Címke: történelem

Lvovtól Sandomierzig

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Még folytak az elkeseredett ütközetek Belorussziában, amikor újabb megsemmisítő csapás érte a fasiszta csapatokat. Itt, Nyugat-Ukrajnában az 1. Ukrán Front csapatai (parancsnoka I. Sz. Konyev tábornok, a haditanács tagja K. V. Krajnyukov tábornok) indították meg a lvovi-sandomierzi hadműveletet.

A német fasiszta hadvezetés tudatában volt annak, mennyire fontos számára Nyugat-Ukrajna megtartása, s minden intézkedést megtett, hogy csapatai megőrizzék az elfoglalt vonalakat, ne engedjék áttörni a szovjet csapatokat Lengyelország déli területeire és Csehszlovákiába. Jól megerődített és mélyen lépcsőzött védelmet építettek itt ki. A Pripjatytól a Kárpátokig terjedő arcvonalat az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoport (a 4. és az 1. német páncéloshadsereg és az 1. magyar hadsereg) tartotta Harpe tábornok parancsnoksága alatt. Állományába több mint 900 000 ember, 6300 löveg és aknavető, 900 harckocsi és rohamlöveg, valamint 700 repülőgép tartozott. Legerősebb csoportosítása a lvovi irányban helyezkedett el.

Az 1. Ukrán Front azt a feladatot kapta, hogy zúzza szét az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportot és fejezze be Ukrajna felszabadítását. E célok érdekében két csapást akartak mérni: az elsőt Rava-Russzkajára, a másikat Lvovra, az erők egy részével pedig Sztanyiszlav ellen szándékoztak támadást intézni. A hadművelet végrehajtására a frontot lényegesen megerősítették. 1944 nyarán ez a front a szovjet hadsereg legerősebb seregtestévé vált. Állományába 1 200 000 ember, 13 900 löveg és aknavető, 2200 harckocsi és rohamlöveg s több mint 2800 repülőgép tartozott. Az erők és az eszközök zömét (a lövészcsapatoknak és a tüzérségnek mintegy 70 százalékát, a harckocsiknak és rohamlövegeknek több mint 90 százalékát) az áttörés szakaszára összpontosították. A hadművelethez nagyfokú átcsoportosításokat hajtottak végre, és sokoldalúan felkészítették a csapatokat.

Július 13-án reggel az északi arcvonalszakaszon támadásba lendültek V. N. Gordov tábornok 3. gárdahadseregének, valamint N. P. Puhov tábornok 13. hadseregének főerői. Háromnapi heves harcok után áttörték az ellenséges védelmet. Az ütközetbe bekapcsolódtak V. K. Baranov tábornok lovas-gépesített csoportjának és M. J. Katukov tábornok 1. gárda harckocsihadseregének magasabbegységei is. Megtörve az ellenség ellenállását, Jaroszlaw felé törtek előre, és északról megkerülték annak brodi csoportosítását. Július 17-én a 44. gárda harckocsidandár alegységei átkeltek a Nyugati-Bugon, és Lengyelország területére léptek.

Egy nappal később a déli arcvonalszakaszon P. A. Kurocskin tábornok 60. hadseregének és K. Sz. Moszkalenko tábornok 38. hadseregének csapatai rohamozták meg az ellenséget. Itt különösen súlyos harcok bontakoztak ki. Az ellenség már másnap erős ellencsapást mért északról és délről. A front felderítői nem tudták felfedezni, hol helyezkednek el az ellenség hadműveleti tartalékai, s így a csapás váratlan volt. A támadás lelassult. Csak Koltov közelében sikerült egy keskeny szakaszon áttörni a második védelmi övet. Létrejött a mintegy 18 kilométer mélységű és körülbelül 6 kilométer szélességű úgynevezett „koltovi korridor”. A frontparancsnok vakmerő, de indokolt elhatározásra jutott. Hogy továbbfejlessze a hadműveletet, ebbe a szűk torkolatba egyetlen tömör oszlopban egymás után vetette be P. Sz. Ribalko tábornok 3. gárdahadseregét és D. D. Leljusenko tábornok 4. harckocsihadseregét. Szárnyaik biztosítása végett pótlólagosan feltöltött tüzér- és műszaki csapatokat vetettek be. Az ellenség csapataira az Sz. A. Kraszovszkij tábornok 2. légi hadseregének repülői mértek csapásokat. Az ellenség ellenállását sikerült megtörni. A kockázat nem volt hiábavaló, a célt elérték. A harckocsihadseregek kijutottak a hadműveleti térségbe.

A szovjet csapatok ezután kifejlesztették a támadást, s északról és délről mért csapásaikkal július 18-án Brodi térségében nyolc német fasiszta hadosztályt kerítettek be. Ezeknek valamennyi kitörési kísérlete kudarcba fulladt. A földi csapatok és a repülőerők nagy erejű csapásaival július 22-én a bekerített csoportosítás nagy részét felmorzsolták.

Mialatt Brodi térségében folyt az ellenség megsemmisítése, a front főerői folytatták lendületes előnyomulásukat nyugat felé. Az ő sikerüket kihasználva támadásba mentek át A. A. Grecsko tábornok 1. gárdahadseregének és J. P. Zsuravljov tábornok 18. hadseregének csapatai. Az ellenséget mindjobban a Keleti-Kárpátokhoz szorították. A támadás arcvonala mintegy 500 kilométer szélessé vált. Július 23-án a front jobbszárny-magasabbegységei elérték a Szan-folyót, és menetből átkeltek rajta. A központi arcvonalszakasz csapatai július 27-én felszabadították Lvovot. Ugyanazon a napon A. A. Grecsko tábornok hadserege birtokba vette Sztanyiszlavot. Ezekben a harcokban nagy segítséget nyújtottak a frontnak a földalatti mozgalom tagjai, a helyi lakosok, a szovjet és a lengyel partizánok. A német fasiszta hadseregek helyzete rosszabbodott. Kénytelenek voltak visszaözönleni nyugat felé.

A 3. gárdahadsereg és a 13. hadsereg, valamint az 1. és a 3. gárda harckocsihadsereg az ellenséges csapatokat üldözve július 29-én kijutott a Visztulához, menetből átkelt rajta, és augusztus 4-ére Sandomierztől délnyugatra jelentős hídfőt vett birtokba. Az egész hónap folyamán elkeseredett, véres harcok folytak ezen a helyen. A német fasiszta hadvezetés, hogy kivesse a front csapatait a hídfőből, nagy erőket vont ebbe a térségbe. Egymást követték a páncélos- és gyalogoshadosztályok repülők támogatta ellencsapásai. Időnként meglehetősen drámai helyzet alakult ki. A szovjet csapatok azonban nem inogtak meg. Augusztus 4-én benyomult a hídfőbe A. Sz. Zsadov tábornok 5. gárdahadserege, majd a 4. harckocsihadsereg erőit, továbbá tüzér- és műszaki csapatokat dobtak át, s fokozták csapásaikat a repülők is. A hídfőt nemcsak megtartották, hanem augusztus végére arcvonalát 75 kilométerre, a mélységét pedig 50 kilométerre növelték.

Figyelemreméltó a következő tény. A hitleristák ellencsapásaik során új nehéz harckocsikat alkalmaztak, az úgynevezett „Királytigriseket”. Gyártásukat mély titok fedte. E harckocsik egyik csoportja egy lesállásban levő szovjet harckocsi tüzébe került. A harckocsi parancsnoka A. P. Oszkin alhadnagy volt. Három harckocsit kilőttek, majd a hátországba szállították őket. A titkukra egyszeriben fény derült. Ezért a hőstettéért Oszkin megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Mialatt a Visztulái hídfőállásban folytak az elkeseredett harcok, a front balszárny-csapatai további nyomást fejtettek ki az ellenségre. Augusztus 5-én önálló frontseregtestet alkottak belőlük: az I. J. Petrov tábornok parancsnoksága alatt álló 4. Ukrán Frontot. E front állományába került az 1. Ukrán Front 1. gárdahadserege, valamint 18. balszárny-hadserege. Augusztus végére kijutottak a Keleti-Kárpátok előhegységeihez és a csehszlovák határhoz.

Augusztus 29-én a lvovi-sandomierzi hadművelet befejeződött. Az 1. Ukrán Front csapatai ragyogó győzelmet arattak. A támadás folyamán hatalmas vereséget mértek az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportra: nyolc hadosztályát megsemmisítették, 32 hadosztály pedig elvesztette személyi állományának 50-70 százalékát. A szovjet csapatok csaknem teljesen felszabadították Nyugat-Ukrajnát, megtisztították a fasiszta söpredéktől Lengyelország délkeleti területét, és nagy kiterjedésű hídfőt vettek birtokba a Visztulán.

A hadművelet sikere fényes példája volt a szovjet hadsereg növekvő erejének, parancsnoki állománya egyre gyarapodó hadművészetének és szervezőképességének, a szovjet katonák fokozódó harci tudásának és tömeges hősiességének. A szovjet kormány kellően értékelte helytállásukat és bátorságukat. Több mint 123 000 katonát és tisztet tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel, 160-an pedig elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. Az Arany Csillag érdeméremmel tüntették ki másodszor is I. I. Jakubovszkijt, V. Sz. Arhipovot, A. V. Vorozsejkint, I. N. Kozsedubot és N. V. Cselnokovot. A híres sólyom, A. I. Pokriskin harmadízben nyerte el a Szovjetunió Hőse címet. Moszkva tüzérségi díszössztüze kilencszer köszöntötte a haza nevében a támadó csapatokat. 237 magasabbegység és egység kapta meg a megtisztelő „Lvovi”, „Sztanyiszlavi” stb. nevet, 347-et érdemrendekkel tüntettek ki.

A szovjet csapatoknak a fő irányban folytatott hatalmas nyári támadása fényes győzelemmel zárult. Két nagy német fasiszta hadászati csoportosításra Belorussziában és Nyugat-Ukrajnában megsemmisítő csapást mértek, 26 ellenséges hadosztályt teljesen szétzúztak, 82 hadosztály pedig elvesztette személyi állományának és harci technikájának 67-70 százalékát. A szovjet csapatok 300-600 kilométert nyomultak előre nyugat felé és kijutottak Kelet-Poroszországhoz, a Visztulához és a Kárpátok előhegységeihez. Kedvező feltételek teremtődtek a szovjet alakulatok baltikumi, moldovai és romániai támadásához. A szovjet hadsereg győzelmei döntő befolyással voltak a szövetségesekre: arra késztették őket, hogy kifejlesszék harctevékenységüket Normandiában.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A többi oroszországi fronton is egyre rosszabbul állt az intervenciósok szénája.

Az antant. 1918 végén és 1919 elején, a déli offenzívával egy időben kelet és észak felől is megpróbált támadást szervezni a szovjetország ellen. Ennek egyik legfőbb célja az volt, hogy az Arhangelszk körzetében harcoló intervenciós csapatok egyesüljenek a szibériai ellenforradalommal, Kolcsak seregével. Az intervenciósok azt remélték, hogy ily módon az Urál déli részétől Murmanszkig terjedő egységes arcvonalat hozhatnak létre a Moszkva és Petrográd elleni támadáshoz.

1918 november végén a keleti arcvonal Alekszandrov Gajnál, Buzuluktól keletre, Oszától délre, Krasznoufimszktól északra, Kungurtól keletre és tovább, Verhoturjén át húzódott. Az arcvonal jobb szárnyán, Uralszk körzetében a Baltyijszkij vezette 4. hadsereg állt mintegy 13 000 gyalogos és lovas katonával. Az ellenfélnek mintegy 8000 gyalogos és lovas katonát számláló uráli kozák csapategységei sorakoztak fel vele szemben. A 4. hadseregtől északra, Orenburg és részben Ufa irányában az 1. hadsereg tartotta a frontot Tuhacsevszkij parancsnoksága alatt. Létszáma 11 500 főnyi gyalogos és lovas katona volt, s a vele szemben álló kozák egységekben — Dutov atamán egységeiben és az úgynevezett „Bakics-csoportban” — mintegy 10 000 gyalogos és lovas katona harcolt. A keleti front középső szakaszán, Ufa irányában az 5. hadsereg folytatta hadműveleteit Bljumberg parancsnoksága alatt, mintegy 11 500 katonával. Vele szemben a fehérek 15 000-es Volga menti csoportja állt. Az 5. hadseregtől északra, Szarápul körzetében a 15 000 főnyi 2. hadsereg helyezkedett el Sorin parancsnoksága alatt. Vele szemben pedig a fehérek Káma menti csoportja állt — mintegy 10 000 katona. A keleti front bal szárnyán (északi szárnyán) a 3. hadsereg tevékenykedett. Ez volt a front legnagyobb létszámú serege, szám szerint mintegy 35 000 gyalogos és lovas katona. Mögöttes területéhez tartozott Perm, Ohanszk és Kungur városa. A 3. hadsereggel a legerősebb fehér hadseregcsoport vette fel a harcot; ennek létszáma mintegy 42 000 gyalogos és lovas katona volt.

1918 november végén a keleti front szovjet seregei parancsot kaptak a támadásra. Az offenzíva célja Jekatyerinburg, Ufa, Orenburg és Uralszk felszabadítása volt. E fontos városok birtokbavétele után a Vörös Hadseregnek folytatnia kellett előrenyomulását kelet felé.

A Vörös Hadsereg támadása a keleti front középső és déli szakaszán sikeresen alakult. A 2. hadsereg egységei a fehérek ellenállását megtörve átkeltek a Káma folyó bal partjára, és megkezdték előrenyomulásukat.

Heves harcok bontakoztak ki a középső frontszakaszon. December elején a fehérgárdistáknak nagy veszteségek árán sikerült elfoglalniuk Belebejt. Támadásuk azonban csakhamar megrekedt, s a kezdeményezést a Vörös Hadsereg ragadta magához. Belebejből kiverték az ellenséget. A fehérgárdista arcvonal Ufa felé hátrált. December 31-én az 5. szovjet hadsereg egységei elfoglalták Ufát, néhány nappal később pedig Birszket.

A fehérgárdista csapatoknál egyre jobban megnyilvánult az a törekvés, hogy véget vessenek a Vörös Hadsereg elleni harcnak. A Kolcsak-hadseregbe erőszakkal behívott katonák tömegesen szöktek át fegyveresen a szovjet csapatokhoz. Az 5. hadsereg ufai szakaszán néhány nap alatt mintegy 8000 katona adta meg magát.

A keleti fronton az 1. és a 4. hadsereg is sikeresen folytatta hadműveleteit. Az 1. hadsereg egységei és az Aktyubinszk felől támadó turkesztáni osztagok 1919. január 22-én együttes erőfeszítéssel felszabadították Orenburgot. Az OSZSZSZK és Turkesztán között helyreállt a kapcsolat, s az uráli fehérkozákokat elvágták Kolcsak seregeitől.

A Turkesztán és Szovjet-Oroszország közötti összeköttetés helyreállítása azt eredményezte, hogy a Kaspi-tengeren túl a dolgozók erőteljesebben szállhattak szembe az angol intervenciósokkal és bérenceikkel. 1919 januárjában Malleson angol tábornok a Kaspi-tengeren túli területen feloszlatta az eszer Funtyikov kormányát, mert nem tudta letörni a néptömegek növekvő ellenállását. Helyette nyílt katonai diktatúrát vezetett be, s ennek megvalósítására egy úgynevezett „társadalomvédelmi bizottságot” szervezett, amelynek tagjai monarchisták és türkmén burzsoá nacionalisták voltak. De ez sem tudta megmenteni az intervenciósokat. A csapatoknál a bomlás jelei mutatkoztak. A katonák nem akartak harcolni a szovjethatalom ellen és hazaszállításukat követelték. Az angol parancsnokság nem tehetett egyebet, kivonta csapatait a Káspi-tengerentúli vidékről és csak egy kis helyőrséget hagyott Krasznovodszkban.

A turkesztáni angol intervenció tehát teljes kudarccal végződött.

Ugyanebben az időben a 4. szovjet hadsereg egységei elérték és rohammal bevették Uralszkot. Ebben a 25. hadosztályé volt a legfőbb érdem.

1919 január végén Frunzét nevezték ki a 4. hadsereg parancsnokává. E kiváló hadvezér irányításával a hadsereg folytatta támadását, és felszabadította az Urál-vidék jelentős részét. Ezzel meghiúsult az intervenciósoknak az a terve, hogy Krasznov és Gyenyikin seregeit egyesítik az uráli fehérkozákokkal.

Másképp alakultak az események a keleti front északi szárnyán, ahol a 3. hadsereg harcolt. A fehérgárdisták már 1918 ősze óta lázasan készültek Perm elfoglalására, s e célból nagy erőket vontak össze. A fehérgárdista parancsnokság arra számított, hogy csapatai gyorsan elfoglalják Permet, majd a vasútvonal mentén Glazov és Vjatka felé törnek előre, hogy egyesüljenek az északi arcvonalon küzdő intervenciós csapatokkal. E tervről így emlékezik meg John Ward ezredes, a szibériai angol expedíciós haderő parancsnoka: „… Tudtuk, hogy angol—amerikai csapatok szálltak partra Arhangelszkben; feltételeztük, hogy jól el vannak látva téli felszereléssel, s ha sikerül egyesülni ezzel a hadsereggel, csatornát létesíthetünk az Európából érkező segítség és utánpótlás számára. Minden egyes töltényt, ágyút, puskát és ruházati cikket hajón kellett szállítanunk a világ végéről, majd a többé-kevésbé tönkretett vasúton, a kikötőtől több mint hatezer mérföldnyi távolságra. Kolcsaknak voltak emberei, de semmilyen eszközzel nem tudta volna őket harcképessé tenni, ha nem kap hadianyagot külföldről. Határozottan érezhető volt, hogy ha Kolcsak seregei utat tudnak törni Permen keresztül, s valahol Perm és Vjatka között, a petrográdi és az arhangelszki vasútvonal találkozásánál építenek ki állást, az arhangelszki expedíciós hadtest legcsekélyebb megmozdulása együttes előrenyomulást eredményez Petrográd felé, és felszabadítja Észak-Oroszországot …”⁴³ J. Ward: Az 1918—1919-es szibériai szövetséges intervenció. Moszkva—Petrográd 1923. 96. old (oroszul).*

Abban az időben a keleti front többi csapatához hasonlóan a 3. szovjet hadsereg is támadásra készült. Ám éppen egy nappal a támadásra kijelölt időpont előtt Kolcsakék hirtelen erős csapást mértek a hadsereg balszárnyára. Egyes szakaszokon a fehérgárdisták nagy számbeli fölényben voltak; így sikerült meghiúsítaniuk a készülő szovjet támadást. A 3. hadsereg kénytelen volt súlyos védelmi harcokba bocsátkozni. A fő csapást a fehérgárdisták az 1. közép-szibériai hadtest erőivel mérték a szovjet hadsereg balszárnyán elhelyezkedő 29. hadosztályra és a permi utat fedező különleges dandárra.

A szovjet csapatok súlyos helyzetbe kerültek. Zord tél volt, 30 fokos fagyokkal, s magas hóbuckák, hótorlaszok nehezítették a mozgást. A kopott köpeny, a meneteléstől ronggyá szakadt lábbeli csekély védelmet nyújtott a hideg ellen. De azokban a súlyos időkben az ország nem tudott jobb ruházatot biztosítani harcosainak. Tetejébe még a 3. hadsereget rendkívüli élelemhiány is sújtotta. Az ellátmány szűkös volt, s a helyi lakosság sem segíthetett, mivel a hadsereg hadműveleti területén kevés volt az élelmiszer. Megesett, hogy a katonák egész nap nem kaptak ennivalót. S a hadsereg mégis hősiesen küzdött. Csak azok estek ki a harcból, akiket betegség vagy az éhezés okozta végelgyengülés döntött le a lábukról. Az ellenség nagy árat fizetett minden talpalatnyi földért, amit sikerült elfoglalnia.

Az 1. munkás-paraszt ezredet egy alkalommal körülzárták. A harcosok elhatározták, hogy az utolsó töltényig kitartanak. S amikor a lőszer elfogyott, a kommunistáktól lelkesített ezred elkeseredett szuronyrohammal szétfeszítette az ellenséges gyűrűt. A vijai vasútállomás körzetében a túlerőben levő kolcsakisták körülzártak két vörösezredet. Az ellenség azt várta, hogy a vörösök nem tartanak ki, megadják magukat. A fehérgárdisták azonban nem tudták, milyen óriási erkölcsi erő lakozik a proletárforradalom katonáiban. A két szovjet ezred az utolsó emberig elpusztult az egyenlőtlen harcban — senki sem adta meg magát.

A 3. hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett: rövid idő alatt mintegy 18 000 sorkatonát és parancsnokot vesztett halottakban, sebesültekben és fagysérültekben. A hadsereg létszáma felére csökkent. Fokozták a nehézségeket a hadseregparancsnokság súlyos hibái. A hadsereg parancsnoka Lasevics, Trockij egyik talpnyalója volt, aki kétes értékű katonai szakemberekkel és haszonlesőkkel vette magát körül, együtt részegeskedett velük, és szétzüllesztette a törzset. Senki sem tudta pontosan a törzsnél, mi történik a fronton, vannak-e tartalékok, van-e fegyver- és lőszerkészlet. Rossz volt a felderítés, rosszul szervezték meg a csapatok ellátását. A politikai munkát elhanyagolták:

A harcokban kipróbált, de vezetés nélkül maradt 3. hadsereg rohamosan gyengült, s gyors ütemben vonult vissza Perm felé. December 25-én a fehérek már Permben voltak. A 3. hadsereg a Káma túlsó partjára húzódott vissza.

Ezek az események örömujjongást keltettek az antant táborában. A Kolcsak-seregek már készültek a szövetséges csapatokkal való közeli találkozás megünneplésére. S az ellenség remélte, hogy helyzete a keleti front többi szakaszán is megjavul. „… Perm elfoglalása után — írta Irkutszkból Harris amerikai főkonzul Lansingnak — a harctéri helyzet Ufánál lényegesen megjavul, s néhány hét múlva támadás várható Szamára ellen.”⁴⁴ FRUS 1918. Russia. II. köt. 458. old.*

Ámde korai volt a diadalmámor. Való igaz, hogy Permnél súlyos helyzet alakult ki. De ez nem volt olyan katasztrofális, hogy az egész keleti frontra kihatott volna. A fehérgárdista csapatok is annyira szétzilálódtak és oly nagy vérveszteséget szenvedtek, hogy Perm elfoglalása után már nem tudták folytatni a támadást. S a keleti front nagyobb részén a kezdeményezés változatlanul a szovjet csapatok kezében maradt. A 2., az 5., az 1. és a 4. hadsereg folytatta sikeres támadását. Kolcsakék permi győzelme csupán helyi jelentőségű volt.

A 3. hadsereg harcképessége is hamarosan helyreállt. Ebben a párt és a kormány beavatkozása játszotta a legfontosabb szerepet. Lenin már 1918. december 13-i táviratában utasította a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy fokozott ütemben küldjön erősítést a 3. hadsereg hadműveleti területére. S Perm eleste után a Központi Bizottság és a Honvédelmi Tanács a párton belül vizsgálóbizottságot hozott létre a 3. hadsereg balsikereit előidéző okok megállapítására. E bizottság tagjai Dzerzsinszkij, Sztálin és más tekintélyes párt- és állami funkcionáriusok voltak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A „Bagratyion”-hadművelet Belorussziában – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Lassabban bontakozott ki a támadás Rogacsovtól északra, ahol a P. L. Romanyenko tábornok vezette 48. hadsereg és az A. V. Gorbatov tábornok vezette 3. hadsereg csapatai mértek csapást. A dnyeperi hídfő nem volt nagy, a terep viszont mocsaras volt. V. Sz. Baharov tábornok ütközetbe vetett 9. harckocsihadtestének nem volt szabad manőverezési lehetősége. Ezt kihasználva az ellenség elkeseredetten védekezett; ámde itt sem bírta ki a szovjet csapatok nyomását, áttörték a védelmét. Június 26-án a harckocsizók keletről kijutottak Bobrujszkhoz. A következő napon a front csapatai északnyugatról és délnyugatról mért csapásaikkal Bobrujszk körzetében gyűrűbe zárták az ellenség 9. hadseregének több mint hat hadosztályát, két részre tagolva őket.

A német fasiszta csapatok megkíséreltek kitörni a bekerítésből. Ez azonban nem sikerült nekik. Az ellenségnek a kitöréshez összpontosított harckocsijaira és gyalogságára a szovjet repülőerők tömeges csapásokat mértek. 526 bombázó repülőgép másfél órán át bombázta az ellenség összetömörült csapatait és technikai eszközeit, s nagy veszteségeket okozott nekik. A fasiszta katonákat, akik megpróbáltak átjutni a Berezinán, a tüzérség, a harckocsik és a gyalogság tüze semmisítette meg, V. V. Grigorjev, első osztályú kapitány vezette Dnyeperi Katonai Flottilla hajótüzérségének segítségével. Június 29-én a szovjet csapatok felszabadították Bobrujszkot. Az ellenség bekerített csoportosítását felszámolták. Egy kisebb csoport tört csak ki a városból, de csakhamar útjukat állták a szovjet csapatok és a partizánok. Bobrujszk elfoglalásával a 4. német fasiszta hadsereget délről mélyen átkarolták.

Mogiljov felé a 2. Belorusz Front csapatai támadtak. A főcsapást itt I. T. Grisin tábornok 49. hadserege mérte. A hadsereg magasabbegységei, áttörve az ellenség védelmét, kijutottak a Dnyeperhez, átkeltek rajta, és megkezdték az ellenség üldözését. A támadásba bekapcsolódott V. D. Krjucsenkin tábornok 33. hadserege és I. V. Bolgyin tábornok 50. hadserege. A levegőből K. A. Versinyin tábornok 4. légi hadseregének repülői mértek csapásokat. A visszavonuló ellenséget szorongatva, a front csapatai június 28-án felszabadították Mogiljovot, másnap pedig elérték a Prut és a Dnyeper folyamközét.

A szovjet hadsereg tehát Vityebszk és Bobrujszk térségében szétzúzta az ellenség szárnycsoportosításait, s eközben 100-150 kilométert nyomult előre nyugat felé, északról és délről mélyen átkarolva a „Közép” hadseregcsoport főerőit.

A német fasiszta hadvezetés kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy megállítsa a szovjet csapatok támadását. Június 28-án a „Közép” hadseregcsoport parancsnoki tisztségéből leváltott Busch tábornagy helyére Model tábornagy lépett. Elmozdították a 3. páncéloshadsereg és a 9. hadsereg parancsnokát is. A csoport új parancsnoksága hozzálátott, hogy az „Észak-Ukrajna” hadseregcsoportból, valamint más arcvonalszakaszokról Belorussziába csoportosítsa át a páncéloshadosztályokat. Meggyorsította a 4. hadsereg visszavonulását is nyugatra. De már semmi sem háríthatta el a katasztrófát. A 3. és az 1. Belorusz Front harckocsizói lendületesen üldözték az ellenséget, átkarolták csoportosításának szárnyait, és július 3-án reggel északkelet, illetve dél felől behatoltak Minszkbe. A nap végére Belorusszia fővárosát teljesen megtisztították a német fasiszta területhódítóktól. Minszktől keletre több mint 100 000 főnyi hitlerista erő rekedt egy roppant nagy katlanban, s nem is sikerült kitörnie belőle. Július 12-re a bekerített ellenséges csapatok felszámolása befejeződött. Itt, miként korábban is, nagy szerepet játszottak a dicső szovjet repülőerők és a partizánok. A Minszktől keletre levő csoportosítás felszámolásával lényegében befejeződött a „Közép” hadseregcsoport megsemmisítése.

Minszk felszabadítása az egész szovjet nép nagy ünnepe lett. A város lakói lelkesen fogadták felszabadítóikat, a szovjet hadsereg katonáit. Csakhamar átköltözött a városba Belorusszia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a kormány. A fővárosban helyreállt a normális élet.

Július 16-án folyt le Minszkben a partizánok díszszemléje. Azoknak a hősöknek a szemléje volt ez, akik helytálltak a megszállókkal vívott egyenlőtlen harcban. Másnap pedig a moszkvaiak másmilyen felvonulás szemtanúi voltak. Hatvanezer hitlerista katona és tiszt, élükön 19 tábornokkal vonult végig Moszkva utcáin. Órákon át haladtak a szürkészöld oszlopok a városon keresztül. A moszkvaiak gyűlölettel és megvetéssel nézték a hadifogoly fasisztákat. 1941-ben Moszkváig törtek előre, most annak utcáin nem győztesként, hanem legyőzöttként lépdeltek.

A támadás egyre nagyobb méreteket öltve folytatódott. Újabb erők kapcsolódtak be. Kihasználva a Belorussziában elért sikereket, július 10-én megkezdték harctevékenységüket a 2. Balti Front, július 17-én a 3. Balti Front, július 13-án az 1. Ukrán Front, július 24-én pedig a Leningrádi Front csapatai. A hónap közepétől a szovjet hadsereg a Finn-öböltől a Kárpátokig terjedő arcvonalon folytatta harctevékenységét, erős nyomást fejtve ki az ellenségre Leningrádtól északra, Karéliában is. Ez viszont kedvező hatással volt a szovjet csapatok belorussziai előnyomulására.

Leküzdve az ellenség szívós ellenállását, az 1. Balti Front csapatai július 4-én felszabadították Polockot, és Siauliai felé törtek előre. Ütközetbe vetették a főhadiszállás tartalékából J. G. Krejzer tábornok 51. és P. G. Csancsibadze tábornok 2. gárdahadseregét. Július 27-én a front csapatai felszabadították Siauliait, július 31-én pedig Jelgavát. Ugyanazon a napon V. T. Obuhov tábornok 3. gépesített hadtestének egységei Rigától nyugatra kiértek a Rigai-öbölhöz, és átvágták az „Észak” hadseregcsoportot Kelet-Poroszországgal összekötő közlekedési utakat. Ezt a sikert azonban nem tudták idejében megszilárdítani. Az ellenfélnek erős ellencsapással sikerült visszaszorítania az öböltől a szovjet csapatokat. Az ellenséges ellencsapás elhárításáért vívott harcokban V. A. Karvjalisz tábornok 16. litván lövészhadosztályának katonái hőstetteikkel újabb lapot írtak tele a háború történetében. E napokban az egész világ megismerte a litván nép dicső leányának, Danuta Sztanelenának a nevét. Géppuskatűzzel segített visszaverni tizenhárom ellenséges rohamot. Hőstettéért a Dicsőség-érdemrend 1. fokozatával tüntették ki, és elnyerte ennek az érdemrendnek mindhárom fokozatát.

A 3. Belorusz Front csapatai, előretörve nyugat felé, július 8-án bekerítették Vilnius 15 000 fős helyőrségét. Az ellenség a bekerített helyőrség megsegítésére légideszantot dobott le, és kívülről mért páncélos csapással megkísérelte felmenteni, öt napon át folytak a súlyos harcok. Július 13-án a szovjet csapatok felszabadították a Litván Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosát a fasiszta hódítóktól. Nagy segítséget nyújtottak ebben a litván partizánok. Ezután a hadseregek kijutottak a Nyemanhoz, átkeltek a folyón, és augusztus 1-én felszabadították Kaunast. A nyemani harcokban a szovjet repülőkkel együtt harcolt a „Normandia” nevű francia repülőezred is, s elnyerte a „Nyemani” nevet. Albert Marcelle és de la Poype Roland repülőket a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. A front csapatai tovább szorongatták az ellenséget, s augusztus végére kelet felől elérték Kelet-Poroszország határait. Ekkorra a 2. Belorusz Front magasabbegységei visszavetették az ellenséget a Narew mögé, és délkelet felől átkarolták Kelet-Poroszországot.

Nagy sikert értek el az 1. Belorusz Front csapatai. Szakadatlanul üldözve az ellenséget, a front jobbszárny-hadseregei július közepére kijutottak Breszt északkeleti térségébe. Ily módon a balszárny-csapatok július 18-án megkezdték a lublini—breszti hadműveletet. A főcsapást itt N. I. Guszev tábornok 47. gárdahadserege, V. I. Csujkov tábornok 8. gárdahadserege és V. J. Kolpakcsi tábornok 69. hadserege mérte. Az ő sikerüket Sz. I. Bogdanov tábornok (majd július 23-ától A. I. Radzievszkij tábornok) 2. harckocsihadserege, egy harckocsi- és két lovashadtest fejlesztette tovább. A második lépcsőben a Z. Berling tábornok parancsnoksága alatt álló 1. lengyel hadsereg helyezkedett el. Északra P. A. Belov tábornok 61. és V. Sz. Popov tábornok 70. hadserege támadott. A légi támogatást F. P. Polinyin tábornok 6. légi hadserege nyújtotta.

A csapásmérő csoportosítás csapatai Koveltől nyugatra áttörték az ellenség védelmét és július 20-án széles arcvonalon elérték a Nyugati-Bugot, s három helyen átkeltek rajta. A szovjet csapatok Lengyelország területére léptek. Július 22-én felszabadították Chelm lengyel várost, másnap pedig Lublint. Lengyelország dolgozói örömmel és lelkesedéssel fogadták a felszabadító szovjet hadsereget. Amivel csak tudták, segítették. A felszabadított városokban és falvakban ünnepi gyűléseket tartottak. Július 22-én a Nemzeti Felszabadítási Bizottság, melynek élén a Lengyel Munkáspárt állt, a „Lengyel néphez” címmel kiáltványt tett közzé, s ebben felhívta a lengyel dolgozókat, hogy együtt harcoljanak a szovjet hadsereggel Lengyelország szabadságáért és függetlenségéért.

A szovjet csapatok folytatták a lengyel területek felszabadítását, s a Visztula irányában nyomultak előre. Július 25-én a 2. harckocsihadsereg Dublin térségében elérte a Visztulát. Két nap múlva megérkezett ide az 1. lengyel hadsereg is, a harckocsizók pedig a folyó keleti partja mentén északra, Varsó felé nyomultak előre. Július végén már Varsó Praga nevű külvárosának közelében harcoltak. Július 27-én a front csapatai Breszt térségében bekerítették az ellenség egyik csoportosítását, és a következő napon felszabadították a várost. Ugyanakkor a 8. gárdahadsereg és a 69. hadsereg magasabbegységei átkeltek a Visztulán, s Magnuszew és Pulawy térségében hídfőt vettek birtokba a folyó bal partján. Az ellenség harckocsihadosztályok ellencsapásaival megpróbálta a folyóba szorítani a szovjet csapatokat, de sikertelenül. A hídfőállásokat nemcsak megtartották, hanem ki is szélesítették.

Amint a szovjet hadsereg elérte a Visztulát, a lengyel reakciósok, saját önző céljaikat követve, a szovjet parancsnoksággal való megegyezés nélkül, felkelést robbantottak ki Varsóban. A felkelés elfojtása és Varsó megtartása végett a hitlerista hadvezetés nagy katonai erőket dobott ebbe a körzetbe. Sztálin e kérdéssel kapcsolatban egyik üzenetében azt írta W. Churchillnek, hogy közelebbről megismerkedve a varsói üggyel, meggyőződött róla, hogy a varsói akció szörnyű, oktalan kaland volt, amely a lakosságnak nagy véráldozatba került; ez nem következett volna be, ha a varsói akció megkezdése előtt tájékoztatták volna a szovjet parancsnokságot, és ha a lengyelek tartották volna vele a kapcsolatot. Churchillhez és Roosevelthez intézett egy másik üzenetében rámutatott arra, hogy előbb-utóbb mindenki megtudja az igazságot a varsói kalandról, amelyet a hatalom megragadása céljából kezdeményezett egy maroknyi bűnös csoport. Ezek az emberek, visszaélve a varsóiak hiszékenységével, a csaknem fegyvertelen emberek tömegét dobták a német ágyúk, harckocsik és repülők elé … A szovjet csapatok, amelyek az utóbbi időkben a németek újabb jelentős ellenlökési kísérleteivel találták magukat szemben, minden lehetőt megtettek, hogy megtörjék a hitleristák ellenlökéseit, és Varsó alatt új, nagy kiterjedésű támadásba menjenek át. Sztálin biztosította őket arról, hogy a szovjet hadsereg nem sajnálja az erőfeszítést, hogy szétzúzza a németeket Varsó alatt és a lengyelek számára felszabadítsa a fővárost.

A szovjet hadsereg erejéhez képest segítette a felkelőket: a repülőgépek fegyvereket és lőszereket dobtak le, s a csapatok igyekeztek előretörni a város felé. Súlyos harcok eredményeképpen szeptember 14-én a szovjet csapatok az 1. lengyel hadsereg magasabbegységeivel együtt felszabadították Varsó külvárosát, Pragát. A harc elkeseredett jelleget öltött. Augusztus folyamán és szeptember első felében az 1. Belorusz és az 1. Ukrán Front halottakban és sebesültekben 289 000 katonát és tisztet vesztett. A korábbi harcokban legyöngülve nem bírtak Varsó felé előretörni a Visztula bal partján. A varsóiak 63 napos védelmi harca után a hitleristák kegyetlenül elfojtották a felkelést.

A szovjet csapatok Varsótól északra szeptemberben átkeltek a Narew-folyón, és két hídfőállást vettek birtokba Ruzsani és Serock körzetében. Óriási erőfeszítések árán – hadosztályokat dobva át Nyugat-Európából, és más szakaszokon meggyengítve a szovjet-német arcvonalat – az ellenségnek sikerült Kelet-Poroszország határainál és a Narew és Visztula vonalon helyreállítania a hadászati arcvonalat.

Az 1944. augusztus 29-én véget ért belorussziai hadművelet a második világháború egyik legnagyobb hadművelete volt. Roppant nagy térségre terjedt ki, mintegy 1000 kilométeres arcvonalon és 600 kilométer mélységben folyt. Mindkét részről több mint 4 millió ember, 62 000 löveg és aknavető, több mint 8000 harckocsi és rohamlöveg és 9000-nél több repülőgép vett részt benne. A szovjet csapatok felszabadították egész Belorussziát, Litvánia nagyobb részét, Lettország egy részét, a Narewtől és Visztulától keletre eső lengyel földeket, és kijutottak Kelet-Poroszországhoz. A szovjet csapatokkal vállvetve küzdöttek hazájuk függetlenségéért az 1. lengyel hadsereg katonái.

A hadművelet folyamán a „Közép” hadseregcsoport és sok újabban érkezett hadosztály megsemmisült. Az ellenséget óriási katasztrófa érte. 67 hadosztályát, három dandárát verték szét, ebből 17 hadosztály és mind a három dandár (ekkora erők voltak ez időben Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában) teljesen megsemmisült. A szétzilálódott keleti arcvonal helyreállítása végett a német fasiszta hadvezetés kénytelen volt 48 hadosztályt Belorussziába átdobni, köztük 18 hadosztályt és négy dandárt nyugat-európai országokból. Ez kedvező hatással volt a szovjet szövetségesek Nyugat-Európában folytatott harctevékenységére.

A belorussziai győzelem a magas színvonalú szovjet hadművészet eredménye volt. Az ellenség védelmének számos szakaszon való áttörése, nagy csoportosításainak bekerítése és megsemmisítése, az ellenség lendületes üldözése, a nagyszámú vízi akadályon menetből való átkelés, a nagy, mozgékony magasabbegységekkel végrehajtott manőverek, a csapatok hatalmas tömegének vezetése és tevékenységük összehangolása – mind-mind a szovjet hadsereg hadművészetének ragyogó példái.

A szovjet hadseregnek a belorussziai hadműveletben aratott győzelme a kommunista párt hatalmas szervező munkájának, a szovjet nép és a szovjet katonák nagy munka- és harci hőstetteinek, a partizánok hősi harcának eredménye volt. A harcok folyamán a szovjet csapatok kimagasló harci-erkölcsi tulajdonságokról tettek tanúbizonyságot, s tömegesen vittek végbe hőstetteket. Csupán július és augusztus hónapokban négy frontnak több mint 402 000 katonáját tüntették ki rendjelekkel és érdemérmekkel, a legkitűnőbbek pedig elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. 662 magasabbegység és egység megkapta a megtisztelő „Minszki”, „Vityebszki”, „Bobrujszki”, „Mogiljovi” és más nevet. A haza 36 alkalommal üdvözölte díszössztűzzel a négy front harci sikereit.

Nem könnyen született meg ez a győzelem. A szovjet katonák ezrei adták érte életüket. Sokan közülük lengyel földön estek el. A lengyel nép híven őrzi a felszabadító hadsereg és katonái emlékét, gondozza sírjaikat, hőstetteik példáján neveli az ifjú nemzedéket.

Halhatatlan hőstettet vitt végbe július 26-án a kommunista G. P. Kunavin a Gerasimowicze nevű lengyel falunál vívott harcokban. Heves harcok közben az egyik ellenséges erőd feltartóztatta századának előnyomulását. Kunavin nem habozott, az erődre vetette magát, és testével fedte be annak lőrését. A század felszabadította a falut. Ezért a hőstettéért Kunavin halála után megkapta a Szovjetunió Hőse címet. Hálájuk jeléül Gerasimowicze lakosai G. P. Kunavin nevét megörökítették a falu díszpolgárainak könyvében, a falu központjában márványtábla őrzi a nevét, és iskolát neveztek el róla. A közgyűlés határozata kimondta: „A tanítóknak az első osztály első tanóráján a tanítást minden évben azzal kell elkezdeniük, hogy beszélnek a hős katonákról és harcostársaikról, akiknek vére árán kapták meg a lengyel gyerekek a boldogság és a szabadság jogát. A gyermekek állva hallgassák végig a tanító szavait. Hadd töltse el szívüket a büszkeség az orosz katona, a szláv testvér iránt. Az életre nyíló értelmük hadd kezdődjön a lengyel és az orosz nép testvériségének gondolatával.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A katonák politikai öntudatának kialakulására nagy hatással volt az illegális bolsevik pártmunkások agitációs tevékenysége. Már 1918 nyarán megalakult Moszkvában a külföldi internacionalisták francia csoportja. A csoport, melynek munkájában részt vett Jeanne Labourbe, Inessza Armand, Jacques Sadoul és több más elvtárs, „Troisiéme Internationale” címmel francia nyelvű lapot adott ki az antant-katonák részére.

1919 elején Ogyesszában az illegális pártbizottság mellett 11 tagú külföldi kollégium alakult a megszálló csapatok körében végzendő munkára. A kollégium élén szilárd, kipróbált forradalmárok álltak: Szmirnov (Lasztocskin) és Jeanne Labourbe, aki a francia csoport megbízottjaként érkezett Moszkvából Ogyesszába 1919 januárjában. A francia elvtársnő minden erejét és energiáját a katonák közötti forradalmi munkának szentelte. A külföldi kollégiumban vele együtt dolgozó Szokolovszkaja később így emlékezett meg róla: „Jeanne mit sem törődve a veszéllyel végezte munkáját. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy igaz és győzelmes ügyért harcol, beszédbe elegyedett a francia katonákkal, rácáfolt azokra, akik még hitték, hogy a »francia demokráciának« tisztességes szándékai vannak a forradalmi Oroszországgal, leleplezte az imperialista intervenció valódi mivoltát, s megmagyarázta, milyen súlyos megpróbáltatásokat zúdít ez az intervenció az orosz munkásokra és parasztokra.

Nem csoda, hogy Jeanne szavai nyomán a katonák gyakran még ott, a kávéházban letépték és széttaposták kitüntetéseiket, s kijelentették, szégyellik, hogy franciák.”³⁷ Együtt a világ dolgozóival. Kossuth Könyvkiadó 1959 166—167. old.* A kollégium a legkegyetlenebb fehérterror közepette folytatta agitációját a külföldi katonák körében. „Communiste” címmel francia nyelvű lapot adott ki, röpiratokat és felhívásokat terjesztett, szoros kapcsolatot tartott a francia forradalmárokkal.

A bolsevik agitációs munka eredményei igen gyorsan megmutatkoztak. 1918. december 18-án a Szevasztopolban horgonyzó „Nadezsda” bolgár cirkálón felkelés robbant ki. A tengerészek eltelték az útból parancsnokukat, és elérték, hogy a cirkáló Várna bolgár kikötőbe távozzék. 1919 februárjában az 58. francia ezredben tört ki felkelés. Az ezred nem volt hajlandó támadásra indulni Tyiraszpol ellen, amelyet nem sokkal előbb foglaltak el vörösfelkelők. A parancs teljesítését megtagadó katonákhoz csatlakoztak a 2. hegyi tüzérzászlóalj tüzérei. A francia parancsnokság lefegyverezte az ezredet, a katonákat büntetőszázadokba osztotta be, és Marokkóba vezényelte.

Az intervenciós és a fehérgárdista kémelhárítók tomboltak. Pénzt nem sajnálva ügynököket toboroztak a helyi burzsoá lakosság és a különféle bűnöző elemek köréből. 1919 márciusában az intervenciósoknak besúgás alapján sikerült letartóztatniuk a külföldi kollégium tagjait. Gyötrelmes kínzások után agyonlőtték a kollégium 11 tagját, köztük Szmirnovot és Jeanne Labourbe-ot. De a terror nem érte el célját. Az elpusztult hősök helyébe a forradalom újabb harcosai léptek.

Az intervenciósok és a fehérkozákság helyzete egyre ingatagabbá vált. A Vörös Hadsereg az ukrán dolgozó tömegek erőteljes támogatásával tántoríthatatlanul nyomult előre, s napról napra fokozta csapásait. 1919 március elejére teljesen felszabadult a kijevi kormányzóság. Sikeresen bontakozott ki a harkovi szovjet hadseregcsoport támadása. A Vörös Hadsereg megközelítette Herszont, amelyet francia és görög csapatok tartottak megszállva. S az intervenciósok minden kísérlete, amely Herszon védelmének megszervezésére irányult, teljes kudarcot vallott. Az antant-katonák nem voltak hajlandók harcolni a Vörös Hadsereg ellen. A Herszonban állomásozó 176. francia ezred nem akart kivonulni a frontra. A katonákat a „Justice” francia sorhajó tengerészei támogatták: a hajó legénysége megtagadta a Vörös Hadsereg egységei elleni harcot, s még a politikai foglyokat is kiszabadította a herszoni börtönből.

Március 10-én a szovjet csapatok bevonultak Herszonba. S két nap múlva a Vörös Hadsereg egységei már Nyikolajev utcáin meneteltek; a várost az intervenciósok harc nélkül ürítették ki.

Az ogyesszai szakaszon is sikeresen haladtak előre a szovjet seregek. Miután március közepén nagy intervenciós és fehérgárdista erőket vertek le Berezovka vasútállomásnál, elérték az Ogyesszához vezető felvonulási utakat.

Az intervenciós seregek bomlása ekkor már általánossá vált. Marcel Cachin a következőket írta a „l’Humanité” hasábjain: „A cselekedeteket (a francia katonák és tengerészek cselekedeteit. — Szerk.) igazi forradalmi proletárösztön diktálta. Az 58. és a 17. gyalogezred, valamint a 7. és a 8. utászezred katonái, a 301. hadtest páncélosai és a 2. tüzérezred, valamint a 4. és a 37. gyarmati ezred harcosai — anélkül, hogy bármiféle kapcsolatban álltak volna egymással — határozottan megtagadták a szovjet emberek öldöklését.”³⁸ l’Humanité, 1929 április 24.*

Az intervenciós parancsnokság egyre-másra küldözgette Párizsba a vésztjósló táviratokat azzal a figyelmeztetéssel, hogy a csapatoknál általános felkelés törhet ki. 1919 márciusában a francia kormány kénytelen volt különbizottságot kiküldeni Querguezeque és Chénier parlamenti képviselők vezetésével, hogy megvizsgálja a keleten harcoló francia csapatok helyzetét. A bizottság a következőket írta beszámolójában: „A főbb pontoknak (az oroszországi francia erők helyzetének. — Szerk.) gondos megvizsgálása — ideértve Szevasztopolt és Ogyesszát —, s a helyszínen megállapított tények azt mutatták, hogy keleti hadseregünk lényegében nem létezik többé, s a francia csapatok személyi állományának erkölcsi szelleme olyan, hogy a csapatok teljes kicserélésére van szükség.”³⁹ Ugyanott, április 13.*

Az antant-parancsnokság meggyőződött arról, hogy az Ukrajna déli részén állomásozó csapatok további ott-tartózkodása súlyos következményekkel fenyeget. Április 2-án kiürítési parancs érkezett Ogyesszába. Két nap múlva az ogyesszai fegyveres munkásosztagok a kommunisták vezetésével átvették a hatalmat, s április 6-án a Vörös Hadsereg egységei bevonultak a városba.

A szovjet haderő csapásai alatt csakhamar összeomlott az intervenciósok utolsó krími támaszpontja. A szovjet csapatok, miután áttörték a csongar-félszigeti jól megerősített védelmi vonalat, április 4-én birtokba vették Perekopot. Április 11-én a Vörös Hadsereg bevonult Jevpatorijába és Szimferopolba.

Az intervenciós parancsnokság még egy utolsó kísérletet tett, hogy megtartsa krími állásait. Április 10-én Prousson ezredes, az intervenciósok expedíciós hadtestjének parancsnoka kijelentette, hogy „védekezni fog a Krímbe benyomult, támadó Vörös Hadsereg ellen”, s ebben minden eszközzel támogatni fogja a fehérgárdistákat.⁴⁰ Ugyanott, április 10.* Ez a kijelentés hamarosan a francia tengerészek tudomására jutott. S április 16-án, amikor a Vörös Hadsereg támadást indított Szevasztopol ellen, a „France” sorhajó tengerészei megtagadták a tüzelést. A tengerészek illegális forradalmi csoportjuk vezetésével követelték, hogy a hajó térjen vissza Franciaországba. Csatlakozott hozzájuk a „Jean Bart” sorhajó legénysége. Április 20-án a „France” és a „Jean Bart” fedélzetén felvonták a vörös zászlót. A tengerészek gyűléseket tartottak, amelyek rendszerint az Internacionálé eléneklésével értek véget. A felkelés hamarosan átterjedt a „Justice” és a „Vergniaud” sorhajókra, a „Du Chailax” páncélos hajóra és több más hajóra. A felkelő tengerészek partra szálltak Szevasztopolban, és csatlakoztak a tüntető munkásokhoz. A francia hajók legénysége küldöttséget menesztett Amétte tengernagyhoz, és kicsikarták belőle azt az írásbeli ígéretet, hogy legkésőbb április 26-án valamennyi hajót Franciaországba vezényli. A „France” sorhajó azonban az „Escaut” ágyúnaszáddal együtt már április 23-án önkényesen elhagyta a Fekete-tengert.

A felkelés hamarosan elérte az ogyesszai kikötőben horgonyzó francia hajókat. Zavargások kezdődtek a „Waldeck-Rousseau” és a „Bruix” cirkálókon, a „Mameluk”, a „Mangin” és a „Fauconneau” torpedónaszádokon, valamint más hajókon. A tengerészek követelésére az intervenciós parancsnokság kénytelen volt sürgősen elvinni ezeket a hajókat Ogyesszából.

Április 29-én elesett Szevasztopol, az intervenciósok utolsó krími támaszpontja.

Ilyen dicstelen véget ért az intervenció délen. A szovjethatalom óriási katonai, politikai és erkölcsi diadala volt ez. A nemzetközi imperializmus tanulságos politikai leckében részesült. Azok az imperialista seregek, amelyek legyőzték a német—osztrák blokk fegyveres erőit, alkalmatlannak bizonyultak Oroszországban a forradalmi nép elleni háborúra. A szövetségeseknek megvolt mindenük a győzelemhez: katonák milliói, repülőgépek, harckocsik és ágyúk ezrei, hatalmas anyagi fölény. Úgy vélték, könnyű lesz megdönteni a szovjethatalmat, megsemmisíteni a „bolsevik összeesküvőket”. És mi történt a valóságban? A hadsereg nem volt hajlandó harcolni a forradalmi nép ellen. S amikor Wilson elnök javasolta a párizsi konferencián, hogy küldjenek újabb nagy szövetséges csapatkontingenseket a szovjetországba, Lloyd-George angol miniszterelnök kénytelen volt azt válaszolni, hogy „ha parancsot adna a brit katonáknak, hogy induljanak Oroszországba, azok nem csupán tiltakoznának, hanem egyszerűen megtagadnák az engedelmességet”⁴¹. Louis Fischer: The Soviets in World Affairs I. köt. London 1930 165. old.* Ugyanilyen választ kapott az amerikai elnök Clemenceau francia kormányfőtől is. Noha az intervenciósok anyagi és haditechnikai fölényben voltak, mégis erőtlennek bizonyultak a szovjethatalommal és a Vörös Hadsereggel szemben. Winston Churchill, a Szovjet-Oroszország elleni hadjáratok egyik legaktívabb szervezője később a következőképpen ítélte meg emlékirataiban ezeket az eseményeket:

„Az engedelmes eszköz (az antant-sereg. — Szerk.), amely szinte fennakadás nélkül működött az egymás ellen harcoló nemzetek leghevesebb összecsapásai során, most váratlanul tehetetlenné vált azoknak a kezében, akik új feladatra vezényelték.”⁴² W. Churchill: Id. mű, 106—107. old.*

A szocialista forradalom eszméi erősebbnek bizonyultak az ágyúknál és a tankoknál.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A „Bagratyion”-hadművelet Belorussziában – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A Nagy Honvédő Háború negyedik évének kezdetét a szovjet fegyveres erők nagyarányú támadása jelezte. A központi irányban döntő célú ütközetet indítottak, hogy felszabadítsák a belorusz földet a hitlerista hódítóktól.

A német hadvezetés igen nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy megtartsa Belorussziát. S ez érthető is volt. Az itt tartózkodó csapatok fedezték a Kelet-Poroszország és Lengyelország felé vezető legrövidebb utakat. Belorussziában a repülőterek kiterjedt hálózatával rendelkeztek, ahonnét a német fasiszta repülőerők még Moszkva körzetét is veszélyeztethették. Belorusszia védelme a Baltikumban és a Pripjatytól délre levő hitlerista csapatok helyzetét volt hivatva biztosítani.

Tevékenységi tervének és csapatai csoportosításának meghatározásakor az ellenséges hadvezetés abból a feltételezésből indult ki, hogy 1944 nyarán a szovjet csapatok fő erőkifejtésüket a szovjet-német arcvonal déli szárnyára összpontosítják. K. Tippelskirch, a 4. német hadsereg parancsnoka azt írja, hogy Model tábornoknak, a Pripjatytól délre levő „Észak-Ukrajna” hadseregcsoport parancsnokának véleménye szerint akkor az oroszok sehol máshol nem támadhattak, mint az ő arcvonalszakaszán. Ebben teljesen egyetértett vele a legfelsőbb fasiszta hadvezetés is. Ezért 117 ellenséges hadosztály Poleszjétől délre bontakozott szét.

Belorussziában az ellenség csak korlátozott célú támadást várt. Mindamellett ezen a szakaszon is nagy csapatcsoportosításokat összpontosítottak. Védelmének magját itt a Busch tábornagy parancsnoksága alatt álló igen erős „Közép” hadseregcsoport alkotta, amelybe a 3. páncéloshadsereg és a 4., 9. és 2. gyalogoshadsereg tartozott. Ami a szovjet támadás övezetében működő „Észak” és „Észak-Ukrajna” hadseregcsoport erőit illeti, az ellenség itt 63 hadosztályt és 3 dandárt vont össze, amelyeknek állományába 1 200 000 ember, 9500 löveg és aknavető, 900 harckocsi és rohamlöveg, valamint a 6. légi flotta 1350 harci repülőgépe tartozott.

A fasiszta parancsnokság a folyókra, a tavakra, a mocsarakra, az erdőkre támaszkodva mélyen lépcsőzött és jól előkészített védelmet épített ki. A legjobban megerődített körletek Vityebszk, Orsa, Mogiljov, Bobrujszk térségében voltak. Itt összpontosultak az ellenséges hadseregek főerői. A csapatoknak megparancsolták, hogy mindenáron tartsák az elfoglalt védőszakaszokat.

Az ellenség belorussziai csoportosításának szétzúzása az I. H. Bagramjan tábornok vezette 1. Balti Frontra, az I. D. Csernyahovszkij tábornok vezetése alatt álló 3. Belorusz Frontra, G. F. Zaharov tábornok 2. Belorusz Frontjára és a K. K. Rokosszovszkij tábornok parancsnoksága alatt álló 1. Belorusz Frontra várt. Velük együtt kellett tevékenykednie a Dnyeperi Katonai Flottillának, a távolsági repülőerőknek, a honi légvédelmi csapatok hadműveleti magasabbegységeinek, valamint a belorusz partizán-magasabbegységeknek.

A belorussziai hadművelet előkészítésének fontos részét alkotta a tervek kidolgozása és a szükséges erő- és eszközcsoportosítás létrehozása. A hadműveleti tervet eredetileg a vezérkarban dolgozták ki, figyelembe véve az 1. és a 2. Belorusz Front haditanácsának elgondolásait. A május 20-át követő napokban a főhadiszállás megvitatta a „Bagratyion”-tervet az 1. Balti Front és az 1. Belorusz Front parancsnokainak, haditanácsaik tagjainak, a haderőnemek parancsnokainak és a szovjet hadsereg hadtápfőnökének részvételével. Ezt követően megvizsgálták a 3. Belorusz Front hadműveleti tervét is. Bizonyos módosítások és kiegészítések után a főhadiszállás jóváhagyta a terveket, s konkrét feladatokat adott a frontparancsnokoknak a hadművelet első szakaszára vonatkozóan. A frontok tevékenységét a főhadiszállás képviselőinek, G. K. Zsukov és A. M. Vaszilevszkij marsalloknak kellett összehangolniuk.

Az ily módon kidolgozott terv döntő célokat követett. A hadműveleti elgondolás az volt, hogy a négy frontnak a vityebszki, orsai, mogiljovi és bobrujszki irányban mért csapásaival hat szakaszon áttörik az ellenség védelmét, bekerítik és megsemmisítik először a Vityebszk és Bobrujszk térségében levő szárnycsoportosításokat, majd a 3. és az 1. Belorusz Front találkozó irányú előretörésével, valamint a 2. Belorusz Front keleti irányból mért csapásával bekerítik és megsemmisítik a „Közép” hadseregcsoport főerőit Minszktől keletre, szilárdan biztosítva csapataink ténykedését északnyugat felől. A továbbiakban új erők bekapcsolásával tovább kellett fejleszteni a támadást Lengyelország és Kelet-Poroszország határai felé.

A hadműveletek céljára a főhadiszállás a frontokat jelentős erőkkel töltötte fel. Nagyarányú csapat- és technikaieszköz-átcsoportosítást hajtottak végre. A hátországból és az arcvonal más szakaszairól összfegyvernemi, harckocsi-, tüzér-, repülő-, műszaki magasabbegységek vonultak Belorusszia felé, egyre folyt a harci technikai eszközök, a lőszer, az üzemanyag és egyéb anyagi eszközök szállítása. A hadműveletben több mint kétmillió ember vett részt, továbbá 31 700 löveget és aknavetőt, 5200 harckocsit és rohamlöveget, négy légi hadsereg körülbelül 5000 harci repülőgépét és a távolsági repülőerők több mint 1000 gépét vonták be.

Nagy művészettel alakították ki a csapásmérő csoportosításokat és határozták meg legjobb alkalmazási módjaikat. Az éppen nem tevékenykedő arcvonalszakaszokat meggyöngítették, a főcsapások irányában pedig döntő erő- és eszközfölényt hoztak létre. Nagy erőket összpontosítottak elsősorban a harcászati védelem áttörésére. A támadás kifejlesztésére erős gyorsan mozgó csoportokat jelöltek ki.

A nehéz terep korlátozta a hadmozdulatokat, ezért különös pontossággal kellett összehangolni a különböző fegyvernemek tevékenységét. Közös gyakorlatokon pontosan kidolgozták a gyalogság, a tüzérség, a harckocsik és a repülők közti együttműködést. A műszaki csapatok felkészültek az erdős-mocsaras terep leküzdésére, a vízi akadályokon való erőszakos átkelésre, a híradósok ellenőrizték a vezetési eszközök megbízhatóságát. A hadtápszervek körültekintően gondoskodtak a csapatok anyagi ellátásáról. Három hét alatt több mint 75 000 technikai eszközökkel, lőszerrel, üzemanyaggal és élelemmel megrakott vasúti kocsi érkezett az arcvonalra. Számos új vasútvonalat, műutat és talajutat építettek, illetve javítottak meg. Nagyon fontos volt, hogy a szovjet parancsnokság szándéka titokban maradjon, és váratlanul támadhassanak. Ezért jól jött volna, ha a hitleristák azt gondolják, hogy 1944 nyarán a szovjet hadsereg délen és a Baltikumban méri főcsapásait. E célból májusban a iasi irányban és a 3. Balti Front övezetében nagyarányú megtévesztő csapatösszpontosításokat hajtottak végre. A hat harckocsihadseregből öt délen maradt, ami szintén az ellenség megtévesztésére szolgált. A hadműveleti tervet a legnagyobb titokban dolgozták ki. A támadás céljára kijelölt roppant tömegű csapat és technika mozgatása titokban történt, az álcázási rendszabályok legszigorúbb betartatásával. A csapatok elvégezték a védelem tökéletesítésével kapcsolatos munkákat, s a sajtó és a szóbeli propaganda is széles körben foglalkozott védelmi kérdésekkel. A rádióállomások működését ideiglenesen beszüntették. Több mint 633 000 kommunista segítette a parancsnokokat és a politikai munkásokat abban, hogy a katonákat az előttük álló hadműveletre mozgósítsák. A csapatokat támadószellem töltötte el.

Június 23-án reggel váratlanul fergeteges tüzérségi tűz és repülőbombázás árasztotta el az ellenség védőállásait. Rohamra indultak az 1. Balti Front, a 3. és a 2. Belorusz Front főerői. Másnap bekapcsolódtak az ütközetbe az 1. Belorusz Front magasabbegységei is. A támadás valamennyi irányban sikeresen bontakozott ki. Az ellenség képtelen volt ellenállni a négy front összehangolt csapásainak: két nap alatt összeomlott a védelme.

Vityebszktől északra a 6. gárda- és a 43. hadsereg csapatai, I. M. Csisztyakov, illetve A. P. Beloborodov tábornok vezetése alatt, áttörve az ellenség védelmét, június 24-én elérték a Nyugati-Dvinát. Menetből átkeltek a folyón, és hídfőt vettek birtokba annak bal partján. A szovjet csapatok az ellenség vityebszki csoportosításának a hátába kerültek. A német fasiszta parancsnokság mindent elkövetett, hogy feltartóztassa támadásukat. De minden hiábavaló volt. A következő napon az északnyugat felől támadó 1. Balti Front csapatai egyesültek a 3. Belorusz Front I. I. Ljudnyikov tábornok vezette 39. hadseregének csapataival, amelyek délkeletről nyomultak előre, és bekerítették az ellenség Vityebszk térségében védekező öt hadosztályát. Ezek megpróbáltak kitörni, de nyomban részekre tagolták, és két nap alatt megsemmisítették őket. Vityebszk, amelyet a hitlerista hadvezetés a „Baltikum pajzsának” nevezett, felszabadult. Személyes bátorságáért és hősiességéért, a csapatok szakavatott vezetéséért a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége I. D. Csernyahovszkij tábornokot már másodízben tüntette ki az Arany Csillag érdeméremmel, és hadseregtábornokká léptette elő.

A belorussziai hadműveletben teljes mértékben kibontakoztak I. H. Bagramjan hadseregtábornok, frontparancsnok hadvezéri képességei. Bagramjan a cári hadsereg zászlósa volt, majd részt vett a katonák 1920-as örményországi forradalmi megmozdulásában. 1923-tól az első örmény lovasezred parancsnoka volt. A béke éveiben különféle katonai beosztásokban szolgálva, Ivan Hriszoforovics lankadatlanul tökéletesítette katonai ismereteit, kitűnő eredménnyel végezte el a lovassági főiskolát, a Frunze Katonai Akadémiát és a Vezérkari Akadémiát. Ezredesként kezdte a háborút, a Kijevi Katonai Körzet hadműveleti osztályának törzsfőnöke volt. Ezután a Délnyugati Irány és a Délnyugati Front törzsét vezette, parancsnoka volt a 16. hadseregnek, amely a 11. gárdahadsereggé alakult át, és 1943. november 20-tól az 1. Balti Front parancsnokának tisztét töltötte be. Alapos elméleti ismeretei és harci tapasztalatai képessé tették őt a csapatok szilárd és hatékony vezetésére. A balti hadműveletekben tanúsított személyes bátorságáért és vitézségéért Bagramjan megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Lendületesen bontakozott ki a 3. Belorusz Front támadása is. A front csapatai Bogusevszkre és Orsára mértek csapásokat. Amíg a 39. hadsereg Vityebszk térségében megsemmisítette az ellenséget, N. I. Krilov tábornok 5. hadserege gyorsan áttörte az ellenség védelmét, és június 24-én felszabadította Bogusevszket. Az áttörésbe bevetették N. Sz. Oszlikovszkij tábornok lovas-gépesített csoportját, majd pedig P. A. Rotmisztrovnak, a páncélos csapatok marsalljának 5. gárda harckocsihadseregét. A támadás üteme fokozódott, június 26-án a gyorsan mozgó magasabbegységek Orsától nyugatra elérték a minszki műutat.

Nehezebben ment kezdetben a K. N. Galickij tábornok vezette 11. gárdahadseregnek és V. V. Glagoljev tábornok 31. hadseregének. Erős védelmére támaszkodva az ellenség különösen elkeseredett ellenállást fejtett ki. De itt is áttörték a védelmet. A keletkezett résbe bevetették A. Sz. Burgyejnij tábornok 2. gárda harckocsihadtestét. Az ellenség képtelen volt feltartani a szovjet csapatok nyomását, és kezdett visszavonulni. Június 27-én felszabadult Orsa városa, a Minszkhez vezető út e jelentős védelmi csomópontja.

Ragyogó hősiességet tanúsított a 26. gárda lövészhadosztály sorkatonája, a Komszomol nevelte Jurij Szmirnov. Orsától északra az egyik harckocsi-deszant tagja volt, súlyosan megsebesült, és fogságba esett. A fasiszták vadállati módon kínozni kezdték a gárdistát, hogy adatokat szerezzenek tőle. Ám ő nem árulta el a katonai titkokat. Féktelen dühükben a hitleristák a hős fiút az egyik fedezék falára feszítették fel. Helytállásáért és hősiességéért, a katonai eskü iránti hűségéért J. V. Szmirnovot halála után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki.

A 3. Belorusz Front gyorsan mozgó csapatai folytatták a támadást, és június 28-án elérték a Berezinát. Közvetlenül mögöttük a lövész-magasabbegységek nyomultak előre. T. T. Hrjukin tábornok 1. légi hadseregének repülői erőteljes csapásokat mértek az ellenségre. Az ellenség a Berezinánál sikertelenül próbálta feltartóztatni a front támadását. A szovjet csapatok menetből átkeltek a folyón, s heves és elkeseredett harcok után július 1-én éjszaka felszabadították Boriszov városát. Nyitva állt az út Minszk felé. Az ellenség 3. páncéloshadseregét elvágták a „Közép” hadseregcsoport főerőitől, 4. hadseregét pedig mélyen átkarolták észak felől.

A Boriszovért vívott harcokban halhatatlan hősiességet tanúsított a P. N. Rak gárdahadnagy vezette harckocsiszemélyzet. Harckocsijuk a Szha- és a Berezina-folyó aláaknázott hídján keresztül betört Boriszovba, és 16 órán át egymagában harcolt a város utcáin. Az ellenség harckocsijaival folytatott egyenlőtlen harcban a kezelőszemélyzet életét vesztette. Ezért a hőstettért P. N. Rak századpártszervező, valamint A. A. Petrjajev őrmester és A. I. Danyilov őrmester komszomolisták haláluk után megkapták a Szovjetunió Hőse címet. Boriszov városában emlékművet állítottak nekik.

Nagy sikert értek el az 1. Belorusz Front csapatai. Itt különösen jól érvényesült a tüzérségi tűzcsapások, valamint az Sz. I. Rugyenko tábornok vezette 16. légi hadsereg repülői által mért csapások hatalmas ereje. A légi hadsereg csupán a támadás első napján 3200 repülőgép-felszállást hajtott végre. Paricsitől délre P. I. Batov tábornok 65. hadseregének és A. A. Lucsinszkij tábornok 28. hadseregének csapatai az M. F. Panov tábornok parancsnoksága alatt álló 1. gárda harckocsihadtesttel együtt lendületes nyomással áttörték az ellenség védelmét, és északnyugat felé nyomultak. Sikerüket I. A. Plijev tábornok lovas-gépesített csoportja fejlesztette tovább. Június 26-án a 65. hadsereg csapatai kiértek a Berezinához Bobrujszktól délre, a 28. hadsereg pedig felszabadította Glusszkot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Az ország déli részén fokozódott a veszély. Még ki sem gördültek Ukrajnából a volt császári német hadsereg katonáinak utolsó szerelvényei, s a fekete-tengeri kikötőkben, Novorosszijszkban, Szevasztopolban, Ogyesszában és Nyikolajevban már egyre újabb antant-csapatokat szállítottak partra angol és francia hadihajók. Az intervenciótól bátorítva egyre arcátlanabbul és kihívóbban viselkedtek az ukrán burzsoá nacionalisták.

A bolsevik párt minden erőt a déli front megerősítésére összpontosított.

1918. november 26-án a Központi Bizottság külön határozatot hozott a déli front csapatainak megerősítéséről. Felsorolt több balsikert, amely a fronton, különösen a Don vidékén — a 9. és a 8. hadsereg hadműveleti területén — bekövetkezett, s felhívta a kommunista frontkatonákat, hogy a legközelebbi hetekben indítsanak mindent elsöprő támadást. A határozat megállapította, hogy ez a támadási energia nem érhető el a déli front valamennyi párttagjának felelősségteljes, koncentrált, önfeláldozó munkája nélkül.

A Vörös Hadsereg legfőbb feladata Gyenyikin és Krasznov csapatainak gyors és teljes megsemmisítése volt. A Központi Bizottság határozatában különösen nagy figyelmet fordított a szigorú forradalmi fegyelem megteremtésére és a csapatok harci szellemének fokozására. Utasítása értelmében rövid időn belül több mint 2500 kommunistát küldtek pártmozgósítással a déli front egységeihez. Közülük sokan felelősségteljes politikai munkát végeztek a hadseregben. Így például a déli frontra vezényelt egyik csoportból, amely 492 kommunistából állt, 13-at hadosztálybiztosnak, 30-at dandárbiztosnak, 59-et ezredbiztosnak, 140-et századpolitikai megbízottnak neveztek ki.

A déli frontra küldött kommunisták között sok vezető párt- és szovjetfunkcionárius volt, például Szamojlova- Zemljacska régi bolsevik, az OK(b)P moszkvai bizottságának titkára, Barisnyikov, az Összoroszországi Központi Végrehajtóbizottság tagja, Mezslauk és mások.

A hadseregeknél és a hadosztályoknál politikai osztály alakult. Az egységeknél megnőtt a pártsejtek száma. Így például 1918 november végén a 8. hadseregnek mindössze 8 pártsejtje volt, s 1919. január 1-re ez a szám már 88-ra emelkedett. A 8. hadseregben akkor összesen 1883 párttag és 2621 szimpatizáns harcolt. A kommunisták bátorságukkal, önfeláldozásukkal, önzetlen forradalmi magatartásukkal javították a csapatok erkölcsi szellemét. A déli front hadseregeinél jelentős mértékben megjavult a politikai munka.

Csapaterősítések is érkeztek délre. 1918 november végén és december elején több más alakulattal együtt ide vezényelték a moszkvai munkáshadosztályt, az inzeni és az uráli hadosztályt, a különleges lovassági „vashadosztályt” és az 1. moszkvai szocialista hadtápezredet.

Elhatározták továbbá, hogy a déli frontra irányítják azt a partizán sereget, amely a keleti fronton működött az intervenciósok és a fehérgárdisták hátában. Ez a sereg mintegy 20 000 edzett partizánból állt, akik a fehérgárdisták gyűrűjében kijárták a súlyos körülmények között vívott harcok nehéz iskoláját. A kiegészített és újjászervezett sereg 1919 január elején érkezett meg a déli frontra, ahol a donyeci hadseregcsoport, később pedig a 13. hadsereg nevet kapta.

A párt Központi Bizottsága a déli front megerősítésével egyidejűleg hatékony intézkedéseket tett, hogy a földalatti bolsevik szervezetek még eredményesebb tevékenységet fejtsenek ki az ellenséges csapatok között és a front mögötti területen. A fehérkozákok hátában folytatott illegális munkát a doni bizottság irányította, amely szorosan együttműködött a déli front politikai osztályával és közvetlenül a Központi Bizottságnak volt alárendelve.

1919 januárjában a doni bizottság felhívta a fehérkozákok hátában működő párttagokat, hogy még elszántabban küzdjenek a fehérgárdisták ellen. A felhívás így szólt: „A kommunista sejtek és szervezetek fonják be hálózatukkal a Krasznov által elfoglalt gyárakat, városokat, bányásztelepeket, járásokat, falvakat, tanyákat és gazdaságokat, férkőzzenek be a fehérgárdista csapatokba; a kommunisták parancsot nem várva habozás nélkül folytassanak egyenként és együttesen széles körű kommunista agitációt és propagandát. A kommunizmus éltető eszméi tömörítsék még szorosabban egy táborba a Don-vidék munkástömegeit, parasztságát és szegénykozákjait: A kommunista szervezettség és összeforrottság segítse őket, hogy mielőbb hozzáfoghassanak a szovjethatalomnak, a dolgozók egyetlen hatalmának visszaállításához.”³³ A polgárháború története 3. köt. 340. old.*

A doni politikai bizottság vezetésével egyre nagyobb területen — a Donyec-medencében, a Don, a Kubany, a Tyerek és Sztavropol vidékén — bontakozott ki az illegális kommunista szervezetek tevékenysége. A kommunisták sztrájkokat és tüntetéseket szerveztek, katonai forradalmi bizottságokat, fegyveres munkáscsapatokat alakítottak, nagyszabású propagandát folytattak az ellenséges csapatok között.

A Központi Bizottság intézkedései, a déli front megerősítésére és a fehérgárdista csapatok bomlasztására irányuló erőfeszítései azt eredményezték, hogy a Vörös Hadsereg aktív támadó hadműveleteket indított a Krasznov-hadsereg felmorzsolása céljából. 1918. december 19-én a szovjet főparancsnokság az OK(b)P Központi Bizottságának utasítására az alábbi parancsot küldte a déli frontra: „A helyzet parancsolóan megköveteli, hogy a legrövidebb időn belül döntő vereséget mérjünk a déli front csapatai ellen összpontosított ellenségre, mielőtt még erősítéseket kapna a Krímből és Ukrajnából.”³⁴ A Szovjet Hadsereg Központi Állami Levéltára (CGASZA). 100 fólió. 3. opus. 11. ügyir. 2. old.*

1919. január 4-én a 8. és 9. hadsereg erőteljes támadásba lendült, s az ellenség heves ellenállását leküzdve a hónap végéig több mint 100 kilométert nyomult előre; csapatai január 21-én elfoglalták Luganszkot, a Donyec-medence fontos ipari központját, s a támadást tovább fejlesztve február végére elérték a Juzovka—Jenakijevo-vonalat, Millerovótól délre és Belaja Kalitvától keletre.

A déli front középső szakaszán bekövetkezett gyors szovjet előrenyomulás kihatott a caricini helyzetre. Krasznov kénytelen volt visszavonni a várost fenyegető csapattesteit. A visszavonuló ellenség üldözésével februárban a 10. szovjet hadsereg is megkezdte a támadást.

Mozgásba jött tehát a déli front valamennyi hadserege.

Az elszenvedett vereségek csüggedést és pánikot keltettek a fehérgárdisták között. Krasznov seregében érvényesülni kezdett a bolsevik agitáció hatása. A fegyelem meglazult, bomlás vette kezdetét. 1918 decemberében a Mihajlovszkij faluban állomásozó két fehérgárdista lovasezred nem volt hajlandó támadásba menni. A 21. lovasezredben is zavargások kezdődtek. A 28. kozák ezred megtagadta a harcot. A 31. és a 34. meskovói ezred önkényesen elhagyta a frontot, és a hátországba vonult. Egyes kozák körzetekben — Vesenszkaja, Kazanszkaja, Migulinszkaja, Meskovszkaja stb. kozák telepein — nagyméretű lázongások ütötték fel a fejüket. A fehérgárdista parancsnokság a lázongások elfojtása céljából kénytelen volt jelentős erőket — összesen mintegy 14 000 katonát — elvonni a déli frontról.

Az antant és fehérgárdista fullajtárjai, hogy a helyzetet valamiképpen mentsék, elhatározták, hogy leváltják a kozák csapatok parancsnokságát. Az áldozat maga Krasznov atamán lett, aki így kénytelen volt lemondani. Ám az új parancsnok, Bogajevszkij tábornok is képtelennek bizonyult arra, hogy rendbehozza a doni ellenforradalom szénáját.

Krasznov fő erőinek megsemmisülésével és a Vörös Hadsereg ukrajnai győzelmével meghiúsult az antantnak az a terve, hogy döntő vereséget mér a szovjethatalomra délen. S az 1919-es esztendő a katonai vereségeken kívül egyéb rettegést és riadalmat is hozott az imperialista kormányköröknek. Nőttön nőtt a forradalmi hangulat a szövetséges csapatok körében, különösen Szovjet-Oroszország déli részén. Az intervenciós hadsereghez és flottához mindinkább utat tört az igazság a szovjetköztársaságról, a szocialista forradalomról, a munkás-paraszt hatalom sikereiről.

Amikor a külföldi katonákat és tengerészeket Oroszországba vezényelték, igyekeztek meggyűlöltetni velük a kommunistákat és a szovjethatalmat. Úgy tüntették fel a dolgot, mintha a szövetséges csapatok lennének hivatottak „felszabadítani” Oroszország népét a „bolsevik iga” alól. S a katonák és a tengerészek most egyszeriben észrevették, hogy a valóságban mindez koránt sincs így: az orosz és ukrán nép kivívta szabadságát, kezébe vette a hatalmat, de megpróbálják erővel rákényszeríteni a burzsoá-földesúri igát, s éppen a szövetséges sereg az az erő, amelyre az igazi elnyomók támaszkodnak.

Az egyenruhába bujtatott és a forradalmi Oroszországba irányított angol, francia és más nemzetiségű munkásemberek hamarosan felismerték, osztályösztönük segítségével megértették a proletárforradalom nagy igazságát; meglátták a tőke igája alól felszabadult nép erejét. Az angol bányászok és gépipari munkások, a francia kohászok és szőlőtermesztők számára érthetővé vált a donyeci bányászok, a nyikolajevi hajóépítők, az ogyesszai munkások és az ukrajnai dolgozó parasztok forradalmi lelkesedése, hősiessége és önfeláldozása. Az antant katonái megértették, hol az igazság, s felismerték, mennyire bűnös háborút folytatnak Szovjet-Oroszország ellen.

Meg kell mondanunk, a szövetséges parancsnokság részben számított is arra, hogy a csapatok körében forradalmi hangulat ütheti fel a fejét, s ezért minden eszközzel igyekezett elszigetelni a katonákat és a tengerészeket a helyi lakosságtól. A kémelhárító is fokozta tevékenységét. Franchet d’Esperey francia tábornok még az intervenció elején kiadott szigorúan titkos parancsában ezt írta: „Számítanunk kell arra, hogy mihelyt hadseregünk orosz területen folytatott hadműveletei során érintkezésbe kerül a bolsevik lakossággal, a forradalmi propaganda nagymértékben elterjedhet a csapatok körében. Nyomatékosan elrendelem, hogy minden csapatparancsnok vegye fel a harcot az ilyen propaganda ellen … A parancsnoki karnak kötelességévé teszem, hogy figyelemmel kísérje a legénység szellemét, a legcsekélyebb fegyelemsértést is kíméletlenül megtorolja, és minden ilyen esetet nekem haladéktalanul jelentsen.”³⁵ A Krím-félsziget felszabadítása az angol—francia megszállás alól. 1918—1919. Goszkrimizdat 1940. 132. old. (oroszul).*

De még a legelőrelátóbb antant-parancsnokok sem várták, hogy a „forradalmi métely” ilyen gyorsan és ilyen nagy arányokban fog terjedni katonáik közt. A külföldi csapatoknál rögtön partraszállásuk után megindult a forradalmi erjedés. Amétte tengernagy, a fekete-tengeri francia hajóraj parancsnoka a szó szoros értelmében néhány nappal az intervenció megkezdése után már a következő parancsot adta ki: „A flotta-parancsnok felhívja beosztott parancsnokainak figyelmét a Franchet d’Esperey tábornok által kiadott parancs feltétlen végrehajtásának szükségességére. A flottánál áruló propaganda jelei kezdenek mutatkozni … A flotta-parancsnok felhívja a hajóparancsnokok figyelmét azokra a súlyos következményekre, amelyeket egy fekete-tengeri hadihajón kitörő lázadás maga után von.”³⁶ Ugyanott, 132. old.* Ám a szövetséges parancsnokság semmiféle rendszabálya nem tudta feltartóztatni a megindult bomlást.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A kolhozparasztság jólétének növekedése

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A kolhoztermelés termékeinek és a kolhozok jövedelmének elosztása. A kolhozparasztság jólétének növekedése. A kolhozokban az előállított termékek elosztása, a szövetkezeti-kolhoztulajdon sajátosságainak megfelelően, más formában történik, mint az állami vállalatoknál.

A kolhozok a szocialista népgazdaság elválaszthatatlan részei. A kolhozparasztságnak létérdeke a szocialista társadalom gazdaságának és kultúrájának felvirágzása, létérdeke a szocialista társadalom állandó erősödése. Az állam a kolhozoknak óriási anyagi segítséget nyújt mind a kolhoztermelés szükségleteinek kielégítése, mind a kolhozfalu kultúrájának sokoldalú fejlesztése terén. Ezért a kolhozoknak igen fontos feladatuk, hogy pontosan teljesítsék az állammal szemben fennálló kötelezettségeiket.

A Mezőgazdasági Artel Mintaalapszabályzata szerint a kolhozok termésük és állatitermékeik egy részét a kötelező beadás és a szerződéses termelés keretében rögzített terváron eladják az államnak. A gép- és traktorállomások munkájáért a kolhozok természetben fizetnek az államnak. A kolhozok pénzjövedelmükből visszafizetik az államnak a kapott kölcsönöket, és megfizetik az értük járó kamatot. Ugyanakkor kisebb jövedelem- adót és vagyonbiztosítási díjat is fizetnek. Ha a kolhozok idejében és teljes mértékben eleget tesznek az állammal szemben fennálló kötelezettségeiknek, ez biztosítja az egyes kolhozok érdekeinek helyes összeegyeztetését az állam, az egész nép érdekeivel.

A kolhoztermelés szakadatlan növekedésének és a kolhozparasztok egyre növekvő jólétének biztosítása szempontjából nagyjelentőségűek a kolhoz közös alapjai, amelyek részben természetbeni alapok, részben pénzalapok.

A kolhoz elhasználódott termelőeszközeinek pótlására szolgáló közös alapok a vetőmag– és a takarmányalap. Mint már mondottuk, a kolhozok elhasználódott termelőeszközeinek egy részét közvetlenül a kolhozparasztok munkaráfordításai térítik meg, bizonyos termelőeszközöket pedig a kolhozok pénzért vásárolnak.

Az elhasználódott termelőeszközök pótlása után a kolhozok a teljes jövedelem fennmaradó részét a közös felhalmozási és fogyasztási alapokra fordítják, illetve a munkaegységek szerint szétosztják a kolhozparasztok között.

A kolhozok a közös felhalmozási alapokat a tiszta jövedelemből képezik. A kolhozok felhalmozási alapjainak növekedése mindenekelőtt úgy megy végbe, hogy a pénz jövedelem egy bizonyos részét minden évben az oszthatatlan alaphoz csatolják, kivéve a pénz jövedelemnek azt a részét, amelyet amortizációra fordítanak. Ezenkívül az oszthatatlan alapok növelésének forrása a kolhozparasztoknak az a közvetlen munkája is, amelyet gazdasági épületek építésére, a kolhoz számára szükséges mezőgazdasági felszerelési tárgyak készítésére, tavak és víztárolók létesítésére, a közös állatállomány gyarapítására, minőségének javítására stb. fordítanak. A tiszta jövedelem egy része természetben kerül felhalmozásra. Ide tartozik az a vetőmag és takarmány, amellyel a vetésterület bővítésére, a közös állatállomány gyarapítására és hozamának emelésére szolgáló vetőmag- és takarmányalapot növelik, ide tartoznak továbbá a (vetőmag és takarmány) biztonsági alapok, amelyeket rossz termés és takarmányhiány esetére létesítenek.

A kolhozparasztok jólétének növelése szempontjából nagy jelentőségük van a kolhozok tiszta jövedelméből képzett közös fogyasztási alapoknak: a rossz termés esetére létesített élelmiszeralap; a rokkantaknak, ideiglenesen munkaképteleneknek és a katonák rászoruló családtagjainak segélyalapja, a napközi otthonok fenntartására és az árvák eltartására szolgáló eszközök; a kultúralap, vagyis az az alap, amelyet a kolhozfalu kulturális szükségleteinek kielégítésére, kolhoz-káderek képzésére, klubok építésére stb. fordítanak.

A munka díjazása a kolhozokban olyan elveken alapul, amelyek biztosítják a kolhozparasztok egyéni anyagi érdekeltségét a gabona, az állatitermékek és egyéb mezőgazdasági termékek termelésének növelésében.

A kolhoz az állammal szemben fennálló kötelezettségek teljesítése és a megállapított közös alapok létrehozása után az egész fennmaradó termést és pénz jövedelmet munkaegységek szerint szétosztja a tagok között. A kolhozparasztoknak a munkaegységekből származó jövedelmét semmiféle adó sem terheli.

A kolhozparasztoknak a közös gazdaságból származó jövedelme két tényezőtől függ: 1. a teljesített munkaegységek számától, 2. a munkaegység értékétől. Az év folyamán szerzett munkaegységek számát az egyes kolhozparasztok által teljesített munka határozza meg. A munkaegység értéke, vagyis az a termékmennyiség és pénzösszeg, amelyet a kolhozparaszt egy munkaegységre kap, a kolhoz valamennyi tagjának munkájától függ. Minél jobban dolgozik az egész kolhoz, minél szebben gyarapodik közös gazdasága, annál nagyobb a kolhoz közös jövedelme, s így a közös jövedelemnek az a része is, amely munkaegységek szerint elosztásra kerül. Munkaegységek szerinti elosztásra kerül a kolhoz tiszta jövedelmének az állammal szemben fennálló kötelezettségek teljesítése és a megállapított közös alapok létrehozása után fennmaradó része is. Ezenkívül a kolhozparasztoknak a közös gazdaságból származó jövedelme az említett közös fogyasztási alapok révén is növekszik. Mindez megteremti minden egyes kolhozparaszt anyagi érdekeltségét a kolhoz közös gazdaságának fejlesztésében.

A munka szerinti elosztás gazdasági törvényéből fakadó követelmények következetesebb megvalósítása végett a kolhozokban a munka díjazásának olyan rendszere van érvényben, hogy a jobb termelési eredményeket elért kolhozparasztok nagyobb munkadíjat kapnak, mint azok a kolhozparasztok, akik viszonylag kisebb eredményeket értek el.

Fontos eszköz, amely fokozza a kolhozparasztok anyagi érdekeltségét munkájuk eredményében, a munka pótlólagos díjazása (természetben vagy pénzben); ez abban az esetben jár, ha a brigádok és munkacsapatok túlteljesítik a szántóföldi növények terméshozamára és a közös állattenyésztés hozamára vonatkozóan számukra megállapított tervet.

Ha például a növénytermelő-brigádok a brigádnak művelésre átadott egész gabonaföldön túlteljesítik a terméshozam tervét, pótlólagos díjazás fejében megkapják az általuk terven felül betakarított gabona 25—50%-ig terjedő részét.

Szokásban van az is, hogy a brigádoknak és munkacsapatoknak a szántóföldi növények terméshozamára megállapított terv túlteljesítéséért pótlólag bizonyos számú munkaegységet jóváírnak, a terv nemteljesítése esetén pedig bizonyos számú munkaegységet levonnak.

A kolhozok tenyésztelepein dolgozó kolhozparasztok munkájának díjazását a fejési eredmény, a lenyírt gyapjú mennyisége, a szaporulat és a felnevelt állatok száma, a haszonállatok élősúly-gyarapodása stb. alapján állapítják meg.

A kolhoz a közgyűlés döntése alapján az állatok és az állatitermékek értékesítéséből befolyó pénzeszközök mintegy 25%-a, továbbá a burgonya és a zöldségfélék értékesítéséből befolyó összegek 25%-a erejéig előleget folyósíthat a kolhozparasztoknak. Szénabetakarítás és szalmabehordás idején a kolhozparasztok és a traktorosbrigádok dolgozói megkapják az egész betakarított mennyiségből a széna 10%-át és a sarjú 20%-át, s ezenkívül a terven felül betakarított széna 30%-át.

Ilyenformán a munkaegység és a kolhozjövedelem elosztásának rendszere helyesen kapcsolja össze a kolhozparasztok egyéni érdekeit a kolhoz közös érdekeivel. A Kommunista Pártnak és a szovjet államnak a kolhozok és a kolhozparasztok érdekében, a mezőgazdaság további fellendítésében való anyagi érdekeltségük növelése céljából életbe léptetett intézkedései még bensőségesebbé teszik a munkásosztály és a kolhozparasztság szövetségét — a szocialista állam erejének alapját.

A kolhozok legfőbb ereje, amely biztosítja a kolhozparasztok jólétének további szüntelen növekedését és a társadalom mezőgazdasági termékekben mutatkozó szükségletének egyre teljesebb kielégítését — a közös kolhozgazdaság gyors fejlődésében rejlik. A mezőgazdasági artelben a döntő jelentőségű közös gazdaság mellett a háztáji gazdaság formájában megtalálható a kolhozparasztok egyéni gazdasága. Így valósul meg az artelben a közös érdekek és az egyéni érdekek helyes összekapcsolása oly módon, hogy az egyéni érdek alá van rendelve a közös érdekeknek. Annak az elvnek, amely szerint a kolhozokban elengedhetetlen a közös érdekek és az egyéni érdekek helyes összekapcsolása, ennek az elvnek minden megsértése a mezőgazdasági artel alapjait ássa alá, a munkásosztály és a parasztság baráti szövetségének alapjait sérti meg.

A kolhozok pénzjövedelme az 1933. évi 5,7 milliárd rubelről 1940-ig 20,7 milliárd rubelre, 1953-ig pedig 49,6 milliárd rubelre emelkedett. Ezenkívül a kolhozparasztoknak háztáji gazdaságukból is van jövedelmük. A kolhozparasztok a közös gazdaságból és az egyéni gazdaságból származó pénzjövedelmükből iparcikkeket vásárolnak az állami és a szövetkezeti kereskedelem tervárain, amelyek állandóan csökkennek. Az ötödik ötéves terv folyamán a kolhozparasztok pénz- és természetbeni jövedelme (pénzértékben kifejezve) legalább 40%-kal növekszik.

A kolhozrendszer alapján a szovjet falu képe gyökeresen megváltozott. A régi falu helyén új falut látunk — gazdasági és társadalmi célokat szolgáló közös épületekkel, villanyteleppel, iskolával, könyvtárral, klubbal, rádióval, bölcsődével. A szovjet paraszt — újfajta paraszt, aki részesedik a tudomány és a kultúra áldásaiban. A kolhozparasztság köréből nagy számban kerültek ki szovjet értelmiségi káderek — mérnökök, orvosok, agronómusok, zootechnikusok, tanítók, a nagyüzemi szocialista termelést szervező szakemberek. A kolhozparasztok milliói sajátították el a fejlettebb mezőgazdasági technika kezelését, s lettek a magas terméshozam és a nagyhozamú állattenyésztés mestereivé.

A szovjet faluban végbement mélyreható kultúrforradalomról a következő tények tanúskodnak. A falusi négyosztályos és hétosztályos általános iskolák meg a falusi középiskolák tanulóinak száma az 1914—1915. évi 6,1 millióról 1951—1852-ig 21,1 millióra emelkedett. 1952-ben a falvakban a különböző oktatási ágak keretében a leggyakrabban előforduló szakmák kádereinek, a szakembereknek stb. képzését és továbbképzését is beleszámítva, 29 millió ember tanult. 1953 január 1-én a falvakban 264 000 kulturális-felvilágosító intézmény — kultúrház, falusi klub, olvasószoba, könyvtár és mozi működött. A szovjet faluban megvalósult a kötelező négyosztályos általánosiskolai oktatás, és sikeresen halad előre a hétosztályos általánosiskolai oktatás teljes megvalósítása.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A leningrádi harcok befejezése

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A szovjet föld fasiszta megszállása véget ér

A leningrádi harcok befejezése

A szovjet csaptatok nyári támadása a Karéliai-földszoroson és Dél-Karéliában indult meg. A Leningrádtól északra indított támadás célja az volt, hogy elvonja a német fasiszta hadvezetés figyelmét más irányokról, főleg pedig, mint előbb mondottuk, hogy Finnországot mielőbb kikapcsolja a háborúból, aminek döntően meg kellett változtatnia a helyzetet északon. A Leningrádi Front (parancsnoka L. A. Govorov tábornok, a haditanács tagja A. A. Zsdanov tábornok) és a Karéliai Front (parancsnoka K. A. Mereckov tábornok, a haditanács tagja T. F. Stikov tábornok) csapatai, együttműködve a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottával, melynek parancsnoka V. F. Tribuc tengernagy volt, valamint a V. Sz. Cserokov ellentengernagy vezette Ladogai és az N. V. Antonov első osztályú kapitány parancsnoksága alatt álló Onyegai Katonai Flottillával, két egymást követő csapást mértek a finn hadseregre. A két front állományába mintegy 450 000 katona és tiszt, körülbelül 10 000 löveg és aknavető, több mint 800 harckocsi és rohamlöveg tartozott. Harcukat a levegőből Sz. D. Ribalcsenko tábornok 13. és I. M. Szokolov tábornok 7. légi hadseregének 1547 repülőgépe támogatta. A Balti Flotta és a tavi flottillák 500 közepes hajóval, torpedónaszáddal és egyéb naszáddal rendelkeztek. A tengeri flottának 530 repülőgépe volt.

A háború három éve alatt a finnek, kihasználva a nehezen megközelíthető természetes terepszakaszokat, tavakat, folyókat, mocsarakat, erdőségeket, erős védelmet építettek ki, amelyet 15 hadosztály és 6 dandár szállt meg. A csapatok 268 000 katonát és tisztet számláltak, 1930 löveggel és aknavetővel, 110 harckocsival és 248 repülőgéppel rendelkeztek. A Finn-öböl keleti részében és a tavak között az ellenfél 164 közepes hajót, ágyú-, torpedó- és egyéb naszádot és a tengeri repülőerők 100 gépét vethette harcba.

Június 10-én a Leningrádi Front csapatai erős tüzérségi és légi előkészítés után támadásba mentek át. Az ellenséges erődök megrohamozása sikerrel bontakozott ki. Már az első nap végén D. N. Guszev tábornok 21. hadseregének csapatai áttörték a finnek védelmének első övezetét. A következő napon a támadásba bekapcsolódtak az A. I. Cserepanov tábornok vezette 23. hadsereg magasabbegységei. A szárnyon a Ladogai Katonai Flottilla működött együtt velük. Június 11-én a főhadiszállás megparancsolta a Leningrádi Frontnak, hogy június 18—20-ra vegye birtokba Viborg körzetét.

Az ellenség elkeseredetten védekezett. Ámde a hozzáértőn és derekasan küzdő szovjet csapatok megtörték ellenállását, megkerülték erős védelmi csomópontjait, és biztosan törtek előre. A katonák helytállása és bátorsága sikerre vitte a harcot. Az 1309. páncéltörővadász tüzérezred lövegirányzója, V. R. Nyikolajev szakaszvezető nagy veszteségeket okozott az ellenségnek, kétszer is megsebesült, de nem hagyta el a csatateret, hanem tovább támogatta a lövészalegységek támadását. A Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. Hatalmas csapásokat mértek az ellenségre a 13. légi hadsereg és a flotta repülői, valamint a hajók tüzérsége is.

A front csapatai az ellenséget üldözve június 20-ra felszabadították Viborgot. Június végére és július elejére megtisztították az ellenségtől a Karéliai-földszoros északnyugati részét, és a Balti Flotta hajóival együtt elfoglalták a Viborgi-öböl összes szigeteit. Ez utóbbi feladat teljesítésébe a frontparancsnokság bevonta I. T. Korovnyikov tábornok 59. hadseregét is, amelyet a narvai irányból vetettek ide át.

A Leningrádi Fronttal szoros együttműködésben tervezték meg a Karéliai Front csapatainak támadását. K. A. Mereckov erről ezt írja: „Június 6-án T. F. Stikovot és engem felrendeltek a Kremlbe. Sztálin megmondta nekünk, hogy a leningrádiaknak át kell törniük a finn védelmi vonalat, de segíteni kell nekik. E célból a Karéliai Frontnak mielőbb szét kellene zúznia az ellenséges csapatok szviri-szortavalai csoportosítását. Az előkészítésre mindössze tíz napot kaptunk. A feladatot a főhadiszálláson A. M. Vaszilevszkij, G. K. Zsukov és A. I. Antonov részvételével dolgozták ki, akik ott voltak a megbeszélésen.”

S lám, megindult a támadás! A szovjet csapatok sikere a Karéliai-földszoroson megnehezítette a Karéliai Fronttal szemben védekező finnek helyzetét. A finn parancsnokság úgy határozott, hogy rejtve visszavonja csapatait a Szvir mögé, és kedvezőbb terepszakaszt foglal el. A szovjet felderítés idejében felfedte az ellenfél visszavonulását. Június 20-án A. N. Krutyikov tábornok 7. hadseregének csapatai megkezdték az üldözést, és kijutottak a Szvir déli partjára. A következő napon átkeltek a folyón. Az Onyega-tótól északra F. D. Gorelenko tábornok 32. hadseregének csapatai indítottak támadást. Erős csapásokat mértek az ellenségre a 7. légi hadsereg repülői. A finnek védelme összeomlott, és megkezdték a visszavonulást.

Hogy feltartóztassák a szovjet csapatokat, a finnek keményen ellenálltak a közbeeső terepszakaszokon, aláaknázták és szétrombolták az utakat, felrobbantották a hidakat, torlaszokat emeltek és egyéb akadályokat építettek. A szovjet csapatok azonban itt, az erdős-mocsaras terep nehéz viszonyai között is kitartóan nyomultak előre. Támadásukat meggyorsítandó, a Ladogai Katonai Flottilla a Tuloksza-folyó torkolatánál deszantot szállított partra az ellenség hátába – a 70. tengeri lövészdandárt. A finnek visszavonulási útja északnyugat felé el volt vágva. Az ellenség szakadatlan ellenlökésekkel próbálta megsemmisíteni a deszantot. Ám a tengerészek nem inogtak meg, állhatatosan és bátran az ellenség valamennyi csapását visszaverték. A kommunisták jártak elöl jó példával. Az ellenfél egyik ellenlökésének visszavetése közben az önálló páncéltörővadász tüzérhadosztály egy lövegének egész kezelőszemélyzete harcképtelenné vált. F. N. Hudanyin őrmester háromszor megsebesült, de nem hagyta ott a löveget. Vérző sebbel folytatta a tüzelést. Helytállásáért és bátorságáért a kommunista Hudanyin megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Az úttalan utakon, erdőkön, ingoványokon és tavakon át a front csapatai lassan, de szívósan nyomultak előre. Június 29-én a 7. hadsereg az Onyegai Katonai Flottilla hajóival együttműködve felszabadította Petrozavodszkot. Folytatva a támadást, a szovjet csapatok július második felében elérték a szovjet-finn határt.

Két front hadműveleteinek eredményeképp a szovjet csapatok súlyos vereséget mértek a finn hadseregre, felszabadították Karélia csaknem egész megszállt területét, megtisztították az ellenségtől a kirovi vasútvonalat és a fehér-tengeri-balti csatornát. A finnek további ellenállása értelmetlenné vált. A szovjet csapatok sikerei Belorussziában és a Baltikumban véglegesen kijózanították Finnország vezetőit. A kormány a néptömegek nyomására augusztus 25-én békét kért. Szeptember 4-én nyilatkozatot tett a hitlerista Németországgal való szakításról. Szeptember 19-én aláírták a fegyverszüneti megállapodást. A fasiszta Németország még egy szövetségesét sikerült kivezetni a háborúból.

A szovjet csapatok ebben a hadműveletben hatalmas lendülettel támadtak, és megmutatták, hogy tudnak bonyolult viszonyok között harctevékenységet folytatni. Több mint 93 000 embert tüntettek ki rendjelekkel és érdemérmekkel. 78 katona megkapta a Szovjetunió Hőse címet. Június 18-án L. A. Govorovnak, a Leningrádi Front parancsnokának a Szovjetunió marsallja rendfokozatot adományozták. A legfelsőbb főparancsnok négy alkalommal mondott köszönetet a Leningrádi és a Karéliai Front csapatainak, Moszkva pedig tüzérségi díszössztűzzel tisztelgett előttük. 132 magasabbegység és egység nyerte el a megtisztelő „Leningrádi”, „Viborgi” és „Petrozavodszki” nevet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

 A negyedik háborús év

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/ Az ellenség kiűzése – helyreálltak a Szovjetunió határai
2. A döntő ütközetek küszöbén

A negyedik háborús év

Megjött 1944 nyara. Véget ért a háború harmadik éve. A nép súlyos megpróbáltatásokat állt ki az eltelt háborús években. A kommunista párt vezette szovjet emberek nemcsak kitartottak, hanem válságos helyzetbe is juttatták az ellenséget, és most biztos léptekkel haladtak a végső győzelem útján.

A szovjet hadsereg 1944. évi téli és tavaszi győzelmei még jobban megszilárdították a Szovjetunió katonai és politikai helyzetét. A német fasiszta csapatokat visszavetették messze nyugatra. Belorussziában védekező nagy létszámú csoportosításukat a szovjet csapatok délről mélyen átkarolták. A szovjet hadsereg kedvező helyzetben, kezében tartva a kezdeményezést, újabb megsemmisítő csapásokra készült.

A háborús nehézségek még jobban megacélozták a szovjet nép akaratát, alkotásra mozgósították energiáit, megszilárdították erkölcsi és politikai egységét. A munkásosztály, a kolhozparasztság és az értelmiség hősi erőfeszítései tovább növelték az ország gazdasági erejét. 1944 nyarára megnőtt az ipari termelés volumene. Ez lehetővé tette, hogy a szovjet hadsereget egyre növekvő mennyiségben lássák el elsőrendű harci technikával, lőszerrel, felszereléssel és élelmiszerrel. 1944. június l-re a működő hadsereg mintegy 6 500 000 embert, 83 200 löveget és aknavetőt, körülbelül 8000 harckocsit és rohamlöveget, valamint 11 800 harci repülőgépet számlált.¹ – Lásd A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborúja. 1941—1945. Rövid történet. Moszkva 1970. 343. old. (Oroszul.)* Ezenkívül 104 000 főt tettek ki a Szovjetunióban felállított és harci technikával felszerelt lengyel, csehszlovák, román, jugoszláv és francia magasabbegységek és egységek.

A fegyveres erők harcképességének fokozására igen nagy hatással voltak a párt- és Komszomol-szervezetek, melyek soraiba 2 700 000 kommunista és körülbelül 2 400 000 komszomolista tartozott.

A fasiszta Németország, bár helyzete tovább romlott, még mindig nagyon erős ellenfelet jelentett. A fenyegető katasztrófa láttán a náci vezetők minden eszközt megragadtak, hogy elodázzák pusztulásuk óráját. Az erőszak és kényszer kegyetlen gépezetére támaszkodva kétségbeesett erőfeszítéseket tettek, hogy az állam minden erőforrását a hadviselés szolgálatába állítsák. A német ipar továbbra is többet termelt, mint a Szovjetunió; a legfontosabb hadászati anyagokból (a kőolajat kivéve) 1944 júliusában a háborús évek legmagasabb termelési szintjét érték el. Ez lehetővé tette, hogy egészen 1944 közepéig, s néhány nyersanyagot illetően egészen az év végéig, jelentősen növelni tudják a harci technikai eszközök és fegyverek gyártását a hadsereg számára. Ez azonban nem pótolhatta azokat a hatalmas veszteségeket, amelyeket a fasiszta német hadsereg a szovjet-német arcvonalon harci technikai eszközökben és fegyverzetben elszenvedett. Ugyanakkor a Szovjetunió több fegyvert és harci technikai eszközt termelt, mint a fasiszta Németország.

A náci Németország nemzetközi helyzete is romlott. A szovjet hadsereg sikereinek hatására megerősödtek a nemzeti felszabadító küzdelmek a fasiszták által megszállt országokban. A partizánharc lángja fellobbant Európa-szerte. A szovjet hadsereg közeledése Európa népeit a mielőbbi felszabadulás reményével töltötte el. Harcuk a német fasiszta megszállók ellen most különösen nagy méreteket kezdett ölteni.

Komolyan nyugtalanította a hitlerista vezetőket a csatlós országokban kialakult helyzet. A szovjet hadsereg győzelmeinek hatására Bulgáriában, Romániában, Magyarországon és Finnországban megerősödött a háborúellenes hangulat, mozgalom indult a háborúból való kilépésre, fokozódott a harc a népellenes kormányokkal szemben. A fasiszta államok tömbjében még jobban kiéleződöttek az ellentmondások, s ez a tömb immár a széthullás határán állt.

1944. június 6-án az angol-amerikai csapatok partra szálltak Észak-Franciaországban. Hosszas, majdnem két évig tartó huzavona után tehát a szövetségesek megnyitották a második frontot Európában. A fasiszta Németország arra kényszerült, hogy két arcvonalon viseljen háborút. Szétzúzása már csak idő kérdése volt.

A náci vezetők a rendkívül súlyos helyzetben sem szándékoztak beszüntetni a háborút. A háború elhúzására irányuló tervüket továbbra is arra a számításra alapozták, hogy összetűzés támad az antifasiszta koalíción belül, és a háború menete az ő javukra változik meg. A háború befejezése után Keitel, a vezérkar főnöke ezt mondta: „1944 nyarától kezdve Németország időnyerésért folytatta a háborút, várva azokra az eseményekre, amelyeknek meg kellett volna történniük, de amelyek nem következtek be.”² – A Nagy Honvédő Háború története. 1941—1945. 4. köt. Zrínyi Katonai Kiadó 1966. 109. old.* A háború folytatásához Németországnak még tetemes fegyveres erői voltak.

Az európai második front megnyitása nem hozott lényeges változást a német fasiszta csapatok csoportosításában. A legharcképesebb magasabbegységek túlnyomó része a szovjet-német arcvonalon maradt.

Az amerikai-angol csapatokkal szemben nyugaton mindössze hatvan német hadosztály állt. Személyi állományuk minőségét és technikai felszereltségüket illetően számottevően elmaradtak a szovjet-német fronton harcoló hadosztályok mögött. Zimmermann tábornok, a nyugati front törzskarának egykori hadműveleti főnöke ezt írta: „Túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a keleti arcvonal kiszívta a Nyugaton levő német hadseregek összes harcképes élőerőit és harci technikáját … 1943-tól kezdve a nyugati arcvonalon a német csapatok alapját elöregedett fegyverekkel ellátott idős személyek alkották.”

A szovjet fegyveres erőknek bonyolult feladatokat kellett megoldaniuk. A további hadviselés politikai céljait a legfelsőbb főparancsnok május 1-i parancsa szabta meg. Eszerint meg kellett tisztítani a fasiszta hódítóktól az egész szovjet földet, vissza kellett állítani a Szovjetunió államhatárait a Barents-tengertől a Fekete-tengerig, és fel kellett szabadítani Európa népeit a fasiszta rabság alól. E céloknak megfelelően tervezték és készítették elő az újabb támadást. A terv kulcskérdése a szovjet csapatok főcsapási irányának meghatározása volt. Sztálingrádtól kezdődően a szovjet fegyveres erők a főcsapást délnyugati irányban mérték, most viszont a főhadiszállás úgy határozott, hogy a fő erőkifejtést nyugati irányban összpontosítja. Ezt az elhatározást az tette szükségessé, hogy minél gyorsabban felszabadítsák Belorussziát és Nyugat-Ukrajnát, és segítséget nyújtsanak a baráti lengyel népnek. Az e térségben aratott nagy győzelmek lehetővé tették, hogy a szovjet csapatok a legrövidebb úton kijussanak a harmadik birodalom számára létfontosságú terepszakaszokra. Az 1944. nyári támadás kérdése már április végén eldőlt a párt KB Politikai Irodájának és a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának együttes ülésén, annak a jelentésnek a kapcsán, amelyet a nyugati arcvonalon kialakult helyzetet vizsgáló bizottság terjesztett elő.

A vezérkar, figyelembe véve a front-haditanácsok javaslatait, május végére lényegében befejezte a Karéliától a Kárpátokig terjedő hadműveletek rendszerének megtervezését. Ugyanakkor meghatározta a hadműveletek végrehajtásának sorrendjét is. A nyári támadást az arcvonal különböző szakaszain egymást követő hatalmas csapások révén kívánták megvalósítani. Sz. M. Styemenko ezt írja: „A nyári hadjáratot illetően a következő sorrend rajzolódott ki: Június elején a Leningrádi Front kezdi el a támadást Viborg ellen. Ezt a Karéliai Front támadása követi, amelynek célja az ellenség szviri-petrozavodszki csoportosításának szétzúzása. E hadműveletek eredményeképpen ki kellett iktatni a harcból a hitlerista Németország finn partnerét. A Karéliai Front harcba lendülését haladéktalanul a meglepetésszerűen indított belorussziai tevékenységnek kell követnie. Majd mikor a hitlerista hadvezetés ráeszmél, hogy éppen itt folynak a döntő események, és délről ide veti be tartalékait, meg kellett indulnia az 1. Ukrán Front lvovi irányú elsöprő támadásának. A szovjet fegyveres erők 1944. évi nyári hadjáratában mért főcsapás tartalmát az ellenfél belorussziai és lvovi csoportosításának szétzúzása alkotta.” Ennek a csapásnak a sikere megteremtette az előfeltételeket a más irányokban kibontakozó támadásokhoz, mindenekelőtt a iasi-kisinyovi hadművelethez, amelyet valamivel később, júliusban terveztek.

1944. június elején Sztálin tájékoztatta Churchillt és Rooseveltet: „A szovjet csapatok általános támadása szakaszonként, a hadseregeknek a támadó hadműveletekbe való egymást követő bevetése útján fog kibontakozni. Június végén és július folyamán a támadó hadműveletek a szovjet csapatok általános támadásává alakulnak át.”

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A történelem folyamán először alakult olyan hadsereg, amely sajátszerű iskolája volt nemcsak a katonai kiképzésnek, hanem a dolgozók politikai felvilágosításának is. A szabályzatok tág teret biztosítottak a katonai szolgálatot teljesítőknek arra, hogy a parancsok végrehajtásánál érvényesítsék a szükséges kezdeményező készséget. A Vörös Hadseregben a fegyelem nem a büntetéstől való félelem, hanem a forradalmi kötelességérzeten alapult. „A Vörös Hadsereg — mondotta Lenin — soha nem látott kemény fegyelmet teremtett, mégpedig nem kényszerrel, hanem maguknak a munkásoknak és parasztoknak a tudatossága, odaadása és önfeláldozása alapján.”²⁵ Lenin Művei. 29. köt. 250. old.*

A hadsereg szervezésével, vezetésével és irányításával, a vöröskatonák politikai nevelésével és felvilágosításával, a fegyelem megszilárdításával, a hadsereg harckészségének növelésével, a front és a hátország megerősítésével, a csapatok fegyver-, lőszer- és ruházati ellátásával kapcsolatos kérdéseket a szovjet kormány és a katonai hatóságok a kommunista párt Központi Bizottságának útmutatásai alapján oldották meg. A Központi Bizottság 1918 decemberi határozatában hangsúlyozta, hogy a katonai hatóságok politikájának „pontos alapjául szolgálnak azok az általános irányelvek, amelyeket Központi Bizottsága útján és annak közvetlen ellenőrzésével a párt kiad”²⁶. Pravda, 1918. december 26.*

A hadsereg pártirányítása az egységek kommunista sejtjeire támaszkodó biztosok és politikai osztályok révén érvényesült. A párt forradalmi kötelességtudásra nevelte a katonákat. A régi orosz hadsereget, csakúgy mint valamennyi kizsákmányoló állam hadseregét, a botfegyelem, a kaszárnya-drill tartotta fenn. Az volt a jó katona, aki „nem gondolkodott” és „nem elmélkedett”, hanem vakon engedelmeskedett a parancsnak. A „gondolkodás” joga csak a „feljebbvalókat” illette meg.

Másképp nevelkedett a Vörös Hadsereg harcosa. Számára a parancs törvény volt, de meg kellett értenie célját és jelentőségét, s úgy kellett eleget tennie a parancsnak, mint a szocialista haza iránti kötelességének.

„Szerintünk az állam ereje a tömegek tudatosságában rejlik. Az állam akkor erős, ha a tömegek mindent tudnak, mindenről véleményt tudnak alkotni, és mindent tudatosan tesznek”²⁷ Lenin Művei. 26. köt. 255. old.* — mondotta Lenin.

A Vörös Hadsereget nagyfokú hazafias kötelességtudás és nem mindennapi harci tulajdonságok különböztették meg valamennyi burzsoá hadseregtől. „Kiderült, hogy lehet egyszerűen, mondhatni formálisan harcolni — így volt ez az imperialista háborúban —, s lehet valóban küzdeni a győzelemért — erre tanított engem Vlagyimir Iljics vezetése. A Vlagyimir Iljics vezette bolsevik párt milliókban tette tudatossá a háború céljait és feladatait, s a fáradt, az imperialista háborútól agyoncsigázott tömegekbe új erőt öntött a polgárháborúban elért győzelmekhez”²⁸ Emlékezés Vlagyimir Iljics Leninre. 2. rész. Moszkva 1957. 296—297. old.* — állapította meg visszaemlékezéseiben Kamenyev, a régi hadsereg egyik tekintélyes katonai szakértője, aki hűségesen és áldozatkészen szolgálta a szocialista forradalmat a Vörös Hadsereg felelős parancsnoki posztjain.

A vöröskatonák nevelése, forradalmi öntudatuk és katonai vasfegyelmük kialakítása fölöttébb bonyolult volt.

A hadsereg többségét parasztok alkották. Sokan közülük az agrár jellegű kormányzóságok isten háta mögötti járásaiból vonultak be a mozgósításkor, s ezekben a járásokban nemigen érvényesült az ipari proletariátus befolyása. A paraszt-katonák között bőven akadt írástudatlan, elmaradott, különböző előítéletektől megzavart ember. Mindennapos, fáradságos politikai nevelő munkára volt szükség ahhoz, hogy az ilyen harcosok a szocialista haza öntudatos védelmezőivé, a forradalmi munkás-paraszt hadsereg igaz katonáivá váljanak.

Ki hajthatta volna végre ezt a feladatot, ha nem a hadseregbeli kommunisták — sorkatonák, politikai munkatársak és parancsnokok? S a kommunisták becsülettel teljesítették a feladatot, a katonai biztosok és a pártsejtek vezetésével. Kik voltak a hadseregbeli kommunisták? Többségükben volt munkások. Jól ismerték és megértették a dolgozó embert, könnyen megtalálták a közös nyelvet a parasztból lett vöröskatonával. A hadseregbeli kommunisták a lövészárokban, a laktanyában vagy a katonai szerelvény melegedőjében állandóan a harcosok között voltak, megosztották velük a katonaélet nehézségeit és bajait, s eközben beszélgetések során élesztették öntudatukat és osztályösztönüket, megtanították őket arra, hogy eligazodjanak az eseményekben és megértsék a világ dolgait, beléjük plántálták a forradalom győzelmébe vetett szilárd hitet. Szavukból sok ezren értették meg Marx és Lenin tanításainak nagy igazságát, a kommunista párt céljait és feladatait. Meneteléskor és harc közben tanúsított magatartásukkal, szilárdságukkal és bátorságukkal a kommunisták csorbítatlan tekintélyre tettek szert. Becsülték őket, hallgattak rájuk. A kommunisták példát mutattak a forradalom önzetlen szolgálatában. Majakovszkij így írt erről:

Ötágú csillagot
sütöttek hátunkra
a vajdák és a pánok,

Mamontov bandái
elevenen ástak el
s fejünkig földet hánytak,

Mozdonykazánban
égettek minket a japánok,
ónnal, ólommal öntötték tele a szánkat.

— Tagadd meg! — bömbölték,
de izzó torkunk mégsem kiált más szót,
mint e hármat:

„Éljen a kommunizmus!”

Radó György fordítása

A Vörös Hadsereg pártszervezetei létszámban szüntelenül gyarapodtak, s nőtt a politikai befolyásuk is. Különösen sokat fejlődtek a hadseregbeli pártszervezetek 1918 nyarán és őszén, a kommunisták mozgósításakor. 1919 februárjában már több mint 1500 pártsejt működött a Vörös Hadsereg egységeinél. Az 1919 márciusában lezajlott VIII. pártkongresszus mandátumvizsgáló bizottsága megállapította, hogy a frontról érkezett küldöttek 29 706 kommunistát képviselnek. S ebben a számban még nem voltak benne a 10. hadseregnek, a hátországi és a tartalék-egységeknek, valamint a különböző parancsnoki tanfolyamoknak a kommunistái.

Az 1918-as esztendő nyári és őszi harcai idején a hadseregbeli és a helyi pártszervezetek sok tapasztalatra tettek szert a hadseregbeli pártpolitikai munkában. A párt Központi Bizottsága e tapasztalatok tanulmányozása és általánosítása után 1919 januárjában jóváhagyta a front és a hátország katonai egységeinek pártsejtjei számára kiadott útmutatót. Az útmutató meghatározta a hadseregbeli pártszervezetek egységes felépítését, és pontosan megállapította kötelességeiket.

A pártsejteknek az volt a feladatuk, hogy a gyakorlatban érvényesítsék a vezető pártszervek határozatait, megszervezzék az egységeknél a politikai felvilágosító munkát, együttműködjenek a politikai biztossal és a parancsnokkal a katonai fegyelem megszilárdításában. A kommunistáknak példát kellett mutatniuk önzetlen bátorságban és kitartásban, türelemben és szívósságban.

A kommunista sejt nem szólt bele a parancsnok tevékenységébe és rendelkezéseibe, minden eszközzel támogatta és szilárdította a politikai biztosnak mint politikai vezetőnek és a parancsnoknak mint katonai vezetőnek a tekintélyét.

A párt vezetésével a fiatal Vörös Hadsereg ily módon félelmetes erővé nőtt, amely képes volt visszaverni az egyesült antant és fehérgárdista seregeket.

Ámde egyetlen hadsereg sem viselhet hosszú háborút erős ellenséggel szemben, ha nincs szilárd és megbízható hátországa, amely fenntartja kiváló erkölcsi szellemét és ellátja minden szükségessel.

„A komoly hadviseléshez — tanította Lenin — erős, szervezett hátország szükséges. A legjobb hadsereget, a forradalom legodaadóbb híveit is azonnal elpusztítja az ellenség, ha nincsenek eléggé felfegyverezve, ha nincsenek kielégítően ellátva élelmiszerrel és nincsenek megfelelően kiképezve.”²⁹ Lenin Művei. 27. köt. 62. old.*

A párt és a kormány a munkásosztály és a dolgozó parasztság minden forradalmi energiáját a front és a hátország szilárd egységének megteremtésére fordította. „Mindent a frontnak, mindent az ellenség legyőzésére!” — adta ki a párt a jelszót a tömegeknek.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!