dörgésétől, csattogásától megsüketültek a katonák, de példátlan hősiességgel verekedtek. Jelmondatuk lett: „Egyetlen lépést se hátra, halálig kitartani!” A szovjet lövegek, páncéltörő fegyverek, beásott harckocsik és rohamlövegek ontották a tüzet a német harckocsikra, a repülők csapásokat mértek rájuk, felrobbantak az aknákon. Az ellenséges gyalogság elszakadt a harckocsiktól, sorait a tüzérségi, az aknavető- és a géppuskatűz ritkította, vagy a lövészárkokban folyó közelharcban semmisült meg. A hitlerista repülőket repülőgépeink és légvédelmi tüzérségünk pusztította.

Tömegesen tűntek ki hősiességükkel V. N. Dzsandzsgava ezredes 15. lövészhadosztályának, A. B. Barinov tábornok 81. lövészhadosztályának és M. A. Jensin tábornok 307. lövészhadosztályának katonái, A. G. Rogyin tábornok 2. harckocsihadseregének harckocsizói, M. F. Joffe ezredes 1. gárda utászdandárának aknászai, Sz. I. Rugyenko tábornok 16. légi hadseregének repülői és mások.

Az ellenfélnek az a szándéka, hogy páncélos ékekkel töri át a védelmünket, teljesen kudarcot vallott. A „Közép” hadseregcsoport északról támadó csapásmérő csoportosítását a Központi Front csapatai elvéreztették és megállították. A hitleristák mindössze 10-12 km mélyen tudtak beékelődni a védelembe.

Nem koronázta siker az ellenség támadását a belgorod-kurszki irányban sem. Itt a támadás első napján a „Dél” hadseregcsoport öt gyalogos-, nyolc páncélos- és egy gépesített hadosztályát vetették ütközetbe.

Az ellenség főcsapásának irányában már az első napon a „Halálfejes”, az „Adolf Hitler”, a „Reich” és a „Wiking” nevű válogatott SS-hadosztályok mintegy 700 harckocsija vett részt az ütközetben. Az ellenséges magasabbegységek támadását erős repülőkötelékek támogatták.

Az ellenség fő erőfeszítéseit az obojanyi irányba összpontosította, amely a Kurszkhoz vezető legrövidebb utat jelentette. A főcsapást a 6. és 7. gárdahadsereg, valamint az 1. harckocsihadsereg magasabbegységei fogadták, amelyeket I. M. Csisztyakov, M. Sz. Sumilov, M. E. Katukov tábornokok vezettek. Az ellenség repülőivel vívott légi harcokban Sz. A. Kraszovszkij tábornok 2. légi hadseregének repülői vettek részt.

A szovjet katonák példátlan állhatatossággal védték állásaikat. A tömeges hősiesség nagyszerű példáit mutatta az I. M. Nyekraszov és az A. I. Bakszov ezredesek vezette 52. és 67. gárda lövészhadosztályok személyi állománya, az A. Sz. Burgyejnij és A. G. Kravcsenko tábornokok parancsnoksága alatt álló 2. és 5. gárda harckocsihadtestek harckocsizói. Az Obojanyba vezető utakon roppant méretű harckocsiütközet bontakozott ki.

Heves harcok bontakoztak ki nemcsak a földön, hanem a levegőben is. Július 6-án halált megvető hőstettet vitt végbe A. K. Gorovec gárdahadnagy, a 8. gárda vadászhadosztály repülője. Amikor egymagában szembekerült az ellenséges repülőgépek egyik nagy kötelékével, bátor elhatározásra jutott: megtámadta őket. Már az első rácsapáskor lelőtte a vezérgépet. Az ellenség hét repülőgépét semmisítette meg, amikor azok kezdtek szétbontakozni, majd még egy gépet lelőtt. A harc hevében nem vette észre, hogy felülről négy német vadászgép közeledik feléje. Az erőviszonyok egyenlőtlenek voltak, a szovjet hazafi életét vesztette. Gorovec hadnagy a világ egyetlen olyan repülője volt, aki egyetlen harcban kilenc ellenséges repülőgépet lőtt le. Halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

Mindörökre halhatatlanná tette nevét a hazáért vívott harcokban A. A. Gyerevjanko gárdaalhadnagy, komszomolista, a 15. gárda lövészhadosztály 47. gárda lövészezrede páncéltörőágyús szakaszának parancsnoka. Még a harcok előtt levelet írt édesanyjának. „Édesanyám! Mihamar fellángol a harc – írta Jevdokina Szilovnának a fia. – Itt vannak közel, a folyón túl. Te félsz, hogy elveszted a fiadat. De vajon én meghalni készülök-e? Nem. Huszonkét éves vagyok, élni szeretnék. Ó, mennyire szeretnék élni, Édesanyám. De az ellenségünk gonosz, a háború kegyetlen, a golyó nem válogat. Élethalálharcot kell vívni. Lehet, hogy életemet kell áldoznom a harcban, de egyet tudj meg, Édesanyám: csakis hősként halhatok meg.”

A komszomolista hű maradt fogadalmához. Július 10-én a páncéltörőszakasz Gyerevjanko parancsnoksága alatt a 4. lövészszázad állományában Belgorodtól keletre harcolt. Az ellenség támadásba ment át, egyszerre 42 harckocsit vetett harcba, melyek közül 15 a páncéltörő tüzérek állása felé tört. Az egyenlőtlen harcban Gyerevjanko rövid idő alatt három „Tigris” harckocsit lőtt ki. Néhány perc múlva még tizenkét harckocsi vetette magát a lövegre. Gyerevjanko felkiáltott: „Oroszok vagyunk, mi nem hátrálunk!” – és még egy harckocsit kilőtt. De már nem volt ideje újratölteni a löveget, az ellenséges harckocsi lánctalpai eltaposták a szovjet hazafit. Csakhamar erősítés érkezett, a terepszakaszt sikerült megtartani. A bátor tüzérnek a Szovjetunió Hőse címet adományozták.

Óriási veszteségek árán a hitlerista csapatoknak július 10-ére sikerült 35 kilométert előrenyomulniuk, de Obojanyt nem tudták elfoglalni. Támadásuk kifulladt.

Heinrici egykori hitlerista tábornok e napok eseményeiről írva megjegyzi: „Mindkét hadseregcsoportban egyszerre érződött a vállalkozás minden nehézsége. A szovjet csapatok mélyen lépcsőzött állásrendszere miatt támadó csapatainknak a vártnál lassabban sikerült csak előnyomulniuk … Az aknamezőkön és a természetes akadályokon fennakadó támadó harckocsik jó célt nyújtottak az erős orosz védelem számára. A túl nehéz harckocsik képtelenek voltak úgy kihasználni ütőerejüket, mint feltételeztük.”

A hatalmas veszteségek ellenére a hitlerista hadvezetés a tartalékokból és a második lépcsőkből újabb és újabb erőket vetett az ütközetbe. Július 10-én parancs érkezett Hitler főhadiszállásáról: „A »Citadella« hadműveletet folytatni kell.” Ez éppen azon a napon történt, amikor az angol-amerikai csapatok partra szálltak Olaszországban. Ez a tény leleplezi a nyugati irodalomban fellelhető ama nézetet, mely szerint Hitler az olaszországi katonai események miatt mondott le a „Citadella” hadművelet folytatásáról.

Elveszítve minden reményét, hogy az obojanyi irányban előretörhet Kurszk felé, a német hadvezetés, acélöklöt képezve a válogatott SS harckocsihadosztályokból, Prohorovkán keresztül bekerítő manőverbe kezdett, hogy délkelet felől mérjen csapást Kurszkra. A szovjet parancsnokság újra felismerte a hitleristák elgondolását, és úgy döntött, hogy ellencsapást mér az ellenség beékelődött csoportosítására. Az ez irányban tevékenykedő csapatainkat hadászati tartalékokkal erősítették meg, éspedig a P. A. Rotmisztrov tábornok parancsnoksága alatt álló 5. gárda harckocsihadsereggel és az A. Sz. Zsadov tábornok vezette 5. gárdahadsereggel, valamint két harckocsihadtesttel.

Július 12-én reggel a széles, dimbes-dombos mezőn, az addig kevéssé ismert Prohorovka körzetében a második világháború legnagyobb páncélos ütközete folyt le, melyben mindkét részről mintegy 1200 harckocsi vett részt. Szemtanúk vallomása szerint a föld rengett a lánctalpak csörömpölésétől, a lövegek és a repülőgépek robajától. Amerre csak nézett az ember, felégett, fekete sztyeppét látott, a lövések és a robbanások fényes villanását, gomolygó füstoszlopot az égő harckocsik fölött, elkeseredett harcot fenn a levegőben. Kilométerekre terjengett a felizzott fém és a gázok szaga.

5. A. Rotmisztrov, a harckocsicsapatok főmarsallja, e példa nélkül álló ütközetről szólva megjegyzi, hogy az 5. gárda harckocsihadsereg első lépcsőjében rohamozó harckocsik a repülőgépek támogatásával teljes iramban törtek be a hitlerista csapatok harcrendjébe. A harcrendek felbomlottak. A „Tigrisek” a közelharcban képtelenek voltak kihasználni fegyverzetük előnyeit, és közepes T-34-es harckocsijaink a rövid távolságon leküzdötték őket. Harckocsijaink ilyen nagy számban való megjelenése teljesen váratlanul érte a hitleristákat.

Az ütközet a földön és a levegőben folyt. Pilótáink kimagasló hozzáértésről és bátorságról tettek tanúbizonyságot a légi uralom végleges megszerzéséért vívott harcban. A kurszki ív fölötti égbolton kezdődtek az egyik legkiválóbb vadászrepülőnek, a pontos csapások mesterének, a 728-as vadászrepülő-ezred egyik századparancsnokának, A. V. Vorozsejkin századosnak a hőstettei. A harctér fölött őrjáratozva bátran rohamra vitte vadászait egy ellenséges bombázókötelék és hat vadászgép ellen. Ebben az összecsapásban az ellenség kilenc repülőgépet vesztett, melyek közül hármat maga Vorozsejkin százados lőtt le. A merész repülőt a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

A Prohorovka körzetében vívott elkeseredett harcokban mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett, de az ellenségnek nem sikerült megvalósítania szándékát.

Július 13-án az ellenség még egy kísérletet tett, hogy áttörjön Prohorovkához. A. M. Vaszilevszkij marsall, aki az egyik harckocsiegység figyelőpontján tartózkodott, július 14-én a következőket jelentette Sztálinnak: „Tegnap személyesen magam néztem végig Prohorovkától délnyugatra azt a páncélos harcot, amelyet 18. és 29. harckocsihadtestünk az ellenség több mint 200 harckocsijával vívott … Egy óra leforgása alatt a harcmezőt égő német és saját harckocsijaink borították.”

Ezek azonban az ellenség utolsó görcsös erőfeszítései voltak. A szovjet csapatok ellencsapása, amelyet Prohorovka körzetében mértek, arra kényszerítette az ellenséget, hogy végleg lemondjon a támadásról. Kénytelen volt védelemre áttérni, és a szovjet csapatok csapásai alatt csakhamar megkezdte a korábban elfoglalt terepszakaszokra való visszavonulást. Július 23-ra a Voronyezsi Front és az ütközetbe vetett Sztyeppei Front, mintegy 35 kilométert nyomulva előre, visszaállította azt a helyzetet, amelyben a szovjet csapatok július 5-e előtt voltak. A „Citadella” hadművelet hitleri terve teljes kudarcba fulladt. A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság szilárdan megragadta a hadászati kezdeményezést. Az ellenség harapófogója Kurszk térségében nem zárult össze. A hadviselő felek szerepe felcserélődött. A szovjet hadsereg ellentámadásba ment át.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

1918. május 31-én a Népbiztosok Tanácsa felszólította a munkásságot és a parasztságot, Szovjet-Oroszország valamennyi dolgozóját, hogy harcoljon minden erejével az ellenforradalom és az éhínség ellen.

A szovjethatalom bevezette az állami gabona-monopóliumot, és szívós küzdelmet folytatott az élelmiszer-spekuláció ellen. 1918 tavaszán a kommunista párt tömegével küldte falura a legöntudatosabb munkásokat. Május 21-én Lenin — a párt nevében a petrográdi munkásokhoz fordulva — ezt írta:

„Munkás elvtársak! Gondoljatok arra, hogy a forradalom válságos helyzetben van. Gondoljatok arra, hogy a forradalmat csak ti menthetitek meg; senki más.

Tízezrével kellenek nekünk válogatott, élenjáró, a szocializmushoz hű munkások, akik megvesztegethetetlenek, akik képtelenek fosztogatásra, akik acélos erővel tudnak fellépni a kulákok, spekulánsok, feketézők, korrupt és bomlasztó elemek ellen.”⁵ Lenin Művei 27. köt. 393. old.*

Petrográd, Moszkva, Ivanovo és más városok munkásainak ezrei, a munkásosztály legjobbjai indultak el falura, hogy megszervezzék az ipari központok és a Vörös Hadsereg kenyérellátását. A párt a legtapasztaltabb szervezőket irányította a gabonafrontra, köztük Badajevet, Lunacsarszkijt, Szeredát, Sztálint, Slihtert stb.

A gabonáért és a szovjethatalom megszilárdításáért vívott harcban nagy szerepük volt falun a szegényparaszt-bizottságoknak. A szegényparaszt-bizottságok 1918 júniusában létesültek a szovjet kormány külön dekrétuma alapján, és a proletárdiktatúra támaszpontjai, a proletárbefolyás fontos közvetítői voltak falun. Egyesítették a parasztság forradalmi részét, s a szovjethatalom és a párt politikájának megvilágításával sokban hozzájárultak a falusi szegények politikai aktivitásának és öntudatának növeléséhez. A bizottságok határozottan, erős kézzel féken tartották a kulákságot, meghiúsították a gabona-spekulációt, elszigetelték a kulákot a dolgozó paraszti tömegektől. Nekik köszönhető, hogy a középparasztság megszabadult a kulákbefolyástól.

A szegényparaszt-bizottságok felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a falura küldött munkásbrigádoknak a gabonakészletek összeírásában, a kulákok élelmiszerfölöslegeinek elkobzásában. E bizottságok révén, az ő segítségükkel alakult meg 1918-ban a Vörös Hadsereg számos egysége.

A szegényparaszt-bizottságok erős csapást mértek a falusi burzsoáziára. Tevékenységük nyomán mintegy 50 millió hektár kulákföld került szegény- és középparasztok kezébe. A szegényparasztság megkapta a kulákgazdaságok kisajátított mezőgazdasági felszerelésének és állatállományának jelentős részét. A szegényparaszt-bizottságok kezdeményezésére több helyen megalakultak az első kollektív gazdaságok: mezőgazdasági kommunák, artyelek és a föld együttes megművelésére létesült társulások.

A gabonáért, a szegényparasztság tömörítéséért és a kulákság elnyomásáért folytatott harc 1918-ban elválaszthatatlan része volt annak a munkának, amelyet a kommunista párt a szovjethatalom megszilárdítása és a szocialista haza védelmének megszervezése céljából végzett. S ezzel párhuzamosan a párt megoldotta ennek az időszaknak másik igen fontos és halaszthatatlan feladatát: rövid idő alatt életre hívta az ellenség visszaverésére képes regurális Vörös Hadsereget. Ugyanis 1918 elején, amikor az intervenció kibontakozott és a belső ellenforradalom akciói fokozódtak, a szovjetországnak még nem volt regurális hadserege.

A hadseregszervezés a párt és a szovjethatalom egyik legnehezebb feladata volt. A történelem folyamán először alakult hadsereg proletárállamban. Milyen legyen ez a hadsereg? Hogyan szervezzék: önkéntesekből vagy a dolgozók hadkötelezettsége alapján? Milíciaként vagy reguláris hadseregként? Honnan vegyék a parancsnoki kádereket? Ezek a kérdések még nem voltak elméletben kidolgozva, s a pártnak és a szovjet kormánynak nyomban a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a gyakorlatban mégis ki kellett építenie az ország védelmét.

A pártnak gazdag tapasztalatai voltak a forradalmi harcban és a harci erők szervezésében. E tapasztalatokra a cárizmus, a földbirtokosok és a tőkések elleni harc során tett szert. 1905—1907-ben létrejöttek a munkások harci osztagai; a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előkészítésének időszakában megalakult a Vörös Gárda. De egy szocialista állam tömegméretű hadseregének megteremtésében a pártnak nem volt tapasztalata. Az új hadsereg kiépítésénél, csakúgy, mint az államépítés és a szocialista építőmunka más területein, járatlan utakon kellett haladnia.

A szovjet fegyveres erők szervezési elveinek kidolgozásában óriási érdemei vannak Leninnek.

Marx és Engels, akik a kapitalizmus nem monopolista korszakában éltek, amikor a kapitalizmus többé-kevésbé egyenletesen, felfelé haladó vonalon fejlődött, s az egyenlőtlen fejlődés törvénye még nem hathatott teljes erővel, úgy vélekedtek, hogy a forradalom csak egy általános támadás eredményeképpen győzhet, mégpedig egyszerre valamennyi civilizált országban, vagy legalábbis azok többségében. Éppen ezért Engels arra a következtetésre jutott, hogy a szocialista forradalom győzelme után az állam elhal, s vele együtt megszűnik az állandó hadsereg is — az erőszakszervezet egyik legfontosabb szerve.

Természetesen Engels akkor még nem láthatta előre, hogy a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődése folytán lehetséges a szocializmus győzelme kezdetben csak egy egymagában vett kapitalista országban is, mint ahogy az valóban bekövetkezett. Oroszország volt 1917-ben és a következő majdnem három évtizedben az egyetlen ország, ahol győzött a szocialista forradalom és egyedül állt szemtől szembe a leghatalmasabb imperialista országokkal.

Nem adott világos választ arra a kérdésre, hogy milyen legyen a hadsereg a szocializmusban, az OSZDMP II. kongresszusán elfogadott pártprogram sem, amely azt követelte, hogy „az állandó hadsereget a nép általános felfegyverzésével” kell helyettesíteni. A pártprogramnak ez a követelése azonban a burzsoá demokratikus köztársaságra vonatkozott, a burzsoá társadalom hadseregének demokratizálását, a hadsereg és a forradalmi nép közeledését tűzte ki célul, hogy ezzel is biztosítsa a szocialista forradalomba való átmenet feltételeit.

Lenin, aki alkotóan tovább fejlesztette a marxizmust, az imperializmus és a proletárforradalmak korának új, történelmi viszonyaira alkalmazta a marxizmus sarkalatos tételeit, kidolgozta a szocialista forradalom új elméletét, kifejtette elgondolásait a proletárdiktatúra államáról és fegyveres erőiről.

Lenin a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének általa felfedezett törvényéből indult ki, amely szerint a proletárforradalom különböző időben érik meg a különböző országokban, s arra a kétségbevonhatatlan következtetésre jutott, hogy a szocializmus győzhet egy, egymagában vett országban is, sőt, a szocialista forradalom nem győzhet egyidejűleg minden országban vagy a civilizált országok többségében. Lenin előre látta, hogy a megdöntött kizsákmányoló osztályok az imperialista országokkal szövetkezve elkerülhetetlenül megkísérlik majd a szocialista állam megsemmisítését. A proletárdiktatúra államának tehát ütőképes fegyveres erőkkel kell rendelkeznie, hogy visszaverje ezt a támadást.

Az „Állam és forradalom” című klasszikus művében hangsúlyozza, hogy a proletariátusnak meg kell törnie a burzsoázia elkerülhetetlen, kétségbeesett ellenállását. A proletárdiktatúrának tehát közvetlenül a tömegek fegyveres erejére kell támaszkodnia.

A szocialista haza védelmét az imperialista országok és a belső ellenforradalmi erők támadásával szemben csak erős hadsereg létrehozásával lehetett megvalósítani, amely képes arra, hogy megvédje a proletárforradalom nagy vívmányait, biztosítsa a szocializmust építő munkások és parasztok békés alkotó munkájának feltételeit. Lenin 1918 januárban ezt írta: Az új, szocialista hadseregnek az „a hivatása, hogy megoltalmazza a forradalom vívmányait, népi hatalmunkat, a katona-, munkás- és parasztküldöttek szovjetjeit, az egész új, igazán demokratikus rendet a nép valamennyi ellenségével szemben, akik most minden eszközt igénybe vesznek, hogy megássák a forradalom sírját”⁶. Lenin Művei. 26 köt. 436. old.*

Lenin szerint a szovjet társadalmi és államrendszer, a világ leghaladóbb rendszere, képes és köteles létrehozni a legkorszerűbb katonai szervezetet, amelynek felül kell múlnia a burzsoá társadalom katonai szervezetét.

„… Az uralkodó osztálynak, a proletariátusnak — mondotta Lenin —, ha valóban uralkodni akar és uralkodni fog, ezt katonai szervezetével is be kell bizonyítania.”⁷ Lenin Művei. 29. köt. 147. old.*

Lenin kidolgozta a Vörös Hadsereg — a munkásokból és parasztokból álló reguláris hadsereg — megszervezésének, a szovjet csapatok irányításának és vezetésének, a katonák politikai nevelésének elveit, a politikai szervek és a pártszervezetek szerepét és helyét a hadseregben. Lenin ismételten leszögezte, hogy a felszabadult munkások és parasztok hadseregét a proletariátusnak és élcsapatának, a kommunista pártnak kell irányítania. A hadsereggel szemben támasztott fő követelményeket a következőkben jelölte meg: katonai vasfegyelem, központosított vezetés, jól megszervezett pártpolitikai munka, a parancsnokok és a vöröskatonák politikai nevelésének rendszeres biztosítása.

A Vörös Hadseregnek, mutatott rá Lenin, szigorúan osztályjellegű hadseregnek kell lennie, mind összetételét, mindpedig azokat a célokat tekintve, amelyeket a szocialista forradalom tűzött ki számára. A szovjetállam fennállásának első éveiben hadseregünknek az volt a feladata, hogy megvédje a proletárdiktatúrát a külföldi imperialista országok és a megdöntött kizsákmányoló osztályok támadásával szemben. Éppen ezért a külföldi katonai intervenció és a polgárháború időszakában a hadsereget kizárólag munkásokból és dolgozó parasztokból, vagyis olyan emberekből kellett megszervezni, akik nem zsákmányolnak ki idegen munkát. Azt a megtisztelő kötelességet és jogot, hogy fegyveresen védjék meg a proletárdiktatúra államát az imperialista intervenciósok és segítőtársaik — a fehérgárdisták — ellen, csak a dolgozó tömegekre lehetett ráruházni, akiknek érdekükben állt államuk fennmaradása és megszilárdítása, szocialista vívmányaik megvédése.

A mensevikek és az eszerek nemegyszer próbálták meghiúsítani a szigorúan osztály jellegű munkás-paraszt hadsereg létrehozását, és „osztályokon kívüli”, úgynevezett „össznépi hadsereget” követeltek. Az „össznépi hadsereg” megteremtésének jelszavával a mensevikek és az eszerek azt a törekvésüket leplezték, hogy gyengítsék a fiatal Vörös Hadsereget, megfosszák a szovjetköztársaságot az osztályjellegű megbízható fegyveres erőktől, segítsenek a fehérgárdista tábornokoknak visszaállítani a régi hadsereget és annak közreműködésével megdönteni a szovjethatalmat. Az „osztálynélküliség” jelszavával alakultak meg a polgárháború időszakában a népellenes fehérgárdista hadseregek.

Lenin leleplezte a II. Internacionáléhoz csatlakozott orosz mensevikek és opportunisták aljas rágalmát: azzal vádolták a kommunista pártot, hogy elveti a régi programot, amely szerint az állandó hadsereget a nép általános felfegyverzésével kell helyettesíteni. Az új viszonyok között, amikor a külső és a belső ellenforradalom támadásával szemben kellett megvédeni a proletárállamot, a „népi” vagy „össznépi hadsereg” jelszava, akárcsak a demokratikus parlamentarizmus jelszava, a reakció fegyvere volt.

A katonai szervekben vezető tisztségeket betöltő katonai szakértők között is akadtak olyanok, akik ragaszkodtak az „osztályokon kívüli, össznépi hadsereg” létrehozásához. Ezek azt követelték, hogy az új hadsereget ne Vörös Hadseregnek, hanem néphadseregnek nevezzék el, mindenkit vegyenek be a hadseregbe vagyoni helyzetre és társadalmi hovatartozásra való tekintet nélkül. Követelték, hogy a hadsereg ne vegyen részt a belső frontokon dúló polgárháborúban, a belső ellenforradalom elfojtásában. Ezek a „katonai szakértők” a szovjethatalom ellen fegyveres harcot folytató, szétvert földbirtokosi és tőkésosztály érdekeit képviselték.

Trockij és hívei hol titokban, de néha nyíltan is támogatták a szigorúan osztály jellegű hadsereg megteremtése ellen berzenkedő „katonai szakértőket”. A Haditengerészeti Népbiztosság és a Forradalmi Katonai Tanács élén álló Trockij kesztyűs kézzel bánt ezekkel az összoroszországi vezérkarban és helyi hadügyi népbiztosságokban ülő „katonai szakértőkkel”, akik semmibe vették a szovjet kormány katonai vonatkozású dekrétumait, s osztályidegen elemekkel, a városi burzsoázia és a kulákság képviselőivel tűzdelték meg a Vörös Hadsereget.

A Buharin vezette „baloldali kommunisták” is ellenezték az osztályjellegű munkás-paraszt hadsereg megteremtését. Azt követelték, hogy a munkásokon és a dolgozó parasztokon kívül a kizsákmányoló osztályok tagjait is vegyék be a Vörös Hadseregbe.

A kommunista párt határozottan szembefordult a mensevikekkel, eszerekkel, trockistákkal és buharinistákkal, s megalkuvás nélkül valósította meg azt a lenini politikát, amely a felszabadult munkásokból és parasztokból álló, szigorúan osztály jellegű hadsereg megszervezésére irányult.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Ki kezd elsőként?

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság, amikor úgy döntött, hogy hozzálát a nyári támadás előkészítéséhez, fokozott figyelmet szentelt annak, hogy felderítse az ellenség terveit. Tisztán kellett látni, mik a Wehrmacht szándékai, mik a parancsnokság elgondolásai. A hitleristák tartós védelembe mehettek át, beáshatták magukat, és megkísérelhették visszaverni a szovjet csapatoknak minden olyan próbálkozását, hogy előnyomuljanak nyugat felé, a Dnyeperhez, ha elsőként indítják meg a támadást. Lehetséges volt egy másik változat is: az ellenséges hadsereg indítja meg a támadást. De hol és mikor?

A hitlerista hadvezetés arra a következtetésre jutott, hogy a legalkalmasabb és legkedvezőbb arcvonalszakasz, ahol csapást mérhetnek a szovjet csapatokra, a Kurszk térségében levő kiszögellés lesz. Hitler direktíva jellegű utasításaiban elrendelte, hogy a kurszki irányban kell megindítani a támadást, rögtön a tavaszi sáros időszak után; itt nagyarányú győzelmet kell aratni, revánsot kell venni Sztálingrádért, és helyre kell állítani a Wehrmacht tekintélyét szövetségesei előtt.

Április elejére befejezték a támadási terv kidolgozását, amelyben részt vett a Wehrmacht főparancsnokságának törzse, a vezérkar, a hadseregcsoportok parancsnokai: Keitel, Zeitzler, Manstein, Guderian, Jodl tábornokok és mások.

1943. április 15-én Hitler aláírta a 6. számú hadműveleti parancsot, amely egyebek közt ezt mondja: „Ennek a támadásnak döntő jelentősége van. Gyors és döntő sikerrel kell befejezni … A főcsapások irányában a legjobb magasabbegységeket, a legjobb fegyvereket, a legjobb parancsnokokat és nagy mennyiségű lőszert kell bevetni. A kurszki győzelem világító fáklya legyen az egész világ számára.”

A hadműveletet, amely a „Citadella” fedőnevet kapta, „koncentrikus támadásként” tervezték meg azzal a céllal, hogy már a harccselekmények ötödik napján bekerítik a Központi és a Voronyezsi Front csapatait. E terv sikeres teljesítése után folytatni szándékoztak a támadást a Donyec-medencében elhelyezkedő Délnyugati Front hátában, és egy újabb, „Párduc” fedőnevű hadműveletet akartak végrehajtani. Amint a hitlerista tábornokok tanúsítják, nem tekintették kizártnak annak lehetőségét, hogy a kurszki győzelem után északkeleti irányban fejlesztik ki csapásukat, hogy a szovjet csapatok központi csoportosításának mélyen a hátába kerüljenek és veszélyeztessék Moszkvát.

Kihasználva, hogy Európában még nem jött létre a második front, a fasiszta hadvezetés nagy erőket vonhatott össze a kurszki kiszögellésben. Az Orjoltól délre és Harkovtól északra eső körzetbe Franciaországból és Németországból öt gyalogoshadosztályt dobtak át. Ugyancsak ide telepítettek át Franciaországból öt repülőcsoportot, a csapatok feltöltésére pedig pótkereteket indítottak el.

A „Citadella” hadművelet végrehajtásába a legharcképesebb magasabbegységeket vonták be: 50 válogatott hadosztályt (köztük 16 páncélos- és gépesített hadosztályt), amely 900 000 emberrel, mintegy 10 000 löveggel és aknavetővel, 2700 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett. Úgy tervezték, hogy a szárazföldi csapatokat a levegőből nagy repülőerőkkel, több mint 2000 repülőgéppel támogatják.

A tervezett támadásban az ellenség nagy reményeket fűzött az új harci technikához: a „Tigris” és a „Párduc” harckocsikhoz, meg a „Ferdinánd” rohamlövegekhez, amelyek hatásos fegyverzettel és erős páncélzattal voltak ellátva. Nagy szerepet szántak az új típusú repülőgépeknek: a „Focke-Wulf 190/A” vadászgépeknek s a „Heinkel-129” csatarepülőknek, mely utóbbiak a gyalogság közvetlen támogatására szolgáltak. Mindkét repülőgéptípus erős fegyverzettel volt felszerelve.

Mit lehetett szembeállítani az ellenfél támadó csoportosításával? Melyik ebben a helyzetben a leghelyesebb döntés? Ezek a kérdések foglalkoztatták a szovjet Legfelsőbb Főparancsnokságot. És sikerült választ találni rájuk. A kollektív bölcsesség, a háború két éve alatt gazdag ismereteket szerzett, tapasztalt hadvezérek derekas alkotó munkája meghozta a gyümölcsét.

1. K. Zsukov marsall, a legfelsőbb főparancsnok helyettese, aki a Voronyezsi Front csapatainál tartózkodott, behatóan elemezve és megvitatva a helyzetet a vezérkar főnökével, A. M. Vaszilevszkij marsallal, április 8-án jelentést küldött Sztálinnak, amelyben az alábbi következtetésre jut: „Nem tartom célszerűnek, hogy csapataink a legközelebbi napokban támadást indítsanak az ellenség megelőzése céljából. Jobb lesz, ha védelmünkkel felőröljük az ellenség erejét, kilőjük páncélosait, majd ezt követően friss tartalékok bevetésével általános támadásba megyünk át, és végleg szétzúzzuk az ellenfél fő csoportosítását.”

Zsukovnak a szovjet hadsereg tevékenységére vonatkozó elképzelésével a főhadiszálláson 1943. április 12-én egy különleges tanácskozás foglalkozott. A tanácskozáson Sztálin, továbbá Zsukov és Vaszilevszkij marsallok, valamint a vezérkar helyettes főnöke, A. I. Antonov vett részt. Itt született meg először a döntés, hogy a kurszki kiszögellésben előre megtervezett védelembe mennek át, az előre kiépített terepszakaszokon vívott védelmi ütközetben elvéreztetik az ellenséget, majd ellentámadásba lendülnek, és véglegesen betetőzik az ellenség csapásmérő csoportosításainak szétzúzását. Az ellentámadásnak széles arcvonalon általános támadásba kellett átnőnie, a főcsapást délnyugati irányban mérve.

A főhadiszállás a helyszínre küldte megbízottait, hogy vezessék a szovjet csapatok felkészítését az ellenség támadásának visszaverésére, majd az ellentámadásba való átmenetelre. A kurszki kiszögellés térségébe Zsukov és Vaszilevszkij marsall utazott, a Brjanszki Fronthoz pedig N. N. Voronov tüzér marsall.

Az 1943. április-június közti időben az egész kurszki kiszögellésben roppant méretű, mondhatni, titáni munka bontakozott ki. A csata megindulásáig hatalmas, mélyen lépcsőzött tábori védelmet építettek ki, amely nyolc védőszakaszból állt 300 km általános mélységben. Emellett az ellenfél várható csapásának irányában a csapatok négy védelmi terepszakaszt szálltak meg. Fokozott figyelmet fordítottak a páncélelhárítás és a légvédelem megszervezésére. A védelmi berendezések építésében a csapatokkal vállvetve tevékenyen részt vett a Kurszki, az Orjoli, a Voronyezsi és a Harkovi terület lakossága is. A kurszki kiszögellésben kiásott lövészárkok és közlekedőárkok hossza körülbelül 10 000 kilométert tett ki, ami megfelelt a Moszkva és a Bering-szoros közti távolságnak.

A szovjet hadvezetés nagy figyelmet fordított a tartalékokra. A Központi Front és a Voronyezsi Front mögöttes területén nagy erőket összpontosítottak, és a Sztyeppei Katonai Körzetben egyesítették őket, amely később a Sztyeppei Fronttá alakult át. Ennek a frontnak a parancsnoka a tehetséges szovjet hadvezér, I. Sz. Konyev tábornok volt, törzsfőnöke pedig a tapasztalt M. V. Zaharov tábornok.

A várható ütközetek körzetébe szüntelenül érkeztek az anyagi eszközöket – fegyvert, lőszert, üzemanyagot és élelmiszert – szállító szerelvények. 3572 teherszerelvény futott be ide (171 789 vagon), közülük 1410 a tüzérséget, a harckocsikat és a főhadiszállás tartalékcsapatait, körülbelül 150 000 vagon pedig az anyagi eszközöket szállította.

A sztálingrádi csata résztvevői, a Központi és a Voronyezsi Front csapatainak parancsnokai: K. K. Rokosszovszkij tábornok és N. F. Vatutyin tábornok, olyan tapasztalt törzsfőnökökkel vállvetve, mint M. C. Malinyin és Sz. P. Ivanov tábornok, valamint a hadsereg-, a hadtest- és a hadosztályparancsnokok, végrehajtva a főhadiszállás utasításait, minden tehetségüket és szervezőképességüket latba vetették, hogy a csapatokat felkészítsék és áttörhetetlen védelmet hozzanak létre. Különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a harcosokat lelkileg kellően felkészítsék az ellenség harckocsicsapásainak visszaverésére. A nyári ütközetek megindulásáig a frontokat feltöltötték személyi állománnyal és harci technikával.

A parancsnokok, a politikai szervek, a párt- és Komszomol-szervezetek minden erőfeszítésüket arra irányították, hogy fölkészítsék a személyi állományt a küszöbönálló harcokra. Nem volt a kiképzésnek és a csapatok harci életének olyan területe, amely elkerülte volna a politikai munkások figyelmét. A csapatoknál folyó agitációs és propagandamunka a parancsok teljesítésére: áttörhetetlen védelem megteremtésére, az elfoglalt terepszakaszok szilárd megtartására készítette fel a harcosokat, valamint arra, hogy mindenkor készek legyenek ellentámadásba átlendülni. A csapatok nevelése terén hatalmas munkát végeztek a haditanácsok tagjai, a frontok és hadseregek politikai csoportfőnökei és a politikai osztályok vezetői, így Sz. F. Galadzsev, A. A. Jepisev, K. V. Krajnyukov, P. I. Krajnov, M. A. Kozlov, P. N. Kulikov, P. M. Latisev, A. P. Pigurnov, N. K. Popelj, I. Z. Szuszajkov, Z. T. Szergyuk, K. F. Tyelegin, A. N. Tyevcsenkov, N. Sz. Hruscsov, Sz Sz. Satyilov tábornokok és mások.

Közvetlenül a kurszki kiszögellésnél előkészített védelmi vonalakra fejlődtek fel a Központi Front és a Voronyezsi Front erős csoportosításai, amelyek nemcsak védekezni tudtak, hanem képesek voltak döntő támadásba is átmenni. Ezek az erők több mint 1 337 000 embert, 20 000-nél több löveget és aknavetőt, csaknem 3600 harckocsit és rohamlöveget, valamint 3130 harci repülőgépet (a távolsági repülőerőt is beleértve) számláltak. Ezenkívül az említett két front mögött elhelyezkedő Sztyeppei Front csapatainak állományába csaknem 580 000 ember, mintegy 8500 löveg és aknavető, több mint 1600 harckocsi és rohamlöveg, továbbá 400 harci repülőgép tartozott.

A kurszki csatára való felkészülés során a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása azt a feladatot tűzte a harci légierő elé, hogy ne csak egyes irányokban, hanem az egész szovjet-német arcvonalon ragadja magához a légi uralmat.

A légi uralomért folyó harc a Kubán fölötti légi ütközetekkel indult meg. Április 17-től június 7-ig a szovjet repülőerők ebben a körzetben mintegy 35 000 felszállást hajtottak végre. Az ellenség 1100 repülőgépet vesztett, közülük több mint 800-at légi harcokban semmisítettek meg.

A Kubán fölötti légi ütközetekben a hősiesség és a hadimesterség kimagasló példáit nyújtotta a Szovjetunió későbbi háromszoros Hőse, A. I. Pokriskin, valamint a D. B. és B. B. Glinka fivérek, G. G. Golubjev, A. F. Klubov, V. G. Szemenyisin, V. I. Fagyejev, G. A. Recskalov és több más bátor repülő.

Az elkövetkező hónapokban a szovjet légierő egységei mind magabiztosabban ragadták magukhoz a harccselekmények kezdeményezését. A Kubán fölötti légi ütközetek tetőfokán a hadvezetés önálló légi hadműveleteket indított azzal a céllal, hogy az ellenség repülőgépeit a repülőtereken semmisítse meg, és hogy a repülőcsoportosításokat meggyengítse mindenekelőtt az arcvonal központi szakaszán, ahol 1943 nyarán a fő eseményeknek ki kellett bontakozniuk. A májusban és júniusban végrehajtott két légi hadművelet eredményeképpen az ellenség több mint 1000 repülőgépet vesztett.

Az ellenfél igyekezett meghiúsítani a szovjet csapatok felkészülését a nyári támadásra, megbénítani a Kurszk felé irányuló forgalmat. Június 2-án az ellenséges repülők az egyik legnagyobb légitámadást intézték a kurszki vasúti csomópont ellen. E csapáshoz az ellenség több mint 550 repülőgépet, köztük 420 bombázót vetett harcba. A fasiszta repülőgépek elfogására a 16. és a 2. légi hadsereg 280 vadászrepülőgépe, valamint a honi légvédelem 101. vadászrepülő-hadosztályának 106 vadászgépe szállt csatába. Nagy veszteségek árán mindössze 160 bombázógép tört át Kurszkhoz, és ezek tizenkét órára üzemképtelenné tették a vasúti csomópontot. Június 2-án az ellenség 145 repülőgépet vesztett. A repülőerők kurszki tevékenységét A. A. Novikov, a főhadiszállás képviselője – ma a légierő főmarsallja – hangolta egybe.

A Kubán fölötti légi ütközetek, az ellenséges repülőknek saját repülőtereiken való megsemmisítésére végrehajtott önálló hadműveletek eredményeképpen, valamint azoknak a harctevékenységeknek során, amelyekben a repülők a földi csapatok hadműveleteit oltalmazták, Németország katonai légi ereje csupán áprilistól júniusig több mint 3500 különféle típusú harci repülőgépet vesztett. Ennek következtében a kurszki kiszögellésben indított támadáshoz az ellenség alig valamivel több mint 2000 repülőgépet tudott irányítani, ami elégtelen volt ahhoz, hogy számbeli fölényt biztosítson neki a szovjet repülőerőkkel szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!