Harcok a déli fronton
Hív a szocialista haza!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
Mialatt az ország keleti részén heves harcok dúltak, a deli sztyeppéken is terjedt a polgárháború tüze. Itt Krasznov doni hadseregének ellenforradalmi kozák ezredei és a Gyenyikin-féle „önkéntesek” tevékenykedtek. Kezükön voltak a gabonában gazdag doni vidékek. A német megszállók ágyúval, lőszerrel, puskával látták el Krasznovékat, s a hozzájuk került német „ajándékokból” Gyenyikinnek is jutott.
1918 nyarán Caricin elfoglalása lett Krasznovnak és német gazdáinak legfőbb gondja. A déli ellenforradalom arról ábrándozott, hogy az egész Volgamelléket, az Urált és Oroszország déli részét összefüggő fehérgárdista arcvonallal fogja át. De amíg Caricin szovjet kézen volt, nem egyesülhettek a keleti és a déli fehérgárdista erők. Caricin birtokbavételével fontos vasúti és folyami közlekedési csomópont, a déli sztyeppéket átszelő számos országút gócpontja cserélt volna gazdát. Krasznov kozákjai rövid idő alatt kétszer is megpróbálták bevenni a várost. Az első kísérletre augusztus elején került sor.
A caricini frontszakaszt védelmező szovjet csapatokat júniusban feltöltötték: Ukrajnából érkeztek újabb egységek. Kötelékükben sok donyeci bányász és luganszki kohász harcolt: valamennyien a proletárforradalom szilárd, öntudatos katonái. És júliusban megalakult a városban a déli szovjet csapattestek egységes vezető szerve, az észak-kaukázusi hadműveleti körzet katonai tanácsa. A tanács tagjai voltak: Sztálin, Vorosilov és Minyin. Itt, Caricin körzetében alakultak ki a vöröslovasság első nagyobb egységei. Az ezredek és a hadosztályok élén tapasztalt, a harcokban kitűnt parancsnokok — Bugyonnij, Gorodovikov, Parhomenko — és Rudnyevhez hasonló aktív pártmunkások álltak. A hadseregbe szakadatlanul áramlottak a mozgósított munkások és parasztok. A pártszervezetek a legjobb kommunistákat küldték. Az ő segítségükkel nagyarányú politikai munka indult meg a csapatoknál és a lakosság körében.
Caricinban kihirdették az ostromállapotot. Az állami szervek és a pártszervezetek fokozták az éberséget. A helyi rendkívüli bizottság leleplezett egy készülő összeesküvést, amelynek élén a katonai körzet törzskarának parancsnoka, a cári hadsereg volt tisztje állt.
Július 25-en a caricini szovjet végrehajtó bizottsága felhívást intézett a dolgozókhoz, hogy önfeláldozóan védelmezzék a várost. „Ezekben a napokban, amikor a világimperializmus szuronyaival minden oldalról körülvett szocialista haza veszélyben van — hangzott a helyi szovjet határozata —, amikor a caricini vörös proletariátust és a falusi szegényparasztokat szolgasors fenyegeti … ezekben a pillanatokban mindenkinek, aki szívén viseli a nagy oroszországi és a világforradalom érdekeit, le kell mondania egyéni érdekeiről, kispolgári kényelméről.”29 A polgárháború története. 1. köt. 479. old.*
Augusztus elején a caricini frontszakasz csapatai mintegy 34 000 harcost számláltak. Ez volt a legnagyobb létszámú és a legerősebb déli szovjet hadseregcsoport, éppen ezért erre várt a feladat, hogy felfogja Krasznov kozák seregének csapásait.
Az ellenség hatalmas fölényben volt lovasság tekintetében, s ez nagy előnyöket biztosított számára, mivel azokban az időkben a lovasság volt a legjelentősebb fegyvernem a beláthatatlan sztyeppéken.
Június-júliusban Krasznovnak sikerült erőit Caricin ostromára összevonnia, miután elvágta a várost az Észak- Kaukázusban harcoló szovjet csapatoktól.
Augusztusban az ellenség nyugat, észak és dél felől egyszerre kezdte meg a támadást Caricin ellen. A legnagyobb veszélyt nyugat felől a Mamontov ezredes parancsnoksága alatt álló egységek jelentették, s ezek augusztus 11-én már csak 15 kilométernyire álltak a várostól.
Augusztus 15-én az észak-kaukázusi hadműveleti körzet katonai tanácsa felhívással fordult a város munkásaihoz, hogy nyújtsanak segítséget a Vörös Hadsereg csapatainak. Hangsúlyozta, hogy a város veszélyben van, s a harcok a város közelében váltakozó sikerrel folynak. A felhívásra legelőször a caricini bolsevikok reagáltak. Legjobb embereiket küldték a csapatokhoz. Az augusztus 19-én kezdődő pártkonferencián a kommunisták megesküdtek, hogy megvédik a várost az ellenségtől. Megfogadták, hogy csúfos vereséget mérnek az ellenforradalomra, bárhol üti is fel a fejét. Erről Caricin dicsőséges története kezeskedett, amelyet a város munkásosztálya formált a parasztok és a kozákok forradalmi rétegeivel együtt. Az 1. luganszki kommunista ezred hamarosan megállította a fehérek további előrenyomulását. Rendkívül heves harcok folytak. Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett.
A vörösezredek az ellenséges támadás leszerelése után augusztus 23-án ellentámadásba mentek át a középső frontszakaszon, és visszaűzték a fehéreket. Éppígy visszaverték északon is a támadást, noha az ellenségnek eleinte sikerült elfoglalnia néhány helységet és megközelítenie a várost.
Krasznov csapatainak első támadása kudarcot vallott. A vöröskatonák és a caricini dolgozók örültek a kivívott győzelemnek. De mindenki számára világos volt, hogy a harc csak épphogy elkezdődött, s a döntő ütközetek még hátra vannak.
A Caricin elleni augusztusi támadás kudarca arra kényszerítette a fehérgárdistákat, hogy más irányú támadásaikat leállítsák. A caricini támadással egy időben Krasznov — a város gyors elfoglalásának reményében — erőinek egy részét a Don-vidékről északra, a voronyezsi kormányzóságba irányította. A legfőbb támadást az ellenség a balasov-kamisini szakaszon indította; Bogucsar-Kalacs, valamint Povorino irányában pedig kiegészítő hadműveleteket folytatott. Augusztus közepén a fehérek elfoglalták Bogucsar városát, de tovább nem tudtak előrenyomulni, mivel az Oroszország központi kormányzóságaiba vezető utat eltorlaszolták a voronyezsi kormányzóság déli részén állomásozó szovjet csapatok. Ezeknek a csapattesteknek a kötelékében sok helyi kommunista, munkás és szegényparaszt harcolt. Hogy ellenállásukat megtörje, Krasznovnak újabb erőkre volt szüksége. A caricini vereség miatt azonban nem irányíthatta tartalékait északra: mivel ezekre az egységekre ott is nagy szükség volt, hogy megpróbálják rendbe hozni a fehérek szénáját a caricini frontszakaszon. Így a voronyezsi kormányzóságban az arcvonal egy időre megszilárdult.
Az ország déli részén folytatott hadműveletek kiterjedése szükségessé tette a szovjet csapatok szervezeti megerősítését.
A Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa 1918. szeptember 11-i parancsával létrehozta a déli frontot. Hat nap múlva az új front forradalmi katonai tanácsa is megalakult. Megkezdődött a csapatok hadseregekké szervezése. A brjanszki, a kurszki és a voronyezsi frontszakaszon, valamint a kalacsi térségben állomásozó egységekből tevődött össze a 8. hadsereg. A balasovi és a povorinói térségben működő csapatokat a 9. hadseregbe tömörítették. A kamasini és a caricini térség egységei alkották a 10. hadsereget. Az Észak-Kaukázus nyugati részén harcoló alakulatokat pedig 11. hadsereg keretében vonták össze.
Ezek az intézkedések lehetővé tették a déli szovjet fegyveres erők irányításának megjavítását. De a reguláris hadsereg szervezése itt elhúzódott. Még hosszú ideig kiütköztek a partizánkodás jellegzetes vonásai, amelyek egyes katonai vezetőkre is ráragadtak. Bizonyos időre és nagyarányú politikai munkára volt szükség ahhoz, hogy be tudják fejezni a Vörös Hadsereg déli reguláris alakulatainak megteremtését. Ezt a feladatot állandó harcok közepette kellett megoldani.
Szeptemberben a Doni Körnek, a fehérkozák terület legfelsőbb hatalmi szervének utasítására újabb támadás indult Caricin ellen és északi irányban.
Erre az időre Krasznov seregét jelentős mértékben feltöltötték. A sereg már mintegy 45 000 gyalogos és 40 000 lovas katonát számlált. A fehérkozákokkal szemben álló vörösegységek létszáma 93 000 gyalogos és 15 000 lovas katona volt. Az ellenség — lovassági fölényét kihasználva — célul tűzte ki a délen harcoló szovjet csapatok fő erőinek megsemmisítését, hogy a továbbiakban nagyobb szabású hadműveleteket készíthessen elő.
Szeptember 22-én a fehérek átkeltek a Donon, áttörték az arcvonalat és nyugat felől Caricin irányában nyomultak előre. A városhoz vezető felvonulási utak mentén ismét fellángoltak a harcok. S bár a Krasznov-egységeket a szovjet csapatok a Don túlsó partjára vetették vissza, a helyzet Caricin körzetében és más szakaszokon is igen bizonytalan volt. Jöttek ugyan erősítések délre is, de nem volt elég puska, lőszer és felszerelés. Elérkezett az október és katonáinknak nem volt megfelelő ruházatuk. Válságosra fordult a helyzet Asztrahany körzetében, de a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa még mindig nem küldte el a Kaspi-tengerhez a megígért tengeralattjárókat. Még rosszabb körülmények között harcoltak az észak-kaukázusi szovjet csapatok.
Amikor Lenin és Szverdlov értesültek Caricin súlyos helyzetéről, utasították a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsát, hogy „haladéktalanul tegyen intézkedéseket Caricin megsegítésére”. Az OK(b)P moszkvai körzeti bizottságának vezetősége úgy rendelkezett, hogy valamennyi kerületi pártszervezet minden tízedik párttagot sürgősen küldje el a Vörös Hadsereg déli csapataihoz. A voronyezsi bolsevikok pártszervezetük minden ötödik tagját a frontra irányították. Október 24-én Caricinbe érkezett Moszkvából a 38. rogozsiszimonovszki ezred, amelyet a fővárosi proletariátus tagjaiból szerveztek.
Október 12-én a fehérek erejüket összeszedve újból támadásba mentek át. Elfoglalták Karpovka állomást, amely alig 25 kilométerre van a várostól. Az ellenségnek azonban ezúttal sem sikerült áttörnie. Legjobb ezredei felmorzsolódtak a lövészalakulatok, a páncélvonatok és a volgai katonai flottilla pusztító tüzében. S végül megsemmisítő csapást zúdítottak a fehérekre a caricini frontszakasz csapatai október 15-i ellentámadásuk során. Velük együtt küzdöttek az acélhadosztály ezredei, amelyeket Zsloba vezetésével Észak-Kaukázusból érkeztek az ütközet színhelyére. A fehérek nem bírták ki a kettős csapást, és megfutamodtak.
Így hiúsult meg Krasznov csapatainak második támadása Ez a szovjet csapatok nagy sikere volt. De a csapatok a Caricinért vívott harcokban óriási veszteségeket szenvedtek részben a parancsnokság súlyos hibái, részben a még mindig gyakori partizánkodás miatt. Ezt Lenin is megállapította az OK(b)P VIII. kongresszusán.
A második caricini támadás balsikere után Krasznov serege ismét fokozta nyomását északi irányban, ahol akkor már a 8. és a 9. szovjet hadsereg működött. A déli front középső szakaszán heves harcok indultak meg.
A szovjet csapatok túlerőben voltak: a 8. és a 9. hadsereg erősítéseket kapott Moszkvából és a keleti frontról. Ennek ellenére nem sikerült messzire visszavetni az ellenséget. Sok szovjet ezrednek sem a kiképzése, sem az ellátása nem volt megfelelő, a front törzskarában pedig árulás történt. Noszovics, a déli front parancsnokának hadsegédje, a cári hadsereg volt tisztje a szovjet ellentámadások előestéjén átszökött a fehérekhez, és közölte velük a parancsnokság tervét. A fehérgárdisták így felkészülhettek az ellencsapásra. Áttörték a 9. hadsereg arcvonalát, és észak felé nyomultak. November végén a fehérek elfoglalták Novohoperszket.
A novohoperszki ütközetben hősiesen küzdöttek a központi kormányzóságokból érkezett kommunisták. Tizennégyet közülük a szerdobszki ezredbe soroztak be. Ez az ezred rendkívül súlyos helyzetbe került, mivel ötszörös túlerőben levő ellenséges egységekkel állt szemben. A kommunistákat mint egyszerű sorkatonákat a legfelelősségteljesebb szakaszokra vezényelték. Az utolsó csepp vérig küzdöttek, s példájukkal lelkesítették a többi vöröskatonát. A krasznyenyszki harcokban a tizennégy bolsevik közül kilenc elesett. Különösen kitűnt bátorságával a petrográdi Mojszejev, az uszmanyi Tyulenyev és a karacsevi Hurgin. Hamarosan még három kommunista esett el a harcokban, s mindössze ketten maradtak életben.
A vöröskatonák egyes csoportjainak hősiessége azonban nem menthette meg a helyzetet a fronton. A 8. hadsereg súlyos vereséget szenvedett. Az ellenség — a hadsereg egyes ezredeinek gyenge harci szellemét kihasználva — elfoglalta a voronyezsi kormányzóság déli részén fekvő Bobrov városát, majd Liszki állomását, az egyik fontos gócpontot. A déli fronton veszélyes helyzet alakult ki.
A front mögötti sáv pártszervezetei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megerősítsék a Vörös Hadsereg közvetlen mögöttes területét. Így például az OK(b)P voronyezsi kormányzósági bizottsága három front mögötti területszakaszt szervezett: Anna-Liszki térségében Mozsajszkoje falu központtal; Liszki-Jevsztratovka térségében Jevdakovo központtal, Jevsztratovka-Valujki térségében Nyikitovka központtal. Az első körzetbe 25, a másodikba 20, a harmadikba 19 kommunistát osztott be agitátornak. A kommunisták új pártsejteket, szegényparaszt-bizottságokat szerveztek és ezek közreműködésével segítséget nyújtottak a frontnak. A Vörös Hadsereg újabb harcokra készült.
Míg a déli front szovjet csapatai kiegészültek és megerősödtek, addig az ellenségnél fokozódott a bomlás folyamata. Ezzel kapcsolatban jellemző Krasznov atamán 1918. október 24-i parancsa, amely szerint a taganrogi körzet újoncai nemcsak hogy nem hajlandók szolgálni a „dicsőséges doni seregben”, hanem meg vannak fertőzve bolsevizmussal. Tömegesen szöknek meg, magukkal viszik a fegyvereket, agitációt folytatnak. Ezért Krasznov a taganrogi bevándoroltakat mentesítette a katonai szolgálat alól, s ehelyett a katonaköteles bevándoroltakra 250 rubel hadiadót vetett ki. Elrendelte, hogy ezt az adót kíméletlen szigorúsággal kell behajtani. Krasznov figyelmeztette a taganrogi körzet lakóit, hogy ha „a legközelebbi sorozásig nem gyógyulnak ki a bolsevizmusból, s nem adnak a hadseregnek elegendő egészséges és becsületes újoncot, akkor azokat a családokat, amelyeknél katonaköteles sorban levő naplopókat találnak, vagy amelyek nem hajlandók újoncokat állítani, azokat megfosztják a földtulajdon jogától. Meglevő földjüket és vagyonukat a Don védelmezőinek adják, őket pedig koldusszegényen kergetik ki erről a vidékről.”30 Harc a szovjethatalomért a Donnál 1917—1920-ban. 1957. 377— 378. old. (oroszul).* Krasznov csapatainak bomlását elősegítette, hogy az illegális bolsevik szervezetek 1918 őszén fokozták tevékenységüket az ellenség hátországában.
A párt Központi Bizottsága számításba vette ennek az arcvonalnak a növekvő jelentőségét, és utasította a katonai szerveket, hogy utánpótlásképpen újabb egységeket, fegyvert, páncélvonatokat küldjenek délre.
Krasznov csapatain kívül azonban egy másik fehérgárdista hadsereg is működött délen: a Gyenyikin-féle sereg.
A Gyenyikin-féle „önkéntes hadsereg” 1918 nyarán minden erejét a Kubany, a fekete-tengeri partvidék, a Tyerek vidéke és Sztavropol elfoglalására összpontosította. Az Észak-Kaukázusban harcoló szovjet csapatok heves ellenállást tanúsítottak a fehérgárdistákkal szemben. Csakhogy a szovjet csapatok akkor el voltak vágva Caricintól, legfőbb ellátási bázisuktól. Tetejébe még rosszul szervezett egységek is voltak, tapasztalt parancsnokok nélkül. Így végül kénytelenek voltak visszavonulni. Júliusban és augusztusban Gyenyikinék elfoglalták Tyihoreckaját, Jekatyerinodart és Novorosszijszkot. A szovjet csapatok harcolva vonultak vissza, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A vöröskatonáknak sikerült megtizedelniük az „önkéntes hadsereg” legjobb ezredeit.
Legendás hírű menetelést hajtott végre az észak-kaukázusi fő erőktől elvágott tamanyi hadsereg. A 16 000 főnyi tamanyi hadsereg parancsnoka Matvejev volt; az elővédet Kovtyuh vezette. A hadsereggel nagyszámú menekült haladt együtt. Ezt a menetelést nagyszerűen írta le Szerafimovics „Vasáradat” című könyvében. A tamanyiaknak úgyszólván kifogyott a lőszerük. Legfőbb fegyverük a szurony volt. A lerongyolódott, kiéhezett, a perzselő déli naptól elbágyadt sereg először a Fekete-tenger partvidékén haladt, majd a hegyekben folytatta útját. Az emberek összeroskadtak a fáradtságtól, megbetegedtek, sorra pusztultak. Szeptember 11-én a tamanyi hadsereg Belorecsenszkájánál Pokrovszkij tábornok 15 000 főnyi seregébe ütközött. Az ellenfeleket egy hegyi folyó választotta el egymástól. A fehérgárdisták jól megerősítették állásaikat, s arra számítottak, hogy sikerül feltartóztatniuk a tamanyi hadsereg előrenyomulását. Az éj folyamán azonban a tamanyiak áttörték az ellenséges hadállásokat.
- Sz. Szerafimovics irodalmi formában és teljes történelmi hűséggel írta meg azt a harcot, amelyet a tamanyi hadsereg elővédje vívott a Pokrovszkij tábornok parancsnoksága alatt álló fehérkozákok több ezer főnyi seregével.
„Bal felől két híd ívelt át a folyón: egy vasúti híd meg egy fahíd. Most egyiket sem lehetett látni. A kozákok egyik ütegük ágyúinak csövét a hidakra irányították, és egy géppuskát állítottak a hídfőhöz — ezt sem lehetett látni.
Az éj sötétjében, amelyet szüntelenül betölt a folyó zúgása, Kozsuh31 Kozsuh személyében Szerafimovics Kovtyuhót ábrázolta.* parancsára egy lovas- meg egy gyalogezred áll mozdulatlanul a hidakkal szemközt.
Lassan múlik ez a csillagtalan éjszaka; minden csendes és mozdulatlan, csak a láthatatlanul hömpölygő folyó egyhangú zúgása tölti be ezt a végtelen űrt.
A kozákok ott kuporogtak lövészárkaikban, és hallgatták a tovahömpölygő folyó zúgását. Görcsösen szorongatták puskájukat, noha egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy a mezítlábasok nem fognak éjszaka átmerészkedni a folyón; hiszen már épp eléggé megritkította soraikat a kozákok golyózápora. A kozákok tehát nyugodtan vártak sáncaikban.
A katonák úgy feküdtek a parti szakadék szélén, mint a borzok; fejüket a sötét mélység fölé hajtva, a kozákokkal együtt hallgatták a megáradt folyó zúgását, és ők is vártak. Már úgy látszott, sohasem fog bekövetkezni az, amire várnak, de mégis bekövetkezett: lassan, tétovázva, sejtelmesen derengeni kezdett a hajnal.
Egyelőre még semmit sem lehetett látni — sem a színeket, sem pedig a tárgyak és alakok körvonalait. De a sötétség itt is, ott is sebeket kapott, egyre áttetszőbb lett. Ez a bágyadt, sápadt derengés már a pirkadat előhírnöke.
Valami alig érzékelhető mozgás rezdült a folyó bal partján — talán elektromos szikra futott végig a parton, vagy egy fecskeraj suhant el nesztelenül?
A hat ölnyi magasságból katonák zuhantak a mélységbe, egyszerre, mintha valami óriási zsákból öntötték volna őket ki, az aláhulló agyaggal, homokkal és kaviccsal együtt … Zúg a folyó …
Ezer meg ezer test ugrott a folyóba, ezer meg ezer csobbanással … De a csobbanást túlharsogja a folyó zúgása … Zúg a folyó, egyhangúan, fülsiketítőén zúg …
A párás hajnali szürkületben egyszerre csak szuronyerdő meredezett az álmélkodó, megdöbbent kozákok szeme előtt — és hajrá! … Megindult a munka! Ordítozás, bömbölés, hörgés, szitkozódás … nem voltak itt emberek — fenevadak kavargó, egymásba gabalyodó, véres tömege hullámzott fel-alá. A kozákok tucatjával kaszabolták támadóikat, de ők maguk százával hullottak el. Megint legázolta őket ez az ördögi erő, ez a rejtélyes erő, amely mintha a föld alól tört volna váratlanul rájuk. Lehetséges-e, hogy ezek ugyanazok a bolsevikok, akiket ők végigkergettek egész Kubányon? Nem, ez lehetetlen, ezek más emberek. Hiába meztelenek, rongyosak, hiába cserzette bőrüket feketére a nap — mégis más emberek.
Mihelyt felhangzott a folyó jobb partján a vad üvöltés, Kozsuhék ágyúi és gépfegyverei saját embereik feje felett gránátok és golyók záporával árasztották el a kozák falut, a lovasezred pedig mint a szélvész száguldott át a hídon; nyomában rohamlépésben a gyalogság. Zsákmányul ejtették a kozákok ütegeit és gépfegyvereit, s az egész falut elözönlötték a lovasszázadok. Látták, amint az egyik házból egy fehér alak ront ki, felpattan egy nyergeletlen lóra és bámulatos gyorsasággal eltűnik a hajnali ködben.
Egyre világosabban bontakoztak ki a házikók, a nyárfák és a fehérlő templom körvonalai. A kertek mögött elöntötte az égboltot a hajnal pírja.
A paplakból arany váll-lapos, hamuszürke arcú embereket vezetnek ki: elfogták a törzs egy részét. A paplak istállója mellett lefejezték őket, vérüket felitta a trágya.”32 Szerafimovics: Vasáradat. Új Magyar Könyvkiadó 1955 149. old.*
Szerafimovics nemcsak két hadsereg összecsapását ábrázolta, hanem a polgárháborúban részt vevő társadalmi osztályok küzdelmét is. Az egyik oldalon álltak a munkások és a szegényparasztok (bevándoroltak), akik a tamanyi hadsereg magvát képezték. A másik oldalon a kulákok, a kozák gazdag parasztok: a katonailag megszervezett falusi burzsoázia. A két erő harca egyre kíméletlenebből folyt.
Pokrovszkij seregét tönkreverték, a fehéreknek csupán egy része tudott elmenekülni.
Szeptember közepén a tamanyiak egyesültek az észak-kaukázusi hadsereg fő egységeivel. Októberben ezek a csapatok alakították meg a déli front 11. hadseregét.
Ám a hadsereg élére áruló került az eszer Szorokin, volt kozáktiszt személyében. Szorokin maga köré gyűjtött egy csapat ellenforradalmár kapcabetyárt, s rájuk támaszkodva próbálta megdönteni Észak-Kaukázusban a szovjethatalmat. Október 21-én Szorokin parancsára tekintélyes észak-kaukázusi szovjet funkcionáriusokat és pártmunkásokat lőttek agyon. Matvejev, a tamanyi hadsereg parancsnoka is az áruló kezétől pusztult el. De a kalandor Szorokin sem kerülte el a megérdemelt büntetést. Az észak-kaukázusi rendkívüli szovjetkongresszus leváltotta parancsnoki tisztségéből, s csakhamar agyonlőtték mint árulót.
A Szorokin-féle kalandot súlyosan megsínylette a 11. hadsereg. A tél beköszöntével a csapatok helyzete katasztrofálissá vált. A sereg megfogyatkozott a harcokban, éhségtől, hidegtől és betegségektől szenvedett. Nem volt gyógyszer, 50 000 harcost a kiütéses tífusz döntött le a lábáról, mintegy 20 000 pedig megsebesült. A csapatok maradványai a sztyeppén keresztül Asztrahany felé vonultak vissza.
A temérdek áldozat és szenvedés, amely a 11. hadseregnek osztályrészül jutott, nem volt hiábavaló. Katonái hősies harcukkal nagyszámú fehérgárdista hadosztályt kötöttek le a Kaukázus északi részén, és csapásaitól megritkultak Gyenyikin legjobb önkéntes ezredeinek sorai.
1918 nyarán és őszén a déli front alakulatai jelentős sikereket értek el. Megakadályozták a déli ellenforradalmi erők egyesülését a keleti fehérgárdista és cseh csapatokkal. A szovjethatalom ellenségeire erőteljes csapások zúdultak az ország déli részén csakúgy, mint a keleti fronton. Füstbe mentek a nemzetközi imperializmusnak a könnyű és gyors győzelemhez fűzött reményei. A külföldi imperialisták által felfegyverzett Krasznov- és Gyenyikin-féle seregek gyengének bizonyultak ahhoz, hogy megtörjék délen a szovjet védelmet. A súlyos harcok közepette létrejött és megszilárdult a polgárháború további alakulásában nagy szerepet betöltő déli front.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!