Mialatt az 1. Ukrán Front csapatai Kijevért küzdöttek, a Dnyeperért és a jobbparti Ukrajnáért vívott csata nagy hevességgel és elkeseredettséggel folytatódott a Dnyeper alsó folyásának vidékén is. Amikor a Délnyugati Front kijutott a Dnyeperhez, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása azt a feladatot állította eléje, hogy számolja fel a Dnyeper bal partján, Zaporozsje körzetében létesített ellenséges hídfőállást, amelyet a németek arra használtak fel, hogy tartani tudják a Molocsnaja-folyó menti védőszakaszt, és fedezzék kelet felől Krivoj Rogot és Nyikopolt. A hídfőt alaposan megerődítették.
A front parancsnoka ebben az időben R. J. Malinovszkij tábornok volt. Rogyion Jakovlevics részt vett az első világháborúban, a polgárháborúban, és önkéntesként harcolt a köztársasági Spanyolország szabadságáért. Malinovszkij már akkor jelét adta kivételes katonai tehetségének. A Nagy Honvédő Háborút az egyik lövészhadtest parancsnokaként kezdte, majd a kaukázusi és a sztálingrádi csatákban hadseregparancsnokként működött; a Donyec-medence felszabadítása során frontok csapatait vezette.
Alapos elméleti felkészültsége és a parancsnoki munkában szerzett sokéves tapasztalatai képessé tették őt arra, hogy helyesen ítélje meg a legbonyolultabb helyzetet is és átlássa az ellenség elgondolásait. Malinovszkij úgy döntött, hogy Zaporozsjét éjszakai rohammal foglalja el. A hadműveletben három összfegyvernemi hadsereg, valamint egy harckocsi- és egy gépesített hadtest vett részt. Ez volt az első eset a Nagy Honvédő Háború történetében, amikor ilyen nagy erőket indítottak éjszakai rohamra.
V. Zaharov marsall, a 2. Ukrán Front törzsének akkori főnöke ezt írja erről: „A hadművelet megindítása előtt a parancsnok utasítására a front csapatai különleges gyakorlatokat folytattak az éjszakai roham begyakorlására. A hadműveletben a rohamirányokat eleinte nyomjelző gránátok és lövedékek, valamint a harckocsik fényszóróinak sugárkévéi mutatták. A jó előre átgondolt és előkészített éjszakai roham 1943. október 14-re virradó éjjel sikerrel koronázta a Zaporozsje felszabadítására irányuló eredeti hadműveleti elgondolást. Ez a győzelem nagyban elősegítette az ellenség melitopoli csoportosításának szétzúzását, és csapatainak a Krímben való teljes elszigetelését. Visszatért a hazához országunk déli részének hatalmas ipari központja – a Lenin nevét viselő Dnyeperi Villamos Vízierőmű.”
Jelentős sikereket értek el a Sztyeppei (a 2. Ukrán) Front csapatai is. Október 15-én reggel támadásba lendültek csapásmérő csoportosításai, s előretörtek Krivoj Rogig és Kirovográdig. 1943 végén a 2. és a 3. Ukrán Front folytatta harcitevékenységét a kirovográdi és a Krivoj Rog-i irányban. Kremencsug és Dnyepropetrovszk körzetében mintegy 400 kilométer széles és 100 kilométer mély hídfőállást vettek birtokba a Dnyeper jobb partján.
A 4. Ukrán Front csapatai szétzúzták az ellenség védelmét a Molocsnaja-folyón, megtisztították az ellenségtől csaknem az egész Észak-Tauriját, északról körülzárták az ellenség krími csoportosítását, és kijutottak a Dnyeper alsó folyásának vidékére.
Az I. J. Petrov tábornok vezette Észak-Kaukázusi Front csapatai, L. A. Vlagyimirovszkij tengernagy Fekete-tengeri Flottája és az Azovi Katonai Flottila november első felében végrehajtották a kercsi-eltyigeni deszant-hadműveletet. A leghevesebb vihar közepette, és az ellenség makacs ellenállásába ütközve, a gyalogos katonák és a tengerészek egy kisebb hídfőt vettek birtokba Kercstől északkeletre, amely aztán roppant nagy szerepet játszott a Krím felszabadítása során.
Így alakult délen a helyzet 1943 végére. A szovjet csapatok csapásai alatt az ellenség kénytelen volt erőit feltölteni – nyugatról újra vonultak a szerelvények a szovjet-német arcvonalra. „Hadosztályokat dobtam át délről és nyugatról keletre – írta Hitler október 29-i parancsában -, hogy szétverjem a Kremencsug mindkét oldalán a Dnyeperen áttört ellenség erőit …” Továbbá, önmagához híven, a führer kijelentette: „Ez a támadás döntően megváltoztatja a helyzetet az arcvonal egész déli szakaszán.” Ámde a hitlerista hadvezetés nemcsak a Dnyepert volt képtelen megtartani, hanem igen jelentős területeket vesztett el a jobbparti Ukrajnában is, nem váltva be a harmadik birodalom iparmágnásainak reményeit, hogy a német gazdaság szükségleteinek kielégítésére megtartják ezeket a területeket.
A bal partot a Dnyeper alsó folyásánál is megtisztították a hitlerista csapatoktól. Csupán Nyikopol körzetében sikerült az ellenségnek megtartania egy kisebb hídfőállást.
A szovjet hadsereg erőt gyűjtött, hogy egy második csapást is mérjen a német fasiszta csapatokra a nyugati hadászati irányban, Belorussziában.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
1
Volt még egy hatalmas kiterjedésű arcvonal: a német megszállók elleni népi harc frontja Ukrajnában, Belorusszijában, a Baltikumban és Pszkov vidékén. A dolgozók milliói fogtak fegyvert, hogy felszabadító honvédő háborút viseljenek a német imperializmus ellen, amely rákényszerítette az országra a rabló breszti békét, s agresszív hódító ténykedésével még jobban fokozta a béke rabló jellegét. A nép harca, amely a német megszállás első napjaiban kezdődött, napról napra terjedt.
Mit hoztak a népnek a német császár és az osztrák—magyar uralkodó megszálló seregei? Visszaállították a földesúri földtulajdont. Visszatértek a földbirtokosok, a német szuronyok segítségével elvették a parasztoktól a szovjethatalom által 1917-ben kisajátított birtokaik élő és holt felszerelését. A tőkések visszakapták a gyárakat és a bányákat. S természetesen különleges pártfogásban részesültek a német telepesek.
A dolgozókat megfosztották mindazoktól a demokratikus jogoktól, amelyeket a szovjethatalom biztosított nekik. A gyárakban napi 8 óráról 10—12 órára emelték a munkaidőt. Munkanélküliség keletkezett, mivel sok tulajdonos bezárta üzemét. 1918 júniusában még a Szkoropadszkij-kormány hivatalos és nyilvánvalóan szépített adatai szerint is több mint 180 000 munkanélküli volt Ukrajnában. Ismét életbe lépett az egyik legreakciósabb cári törvény, az 1905. január 2-i törvény, amelynek alapján a sztrájkban való részvételért vagy a sztrájkra buzdításért börtönbüntetés járt. A parasztok sem éltek jobban, hiszen vissza kellett téríteniük azokat a veszteségeket, amelyek a földbirtokosokat az Októberi Forradalom utáni birtokfelosztás következtében érték. A hadbíróságok egymás után hozták a halálos ítéleteket a hatóságokkal szemben tanúsított engedetlenségért, a szovjethatalommal való együttérzésért, bolsevik agitációért stb.
A megszállók rabolták a lakosságot. Ezzel kapcsolatban az ukrán központi tanács kijevi megyei biztosa ezt írta egyik jelentésében: „Kijev megyében, a Kijev környéki járásokban a német csapatok lovakat, marhát, élelmiszert rekvirálnak anélkül, hogy összeköttetésbe lépnének a rekvirálást és az élelmezést intéző szervekkel, vagy felmutatnák valamilyen ukrán hatóság rendelkezését. És nemcsak a tejelő jószágot viszik el, a helyi lakosság egyetlen megélhetési forrását, hanem az összes vetőmagot, sőt, a kenyeret is, úgyhogy a gazdaságban semmi sem marad …
Ezenkívül a német katonák nap mint nap, gyakran éjszaka is, sokszor parancsok nélkül portyáznak és valóságos rablást visznek véghez: feltörik a ládákat, szekrényeket, elviszik a pénzt, az aranytárgyakat, a férfi és női ruhákat, s a házban található egyéb holmit. Megtámadják a nőket, akik rémülten menekülnek a faluból és elbújnak az erdőkben. Az ilyen csúfságok miatt végsőkig felháborodott lakosság szembefordul az ukrán hatóságokkal és fegyveres ellenállást szervez.”33 A polgárháború története. 1. köt. 608. old.*
A megszállt területre csak úgy özönlöttek Németországból és Ausztriából a spekulánsok, a kufárok és a gyarmati rablás egyéb mesterei. Ukrajnából, Belorusszijából, a Baltikumból gabonával, élő állattal, fával, érccel megrakott szerelvények haladtak nyugat felé. A hódítók étvágya nem is naponként, hanem óránként nőtt. Már kiszámították, hány millió márkát hoz majd nekik az új gyarmatok kizsákmányolása. A megszállók persze mindenekelőtt azért törekedtek a szovjet területek kirablására, hogy ellássák hadseregüket és megjavítsák hátországuk helyzetét. Németország és az Osztrák—Magyar Monarchia területén a világháború negyedik évében éhínség ütötte fel a fejét. Ez visszatükröződött a nép és a hadsereg hangulatán. A német imperialisták úgy vélték, hogy a megszállt területekről kivitt élelmiszerrel betömik ezt a hézagot.
Ámde a hódítók elszámították magukat: nem sikerült megszerezniük a várt élelmiszermennyiséget. Gabonából a tervezett mennyiségnek mindössze egyhetedét tudták kiszállítani. Mi volt ennek az oka? Erre a kérdésre elég pontosan válaszol a német megszálló hadsereg egyik tisztje, aki 1918 márciusában a következőket jelentette parancsnokságának:
„Nőttön-nő a paraszti lakosság ellenséges hangulata; gabona- és takarmányrekvirálás alkalmával a lakosság a fegyveres ellenállástól sem riad vissza csapatainkkal szemben … A további hadműveletek során számítanunk kell arra, hogy az előállott helyzet folytán bármely percben nyílt katonai összetűzésekre kerülhet sor, akár partizánháború formájában is.”34 Az ukrajnai német megszállás csődje. (A megszállók dokumentumai alapján.) Moszkva 1936. 23. old. (oroszul).*
Nem segített a németeken az sem, hogy április végén Szkoropadszkij hetman kormánya révén nyílt burzsoá-földesúri katonai diktatúrát létesítettek Ukrajnában.
Az 1918-as esztendő közepétől fogva a hódítók elleni harc egyre tömegméretűbbé vált, és mind határozottabb jelleget öltött. Sztrájkokon és szabotázsokon kívül fegyveres partizánakciók is kibontakoztak. A partizánosztagok megtámadták a német helyőrségeket, hidakat és vasúti pályatesteket robbantottak fel, akadályozták a rablott javak elszállítását.
A dolgozó nép küzdelmét vezető kommunisták nemcsak az osztrák—német megszállók ellen harcoltak, hanem a burzsoá nacionalisták ellen is, akik megpróbáltak egyenetlenséget szítani a harcosok soraiban, meg akarták ingatni az oroszok, az ukránok, a beloruszok és a balti népek barátságát. A dolgozók tapasztalatból győződtek meg arról, hogy az orosz nép segítsége nélkül nem küzdhetik le az ellenséget, s mind gyakrabban tekintettek várakozóan kelet felé, ahol a szovjetköztársaság vörös zászlaja lengett. Az ukrán, a belorusz, a balti munkások tudták és hitték, hogy orosz testvéreik előbb-utóbb segítségükre jönnek.
Augusztusban összeült a litván és a belorusz kommunista pártszervezetek I. konferenciája. A konferencia felhívásában a többi között ez olvasható:
„Paraszt- és munkástestvérek! … Tudjuk, hogy reménykedve és a szocialista orosz föld segítségébe vetett hittel néztek a szovjethatalomra; tudjuk, hogy türelmetlenül várjátok azt a boldog napot, amikor egyesült erőink hatalmas nyomásával megszabadítunk benneteket, s megszabadítjuk önmagunkat is a rátok telepedett ellenségtől.”35 A Belorusz Kommunista (bolsevik) Párt határozatai. I. köt. (1903—1921) Minszk 1934. 93. old. (oroszul).*
Hatékony erőt képviselt a megszállt területen működő bolsevik földalatti mozgalom. 1918 nyarának végén a harkovi szervezetben mintegy 1000, a kijeviben 750, a poltavaiban több mint 500, Volhiniában több mint 300 kommunista dolgozott. Belorusszijában az illegális kommunista szervezetek mintegy 1500 párttagot és ugyanannyi rokonszenvezőt tömörítettek. A néptömegek szabadságharcát szervező bátor illegális pártmunkásoknak óriási segítséget nyújtott az OK(b)P Központi Bizottsága. Vezetésével az ukrán, a belorusz és a balti pártszervezetek megerősítették kapcsolatukat a néppel, kijárták az illegális munka nehéz és veszélyes iskoláját, felkészültek a döntő ütközetekre.
Az ukrán népnek a külföldi hódítók elleni harca szempontjából jelentős esemény volt Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártjának megalakulása. Az UK(b)P 1918. július 5-e és 12-e között Moszkvában lezajlott I. kongresszusa rámutatott arra, hogy a párt legfontosabb feladata Ukrajna és Oroszország forradalmi egyesítése. A kongresszus úgy határozott, hogy az ukrán bolsevikok minden erejükkel fegyveres felkelésre készítik elő a dolgozókat. Ugyancsak fejlődtek és erősödtek a belorusz és a balti földalatti bolsevik szervezetek.
Az osztrák—német csapatok által megszállt területen már 1918 nyarán gyülekeztek a partizánháború viharfelhői. Különösen magasra csapott a népi szabadságmozgalom hulláma Ukrajnában és Belorusszijában.
július 23-án a mariupoli munkások a Jejszkből érkezett fegyveres alakulat segítségével megtámadták az osztrák csapatokat, kiűzték őket a kikötőből és a város egyes kerületeiből. Az egész mariupoli dolgozó lakosság támogatta a munkásokat. A megszállók nagy erőket vontak össze a felkelés leverésére. A munkások bátran küzdöttek, minden utcát elszántan védelmeztek. Az ellenség azonban sokkal jobban fel volt fegyverezve, s a felkelők végül is kénytelenek voltak kivonulni a városból.
Júliusban megkezdődött az ukrán vasutasok általános sztrájkja. Sok vonalon leállt a forgalom. A sztrájkban több mint 200 000 ember vett részt. Az ukrajnai bolsevikok központi bizottsága azzal a felhívással fordult a vasutasokhoz, hogy egységesen lépjenek fel és tartsanak ki.
Kiszélesedett a partizánmozgalom. 1918 nyarán Ukrajnában a kijevi, csernyigovi, jekatyerinoszlavi, herszoni, poltavai kormányzóságra, Belorusszijában a minszki, vityebszki, mogiljovi kormányzóságra terjedt ki. Ukrajnában a kijevi kormányzóság zvenyigorodi és tarascsani megyéjében voltak a legnagyobb felkelések. A kijevi kormányzóság vezető tisztviselője júliusban erről a következőket jelentette:
„A rendelkezésre álló adatok szerint a felkelők magvát 2000 főnyi kitűnően szervezett és jól felfegyverzett osztag képezi. A bolsevik alakulatok nincsenek körülkerítve és szabad közlekedésük van Umany, Zvenyigorod, Lipovec és Kanyev járás felé. A német csapatok egyelőre védekezésre kényszerülnek … a felkelők jelentős területet tartanak ellenőrzésük alatt, teljesen akadálytalanul szervezkednek, fegyverkeznek és gondoskodnak az utánpótlásról …”36 A polgárháború története. 3. köt. 270 old.* A partizánok elviselhetetlenné tették a megszállók életét. A hódítók hadserege súlyos veszteségeket szenvedett.
Ugyanakkor az osztrák és a német hadseregben bomlás és lazulás folyamata indult meg. A katonák érintkezése a szovjetország forradalmi munkásaival és parasztjaival nem maradt hatás nélkül; a frontra küldött német és osztrák katonák mindinkább felfogták az oroszországi események értelmét. A szocialista forradalom, a béke eszméje megtette hatását.
A megszálló hadsereg bomlását fejezte ki, hogy gyakoribbá vált a parancsmegtagadás, a katonák szemlátomást el akarták kerülni, hogy a frontra küldjék őket. Ukrajnában több mint 40 000 osztrák—német katona megtagadta azt a parancsot, hogy a nyugati frontra induljon. Minthogy azonban a német parancsnokság kénytelen volt átdobni csapatainak egy részét keletről a nyugati hadszíntérre, ez maga után vonta a „forradalmi ragály” terjedését. A német parancsnokság kénytelen volt csapatainak egy részét keletről a nyugati hadszíntérre vezényelni. Ez azonban a „forradalmi métely” terjedését eredményezte, mivel a nyugatra átdobott katonák forradalmasították az ott tartózkodó egységeket. A nyugati katonai balsikerek még jobban kiélezték a helyzetet. A gazdaságilag kimerült és erkölcsileg megtépázott Németország és Ausztria—Magyarország 1918 őszén nemzeti katasztrófa szélén állott. Németország és szövetségesei súlyos vereséget szenvedtek az imperialista háborúban, s ez siettette a forradalom már érlelődő kitörését. A novemberi forradalom megdöntötte a császárságot Németországban. A roskatag Osztrák—Magyar Monarchia is megszűnt; romjain több önálló nemzeti állam alakult.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
A kolhozok közös gazdasága. A kolhozok termelőeszközei. A munkaegység. A kolhozok, mivel nincs szükségük arra, hogy nagy összegeket költsenek föld vásárlására és bérlésére, továbbá a legfontosabb gazdasági eszközök vásárlására, növekvő jövedelmüket közös gazdaságuk fejlesztésére fordíthatják. A kolhoz közös gazdasága a mezőgazdasági artelben egyesült parasztok szocialista kollektív gazdasága. Állami földön létesült, s a gép- és traktorállomásokon összpontosított, és köztulajdont képező korszerű technika felhasználásán alapul. A kolhoz termelőeszközei és termékei szövetkezeti-kolhoztulajdonban vannak.
A kolhozok termelőeszközei főként állatokból, kisgépekből, különféle más gazdasági eszközökből, gazdasági épületekből, vetőmagból stb. állnak. Mivel a mezőgazdasági artel lényegét tekintve szövetkezeti típusú üzem, a közös termelőeszközök a kolhoz oszthatatlan alapjához tartoznak. A kolhoz oszthatatlan alapja a következőket foglalja magában: a kolhozok gazdasági eszközeit, az igás- és haszonállatokat, az épületeket, a szállítóeszközöket, a melléküzemágakat, az évelő vetéseket, az öntözőberendezéseket, valamint a közös, gazdaság fejlesztésére szolgáló anyagokat és pénzeszközöket. Az oszthatatlan alaphoz tartoznak továbbá a kulturális és szociális rendeltetésű épületek (kolhozklubok, olvasószobák, napközi otthonok stb.). Az oszthatatlan alapok állandó gyarapítása igen fontos feltétele annak, hogy a kolhozok közös gazdasága fejlődjön, a kolhoz egyre vagyonosabb legyen.
A kolhozok beruházásaikat gazdasági épületek, istállók, ólak, öntöző- és lecsapoló csatornák, víztárolók építésére, bozótirtásra, kolhoz-villanytelepek és más létesítmények építésére fordítják. A kolhozoknak saját eszközeikből, a kolhozparasztok munkája révén a közös gazdaságban eszközölt beruházásai — az állatállomány növelésére fordított kiadások nélkül — 1946-tól 1950-ig körülbelül 40 milliárd, 1951-től 1953-ig pedig 36 milliárd rubelre tehetők. Ezenkívül a kolhozok 1946-tól 1950-ig a közös jószág- és baromfiállomány növelésére több mint 11 milliárd rubelt, 1951-től 1953-ig pedig több mint 5 milliárd rubelt költöttek.
A kolhozoknak mint szocialista nagyüzemeknek feltétlenül szükségük van a gazdaság tervszerű irányítására, nem létezhetnek és nem fejlődhetnek önmaguktól, spontán módon. Az állami tervezés a kolhozok fejlődésének irányát a szántóföldi növények terméshozamának emelésében, az állatállomány növelésében és hozamának egyidejű fokozásában, a korszerű technikának és az élenjáró tudomány vívmányainak a mezőgazdaság terén való alkalmazásában jelöli meg.
A tervgazdálkodás előnyeinek legteljesebb kihasználása a kolhoztermelés olyan tervezését követeli, amely egyrészt, biztosítja az egyes mezőgazdasági termékek beadása tekintetében az állammal szemben fennálló kötelezettségek teljesítését, másrészt, azon növények termelésének növelése terén, amelyek számára a természeti és a gazdasági feltételek a legmegfelelőbbek, a lehető legnagyobb mértékben elősegíti a kolhozok öntevékenységének és kezdeményezésének kibontakozását.
A nagyüzemi kollektív gazdaság egyik döntő gazdasági előnye az, hogy szinte korlátlan lehetősége van a soküzemágú gazdálkodásra.
A soküzemágú gazdálkodás lehetővé teszi, hogy ésszerűen használják fel a kolhozokban a munkaerőt, és a kolhoz közös földjének minden hektárjáról a legnagyobb mennyiségű terményt takarítsák be. Azokban a kolhozokban, amelyek az ország egyes vidékeinek gazdasági és természeti viszonyaitól függően helyesen kapcsolják össze a gabonatermelést, az ipari növények, takarmánynövények, zöldségfélék termelését és az állattenyésztést, a kolhozparasztok munkájának felhasználása az év folyamán egyenletesebb. A soküzemágú gazdálkodást folytató kolhozokban az egész éven át a pénzeszközök is egyenletesebben folynak be, ami lehetővé teszi, hogy a kolhoz idejében folyósítsa a tervbe vett munkákhoz szükséges összegeket.
A kolhozokban a munkaszervezés fő formája az állandó termelőbrigád, amelyet a kolhoz vezetősége alakít abból a célból, hogy az a közös gazdaság valamelyik ágában elvégezze a szükséges munkákat.
Vannak növénytermelő-, állattenyésztő-, takarmányozó-, zöldségtermelő-, kertész-, építő és egyéb brigádok.
A növénytermelő-brigád számára a vetésforgó földjeiből akkora területet jelölnek ki, amelynek méretei minden mezőgazdasági munkánál biztosítják a traktorok, kombájnok és a gépállomásokon levő egyéb mezőgazdasági gépek magastermelékenységű felhasználását. Minden növénytermelő-brigádnak igásállatokat, megfelelő mennyiségű mezőgazdasági felszerelést és gazdasági épületeket adnak át állandó használatra. A növénytermelő-brigádon belül munkacsapatokat alakítanak, hogy ilyenformán a munkaigényes növények ápolása során a kézi munkát termelékenyebben lehessen felhasználni. A munkacsapatok közvetlenül a növénytermelő-brigád vezetőjének vannak alárendelve. Az SZKP Központi Bizottságának 1954 júniusi teljes ülése kimondta, hogy erősíteni kell a kolhozok termelőbrigádjait, ugyanakkor pedig munkacsapatokat kell alakítani a kapásnövények, ipari növények ápolására, s ezeknek minden támogatást meg kell adni ahhoz, hogy a számukra kijelölt földterületről jó termést takarítsanak be.
Az állattenyésztő-brigádokat a kolhozok tenyésztelepein szükséges munkák elvégzésére alakítják. Rendszerint minden állattenyésztő-brigádnak egy tenyésztelepet adnak át az állatok gondozásához szükséges helyiségekkel és termelőeszközökkel együtt.
A gép- és traktorállomásokon összpontosított változatos technika lehető leghatékonyabb kihasználásának fontos feltétele a gép- és traktorállomások és a kolhozok zavartalan együttmunkálkodásának biztosítása. Ezt úgy érik el, hogy a gép- és traktorállomás traktorosbrigádjának munkáját összeegyeztetik a kolhoz állandó termelőbrigádjainak munkájával. A gép- és traktorállomás minden traktorosbrigádja éveken át ugyanannak vagy ugyanazoknak a kolhozbrigádoknak dolgozik.
A munka szerinti elosztás gazdasági törvényének követelményei a kolhozokban, a szövetkezeti-kolhoztulajdon jellegének megfelelően, a munkaegység révén valósulnak meg. A munkaegység annak a mértéke, hogy a kolhozparaszt mennyi munkát fordít a kolhoz közös gazdaságára, s ezzel azt is meghatározza, hogy az egyes kolhozparasztok milyen arányban részesülnek a kolhoz jövedelméből. Munkaegységben számítják ki a kolhozparasztoknak a kolhoz közös gazdaságára fordított munkáját; a kolhoz a munkaegységek szerint osztja el a kolhozparasztok között a jövedelem egyéni fogyasztásra szolgáló részét.
A kolhozokban az igásállatok és a gépek állapotának, s a talaj minőségének figyelembevételével minden munkára megállapítják azt a napi teljesítménynormát, amelyet minden lelkiismeretesen dolgozó kolhozparaszt teljesíteni tud. A teljesítménynormának megfelelően, az egyes munkák elvégzéséhez szükséges szakképzettségtől, bonyolultságuktól, nehézségüktől, a kolhoz számára való fontosságuktól függően megállapítják a munkaegységek szerinti értékelést. A napi norma teljesítése viszonylag egyszerű mezei munkák esetén egy munkaegységnek számít. A kolhoz minden más munkát ennél magasabbra vagy alacsonyabbra értékel. A kolhozparasztnak a napi munkáért egy munkaegységet, a munkaegység egy részét, vagy esetleg több munkaegységet lehet a javára írni — aszerint, hogy milyen munkát végzett, és mennyire teljesítette, illetve teljesítette túl a normát. Tehát a munkaegység nem azonos a munkanappal.
A kolhozban az egyes munkák a munkaegységek szerinti értékelés szempontjából legfeljebb kilenc csoportba sorolhatók. Az első csoportba a legegyszerűbb munkák tartoznak, azok, amelyek elvégzése semmiféle képzettséget sem követel a dolgozótól. Az ilyen munkákra megállapított napi norma teljesítéséért a kolhozparasztnak körülbelül 0,5 munkaegységet írnak a javára. A kilencedik csoportba a legmagasabb szakképzettséget igénylő munkák tartoznak; az ilyen munkák napi normájának teljesítéséért a kolhoz körülbelül 2,5 munkaegységet ír jóvá.
Az állam megállapítja a kolhozparasztok teljesítménynormáinak kereteit, s az azoknak megfelelő munkaegységek szerinti értékelést. Ennek alapján minden egyes kolhoz vezetősége a helyi viszonyoknak megfelelően megállapítja saját teljesítménynormáit és ezek munkaegységek szerinti értékelését (de a kormány által javasoltaknál nem alacsonyabban), s ezeket a kolhozparasztok közgyűlése hagyja jóvá. A teljesítménynormáknak progresszíveknek kell lenniük, vagyis az élenjáró kolhozparasztokhoz kell igazodniok. A kolhozok az év elején megtervezik az egyes üzemágak és szántóföldi növények munkaegység-ráfordításait, és szigorúan ellenőrzik, hogy a munkaegységeket helyesen, a brigád, a munkacsapat, illetve az egyes kolhozparasztok által ténylegesen elvégzett munkának megfelelően írják jóvá.
Ilyenformán a munkaegység a kolhozparaszt által végzett különféle munkák mennyiségét és minőségét egyaránt tekintetbe veszi, s ez lehetővé teszi a kolhozban végzett különféle munkák összehasonlítását. A képzettséget igénylő munkáért több munkaegység jár, mint a képzettséget nem kívánó munkáért, a nehéz munkáért több, mint a könnyebb munkáért. A munkaegység az egyforma, de különböző termelékenységű munkák összemérését is lehetővé teszi. Ha a kolhozparaszt túlteljesíti a normát, ennek megfelelően több munkaegységet írnak javára. A munkaegységben az egyes kolhozparaszt munkája úgy jut kifejezésre, mint a kolhozban végzett közvetlen társadalmi munka összességének egy része. Ily módon megvalósul az egyes kolhozparasztok által a kolhoztermelésben végzett egyéni munka társadalmi értékelése. A munkaegység a kolhozparasztok közötti szocialista termelési viszonyokat fejezi ki az egyes kolhozokon belül, s a kolhoztermelés szervezésének fontos gazdasági eszköze.
Mivel a szocialista termelés két fő formájának létezése következtében van árutermelés és áruforgalom, a kolhozok nem elégedhetnek meg azzal, hogy a kolhoz termelési ráfordításait munkaegységekben tartják nyilván. A kolhozok saját pénzgazdálkodást folytatnak: pénzben számítják ki a kolhoztermelés termékeit és a jövedelmet, pénzeszközöket halmoznak fel; a munkaegységeket a kolhozokban nemcsak természetben, hanem pénzben is javadalmazzák.
A munkaegység a szocializmusban megvalósult egyenlőség elvét fejezi ki: a dolgozók valamennyien megszabadultak a kizsákmányolástól, mindenkinek kötelessége a munka, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy munkája mennyiségének és minőségének arányában részesedjék a javakból. A munkaegység biztosítja a férfi- és a női munka egyenlő díjazását. A kolhozrend megszüntette a parasztnők évszázados gazdasági egyenlőtlenségét. A parasztnők számára csak a kolhozban vált lehetővé, hogy egy sorba kerüljenek a férfiakkal.
Ilyenformán a munkaegység új közgazdasági kategória, a kolhozrend szülötte.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
VIII. fejezet / A szovjet hadsereg eléri a határokat
A „keleti fal” megrohamozása
Kijev felszabadítása
Az a hír, hogy a szovjet csapatok elérték a Dnyepert, az egész országot bejárta. Az újabb győzelmek a haza, a kommunista párt iránti mélységes büszkeség érzésével töltötték el a hátország dolgozóinak szívét.
A szovjet hadsereg sikerei a fasiszta hadsereg vezérkarát a végső rendszabályok megtételére kényszerítették. „Figyelembe véve a Keleten kialakult helyzetet – olvasható a hitlerista legfelsőbb parancsnokság hadinaplójában -, a már régebben kialakult elgondolásoknak megfelelően a főparancsnokság törzse szeptember 15-én kelt jelentésében rámutatott, hogy a keleti arcvonalnak segítséget kell nyújtani, és e célból kockázatot kell vállalni más hadszínterek rovására.” Ennek megfelelően elhatározták, hogy kiürítik Dél-Itáliát és visszavonulnak északra, az Appenninekbe. Az olaszországi arcvonalon levő páncéloshadosztályokat gyalogoshadosztályokkal cserélték fel, és elhatározták, hogy az olaszországi teljes értékű hadosztályok helyett a Dnyepernél szétvert csapatokat irányítják az Appenninekbe. Az olaszországi arcvonal meggyengülése lehetővé tette az angol-amerikai csapatoknak, hogy akadály nélkül nyomuljanak előre Olaszország központi körzetei felé.
A szovjet-német arcvonalon elszenvedett óriási veszteségek ellenére az ellenség 1943 szeptember végén még számottevő erőt képviselt. 239 hadosztály és 13 dandár működött Keleten, vagyis a hitlerista hadsereg főerői.
A német fasiszta hadvezetés úgy tervezte, hogy helyreállítja a Dnyeper menti védelmet, s megtartja a jobbparti Ukrajna és a Krím legfontosabb gazdasági körzeteit. Jól tudta, hogy innét a szovjet hadsereg számára megnyílik az út Lengyelországba, a Kárpátok és a Balkán felé. Csapatainak zömét továbbra is Ukrajnában tartotta. 1943 október elején itt védekezett a „Dél” hadseregcsoport és az „A” hadseregcsoport egy része, amelyek mintegy 80 hadosztályt, ezen belül 18 páncélos- és gépesített hadosztályt tettek ki.
Még szeptember végén, október elején a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása direktívát adott ki valamennyi front számára, hogy döntő célú támadást indítsanak az egész szovjet-német arcvonalon.
Az északnyugati irányban a szovjet csapatoknak szét kellett zúzniuk az ellenség északi csoportosítását, és meg kellett akadályozniuk, hogy az visszavonulhasson Dvinszk, Riga felé. A Nyugati Irány csapatai feladatul kapták, hogy érjék el a Vilnius-Minszk-Szluck-Szlucs-folyó arcvonalat. A délnyugati irányban ki kellett jutni a Mogiljov-Podolszkij-Ribnyica-Herszon terepszakaszra. Az itt tevékenykedő frontoknak megparancsolták, hogy semmisítsék meg az ellenségnek a Dnyeper bal partján levő összes hídfőit. Az Észak-kaukázusi Front csapatainak a Fekete-tengeri Flottával és az Azovi Katonai Flottillával együtt hídfőállásokat kellett birtokba venniük a Kercs-félszigeten, és meg kellett teremteniük a Krím felszabadításának feltételeit. A fő erőkifejtést most is a délnyugati hadászati irányban összpontosították. Itt kellett szétzúzni az ellenségnek a Dnyeper és a Molocsnaja-folyókra épült védelmét, kibővíteni a Dnyeper jobb partján elfoglalt hídfőállásokat, és kedvező körülményeket kellett teremteni a jobbparti Ukrajna teljes felszabadítására irányuló további támadás kifejlesztéséhez.
Meg kell mondani, hogy ezeket a feladatokat nem sikerült 1943-ban maradéktalanul teljesíteni. Sokat közülük 1944-ben oldottak meg.
október elejére a szovjet hadsereg működő frontjainak állományában 65 összfegyvernemi, két harckocsi- és tizenhárom légi hadsereg volt. A főhadiszállás tartalékát öt összfegyvernemi és három harckocsihadsereg alkotta. A szovjet katonai repülőerők számban felülmúlták a fasiszta légierőt, és szilárdan kezükben tartották a légi uralmat.
Október folyamán elkeseredett harcok folytak a Dnyeper jobb partján elfoglalt hídfőállások megtartásáért és kiszélesítéséért.
Az ukrajnai harcokban valamennyi fegyvernem részt vett. Példátlan önfeláldozást tanúsítottak a műszaki csapatok és alegységek. Az előretolt egységekkel együtt támadva, az ellenséges tűzben tutajokat és kompokat építettek, irányították az átkelést a Dnyeperen. A tüzérség közvetlen irányzású tűzzel támogatta a folyón átkelő csapatokat. A katonai repülőerők erőteljes csapásokat mértek az ellenség hátába és közlekedési útjaira. A honi légvédelmi csapatok alakulatai fedezték az átkelést, a közlekedési csomópontokat, a fronthadtáp fontosabb objektumait. Az ellenség hátában a partizánok harcoltak.
Az ellenség megértette, hogy ha a szovjet magasabbegységek sikert érnek el a kijevi irányban, akkor a német csapatok egész déli csoportosítása veszélybe kerül, és megnyílnak az utak a szovjet hadsereg előtt délnyugat felé.
A „Keleti fal” megszilárdítására a Wehrmacht parancsnoksága ekkor Nyugat-Európából három páncélos- és három gyalogoshadosztályt, valamint nagyszámú menet-pótalakulatokat dobott át.
Még 1943. szeptember 29-én a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása új feladatot állított a Voronyezsi Front elé1: erőit a kijevi irányban összpontosítva, a Központi Front balszárny-csapataival együttműködve, semmisítse meg a Kijev körzetében található ellenséges csoportosítást, és szabadítsa fel Ukrajna fővárosát.
1 1943. október 20-án a Központi, a Voronyezsi, a Sztyeppei, a Délnyugati és a Déli Front új elnevezést kapott: e frontok sorrendben Belorusz, illetve 1., 2., 3. és 4. Ukrán Fronttá lettek.*
F. Vatutyin tábornok, a front parancsnoka úgy határozott, hogy a főcsapást Kijevtől délre Velikij Bukrin körzetéből, a kisegítő csapást pedig a Kijevtől északra elterülő ljutyezsi hídfőből méri. A Voronyezsi Front csapásmérő csoportosítása, amely a bukrini hídfőben összpontosult, októberben kétszer is megkísérelte a támadást, ámde a német védelmet nem sikerült rögtön áttörnie.
Október 25-én késő éjszaka a legfelsőbb főparancsnok direktívát írt alá, melynek értelmében áthelyezték a támadási terepszakaszt: az ellenség kijevi csoportosítására a ljutyezsi hídfőből kellett erős csapást mérni, északnyugatról megkerülve Kijevet. A Voronyezsi Front törzse, élén Sz. P. Ivanov tábornok törzsfőnökkel, azonnal hozzálátott a ljutyezsi körzetben levő csapatok átcsoportosítási grafikonjának elkészítéséhez. Az átcsoportosítás általános irányítását a frontparancsnok helyettese, A. A. Grecsko tábornok végezte.
A még viszonylag fiatal, negyvenéves tábornok igen gazdag törzsbeli és parancsnoki tapasztalatokkal rendelkezett. 1919-ben a Vörös Hadseregben harcolt, 1936-ban elvégezte a Frunze Katonai Akadémiát, majd 1941-ben a Vezérkari Akadémiát. Grecsko 1928-ban lépett be a pártba. A Nagy Honvédő Háború elején hadosztályparancsnok volt, majd hadtest- és hadseregparancsnok. Nagyszerű elméleti felkészültsége, jó szervezőképessége, a törzsszolgálat ragyogó ismerete képessé tették rá Grecsko tábornokot, hogy sikeresen birkózzék meg a számára kijelölt feladattal.
október végén és november elején rendkívül szoros határidő (7-9 nap) alatt megtörtént a csapatok bonyolult átcsoportosítása a front balszárnyáról a jobbszárnyra. A bukrini hídfőből észak felé vonultak a 3. gárda harckocsihadsereg, a 23. lövész-, a 7. tüzérhadtest és sok más csapatok oszlopai. Az átcsoportosítás során a csapatok 130-200 kilométeres menetet hajtottak végre az arcvonal mentén, háromszor keltek át nagy folyókon (kétszer a Dnyeperen, egyszer pedig a Gyesznán). Az időjárás esősre fordult, nem volt elég szállítóeszköz. A feszes terv és a nehéz körülmények ellenére az átcsoportosítás időben és az ellenség elől rejtve történt meg.
A kijevi ütközet küszöbén változás történt a ljutyezsi hídfőt tartó 38. hadsereg vezetésében. A hadsereg parancsnokává K. Sz. Moszkalenko tábornokot nevezték ki. Tapasztalt hadvezér volt. Részt vett a polgárháborúban. Amikor a Nagy Honvédő Háború kitört, az egyik gépesített páncéltörődandár parancsnoka volt, majd hadtestparancsnok lett, 1942 februárjától pedig egymást követően több hadsereg csapatait vezényelte. Amikor a 38. hadsereg élére került, már gazdag tapasztalatokat szerzett a sztálingrádi ütközetben, a felső-doni és a harkovi támadás során, a kurszki csatában, a balparti Ukrajnában lefolyt támadásnál és Dnyeperen való erőszakos átkelésnél.
E hadsereg haditanácsának tagjává kinevezték A. A. Jepisev tábornokot, a pártpolitikai munkában nagy tapasztalatokkal rendelkező politikai vezetőt.
November 3-án hatalmas tüzérségi előkészítés és repülőcsapások után megindult a front főerőinek támadása Kijevtől északra. Ez az újabb csapás váratlanul érte az ellenséget. A 38. hadsereg csapatai már a harcok első napjaiban áttörték az ellenség védelmét a ljutyezsi hídfő előtt. Ettől északra sikerrel fejlesztették ki támadásukat I. D. Csernyahovszkij tábornok 60. hadseregének csapatai.
Az egész ellenséges védelem mielőbbi áttörése és Ukrajna fővárosának birtokba vétele érdekében a frontparancsnok a főcsapás irányában ütközetbe vetette a 3. gárda harckocsihadsereget, majd pedig V. K. Baranov tábornok 1. gárda lovashadtestét.
A november 6-ra virradó éjszaka a harcok Kijev északi peremén bontakoztak ki, azután pedig a város központjába helyeződtek át. Az N. P. Andrejev százados parancsnoksága alatt álló 4. önálló gépkocsizó lövészszázad felderítő csoportja, leküzdve az ellenség tüzét, elsőként tűzte ki az UK(b)P Központi Bizottsága épületére a győzelmi lobogót. A gyalogosok segítségére siettek A. G. Kravcsenko tábornok 5. gárda harckocsihadtestének harckocsizói. D. A. Csumacsenko százados harckocsizászlóalja a város központjában egyesült a gyalogosokkal.
Valamivel a felderítők előtt behatoltak Kijevbe G. P. Szamorukov alhadnagy parancsnoksága alatt a 180. lövészhadosztály géppisztolyosai, és ők festették az első felírásokat a Krescsatyik házaira. Egyidejűleg A. G. Kozuto százados harmadik zászlóaljának harcosai kitűzték a zászlót az USZSZK népbiztosi tanácsának épületére. November 6-ra virradóra a szovjet csapatok befejezték a Kijevet védő hitlerista magasabbegységek szétzúzását, és rohammal bevették a várost. Az utcai harcokban a szovjet hazafiak mellett kitüntették magukat a L. Svoboda ezredes parancsnoksága alatt álló 1. Önálló Csehszlovák Dandár katonái is. Elfoglalták a pályaudvart, és november 6-án reggelre kijutottak a Dnyeperhez.
A front haditanácsa megkülönböztetett figyelemmel és gondossággal viseltetett a csehszlovák dandár iránt, és igyekezett kímélni a katonáit. Csupán Svoboda ezredes állhatatos kérésére és közbenjárására döntöttek úgy, hogy harcba vetik a dandárt. A támadás küszöbén a dandárparancsnok ezekkel a szavakkal fordult a személyi állományhoz: „Úgy harcoljatok Kijevért, mintha Prágáért és Bratislaváért harcolnátok!” A csehszlovák katonák becsülettel teljesítették ezt a parancsot.
Derekasan részt vett a Kijev körzetében levő hídfőállásért vívott küzdelemben és a város felszabadításában a kijevi hadtest-légvédelmi körzet is, amelynek parancsnoka N. K. Vaszilkov tábornok volt.
November 6-án a moszkvai tüzérségi díszsortűz döreje hírül adta a szovjet népnek Kijev felszabadítását. Ukrajna fővárosa 778 napig volt a hitlerista megszállók igájában. Ezekben a sötét napokban a városban több mint 195 000 embert kínoztak meg, lőttek agyon vagy pusztítottak el a gázkamrákban. Több mint 100 000 embert, főként fiatalokat, a fasiszták németországi kényszermunkára hajtottak el. A város, amelynek a háború előtt 900 000 lakosa volt, most körülbelül 180 000 lelket számlált. A német fasiszta megszállók csaknem teljesen lerombolták és kirabolták Kijevet.
A párt és a kormány nagyra értékelte a Kijev felszabadításában részt vevő szovjet katonák hősiességét. Helytállásáért 65 egység és magasabbegység elnyerte a megtisztelő „Kijevi” nevet. Csupán október 12-e és november 7-e között mintegy 17 500 katonát tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel. Majdnem 700-an voltak, akik a Dnyeperen való átkelés és Ukrajna fővárosának felszabadítása közben olyan vitézül harcoltak, hogy elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. Kijev hősiességét Hős Várossá nyilvánítása örökre emlékezetessé teszi.
A szovjet állam nagyra értékelte az 1. önálló Csehszlovák Dandár katonáinak harci hőstetteit is. Az alakulatot a Szuvorov-rend 2. fokozatával, a dandár parancsnokát és 138 katonáját pedig rendjelekkel és érdemérmekkel tüntették ki. Három különösen kiváló Harcos megkapta a Szovjetunió Hőse címet.
Kijev felszabadítása után a szovjet csapatok folytatták az ellenség üldözését. I. I. Jakubovszkij ezredes 91. önálló harckocsidandára más egységekkel együttműködve november 7-én felszabadította Fasztovot, a jelentős vasúti csomópontot. Jakubovszkijt és még kilenc katonát és tisztet a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. November 12-én a szovjet csapatok kiverték az ellenséget Zsitomirból.
A német fasiszta hadvezetés sietve hozzálátott erőinek átcsoportosításához, főképpen Nyugat-Európából Kornyin körzetébe és a Zsitomirtól délre eső térségbe. Még mindig nem adta fel a reményt, hogy erős páncélos csoportosításának csapásaival felszámolhatja a dnyeperi hídfőállást, és újra birtokba veheti Kijevet. November 15-én a hitlerista csapatok ellentámadásba mentek át, de az 1. Ukrán Front csapatainak szívós ellenállásába ütköztek. Heves védelmi ütközetekben sikerült az ellenséget elvéreztetni és megállítani.
December végére a Dnyeper jobb partján, Kijev térségében mintegy 150 kilométer mély és 500 kilométer szélességű hídfő alakult ki, amely a továbbiakban a jobbparti Ukrajnában levő hitlerista csapatokra mért hatalmas csapások kiindulási körzete lett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
4
Megkezdődött a partizánsereg hősies menetelése a dél-uráli hegyekben. Több kilométer hosszú menetoszlopban vonult Bljuher serege. Egymást követték a kozák lovasok hagyományos egyenruhájukban, széles sáv a buggyos nadrágjukon, kard az oldalukon. Mentek a gyalogos munkások, puskával felfegyverkezve, ki katonai zubbonyban és ellenzős sapkában, ki zakóban és sportsapkában, gyaloglás közben szétvált és zsineggel, szíjjal átkötött csizmában, cipőben. Taposták az utat a szegényparasztok, háziszőttes ruházatban és bocskorban. A harcosok és a parancsnokok között akadt orosz, ukrán, tatár, baskír, mari és még sokféle nemzetiségű. S velük együtt meneteltek az internacionalista osztagok: magyarok, németek, osztrákok, kínaiak. Középütt hatalmas hadtáp-oszlop: a legkülönbözőbb szekerek, tarantászok, kocsik, bricskák, hintók, sőt, még egy személygépkocsi is, amelyet két ló vontatott. Mindez nagy zajjal haladt előre. A szekerek hihetetlenül nyikorogtak, gőzölögtek a tengelysúrlódástól — nem volt mivel megkenni a kerekeket, nem volt sem kátrány, sem kocsikenőcs. Néha mézet használtak helyette, de ebből sem volt elég, s általában csak szűkös élelmiszeradagokat oszthattak. A hadtáp-oszlop közepén vonult az egészségügyi részleg. A kocsikon szalmán feküdtek a sebesültek, akiket nem gézzel kötöztek (géz nem volt), hanem főleg ingekből hasított vászoncsíkokkal.
A seregben mindennel takarékoskodtak, a kenyérrel csak úgy, mint a lőszerrel. Különösen rosszul álltak tölténnyel. Minden egyes töltényt úgy számon tartottak, mintha színaranyból lett volna. Az első ütközetig egymástól kéregették kölcsön a töltényeket, majd az ellenségtől szereztek szuronnyal a mindennapos kemény összecsapásokban. A vörösalakulatokat szorosan nyomon követték a fehérkozák századok, s az utat nemegyszer ellenséges oldalvédek állták el. A csapat mindenfelől körülvéve, a fehérgárdista rajtaütéseket visszaverve, az ellenséges biztosítóőrsöket elsöpörve haladt előre az uráli hegyi utakon. Sok partizánsereggel ellentétben nem volt sem csüggedés, sem pánik, sem fegyelmezetlenség.
A csapat gerincét orosz munkások alkották, akik a kíméletlen osztályharcok bonyolult, hosszú útját járták végig, szilárdak, a szovjethatalomhoz hűek voltak, s maguk köre tömörítették a szegényparasztokat és az Oroszországban tartózkodó külföldi dolgozókat. Mindannyiukat egyesítette a közös osztályérdek. A sereg a proletár nemzetköziség, a népek közötti nagy barátság eszméjének eleven megtestesítője volt. A külföldi munkások és parasztok fegyvert fogtak a szovjethatalomért, mivel benne látták a zálogát annak, hogy a világ dolgozói megszabadulnak a kapitalizmus bilincseitől. A sereg ereje abban rejlett, hogy élén olyan bolsevikok álltak, akik nem ismertek félelmet a harcban. A kommunisták egybekovácsolták, fellelkesítették a sereget, hőstettekre serkentették a harcosokat.
Bljuher serege, miután útközben újabb alakulatokkal egészült ki és leküzdötte az ellenség elkeseredett ellenállását, augusztus végére Ufa körzetébe érkezett, és a várostól keletre, Iglino állomás mellett gyülekezett. Ekkor a seregnek már mintegy 10 000 harcosa volt, fegyverzetéhez több mint 100 géppuska és 13 tábori ágyú tartozott. A fehérgárdisták nagy erőket vontak össze, és elhatározták, hogy harcra késztetik Bljuheréket. A partizánok is készültek az ütközetre. A kommunisták minden ezrednél és osztagnál taggyűlést tartottak, és elbeszélgettek a harcosokkal a küszöbönálló ütközet fontosságáról.
Augusztus 29-én megkezdődött a csata. Mindkét fél elkeseredetten küzdött. A szovjet harcosok számos hőstettet vittek végheg. Így például Kaltimanovo falu mellett egy vörös géppuskás, a szibériai Jefim Krucsinyin fedezte osztagának visszavonulását. A fehérgárdista csatárláncok sokáig nem tudtak felemelkedni, Krucsinyin géppuskája valósággal a földhöz szegezte őket. De fogytán volt a töltény, s a géppuskás hátraküldte beosztottját segítségért. Ő a géppuskánál maradt, és tovább tüzelt. Ekkor hirtelen elhallgatott a géppuska: megszorult a töltény. Az ellenség azonnal kihasználta a helyzetet, és körülzárta a bátor géppuskást. Krucsinyinnak nem sikerült megjavítania fegyverét. Egyre szorosabbá zárult körülötte a fehérgárdista gyűrű. De amint a fehérek rávetették magukat, Krucsinyin felugrott, megragadott egy kézigránátot, és futásnak eredt. A fehérek először a géppuskához rohantak, s a kézigránát azon nyomban közéjük repült. A robbanástól sokan elpusztultak és megsebesültek. A felbőszült fehérgárdisták szuronnyal támadtak Krucsinyinra. A géppuskás hősi halált halt, de megtette kötelességét: feltartóztatta a fehérek előretörését. A partizánok csakhamar ismét támadásba mentek át, és visszavetették az ellenséget.
A szovjet alakulatok Iglino állomás elfoglalása után észak felé nyomultak előre. Át kellett kelniük az Ufa folyón — ez pedig nem volt könnyű. Bljuher egy Krasznij Jar falu határában fekvő partrészt jelölt ki az átkelésre. A folyó mély, s ezen a helyen mintegy 200 méter széles volt. Gyorsan hidat kellett verni, de ehhez fára volt szükség, s ez nem termett a környéken. Ekkor lebontás céljára pajtákat és lakhatatlan házakat vásároltak a baskíroktól. A falu lakói szívesen segítettek a partizánoknak. Huszonnégy óra alatt elkészült a híd, s már megindult az átkelés, amikor nagy fehérgárdista csapat bukkant elő. A küzdelem sorsát a vöröskozákok döntötték el, akik tömör lavinaként törtek be az ellenség soraiba.
„… Noha az ellenállás heves volt, megvertük a fehéreket. Kétszáz foglyot ejtettünk. A többieket lekaszaboltuk, illetve a folyóba fojtottuk. Zsákmányunk három ágyú és hat géppuska. A veszteségek megállapítása folyamatban van”26 A dél-uráli hegyekben. (A polgárháború részvevőinek visszaemlékezései.) Moszkva 1958. 164. old. (oroszul).* — jelentette augusztus 3-án Bljuhernek Iván Kasirin, a verhnye-uralszki egység parancsnoka.
Az átkelésen túl voltak. A híd lángolva égett; felgyújtották, hogy akadályozzák az üldözést. Az egységek észak felé haladtak tovább. Szeptember közepén Bljuher serege másfélezer kilométeres út után, sok-sok harc árán elérte Kungur körzetét, és egyesült a keleti front 3. szovjet hadseregének kötelékeivel.
Az eseményről Bljuher szeptember 13-án az alábbi táviratban tett jelentést:
„A Népbiztosok Tanácsának, Moszkva. Az OK(b)P Területi Bizottságának, Perm. A 3. hadsereg parancsnokának.
Üdvözlöm Önöket a dél-uráli csapatok kötelékébe tartozó verhnye-uralszki ezred, belorecki ezred, 1. uráli lövészezred, arhangelszki ezred, bogojavlenszki ezred, 17. uráli lövészezred, Sztyepan Razinról elnevezett 1. orenburgi kozák ezred, verhnye-uralszki kozák ezred, önálló lovasszázadok és tüzérosztály nevében.
Üdvözlöm az Önök személyében az Oroszországi Munkás-Paraszt Szovjetköztársaságot és dicső vörösseregeit.
Miután példa nélkül álló másfélezer kilométeres menetet hajtottunk végre az uráli hegyekben és a kozák-fehérgárdista felkelés által érintett területen, alakulattá fejlődtünk, és megvertük az ellenséget, ideérkeztünk, hogy uráli csapatainkkal szoros egységben tovább harcoljunk az ellenforradalom ellen. Szilárdan hisszük, hogy nincs messze az a nap, amikor az Urál fölött a kommunizmus vörös zászlaja fog lengeni.
Bljuher,
a dél-uráli csapatok parancsnoka”27 Krasznaja Zvezda, 1957. augusztus 10.*
Négy nap múlva, szeptember 18-án, a bolsevikok uráli területi bizottsága már jelentést tett Leninnek a dél-uráli osztagok portyázásáról. A dél-uráli csapatok és a 3. hadsereg egyesülésével nagy csapás érte a fehérgárdistákat és az intervenciósokat. Szeptember 15-én Harris irkutszki amerikai főkonzul táviratban számolt be külügyminiszterének azokról az újabb nehézségekről, amelyek a dél-uráli bolsevik csapatok érkezése folytán keletkeztek. Hangsúlyozta, hogy a csapatok jól szervezettek, és kitűnően tudnak manőverezni; néhány napja északra indultak, most pedig Krasznoufimszk felé tartanak, hogy ott gyalogsági és tüzérségi lövedéket vételezzenek. Ezekkel az erőkkel szemben az intervenciósoknak arrafelé nem voltak megbízható csapataik.
szeptember 30-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki Bljuhert. Ő volt a szovjet katonai rendjel első kitüntetettje.
A dél-uráli ezredek rövid pihenő után beolvadtak a 3. hadseregbe, a szovjethatalom szilárd harcosaival növelték a hadsereg állományát.
A 3. hadsereg arcvonalán csakhamar (1918 szeptember-októberben) véres harcok indultak meg Nyizsnyij Tagil és Kusva körzetében. Az ellenség számbeli fölényben volt. A vöröskatonák — többségükben uráli munkások, akik önként léptek a Vörös Hadseregbe — hősiesen védték az uráli bánya- és iparvidéket. Ovszjannyikov, a kamenszkiji üzem munkása, a Vörös Sasok nevű kommunista parasztezred zászlóvivője októberben a Laja állomás melletti harcokban élete kockáztatásával megmentette az ezred zászlaját. Súlyosan megsebesült, de amikor a fehérgárdisták megkerülték a szovjet állásokat, Ovszjannyikov utolsó erejét összeszedve teste köré csavarta a zászlót, és eltakarta zubbonyával. Amikor a harc elcsendesedett, súlyosan vérezve eljutott az ezredéhez. Hőstettéért a szovjethatalom a Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki Ovszjannyikovot.
S ez az eset nem volt egyedülálló. A katonák tömegestől vittek véghez hőstetteket.
Golikov, a Vörös Sasok ezred politikai munkatársa a következőképpen számolt be naplójában a Kin állomás körzetében harcoló egyik ezred haditetteiről:
„Azokról a harci sikerekről szeretnék írni, amelyeket a kamislovi ezred az Októberi Forradalom évfordulóján elért. Ebben az ezredben mindnyájunknak vannak barátai és ismerősei. Örömmel halljuk, amikor azt mondják: »Derék fiúk vagytok, kamisloviak!«
A parancsnokság kihasználta azt a körülményt, hogy a Vörös Sasok ezred megvetette lábát a barancsinszkiji üzem és Laja mellett, s a kamisloviakat a szomszéd hadosztály segítésére vetette be; ez a hadosztály nehéz helyzetben volt, a fehérek visszavonulásra késztették Liszva felé.
A kamislovi ezred (amelynek parancsnoka Bronyiszlav Svelnyisz, a járási végrehajtó bizottság volt titkára) észrevétlenül elérte az üzemet, heves küzdelem után kiverte onnan és tovább űzte az ellenséget, s elfoglalta Kin állomást. Az ütközet november 8-án és 9-én zajlott le. A kamislovi ezred két nap alatt több mint háromszáz katonát, két ezredest és kilenc más tisztet ejtett foglyul.
A foglyokat keskeny vágányú vasúton Kusvába szállították. Amíg a szerelvény állt, beszélgettem velük. Jól öltözöttek, mindannyiukon jó minőségű köpeny, egyforma kucsma, rénszarvasbőr csizma. Többségük fiatal; nemrég hívták be őket Sadrinszk, Kamislov, Irbit, Tyumeny környékéről és részben Szibériából. Idősebb ember viszonylag kevés volt.
De az idősebbek és a fiatalok egyforma benyomást keltenek. Megrémített, megfélemlített, tudatlan emberek. Ha megkérdezzük tőlük: »Miért harcoltok?«, mindnyájan ugyanazt válaszolják: »Nem önszántunkból«, »Kényszerítettek minket«, »Hadkötelesek vagyunk«. A foglyok inkább sajnálatot ébresztettek bennem, mint haragot. A fehérek kihasználják a tudatlanságot és az elmaradottságot. Ha az ember foglyul ejtett katonákkal beszél, nemegyszer hallhatja, hogy felvételüket kérik a Vörös Hadseregbe. Bízom benne, hogy sok fogoly becsülettel fog harcolni a szovjethatalomért.
Tegnap a kamisloviak Kinből visszatértek Kusvába. Örömmel fogadtuk az elvtársakat, a nagy győzelem után.
Az ezred katonái mesélnek a harcokról, hőseikről. De mint ilyenkor mindig, az örömbe üröm is vegyül. A győzelmet nem egykönnyen érték el. Az ezred sok dicső harcost és parancsnokot vesztett el.”28F. I. Golikov: A Vörös Sasok. (Az 1918—1923-as évek naplójegyzeteiből.) Moszkva 1959. 81—83. old. (oroszul).*
A permi szakaszon orosz testvéreikkel vállvetve hősiesen küzdöttek a kínai zászlóalj harcosai Zseng Fu-cseng vezényletével, valamint a főleg magyarokból álló nemzetközi zászlóalj katonái, Münnich Ferenc parancsnoksága alatt. Sokan áldozták közülük életüket a világ dolgozóinak szabadságáért.
Az elkeseredett harcok legfőbb terhét a kommunisták vállalták. Nemhiába volt gyakran hallható abban az időben a harcmezőn az a vezényszó, amely a világ egyetlen hadseregének szolgálati szabályzatában sem szerepelt: „Kommunisták, előre!” S erre a vezényszóra az orosz, az ukrán, a belorusz és más szovjet-oroszországi népek legjobb fiai vetették magukat a küzdelembe. Külsőleg semmiben sem különböztek a többiektől. Golyóktól átlyuggatott, ócska köpenyt viseltek, lábukon csizma helyett többnyire csak lábszártekercs, fejükön élénk, vörös csillaggal ellátott sapka, kérges kezükben puska. De micsoda erő lakozott bennük! Amikor felhangzott kiáltásuk: „A szovjethatalomért! Előre!” — akkor a vöröskatonák százai és ezrei indultak rohamra, s jaj volt az ellenségnek! Hervadhatatlan dicsőséget szereztek az uráli bolsevikok, akik ott küzdöttek az első sorokban. Az uráli pártszervezet 1918 nyarától 1919 elejéig 10 000 kommunistát vesztett a szovjethatalomért vívott csatákban.
A 3. hadsereg szeptember-októberi heves harcaival jelentős fehérgárdista és cseh erőket kötött le, s ezzel nagy segítséget nyújtott a keleti front többi hadseregének.
Az első győzelmek, amelyeket a Vörös Hadsereg a keleti fronton 1918 nyarán elért, a többi harci szakaszon is éreztették hatásukat. A szovjetköztársaság védelme egyre szilárdabb lett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
október elejére lényegesen megjavult a helyzet a tengereken is. A Fekete-tengeri Flotta a német fasiszta csapatok déli, tengermelléki szárnyát fenyegette. Hogy a szárnyát és hátát fedezze a tenger felőli csapással szemben, az ellenség elhatározta, hogy mindenáron megtartja a Krímet. Ugyanakkor növelte a haditengerészeti erőit a Fekete-tengeren, hogy így biztosítsa a tengeri szállításokat.
A Fekete-tengeri Flotta, miközben ostromzár alatt tartotta az ellenség krími csoportosítását, és közös hadműveletekben vett részt az ellenség tengermelléki csoportosításainak megsemmisítése végett, ugyanakkor aktív harcot folytatott a tengeri közlekedési utakon is. Erre a célra a repülőerőket, a tengeralattjárókat, a felszíni hajókat és a partvédő tüzérséget alkalmazták. A Fekete-tenger nyugati partvonala mentén többnyire a tengeralattjárók tevékenykedtek, a Krím déli partjainál a hajók és a repülők, a Kercsi-szoros és az Azovi-tenger körzetében pedig a repülők, a torpedónaszádok és a parti tüzérség működött. Sok hitlerista szállítmányt elnyelt a tenger mélye. A tengeri útvonalakon különösen aktívan tevékenykedtek a P. I. Paramoskin, Sz. N. Hahanov és J. K. Josszelian kapitány parancsnoksága alatt álló tengeralattjárók, úgyszintén a K. G. Kocsijev kapitány parancsnoksága alatt harcoló torpedónaszádok.
Északon is a szövetségesek javára fordult a helyzet. A szovjet légierő kivívta a légi uralmat. Az Északi Flotta és a szövetségesek haditengerészeti erői, amelyek a tengeri szállítmányok biztosításában vettek részt, felülmúlták az Észak-Norvégiában levő német erőket. Képesek voltak rá, hogy biztosítsák a konvojok zavartalan hajózását. Egyébként ezt az ellenség inkább politikai megfontolásokból igyekezett akadályozni.
Az 1942-es évtől eltérően, 1943-ban az ellenség tengeri közlekedési vonalain mind nagyobb szerephez jutottak a szovjet repülők, s egyre fokozódó harctevékenységet folytattak a tengeralattjárók és a torpedónaszádok is. Ennek következtében a hitlerista hadvezetés nemcsak konvojainak őrzését kényszerült szüntelenül erősíteni, hanem kénytelen volt korlátozni a tengeri szállítások méreteit is. Különösen merész és aktív küzdelmet folytattak a tengeri közlekedési utakon I. A. Koliskin elsőosztályú kapitány dandárának tengeralattjárói.
Csupán a Baltikumban sikerült az ellenségnek a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta hajóit körülzárnia a Finn-öböl keleti részében. Ámde az aknarakó-torpedóvető repülőgépek továbbra is csapásokat mértek a tengeri szállítmányokra a Balti-tenger középső részén. A balti tengerészek megbízhatóan fedezték a Leningrádhoz vivő utakat és a szovjet csapatok tengerparti szárnyát.
A szovjet csapatok nyári-őszi támadását, amelyből az 1943 júliusától október 1-ig tartó események következtek, a szovjet hadsereg nagy győzelmei tették emlékezetessé. A Vörös Hadsereg meghiúsította a hitlerista hadosztályok kurszki támadását, és vereséget mért az ellenség csapásmérő csoportosításaira. Általános támadásba lendülve át a 2000 kilométer kiterjedésű arcvonalon, a szovjet csapatok áttörték az ellenfél hatalmas, alaposan megerődített védelmi övezeteit, a nagy vízi akadályok egész során keltek át, így a Gyesznán, a Szozson, a Dnyeperen, és hídfőket vettek birtokba az utóbbi folyó jobb partján. A szovjet hadsereg katonái felszabadították az Orosz Föderáció nyugati területeit, felszabadították a fasiszta rabság alól a balparti Ukrajnát, a Donyec-medencét, Kubánt, és megindították a harcot a jobbparti Ukrajna és Kelet-Belorusszia felszabadításáért.
A támadás folyamán 71 ellenséges hadosztályt semmisítettek meg. 1943 nyarán az ellenség Németországból, Franciaországból, Magyarországról, Csehszlovákiából és Romániából két hadsereg- és négy hadtesttörzset, valamint 14 gyalogoshadosztályt vetett át a szovjet-német frontra. A nagy erők pusztulása és a hitlerista hadvezetés terveinek meghiúsulása folytán tovább romlott a fasiszta Németország katonai és gazdasági-politikai helyzete. A háborúban beállt a döntő fordulat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
3
A Vörös Hadsereg támadásba lendült az Urál ellen. Egyik város a másik után került szovjet kézre. Októberben felszabadult Buguruszlan, Buzuluk, Bugulma. A munkások és a parasztok örömmel fogadták felszabadítójukat, a Vörös Hadsereget. A szovjethatalom hamarosan helyreállt. A felszabadított területek dolgozói, miután már ismerték a fehérgárdista iga súlyát, igyekeztek minden segítséget megadni a Vörös Hadseregnek, nehogy megismétlődjenek az ellenséges betörés szörnyű napjai.
A középparasztok, akik tavasszal inkább spekuláltak a gabonával, semhogy az államnak adják, most szívesen tettek eleget a szovjethatalom követeléseinek. Az ország központi kormányzóságaiba élelmiszervonatok indultak a Volgamellékről. A Volga vizén hajókaravánok haladtak fölfelé gabonával, hússal, hallal, sóval megrakva. A szovjetköztársaság élelemben gazdag vidéket szerzett vissza.
A Volgamellék felszabadításával párhuzamosan megkezdődött a Káma vidékének megtisztítása az ellenségtől. Ezt a feladatot a 2. hadsereg hajtotta végre, Sorin parancsnoksága alatt. Nagy segítséget nyújtott a csapatoknak a volgai katonai flottilla. A 2. hadsereg egységei, miután szeptember végén — október elején felszabadították Csisztopolt, Jelabugát és Szarápult, támadásra készültek Izsevszk és Votkinszk ellen.
Izsevszk a lőfegyvergyártás második központja volt Tula után. Ebben a körzetben a fehérgárdisták mélyen beékelődtek a szovjet csapatok védelmi vonalába. Olyan „féregnyúlvány”-féle keletkezett, amelynek minél gyorsabb likvidálása égetően szükséges volt. A párt Központi Bizottsága és Lenin személyesen is nagy figyelmet fordított a 2. hadsereg hadműveleteire, és sürgette Izsevszk mielőbbi felszabadítását. A hadsereg részére külön parancsot adtak ki, amely egyebek közt így szólt:
„Lenin elvtárs megkérte Guszev elvtársat, a 2. hadsereg forradalmi katonatanácsának Moszkvából visszatérő tagját annak közlésére, hogy az oroszországi munkás-paraszt hatalom évfordulójának ünnepére várja a jelentést Izsevszk bevételéről.
A forradalmi katonatanács bizonyos abban, hogy a vöröskatonák valóra váltják Lenin elvtárs reményeit, és lehetővé teszik, hogy a hadsereg november 7-én soron kívüli táviratot küldjön Izsevszk bevételéről a szovjetkongresszus ünnepi ülésére.”23 A polgárháború története. 3. köt. 247. old.*
Ezt a parancsot a hadsereg minden egyes katonájával ismertették.
Az ellenség közben nagy erőket, mintegy 25 000 főnyi sereget összpontosított Izsevszk és Votkinszk körzetében, míg a Vörös Hadsereg egységei mindössze 17 000 harcost számláltak. Az ellenség alaposan megerősítette állásait, és tartós védelemre rendezkedett be.
A szovjet parancsnokság titokban öt nap alatt 4 új ezredet dobott át vasúton Kazány térségéből Izsevszk alá. A csapatösszevonást rendkívül gyorsan hajtották végre, bár akkoriban a vasútvonalak igen rossz állapotban voltak. Tetejébe nem állt rendelkezésre elég mozdony. Önfeláldozóan dolgoztak a vasutasok, nem kímélve időt és fáradságot.
A szovjet parancsnokság terve szerint a fő irányban rohamcsapatot vontak össze. November 3-án a 2. hadsereg parancsnoksága parancsot adott az egységeknek, hogy rohammal vegyék be Izsevszket. November 7-én a Vörös Hadsereg ezredei, miután megközelítették a várost, tüzérségi előkészítés után megkezdték a rohamot. Egyes helyeken az ellenség makacs ellenállást tanúsított. A fehérgárdista tiszti rohamszázadok néhányszor ellentámadásba lendültek. A „rohamkatonák”, hogy kellő lélektani hatást érjenek el, kimért léptekkel, kiegyenesedve, zenekar hangjai mellett támadtak. Ezzel a csellel akarták elérni, hogy a szovjet harcosokat eltöltse a fehérek rendkívüli „bátorságától” és „sebezhetetlenségétől” való félelem. A vöröskatonák azonban szuronyokkal fogadták őket, s az ellenséges rohamosztagok észrevehetően megritkultak, harci szellemük alábbhagyott. Közelharc keletkezett, és az ellenség egyre jobban hátrált. A 2. összesített hadosztály több drótakadály és sánc leküzdése után, Azin vezényletével még aznap betört Izsevszkbe.
A Vörös Hadsereg ezredei olyan lendületesen törtek előre, hogy az ellenségnek nem sikerült elszállítania az üzemek értékes felszerelését. Mi több, a híres izsevszki gátat sem tudták levegőbe röpíteni. Ha ez sikerült volna, akkor az elárasztott Izs völgye nagyon megnehezítette volna a szovjet hadsereg támadó hadműveleteit.
A harcokban különösen kitűnt a 3. és a 4. összesített ezred, valamint a szmolenszki ezred. Ezeket az ezredeket vörös díszzászlóval tüntették ki. A vöröskatonák és a munkások a felszabadult városban ünnepelték a Nagy Október évfordulóját. November 7-én a 2. hadsereg parancsnoksága a következő táviratot kapta Moszkvából:
„Üdvözlöm a Vörös Hadsereg dicső csapatait Izsevszk bevétele alkalmából. Köszöntésemet küldöm a forradalom évfordulóján. Éljen a Szocialista Vörös Hadsereg!
Lenin”24 Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 81. old.*
Az üdvözlet új erőt öntött a Vörös Hadsereg harcosaiba. Egy hét múlva a 2. hadsereg alakulatai felszabadították Votkinszkot.
Ilyenformán a keleti front csapatai 1918 őszén nagy győzelmeket értek el: felszabadították az ellenség uralma alól a Volgamelléket és a Káma vidékét.
Csupán a front bal szárnyán, a permi szakaszon került kedvezőtlen helyzetbe az ott működő 3. hadsereg. Ősszel fontos események zajlottak le ennek a hadseregnek az arcvonalán. Az egyik ilyen esemény egy dél-uráli munkás- és szegénykozák-osztagnak a hadsereghez való csatlakózása volt; az osztag a fehérgárdisták gyűrűjéből tört ki. Ennek története a következő:
1918 nyarán a Vörös Hadsereg egyes alakulatai és az Urál déli részén harcoló vörösgárdista osztagok a kozák ellenforradalom gyűrűjébe kerültek. Az elszigetelt kötelékek július közepén Beloreckben, a dél-uráli munkások fellegvárában gyülekeztek. Itt találkoztak a katav-ivanovszki, a tyirljanszkiji, a szimi, az uzjaki üzem és más üzemek osztagai. Ugyanide érkezett a troicki és a verhnye-uralszki osztag. S ide vonultak az orenburgi sztyeppéről Vaszilij Bljuher és Nyikolaj Kasirin parancsnoksága alatt azok a harcosok, akik Dutov atamán ellen küzdöttek. Az alakulatok élén volt frontharcosok — munkások és forradalmi érzelmű kozákok — álltak. Július 16-án ezek a parancsnokok értekezletre gyűltek össze Beloreckben, hogy megválasszák maguk közül a főparancsnokot, és kidolgozzák az általános haditervet.
E dicső események egyik részvevője ilyen képet fest az alakulatok parancsnokairól:
„Vaszilij Konsztantyinovics Bljuhert szinte már hozzánőtt kopott bőrkabátjában, ellenzős katonasapkában, poros csizmában szoktuk látni. Közepes termetű, erős, gesztenyebarna ember volt. Állát ritkán borotvált szőrzet lepte el. Szürke, éber szeme időnként — erről mindenki meggyőződött — acélszínűbe játszott. Arca és álla kemény, határozott természetet árult el. Az elmaradhatatlan, fatokba zárt Mauser-pisztoly, távcső és harctéri táska egészítette ki szerény viseletét …
A vakmerősége és találékonysága folytán népszerű Ivan Kasirin, a szegénykozákok kedvence, merő ellentéte volt Bljuhernek. Magas és karcsú, elragadó egyszerűséggel s mégis színpompásan öltözködött. Kék kozáktiszti nadrágját magasszárú krómbőrcsizmába bújtatta. Nyáron a hőségben Iván Dmitrijevics egyszerű oldalt gombolós inget vagy zubbonyt viselt, amelyen jól mutatott az ezüst színű öv. A görbe kozákkard szintén ezüstözött volt. Oldalán Naguan-rendszerű forgópisztoly. Kasirin rőt szakállt növesztett, de fejét gyakran borotválta. Még harmincéves sem volt, külső megjelenésére vérbeli lovas, kitűnő vívó és nagy tréfacsináló.
Iván mellett elhalványult Nyikolaj, az idősebb Kasirin. Közepes termetű, barna, sötét szemű volt, tűnődő, szigorú arccal. Még nem épült fel sebesüléséből, mankóra vagy fémhüvelyes huszárkardjára támaszkodva járt, a szokásos kozáktiszti öltözetben.
A Kasirin-testvérek verhnye-uralszki születésűek voltak. Mindketten kozáktisztek … Nyikolaj kemény bolsevik, szerény, határozott, állhatatos, kipróbált marxista. Az egész Kasirin-család elhagyta Verhnye-Uralszkot. Apjuk tipikus kiöregedett kozák törzsőrmester volt, hallgatag, kissé töpörödött apóka, óriási ellenzőjű kék kozáksapkában. Az öreg Kasirin az egész hadjáratot végigcsinálta két fiának osztagaival. Valahol Kungur mellett temették el.
A többi parancsnok közül a legnépszerűbb Nyikolaj Tomin volt kozákőrmester, a troicki dandár parancsnoka volt. Magas, tagbaszakadt ember volt, kis szőke szakállal és felkötözött karral. Tevékeny, nyugodt, félelmet nem ismerő harcos, mindig a front előretolt osztagai közelében tartózkodott. Senki sem tudta, mikor pihen, mindig ébren látták.”25Ivan Nyedolin: Bljuher hadjárata. 2. kiadás. Ufa 1932. 24—25. old. (oroszul).*
Az értekezleten Nyikolaj Kasirint választották meg valamennyi alakulat parancsnokává, s elhatározták, hogy Verhnye-Uralszkon keresztül áttörnek Jekatyerinburg felé, és ott csatlakoznak a Vörös Hadsereg egységeihez.
A szovjet alakulatok tíznapos heves harc és a város fölé magasodó Izvoz-hegy hősies megrohamozása után július végén elfoglalták Verhnye-Uralszkot, ám a városban megtudták, hogy Jekatyerinburg július 25-én elesett. Így a további előretörés értelmetlenné vált. Az alakulatok visszatértek Beloreckbe, s a parancsnoki értekezleten új tervet dolgoztak ki. Eszerint az Ala-Tau gerincén keresztül nyugat, majd észak felé szándékoztak előrenyomulni a szovjet csapatok által megszállt vidékre. A sebesült Nyikolaj Kasirin helyett Bljuhert választották meg főparancsnokká. Augusztus elején az alakulatok ismét elhagyták Belorecket, és Ufának vették útjukat.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Még Orjol elfoglalása előtt két nappal a főhadiszállás képviselője, N. N. Voronov tüzérségi marsall utasítást kapott, hogy hagyja ott a Brjanszki Front törzsét, és sürgősen menjen Moszkvába. A vezérkarban ismertették vele a szmolenszki hadművelettel kapcsolatos elgondolást, amely a „Szuvorov” fedőnevet viselte. A főhadiszállás utasította őt, hogy nyújtson segítséget a Nyugati és a Kalinyini Front parancsnokságának e hadművelet előkészítéséhez.
A főhadiszállás elgondolása szerint a csapatoknak meg kellett semmisíteniük a „Keleti fal” központi részét, még messzebb kellett vetniük az ellenséget Moszkvától, és birtokba kellett venniük a „szmolenszki kaput” – a Dnyeper és a Nyugati-Dvina folyamközét. A Kalinyini Front és a Nyugati Front állománya 1 253 000 embert, 20 640 löveget és aknavetőt, 1436 harckocsit és rohamlöveget, valamint 1100 harci repülőgépet tett ki. Velük szemben az ellenség 850 000 fős csoportosítása állt, fegyverzetében mintegy 8800 löveggel és aknavetővel, körülbelül 500 harckocsival és rohamlöveggel és csaknem 700 harci repülőgéppel. A hitlerista hadvezetés, kihasználva az erdős-mocsaras terepet, elhatározta, hogy szilárdan megkapaszkodik az elfoglalt terepszakaszokon. A szmolenszki irányban kiépített erődítményrendszer átlagos mélysége elérte a 130 kilométert.
A legfelsőbb főparancsnok nagy jelentőséget tulajdonított a Szmolenszk irányában tervezett támadásnak. Augusztus 3-án Sztálin megérkezett Juhnov körzetébe a Nyugati Fronthoz, augusztus 5-én pedig már a Kalinyin Frontnál, Horosevo községben volt. Leginkább a csapatok harci felkészültsége, az álcázási rendszabályok, a vezető káderek elosztása érdekelte őt, s egy sor utasítást adott a hadművelet gyakorlati előkészítésére.
A fő feladatot a szmolenszki irányban a Nyugati Front csapatainak kellett megoldaniuk. A front parancsnoka abban az időben V. D. Szokolovszkij hadseregtábornok volt. Részt vett a polgárháborúban, 1931-től tagja volt a pártnak; a háborút megelőző években a parancsnoki beosztások különböző fokozatait járta végig: volt hadosztály-törzsparancsnok, katonai körzet törzsparancsnoka, a vezérkar főnökének helyettese. A Nagy Honvédő Háború elejére már elméletileg jól felkészült, a törzs- és parancsnoki munkában jókora gyakorlattal rendelkező nagy hadvezérré vált.
Augusztus 7-én a Szpasz-Gyemjanszktól északkeletre eső körzetből támadásba lendült a Nyugati Front csapásmérő csoportja, augusztus 13-án pedig a Duhovscsinitől keletre eső körzetből a Kalinyini Front csoportosítása indult támadásba.
A szmolenszki irányban folyó harc csakhamar heves és elkeseredett jelleget öltött. A támadás kilenc napja alatt a csapatok mintegy 40 kilométert nyomultak előre. Az erdős-mocsaras terep nagyon megnehezítette a harcot. A szovjet katonák ügyesen megkerülve a hitleristák támpontjait, bátran utat törtek nyugatnak, és szeptember 25-én felszabadították Szmolenszket, az ősi orosz várost, az orosz nép dicsőségének és hőstetteinek szemtanúját. A város felszabadítása során kitűntek V. Sz. Poljenov tábornok 5. hadseregének és V. A. Gluzdovszkij tábornok 31. hadseregének magasabbegységei. A harcokban tanúsított magas fokú katonai tudásért és kimagasló bátorságért 39 egység és magasabbegység elnyerte a megtisztelő „Szmolenszki” nevet.
A szmolenszki hadművelet folyamán a szovjet csapatok mintegy 225 kilométert nyomultak előre. A Vityebszk és Mogiljov felé vezető utakhoz kijutva segítséget nyújtottak a Központi és a Brjanszki Frontnak a Kurszk alatti ellenség szétzúzásában, és erősen veszélyeztették az ellenség balti csoportosítását.
A kurszki csata után a Brjanszki Front magasabbegységei kifejlesztették a támadásukat, és szeptember 17-én elfoglalták Brjanszk városát. A városért vívott harcokban különösen kitűntek az I. I. Fegyunyinszkij tábornok vezette 11. hadsereg csapatai. Egységei és magasabbegységei elnyerték a „Brjanszki” nevet.
Brjanszktól a front csapatai Belorusszia határai felé nyomultak előre, és már szeptember 26-án felszabadították a Mogiljovi terület kerületi központját, Hotyimszkot. Elsőként A. V. Gorbatov tábornok 3. hadseregének és I. V. Bolgyin tábornok 50. hadseregének magasabbegységei léptek Belorusszia földjére.
A szovjet csapatoknak a testvéri belorusz nép földjére lépése hatalmas katonai-politikai esemény volt a szovjet emberek életében. Belorusszia az egyik első köztársaság volt, amelyet 1941 nyarán a hitlerista hordák csapása ért. A belorusz nép több mint két éven át várta felszabadítását. És a szabadság megérkezett. A harcok sok-sok veteránja újra az annyit szenvedett Belorusszia földjére lépett, ahonnét 1941-ben fájó szívvel távozni kényszerült.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
2
Ezután a 4. hadsereg egységei észak felé fordultak, hogy közös hadműveleteket hajtsanak végre Tuhacsevszkij hadseregparancsnok ezredeivel, amelyek már augusztus közepén Szimbirszkért harcoltak.
Az 1. hadsereg már augusztus közepén megkezdte a harcot Szimbirszkért. Akkor ez a hadsereg csak mintegy 10 000 gyalogos katonát számlált; az ellenség kétszeres túlerőben volt. De a szovjet katonák bátorsága kiegyenlítette az ellenség számbeli fölényét. Szeptember elején az 1. hadsereg támadásba kezdett Szimbirszk ellen. A fő csapást a szimbirszki hadosztály mérte, amelynek parancsnoka Gaja, a polgárháború hőse volt. Ez a hadosztály példamutató helytállásáért a „vashadosztály” nevet kapta.
Az 1. hadsereg egységei Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt nagy győzelmeket arattak. A 26 éves hadseregparancsnok, Tuhacsevszkij utasítására Szimbirszk körzetében használták fel a polgárháború idején először tömegméretekben csapatszállításra a gépkocsikat. Egy egész ezredet csoportosítottak át gépkocsin nagy távolságra. Ez lehetővé tette, hogy rövid idő alatt ütőképes erőt teremtsenek a fehérgárdista csapatok oldalában. Az ellenség nem számított a szovjet parancsnokság ilyenfajta intézkedéseire, és kénytelen volt gyorsan visszavonulni kelet felé.
Szeptember 9-én megkezdődött a csapatok általános támadása Szimbirszk ellen. A vörösezredek három nap alatt 70 kilométert nyomultak előre, és szeptember 11-én estére három oldalról körülfogták a várost. Szeptember 12-én reggel a vöröskatonák rohamra indultak. Az ellenség a Volga túlsó partjára vonult vissza. Ebben az ütközetben az 1. és a 2. szimbirszki ezred harcosai tűntek ki bátorságukkal.
Mihelyt a Vörös Hadsereg bevonult a városba, azonnal kiszabadította a szovjethatalom híveit, akiket a fehérgárdisták fogva tartottak. Kalnyin, az 1. hadsereg politikai biztosa később így írta le ezt az eseményt:
„Megható jelenet volt ezen a napon a vörösgárdistáknak és a szovjethatalom híveinek kiszabadítása a kormányzósági börtönből. Mintegy másfélezer emberünket szabadítottuk ki. Lerongyolódott, mosdatlan, sápadt elvtársak tömege vett körül bennünket. A kiszabadultak csókoltak minket, sírtak az örömtől. Hangos győzelmi örömkiáltásaiktól és hurrázásuktól szinte izzott a levegő.
Az elvtársaktól körülvett Gaja hadosztályparancsnok elvtárs beszédet mond. Gaja elvtárs örmény nemzetiségű. Jól beszél oroszul, de az izgalomtól és az érzések áradatától megzavarodik, hadonászni kezd a kezével, s a szavak többségét anyanyelvén mondja … De mi azért mindnyájan hallgattuk és kitűnően megértettük egymást … Ez volt hadseregünk első örömteli napja a vereségek után.”20 A szimbirszki kormányzóság 1918—1920-ban. Visszaemlékezések gyűjteménye. Uljanovszk 1958. 46—47. old. (oroszul).*
Kujbisev még aznap táviratban közölte Leninnel, hogy a szovjet csapatok elfoglalták Szimbirszket. A vöröskatonák köszöntésüket küldték Vlagyimir Iljicsnek szülővárosa felszabadítása alkalmából. Válaszában Lenin melegen üdvözölte a Szimbirszket felszabadító katonákat. A Szimbirszkért vívott harcok a Vörös Hadsereg növekvő erejéről tanúskodtak.
Ámde a fehérgárdisták és a csehek váltig remélték, hogy újból elfoglalják a várost. Az ellenség, miután megerősítette állásait a Volgán túl, erős tüzérségi tűz fedezete alatt megkísérelte, hogy az épségben maradt hídon átkeljen a folyón. A híd védelmével a szimbirszki hadosztályhoz tartozó nemzetközi ezredet bízták meg. Az ezred teljes egészében magyarokból, németekből, csehekből, lengyelekből és szerbekből állt. A proletár nemzetköziségnek, a különböző országokbeli dolgozók osztályszolidaritásának fényes megnyilvánulása volt ez.
A fehérek támadásait erős géppuskatűz támogatta, de az internacionalista harcosok szilárdan tartották magukat. Varga Dezső, a nemzetközi ezred magyar parancsnoka egy kisebb csoporttal átkelt a Volga bal partjára, és két ellenséges géppuskát zsákmányolt.
Hogy az ellenség meg ne vethesse lábát a Volga partján, a szovjet csapatok parancsot kaptak, hogy kelet felé szorítsák vissza a fehérgárdistákat. Szeptember 13-án, a vaksötét éjszakában a Volga jobb partjáról egy mozdony robogott át a hídon az ellenséges állások irányába. A mozdonyon egyetlen ember sem tartózkodott. A fehérgárdisták a sötétben páncélvonatnak nézték és hátrább húzódtak. A mozdony mögött a hídon az 1. hadsereg ezredei támadásra indultak. Reggelre a Volga-vidék egész körzetét megtisztították az ellenségtől. Ekkor a Kazányból visszavonuló Kappel ezredes sietett a fehérgárdisták segítségére. Alakulatai oldalba támadták a szovjet csapatokat és megközelítették a Volga hídját. Kappel el akarta vágni a 4. hadseregnek azokat az ezredeit, amelyek Szimbirszktől keletre nyomultak előre. Mivel erősítés nem érkezett, a Vörös Hadsereg alakulatai ismét a folyó jobb partjára vonultak vissza.
A Szimbirszkért folyó ütközet sorsát az 5. hadsereg gőzhajókon érkező egységei döntötték el. Ezek az egységek a 4. hadsereg alakulataival karöltve szeptember 24-én támadásba lendültek, és keleti irányban visszaszorították az ellenséget. Ettől kezdve Szimbirszk biztonságban volt.
Nem sokkal utóbb felszabadult a Szimbirszk és Szizrany között fekvő Volszk és Hvalinszk. A Szizrany és Szamára körzetében levő ellenséges csapatok helyzete veszélyessé vált. Csakhamar megingott az egész cseh és fehérgárdista arcvonal, a Vörös Hadsereg egyre-másra érkező megsemmisítő csapásai alatt.
Az antant-imperialisták sietve megerősítették a Volga menti ellenforradalmi erőket. Intézkedéseket tettek a fehérgárdisták anyagi ellátásának fokozására, s megkísérelték a fehérgárdista erők szervezeti tömörítését. A szövetségesek követelésére az ország keleti részén alakult különböző színezetű fehérgárdista „kormányok” helyett koalíciós eszer-kadet uralom, úgynevezett direktórium jött létre. A direktóriumot „ideiglenes összoroszországi kormánynak” nyilvánították. Megalakítása nyílt lépés volt a fehérgárdista katonai diktatúra bevezetése felé, s valamennyi belső ellenforradalmi erő egyesítését célozta.
A direktórium azonban nem tudta megváltoztatni a helyzetet a fronton. A fehérgárdista csapatok — különösen a szamárái „kormány” hadserege — a vereségek hatására felbomlottak. A cseh hadtest katonái sem kívántak harcolni, és egyre határozottabban követelték, hogy vonják őket vissza a frontról, s indítsák útnak hazafelé. A buzuluki fehér hadseregcsoport parancsnoka októberben jelentette feletteseinek, hogy „a mozgósítottak szinte egy szálig eltávoztak az egységekből; a szizranyiak és a hvalinszkiak a Volga jobb partjára, a buguruslániak és a buzulukiak a Kinyelen túlra”21. A polgárháború története dokumentumokban. I. köt. 380. old.* Egyetlen hét alatt, szeptember 10-től 17-ig a szamarai hadosztályból ezer ember szökött meg. S ugyanez volt a helyzet a többi fehérgárdista csapatnál.
Az ellenséges hátországban is nyugtalanság uralkodott. A Volgamelléken, az Urálban és Szibériában sztrájkoltak a munkások, népfelkelések törtek ki. 1918 őszén fegyvert fogtak az altájvidéki szlavgorodi járás és a jenyiszeji kormányzóságban levő minuszinszki járás parasztjai. A frontövezetben vörös partizánosztagok alakultak, a szó szoros értelmében a fehérgárdista csapatok háta mögött. Az eszerektől és a mensevikektől félrevezetett középparasztság, miután belekóstolt a fehérgárdista „demokrácia” gyönyöreibe, kezdett átpártolni a szovjethatalomhoz.
Az ellenséges csapatok bomlása és a népi erők harcának fellángolása megkönnyítette a volgamelléki fehér seregek szétzúzását. Szeptemberben megkezdődött a Vörös Hadsereg alakulatainak támadása az utolsó fehérgárdista támaszpontok, Szizrany és Szamára ellen.
A szovjet parancsnokság elhatározta, hogy bekeríti és megsemmisíti a Szizrany körzetében levő ellenséges erőket. E célból a 4. hadsereg egyik dandárja azt a feladatot kapta, hogy vágja el a szizrany—szamarai vasútvonalat, s akadályozza meg a fehérgárdisták és a csehek visszavonulását kelet felé. Október elején a 4. hadsereg szamárai hadosztályának nemzetközi ezrede a Szizrany és Szamára között fekvő ivascsenkovói üzem körzetében behatolt az ellenség mögöttes területére. Az ivascsenkovói munkások a kommunisták vezetésével felkelést robbantottak ki, és delegációt küldtek a vöröskatonákhoz, hogy segítséget kérjenek. Az internacionalisták és a munkások közös erőfeszítéssel vereséget mértek a fehérekre Ivascsenkovo körzetében. A szovjet csapatok felrobbantottak két vasúti hidat, és elvágták a szizranyi ellenséges hadseregcsoport kelet felé vezető visszavonulási útját. Bezencsuk állomáson csehszlovák szerelvények rekedtek meg. Parancsnokságuk elhatározta, hogy áttör kelet felé. Súlyos harc bontakozott ki. Az összecsapás egyik részvevője később ezt írta:
„Az internacionalista ezred a helybeli munkásokkal együtt felvette a harcot. Vasziljevszkaja falva és Bezencsuk állomása kézről kézre járt, szuronyrohamok egész sorozata mellett. Az internacionalista ezred és a munkások lelkesültsége folytán a harc sikeresen végződött a túlnyomó ellenség ellen.”22 Sarló és Kalapács, 1932. 8—9. sz. 95. old.*
Az elszigetelt ellenséges hadseregcsoportot nyugat felől az 1. hadsereg egységei támadták. Az ellenség Számárából kért segítséget. Kelet és dél felől csakhamar friss fehérgárdista erők érkeztek, s körülzárták a nemzetközi ezredet és az ivascsenkovói felkelőket. A fehérek túlerőben voltak. A szovjet ezred elkeseredett harcok és hatalmas veszteségek árán kitört a gyűrűből. 1200 katonájából alig több mint 400 maradt meg. Az ellenség kíméletlenül leszámolt az ivascsenkovói munkásokkal: a felkelésnek csaknem valamennyi részvevőjét agyonlőtték.
Ámde időközben az 1. hadsereg csapatai már elérték Szizranyt. Jól összehangolt támadással megtörték az alekszandrovkai Volga-hidat makacsul védő ellenség ellenállását. A fehérgárdisták fejvesztettségükben a Volgába vetették magukat, hogy úszva meneküljenek, s ott érte őket a halál. Az ellenség — bekerítéstől tartva — október 3-án menekülésszerűen elhagyta Szizranyt. A Vörös Hadsereg ezredei bevonultak a városba.
Szizranyból a fehérgárdisták és a csehek Szamárába vonultak vissza. De már nyilvánvaló volt, hogy ott sem tudják tartani magukat; a szovjet csapatok támadása túlságosan erős volt.
A burzsoázia fejvesztetten menekült a városból kelet felé. A menekülés már jóval előbb megkezdődött. Legelőször a francia, az angol és az amerikai diplomáciai és katonai képviseletek igyekeztek kereket oldani. Hamarosan követték őket a fehérgárdisták, köztük a „kormány” tagjai, akik már senkit sem képviseltek és hadsereggel sem rendelkeztek. Amikor a miniszterek egy cseh tiszttől mozdonyt kértek a vonatjukhoz, az utóbbi gúnyosan kérdezte tőlük:
— Hol van a hadseregük? Mondják meg, hol van a hadseregük?
A miniszterek azt válaszolták, hogy nem vitatkozni jöttek, hanem mozdonyt kérnek a kormányvonathoz. A cseh tiszt a „kormány” szó hallatára nevetni kezdett:
— Kormány! — hahotázott. — Önök kormánynak nevezik magukat?
Valóban szánalmasak voltak ezek a kormányzó urak. Szégyenletesen mentették a bőrüket, mert rettegtek a szovjethatalomtól.
A város elhagyása előtt a fehérgárdisták különösen vadul kegyetlenkedtek. A letartóztatottak egy részét kivégezték, a többit „halálvonatokon” Szibériába szállították. A városparancsnok elrendelte, hogy haladéktalanul lőjék agyon „mindazokat a személyeket, akik felkelésben vettek részt, lázadást és zendülést szítanak, kivonják magukat a katonai szolgálat alól, a katonai hatóságok parancsait és rendelkezéseit semmibe véve nem hajlandók közreműködni a hadműveletekben, rosszindulatúan és szándékosan olyan kósza híreket és különféle hazugságokat terjesztenek, amelyek pánikot kelthetnek, zavargásokat és riadalmat idézhetnek elő a lakosság között”.
De a fehérgárdisták napjai Szamárában meg voltak számlálva. Október 6-án a 4. hadsereg előretolt egységei elérték Számárát, másnap pedig bevonultak a városba. Nem tartóztatta fel őket sem a Volga hídjának felrobbantása, sem a pontonhíd felgyújtása. Segítették a támadó Vörös Hadsereget a szamárai munkások, akik felkelést robbantottak ki a fehérgárdisták ellen. Szamára felszabadulásával a nagy vízi út, a Volga is szabaddá vált.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
Augusztus második felében elkeseredett harcok bontakoztak ki a Donyec- medence térségében. Augusztus 13-án támadásba lendültek a Délnyugati Front jobbszárny-csapatai, augusztus 16-án a front központi csapásmérő csoportosításai, augusztus 18-án pedig a Déli Front csapatai.
A Déli Front csapatai gondosan felkészültek a miuszi védelmi vonal áttörésére. A front parancsnoka, F. I. Tolbuhin tábornok, roppant erőt és energiát fordított a magasabbegységek és seregtestek felkészítésére. A jaroszlavli kormányzóságbeli szegényparaszt fia, az első világháború és a polgárháború résztvevője, Tolbuhin, 1941-ig a vezető parancsnoki beosztások egész sorát töltötte be; katonai körzet törzsfőnöke is volt. A háború megindulásakor front-törzsfőnökként, majd a sztálingrádi csatában hadseregparancsnokként működött, és magas fokú hadvezéri művészetről tett tanúságot. A harcra való felkészülés során óriási munkát végeztek a politikai szervek, a párt- és Komszomol-szervezetek. Nagyszerű hozzáértéssel vezette a pártpolitikai munkát a Déli Front haditanácsának tagja, K. A. Gurov tábornok.
A Donyec-medencében a német fasiszta csapatok 540 000 fős csoportosítása tevékenykedett, melynek fegyverzetében 5400 löveg és aknavető, körülbelül 900 harckocsi és rohamlöveg s mintegy 1100 repülőgép volt. Az ellenfél szilárdan berendezkedett a Donyec-medencében. Különösen erős védelme volt a Miusz-folyón. Állásaikat a hitleristák „Miusz-arcvonalnak” nevezték el, és ezt leküzdhetetlennek hitték.
A szovjet parancsnokság rövid idő alatt nagy csapatcsoportosítást vont össze, hogy csapást mérjen vele a Donyec-medencében. Az ott levő két front állományába mintegy 1 053 000 ember, csaknem 21 000 löveg és aknavető, 1520 harckocsi és rohamlöveg, valamint 1535 harci repülőgép tartozott. A szovjet csapatok áttörték a hitleristák védelmi terepszakaszait, és támadásba lendültek nyugat felé. A Déli Front gyorsan mozgó részei augusztus 28-án ügyes hadmozdulattal elvágták az ellenség visszavonulási útját Taganrog körzetéből. Az ellenség megkísérelte a tengeren át kivonni csapatait, és sietve hajókat készített elő az evakuálás céljára. De alighogy megkezdte a berakodást, a repülők, valamint az Azovi Katonai Flottilla hajói, melynek élén Sz. G. Gorskov ellentengernagy állt, csapást mértek az ellenséges hajókra. Augusztus 30-án estére a szovjet magasabbegységek a partizánoknak és a földalatti szervezetek tagjainak a tevékeny részvételével felszabadították a várost. Az ellenség súlyos veszteségeket szenvedett. Szeptember 9-re felszabadult Sztalino, Makejevka, Gorlovka és Artyomovszk. A szovjet katonák sok várost és falut, ipari objektumot, vasútállomást mentettek meg a lerombolástól; a hitleristák mindamellett roppant nagy pusztításokat okoztak a Donyec-medencében.
Még 1943. szeptember 7-én napvilágot látott Himmler parancsa a Donyec-medence elpusztítására. Az SS-csapatok főparancsnokságának és az ukrajnai rendőrségnek megparancsolta: „Az Ukrajna körzeteiből való elvonulás után egyetlen ember, egyetlen vágóállat, egyetlen mázsa gabona, egyetlen vágány, egyetlen ház, egyetlen bánya se maradhat meg: ne legyen egyetlen kút sem megmérgezetlen. Az ellenségnek valóban totálisan felperzselt és lerombolt országot kell találnia.”
A „Dél” hadseregcsoport parancsnoka, Manstein buzgón végrehajtotta a „felperzselt földnek” ezt az embertelen tervét. A hitleristák barbár módszerei, tettei csak fokozták a szovjet katonákban az olthatatlan gyűlöletet. A Délnyugati Front magasabbegységei, miután megtörték az ellenség ellenállását, felszabadították a Donyec-medence északi körzeteit, s szeptember végére a Dnyepropetrovszktól majdnem a Zaporozsjéig terjedő szakaszon kijutottak a Dnyeperhez. Szeptember 25-én I. T. Slemin tábornok 6. hadseregének csapatai átkeltek a Dnyeperen.
A Déli Front is fokozta a támadás ütemét. Szeptember 10-én csapatai benyomultak Mariupolba. Az Azovi Katonai Flottilla partra szállt deszantjaival együtt kiverték az ellenséget a városból, és szeptember 22-re elérték a Molocsnaja-folyót.
A szovjet csapatok bevonulása a Donyec-medencébe nagy ünnepnap volt az ottani lakosok számára. Ezekben a napokban a frontújságban megjelent a Donyec-medence dolgozóinak nyílt levele. Ezt írták benne a Déli Front minden katonájának, tisztjének és tábornokának:
„Drága elvtársaink! Szívből jövő bányászüdvözletüket küldik nektek atyáitok, az öreg bányászok, feleségeitek és nővéreitek, akik férfiakként, hősiesen dolgoznak a bányákban, az ifjú bányászok, a gyerekek, akik atyáik helyére álltak a nehéz órában … Űzzétek könyörtelenül az ellenséget. Verjétek az átkozottat. Mielőbb szabadítsátok fel a mi sokat szenvedett bányászföldünket.”
A Donyec-medence dolgozói óriási segítséget nyújtottak a szovjet katonáknak. Helyreállították a szétrombolt utakat, megjavították a harci technikai eszközöket, ápolták a sebesülteket.
A szovjet hadsereg sikeres támadása a Dnyeper bal partján és a Donyec-medencében kedvező feltételeket teremtett a Tamany-félszigeten levő ellenség szétzúzásához, amely itt elővédként fedezte a Krímet és csapatainak déli, tengerparti szárnyát. Az Észak-kaukázusi Front csapatai, együttműködve a Fekete-tengeri Flottával és az Azovi Katonai Flottillával, a szárazföldről és tengerről mért kombinált csapással szeptember 16-án felszabadították Novorosszijszkot. Nagy szerepet játszott ebben a hadműveletben az a deszant, amelyet motoros harci naszádok közvetlenül az ellenség által védelmi csomóponttá kiépített kikötőben tettek partra. Csakhamar csapásokat mértek az ellenséges magasabbegységekre a Kubán alsó folyásának vidékén is. Október 10-re a Tamany-félszigetet teljesen megtisztították az ellenségtől.
Tamany egén hősiesen küzdöttek honleányaink, a J. D. Bersanszkaja őrnagy parancsnoksága alatt álló női repülőezred tagjai. Helytállásáért és bátorságáért az ezred megkapta a „Tamanyi” nevet, és sok pilótanőjét kormánykitüntetéssel jutalmazták.
A Tamany-félszigeten levő ellenség szétzúzásával befejeződött a Kaukázusért vívott csata, s jelentősen javult a Fekete-tengeri Flotta támaszpontjainak helyzete. Kialakultak annak a feltételei, hogy kelet felől támadást indítsanak a Krím ellen.
1943 szeptemberében a szovjet hadsereg újabb nagyszerű sikereket ért el. A mintegy 1500 kilométeres arcvonalon kifejlesztve a támadást, 300 kilométer mélységben tört előre. A Központi, a Voronyezsi, a Sztyeppei és a Délnyugati Front csapatai majdnem 700 kilométeres arcvonalon, Lojevtól Zaporozsjéig kijutottak a Dnyeperhez, menetből átkeltek a hatalmas folyón, és annak jobb partján 23 hídfőt vettek birtokba. Az ellenséget visszavetették a Dnyeper mögé. Csapataink 33 fasiszta hadosztályt zúztak szét, köztük hét páncélos- és gépesített hadosztályt.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 