Címke: történelem

A haza zászlaja a Krím fölött

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1944 áprilisában és májusában a szovjet fegyveres erők megsemmisítő csapást mértek az ellenségre a Krímben. Hogy mekkora jelentőséget tulajdonított az ellenség a Krímnek, kitűnik Hitler egyik beszédéből. Kijelentette, hogy a Krím kiürítése súlyos veszélyt jelentene a román kőolaj finomítóüzemekre és a kőolajiparra. Ez oknál fogva a Krímet, amíg csak lehetséges, tartani kell.

Amíg a félsziget a hitleristák kezében volt, a szovjet csapatok jelentős erőit kötötték le, korlátozták a Fekete-tengeri Flotta tevékenységét, s egyszersmind politikai nyomást gyakoroltak Törökországra és délkelet-európai szövetségeseikre.

A Krímet a 17. német hadsereg védte Jäneke tábornok parancsnoksága alatt, akit német katonai körökben az erődítés jeles szakembereként tartottak számon. Ennek a hadseregnek az állományába mintegy 200 000 ember, 3600 löveg és aknavető, körülbelül 5400 géppuska és több mint 200 rohamlöveg és harckocsi tartozott. A földi csapatok támogatására az ellenség a Krímre telepített repülőerők mintegy 150 repülőgépét tervezte bevetni, s ide akarta átirányítani a besszarábiai és romániai repülőterek repülőit is. A Krím megtartásában a német fasiszta hadvezetés nagy reményeket fűzött haditengerészeti flottájához is.

A Krím felszabadítására az F. I. Tolbuhin tábornok vezette 4. Ukrán Front és az A. I. Jerjomenko tábornok parancsnoksága alatt álló önálló Tengermelléki Hadsereg, F. Sz. Oktyabrszkij tengernagy Fekete-tengeri Flottája és Sz G. Gorskov ellentengernagy Azovi Katonai Flottillája kapott parancsot.

A hadműveletekbe bevonták a távolsági és a tengerészeti repülőerők magasabbegységeit.

A szárazföldi, haditengerészeti és a légierők tevékenységét K. J. Vorosilov és A. M. Vaszilevszkij marsall, a főhadiszállás képviselői hangolták össze. A repülőerők különféle fegyvernemeinek harccselekményeit F. J. Falaljejev tábornok, a főhadiszállás képviselője koordinálta.

A 4. Ukrán Front és az Önálló Tengermelléki Hadsereg állományába körülbelül 470 000 katona és tiszt, 5982 löveg és aknavető, mintegy 560 harckocsi és rohamlöveg, valamint 1250 repülőgép tartozott.

Április 8-án csaknem háromórás tüzérségi előkészítés és a repülőerők hatalmas csapásai után a 4. Ukrán Front csapatai támadásba mentek át. Az ellenség perekopi és szivasi védelmét csakhamar áttörték. Felszabadították Armjanszkot, Dzsankojt, Jevpatoriját, április 13-án pedig elfoglalták Szimferopolt, az ellenség védelmének fő támpontját, amely a Krím déli kikötőihez vezető utat fedezte. A hitlerista csapatok Kercs-félszigeten védekező csoportosítását az a veszély fenyegette, hogy a szovjet csapatok csapást mérnek a szárnyára és a hátába. A bekerítéstől tartva az ellenség kénytelen volt hozzákezdeni csapatai kivonásához. Az Önálló Tengermelléki Hadsereg magasabbegységei a hitleristákat üldözve április 11-én birtokba vették Kereset. Április 20-án kijutottak a vasbeton erődökkel megerődített Szevasztopolhoz.

A szevasztopoli erődítmények megrohamozása május 5-én kezdődött. Amint a szovjet hadvezetés előre látta, a legelkeseredettebb küzdelem a Szapun-hegyért, Szevasztopol e kulcsállásáért bontakozott ki. Kilenc órán át folyt itt a harc.

1944. május 9-én a szovjet katonák átkeltek az Északi-öblön, és harcok közben benyomultak a városba.

A szétvert hitlerista csapatok maradványai a Herszonesz-fokra menekültek. Május 12-én megtört az ellenállásuk. A hajókaravánoknak az a kísérlete, hogy evakuálják a megmaradt csapatokat, nem járt sikerrel.

Az ellenség közlekedési útjain a Fekete-tengeri Flotta repülői és hajói indítottak harcot. A flotta élén F. Sz. Oktyabrszkij tengernagy, az egyik legjelentősebb szovjet katonai szakember állt. A Tveri kormányzóságbeli szegényparaszt fia kazánfűtőként kezdte a szolgálatot a tengerészetnél, s részt vett a polgárháborúban is. A Nagy Honvédő Háborúig torpedónaszád-alegységeket és magasabbegységeket vezetett, 1938- 1939-ben az Amuri Katonai Flottilla parancsnoka, 1939-től pedig a Fekete-tengeri Flotta parancsnoka volt. Ez a tapasztalt flottaparancsnok egyike volt az odesszai és szevasztopoli védelem irányítóinak. Parancsnoksága alatt számos nagyszerű deszanthadműveletet hajtottak végre a szárazföldi erőkkel együttműködve.

A flotta haditanácsának tagja N. M. Kulakov altengernagy, a kiváló politikai munkás volt.

A hitlerista hadvezetés drágán fizetett a Krímért. Az április 8-a és május 12-e közti harcokban az ellenség – nem számítva a tengeren elpusztultakat – 100 000 embert vesztett, több mint 3000 löveget és aknavetőt, 7000-nél több gépkocsit és egyéb harci technikai eszközt.

Krím felszabadítása gyökeresen megváltoztatta a helyzetet a Feketetenger medencéjében. Visszatért a hazához a hadiflotta fő támaszpontja – Szevasztopol.

Annak, hogy Szevasztopol, a hős város felszabadult a hitlerista megszállás alól, igen nagy nemzetközi jelentősége volt. Az „Evening Standard” című befolyásos angol lap ezt írta: „Szevasztopol bevétele megmutatta, hogy nincs olyan szilárd erődítmény, ha még oly félelmes erők védjék is, amelyet megfelelő előkészülettel és találékonysággal el ne lehetne foglalni. Kaphatnak-e ennél jobb hírt a szövetséges csapatok katonái, bárhol legyenek is?”

A Krímet felszabadító katonák hősiességét nagyra értékelte a kommunista párt és a szovjet kormány. A hazafiak ezreit tüntették ki rendjelekkel és érmekkel, 126 ember pedig megkapta a Szovjetunió Hőse címet. Több mint 39 000-et a Szevasztopol Védelméért éremmel tüntettek ki. Számos egység és magasabbegység megkapta a „Perekopi”, „Szivasi”, „Kercsi”, „Feodoszijai”, „Szimferopoli” és „Szevasztopoli” nevet.

1944. május hónapjának első felében sikerrel befejeződött a szovjet hadsereg őszi-téli támadása. Csaknem hét és fél hónapon át, 1943. október elejétől 1944. május közepéig dúltak a harcok.

Ez idő alatt a szovjet fegyveres erők Leningrád alatt, Ukrajnában és a Krímben szétzúzták az ellenség északi és déli hadászati csoportosítását, nagy vereséget mértek az ellenség központi csoportosítására a gomeli-bobrujszki irányban. Az 1943 őszén és 1943-1944 telén sikeresen végrehajtott hadműveletek eredményeként a hitlerista csapatok újabb veszteségeket szenvedtek.

A szovjet fegyveres erők győzelmei a háború harmadik évében, különösképpen délen, erősen megrendítették a fasiszta Németország katonai és politikai helyzetét. A több mint 13 hónap alatt (1943 áprilisától 1944 május elejéig) a szovjet erők ragyogóan megoldották az eléjük állított feladatokat. A szakadatlan csapások következtében az ellenségnek több mint 290 hadosztályát zúzták szét, ebből 44 hadosztályt teljesen megsemmisítettek. Csupán a németek szárazföldi erői több mint 2 400 000 embert vesztettek, mintegy 23 400 harckocsit és rohamlöveget, több mint 46 000 löveget és aknavetőt és körülbelül 15 000 repülőgépet. A szovjet hadsereg előtt megnyílt az út, hogy hatalmas csapásokat mérhessen a délnyugati hadászati irányban, és közvetlenül kijusson a Balkánra.

A szovjet-német arcvonal a második világháború fő és döntő arcvonala maradt. Az ellenség itt tartotta hadosztályainak 63-66 százalékát. Ami a többi arcvonalat illeti, azokon a német fasiszta magasabbegységeknek mindössze 3-6 százaléka tevékenykedett. Az említett idő alatt a hitlerista hadvezetés nyugatról több mint 80 hadosztályt dobott át a keleti arcvonalra. Ez tette lehetővé az angol-amerikai csapatoknak, hogy csaknem akadály nélkül szálljanak partra Olaszországban, és kiiktassák a fasiszta Németország oldalán viselt háborúból.

A szovjet hadsereg sikereinek óriási nemzetközi jelentőségük volt. Tovább nőtt a Szovjetunió tekintélye a világ népeinek szemében. A szovjet csapatok győzelmei nyomán a megszállt országokban még nagyobb méreteket öltöttek a nemzeti felszabadító mozgalmak, s halomra dőltek a nyugati hatalmak reakciós politikusainak számításai, akik abban reménykedtek, hogy a Szovjetunió teljesen legyöngül a fasiszta Németország ellen viselt háborúban.

A nyugati államok vezetői tudatában voltak annak, hogy a szovjet hadsereg hatalmas győzelmei rendkívül nagy hatással lesznek az egész második világháború menetére. „Ha a dolgok továbbra is úgy haladnak Oroszországban, mint most – mondotta Roosevelt nem sokkal a teheráni konferencia előtt -, akkor lehetséges, hogy az elkövetkező tavaszon a második frontra … nem is lesz szükség.”

Igen, messze tűntek azok az idők, amikor a rastenburgi főhadiszálláson Keitel, Jodl és Heusinger sokszínű nyilakat húzogatott a keleti arcvonal hadműveleti térképén, azt mérlegelve, milyen erőket és eszközöket kell újra meg újra bevetni, hogy a tőr Oroszország szívébe hatoljon. A szovjet hadsereg keresztülhúzta az ellenség minden számítását.

A szovjet hadsereg győzelmei megmutatták a szocialista állam leküzdhetetlen erejét, a Szovjetunió népeinek megbonthatatlan testvériségét és azt, hogy szorosan Lenin pártja köré tömörülnek. A párt volt az, amely szervezte, lelkesítette, eszmékkel felfegyverezte a szovjet népet. Magának a pártnak legjobb fiai a fasizmus elleni fegyveres harc első soraiban küzdöttek.

A szovjet hadművészet a háború harmadik évének támadó hadműveleteiben bebizonyította mérhetetlen fölényét az ellenség hadművészetével szemben. A történelmi jelentőségű kurszki és ukrajnai, leningrádi és krími ütközetek fontos mérföldkövek voltak a fasiszta Németország felett aratott győzelem útján. Ugyanakkor ez időszak alatt tovább tökéletesedett a szovjet katonai vezetők hadvezéri művészete, nőtt a seregtestek, magasabbegységek és egységek törzseinek operativitása, a hadosztályszolgálat embereinek az a képessége, hogy alkotóan és bátran oldják meg a hadtápszervezés kérdéseit, széles körben kibontakozott és fellendült, céltudatosabbá, tevékenyebbé és folyamatossá vált a pártpolitikai munka.

A Nagy Honvédő Háború harmadik évében vívott fegyveres küzdelem eredményei arról tanúskodnak, hogy bár a második front nem nyílt meg Európában, a szovjet fegyveres erők mégis nagyszerű győzelmeket arattak. És bármennyire igyekezzenek is a második világháború történetének meghamisítói győzelmeinket kisebbíteni, a tények ellenük szólnak.

A háborús évek megmutatták, hogy a nehézségek nem gyűrték le a szovjet népet. Az arcvonalra szüntelenül érkezett az utánpótlás, a harci technika. A szovjet hadsereg vezérkarában, a frontok és a hadseregek törzseiben már az 1944 nyarán megvalósítandó új terveken dolgoztak. Úgy döntöttek, hogy a főcsapást Belorussziában mérik. A „Kutuzov”-, a „Szuvorov”-, a „Rumjancev”-tervet egy újabb, a „Bagratyion”-terv követte, amely nevét a külföldi hódítók elleni 1812-es honvédő háborúban az orosz fegyvereknek oly sok dicsőséget szerzett jeles hazánkfiáról kapta.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A szovjetköztársaság helyzete 1918 őszén rendkívül súlyos volt. De azért az ellenség visszaveréséhez már nagyobb erő állt rendelkezésre, mint néhány hónappal előbb, amikor az antant intervenciója még csak kibontakozóban volt.

Németországban, Ausztriában és Magyarországon kitört a forradalom, s ezt követően más európai tőkésországokban is megkezdődött a forradalmi tömegmozgalom fellendülése. A szovjet-orosz munkások és parasztok megérezték, hogy a nemzetközi imperializmus elleni harcukban nincsenek egyedül, hogy más országok proletariátusában szövetségesre leltek.

A köztársaság belső helyzete is szilárdabbá vált.

Döntő jelentőségű volt a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megerősödése. A földről szóló dekrétum végrehajtása mélyreható változásokat idézett elő falun. Megnőtt a középparasztság aránya. Midőn a szegényparasztok földhöz és állathoz jutottak, a szegényparaszti gazdaságoknak több mint fele (s az Októberi Forradalom előtt ezek a gazdaságok voltak túlsúlyban) középparaszti színvonalra emelkedett. A középparaszt lett a falu központi alakja. Már 1919 elején a középparasztok alkották a falusi lakosságnak több mint 60 százalékát. S a középparaszt magatartása ingadozó volt.

Kihez pártol a középparasztság a polgárháború folyamán: a proletariátushoz-e vagy a burzsoáziához? Ettől függött az oroszországi szocialista forradalom sorsa.

A középparaszt egyfelől mint dolgozó, aki nem zsákmányol ki idegen munkaerőt, ellenségesen állt szemben a kulákkal, a tőkéssel, a földbirtokossal. A szovjethatalom földet adott a parasztnak, megszabadította az örökös félelemtől, hogy tönkremegy és nyomorúságos sorsra jut. A paraszt ura lett sorsának, teljes jogú állampolgára az országnak, hatalmas segítséget és támogatást kapott attól az államtól, amelyben a hatalom csakis a dolgozóké. Egyetlen hatalom sem nyújthatott annyit a dolgozó parasztságnak, mint a szovjethatalom. Ezért a dolgozó paraszt rokonszenvét nyilvánította a szovjethatalom iránt, hajlandó volt támogatni a proletariátust.

Ez azonban csak az érem egyik oldala volt. Másik oldala abban rejlett, hogy ugyanez a középparaszt tulajdonos volt, még ha kistulajdonos is. És mint gazda elsősorban azt kívánta, hogy a háború elkerülje portáját, s ne ártson jólétének. A középparasztnak ezt a hangulatát használták ki a kulákok és az eszerek. Provokatív agitációjuk hatására a középparasztok jelentős része nemegyszer megtagadta a segítséget a munkásosztálytól a harc súlyos pillanataiban, megszökött a Vörös Hadseregből, sőt, ellenforradalmi lázadásokban vett részt. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy az intervenciósok és a fehérgárdisták 1918 nyarán meg tudták dönteni a szovjethatalmat a Volgamelléken, az Urálban, Szibériában és az ország több más vidékén.

De vajon mit kapott a középparaszt a fehérgárdistáktól?

Igaz, a fehérgárdisták nem akadályozták a parasztot a gabona-spekulációban. Ezzel szemben elvették tőle a földet, és visszaadták a földbirtokosoknak. Megjelent a nagykereskedő, és ismét bevezette gabonakereskedelmi monopóliumát. A falusi burzsoá — a kulák — uzsorakölcsönökkel szolgaságba kergette, fojtogatta a parasztot, zsarnokoskodott vele, tönkretette gazdaságát.

Az eszerek és a mensevikek demokráciát, alkotmányozó gyűlést, parlamentet ígértek a parasztnak. S amikor megalakultak a helyi kormányok, amelyekben ugyanezek az eszerek és mensevikek viselték a miniszterelnöki és a miniszteri rangot, falun megjelentek az e kormányok által oda vezényelt csendőrök és rendőrök. A parasztok hátán sűrűn csattant a lovaglóostor és a puskavessző, midőn a felügyelők adókat és egyéb szolgáltatásokat sajtoltak ki a fehér hadsereg céljaira. Az utak mentén, a távírópóznákon megcsonkított holttestek himbálóztak kötélen, azoknak a muzsikoknak a holttestei, akik nem akarták visszaadni a földbirtokosnak és a kuláknak a verejtékükkel öntözött, a szovjethatalom által juttatott földet.

„Le a testvérgyilkos polgárháborúval!” — üvöltötték a gyűléseken az eszer-mensevik árulók. De ím, eljött a hatalmuk — s a parasztot erőszakosan, golyóval és kötéllel fenyegetőzve beterelték a fehér hadseregbe, a számára gyűlöletes tiszt urak parancsoksága alá. Arra kényszerítették, hogy ne saját földjéért és szabadságáért, hanem a földbirtokosok földjéért, a gazdagok szabadságáért harcoljon.

Maga az élet győzte meg a középparasztot arról, hogy csakis a szovjethatalom mellett a helye, csakis a munkásosztály és a kommunista párt vezetheti a szabadság, a béke és a jólét útjára.

A középparasztság látta, hogy a Vörös Hadsereg nagy győzelmeket arat a dolgozó nép ellenségei felett, s a szovjethatalom hónapról hónapra erősödik. 1918 őszén világosan észlelhető volt a középparaszt átpártolása a szovjethatalomhoz.

A dolgozó parasztok megértették, hogy a szovjethatalom igazságos, felszabadító háborút folytat a külföldi imperialisták és a belső ellenforradalom ellen, Október nagy vívmányainak védelmében. „Sokára és nehezen tört magának utat ez a felismerés — mondotta Lenin az 1918. november 6-án megnyílt VI. összoroszországi rendkívüli szovjet kongresszuson. — De ez év nyarán mindenki előtt teljesen világossá vált, hogy végül is utat tört magának, hogy bekövetkezett a fordulat …”²² Lenin Művei. 28. köt. 139. old.*

Ez a fordulat megváltoztatta az osztály-erőviszonyokat az országban. A párt, Leninnel az élén, idejében észrevette a középparaszt magatartásának megváltozását, és levonta belőle a szükséges következtetéseket.

Közvetlenül a forradalom után, amikor a szovjethatalomnak létjogosultságát kellett megvédenie, a legfőbb feladat falun a szegényparasztság és a földmunkások megszervezése volt. Enélkül lehetetlen lett volna a burzsoázia legyőzése, a kulák ellenforradalom elfojtása. A középparasztság irányában, minthogy ennek jelentős része még ingadozott, a párt és a szovjethatalom továbbra is a semlegesítés politikáját folytatta. Ezt a politikát a párt a szocialista forradalomra való áttérés idején kezdte megvalósítani. Célja az volt, hogy a középparasztságot olyan réteggé tegye, amely, ha nem is válik a proletárforradalom aktív segítőjévé, legalább nem pártol a szovjethatalom ellenségeihez. Ez volt az egyedüli helyes megoldás.

Ámde az 1919 elején kialakult helyzetben a középparaszt semlegesítésének politikája már elégtelennek bizonyult. A szovjethatalom, amely kivívta első győzelmét a polgárháborús frontokon, megszilárdította létét, és bebizonyította a világnak, hogy tartós és szilárd — ez a szovjethatalom a semlegesítés politikájáról már áttérhetett a középparaszttal való tartós szövetség megteremtésére.

1918 novemberében Lenin megfogalmazta a párt középparaszt-politikájának új alapelvét: „Megegyezésre kell jutni a középparaszttal — egyetlen pillanatra sem mondva le a kulák elleni harcról és szilárdan csak a szegényparasztságra támaszkodva …”²³ Ugyanott, 189. old.*

A középparasztság állásfoglalásának megváltozása kedvező feltételeket teremtett a szovjetköztársaság védelmének megerősítéséhez, ennek pedig döntő jelentősége volt 1918 őszén. Az intervenciósok és a fehérgárdisták nyomása napról napra fokozódott. Szükséges volt, hogy az ország egész életét háborús vágányra tereljék. A helyzet a Vörös Hadsereg létszámának növelését, a hátország megerősítését követelte.

Október 3-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak, a moszkvai szovjetnek, valamint az üzemi bizottságok és a szakszervezetek képviselőinek együttes ülésén felolvasták Lenin levelét. Lenin hangsúlyozta, hogy a szovjethatalomnak meg kell tízszereznie erőfeszítéseit a gabonabegyűjtés terén, s fokozottan kell törekednie a munkás-paraszt szövetség megszilárdítására, hogy segíthesse a dolgozó parasztságot és győzelmet arasson a kulákság felett.

Lenin fokozni kívánta a Vörös Hadsereg szervezését és megerősítését. Ehhez megvoltak a feltételek: bekövetkezett a fordulat, a dolgozó parasztok megértették és tapasztalatból felismerték a forradalmi vívmányok és a szovjethatalom megvédésének szükségességét. A hadsereg a csehszlovákok és a fehérgárdisták elleni ütközetekben edződik és erősödik — írta Vlagyimir Iljics —, az alapot szilárdan leraktuk, siessünk hát, hogy magát az épületet tető alá hozzuk.

„Mi elhatároztuk, hogy tavaszra egymillió főnyi hadseregünk lesz, most hárommillió főnyi hadseregre van szükségünk. Lehet ekkora hadseregünk. És lesz is.”²⁴ Ugyanott, 94. old.*

Leninnek ezt a célkitűzését szem előtt tartva a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács az ország erőforrásainak megfelelően 1918 decemberében jóváhagyta egy másfél millió főnyi hadsereg mielőbbi felállításának tervét. Egyben gyakorlati intézkedéseket tett arra vonatkozólag, hogy biztosítsák az újonnan szervezendő alakulatoknak a szükséges parancsnoki és politikai kádereket, lássák el őket fegyverrel, lőszerrel, ruházattal és egyéb hadfelszereléssel.

A párt, a munkásosztály és dolgozó parasztság hősi erőfeszítései nyomán a Vörös Hadsereg szervezése rendkívül gyors ütemben haladt, 1919 márciusában már több mint másfél millió főből állt. Soraiban küzdöttek az ukrán, a belorusz, a litván, a lett, az észt szovjetköztársaság csapatai és egyéb nemzetiségi egységek. Megalakult a nemzetközi hadtest, amelynek kötelékében lengyelek, csehszlovákok, magyarok, szerbek, bolgárok, románok, németek, osztrákok, koreaiak és kínaiak harcoltak.

Az a körülmény, hogy a nemzetközi proletariátus képviselői részt vettek az intervenciósok és a fehérgárdisták elleni harcban, megmutatta, mennyire közel állnak Szovjet-Oroszország érdekei a világ dolgozóihoz.

1918 őszén végleg kialakult a hátországban és a fronton működő központi és helyi katonai szervek felépítése. A kormányzóságokban és a járásokban katonai biztosságot hoztak létre. Kidolgozták és jóváhagyták a Vörös Hadsereg egyes kötelékeinek létszámkeretét. A különféle osztagokból ezredeket, dandárokat, hadosztályokat szerveztek. A hadosztályok tábori hadseregeket alkottak, több tábori hadsereget pedig a front vezérkara egyesített.

A front élén a Forradalmi Katonai Tanács állt, amelynek három tagja volt: egy parancsnok (katonai szakértő) és rendszerint két politikai biztos. Ugyanígy minden hadsereg vezetése a hadsereg forradalmi katonai tanácsának kezében összpontosult.

Valamennyi front és katonai intézmény tevékenységét a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács (RVSZR) fogta össze, a párt Központi Bizottságának, az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának irányelvei alapján.

A szovjetország védelmének és fegyveres erőinek legfelsőbb irányító szerve a Munkás-Paraszt Honvédelmi Tanács volt, élén Leninnel. A Honvédelmi Tanácsot az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1918. november 30-i határozata alapján hívták életre azzal a feladattal, hogy irányítsa az egész honvédelmi munkát a fronton és a hátországban. Ez a szerv korlátlan jogot nyert ahhoz, hogy mozgósítsa az erőket és az anyagi eszközöket a szocialista haza védelmére. A Honvédelmi Tanács határozatai minden központi és helyi hivatalra és intézményre, minden állampolgárra nézve feltétlenül kötelezőek voltak.

1918 őszén létesült és lépett működésbe a katonai tartalékok kiképzési rendszere, amely az általános katonai kiképzés, valamint a Vörös Hadsereg tartalék-egységei révén valósult meg. Az általános katonai kiképzés több mint 675 000 dolgozóra terjedt ki.

A Vörös Hadsereg életében, harckészségének nevelésében és fegyelmének megszilárdításában óriási szerepük volt az első szovjet szolgálati szabályzatoknak. A Vörös Hadsereg szolgálati szabályzatai visszatükrözték az új típusú hadseregnek, a proletárdiktatúra hadseregének alapvető sajátosságait. Ez a hadsereg elvben különbözött a burzsoá államok hadseregeitől.

A Vörös Hadsereg szolgálati szabályzatai hangsúlyozták, hogy a vöröskatonáknak és a parancsnokoknak az a magasztos hivatás jutott osztályrészül, hogy védjék a szovjetköztársaságot, minden tevékenységükkel a dolgozók felszabadulását szolgálják.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A leningrádi ostromzár vége

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Roppant fontosságú katonai események bontakoztak ki 1944. január közepén Leningrád és Novgorod alatt. Leningrádot 1941 októberétől 1944 januárjáig, 900 napon át, az ellenséges blokád vasgyűrűje fojtogatta. Az emberiség történelme nem ismer még egy esetet, amikor egy sok milliós város ilyen tartós ostromzárat kibírt volna, és győzelmesen került volna ki a harcból.

A leningrádi ostromgyűrű 1943 januárjában történt áttörése után a város helyzete némileg javult, de az ellenség még a város falainál állt, itt húzódott a peremsáv, itt volt az arcvonal. Leningrád élt és harcolt törzskarának, a városi pártszervezetnek a vezetésével, amelynek élén A. A. Zsdanov állt. A város gyáraiban éjjel-nappal kovácsolták a győzelem fegyvereit. A leningrádi tudósok új munkáikon dolgoztak, az építészeket, a szobrászokat, miközben a műemlékeket óvták, már az új, hatalmas, háború utáni építkezések foglalkoztatták. Egyelőre azonban Lenin emlékművét a Finn-pályaudvarnál, az „Érclovast” és sok más emlékművet biztosan óvta a homokzsákok tömege és a vastag földréteg, nem állt talapzatán Klodt szobrászművész négy Lózabolázója sem az Anyicskov-hídon, még ott feszültek az álcázóhálók a Szmolnijon is. A névai bástyát ostromgyűrű fogta körül.

A Leningrád és Novgorod alatti védelmet az ellenség „Északi falnak” nevezte. S valóban, ez a fal 250 kilométer mélységű védelmi övezet volt, amelyet több mint két éven át készítettek és tökéletesítettek. Itt továbbra is az „Észak” hadseregcsoport csapatai tevékenykedtek G. Küchler tábornagy vezetése alatt; körülbelül 741 000 katonát és tisztet, több mint 10 000 löveget és aknavetőt, 380-nál több harckocsit és rohamlöveget s körülbelül 400 repülőgépet számláltak.

Ennek az erős védelemnek az áttörésére és az ellenség végleges szétzúzására a főhadiszállás Leningrád alá csoportosította a Leningrádi, a Volhovi, a 2. Balti Front csapatait, a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottát, valamint a partizánok népes hadseregét.

A három front állományába több mint 1 240 000 katona és tiszt, 21 600 löveg és aknavető, 1475 harckocsi és rohamlöveg, valamint 1500 repülőgép tartozott.

1944. január 14-én reggel a figyelőpontok egységes vezényszavára megkezdődött a hatalmas tüzérségi előkészítés. A Leningrádi Front övezetében a front tüzérségén kívül részt vett az előkészítésben a Balti Flotta hajó- és partvédő tüzérsége is, s úgyszintén a leningrádi légvédelmi hadsereg légvédelmi tüzérsége. A szárazföldi csapatok tevékenységét a frontok repülői és a Balti Flotta katonai repülőerői is támogatták. A támadás küszöbén a távolbombázó légierő csapásokat mért az ellenség messze eső mögöttes területeire. Ez időben a Leningrádi Front parancsnoka L. A. Govorov tábornok, az egyik legjelesebb szovjet katonai szakember volt, a polgárháború, majd a szovjet-finn fegyveres konfliktus résztvevője, később a Szovjetunió marsallja. A Nagy Honvédő Háborút a nyugati irányban harcoló frontok tüzérfőnökeként kezdte el. A moszkvai csata időszakában hadsereget vezetett, 1943-ban pedig a Leningrádi Front egyik csoportosítását, illetve a Leningrádi Frontot. Parancsnoksága alatt a front csapatai 1943 januárjában részt vettek a leningrádi ostromgyűrű áttörésében.

Elsőként a Leningrádi Front 2. csapásmérő hadserege lendült támadásba I. I. Fegyunyinszkij tábornok parancsnoksága alatt, az oranienbaumi hídfőből Ropsa irányában. Az ellenség itt nem várta a szovjet csapatok csapását. Január 15-én ütközetbe bocsátkozott I. I. Maszlennyikov tábornok 42. hadserege, amely a pulkovói magaslatok térségéből kiindulva szemközt nyomult a 2. csapásmérő hadsereggel.

A K. A. Mereckov tábornok vezette Volhovi Front csapatai január 14-én szintén megindították a harcot. A front balszárnyán az I. T. Kornyikov tábornok parancsnoksága alatt támadó 59. hadsereg az erdős-mocsaras terep nehéz viszonyai közt tevékenykedve Novgorod irányában nyomult előre.

Már az első napokat a hitleristák elkeseredett ellenállása jellemezte. Az ellenség, nem törődve a veszteségekkel, menetből harcba vetette tartalékait, s tömeges tüzérségi és légi csapásokat mért az áttörési szakaszokon a szovjet csapatokra. Január 19-ének zimankós hajnalán a 2. csapásmérő hadsereg és a 42. hadsereg alakulatai egyesültek Ropsa térségében. A hitlerista egységeket, amelyek megkísérelték megállítani a szovjet erők támadását Peterhoftól délkeletre és Sztrelna körzetében, a szovjet csapatok körülzárták, és január 20-án teljesen megsemmisítették. Az ellenség mintegy 20 000 halottat hagyott a csatamezőn.

Sikerrel folytatták támadásukat a Volhovi Front csapatai is. Január 20-án reggel elfoglalták Novgorodot. Január 19-én és 20-án Moszkva díszsortüzei a Leningrádi és a Volhovi Front csapatait üdvözölték.

A hitleristák kegyetlen pusztítást vittek végbe a Leningrádi és a Novgorodi terület városaiban és műemlékeiben. „Nyomban Novgorod felszabadítása után érkeztem a városba – emlékszik vissza K. A. Mereckov, a Szovjetunió marsallja. – Az utcákon halotti csend honolt. Mindenütt téglahalmok tornyosultak. Alig negyven ház maradt épen az egész városban. A múlt nagyszerű emlékművei, a régi orosz építészet büszkeségei és ékességei lerombolva … Különleges katonai különítmények darabokra fűrészelték az ércszobrokat, de már nem tudták elvinni őket. És amikor a szovjet katonák behatoltak a városba, Alekszandr Nyevszkij, I. Péter és A. V. Szuvorov bronzszobrait a hóbuckák között szerteszéjjel heverve találták.”

A szovjet hadsereg hétnapi harccal áttörte a hírhedt „Északi falat”. Megsemmisítette a 18. hadsereg szárnycsoportosításait Ropsa, Krasznoje Szelo és Novgorod térségében.

A Lenin városáért vívott harcokban a szovjet katonák tömegei hősiesen, vitézül és bátran harcoltak. A nép örökre megőrzi emlékezetében a 42. hadsereg 45. gárdahadosztálya 131. gárda lövészezredének lövészszakaszát vezető A. I. Volkov alhadnagy példáját. Pulkovo alatt, az ellenség erődítményei elleni rohamban vitte végbe hőstettét. A harc válságos pillanatában két ellenséges tűzfészek mért csapást a rohamozókra. Volkov rávetette magát az egyik tűzfészekre, és géppisztolyának tüzével elhallgattatta. Aztán a másik tűzfészekhez kúszott, de géppisztolyának dobtára már kiürült. A harcosok szeme előtt feltűnt a parancsnok alakja. Teljes magasságában felemelkedett, és így kiáltott: „A hazáért! Leningrádért!” Az erődre vetette magát, s eltakarta testével a géppuska lőrését. Az ellenséges tűzfészek elnémult. A harcosok rohamba lendültek, az ellenség erődítményei elestek. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Alekszandr Ivanovics Volkovnak halála után a Szovjetunió Hőse címet adományozta.

Az ellenség hatalmas leningrádi és novgorodi erődítményeinek áttörése után a szovjet csapatok előtt megnyílt a támadás útja nyugat felé. A frontok magasabbegységei már január 21-én a csapások egész sorát mérték a lugai irányban, és a hónap végére átvágták az Október-vasútvonalat a Toszno-Csudovo szakaszon. Az ellenség mindenütt meghátrált.

Január második felében bekapcsolódott a támadásba M. M. Popov tábornok 2. Balti Frontja is, csapásokat mérve Sztaraja Russzára, Holmra és Novoszokolnyikira. 1944. január 27-én estére a Leningrádi és a Volhovi Front magasabbegységei 70-100 kilométerre visszavetették a hitleristákat Leningrádtól, és szabaddá tették a várost az ország központjával összekötő utakat. Még aznap este Lenin városában eldördült a tüzérségi díszsortűz, amely az ellenséges ostromzár végleges megszűntét adta hírül …

A tűzvonal mind messzebb és messzebb került nyugatra. 1944. február végére a szovjet csapatok megtisztították a hitlerista területrablóktól csaknem az egész Leningrádi területet, a Kalinyini terület egy sor járását, és az Észt Köztársaság földjére léptek. Az ellenséget 220-280 kilométerre vetették vissza Leningrádtól.

A szovjet csapatok leningrádi és novgorodi téli támadása ragyogó sikerrel fejeződött be. Az ellenség óriási veszteségeket szenvedett. Huszonhat hadosztályát verték szét, ebből három teljesen megsemmisült.

A leningrádi csata sikeres betetőzésében nagy érdeme volt a Balti Flottának. A partvédő erődök és a hajók tüzérsége segített szétzúzni az erős ellenséges erődítményeket. A flotta repülőereje a levegőből oltalmazta és bombacsapásaival támogatta a szárazföldi erőket, s maga a flotta megbízhatóan védte a szovjet csapatok tengermelléki szárnyát. A Balti Flotta sok-sok matróza, tiszthelyettese, tisztje hősiesen harcolt a parton is, védelmezve a forradalom bölcsőjét, Lenin városát.

A szovjet csapatok leningrádi és novgorodi győzelmének igen nagy nemzetközi jelentősége volt. A „New York Times” 1944 februárjában ezt írta:

„Győzelmük sajátos hősi mítoszként íródik majd be a történelem évkönyveibe … Leningrád Oroszország népének legyőzhetetlen szellemét testesíti meg.”

A leningrádi hősköltemény örökké élni fog az eljövendő nemzedékek emlékezetében. A haza nagyra becsülte a város védőinek hősiességét. A német fasiszta hódítók ellen vívott nehéz küzdelem napjaiban tanúsított bátorságáért, helytállásáért és példátlan hazafiságáért Leningrádot Leninrenddel tüntették ki, és elnyerte a „Hős város” megtisztelő nevet.

A leningrádi ostromgyűrű teljes szétzúzásában részt vett számos magasabbegység és egység megkapta a megtisztelő „Ropsai”, „Gatcsinai”, „Novgorodi” stb. nevet. A szovjet katonák – gyalogosok, tüzérek, harckocsizók, repülők, tengerészek – ezreit rendjelekkel és érdemérmekkel tüntették ki.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Az Októberi Szocialista Forradalom után az angol—amerikai kormánykörök másfajta érdeklődést kezdtek tanúsítani Kolcsak személye iránt. A tengerészeti aknaszakértő akkor a szovjethatalom egyik legmeggyőződésesebb és legengesztelhetetlenebb ellenségeként vált jelentőssé. A szövetséges intervenció kezdetén az angol szolgálatba szegődött Kolcsak tengernagy a Távol-Keleten bukkant fel. A direktóriumi kormányban hadügyminiszter lett. Amidőn pedig a szövetségesek úgy találták, hogy a direktórium már elavult, s legfőbb ideje, hogy felszámolják, Kolcsak élére állt a direktórium ellen szervezett összeesküvésnek és az 1918. november 18-ról 19-re virradó éjszakán „államcsínyt” hajtott végre. A direktóriumot megfosztották hatalmától, Kolcsakot pedig kikiáltották „Oroszország főkormányzójává”. Az antant egyszemélyi diktátori hatalommal ruházta fel. S a „főkormányzó”, uralma első napjaitól kezdve angol—amerikai gazdáinak nagymérvű és sokoldalú támogatását élvezte.

„Kolcsak tengernagy — állapította meg később emlékirataiban Word ezredes — sohasem került volna Szibériába, sohasem állhatott volna az alkotmányos (értsd: ellenforradalmi — Szerk.) mozgalom és a kormány élére, ha nem követte volna a szövetségesek utasításait és tanácsait.”¹⁴ D. Word: Szövetséges intervenció Szibériában 1918—1919 Moszkva—Petrográd, 1923. 25. old.*

A szövetségesek továbbra is nagy segítséget nyújtottak a cseh ellenforradalmároknak, a Kolcsak-féle hadsereg leendő harcostársainak. 1918 november végéig — korántsem teljes adatok szerint — csupán az Egyesült Államok 200 000 puskát, 220 000 tüzérségi lőszert, 350 000 pár csizmát, sok ágyút, géppuskát és egyéb hadfelszerelést szállított Kolcsaknak és a cseheknek. Harris irkutszki amerikai főkonzul az amerikai kormányhoz intézett 1919. január 2-i emlékiratában hangsúlyozta, hogy Kolcsak segítése a bolsevizmus elleni harc legjobb eszköze.

Az amerikai kormány teljes mértékben osztotta Harris és a hozzá hasonlók álláspontját. Nem meglepő tehát, hogy az amerikaiak napról napra egyre jobban segítették a keleti ellenforradalmat. Grawes tábornok, a Szibériába vezényelt amerikai expedíciós hadtest parancsnoka később azt írta emlékirataiban, hogy ő voltaképpen „Kolcsak hadseregének fegyver- és lőszerszállító ügynöke volt”.

Az angol imperialisták is sokat tettek Kolcsak hatalmának megszilárdításáért. „Rövid idő alatt új szibériai hadsereg alakult — jegyzi meg emlékirataiban Churchill. — Ez a hadsereg csupán brit forrásokból 100 000 puskát és 20 géppuskát kapott.”¹⁵ W. Churchill: Világválság. Moszkva—Leningrád 1932. 104. old.* Franciaország sem maradt el társai mögött. 1918 decemberétől kezdve havonként 50 millió frankot fordított a Kolcsak-rendszer támogatására.

Az antant-imperialisták segítségével Kolcsaknak már 1918 november végére sikerült mintegy 250 000 főnyi hadsereget kiépítenie.

A „főkormányzó” népellenes diktatúráját a külföldi imperialisták — a kimondottan katonai célok mellett — arra is felhasználták, hogy kiterjesszék uralmukat Szibéria gazdasági életére. Különösen törekedett e cél elérésére az Egyesült Államok. Berle, a párizsi békekonferencián¹⁶ A párizsi konferenciát, amely 1919 január 18-tól 1920 január 21-ig tartott, az első világháborúban győztes hatalmak hívták össze, hogy kidolgozzák a legyőzött országokkal kötendő békeszerződéseket.* részt vett amerikai küldöttség egyik munkatársa a következőket írta 1918 decemberi emlékiratában: „Wilson elnök kijelentette, hogy az Egyesült Államok gazdasági intervenciót próbál megvalósítani (Szibériában. — Szerk.), s ezt alapvető politikájának tekinti. Az ilyen jellegű intervenciót katonai intervenciónak kell kísérnie, enélkül nem valósulhat meg …” Befejezésül Berle hangsúlyozta: „Az intervenció logikus következménye az lesz, hogy az orosz ügyek intézésében az Egyesült Államok kormányán nyugszik majd a legfőbb felelősség.”¹⁷ FRUS 1919 The Paris Peace Conference. II. köt. 471—475. old.*

A gazdasági intervenció megvalósítása teljesen a katonai intervenció sikerétől függött. Ezért az amerikai, az angol, a francia és a japán imperialisták, miközben megteremtették Kolcsak fehérgárdista seregét, jelentős erőket összpontosítottak a szovjetország keleti részén. Az intervenciós csapatok zömét Japán adta. 1918 november közepén Japánnak mintegy 70 000 katonája állomásozott Oroszország keleti térségében, s december elejére ez a létszám meghaladta a 100 000 főt. A japán csapatokon kívül abban az időben 55 000 csehszlovák, 12 000 lengyel, mintegy 10 000 amerikai, 4000 kanadai, 4000—4000 szerb és román, 2000 olasz, 1600 brit és 760 francia katona, tehát összesen mintegy 200 000 főnyi külföldi sereg tartózkodott Szibériában és a Távol-Keleten.¹⁸ Lásd W. P. Coates and Z. K. Coates: Id. mű, 207. old.* Az intervenciós csapatok azzal, hogy katonai büntető funkciót töltöttek be Kolcsak hátországában, szabad kezet biztosítottak a fehérgárdistáknak az aktív hadműveletekhez a keleti fronton.

A Kolcsak-sereg hadműveleteinek operatív vezetésében is közvetlenül részt vettek az intervenciósok képviselői. A szövetséges parancsnokság és a Kolcsak-kormány között létrejött 1919. január 16-i egyezmény értelmében valamennyi Kelet-Oroszországban levő szövetséges csapattest az 1918 végén Omszkba érkezett Janin francia tábornok parancsnoksága alá került. Janin közvetlen helyettese az angol Knox tábornok lett; ő a hátország kérdéseivel és az ellenforradalmi erők ellátásával foglalkozott. A fehérgárdista hadseregnek forma szerint Kolcsak volt a parancsnoka, de valójában a csapatok feltöltése, ellátása és vezetése az intervenciósok ellenőrzése alatt ment végbe. Nemhiába mutatott rá a január 16-i egyezmény arra, hogy az orosz főparancsnokság a hadműveletek irányításában köteles alkalmazkodni Janin tábornok általános irányelveihez, s a tábornoknak joga lesz az általános ellenőrzéshez mind a fronton, mind pedig a hátországban.

Így jött létre 1918 végén és 1919 elején a keleti fronton az egyik legnagyobb fehérgárdista hadsereg: Kolcsak serege, amely az amerikai, az angol és a francia imperialistáknak volt alárendelve, s amelyet mögöttes területein az imperialisták saját fegyveres erőikkel támogattak.

Ugyancsak veszélyes ellenforradalmi tűzfészket teremtett az antant abban az időben északnyugaton, a Balti-tenger körzetében. Már 1918 novemberében behatolt egy angol hajóraj a Balti-tengerre, Sinclair tengernagy parancsnoksága alatt. Mint már említettük, az angol hadihajók befutottak a libaui kikötőbe, és megpróbálták támogatni a rigai ellenforradalmi erőket. December 12-én az angolok Revalba érkeztek, s a kapott parancs értelmében Sinclair hajóraja hadműveleteket kezdett a szovjet balti flotta ellen.

Az antant-imperialisták minden eszközzel támogatták az észt, a lett és a litván burzsoá nacionalista elemeket, s még Finnországot is bevonták a szovjetköztársaság elleni háborúba. Finnországot ugyanis a balti köztársaságokkal együtt a Petrográd elleni támadás fontos felvonulási területének tekintették. Morris, svédországi amerikai követ a következőket írta 1918 decemberében Lansing külügyminiszternek: „A bolsevikok elleni hadműveletek számára a Balti-tenger környéke és Finnország lesz a legalkalmasabb hely. E térségek kiváló földrajzi helyzete, kikötőik, vasutaik, Petrográdhoz való közelségük … az a körülmény, hogy a fővároshoz vezető utakon nincsenek erődítések … s a nehézségek, amelyekkel a bolsevikok ezeken az immár elpusztított vidékeken az ellátás megszervezése terén küzdenek — mindez a hadműveletek mellett szól. A szövetséges csapatoknak meg kell szállniuk a Baltikum legfontosabb kikötőit és városait …”¹⁹ A polgárháború története. 3. köt. 335. old.*

1919 januárjában a szövetségesek aktív közreműködésével mintegy 3000 finn katonát vezényeltek át Észtországba. Ugyanakkor Libauban német önkéntes egységek alakultak. Az egységek katonáinak és tisztjeinek az antant földet ígért a Baltikumban arra az esetre, ha „leverik a bolsevikokat”. A volt német megszálló sereg alakulataiból hívták életre az úgynevezett „vashadosztályt”. Mindezen ellenforradalmi erők élére az antant tudtával és jóváhagyásával von der Goltz német tábornok, a finnországi forradalom eltiprója került. Német tisztek vezetésével sebtében orosz fehérgárdista osztagokat is alakítottak, Lieven herceg és a cégéres kalandor Bermondt-Avalov parancsnoksága alatt. S megkezdődött az észt, a lett és a litván burzsoá kormány haderőinek kialakítása. Ez azonban nem volt könnyű, mivel a dolgozók mindent megtettek, hogy kibújjanak az ellenforradalmi seregekben teljesítendő szolgálat alól. A kötelező sorozással alakított egységek megbízhatatlannak bizonyultak, s így 1919 első felében csak jelentéktelen erők álltak az Ulmanis-kormány és a litván „tariba” rendelkezésére. Ezek az erők a városi burzsoázia és a falusi kulákok fiaiból tevődtek össze. Nagyobb sereget csak az észt burzsoáziának sikerült létrehoznia. Ezenkívül Észtország területén állomásozott az orosz fehérgárdista északi hadtest, amely később Jugyenyics fehér hadseregének magvát alkotta.

Az antant-imperialisták, hogy a szovjetellenes intervenciót nyugat felől kiterjesszék, más, Oroszországgal határos államokat is be akartak vonni az akcióba. A szövetségesek elgondolása szerint a balti országokon kívül lengyel, cseh, román, sőt, görög csapatoknak is részt kellett venniük a szovjetellenes hadjáratban. A párizsi békekonferencián, amely a gyakorlatban az intervenciósok politikai vezérkara lett, Foch tábornagy, a szövetséges csapatok főparancsnoka a következőket mondta: „A szükséges csapatlétszámot (a bolsevizmus elleni harchoz. — Szerk.) finnek, lengyelek, csehek, románok és görögök, valamint a szövetségesekkel rokonszenvező legkülönbözőbb orosz elemek mozgósításával biztosíthatnánk. Ezek a fiatal kötelékek alkothatnák — egységes parancsnokság alatt — azokat az erőket, amelyek a bolsevikok legyőzéséhez és területeik megszállásához szükségesek. Ha ez megtörténik — kiáltott fel a tábornok nagy önhitten —, akkor 1919-ben megérjük a bolsevizmus végét.”²⁰ FRUS 1919. The Paris Peace Conference. IV. köt. Washington 1943. 122—123. old.*

A polgárháború frontjain elért ideiglenes sikerek láttán az antant imperialistái már nem is kételkedtek a gyors és végleges győzelemben. 1919 elején az antant katonai főtanácsa részletes tervet dolgozott ki abból a célból, hogy hatalmas koncentrált támadást intézzen a szovjetország ellen.

1919 januárjában a szövetséges seregek főparancsnokságának vezérkara megvitatta a szövetségesek oroszországi intervenciójának kiszélesítésével kapcsolatos teendőket. Ennek a vitának az anyaga, amely csak nemrég került nyilvánosságra, megvilágítja az országunkra törő antant katonai és politikai elgondolásait. Igen érdekes ebben a tekintetben a szövetséges seregek vezérkarának 1919. január 18-i dokumentuma, amely nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a központi hatalmak veresége után az antant fő feladata „a bolsevizmus megsemmisítése”. „Az intervenció, amely ezt tűzi ki célul — állapítja meg a dokumentum — életszükséglet számunkra (az antant számára. — Szerk.), a vele járó politikai nehézségek pedig nem lehetnek olyan döntő jelentőségűek, hogy lemondjunk az intervencióról vagy elhalasszuk annak megvalósítását.”

A szövetségesek katonai parancsnoksága, miután arra a következtetésre jutott, hogy a lehető leggyorsabban ki kell szélesíteni a szovjetellenes intervenció méreteit, rögtön sürgetni kezdte az intervenció tervének kidolgozását. Az amerikai, angol és francia imperialisták továbbra is nagy reményeket fűztek Kolcsak, Gyenyikin, Krasznov fehérgárdista seregeihez és más orosz ellenforradalmár alakulatokhoz. „A szövetségesek kötelessége — szögezte le az antant vezérkara —, hogy támogassák a fehérgárdistákat, elősegítsék egyesülésüket, lehetővé tegyék nekik, hogy megindítsák és sikerrel folytassák a harcot … Ennek érdekében az a feladatunk, hogy a) a jelenleg kialakult frontokon feltartóztassuk, majd bekerítsük a bolsevik seregeket, megbénítsuk hadműveleteiket, teljesen elszigeteljük őket minden irányban, elragadjuk tőlük a fő ipari és mezőgazdasági központokat; b) hatékony anyagi és erkölcsi támogatásban részesítsük az orosz nemzeti erőket, és szilárd kiinduló bázist biztosítsunk nekik.”

Az imperialista országok katonai stratégái három fő célt tűztek maguk elé: Szovjet-Oroszország teljes körülkerítését, Ukrajna elfoglalását és az orosz ellenforradalmi erők megerősítését. A körülkerítést úgy vélték megvalósítani, hogy kapcsolatot teremtenek az uráli front és Gyenyikin csapatai között. Ennek a műveletnek a végrehajtását Angliára bízták. Az angolok a Szalonikiből Batumiba szállított csapatokkal, továbbá a Kaspi-tenger körzetében összevont és Törökországban állomásozó csapatokkal szándékoztak megoldani ezt a feladatot.

Az antant-imperialisták gondosan előkészítették Lengyelországot a Szovjet-Oroszország elleni harcra. A lengyel hadsereg megszervezését a francia parancsnokságra bízták, amely hat vegyes francia—lengyel gyaloghadosztályt irányított Lengyelországba Haller tábornok vezetésével. A szövetségesek egyben azt tervezték, hogy „a lengyel hadsereg Danzig és Thorn közötti összeköttetési vonalainak biztosítása érdekében legalább két szövetséges gyaloghadosztállyal meg kell szállni az alsó Visztula vidékét, lehetőleg amerikai parancsnokság alatt a következő összetételben: egy amerikai gyaloghadosztály, egy francia ezred, egy angol ezred, egy olasz ezred”. Úgy döntöttek, hogy az Egyesült Államokra bízzák a szövetségesek lengyelországi hadműveleteinek irányítását. A szövetségesek terve szerint a balti tengerpart blokádját és a Petrográd elleni előnyomulást a brit flottának és az angol parancsnokság alatt álló észak-oroszországi szövetséges haderőnek kellett megvalósítani.

Az antant-imperialisták nagy súlyt helyeztek Ukrajna elfoglalására. Erre a célra francia, görög, olasz és román csapatokat szándékoztak szervezni Berthelot francia tábornok parancsnoksága alatt. „A francia és olasz hadosztályok mögött elhelyezett támaszpont- és összeköttetés-biztosító görög és román csapatok — részletezte a szövetségesek haditerve — lehetővé tennék a gyors előnyomulást, Ukrajna központjainak, Kijev és Harkov vidékének elfoglalását.”

Végül az antant parancsnoksága, amely az Egyesült Államok, Anglia és Franciaország képviselőiből állt, magára vállalta az összes fehérgárdista haderők megszervezését és felszerelését. A szövetségesek határozottan leszögezték, hogy az antanthatalmak számára „életszükséglet a bolsevizmus mielőbbi megsemmisítése”²¹. A polgárháború története. 1. köt. 86—87. old.*

Így hát az antant-imperialisták, alighogy befejezték az egyik háborút, fokozott erővel szították az új háború tüzét. A Nyugat-Európában beköszöntő békét csak kedvező alkalomnak tekintették újabb rablásokra és erőszakra, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalom elfojtására és mindenekelőtt az oroszországi szovjethatalom megsemmisítésére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A „dnyeperi Sztálingrád” – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A szovjet hadsereg eléri a határokat

A „dnyeperi Sztálingrád”

A Wehrmacht főhadiszállásán fejvesztettség lett úrrá. A dnyeperi védelemre alapozott számítások dugába dőltek. Az ellenfélnek számolnia kellett azzal a lehetőséggel is, hogy nyugaton megindul az angol-amerikai csapatok támadása. Milyen következtetéseket vont le a hitlerista vezetés a kialakult helyzetből? A tények arról tanúskodnak, hogy Németország katonai és politikai vezetői már képtelenek voltak eldönteni a kérdést, milyen úton érjék el háborús céljaikat. Figyelemreméltó e tekintetben Jodl 1943. novemberi beszéde. A vezetés legnehezebb feladata most az, mondotta, hogy úgy osszuk el az erőket a hadszíntereken, hogy eléggé erősek legyünk ott, ahol az ellenfél további támadást kezd. „Emellett figyelembe kell venni, hogy képtelenek vagyunk rövid idő alatt erősítéseket átdobni délkeletre, Finnországba és Norvégiába, minthogy ehhez nincsenek technikai eszközeink … A helyzetünk súlyos. További súlyos válságok lehetőségével számolok” – jelentette ki Jodl.

Az ellenség azonban a kilátástalan helyzetben sem mondott le a háború folytatásáról. 1944. február végén az egyik tanácskozáson Hitler kijelentette, hogy az oroszok kifáradtak. A tavasz a német katona szövetségese lesz, nem pedig az orosz katonáé, aki a sártengerben nem fog támadni. Az ellenség úgy döntött, hogy szervezett ellenállást fejt ki az előre megerősített terepszakaszokon. Hitler március 8-i parancsa az erődök és támpontok egész rendszerét jelölte ki, amelyeket minden körülmények között, még bekerítésük esetén is tartani kell.

Nyilvánvaló lett, hogy Németország politikai és katonai vezetése, miközben terveit készítette, nem vette figyelembe, hogy már képtelen tervszerűen befolyásolni a háború további menetét. A tervezés már a szovjet katonai vezetés kezében volt.

Március 4-én megindult a G. K. Zsukov marsall parancsnoksága alatt álló 1. Ukrán Front csapatainak támadása a Proszkurov-Csernovci irányban.² – Február 29-én az ukrán nacionalisták halálosan megsebesítették az 1. Ukrán Front parancsnokát, N. F. Vatutyin hadseregtábornokot.* Bekerítették és megsemmisítették az ellenség tarnopoli helyőrségét, Kamenyec-Podolszktól északra pedig gyűrűbe fogták az 1. német páncéloshadsereg 21 hadosztályát, melyeknek csak óriási veszteségek árán sikerült a bekerítésből kitörniük. Április 17-ig a front magasabbegységei mintegy 80-350 kilométert nyomultak előre, átkeltek a Dnyeszteren, kijutottak a Kárpátok előhegységeibe, és a 2. Ukrán Fronttal együtt kettévágták az ellenség hadászati arcvonalát.

Március 5-én a 2. Ukrán Front csapatai támadást indítottak az umanybotosani irányban. Menetből átkeltek a Déli-Bugon és a Dnyeszteren. Március 25-én estére Sz. G. Trofimenko tábornok 27. hadseregének előrevetett osztagai Kalinyesti északnyugati körzetében elérték a Prut mentén az államhatárt. A március 26-ra virradó éjszaka az I. M. Hohlov ezredes és V. P. Kolesznyikov ezredes parancsnoksága alatt harcoló 202., illetve a 206. lövészhadosztály főerői is kijutottak a folyóhoz, s hevenyészett eszközökön hozzáláttak az erőszakos átkeléshez. Március 26-án Lopatnyik körzetében F. F. Zsmacsenko tábornok 40. hadserege érte el az államhatárt. Együttműködésben a 2. harckocsihadsereggel, K. A. Korotyejev tábornok 52. hadseregének magasabbegységei ugyanezen a napon elfoglalták Belci városát, és Ungenitől északnyugatra elérték a Prut-folyót.

Ily módon a szovjet csapatok a háború 1009. napján Lopatyinka és Szkuljani között mintegy 85 kilométeres szakaszon először érték el a szovjet-román államhatárt. A harccselekmények Romániának, Németország szövetségesének területére tevődtek át. „Íme, itt áll előttünk – írta a »Pravda« – … hazánk várva várt, oly hőn óhajtott államhatára, amelyet harminchárom hónappal ezelőtt az ellenség letiport.”

A szovjet katonák nyugat felé vonultak. Azokon az utakon haladtak előre, amelyeken 1941-ben harcolva vonult vissza kelet felé a szovjet hadsereg. Drámai és emberi nagysággal telített kép tárult a győzők szeme elé. Lehajtott fejjel álltak most azoknak a harckocsizóknak, gyalogosoknak, tüzéreknek a sírjainál, akiket 1941-ben itt temettek el. Hősként haltak meg, utolsó csepp vérükig teljesítve a haza iránti kötelességüket.

Március 26-án a szovjet főváros 324 löveg 24-szeres díszössztüzével adta hírül a világnak a 2. Ukrán Front katonáinak újabb ragyogó győzelmét, akik elérték az államhatárokat. Ez a lelkesítő hír mélységes örömmel töltötte el a szovjet emberek szívét. Közelgett a nap, amikor a felszabadító hadsereg teljes hosszúságában visszaállítja a haza megszentelt határait. Országszerte sok ezer fős tömeggyűléseket tartottak.

A szovjet emberek a német fasiszta hódítók fölötti közelgő végső győzelem tiszteletére lelkes kötelezettségeket vállaltak. De nemcsak a szovjet nép ujjongott. Más országokban élő barátai a határok elérésében annak újabb bizonyítékát látták, hogy közeleg a fasiszta Németországnak és szövetségeseinek szétzúzása.

Miután katonái Románia területére léptek, a szovjet kormány 1944. április 2-án nyilatkozatot tett, hogy nem kíván semmilyen román területet elfoglalni, és nem akarja megváltoztatni Románia fennálló társadalmi rendjét. A szovjet csapatokat kizárólag katonai okok kényszerítik, hogy Románia területére lépjenek, mivel az ellenség csapatai folytatják ellenállásukat.

A hitlerista katonai vezetés, hogy feltartóztassa a szovjet magasabbegységek támadását, más arcvonalszakaszokról számos hadosztályt dobott át a 2. Ukrán Front övezetébe, Iasi térségében pedig a friss 4. román hadsereget vetette harcba. Ám ez sem változtatott a helyzeten, a front csapatainak előretörése folytatódott. 1944 áprilisának közepére a szovjet hadsereg 400 kilométer szélességben visszaállította a Szovjetunió államhatárait, és elfoglalta Románia északkeleti körzeteit.

Amikor a harccselekmények a határokon túlra tevődtek át, a haditanácsokra, a politikai szervekre, a párt- és Komszomol-szervezetekre igen nagy fontosságú politikai feladat hárult. Az új körülmények megkövetelték, hogy a személyi állomány körében végzett nevelőmunkával fokozottan erősítsék a más országok dolgozóival való testvéri internacionalista szolidaritás szellemét. A frontok és a hadseregek haditanácsai, a magasabbegységek és az egységek parancsnokságai és politikai szervei nagy munkát végeztek annak érdekében, hogy megismertessék a katonákat ezeknek az országoknak a nemzeti, társadalmi és földrajzi sajátosságaival. Gondosan elmagyarázták a kommunista párt és a szovjet kormány politikáját a felszabadított népekkel kapcsolatban, úgyszintén ügyeltek arra, hogy jó kölcsönös viszony alakuljon ki a csapatok és a helyi lakosság között. A nevelési intézkedések rendszerében megkülönböztetett figyelmet fordítottak az éberség fokozására, a katonai és állami titkok megőrzésére, a gondatlanság és az önelégültség elleni harcra.

A csapatoknál végzett, hatalmas munka jó eredménnyel járt. Románia felszabadított területeinek lakosai egyre inkább meggyőződtek a szovjet hadsereg békeszeretetéről, és fokozott segítséget nyújtottak neki. Hadvezetésünk a maga részéről segített a helyi lakosságnak a gazdasági munkák elvégzésében, élelmiszerrel látta el. A szovjet katona mint a szocializmus nagy országának katonája, mint felszabadító harcos lépett a Balkánra.

Ezalatt az ország déli részén a 3. Ukrán Front csapatai mérték csapásaikat. Megtörve az ellenség ellenállását egy sor vízi akadálynál, a támadó csapatok március második felében kijutottak a Déli-Bughoz, átkeltek a folyón, és Nyikolajev meg Odessza felé törtek előre. Március 28-án felszabadult Nyikolajev. Ezekben a napokban az egész ország tudomást szerzett a 384. önálló tengerészgyalogos-zászlóalj és az 1. gárda megerődített körlet 67 deszantos katonájának hőstettéről. Még március 26-ra virradó éjjel a K. F. Olsanszkij főhadnagy és A. F. Golovjov százados, politikai helyettes vezetése alatt álló osztag hét halászladikon elindult Bogojavlenszk faluból, és 15 kilométert evezve a folyón, hajnali öt órakor partra szállt a nyikolajevi révben, keletre az új gabonatárolótól. A deszantosok két napon át az ellenség hatalmas erőit kötötték le, és önfeláldozóan visszaverték a támadásait. A harc legelkeseredettebb óráiban a parancsnokság az alábbi táviratot kapta tőlük: „Mi, Olsanszkij elvtárs harcosai és tisztjei, tengerészei, megfogadjuk Hazánknak, hogy az előttünk álló feladatot életünket nem kímélve, az utolsó csepp vérünkig harcolva teljesítjük.” A bátor hazafiak egymás után verték vissza a hitleristák ellenlökéseit, csaknem 700 fasiszta katonát és tisztet semmisítettek meg, de állásaikat nem adták fel. 55 hős, különböző nemzetiségűek, köztük öt tiszt, életét vesztette. A haza nagyra értékelte hőstettüket: az osztag minden tagja megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Április elején a 3. Ukrán Front csapatai közvetlenül Odessza ellen indítottak támadást. Leküzdve az ellenség védelmét, a szovjet katonák elszántan törtek előre a városhoz, és április 10-én felszabadították Odesszát. A hitlerista hadvezetés minden reményét elvesztve, hogy megállítsa a támadást, parancsot adott a visszavonulásra. Április 12-én a front csapatai elfoglalták Tyiraszpolt, majd kijutva a Dnyeszterhez, egy sor hídfőt vettek birtokba a folyó túlsó partján.

A tengerészek és a gyalogosok, a népfelkelők és a város dolgozói 1941-ben két és fél hónapon át védték Odesszát, s a hitleristák nagy erőit tartóztatták fel. A várost csupán a Legfelsőbb Főparancsnokság parancsára hagyták el. Az ellenség megszállta a várost, de az nem hódolt be. S íme, 907 nap múlva a harcostársak visszatértek a hős védők szent sírjaihoz, hogy kiragadják az ellenség kezéből a Dél dicső forradalmi központját, az ország fontos ipari körzetét, a Fekete-tenger legnagyobb kikötőjét. A haza nagyra becsülte a szovjet katonák hősiességét. Sok tisztet és katonát rendjelekkel és érdemérmekkel tüntettek ki. Mintegy 25 000 harcos megkapta az „Odessza védelméért” díszérmet. A városért vívott harcokban kitűnt 27 egység és magasabbegység elnyerte a megtisztelő „Odesszai” nevet. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Odesszát a „Hős város” kitüntető címmel tisztelte meg.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

Az angol, a francia és az amerikai imperialisták elhatározták, hogy a Szovjet-Oroszország elleni háborúban korábbi ellenfeleik, Németország és Ausztria hadseregeit is felhasználják. A compiégne-i fegyverszünet feltételei értelmében a legyőzött Németország csapatai „rendfenntartás” és a bolsevizmussal szembeni védelem ürügyével lényegében továbbra is kötelesek voltak fenntartani az általuk elfoglalt oroszországi területek megszállását. Enneaux ogyesszai francia konzul 1918. december 16-án a szövetségesek megbízásából azzal az utasítással fordult az ukrajnai német csapatok parancsnokságához, hogy továbbra is maradjon a helyén. „A fegyverszüneti feltételek értelmében — így szól az utasítás — Önök a szövetséges hatalmak irányában fennálló kötelezettségeiknek megfelelően kötelesek biztosítani és fenntartani a rendet a csapataik által elfoglalt oroszországi területeken.”⁹ Az Októberi Forradalom Központi Állami Levéltára (CGAOR). 200. fólia 4. opus. 44. ügyir. 9. old.*

1919 elején az intervenciósoknak sikerült birtokba venniük Dél-Ukrajna jelentős részét és a Krím-félszigetet. Az általuk elfoglalt övezet határa Tyiraszpoltól Birzulun keresztül Nyikolajevig és Herszonig húzódott.

De az Ukrajnába való behatolás csupán része volt az antant-imperialisták általános elgondolásának. Az imperialisták egyidejűleg folytatták kaukázusontúli pozícióik megszilárdítását. Már 1918. november 17-én angol csapatok érkeztek Bakuba, hogy felváltsák a török—német hódítókat. Néhány nappal később az angolok partra szálltak Batumiban, majd Tifliszbe is bevonultak.

1919 elejére már több mint 20 000 főnyi angol sereg állomásozott a Kaukázusontúlon. Az intervenciósok kiterjesztették ellenőrzésüket a Kaukázusontúl egész politikai és gazdasági életére.

Az angol intervenció legfőbb kaukázusontúli támasza a muszavatista, a dasnak és a grúz mensevik bábkormány volt. Ezek a kormányok a néptömegek legcsekélyebb támogatását sem élvezték, s ezért külföldi szuronyok segítségével akarták megtartani a hatalmat.

Különösen örültek az intervenciósok Baku megszállásának, azt hívén, hogy hosszú időre megkaparintották a rendkívül jelentős olajtelepeket.

A Kaukázusontúl angol megszállása megszilárdította a dél-oroszországi fehérgárdista seregek helyzetét, minthogy nem kellett nyugtalankodniuk hátországuk miatt. Ezzel kapcsolatban Winston Churchill — aki akkor hadügyminiszter volt — a következőket mondotta 1919. március 2-án az angol alsóházban: „Jelenleg bizonyos csapatkontingenst tartunk a baku—batumi vasútvonal mentén. E csapatok törzse Tifliszben székel. Az admiralitás hadiflottillával rendelkezik a Kaspi-tengeren, s ez lehetővé teszi számunkra, hogy uralkodó helyzetet foglaljunk el ezen a nagy beltengeren. Csapataink nem vesznek részt az ellenség elleni hadműveletekben. S noha még csak nem is érintkeznek az ellenséggel, mégis bizonyos erőforrást és támogatást jelentenek Gyenyikin tábornok hadserege számára, amely tőlük mintegy 100 mérföldnyire északra küzd a bolsevikok ellen.”¹⁰ W. P. Coates and Z. K. Coates: Id. mű, 250—251. old.*

Az antant — miközben az ország déli részén erőket vont össze a fő csapáshoz — a szovjetköztársaság területén szerzett többi pozícióját is tovább erősítette. Változatlanul nagy jelentőséget tulajdonítottak az imperialisták az északi hídfőnek. A Németországgal kötött fegyverszünet után már nem magyarázhatták Murmanszk és Arhangelszk megszállását a vidéket fenyegető „német veszéllyel”. S az „északi expedíció” ismételten felkeltette az intervencióban részt vevő országok közvéleményének elégedetlenségét. Az intervenciós csapatok katonái a kemény és szokatlan északi tél hatására maguk is zúgolódni kezdtek, és haza akartak menni. A közvélemény megnyugtatása végett a szövetséges parancsnokság cselhez folyamodott: közhírré tette, hogy a csapatok ki fogják üríteni Észak-Oroszországot, de a kiürítést egy időre elhalasztják az éghajlati viszonyok miatt, minthogy az arhangelszki kikötőt jég borítja.

A valóságban az intervenciósok korántsem gondoltak kiürítésre.

„… Az Egyesült Államok kormánya — írta Lansing 1917. november 27-én Berkeley washingtoni brit ügyvivőnek — közölni szándékozik az arhangelszki amerikai ügyvivővel, hogy a (Németországgal való) fegyverszünet aláírása egyáltalán nem érinti az észak-oroszországi amerikai csapatok ott-tartózkodását.”¹¹ FRUS 1918. Russia. II. köt. 572. old.*

Nem kevésbé jellemző Ironside tábornok beismerése.

„Engem egyszer sem hívtak, hogy tárgyaljuk meg a fegyverszünet utáni kiürítést — írja ezzel kapcsolatban Ironside. — Arhangelszk elhagyása halálos csapás lett volna a másutt harcoló fehérseregek számára, s én tudtam, hogy ez ellenkezik a szövetségeseknek az orosz polgárháborúban követett általános stratégiájával.”¹² E. Ironside: Id. mű, 56. old.*

A szövetséges parancsnokság nem kiürítésre, hanem épp ellenkezőleg, észak-oroszországi erőinek további megszilárdítására gondolt. Az angol vezérkar adatai szerint 1919 január elején Murmanszk körzetében 14 475, Arhangelszk körzetében pedig 15 897 katona állomásozott.¹³ Lásd W. P. Coates and Z. K Coates: Id. mű, 161. old.*

A csapatutánpótláson kívül egyidejűleg nagy mennyiségű anyagszállítmány is érkezett Észak-Oroszországba. Az Egyesült Államok haditengerészeti minisztériumának hozzávetőleges adatai szerint a hajózás megindulása óta az alábbi felszerelést szállították Észak-Oroszországba: Arhangelszkbe 73 600 tonna hadianyagot, 15 000 tonna általános jellegű rakományt, 6300 tonna rakományt a flotta számára és 52 000 tonna szenet. Ugyanakkor Murmanszkba 10 800 tonna hadianyagot, 3700 tonna haditengerészeti felszerelést és 15 000 tonna szenet szállítottak.

De az intervenciósok még ennél is nagyobb arányú csapatkiegészítést és hadianyag-szállítást terveztek. 1919 elején Churchill az alsóházban bejelentette, hogy az észak-oroszországi szövetséges csapatokat tovább szándékoznak erősíteni és mindennel ellátják őket, amire szükségük van.

Az antant terveiben továbbra is jelentős helyet foglalt el a Távol-Kelet és Szibéria. A szovjetellenes intervenció szervezői célul tűzték ki, hogy ezeken a területeken közös parancsnokság által irányított nagy belső ellenforradalmi haderőt hoznak létre. Kísérletképpen a sok helyi fehérgárdista „kormányzat” és katonai szerv egységes koalíciós kormánnyá, direktóriummá olvadt össze. Ez a megoldás azonban nem elégítette ki az intervenciósokat. Nekik nyílt ellenforradalmi katonai diktatúrára volt szükségük, nem pedig parlamenti szócséplésre. Az antant s a monarchista érzelmű fehérgárdista tisztikar úgy vélte, hogy céljainak az alkotmányozó gyűlésnél és a burzsoá demokratikus rendszerért folytatott agitációnál sokkal inkább megfelel, ha a fehérgárdista diktatúra központosított ereje nyíltan elnyomja a dolgozókat.

Kolcsak volt cári tengernagy személyében jelöltet is találtak az „összorosz” diktátor posztjára. A legreakciósabb burzsoá-földesúri és katonai körök nagy buzgalommal kezdeményezték ezt a jelölést, s elgondolásuk a szövetségeseknél kedvező fogadtatásra talált. Kolcsakot igen jól ismerte sok angol és amerikai politikus és katonai személyiség. Még 1917 nyarán történt, hogy Glennon tengernagy, a Root volt külügyminiszter vezetésével Oroszországban tartózkodó amerikai diplomáciai küldöttség tagja meghívta Kolcsakot, látogasson el az Egyesült Államokba. A tengernagy szívesen tett eleget a meghívásnak. Abban az időben éppen „munka nélkül” volt, mivel a fekete-tengeri flotta forradalmi tengerészei nem voltak hajlandók megtűrni ilyen dühödt ellenforradalmárt a parancsnoki poszton, és elkergették. Útban Amerika felé Kolcsak látogatást tett Angliában, onnan pedig angol cirkáló vitte az Egyesült Államokba. Akkoriban az orosz tengernagy mint kiváló haditengerészeti aknaszakértő érdekelte a szövetségeseket. 1917 októberében Wilson elnök fogadta, s meghívták az amerikai flotta atlanti partvidéki hadgyakorlatainak megtekintésére.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A „dnyeperi Sztálingrád” – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A szovjet hadsereg eléri a határokat

A „dnyeperi Sztálingrád”

Beköszöntött az 1944. év. Az újév éjszakáján M. I. Kalinyin, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke üdvözlő szavakat intézett a dolgozókhoz és a katonákhoz. Kijelentette, hogy a szovjet hadsereg nagy sikereket ért el a német fasiszta hódítók elleni harcban. De az ellenség még erős. Célunk és hő vágyunk az, hogy teljesen megtisztítsuk földünket a fasiszta rablóktól.

Németországban is megvonták az év mérlegét. A hazugságokon kívül a fasiszta főkolomposok semmit sem tudtak mondani a népüknek. Karácsony éjszakáján Goebbels biztosította a német népet: „higgyen fegyvereink közeli győzelmében”. A lakosság erkölcsi szellemének megőrzése végett a hitlerista propaganda a tények meghamisításához folyamodott. „A sztálingrádi eset – írta december 30-án a »Völkischer Beobachter« – nem a német gyengülés kezdetének jele volt, hanem nyomós ösztönzés, hogy a német nép eltökélje magát a megalkuvást nem ismerő »totális háború« folytatására.” A távozó év utolsó napján a nácik felhívást intéztek az egész Németországhoz: „Rendíthetetlenül – harcos elszántsággal – a kétségtelen győzelemért.”

Ámde már kevesen figyeltek oda a Németország politikai és katonai vezetői szájából elhangzó hangzatos szavakra, ünnepélyes kijelentésekre. Már a katonák sem nagyon hittek a „rugalmas védelemről”, „az arcvonalak kiegyenesítéséről” szóló goebbelsi propagandaszólamoknak. Minden német számára világossá vált, hogy a hadseregnek azért kellett visszavonulnia a keleti arcvonalon, mert Németország gyengül, a szovjetországnak és fegyveres erőinek potenciálja pedig növekszik.

1943 végén a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása kiegészítette a szovjet hadsereg 1943-1944. évi további téli támadásának tervét. Azt a feladatot állította a Leningrádi, a Volhovi és a 2. Balti Front elé, hogy zúzzák szét az „Észak” hadseregcsoport főerőit, vessék vissza az ellenséget Leningrádtól, foglalják el a Narva-Pszkov-Valga-Velikaja-folyó terepszakaszt, és teremtsék meg a balti szovjetköztársaságok felszabadításának feltételeit. A terv szerint nyugati irányban az 1. Balti és a Nyugati Front támadásával a Vityebszk és Orsa térségében levő ellenséget kellett megsemmisíteni, s ki kellett jutni a Polock-Lepel-Mogiljov terepszakaszra.

A Belorusz Front csapatai azt a parancsot kapták, hogy Bobrujszk irányában támadva közelebbi feladatként semmisítsék meg az ellenség Bobrujszk körzetében levő csoportosítását, érjék el a Ptyics-folyó vonalát, és fejlesszék ki a Minszk elleni csapást. A délnyugati irányban a támadást az 1., 2., 3. és 4. Ukrán Front erőinek kellett továbbfejleszteniük, szétzúzniuk a „Dél” és az „A” hadseregcsoportot, fel kellett szabadítaniuk a jobbparti Ukrajnát és a Krímet, s meg kellett teremteniük a feltételeket ahhoz, hogy a szovjet csapatok kijussanak a déli államhatárokhoz.

1944 elejére a jobbparti Ukrajnában a szovjet csapatok állományában 2 365 000 ember, 28 847 löveg és aknavető, 2037 harckocsi és rohamlöveg, valamint 2367 repülőgép volt. A „Dél” és az „A” német hadseregcsoport 1 760 000 katonát és tisztet, 16 840 löveget és aknavetőt, 2200 harckocsit és rohamlöveget, valamint 1462 repülőgépet számlált.

December 24-én az 1. Ukrán Front lendült támadásba. Január 15-ig katonái Zsitomir és Bergyicsev körzetében súlyos vereséget mértek az ellenség 1. és 4. páncéloshadseregére, s 80-200 kilométert törtek előre. Még mélyebben beékelődtek a Kanyev körzetében védekező hitlerista magasabbegységek közé.

Január 5-re virradóra megindították támadásukat a kirovográdi irányban a 2. Ukrán Front csapatai is. A lövész-magasabbegységek és a harckocsik váratlan csapással, valamint a csatarepülőgépek aktív támogatásával szétverték a 8. német hadsereget, és 40-50 kilométerre vetették vissza nyugat felé a Dnyepertől. Január 8-án a szovjet csapatok benyomultak Kirovográdba. Az arcvonalba való beékelődésük a kirovográdi irányban veszéllyel fenyegette a Kanyev és Krivoj Rog körzetében tartózkodó német csapatok szárnyát.

A támadás során az 1. és a 2. Ukrán Front csapatai nagy sikereket értek el, ám a szárnyakat a Dnyepertől nyugatra nem tudták összezárni. Az ellenségnek sikerült Korszuny-Sevcsenkovszkij körzetében egy nagyobb kiterjedésű kiszögellést megtartania, ahol kilenc gyalogos- és egy páncéloshadosztály, valamint egy gépesített dandár elkeseredetten védekezett. E csoportosítás megsemmisítése elsőrendű jelentőségű volt, minthogy veszélyeztette az 1. és a 2. Ukrán Front szárnyát, és akadályozta tevékenységüket. Január 12-én a főhadiszállás megparancsolta az 1. és a 2. Ukrán Front csapatainak, hogy zárják körül és semmisítsék meg a kiszögellésben levő ellenséges csapatokat.

Január 25-én a 2. Ukrán Front főerői – az A. I. Rizsov tábornok vezette 4. gárdahadsereg és az I. V. Galanyin tábornok parancsnoksága alatt álló 53. hadsereg – támadásba mentek át. Valamivel később az áttörésbe bevetették P. A. Rotmisztrov tábornok 5. gárda harckocsihadseregét.

Január 26-án Kijevtől délre kibontakozott az 1. Ukrán Front csapatainak támadása. A front csapásmérő csoportját az F. F. Zsmacsenko tábornok vezette 40. hadsereg és az Sz. G. Trofimenko tábornok vezetése alatt álló 27. hadsereg erői, valamint A. G. Kravcsenko tábornok újonnan alakult 6. harckocsihadserege alkotta.

Az erős védelemre berendezkedett ellenség szívósan ellenállt. A két szovjet front csapatai előtt más arcvonalszakaszokról átdobott hadosztályok tűntek fel. Elkeseredett harc bontakozott ki. Leküzdve a hitleristák heves rohamait, I. G. Lazarev tábornok 20. harckocsihadtestének egységei már január 28-án este kijutottak Zvenyigorodka körzetébe. Még aznap a 6. harckocsihadsereg gyorsanmozgó osztaga M. I. Szaveljev tábornok parancsnoksága alatt az ellenkező oldalról betört Zvenyigorodkába. Az acélgyűrű bezárult. Több mint 10 hadosztály, mintegy 80 000 ember, körülbelül 1600 löveg és aknavető, valamint 270 harckocsi és rohamlöveg került bekerítésbe.

Az ellenség elkeseredett kísérleteket tett, hogy kitörjön a bekerítésből. Súlyos, véres harcok folytak. A hitlerista hadvezetés légi úton próbálta a bekerített csapatok utánpótlását megoldani, de a szovjet parancsnokság légi ostromzárat szervezett. A német repülőgépekkel Sz. A. Kraszovszkij tábornok 2. légi hadseregének és Sz. K. Gorjunov tábornok 5. légi hadseregének repülői bocsátkoztak harcba, valamint a légvédelmi tüzérség. A bekerítettek helyzete egyre reménytelenebbé vált. Terjedtek köztük a betegségek, nőtt az elhalálozások száma, a katonák egyre csüggedtebbé váltak. A bekerített csapatok erkölcsi szellemének fenntartására a fasiszta propaganda újra meg újra felolvastatta az egységek és alegységek előtt Hitler táviratát, amelyet a bekerített csapatok parancsnokához, Stemmermann tábornokhoz intézett: „Mint a sziklára építhetnek rám. Kiszabadítjuk önöket a katlanból. De addig tartsanak ki az utolsó töltényig.”

Február 8-án a szovjet parancsnokság ultimátumot intézett a körülzárt csoportosítás parancsnokságához, és megadásra szólította fel. Az ellenség azonban elutasította ezt az emberséges javaslatot. Elérkezett a döntő cselekvés ideje. A szovjet csapatok meghiúsították a hitleristák minden kísérletét, hogy kívülről mérjenek csapásokat. A bekerítetteknek sem sikerült kitörniük a katlanból.

Hitler ekkor parancsban azt követelte a katonáktól, hogy amennyiben szovjet fogság fenyegetné őket, kövessenek el öngyilkosságot. A hitlerista parancsnokság elrendelte, hogy a súlyosan sebesült katonákat lőjék agyon a harcmezőn.

Február 17-én a bekerített csoportosítás megszűnt létezni, két nap múlva pedig befejeződött az ellenség erdőkben és vízmosásokban elrejtőzött, szétszórt csoportjainak a megsemmisítése.

A harcok során a fasiszták 55 000 katonát és tisztet vesztettek, több mint 18 000-en fogságba estek. A szovjet csapatok nagy mennyiségű harci technikát és fegyverzetet zsákmányoltak.

A hitlerista klikk gondosan eltitkolta a népe előtt a dnyeperi katasztrófát. Azt a hírt terjesztették, hogy a bekerített csapatok állítólag áttörtek a sajátjaikhoz. Ezt a verziót szenvedélyesen védelmezte a „Dél” hadseregcsoport egykori parancsnoka, Manstein is. Az „Elvesztett győzelmek” című könyvében kijelenti, hogy mindössze 40 000 embert kerítettek be, s közülük 30-32 000-en kijutottak a katlanból.

A német hadvezetés effajta megnyilatkozásainak oka egészen nyilvánvaló: el akarja hárítani magától a felelősséget, amely a német katonák és tisztek tízezreinek céltalan pusztulásáért terheli.

A szovjet nép nagy örömmel fogadta az újabb győzelem hírét, amely betetőzte a bekerített ellenség megsemmisítését. A sikeres hadművelet eredményeképpen az ellenséget végleg visszavetették a Dnyepertől a folyó középső folyásvidékén. Megnyílt az út a szovjet katonák előtt a Déli-Bug és a Dnyeszter felé.

A korszuny-sevcsenkovszkiji hadművelet mint a szovjet hadművészet egyik legragyogóbb példája került be a Nagy Honvédő Háború történetébe. Megmutatta, hogyan kell nagy ellenséges csoportot bekeríteni és megsemmisíteni. Ebben a hadműveletben, amelyik az egyik legbonyolultabb haditevékenységi forma volt, a szovjet hadvezetés kimagasló példáját nyújtotta a lövész-, a harckocsi-, a műszaki csapatok és a légierő jól megszervezett együttműködésének.

Miközben Korszuny-Sevesenkovszkij alatt folyt a harc, az 1. Ukrán Front jobbszárny-csapatai a január 27. és február 11. közti időszakban a rovnói-lucki irányban indítottak támadást. Mintegy 60-100 kilométert nyomultak előre nyugat felé, birtokba vették Rovno, Luck, Sepetovka körzetét, és átkarolták a „Dél” hadseregcsoport északi szárnyát.

Alighogy elhangzottak a közép-dnyeperi győzelmet üdvözlő díszlövések, amikor a 3. és a 4. Ukrán Front csapatai újabb csapást mértek a hitleristákra a Dnyeper jobb partjának déli szakaszán. A szovjet katonák megindították a rohamot a nyikopoli hídfőállás ellen. Február 8-án felszabadították Nyikopolt és megsemmisítették a hitleristák nyikopoli hídfőjét. A Dnyeper bal partját teljesen megtisztították az ellenségtől. Nyikopol bevétele után a 3. Ukrán Front magasabbegységei Krivoj Rogra mértek csapást, és február 22-én felszabadították a várost.

A szovjet csapatok harctevékenysége a jobbparti Ukrajnában nehéz helyzetben folyt. A tavaszi sáros időszak korlátozta a manőverezést, igencsak megnehezítette a csapatok mozgását, használhatatlanná tette a repülőterek nagy részét. Az utak járhatatlanná váltak a gépkocsik számára. Ezért a harcosok és az őket segítő helyi lakosok tucatnyi kilométereken át kezükben vitték a lőszert. Valamennyi magasabbegységben a lovas és ökrös vontatáshoz folyamodtak. A hadsereg- és frontparancsnokok kénytelenek voltak hátrahagyni a gépkocsijukat, és lóra ültek. A csapatok zavartalan utánpótlása végett az üzemanyag és lőszer egy részét repülőgépekkel szállították.

A szovjet csapatok januári-februári támadását hatalmas hadászati siker koronázta. Szétverték az ellenséget Zsitomir, Kirovográd, Korszuny-Sevesenkovszkij, Rovno és Luck, Nyikopol és Krivoj Rog alatt. A szovjet csapatok a hitleristák 10 hadosztályát és egy dandárát semmisítették meg, 23 hadosztály pedig elvesztette állományának csaknem a felét. Az ellenséget 80-350 kilométerre visszavetették a Dnyepertől. A Dnyeper jobb partján nagy kiterjedésű körzetek szabadultak fel. A szovjet hadsereg kedvező terepszakaszokat szállt meg, ahonnét újabb csapásokat mérhetett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

III. FEJEZET

Elvettük az antant katonáit

— —

Ellenséges erők forgatagában

1918. november 11-én reggel a compiégne-i erdőben, Párizstól északkeletre, a kevéssé ismert Rethondes vasútállomáson a német parancsnokság képviselői beszálltak Foch marsallnak, az antant-seregek főparancsnokának vezérkari szalonkocsijába, hogy aláírják a fegyverszüneti feltételeket. Letelt a hetvenkét óra, amelyet a győztesek a németeknek a gyötrő gondolkodásra adtak, s úgy látszott, hogy beköszöntött a várva várt béke első órája. Nyugat-Európa harcmezőin elhallgattak a fegyverek. A katonák elhagyták a végsőkig megunt lövészárkokat.

Milliók hittek a béke beköszöntésében. Ám ebben az időben egy maroknyi politikus gazdáinak, az imperialista monopóliumoknak akaratát képviselve újabb nagy háború terveit vitatta meg. Céljuk az volt, hogy végre leszámoljanak Szovjet-Oroszországgal, a bolsevikokkal és a tőkésországok határain belül fenyegető „vörös veszedelemmel”. Az imperialisták erőfeszítései arra irányultak, hogy a nyugaton felszabadult antant-seregek bevetésével kiterjesszék az oroszországi intervenció frontját, odahaza pedig elfojtsák munkásaik forradalmi mozgalmát. Az antantországok munkásai ugyanis torkig voltak a háborúval, és csalódottan fogadták a számukra semmi jót nem hozó imperialista békét.

„Az imperialisták egymással voltak elfoglalva. És most az egyik csoportosulást elseperte az angol—francia—amerikai csoport. Ezek fő feladatuknak azt tekintik, hogy megfojtsák a világbolsevizmust, megfojtsák fő sejtjét, az Oroszországi Szovjet Köztársaságot”¹ Lenin Művei. 28. köt. 158. old.* — így értékelte Lenin az1918 végén kialakult helyzetet.

A compiégne-i fegyverszünet megkötése után az antant hozzálátott az oroszországi intervenció kiterjesztésére irányuló terveinek végrehajtásához. Ezúttal a szovjetország déli része állt az antant-tervek középpontjában. A világháború befejezése után a Fekete-tenger hozzáférhetővé vált az antant hadihajói számára. A szövetséges hajók csapatokat és hadfelszerelést szállíthattak Dél-Ukrajnába, a Krímbe, a Fekete-tenger kaukázusi partvidékére.

Lenin már 1918. október 22-én, az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, a moszkvai szovjet, az üzemi bizottságok és a szakszervezetek együttes ülésén kifejtette, hogy az antanthatalmak északi és keleti balsikereik folytán kénytelenek lesznek erőfeszítéseiket elsősorban arra összpontosítani, hogy „délről támadjanak Oroszországra vagy a Dardanellák felől, vagy a Fekete-tenger felől, vagy szárazföldi úton Bulgárián és Románián keresztül”². Ugyanott, 113. old.*

Ez a támadási irány az északihoz és a keletihez képest több fontos előnyt biztosított az ellenségnek. Délről mintegy „főbejárat” nyílt a szovjetország központi vidékei felé. Az intervenciósok úgy tervezték, hogy elfoglalják Ukrajnát, s ezzel megfosztják a szovjetköztársaságot legfontosabb ipari és nyersanyagbázisától, majd a támadást tovább fejlesztve, hamarosan birtokba veszik Moszkvát. Elképzelésük szerint a kedvező közlekedési utak lehetővé tették volna a csapatok zavartalan ellátását. Tetejébe délen jelentős belső ellenforradalmi erők is működtek: Krasznov és Gyenyikin serege, valamint a petljuristák.

Mekkora erőt képviseltek ezek az alakulatok 1918 őszén?

Krasznov kozák seregének létszáma több mint 50 000 fő volt. Ereje lovasságában rejlett. Gyenyikin „önkéntes hadserege” létszámban valamivel elmaradt Krasznov csapatai mögött, de csaknem teljes egészében tisztekből állt, kiváló képzettségével és mintaszerű fegyelmével tűnt ki. Krasznov és Gyenyikin seregét a doni, a kubányi és a tyereki módos kozákság támogatta; ez a kozákság volt állandó utánpótlási forrásuk is.

Az intervenciósok nagy reményeket fűztek az ukrán burzsoá nacionalistákhoz; úgy tervezték, hogy segítségükkel hatalmas ellenforradalmi hadsereget alakítanak. Az antant-imperialistákat rendkívül aggasztotta az ukrajnai szovjethatalom helyreállításának perspektívája. Ezzel kapcsolatban Sharp, az Egyesült Államok franciaországi nagykövete a következőket írta Lansingnak 1918. november 25-én: „A bolsevik csapatok különösen Ukrajna északi határát fenyegetik, s ez később az Ukrajna és a Don közötti összeköttetés megszakadásához vezethet. Ha ez a veszély valóra válik, a Donyec-medence szénlelőhelyei és kohászati üzemei, valamint jelentős katonai raktárak a bolsevikok kezére jutnak, s ennek következtében egész Ukrajna a bolsevikok ellenőrzése alá kerülhet.” Sharp hangsúlyozta táviratában, hogy ennek elkerülése végett — a szövetséges diplomaták véleménye szerint — „haladéktalanul szövetséges csapatokat kell vezényelni Ogyesszába … és azonnal meg kell kezdeni Kijev és Harkov megszállását”³. FRUS 1918. Russia. II. köt. 699—700. old.*

November 12-én, vagyis már a compiégne-i fegyverszünet megkötésének másnapján a szövetséges parancsnokság főhadiszállásán értekezletet tartottak az orosz kérdésről.

Az értekezleten a következőket határozták el: megerősítik a szovjetország keleti részén a szövetséges seregek pozícióit, meggyorsítják a Petrográd irányában északról és a Kaspi-tenger vidékén a Volga irányában indított hadműveleteket, nagyarányú intervenciót kezdenek Oroszország déli részén egyszerre két irányban — a Fekete-tengeren és Románián keresztül. Az értekezleten hozott határozat nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a dél-oroszországi hadműveletek során „együtt kell működni … a Krasznov és Gyenyikin tábornok parancsnoksága alatt már egyesített csapatokkal”. Az antant parancsnoksága úgy tervezte, hogy ezeknek a hadműveleteknek a végrehajtását részben Berthelot tábornok hadseregére bízza, amelynek egységeit Románia felől kellett volna támadásra indítani Kijev irányába, részben a szövetséges csapatoknak arra a csoportjára, amely a keleten és Palesztinában állomásozó antant-seregek kötelékébe tartozott. Ezt a csoportot Ogyessza körzetében kellett volna partra szállítani.

Foch marsall az 1918. november 20-án Clemenceau-nak írt levelében megjelölte e terv fő feladatait: „Ennek az intervenciónak a következő hadicéljai vannak:

1. Kijev és Harkov elfoglalásával fedezni akarjuk Ukrajnát az Oroszország központi területein szervezett bolsevik erők támadásaival szemben.
2. Ennek megvalósításával az a célkitűzésünk, hogy fenntartsuk Ukrajnában a rendet, és hozzáfogjunk az ottani fegyveres erők megszervezéséhez.
3. Biztosítani akarjuk az összeköttetést és az együttműködést: keleten Krasznov és Gyenyikin alakulataival, északnyugaton a lengyel haderőkkel és az északon harcoló orosz bolsevikellenes alakulatokkal.”⁴A polgárháború története. 1 köt. 61—62. old.*

A dél-oroszországi nagyszabású intervencióra készülő antant-kormányok tájékoztatták a fehérgárdista parancsnokságot a szövetséges csapatok küszöbönálló partraszállásáról. 1918. november 16-án az önkéntes hadseregnek az antant-csapatok parancsnokságához beosztott katonai megbízottja, Scserbacsov tábornok azt írta Gyenyikinnek, hogy a szövetségesek 12 hadosztályt szándékoznak bevetni Dél- Oroszország megszállására. Scserbacsov hangsúlyozta, hogy Ogyesszába, a szövetségesek fő támaszpontjára óriási mennyiségű különféle hadfelszerelési anyagot szállítanak: fegyvert, lőszert, harckocsikat, ruházatot, vasúti közlekedési eszközöket, repülőgépeket, élelmiszert stb.

Az antant az orosz burzsoáziát használta fel arra a célra, hogy a „törvényesség” látszatát kölcsönözze az intervenciónak. 1918 végén a szövetségesek és az oroszországi ellenforradalom képviselői értekezletet tartottak Iasiban. A fehérgárdisták (az Ideiglenes Kormány volt miniszterei és a különböző ellenforradalmi burzsoá-földesúri szervezetek tagjai) szíves örömest összetákoltak egy „felhívást” az antant-országokhoz, kérve, hogy a szövetséges hatalmak küldjenek csapatokat Oroszországba.

Így hát megtartották az illemszabályokat. Oroszország  „képviselői” segítséget kértek, s az antant kegyesen hozzájárult kérésük teljesítéséhez. Hogy a „felhívást” aláíró személyek nem képviselték Oroszország népét? Hogy ők éppoly ellenségei voltak ennek a népnek, mint a nemzetközi imperializmus? Ez mellékes volt. Az antantnak csupán az volt a fontos, hogy az imperialisták ily módon félrevezethessék országaik közvéleményét, és fölöttébb „nemes” cselekedetnek tüntethessék fel újabb bűnüket.

November 23-án az „Ernest Renan” nevű francia és a „Liverpool” nevű brit cirkáló egy hajóraj kíséretében befutott a novorosszijszki kikötőbe, néhány nap múlva az intervenciósok már partra szálltak Szevasztopolban és Ogyesszában, s 1919 februárjáig elfoglalták Herszont és Nyikolajevet. Az első időben összesen 6000 francia, 2000 görög és 4000 lengyel katona szállt partra, de csakhamar jelentős mértékben megnőtt az intervenciós csapatok létszáma — csupán Ogyessza körzetében elérte a 40—45 000 főt.⁵ Lásd W. H. Chamberlin: The Russian Revolution 1917—1921. II. köt. New York 1935, 165. old.* Az alighogy kiűzött német megszállókat tehát az antant fegyveres erői váltották fel.

Krasznov és Gyenyikin törzsénél megjelentek a szövetséges katonai missziók. Legfőbb céljuk az volt, hogy előkészítsék a déli fehérgárdistákat a külföldi csapatokkal karöltve indítandó támadásra. „Februárban megindultak az angol hadianyag-szállítások — jegyzi meg emlékirataiban Gyenyikin. — Attól kezdve ritkán szenvedtünk hiányt hadifelszerelésben.”⁶ A. I. Gyenyikin: Adalékok az orosz felkelés, történetéhez. IV. köt. Berlin 1925. 86. old.*

A petljurista direktóriumhoz külön francia missziót vezényeltek valamennyi szövetséges hatalom nevében. A Vinnyicában folytatott tárgyalások eredményeként a direktórium uzsoraszerződést kötött Franciaországgal. Ez utóbbi vállalta, hogy segíti a petljuristákat egy 300 000 főnyi hadsereg megalakításában, a direktórium pedig hozzájárult, hogy Ukrajna francia védnökségi terület legyen, „A direktórium — így szólt a megállapodás — Franciaország pártfogása alá helyezi magát, és arra kéri Franciaország képviselőit, vállalják Ukrajna kormányzását katonai, diplomáciai, politikai, pénzügyi, gazdasági és igazságügyi vonatkozásban mindaddig, amíg a bolsevikok elleni háború tart …”⁷ Az Ukrán Szociálforradalmár Párt vezetőségi tagjainak pere. (Gyorsírási jegyzőkönyv) — Az Ukrajnai Rendkívüli Bizottság Kiadója. Harkov 1921. 264. old.* A francia imperialisták megkapták 50 évre az ukrán vasutakat, továbbá a fekete-tengeri vámjövedelmet, a gabonafölösleget és a széntermelés háromnegyedét.

Az antant képviselőinek sürgetésére a Gyenyikin-sereg parancsnoksága és az ukrán direktórium egyezményt kötött egymással arról, hogy egységfrontot alkot a háborúban a szovjethatalommal szemben és — mint az egyezmény kifejti — „a bolsevikok elleni hadműveletek az antant által kinevezett egységes parancsnokság irányításával mennek végbe”.⁸ Pravda, 1919 március 7.*

A déli kikötőkben ezalatt folytatódott a külföldi csapatok partraszállása. Létszámuk 1919 elejére már elérte a 130 000-et. A nyugat-európai országokban és a Balkánon pedig újabb csapattestek készültek a partraszállásra.

Az antant csapatai jól fel voltak szerelve, nagy erejű tüzérséggel, valamint tankokkal és repülőgépekkel érkeztek. A Fekete-tenger teljesen a szövetséges hatalmak haditengerészeti erőinek ellenőrzése alatt állott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A német megszállás vége

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A történelmi események folytán talaját vesztette a breszti rablóbéke, amelyet a német imperializmus rákényszerített a szovjetországra. Lehullott a béklyó, amelyet e szerződés feltételei jelentettek a szovjetköztársaság számára. Az orosz munkások és parasztok most már nyíltan segítségére jöhettek Ukrajna, Belorusszija, a Baltikum népeinek, hogy véget vessenek a megszállásnak, és visszaadják szabadságukat. 1918. november 13-án az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság határozatában érvénytelenítette a breszti békét.

Ezzel új szakasz kezdődött az ukrán, a belorusz, a litván, a lett és az észt nép szabadságharcában. Megkezdődött a megszállók kiűzése és a szovjethatalom helyreállítása az ország nyugati részében.

Az ukrán, a belorusz és a balti burzsoá nacionalistáknak az volt a szándékuk, hogy a népi szabadságmozgalmat a maguk céljaira használják ki. Ők a szovjethatalom helyreállításától és a népek testvéri kapcsolatainak megerősödésétől, elsősorban pedig az orosz néppel való kapcsolattól féltek a legjobban.

Ukrajnában Petljurával és Vinnyicsenkóval, a kispolgári nacionalista pártok vezéreivel az élén ellenforradalmi „kormány” jött létre, amely kulák banditacsapatokra támaszkodott.

A Baltikumban ugyancsak feléledtek a burzsoá nacionalista szervezetek, s megkezdték népellenes hatalmi szerveik és haderőik kiépítését. A demagóg nacionalista propaganda bizonyos időre megzavarta a középrétegek, különösen a parasztság egy részét.

Tovább bonyolította a helyzetet az a körülmény, hogy az angol—francia—amerikai intervenciósok már készen álltak, hogy felváltsák az osztrák—német hódítókat. Mindez parancsolóan szükségessé tette Ukrajna, Belorusszija és a Baltikum sürgős felszabadítását, s így újabb erőfeszítéseket követelt a szovjet-oroszországi proletariátustól és parasztságtól.

Már szeptember elején ukrán felkelő egységek alakultak az OSZSZSZK és a német megszállt területek közötti úgynevezett „semleges övezetben”. A Szurázs—Unyecsa—Novgorod—Szeverszkij és Gluhov körzetében szeptemberben megkezdődött az 1. szovjet—ukrán hadosztály szervezése. A hadosztály boguni ezredének parancsnoka Scsorsz, a polgárháború hőse, a tarascsáni ezred parancsnoka pedig Bozsenko kijevi bolsevik asztalos volt. Novemberben az 1. hadosztály létszáma meghaladta a 7000 főt. Fegyverzetéhez 14 löveg és 54 géppuska tartozott.

Gluhov, Kolatajevka és Belenyihino körzetében megalakult a 2. szovjet—ukrán felkelő hadosztály, amelynek létszáma ugyancsak mintegy 7000 fő volt.

Ugyanígy alakultak belorusz és litván egységek, kiegészültek a harcokban már kitűnt lett lövészezredek, folyt a szovjet—észt kötelékek kialakítása.

November végén lényegében befejeződtek a csapatok előkészületei Ukrajna felszabadítására. November 28-án megalakult Ukrajna ideiglenes munkás-paraszt kormánya, Artyom (Szergejev), Zatonszkij és mások részvételével. A kormány kiáltványban közölte a néppel, hogy megfosztja hatalmától a németbérenc Szkoropadszkij hetmant, és helyreállítja az Októberi Forradalom minden vívmányát. November második felében megkezdődött az ukrajnai csapatok támadása. 1919 januárjában ezek a csapatok kialakították az ukrán frontot, amelynek parancsnokává Antonov-Ovszejenkót nevezték ki.

A szovjet csapatok támadását aktív partizán-hadműveletek támogatták.

A harkovi szakaszon sikeresen haladt előre a 2. szovjet— ukrán hadosztály, csapásokat mérve a Vörös Hadsereg ellen együtt küzdő németekre és petljuristákra. Ez utóbbiak hatalmas erőket vontak össze Harkovnál, hogy itt harcra késztessék a szovjet egységeket. Az ütközet Kazacsja Lopany kozák falunál zajlott le, és az ellenség vereségével végződött. A városban ezalatt munkásfelkelés tört ki, s a megalakult forradalmi bizottság 1919. január 2-án kihirdette, hogy a szovjetek vették át a hatalmat. Másnap a Vörös Hadsereg reguláris egységei bevonultak Harkovba, s ez lett Ukrajna ideiglenes fővárosa.

Két héttel később a petljuristákat több órás harc után kiverték Poltavából, 1919. február 1-én a felkelő munkások segítségével szovjet kézre került Kremencsug. Délen felszabadult Bohmut és Jekatyerinoszlav.

A kijevi szakaszon az 1. szovjet—ukrán hadosztály felszabadította a csernyigovi kormányzóság nagy részét, s január 12-én a boguni ezred bevette Csernyigovot. „A hadsereg zászlókkal, sóval meg kenyérrel és lelkes hurrá kiáltásokkal köszöntötte a munkásokat” jelentette Scsorsz, a polgárháború hőse, a bogunszki ezred parancsnoka. A hadosztály támadásra készült Kijev ellen, ahol a petljuristák voltak az urak.

Szkoropadszkij hetman még 1918 december közepén lemondott, s a németek titokban, sebesült német tisztnek álcázva Berlinbe szállították. A német parancsnokság engedélyezte a petljuristáknak, hogy bevonuljanak Kijevbe. Az ukrán burzsoá nacionalisták, akik szavakban ellenségei voltak a német hódítóknak, a valóságban fölöttébb gyakran kötöttek egyezséget a megszállókkal. Ez nem is csoda. A szocializmus elleni harcban a burzsoázia nem riad vissza semmiféle szövetségtől vagy alkutól, ami a nép rovására megy.

Kijev előterében a petljuristák negyvenezres hadsereget vontak össze, és heves ellenállást tanúsítottak a szovjet csapatokkal szemben. A harcok néhány napig tartottak, s az ellenség vereségével végződtek. A szétszórt petljurista bandák nyugat felé menekültek. „Kormányuk”, amely a büszke direktórium nevet viselte, Vinnyicában sáncolta körül magát.

Február 5-én a dicső boguni és tarascsani ezred bevonult Kijevbe. A város körzetében a szovjet csapatok 18 000 puskát, több mint 100 löveget, sok géppuskát, több mint 500 gépkocsit és nagy mennyiségű lőszert zsákmányoltak.

Ukrajna ideiglenes munkás-paraszt kormánya a két ezredet vörös díszzászlóval tüntette ki, parancsnokaiknak, Scsorsznak és Bozsenkónak pedig arany díszfegyvert adományozott.

Ukrajnának a Dnyepertől keletre eső része rövid idő alatt felszabadult. Az előrenyomult Vörös Hadsereg mindenütt érezte az ukrán dolgozó tömegek támogatását. A partizánok elpusztították, elsöpörték a föld színéről a konotopi német helyőrséget, részt vettek a németek elleni poltavai hadműveletekben, felszabadították Pavlograd városát és Jekatyerinoszlav vidékének nagy részét.

Pavlograd körzetében a partizánok vereséget mértek a németekre, és megsemmisítettek egy petljurista osztagot, amely együttműködött a megszállókkal. Ennek története a következő:

A német parancsnokság még 1918 végén megállapodott a petljuristákkal, hogy egyesült erővel likvidálják a Pavlograd körzetében működő felkelő osztagokat. Az osztagok ellen két — ágyúkkal és géppuskákkal felszerelt — német zászlóaljat s egy nagyobb petljurista egységet vetettek be. A felkelők létszáma mintegy ezer fő volt. Minthogy nem tudták egyszerre felvenni a harcot a németekkel és a petljuristákkal, elhatározták, hogy egymás után számolják fel őket. Először körülzárták a németeket, s ezalatt a petljuristákkal egy kisebb osztag szállt szembe, hogy megakadályozza a megszállókkal való egyesülésüket. December 10-án heves összecsapás zajlott le a németekkel. A két német zászlóaljból 400 katona menekült meg, ezek is csak úgy maradtak életben, hogy idejekorán megadták magukat. Másnap a partizánok megtámadták és megsemmisítették a petljurista osztagot.

1919 februárjában már nem voltak német csapatok Ukrajnában. A háromszázezres megszálló hadsereg hazatakarodott. De a Vörös Hadseregnek még meg kellett szabadítania Ukrajnát a petljuristáktól és a Fekete-tengernél partra szálló antant-csapatoktól.

A szovjet csapatok nyomban a breszti békeszerződés érvénytelenítése után támadást indítottak Belorusszijában, ahol ugyancsak sok partizán-tűzfészek volt. A partizánok a polocki járásban, Minszk és Roszlavl körzetében a Poleszje vidéken és sok más helyen tevékenykedtek. A szovjet nyugati hadsereg már a támadás első napjaiban felszabadította Polockot és Zslobint. November 25-én a hadsereg alakulatai bevonultak Bobrujszkba, december elején pedig Boriszovba és Szluckba.

A német hódítók, akik még nemrégen a helyzet urainak érezték magukat, a támadó Vörös Hadsereggel szemben már jóval szerényebb magatartást tanúsítottak. Hol volt már a császári hadak régi gőgje! A megváltozott viszonyokat jól mutatja az akkori idők egy jellegzetes epizódja. A bobrujszki földalatti bolsevik szervezet a Vörös Hadsereg bevonulása előtt ultimátumban követelte a német parancsnokságtól, hogy a németek hagyják érintetlenül a városban levő értékeket és élelmiszerkészleteket, bocsássák szabadon a politikai foglyokat, s adják át a város őrizetét a fegyveres kommunista osztagnak. A németek elfogadták ezeket a követeléseket, s amikor a szovjet alakulatok bevonultak Bobrujszkba, a város már egy 500 főnyi fegyveres osztag ellenőrzése alatt állott; az osztag felét helyi kommunisták alkották.

Közeledett Minszk felszabadításának órája. Három nappal korábban, mintsem a szovjet 17. hadosztály egységei megközelítették a várost, az addig illegálisan működő városi szovjet az egyedüli hatalomnak nyilvánította magát Minszkben. A német csapatok december 10-én reggel elhagyták a várost, majd bevonultak a Vörös Hadsereg egységei, s a dolgozók nagy lelkesedéssel fogadták őket.

„Elvtársak! Valóra vált, amiről álmodtunk, amire törekedtünk, amiért harcoltunk a tőke szemérmetlen uralmának, az imperializmus fékevesztett, ocsmány diktatúrájának eme sötét napjaiban; újra szabadok vagyunk, újra az oroszországi proletariátus nagy forradalmi családjához tartozunk”³⁷ Bednyak, 1918. december 13. (Szmolenszk).* — olvasható a minszki szovjetnek a város felszabadulása alkalmából kibocsátott felhívásában.

1918. december 30-án megnyílt a bolsevikok VI. észak-nyugati területi konferenciája, s Belorusszija Kommunista (bolsevik) Pártja I. kongresszusának nyilvánította magát. 1919 január végére csaknem egész Belorusszija felszabadult a német hódítók uralma alól. 1919. január 1-én kikiáltották a Belorusz Szovjet Köztársaságot. A köztársaság ideiglenes munkás-paraszt kormányának elnöke Mjasznyikov lett.

Az Ukrajnában és Belorusszijában indított offenzívával egy időben megkezdődött a Baltikum felszabadítása. Az észt proletariátus már 1918 november elején nyíltan harcra kelt a német megszállók ellen. A Revalban (a mai Tallinban) megalakult munkásküldöttek szovjetje november 19-én felhívta a népet, hogy szálljon szembe a Päts-féle hatalombitorló burzsoá nacionalista kormánnyal, s kérte az OSZSZSZK dolgozóit, hogy nyújtsanak katonai segítséget az észt népnek.

November utolsó harmadában a 7. szovjet hadsereg egységei támadásba lendültek, s november 25-én a felkelő munkások segítségével felszabadították Pszkovot. November 29-én a hadsereg alakulatai és a balti flotta tengerészei kiverték a németeket Narvából. A narvai észt forradalmi bizottság kimondta az Észt Szovjet Köztársaság — akkori nevén Észt Munkakommuna — megalakulását. A Népbiztosok Tanácsának élére Anvelt került.

1918 decemberében megkezdődött Lettország felszabadítása. Az ország területére szovjet—lett lövészezredek nyomultak be. December 10-én felszabadult Kreuzburg (Krustpils), 11-én pedig Jakobstadt (Jekabpils). A Lettország felszabadításáért vívott harcokban különösen kitüntette magát a 2. lett dandár, amelynek parancsnoka Fabriciusz, a polgárháború hőse volt. A vendeni és henzenbergi harcokban a Fabriciusz-dandár tönkrevert egy egész német önkéntes hadosztályt (az úgynevezett „vashadosztályt”).

Az 1918 végén kialakult balti helyzet komoly aggodalmat keltett az antanthatalmak kormányköreiben. A német hadsereg visszavonulása kedvező feltételeket teremtett a szovjethatalom lettországi és litvániai győzelméhez, hiszen a német megszálló csapatokon kívül nem volt ezen a vidéken semmilyen számottevő fegyveres ellenforradalmi erő. Erre gondoltak az első világháborúban győztes nyugati hatalmak kormányai és katonai parancsnokai, amikor az 1918 novemberében megkötött compiégne-i fegyverszüneti szerződésben többek közt azt a feltételt szabták a legyőzött Németországnak, hogy megszálló csapatait továbbra is tartsa ott a Baltikumban „a rend fenntartása” végett. Azt tervezték, hogy a német csapatokat hamarosan szövetséges alakulatok váltják majd fel.

Így próbálták az amerikai, az angol és a francia imperialisták német szuronyok felhasználásával fokozni az intervenciót a szovjetországban. De a német csapatokhoz fűzött remények nem váltak be. A Vörös Hadsereg az észt, a lett és a litván munkásokra és parasztokra támaszkodva kiűzte a hódítókat.

Az arcvonal Riga felé közeledett. Az antant megpróbálta saját erőit harcba vetni. Az angol flotta behatolt a libaüi (liepajai) és a rigai kikötőbe, hogy a hajóágyúk támogathassák e városok német helyőrségét. Az intervenciósok sürgősen helyi fehérgárdista osztagokat alakítottak.

Ám mindez hiábavaló volt. A rigai munkások a kommunisták vezetésével fegyvert ragadtak. A német helyőrség elmenekült, s az angol intervenciósok hajói is jobbnak látták elhagyni a rigai kikötőt. Az antant-bérenc Ulmanis burzsoá nacionalista kormánya hanyatt-homlok menekült Libaüba. 1919. január 3-án vöröslovasság jelent meg a lett nép ősi fővárosának utcáin.

Január végére csaknem egész Lettország felszabadult. A Lett Szovjet Köztársaság munkás-paraszt kormánya, élén Sztucskával, hozzálátott az ország szocialista átalakításához, védelmének megszilárdításához.

1918 decemberének második felében a szovjet nyugati hadsereg csapatai, amelyek Belorussziját felszabadították, megkezdték a harcot Litvánia területén. Ekkor alakult meg a litván ideiglenes forradalmi kormány Mickjavicsjusz-Kapszukasszal az élén.

A litván dolgozó nép nyíltan szembefordult a „tariba” burzsoá nacionalista kormányával és a német megszállókkal. December közepén a litván és a belorusz kommunista párt központi bizottságának felhívására megkezdődött a dolgozók általános politikai sztrájkja a szovjethatalom megteremtésének jelszavával. Különösen nagyszabású volt a vilnai munkástüntetés. A városokban és a járásokban szovjetek alakultak.

Az antant-imperialisták, hogy megakadályozzák a szovjethatalom győzelmét Litvániában, elhatározták, hogy a német csapatokon kívül felhasználják a burzsoá-földesúri lengyel állam fegyveres erőit. A szövetséges hatalmak útmutatása alapján a német parancsnokság segítette a lengyel intervenciósokat Vilna elfoglalásában. 1919. január 1-én a lengyel alakulatok betörtek a városba, és elűzték a vilnai szovjetet. Az intervenciósok azonban nem sokáig garázdálkodhattak a litván fővárosban. A Vörös Hadsereg a forradalmi litván nép segítségére sietett. Január 5-én a szovjet—vilnai ezred a pszkovi hadosztály egységeivel megkezdte a város ostromát, s január 6-án Vilna szovjet kézre került.

Észtország, Lettország és Litvánia dolgozói kifejezésre juttatták kívánságukat, hogy egyesülni akarnak az Oroszországi Föderációval. Így például Riga, Valga és más városok szovjetjei az alábbi nyilatkozatot bocsátották ki: „Szovjet-Oroszország felé tekintünk, amellyel vállvetve vívtuk hosszan tartó közös harcunkat a szocializmusért, elsősorban tőle várunk erkölcsi és anyagi támogatást.”³⁸ A polgárháború története. 3. köt. 295. old.*

1918. december 23-án az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság dekrétumot adott ki az Észt, a Lett és a Litván Szovjet Köztársaság elismeréséről. Az OSZSZSZK kormánya, a népek egyenjogúságának lenini elvét követve, elismerte az újonnan alakult szovjetköztársaságok teljes függetlenségét.

1919 elején tehát a Vörös Hadsereg a dolgozók segítségével megszabadította Ukrajnát, Belorussziát és a Baltikum egy részét a német hódítóktól és a szolgálatukban álló belső ellenforradalmi seregektől. Az újonnan alakult szovjetköztársaságok kezdettől fogva célul tűzték ki az orosz néppel való egyesülést, a szovjetország területén élő népek államszövetségének megteremtését. Ez volt a szovjet állam egyik erőforrása, eljövendő teljes győzelmének záloga.

*

1918 nyarán és őszén a nagy számú és erős ellenség által megtámadott szovjetország hatalmas győzelmeket aratott. Az oroszországi munkások és dolgozó parasztok a kommunista párt vezetésével szocialista hazájuk védelmére keltek. A párt és a forradalmi dolgozó tömegek akaratából létrejött Vörös Hadsereg heves harcokban kivívta első győzelmeit az intervenciósokkal és a fehérgárdistákkal szemben. Felszabadította a Volgamelléket, megvédte a vörös Caricint, feltartóztatta az ország központi vidékei felé törő fehérgárdistákat. A Vörös Hadsereg és az ukrán, a belorusz, az észt, a lett, a litván dolgozók együttes erőfeszítéssel véget vetettek a német megszállásnak. A rabló jellegű breszti békeszerződés érvényét vesztette. A szovjetország óriási eredményeket ért el.

Ámde a legnagyobb, a döntő harcok még hátra voltak. Az antant-imperialisták Németország veresége után a szovjet-oroszországi intervenció fokozására vethették be felszabadult seregeiket. Az antant most szabadon felhasználhatta az imperialista háborúból megmaradt nagy mennyiségű fegyverzetet, lőszert és egyéb felszerelést a szovjet munkások és parasztok elleni harcra.

„A forradalomnak a legkomolyabb próbát kell kiállania a gyakorlatban, a harcban, a tűzben — tanította Lenin. Ha elnyomott, kizsákmányolt vagy és arra gondolsz, hogy lerázd a kizsákmányolok hatalmát, ha elhatároztad, hogy végigviszed a kizsákmányolok megdöntésének ügyét, akkor tudnod kell, hogy ki kell bírnod az egész világ kizsákmányolóinak rohamát; s ha kész vagy arra, hogy ellenállj ennek a rohamnak, és hajlandó vagy újabb áldozatokra azért, hogy helytállj a harcban, akkor forradalmár vagy; ellenkező esetben eltipornak.

Így tette fel a kérdést minden forradalom története.”³⁹ Lenin Művei. 29. köt. 54—55 old.*

A szovjetország dolgozói, élükön a kommunista párttal, hajlandók voltak újabb áldozatokat hozni, elviselni minden nehézséget és nélkülözést, csakhogy megvédjék a Nagy Október vívmányait.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!