Címke: történelem

„Óriási győzelmeket arattunk”

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A VIII. kongresszus munkájában különleges helyet foglalt el a középparasztsághoz való viszony kérdése.

A falusi munkáról tartott beszámolójában Lenin megindokolta a középparaszthoz való viszony felülvizsgálatának szükségességét, és meghatározta a párt új irányvonalát ebben a kérdésben. A középparasztság és a proletariátus tartós szövetségének megteremtése a kommunista építőmunka egyik legnehezebb feladata olyan országban, ahol a kisparasztság a lakosság többségét alkotja. A szovjetköztársaság fennállásának kezdetén a falusi burzsoáziával, a kulákokkal vívott kemény küzdelem előtérbe helyezte a falusi proletariátus és félproletariátus erőinek megszervezését. Amíg a burzsoázia megdöntése folyt, amíg a szovjethatalom még nem állt szilárdan a lábán, addig a középparaszt ingadozott a forradalom és az ellenforradalom között. Most viszont a középparaszt már a szovjethatalom felé fordult. Számos jel tanúskodott erről: a parasztoknak az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatásával és a katonai behívásokkal kapcsolatos magatartása csakúgy, mint a paraszti lakosság önálló kezdeményezései, amelyekkel a szovjethatalmat, a munkásosztályt, a frontot mind gyakrabban segítette. Mindinkább szaporodtak az olyan példák, amilyenről Lenint a tulai kormányzóság panykovszki járásának parasztjai 1918. december 4-i gyűlésükön kelt levelükben értesítették. „Hogy a forradalom éhen ne pusztuljon — írták a parasztok —, rákényszerítettük a kulákokat, hogy a gabonát az állomásra szállítsák, s holnap útnak indítunk 400 pud rozsot.”¹⁸ Pravda, 1960. január 13.* Ilyen körülmények között a középparaszt semlegesítésének politikája már kevésnek bizonyult, túlhaladottá vált.

„… A további lépés az olyan párt számára — mondotta Lenin a kongresszuson —, amely a kommunista társadalom szilárd alapjait akarja megteremteni — a középparasztsághoz való viszonyunk kérdésének helyes megoldása … A szocialista építés olyan szakaszába értünk, amikor konkrétan, részletesen ki kell dolgozni azokat a falusi munka tapasztalatai alapján kipróbált irányelveket és utasításokat, amelyeknek vezérfonalul kell szolgálniuk nekünk ahhoz, hogy a középparaszthoz való viszonyunkban a tartós szövetség talajára álljunk, hogy kizárjuk a lehetőségét azoknak az ismételten előforduló elhajlásoknak és helytelenségeknek, amelyek eltaszították tőlünk a középparasztot ugyanakkor, amikor a valóságban mi mint vezető kommunista párt, amely elsőként segített az orosz parasztnak teljesen lerázni a földbirtokosok igáját és megalapozni számára az igazi demokráciát — teljes mértékben számíthattunk volna a középparaszt teljes bizalmára.”¹⁹ Lenin Művei. 29. köt. 136—137. old.*

A kongresszus elfogadta a Lenin által javasolt határozatot a középparasztsághoz való viszonyról. Ez a határozat kimondta, hogy a párt a szegényparasztságra támaszkodva, tartós szövetségre lép a középparasztsággal a kulákok és a szovjethatalom valamennyi osztályellensége elleni harc, valamint a szocialista építőmunka folytatása céljából. Ebben a szövetségben a vezető szerep osztatlanul a proletariátusé.

A külföldi katonai intervenció és a polgárháború éveiben a munkásosztály és a középparasztság szövetsége katonai és politikai szövetség volt. Gazdasági alapját az alkotta, hogy a paraszt földet kapott a munkásállamtól, valamint védelmet a földbirtokossal és a kulákkal szemben, a munkások viszont élelmet kaptak a parasztoktól kölcsönbe — a nagyipar helyreállításáig.

A kongresszus utasította a helyi párt- és állami szerveket, hogy tanúsítsanak kellő figyelmet a középparaszt szükségletei iránt. Megtörtént, hogy egyes túlbuzgó helyi köztisztviselők a különböző adónemek behajtása alkalmával ugyanolyan mértékkel mérték a középparaszti gazdaságokat, mint a kulákgazdaságokat. Ez jogos elégedetlenséget keltett a dolgozó parasztok körében. A párt mindig a leghatározottabban fellépett az ilyen ténykedések ellen. Így például nem sokkal a kongresszus előtt, 1918 decemberében a jaroszlavli kormányzóságbeli Bugyilov parasztjai táviratban panaszt tettek Leninnél a helyi hatóságok törvénytelen cselekedetei miatt. Az illetékes szegényparaszt-bizottság elnöke ugyanis elvette a parasztoktól a gabonát, noha nem volt fölöslegük. Amikor Lenin megkapta a táviratot — utasítást adott a „LEGSZIGORÚBB vizsgálat AZONNALI elrendelésére”²⁰. Pravda, 1960. január 13.* S valahányszor a párt Központi Bizottsága, a Népbiztosok Tanácsa vagy az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság, tudomást szerzett valamely felelős beosztottnak a középparasztokkal szemben elkövetett helytelen cselekedeteiről, azonnal intézkedések történtek az önkény megszüntetésére.

A kongresszusi határozat gazdasági segítségnyújtást is előírt a dolgozó parasztság számára.

„A szocialista államnak — mondja a határozat — a legmesszebbmenően támogatnia kell a parasztságot, főleg azzal, hogy ellátja a középparasztokat a városi ipar termékeivel, különösen pedig tökéletesített mezőgazdasági szerszámokkal, vetőmaggal és különféle anyagokkal a mezőgazdasági kultúra fellendítése és a parasztok munkájának és megélhetésének biztosítása érdekében.”²¹ Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai I. rész. 521. old.*

A kongresszus határozatában fokozott figyelmet szentelt a nagyüzemi szocialista mezőgazdaság megszervezésének. Tervbe vette a föld közös megművelésére alakult, különböző társulások sokoldalú támogatását, szovhozok létrehozását, a bevetetlenül maradt földek állami közreműködéssel való bevetését és szakképzett agronómusok munkába állítását a mezőgazdasági termelés kultúrájának emelése végett. A küldöttek állást foglaltak a mezőgazdasági kommunáknak, mint a közös nagyüzemi gazdálkodás céljából alakult önkéntes földművesszövetkezeteknek a támogatása mellett.

A párt azonban az ország gazdasági helyzetéből kiindulva számításba vette, hogy a kisparaszti gazdaság még hosszú ideig fennmarad, s lehetőségei korántsem merültek ki. Ezért a nagyüzemi társasgazdálkodás haladéktalan bevezetésére irányuló bármilyen elsietett és óvatlan adminisztratív intézkedés csak kárt okozhatott. A kongresszus hangsúlyozta, hogy a falusi szocialista gazdálkodás megszervezéséhez a legnagyobb óvatosságra van szükség. Nem a kényszer, hanem csakis a paraszti tömegek körében végzett hosszas nevelő munka biztosíthatta a parasztság bevonását a szocializmus építésébe. A kongresszus viharos tapssal fogadta Lenin szenvedélyes szavait: „Nincs ostobább dolog, mint akárcsak gondolni is arra, hogy a középparaszttal szemben a gazdasági viszonyok terén erőszakot alkalmazzunk … ne merészeljünk neki parancsokat osztogatni! Ez az a szabály, amelyet magunk elé állítottunk.”²² Lenin Művei. 29. köt. 209. old.*

A kongresszus e lenini tétel szellemében megjelölte a falusi politikai nevelő munka és művelődési munka fokozása, az általános műveltséghez tartozó ismereteknek a parasztság körében való terjesztése céljából szükséges rendszabályokat.

A parasztságot a szocializmus építésébe legfőképpen a szövetkezet útján lehetett bevonni. A VIII. kongresszus éppen ezért feladatul tűzte ki a szövetkezetek megszilárdítását, a párt befolyásának erősítését a szövetkezetekben, az osztályidegen elemek kiűzését a szövetkezetek vezető szerveiből.

A kongresszusnak a parasztkérdésben hozott határozata óriási jelentőségű az oroszországi forradalom szempontjából. Annak az irányvonalnak, amelyet a kongresszus a parasztság zöméhez való viszony tekintetében megszabott, döntő szerepe volt a külföldi intervenciósok és a fehérgárdisták felett aratott győzelemben, a szocialista építőmunka megszervezésében. Lenin a kongresszus munkájának eredményeit összegezve a következőket mondotta: „… a kongresszus egyhangúlag és gyorsan meghozott határozatával kijelöltük az irányvonalat egy különösen égető és különösen nehéz kérdésben, amely más országokban egyenesen megoldhatatlannak számít — a burzsoáziát megdöntött proletariátus és a sokmilliós középparasztság viszonyának kérdésében. Mi valamennyien biztosak vagyunk benne, hogy a kongresszusnak ez a határozata megszilárdítja hatalmunkat.”²³ Ugyanott, 221. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A partizánmozgalom kibontakozása – A párttal az élen – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/ Partizánháború az ellenség mögöttes területén
2. A partizánmozgalom kibontakozása

A párttal az élen

A szovjet hadsereg nagy segítséget kapott a partizánmozgalomtól a hazai földnek a fasiszta területhódítóktól való megtisztításában. A párt vezetésével lendületes iramban kiterjedt az ellenség által megszállt egész területre, s a győzelem egyik legfontosabb katonai-politikai tényezője lett.

Népünk számára a partizánharc nem új dolog. „A népi háború buzogánya”, amint Lev Tolsztoj a partizánharcot képletesen nevezte, régi idők óta mindig is könyörtelenül eldöngette az Oroszország földjére merészkedett támadót. De soha és sehol a partizánmozgalom nem öltött oly hatalmas méreteket, nem emelkedett a hatékonyság és a tömeges hősiesség olyan magas fokára, mint a Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújában.

A burzsoá történészek nem átallván meghamisítani az elmúlt háború szovjet partizánmozgalmának hajtóerőit, csupán a szovjet emberek ama törekvésére vezetik vissza, hogy megbosszulják a megszállók rajtuk elkövetett gaztetteit. Ámde ez a törekvés csak mellékes tényezője volt a fasiszta megszállók hátában kibontakozott partizánháborúnak. „A partizánakció nem bosszú, hanem harci tevékenység”¹ – Lenin összes Művei. 12. köt. Kossuth Könyvkiadó 1966. 169. old.* – hangsúlyozta Lenin. A partizánmozgalmat, mutatott rá, „hatalmas gazdasági és politikai okok idézik elő”.² – Lenin összes Művei. 14. köt. Kossuth Könyvkiadó 1967. 7. old.*

Ezt a lenini gondolatot jól fejezte ki a háború idején M. I. Kalinyin, ezt írván: „… az a kegyetlenség, amelytől a kő is bosszúért kiált, a legbékésebb embereket is a hitlerista banditákkal való önfeláldozó harcra indítja.

Mindazonáltal a német megszállók minden erőszakossága és kegyetlenkedése a békés lakossággal szemben, csak kiegészítő tényezői voltak a partizánharc kibontakozásának. A fő forrás, amely oly gazdagon táplálta a partizánmozgalmat, jóval mélyebben fekszik, magának a népnek a szívéből fakad.” Ezek a források, írta továbbá Kalinyin, a szovjet társadalmi rendben rejlenek, csaknem egy negyed évszázada fejlődtek a kommunista párt egész politikájának nyomán. A háború időszakában, a hazánkra nézve oly súlyos időkben, a mag, amelyet Lenin pártja vetett el a népben, meghozta gyümölcsét.

Az arcvonal politikailag nem osztotta meg a szovjet népet. A partizánmozgalom szerves alkotórésze volt a Nagy Honvédő Háborúnak, és amint az egész háború, a szovjet haza megvédésére, a szocialista vívmányok oltalmazására irányult.

Ez a magasztos cél harcba szólította a megszállók ellen az ellenség mögöttes területén maradt szovjet emberek millióit. A partizánmozgalomban részt vett a megszállott szovjet területek lakosságának zöme, a hazafiak tízezrei az ország hadtápkörzeteiből, az önkéntesek, úgyszintén a bekerített és a hadifogságból menekülő szovjet katonák. Legtömegesebb és leghatásosabb a partizánalakulatok, -osztagok, -dandárok stb. harca, a földalatti szervezetek tevékenysége volt, a megszállók politikai, gazdasági és katonai intézkedéseinek a lakosság részéről való szabotálása, a partizánoknak és a földalatti mozgalom tagjainak nyújtott mindenirányú segítsége.

A partizánharcnak körzetenként megvoltak a maga sajátosságai, miután különbözőek voltak a feltételei és módszerei is. A partizánharc résztvevői azonban azonos feladatokat oldottak meg. A partizánalakulatok és földalatti szervezetek politikai munkát folytattak a lakosság körében, diverziós cselekményeket hajtottak végre, irtották a megszállókat és lakájaikat, adatokat gyűjtöttek és továbbítottak az ellenségről a szovjet hátországba. A háború egész folyamán – korántsem teljes adatok szerint – a partizánalakulatokban és a földalatti szervezetekben több mint egymillió aktív harcos küzdött az ellenséggel.

Magától értetődik, lehetetlen felmérni azoknak a hazafiaknak a számát, akik részt vettek a megszállók intézkedéseinek szabotálásában. Önfeláldozó harcuk eredménye azonban arra enged következtetni, hogy az ellenség mögöttes területein maradt szovjet emberek tízmillióiról van szó.

A partizánharc mindenütt folyt – az erdőkben, a sztyeppi terepen, a városokban és rajtuk kívül. A partizánalakulatok tevékenységükben ugyanakkor kiterjedten alkalmazták az illegális munka módszereit is. A földalatti szervezetek viszont, ha a szükség úgy kívánta, partizánosztagokká alakultak át vagy beolvadtak ezekbe az alakulatokba. A lakosság harca, amely a hódítók intézkedéseinek meghiúsítására irányult, olykor a partizánok és az illegalitásban működő harcosok diverziós tevékenységével is felért. Ezenkívül a lakosság élelmezte és ruházattal látta el a partizánokat és az illegalitásban küzdőket, összegyűjtötte a harcmezőkön visszamaradt fegyvereket és lőszereket, felderítést végzett, ápolta a sebesülteket, akadályokat épített az utakon. Egész falvak vettek részt a vasútvonalak rombolásában, és a lakosság az ellenség hátában fegyverrel fordult a hódítókkal szembe a ki-kirobbanó nagyszámú felkelések idején. Mindez ugyanannak a jelenségnek más és más oldala volt. Egymást kiegészítve és erősítve nagyarányú, meglepetésszerű partizánakciókat alkottak, s az ellenség által megszállt egész szovjet területet a hazafiak fasisztaellenes tömeges csatáinak arénájává változtatták.

Az elmúlt háború szovjet partizánmozgalmának figyelemre legméltóbb sajátossága az volt, hogy közvetlenül a kommunista párt irányította. Még az első orosz forradalom időszakában Lenin azt a feladatot tűzte a párt elé, hogy emelje magasra a partizánmozgalom színvonalát, „meg kell nemesíteni a szocializmus felvilágosító és szervező befolyását”.³ – Lenin összes Művei. 14. köt. Kossuth Könyvkiadó 1967. 9. old.* A szocializmus éppen így nemesítette meg a fasiszták által megszállt területeken kibontakozó partizánharcot. A párt eszmei tartalmat és céltudatosságot adott ennek a harcnak, szervezettséget, hatalmas erőt vitt bele, s úgy irányította, hogy a legnagyobb segítséget nyújtsa a szovjet hadseregnek.

A partizánmozgalom a háború kezdeti eseményeinek szerfölött súlyos feltételei között jött létre és fejlődött ki. Az arcvonal mögött visszamaradt szovjet emberek nem hódoltak be a hódítóknak, egész lelküket megtöltötte a megszállók elleni harc törekvése. Ámde nem tudták, hogyan és mivel kezdjék el ezt a harcot. „A nép, ha képletesen egyetlen személynek gondoljuk – írta M. I. Kalinyin -, idegesen toporgott határozatlanságában, mit is tegyen, hogyan fogjon hozzá a gyakorlatban hazája megvédéséhez? …”⁴ – M. Kalinyin: Népünk erkölcsi arculatáról. Moszkva 1947. 34. old. (Oroszul.)*

Erre a kérdésre a kommunista párt adott választ. 1941. július 3-i rádióbeszédében Sztálin felszólította az ellenség mögöttes területén maradt szovjet embereket, hogy létesítsenek partizánosztagokat és diverziós csoportokat, szítsák fel a partizánháborút mindenhol, robbantsák fel a hidakat, rongálják meg az ellenség telefon- és távíróvezetékeit, gyújtsák fel a raktárait, teremtsenek az ellenség és szekértolóik számára elviselhetetlen viszonyokat, üldözzék és irtsák őket, hiúsítsák meg minden intézkedésüket.⁵ – Sztálin: A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 11. old.*

1941. július 18-án az SZK(b)P KB határozatot hozott „A német csapatok hátában szervezendő küzdelemről”. Ez a határozat kijelölte a pártvezetésnek a partizánmozgalommal kapcsolatos feladatait. Megállapította, hogy a megszállt területeken meg kell teremteni a pártszervek és szervezetek hálózatát, amelyeknek közvetlenül a helyszínen kell irányítaniuk a hódítókkal szembeni tevékenységet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Óriási győzelmeket arattunk”

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

1919 márciusában olyan esemény zajlott le, amelynek a polgárháború korszakán túlmenő történelmi jelentősége volt. Ez az esemény az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt VIII. kongresszusa.

A kongresszus március 18-tól 23-ig ülésezett Moszkvában. Első összejövetelét Lenin nyitotta meg. A párt gondosan készült a kongresszusra, amelynek feladata volt, hogy megvitassa a legfőbb, leglényegesebb kérdéseket, és olyan határozatokat hozzon, amelyek helyes, megalapozott akcióprogramot jelölnek meg hosszú időszakra. Az előkészületek idején valamennyi pártszervezetben — a messzi hátországban és a frontokon — konferenciák, taggyűlések zajlottak le, viták, heves szócsaták dúltak.

S midőn elérkezett a megnyitás napja, a küldöttek — helyi pártmunkások, parasztok, katonai biztosok, kommunista frontharcosok — feszült figyelemmel hallgatták Lenint.

„Az Október utáni első időkben a párt és a szovjethatalom erőit majdnem teljes egészében a közvetlen védelem, a közvetlen ellenállás feladata vette igénybe az ellenséggel, a külső és belső burzsoáziával szemben, amely a szocialista köztársaság valamelyest tartós fennállásának még a gondolatát is elutasította — állapította meg Vlagyimir Iljics. — Fokozatosan azonban mégis kezdtünk erősödni és előtérbe léptek az építés feladatai, a szervezési feladatok. Ügy gondolom, hogy kongresszusunknak teljesen ennek az építőmunkának és szervezési munkának jegyében kell lezajlania.”¹³ Lenin Művei. 29. köt. 135. old.*

A kongresszus egyik legfőbb kérdése a párt új programja volt. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével teljesültek azok a főbb feladatok, amelyeket az OSZDMP II. kongresszusa által 1903-ban elfogadott régi pártprogram megszabott. A párt előtt most új feladatok álltak: a proletárdiktatúra államának megszilárdítása és a szocializmus építése.

A VIII. pártkongresszus új programot fogadott el, amely meghatározta a párt feladatait a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet időszakára. Ez a program az új, szocialista társadalom megteremtésének konkrét harci programja volt. Behatóan jellemezte a szovjet demokráciát mint a demokrácia magasabb rendű típusát, feltárta a szovjet és a burzsoá demokrácia közötti gyökeres különbséget. Mivel a burzsoá köztársaságban — fejti ki a program — megmarad a föld és minden más termelési eszköz magántulajdona, valójában még a legdemokratikusabb polgári köztársaság is burzsoá diktatúra, eszköz arra, hogy egy maroknyi tőkés kizsákmányolja és elnyomja az óriási többséget — a dolgozókat. A burzsoá demokrácia a kisebbség hatalma, amely a kizsákmányoló osztály érdekében jön létre. Ez a demokrácia csak formálisan hirdet szabadságjogokat, mivel nem nyújt lehetőséget a dolgozóknak arra, hogy éljenek ezekkel a jogokkal. Ezzel szemben a proletárdemokrácia a proletariátusnak és a parasztságnak, tehát azoknak az osztályoknak biztosít jogokat és szabadságot, amelyeket a kapitalizmus elnyomott.

„Nincs egyetlen ország sem a világon — mondotta Lenin —, amely akár a tizedrészét is megtette volna annak, amit a Szovjet Köztársaság az elmúlt hónapokban a munkások és szegényparasztok érdekében tett abban a tekintetben, hogy bevonja őket az állam igazgatásába.”¹⁴ Ugyanott, 180. old.*

A kongresszus által elfogadott pártprogram Lenin javaslatára átfogóan jellemezte a kapitalizmust és legfelsőbb fokát, az imperializmust. Buharin és hívei szembeszálltak Leninnek ezzel a javaslatával. Követelték, hogy maradjon ki az új programból mindaz, ami a premonopolista kapitalizmusról, a kisárutermelésről, a középparaszti gazdaságról és a többi ehhez tartozó kérdésről szól, és csupán az imperializmus leírása szerepeljen benne. Ezzel az úgynevezett „tiszta imperializmus” álláspontjára helyezkedtek; ez az álláspont tagadta a dolgozó parasztság forradalmi szerepét, a munkásosztály és a parasztság szövetségének döntő jelentőségét, s ily módon a gyakorlatban tagadta a proletariátus hegemóniáját a forradalomban, megfosztotta a proletariátust szövetségesétől, a középparaszttól, végső fokon elvetette magát a proletárdiktatúrát. Buharin javaslata egyszersmind elködösítette azt a tényt, hogy a kisárutermelő gazdaság szüli a kulákságot, s így azzal fenyegetett, hogy lefegyverzi a pártot, a munkásosztályt és a dolgozó parasztságot a kulákság elleni harcban. Buharinnak és híveinek álláspontja közel állt a mensevizmushoz, és szellemében nem különbözött attól, amit Trockij prédikált.

Lenin a leghatározottabban szembefordult Buharinnal és híveivel, s bebizonyította, hogy nézeteik elméletileg helytelenek és politikailag károsak. Felhívta a kongresszus figyelmét annak szükségességére, hogy a program tekintetbe vegye a szovjet népgazdaság bonyolult szerkezetét, azt a tényt, hogy a szovjet államban a születő új, szocialista szektor mellett továbbra is megmaradtak a premonopolista kapitalizmus és az egyszerű árutermelés elemei. Mert csakis a valóság figyelembevételével oldhatja meg a párt egyebek közt a középparasztsághoz való viszony kérdését.

„Valóban, honnan kerülhetett elő a középparaszt a színtiszta imperialista kapitalizmus korszakában? Hiszen még az egyszerű kapitalista országokban sem volt középparaszt. Ha mi kizárólag az imperializmus és a proletárdiktatúra szemszögéből fogjuk eldönteni azt a kérdést, hogy milyen legyen a viszonyunk ehhez a csaknem középkori jelenséghez (a középparasztsághoz), akkor sehogyan sem fogunk zöldágra vergődni, és csak alaposan beverjük a fejünket. Ha viszont a középparasztsághoz való viszonyunkon változtatnunk kell, akkor tessék az elméleti részben is megmondani, hogy honnan került elő és mi is tulajdonképpen a középparaszt. A középparaszt kisárutermelő”¹⁵ Ugyanott, 164. old.* — mutatott rá Lenin.

S a kongresszus teljes egészében támogatta Vlagyimir Iljicset. A küldöttek határozottan visszautasították a nemzetiségi kérdésben felvetődött nagyhatalmi soviniszta nézeteket is. Buharin és Pjatakov ellenezte, hogy a programba belefoglalják a nemzetiségeknek az állami különválásig terjedő önrendelkezési jogát. Javaslatuk valójában az orosz proletariátus és a szovjetország különböző nemzetiségű dolgozó parasztsága közötti szövetség felbomlásához vezetett volna, s alapjaiban ásta alá a proletár nemzetköziség elvét. A VIII. kongresszus ízekre szedte Buharinnak, Pjatakovnak és híveinek antileninista nézeteit, s a nemzetiségi kérdésről szóló programpontok lenini megfogalmazását fogadta el.

A Kommunista Párt, amikor az állami különválást is magában foglaló önrendelkezési jogot követelt, távolról sem szánta azt a feltétlen különválásra vonatkozó felhívásnak. Mindig következetesen védelmezte azt az elvet, hogy a dolgozóknak internacionalista alapon tömörülve, közösen kell harcolniuk a cár, a földbirtokosok és a burzsoázia ellen, közös harcot kell folytatniuk az osztály- és a nemzeti elnyomás ellen. Az orosz proletariátus csak akkor tudja megvalósítani a különböző nemzetek dolgozóinak testvéri együttműködését, ha következetesen és elszántan szembefordul a nemzeti elnyomással. A lenini nemzetiségi politika megvalósításával a szovjethatalom nemcsak Oroszország különböző nemzetiségű dolgozóit nyerte meg, hanem az egész világ elnyomott népeinek rokonszenvét is kivívta.

A kongresszus által elfogadott program kimondta:

„1. Legfontosabb feladatul kell kitűzni a különböző nemzetiségű proletárok és félproletárok közeledésének politikáját avégből, hogy közös forradalmi harccal megdöntsék a földbirtokosokat és a burzsoáziát.

2. Avégből, hogy leküzdhessük az elnyomott országok dolgozó tömegeinek bizalmatlanságát, azon államok proletariátusával szemben, amelyek az illető országokat elnyomták, meg kell szüntetni mindenféle nemzetiségi csoport minden néven nevezendő kiváltságát, meg kell valósítani a nemzetek teljes egyenjogúságát, el kell ismerni a gyarmatok és a nem egyenjogú nemzetek jogát az állami különválásra.”¹⁶Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai. I. rész. 485. old.*

A program gazdasági téren is meghatározta a párt főbb feladatait. Célul tűzte ki, hogy a párt minden eszközzel fokozza és fejlessze az ország termelőerőit, egységes állami terv alapján irányítsa a gazdasági munkát, fejlessze és hozza közel a termeléshez a tudományt, emelje a parasztgazdaságok termelékenységét és gondoskodjék a nagyüzemi szocialista mezőgazdaság megszervezéséről.

A program ezenkívül előirányozta az ingyenes és kötelező oktatás, valamint a politechnikai oktatás bevezetését, s konkrét intézkedéseket jelölt meg a munkavédelem, a társadalombiztosítás, a lakáskérdés és a néptömegek kulturális színvonalának emelése terén.

Az új pártprogram összegezte annak a világtörténelmi jelentőségű győzelemnek az eredményeit, amelyet a proletariátus az Októberi Szocialista Forradalomban aratott.

„Biztosak vagyunk benne — mondotta Lenin —, hogy egész sor országban, amelyekben sokkal több szövetségesünk és barátunk van, mint amennyiről tudunk, programunk egyszerű lefordítása lesz a legjobb válasz arra a kérdésre, hogy mit végzett az Oroszországi Kommunista Párt, amely a világproletariátus egyik osztaga. A mi programunk lesz a leghatásosabb anyag a propaganda és az agitáció számára, az a dokumentum lesz, amelynek alapján a munkások azt mondják majd: »Ezek a mi elvtársaink, ezek a mi testvéreink, ott a mi közös ügyünkön munkálkodnak.«”¹⁷ Lenin Művei 29 köt. 220. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A sarkvidéki győzelem

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Finnország kiválása a háborúból kedvező körülményeket teremtett a távoli északon levő német fasiszta csapatok szétzúzásához. A hitlerista hadvezetés kénytelen volt a 20. hegyivadász hadsereg főerőit Észak-Finnországba átvinni. Semmiképpen sem akarta elhagyni a Barents-tenger jégmentes kikötőit és Petsamo térségét, ahol a német ipar számára oly nélkülözhetetlen nikkelt és rezet bányászták. Ennek a körzetnek a védelmét a 19. hegyilövész hadtest látta el, amelynek 53 000 embere, 753 lövege és aknavetője volt. 160 repülőgép és az Észak-Norvégia kikötőiben települt haditengerészeti erők támogatták.

Az ellenség sarkvidéki csoportosításának szétzúzását a Karéliai Front erői, a V. I. Scserbakov tábornok vezetése alatt álló 14. hadsereg csapatai kapták feladatul, együttműködésben A. G. Golovko tengernagy Északi Flottájával. A támadás megindításáig a hadsereget feltöltötték, és így állományába 97 000 ember, 2100 löveg és aknavető, 126 harckocsi és rohamlöveg tartozott. A támadást I. M. Szokolov tábornok 7. légi hadseregének erői, valamint a flotta repülői biztosították, összesen mintegy 1000 gép. A szovjet csapatokra az a feladat várt, hogy egy olyan erős védelmet törjenek át, amelyet a hitleristák három éven át erődítettek. Csapataink útját vasbeton védelmi létesítmények, sziklacölöpök, sűrű aknamezők és drótakadályok állták el.

Október 7-nek ködös reggelén a 14. hadsereg csapatai rohamra indultak az ellenséges erődök ellen. Az ellenség makacs ellenállást tanúsított, ellencsapásokra vállalkozott, de képtelen volt kivédeni a szovjet csapatok erélyes csapásait. A harccselekmények három napja alatt a hadseregnek a repülőerők támogatta magasabbegységei áttörték az ellenség védelmét. Egyidejűleg az Északi Flotta hajói blokád alá vonták a Barents-tenger partvidékét, és deszantokat szállítottak partra az ellenség hátában. A németek súlyos veszteségeket szenvedtek, és megkezdték nyugat felé a visszavonulást.

A támadás az egész arcvonalszakaszon kibontakozott, s roppant nehéz viszonyok között folyt. Az erősen tagolt terep, a hegyi folyók, a mocsarak, a tavak tömege, az eső és a hó akadályozták az előrejutást. Nemritkán addig járatlan utakon nyomultak előre. A harcosok karjukban vitték a harci technikai eszközeiket a mocsáron át, térdig gázoltak a jeges, vékony jég borította vízben. Az október 15-re virradó éjszaka a hadsereg magasabbegységei és a tengerészgyalogos alakulatok felszabadították Petsamót. Az ellenség helyzete erősen romlott, s hátrahagyva technikai eszközeit, meggyorsította a visszavonulását. A 14. hadsereg az ellenséget üldözve, október 21-re elérte Norvégia államhatárait, a következő napon pedig felszabadította a nikkelbányák körzetét és Nyikel települést. A szovjet hadsereg Észak-Norvégia földjére vitte át harctevékenységét, és segített a norvég népnek a fasiszta megszállók kiűzésében. Október 25-én a szovjet csapatok felszabadították Kirkenes várost és kikötőt, a hitleristák sarkvidéki hadseregének fő utánpótlási bázisát. A hónap végére teljesen megtisztították a petsamói területet a német fasiszta megszállóktól, és kiűzték őket Észak-Norvégia területéről.

Norvégia lakossága melegen üdvözölte a szovjet hadsereg katonáit, és mindenféleképp támogatta őket. A szovjet csapatok a maguk részéről a helyi hatóságokat segítették a hitlerista rombolás után megindított helyreállítási munkálatokban Észak-Norvégiában. Megerősödött a szovjet és a norvég nép barátsága, együttműködése. A szovjet hadsereg megjelenése Norvégia területén nagy hatással volt a norvég nép felszabadító harcának kibontakozására a fasiszta megszállók és quislingista lakájaik ellen.

A hősies harc a Sarkvidéken az ellenség északi csoportosításának teljes szétzúzásával végződött. A fasiszta tengeri flotta elvesztette északon a számára kedvező haditengerészeti támaszpontokat. A szovjet hadsereg és hadiflotta nagyszerű északi győzelme a szovjet katonák kiemelkedő harci-erkölcsi tulajdonságainak, hozzáértésének és kitűnő képességeinek bizonysága volt: meg tudták verni az ellenséget ilyen rendkívüli éghajlati viszonyok között is. A haza nagyra értékelte hősiességüket. A harcosok és tisztek ezreit tüntették ki rendjelekkel és érmekkel. Moszkva négy alkalommal üdvözölte díszössztűzzel a Karéliai Front és az Északi Flotta dicsőséges csapatait. A harcokban leginkább kitűnt ötvennégy magasabbegység, egység és alegység elnyerte a „Pecsengai” és a „Kirkenesi” dísznevet, harmincat pedig érdemrenddel tüntettek ki. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége 1944. december 5-én megalapította a Szovjet Sarkvidék Védelméért érmet. 307 000 szovjet katonát tüntettek ki ezzel az éremmel.

A szovjet emberek önzetlenül, önfeláldozóan nyújtottak segítséget Norvégiának, hogy megszabaduljon a fasiszta hódítóktól. A szovjet hadsereg 4000 katonája és tisztje halt hősi halált norvég földön. A felszabadító szovjet katonák emléke elevenen él a norvég emberek szívében. Norvégia egykori miniszterelnöke, E. Gerhardsen, e napok eseményeire emlékezve ezt mondta: „A második világháború idején vállvetve harcoltunk a náci hódítók ellen, és a szovjet nép hősiessége elragadtatást váltott ki Norvégiában. Nem felejtjük el, hogy éppen a szovjet katonák szabadították fel a finmarkeni terület keleti részét, és sokan közülük életüket áldozták.”

A Karéliában, Belorussziában, Ukrajna nyugati területein, Moldovában, a Baltikumon és a Sarkvidéken aratott győzelmekkel a szovjet fegyveres erők az 1944 nyarára eléjük állított egyik legfontosabb feladatot oldották meg: megtisztították a fasiszta megszállóktól hazájuk területét, és visszaállították a Szovjetunió államhatárait a Barents-tengertől egészen a Feketetengerig. Megteremtődtek az előfeltételek a legfontosabb nemzetközi feladat megvalósításához: lehetővé vált az európai népek felszabadítása a fasiszta rabság alól és a véres háború befejezése.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Óriási győzelmeket arattunk”

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1. FEJEZET

„Óriási győzelmeket arattunk”

A nemzetközi küzdőtéren

Ha rápillantunk a szovjetországot 1918 nyarán ábrázoló térképre, és összehasonlítjuk az 1919 tavaszival, világossá válik, mily nagyok voltak a munkás-paraszt hatalom győzelmei. 1918 nyarán a német császári seregek megszállva tartották Ukrajnát, Belorussziját, a Baltikumot és a pszkovi kormányzóság egy részét. Keleten Kazányig és Szimbirszkig terjedt az antant által megvásárolt fehércsehek uralma. Délen kozáklázadások lángja lobogott. Arhangelszkiben angol—francia intervenciósok szálltak partra, s nehéz volt akkoriban megmondani, milyen méretet ölthet a harc északon.

1919 márciusára a helyzet teljesen megváltozott. Ukrajna, Belorusszija, Lettország és javarészben Litvánia városai és falvai felett győzelmesen lengett a vörös zászló. Keleten az ellenséget messzire űzték a Volgától. Súlyos vereségeket szenvedtek délen Krasznov és Gyenyikin fehér seregei, északon pedig az intervenciós csapatok.

„A szocialista köztársaság hallatlan erőfeszítéseket tesz, áldozatokat hoz és győzelmeket arat … hallatlanul kiterjeszkedtünk, óriási győzelmeket arattunk”¹ Lenin Művei. 29 köt. 54. old.* — mondotta Lenin 1919 áprilisában.

Az ország belső helyzete is megszilárdult. 1918 nyarán a középparasztság még ingadozott a szovjethatalom és a burzsoázia között. Azóta megváltozott a helyzet. A középparaszt, aki nehéz és gyötrelmes politikai iskolát járt ki, a szovjethatalom felé fordult, tevékenyen támogatta azt, és védelmére kelt. A szovjethatalom ereje mérhetetlenül megnőtt.

1918 nyarán a Vörös Hadsereg még csak kialakulóban volt. A csapatok állapotára erősen rányomták bélyegüket az önkéntesség időszakának negatív vonásai, még erősen hatottak a partizánkodás maradványai. S a szovjet csapatok létszámban is gyengék voltak. 1919 tavaszára a szovjetköztársaság erős reguláris hadsereget szervezett, amely egyik vereséget a másik után mérte a német megszállókra, az antant-intervenciósokra és a fehérgárdista tábornokokra.

1919 tavaszára a szovjet hatóságok háborús vágányra terelték az ország életét. Megszervezték a haditermelést, megszilárdult a fegyelem az iparban, emelkedett a munka termelékenysége. A hadikommunizmus politikája meghozta első eredményeit. A szovjetköztársaságot harci készültségbe helyezték.

S jóllehet a világ imperialistái igyekeztek politikailag elszigetelni Szovjet-Oroszországot, és a szocialista állam akkoriban csaknem valamennyi tőkés hatalommal hadiállapotban volt, a szovjet kormány aktív békepolitikát folytatott, s nemegyszer fordult békeajánlattal az antant-országok kormányaihoz és népeihez. „… Figyelmünk és minden erőfeszítésünk arra irányult — mutatott rá Lenin —, hogy a tőkésországokkal való háború állapotáról áttérjünk a békés kapcsolatokra, a kereskedelmi kapcsolatokra.”² Lenin Művei. 32. köt. 184. old.*

1918. augusztus 6-án az OSZSZSZK kormánya békeajánlattal fordult Poole moszkvai amerikai konzulhoz, október 24-én pedig Wilson elnökhöz. Novemberben többször is ajánlott békét a szovjet kormány: november 3-án valamennyi antant-kormánynak, 6-án pedig a Szovjet-Oroszország ellen hadat viselő országok kormányainak. 1919. január 12-én a szovjethatalom ismét az amerikai kormányhoz fordult, majd január 17-én az angol, a francia, az amerikai, a japán és az olasz kormányhoz juttatott el béke javaslatokat. Az antant-imperialisták sem ezekre, sem a későbbi békeajánlatokra nem válaszoltak. Ez érthető is. Az amerikai, az angol, a francia, az olasz és a japán kormánykörök korántsem törekedtek békére Szovjet-Oroszországgal. Ellenkezőleg, hadüzenet nélkül hadműveleteket indítottak ellene, és nem szándékoztak megszüntetni a harcot, amíg a szovjethatalom fennáll.

A szovjet békejavaslatok azonban nagy hatással voltak a néptömegekre. Ezért az imperialista kormányok különféle politikai cselfogásokhoz folyamodtak, hogy gyengítsék a szovjet állam békepolitikájának forradalmasító hatását és igazolják az intervenciót. Az imperialista államfők úgy tettek, mintha buzgó hívei lennének a békének és az „orosz kérdés” „igazságos” megoldásának. Erről sok hamis, képmutató beszéd hangzott el, és ugyanannyi hasonló fajta dokumentum látott napvilágot. S közben a demagógia leple alatt újabb tervek születtek Oroszország leigázására.

Egy évvel azután, hogy Wilson meghirdette nevezetes 14 pontját, az általa vezetett amerikai küldöttség már Oroszország felosztásának kész tervével érkezett a párizsi békekonferenciára. E terv értelmében az egész Baltikumot, Belorussziját, Ukrajnát, a Kaukázust, Szibériát és a közép-ázsiai területeket elszakították volna Oroszországtól. „Oroszország — állapítja meg az amerikaiak terve — nagy, természettől határolt térségekre osztható fel, s minden ilyen térségnek megvan a sajátos gazdasági élete, de egyik sem elég önálló ahhoz, hogy erős államot alkosson … Ha a bolsevik kormány hatalmon marad és jelenlegi politikáját folytatja, amikor az oroszországi területi kérdések a békekonferencián megoldódnak, nem marad más hátra, mint a nem orosz nemzetiségek függetlenségének elismerése és a köztük levő határok megállapítása.”³ D. N. Miller: My Diary at the Conference of Paris. IV. köt. New York 1924—1926. 219—220. old.*

A többi nagyhatalom küldöttsége támogatta Párizsban Oroszország szétdarabolásának amerikai tervét. Lloyd- George angol miniszterelnök például azt írta, hogy „… az egységes Oroszország fenyegeti Európát … Grúziának, Azerbajdzsánnak, Besszarábiának, Ukrajnának, a balti államoknak, Finnországnak és talán Szibériának is függetlennek kell lennie”⁴. FRUS 1919. Russia. Washington 1937. 126. old.*

Ez rejlett hát a wilsoni 14 pont és a párizsi konferencián elhangzott beszédek „demokratikus” felszíne alatt.

Az antant-vezetőknek álcázniuk kellett azt a szándékukat, hogy tovább folytatják az intervenciót és szítják a polgárháborút Oroszországban. Evégből ravasz politikai cselfogásokhoz folyamodtak. Ilyen cselfogás volt az a javaslat, hogy üljön össze egy külön konferencia az oroszországi polgárháború megszüntetése ügyében. Néhány nappal a párizsi konferencia megnyitása után Wilson a szövetségesek nevében javasolta valamennyi oroszországi „ellenségeskedő csoportnak”, hogy kössenek fegyverszünetet és küldjék el képviselőiket a márvány-tengeri Herceg-szigeteken tartandó értekezletre, hogy ott „az oroszországi béke megteremtéséről” tárgyaljanak a szövetségesekkel. Ez a javaslat személytelen volt, s nem közvetlenül a szovjet kormányhoz intézték.

Vajon miért volt szüksége Wilsonnak és az imperialistáknak a herceg-szigeti konferenciára? Remélték, hogy a szovjet kormány nem fogadja el a meghívást, s ez esetben reá háríthatják a felelősséget a hadműveletek folytatásáért, azt állíthatják, hogy a bolsevikok szítják a háborút. De az imperialisták azt a lehetőséget is számításba vették, hogy a szovjet kormány beleegyezik a tárgyalásokba. Ebben az esetben előzetes fegyverszünetet követeltek volna az oroszországi fronton, s ezt arra használták volna fel, hogy a fehérgárdista seregeket nagyobb szabású hadműveletekre készítsék elő.

Ez volt Wilson „békejavaslatainak” valódi célja.

Az Egyesült Államok és a többi imperialista ország nem a béketárgyalások, hanem a szovjetköztársaság elleni engesztelhetetlen harc politikáját folytatta. Jellemző erre az a nyilatkozat, amelyet Wilson 1918. december 10-én, vagyis három nappal a párizsi konferenciára való elutazása előtt tett. „Ha ügyünk balsikerrel jár — mondotta az elnök —, megvalósulásra kényszerítjük … A bolsevizmus mérge csak azért terjedt el ilyen gyorsan, mert tiltakozás a világot kormányzó rendszer ellen. Most az a kötelességünk, hogy megvédjük a konferencián az új rendet, lehetőleg jóval, de ha szükséges — rosszal.”⁵ R. S. Baker. Woodrow Wilson, a világháború és a versailles-i béke. Moszkva—Petrográd 1923. 42. old.* Ami a „jót” illeti, erre kezdettől fogva nem számított sem Wilson, sem Lloyd-George, sem Clemenceau. Az ő szándékuk az volt, hogy továbbra is rosszal, azaz intervencióval, terrorral, háború szításával védelmezzék a kapitalizmust.

A szovjet kormány világosan látta a herceg-szigeti konferencia összehívásáról szóló javaslat igazi célját, mégis hajlandó volt részt venni a konferencián, hogy nemzetközi szószékül használhassa fel az intervenciósok leleplezésére. Am a herceg-szigeti konferencia tervének kiagyalói sietve visszavonták saját javaslatukat. Ráébredtek, hogy ez a fegyver visszafelé is elsülhet.

A szovjet állam aktív békeharca, a szocialista társadalom építésében elért első sikerei és a polgárháború arcvonalain aratott győzelmei óriási hatással voltak a nemzetközi munkásmozgalomra.

Az imperialista táborban nagy változások történtek 1918 végén és 1919 elején. Az antant-katonák lázongtak az oroszországi frontokon. Az imperialista hadsereg megbízhatatlannak bizonyult. S az imperialista hátország is erősen recsegett-ropogott.

Az 1918-as év a forradalmi megrázkódtatások esztendeje volt a tőkés Európában. Így nyilvánult meg legközvetlenebbül az oroszországi proletárforradalom győzelmének hatása. Novemberben polgári demokratikus forradalom ment végbe Németországban, a Hohenzollern-monarchia megbukott. A német forradalom történetének dicsőséges lapja volt a bajorországi tanácshatalom megteremtése és több mint fél hónapos fennállása.

Az Osztrák—Magyar Birodalmat is hatalmas forradalmi események rázkódtatták meg. 1918 végén összeomlott a Habsburg-császárság, az egyik legrégibb európai monarchia. Helyén önálló burzsoá köztársaságok alakultak: Ausztria, Magyarország és Csehszlovákia. 1919. március 21-én Budapesten a munkások és a katonák a kommunisták vezetésével megdöntötték a burzsoá hatalmat, és kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot.

A forradalmi mozgalom nőttön-nőtt, hullámai az antant-országokra is kiterjedtek. 1918. december 6-án a „The Call”, a Brit Szocialista Párt lapja a brit munkásokhoz intézett felhívásában a következőket írta: „Az oroszországi munkások és parasztok … megszabadultak az elhájasodott, aranyban fürdő élősködőktől, akik emberemlékezet óta fosztogatták és elnyomták őket. Ugyanezt kell tenniük a brit munkásoknak is … Kockáztatnunk, kockáztatnunk és ismét csak kockáztatnunk kell. Kockáztatnunk kell azért, hogy felvonjuk a vörös zászlót, az emberiség felszabadításának zászlaját.”⁶ The Call, 1918. december 6.*

Az angliai népmozgalom egyik legfőbb jelszava ez volt: „El a kezekkel Oroszországtól!” A munkásosztállyal együtt az értelmiség haladó rétege, sőt, a kispolgárság egy része is küzdött a szovjet-oroszországi intervenció ellen. Az „El a kezekkel Oroszországtól!” jelszóval megindult mozgalom csakhamar szervezett formát öltött. 1919 januárjában összeült Londonban a mozgalom első országos konferenciája, s megválasztotta az országos vezetőséget, amelynek tagjai Albert Inkpin, Sylvia Pankhurst és Harry Pollitt lettek. Január 18-án egy londoni tömeggyűlésen, amelyen sok más város képviselői is részt vettek, a dolgozók általános sztrájkkal fenyegetőzve követelték, hogy haladéktalanul szüntessék meg a szovjetköztársaság elleni harcot.

A kormány szovjetellenes politikája nyomán támadt felháborodás a Szovjet-Oroszország határain kívül állomásozó brit fegyveres erőket is magával ragadta. 1919 januárjában zendülés tört ki az angol hadiflotta „Queen Elisabeth” nevű vezérhajóján. A zendülés csakhamar átterjedt egy másik hajóra — a „Keelnside”-re — is. A hajó legénysége kitűzte a vörös zászlót és kereken megtagadta az engedelmességet, amikor parancsot kapott, hogy fusson ki a Balti-tengerre. Sok angol város — Glasgow, Dover, Brighton stb. — helyőrségeinek katonái is elégedetlenkedni kezdtek.

Az angol proletariátus mozgalmát hamarosan más országok közvéleménye is átvette. Az eszmét, amelyért az orosz forradalom harcolt, magukévá tették a világ dolgozói.

Franciaországban is forradalmi mozgalom bontakozott ki. A munkások országszerte gyűléséken és tüntetéseken követelték, hogy szüntessék meg az orosz nép ügyeibe való beavatkozást. Jacques Sadoul, az ismert francia kommunista, 1918 novemberében a francia néphez intézett egyik felhívásában így írt: „… A dicsőséges francia proletariátus méltó lesz nagy múltjához. Nem engedi meg, hogy a nép kizsákmányolói és a megalkuvók feltartóztassák a forradalmi mozgalmat. Elvtársak! Le a kompromisszumokkal! A forradalmat győzelemre kell vinnünk a kapitalista burzsoáziával szemben. A burzsoáziával nem haladhatunk egy úton. A francia munkások és parasztok vegyék kezükbe az egész politikai és gazdasági hatalmat.”⁷ Pravda, 1918. november 16.* A sztrájkok és a tüntetések során a dolgozóknak ez volt a jelszavuk: „Le a szovjet-oroszországi intervencióval!”, „Le a Clemenceau- kormánnyal!”, „Éljen Lenin!” A francia munkások között növekedett a szocialista párt forradalmi szárnyának befolyása. (Később ebből alakult ki a Francia Kommunista Párt.) A baloldali szocialistákon kívül forradalmi álláspontot képviselt a Francia Hadviseltek Köztársasági Szövetsége, amely harcolt a békéért és védelmére kelt Szovjeté Oroszországnak. A szövetség élén Henri Barbusse, Paul Vaillant-Couturier és Raymond Lefebvre, tekintélyes forradalmár írók álltak.

Tevékenyen támogatta Szovjet-Oroszországot az olasz proletariátus is. Az olasz dolgozók tömeggyűlésekről küldték üdvözletüket az orosz munkásoknak és parasztoknak, s követelték a szovjetország elleni intervenció haladéktalan megszüntetését. Az észak-olaszországi szocialisták 1918. december 29-i értekezletének határozata, amely „A csapatoknak Oroszországból való haladéktalan kivonásáért, a proletárdiktatúráért” címet viseli, leszögezte: „… A megmozdulások mindig arra irányuljanak, hogy minél hamarabb elérjük »Szocialista köztársaság, proletárdiktatúra« elnevezésű mozgalmunk legfőbb céljait.”⁸ Voproszi isztoriji KPSZSZ, 1957. 2. sz. 120—121. old.*

Az Egyesült Államokban is kibontakozott az „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” mozgalom. Élén baloldali szocialista szervezetek — a Szocialista Propaganda-Szövetség és Szovjet-Oroszország Barátainak Szövetsége — állottak. Különösen Seattle-ben, Portlandben, Baltimore-ban és még sok más amerikai nagyvárosban zajlottak le hatalmas intervenció-ellenes megmozdulások. A mozgalom lendülete alaposan ráijesztett a sok fehérgárdista megbízottra és ügynökre, akik bőséges adományokat kaptak a Wall-Street-i „amerikai nagybácsiktól” Kolcsak, Gyenyikin és Jugyenyics seregei számára. Bogojavlenszkij, a Kolcsak-kormány „főkonzulja” például ilyen rémült hangon számolt be 1919 februárjában a seattle-i eseményekről: „A munkások sztrájkmozgalma Seattle-ben és az Egyesült Államok észak-nyugati részének más városaiban kifejezetten bolsevik jellegű, s ahogy maguk az amerikaiak mondják, nem egyéb, mint forradalom, vagy legalábbis egy forradalom kezdete … Az utóbbi időben a munkások itt egytől egyig bolsevikká váltak … A bolsevikok Amerikában is legalább úgy megmutatkoznak majd, mint Oroszországban. S már kezdenek is mutatkozni, mint ezt Seattle-ben, Montanában és másutt látjuk.”⁹ CGAOR. 200 fólió. 7. opus. 147. ügyir. 55—59. old.*

Egy másik amerikai fehérgárdista ügynök, az úgynevezett „északi területek kormányának” megbízottja a következőket jelentette: „A szocialista párt (az amerikai. — Szerk.) kezdettől fogva ellenzi, hogy csapatokat küldjenek Oroszországba, s a már Oroszországban levő csapatok haladéktalan visszavonását követeli. A párt abból a feltevésből indul ki, hogy Oroszország ma szocialista állam, s így az a segítség, amelyet az amerikaiak és a szövetségesek Oroszország egyes részeinek nyújtanak, az »ellenforradalmárok« malmára hajtja a vizet … A napokban megalakult Munkáspárt első szervezési kongresszusán szintén az Oroszországban harcoló amerikai csapatok visszavonása mellett foglalt állást. A Munkáspárt hangja különösen figyelemre méltó, mert ez a párt annak eredményeképpen jött létre, hogy bomlás indult meg az amerikai szocialista pártban, amelynek többsége az orosz bolsevizmus elveit vallja.”¹⁰ Együtt a világ dolgozóival. 155 old.*

A Szovjet-Oroszország támogatására megindult, s az egész tőkés világot átfogó nagyszabású mozgalom fényes megnyilvánulása volt a proletár nemzetköziségnek és a dolgozók erősödő nemzetközi szolidaritásának. „Az orosz munkásnak az adott erkölcsi erőt — mondotta Lenin —, hogy ebben a harcban felismerte, érezte, érzékelte valamennyi fejlett európai ország proletariátusának segítségét, támogatását.”¹¹ Lenin Művei. 32. köt. 291. old.*

A tőkés világ dolgozóinak Szovjet-Oroszország támogatásáért elindított mozgalma és saját burzsoáziája ellen irányuló forradalmi megmozdulásai ingataggá és megbízhatatlanná tették az antant hátországát. Az arcátlan, leplezetlen intervenció politikájának mindinkább bealkonyult.

A nemzetközi forradalmi munkásmozgalom nagy jelentőségű eseménye volt a III. Kommunista Internacionálé megalakulása. 1919 márciusában harminc európai, amerikai és ázsiai fiatal kommunista és baloldali szocialista párt és csoport képviselői egybegyűltek Moszkvában, s a Szovjetország fővárosában Lenin elnökletével megnyílt a Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusa. Így jött létre a Komintern, amelynek nagy szerepe volt a világ különböző nemzetiségű proletárjainak egybekovácsolásában, abban, hogy a munkásosztály szervezett erővé vált az opportunizmus elleni nemzetközi méretű harcban. A Komintern megalakulása a nemzetközi proletártömegek nagy vívmánya volt.

Az imperialisták mindent megtettek, hogy elfojtsák a forradalmi proletármozgalmat. Minden eszközt felhasználtak a forradalom elleni harcra, a rendőrterrortól kezdve a körmönfont provokációkig és a munkásosztály egységének megbontására irányuló demagóg propagandáig. A jobboldali szocialista vezetők lázas tevékenységet fejtettek ki. A különböző proletárszervezetek vezetésébe beférkőzve, belülről bomlasztották a munkásmozgalmat. A burzsoázia ügynökei elferdítették a marxista—leninista elmélet alaptételeit, hogy ily módon eltérítsék a munkásosztályt a forradalmi harctól, meggyőzzék a tőkés rend örökkévalóságáról. De minden igyekezetük meddő volt. A forradalmi megmozdulások hulláma, amelyet a Nagy Október idézett elő, tovább terjedt.

„Mindenki tudta — sőt: mindenki látta, érezte, érzékelte, ki-ki saját országa tapasztalatain —, hogy erős lendülettel megindult egy új, a világon eddig példátlan erejű és mélységű proletármozgalom, hogy ezt a mozgalmat nem lehet beszorítani semmiféle régi keretbe, hogy ezt a mozgalmat nem képesek feltartóztatni sem a szűklátókörű zugpolitika nagymesterei, sem az angol—amerikai »demokratikus« kapitalizmus olyan világpolitikai tapasztalatokkal rendelkező vén rókái, mint Lloyd-George és Wilson, sem a minden hájjal megkent Hendersonok, Renaudelek, Brantingok és a szociálsovinizmus többi lovagja.”¹² Lenin Művei. 28. köt. 503. old.*

A néptömegek nagyszabású forradalmi mozgalma, az európai és az amerikai haladó közvéleménynek Szovjet-Oroszország támogatására irányuló akciói aláásták az imperializmus erejét, és megszilárdították a szovjet állam nemzetközi pozícióit.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Alby tábornok, a francia hadsereg vezérkari főnöke 1919. február 15-én, a párizsi konferencián tartott beszámolójában így értékelte az észak-oroszországi helyzetet: „Az erőteljesen támadó bolsevik csapatok jelentős visszavonulásra kényszerítették a szövetséges egységeket a Vologda felé vezető vasútvonal és a Dvina közötti térségben. Noha Ironside tábornok, a brit főparancsnok azt mondja, hogy ura a helyzetnek, a szituáció továbbra is meglehetősen aggasztó.”⁴⁷ FRUS 1919 The Paris Peace Conference. IV. köt. 10. old.*

Az intervenciósok komoly aggodalmát az okozta, hogy csapataik északon elszigetelődtek. Teljes kudarcot vallott a szövetséges parancsnokságnak az a kísérlete, hogy erős fehérgárdista hadsereget alakítson és megnyerje a helyi lakosság támogatását. A szovjetország északi részének dolgozói egységesen fordultak szembe a külföldi hódítókkal. A népi mozgalom élén a kommunisták álltak.

Erőteljes propagandát fejtett ki az ellenséges csapatok között az arhangelszki illegális bolsevik szervezet. Az 1919 februárjában létesített arhangelszki titkos nyomdában nagy mennyiségű röplapot és felhívást nyomtattak ki az orosz és külföldi katonák részére. Felszólították őket, hogy szüntessék be az oroszországi dolgozók elleni harcot. Az olonyecki, északi-dvinai és vologdai kormányzóság illegális bolsevik szervezetei is terjesztettek röplapokat és felhívásokat az intervenciós katonák és a fehérgárdisták között. A fehérgárdista hadsereg katonáihoz szóló egyik röplap ezt írta: „Kik vezetnek benneteket? Azok a tábornokok és tisztek, akik évszázadokon át senyvesztettek minket rozzant viskókban, füstös gyárakban, nedves bányákban, akik minden megkeresett rubelből csak egy petákot nyomtak a markunkba, hogy éhen ne vesszünk … Most pedig a ti fegyvereitekkel akarják visszaszerezni vagyonukat, amelyet Szovjet-Oroszország valamennyi polgárának tulajdonává tettünk. A ti véretek árán akarják kipréselni a munkásokból és a parasztokból annak a tőkének a kamatait, amelyet a háború alatt spekulációval szereztek …”⁴⁸ Voproszi isztorii, 1960. 7. sz. 125. old.*

Egy másik röplap, amelyet a bolsevikok egyik illegális csoportja Kemiben nyomtatott ki, ezzel a felhívással fordult a brit katonákhoz: „A brit munkások tiltakoznak itt-tartózkodástok ellen, követelik a harc beszüntetését és hazatérésteket. Miért nem mentek haza? Senkinek sincs joga visszatartani benneteket … Brit katonák! Hagyjátok abba a harcot, ne segítsetek továbbra is fenntartani ezt a gyalázatos blokádot, amely annyi gyötrelmet hoz asszonyainknak és gyermekeinknek! Követeljétek azonnali hazaszállításotokat.”⁴⁹ Ugyanott.*

A szovjet propaganda, amely igaz szavakkal cáfolta meg a szovjethatalomról terjesztett hazug rágalmakat, nagy hatást gyakorolt az intervenciósok katonáira. Egyre jobban meggyőzte őket arról, hogy a háború, amelyet az imperialista kormányok robbantottak ki, osztálytestvéreik — az oroszországi munkások és parasztok — ellen, a tőkések és a földesurak érdekeiért folyik.

Az északi bolsevik szervezetek irányításával alakult partizánosztagok érzékeny csapásokat mértek az ellenség hadtápterületére. A partizánok együttműködtek a 6. hadsereg egységeivel.

Az intervenciós és a fehérgárdista kémelhárító szervek mindent elkövettek, hogy szétzúzzák a bolsevik földalatti mozgalmat. Megtörtént, hogy az ellenségnek sikerült nyomra bukkannia. 1919 márciusában agyonlőtték az arhangelszki illegális bolsevik katonai szervezet tíz tagját (Puhovot, Seremetyevet, Szivorotkint és másokat). Ugyanez a sors érte az arhangelszki városi földalatti szervezet egyik csoportját: Tyesznanovot, Eliznyinát, Prokusevet és sok más elvtársat. Pusztulásuk súlyosan kihatott a kommunisták földalatti munkájára, de nem rettentette meg a bátor északi bolsevikokat, nem akadályozta meg őket a harc folytatásában.

A bolsevik propaganda erős erjedést indított meg az ellenség katonái közt. 1918. december 11-én az 1. arhangelszki ezredben felkelés tört ki, két század nem engedelmeskedett a frontra vezénylő parancsnak. A katonák kitűzték a laktanyákra a vörös zászlót. A felkelés leverésében angol csapatok vettek részt, s az intervenciósok kíméletlenül leszámoltak a felkelőkkel.

1918—1919 telén egyre világosabban mutatkoztak a fehérgárdista seregek bomlásának jelei. Ironside tábornok a következőképpen emlékszik vissza erre az időszakra: „Sokáig és izgatottan gondolkoztam azon, milyen helyzetbe kerülünk, ha az oroszok erkölcsi szelleme meglazul vagy teljesen lezüllik. Arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben általános felkelés törne ki, a katonák tüstént hazaszaladnának.”⁵⁰ E. Ironside: Id. mű, 131. old.*

Fokozódott a nyugtalanság az intervenciós csapatok körében is. Az 1918. november 11-i fegyverszünet megkötése után a katonák remélték, hogy mindennemű hadművelet megszűnik. Hiszen annak idején, amikor Észak-Oroszországba vezényelték őket, azt mondották, hogy csupán a németek ellen kell harcolniuk. S íme, véget ért a németek elleni háború, de a vörösoroszok elleni háború folytatódott. A katonák zúgolódni kezdtek.

1918 novemberében vörös zászlók alatt hagyta ott a frontot egy francia alakulat. Az intervenciós parancsnokság kíméletlen megtorlást alkalmazott a katonákkal szemben. Decemberben Kadis falunál (a Pleszeck—Szeleckoje szakaszon) a 339. amerikai ezred katonái barátkozni kezdtek a 159. szovjet ezred katonáival. Az egyik amerikai altiszt a baráti beszélgetés során kijelentette: „Az amerikaiak elismerik az orosz forradalmi kormányt és nem fognak háborút viselni a bolsevikok ellen … A fehérgárdista söpredékhez (az altiszt eredeti szavai) semmi közük, és nem is akarnak róla hallani.”⁵¹ Pravda, 1918. december 24.*

A szovjetellenes intervenció ellen egyre határozottabban fellépő egyszerű amerikai, angol és francia emberek hangja megdöbbentette a szovjetköztársaság elleni harc szervezőit.

December 2-án Lansing aggódva írta House ezredesnek, az Egyesült Államok elnöke tanácsadójának: „Arhangelszk: a helyzet változatlan. Az amerikai és francia csapatok szelleme, nemhogy javult volna, hanem még inkább rosszabbodott …”⁵² FRUS 1919. The Paris Peace Conference. II. köt. 465. old.*

1919 elején több zendülés tört ki az antant-katonák körében. „A február rosszul végződött — írja Ironside az akkori eseményekről. — 26-án- Levy⁵³ Levy angol ezredes 1919 február közepén vette át a Szeleckoje körzetében állomásozó szövetséges csapatok parancsnokságát.* táviratban közölte, hogy a nemrég érkezett zászlóalj⁵⁴ A yorkshire-i ezred zászlóalja, amely Murmanszkból érkezett.* megtagadta a Szeleckojéba indulást elrendelő parancs végrehajtását. Életemben egyszer sem tapasztaltam, hogy brit katonák fellázadtak volna. Szörnyű volt arra gondolni, hogy a fegyelmezetlenség első jelei a szövetséges seregeknél éppen a brit katonák között mutatkoztak … De a fegyelmezetlenség hamarosan a francia katonák körében is megnyilvánult … A francia attasétól olyan értesülést kaptam, hogy egy francia zászlóalj nem volt hajlandó harcbaindulni Arhangelszkből … Amikor az attasé felszólította a katonákat, gondoljanak hazájuk becsületére, amelyet meggyaláznak azzal, hogy megtagadják az engedelmességet … az egyik káplár ezt válaszolta: »Le a bolsevikok elleni háborúval! …«”⁵⁵ E. Ironside: Id. mű, 112—114. old.*

1919 tavaszán és nyarán az antant-seregek bomlása veszélyes méreteket öltött. Megtörtént az, amitől az imperialisták halálosan féltek: „a forradalom bacilusai” megfertőzték hadseregüket, katonáik a bolsevik eszmék befolyása alá kerültek. Az 1918—1919-es téli hadjárat a szövetségesek nagy anyagi és technikai fölénye ellenére északon is — csakúgy mint délen — az antant terveinek teljes csődjével végződött.

Mint az 1918 végén és 1919 elején lezajlott harctéri események mutatták, dugába dőlt az antantnak az a kísérlete, hogy a szovjethatalmat expedíciós seregeinek szuronyaival megdöntse.

„Az angolok és franciák arra irányuló kísérlete, hogy saját csapataikkal tiporják el Szovjet-Oroszországot, az a kísérlet, amelynek gyors és könnyű sikerében biztosak voltak, kudarcot vallott — állapította meg Lenin … Valójában kiderült, hogy bármily elmaradottak vagyunk is, bármily nehézségeket kell is leküzdenünk, az angol és francia munkások nem képesek arra, hogy a mi talajunkon ellenünk harcoljanak. A mi javunkra dőlt el a dolog. Az első alkalommal, amikor megpróbálták, hogy nagy katonai erőket vessenek be ellenünk — márpedig enélkül lehetetlen győzni —, ez csak arra vezetett, hogy a francia és az angol katonák, helyes osztályösztönüktől vezéreltetve, magukkal vitték Oroszországból ugyanazt a bolsevik fekélyt, amely ellen a német imperialisták harcoltak … Arra kényszerítettük az antantot, hogy vonja ki az angol és francia csapatokat. Ez volt a legnagyobb győzelmünk, amelyet az antanton arattunk. Elvettük a katonáit. Mérhetetlen katonai és technikai fölényére azzal válaszoltunk, hogy a dolgozók segítségével, akik szolidárisak velünk az imperialista kormányokkal szemben, megfosztottuk ettől a fölényétől.”⁵⁶ Lenin Művei. 30. köt. 300—201. old.*

A Vörös Hadsereg 1918—1919-es nagy győzelmei a szovjet állam belső helyzetének megszilárdulásával együtt kedvezően befolyásolták a szovjetköztársaság nemzetközi helyzetét. Nagy szerepe volt ebben a szovjethatalom békés külpolitikájának. A szovjethatalom sikerei cáfolhatatlanul bizonyították e hatalom szilárdságát és tartósságát. A burzsoá rágalmak ködfüggönye már nem tudta elrejteni a világ népei elől az igazságot, s a tőkésországok dolgozó millióit egyre nagyobb rokonszenv hatotta át a távoli Oroszország szabadságáért küzdő népe iránt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Moldova felszabadítása

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet hadseregnek a szovjet-német arcvonal központi szakaszán aratott hatalmas sikerei döntő módon megváltoztatták a helyzetet délen is. A hitlerista hadvezetés kénytelen volt 12 hadosztályt kivonni a „Dél-Ukrajna” hadseregcsoportból és Belorussziába, illetve Ukrajna nyugati területeire dobni át. Az ellenségnek a Kárpátoktól délre levő csoportosítása meggyöngült, de azt hitte, hogy a Balkán felé irányított szovjet csapatok képtelenek a közeli időben komoly támadásokat indítani. Ám ezúttal is melléfogott.

Romániában is kedvezőtlenül alakult a hitleristák helyzete. A román burzsoá kormány több mint három éve rablóháborút viselt a szovjet nép ellen. Románia dolgozói ebben a háborúban az uralkodó osztályok számukra idegen érdekeiért ontották vérüket, viselték a nélkülözések és az áldozatok terhét. 1944 elejére a román hadsereg mintegy 660 000 embert vesztett az arcvonalon. A szovjet hadsereg győzelmei nyomán az országban fokozódott a tömegek elégedetlensége az uralmon levő Antonescu-klikkel és német fasiszta gazdáival szemben. Az elégedetlenség a román hadseregben is nőttön-nőtt. Számos katona, sőt tiszt nem akart már az idegen célok szolgálatában harcolni. Szaporodtak az esetek, hogy román katonák és tisztek átálltak a szovjet hadsereg oldalára. A katonai-fasiszta kamarilla kegyetlen terrorral próbálta megfélemlíteni a népet, elnyomni a háborúellenes hangulatokat. A megtorló intézkedések azonban már nem állíthatták meg az antifasiszta mozgalmat, amelynek szervezője az illegalitásban küzdő Romániai Kommunista Párt volt.

A hitlerista vezetés mindenképpen igyekezett benntartani Romániát a fasiszta koalícióban. Németország számára Románia a fő kőolajszállító, élelmiszer- és embertartalék-bázis volt, s fedezte a Balkánra vivő fő utakat. A fasiszta hadvezetés rendkívüli intézkedéseket tett a balkáni irány megerősítésére. A szovjet támadás kezdetéig erős, mélyen lépcsőzött, nagy mennyiségű tartós létesítménnyel ellátott védelmet hozott létre. Ez a védelem északon a nehezen járható Kárpátokra, délen pedig a Fekete-tengerre támaszkodott.

A Friessner tábornok vezetésével itt védekező „Dél-Ukrajna” hadseregcsoport két hadcsoportból állt: a „Wöhler” (a 8. német és a 4. román hadsereg, valamint a 17. önálló német hadtest) és a „Dumitrescu” (a 6. német és a 3. román hadsereg) hadcsoportból, s összesen 47 hadosztályt (közöttük 25 német hadosztály) és 5 dandárt számlált. Állományába 900 000 ember, több mint 7600 löveg és aknavető, 400-nál több harckocsi és rohamlöveg és 800-nál több repülőgép tartozott. A német fasiszta hadosztályok főerői a kisinyovi kiszögellésben helyezkedtek el. A szárnyakon a román csapatok védtek.

A főhadiszállás úgy döntött, hogy az ellenség déli csoportosításának szétzúzása végett hadműveletet indít. Ebbe a hadműveletbe, amelyet később iasi-kisinyovi hadműveletnek neveztek, R. J. Malinovszkij tábornok 2. Ukrán Frontját és F. I. Tolbuhin tábornok 3. Ukrán Frontját, valamint az F. Sz. Oktyabrszkij tengernagy vezetése alatt álló Fekete-tengeri Flottát és az Sz. G. Gorskov ellentengernagy vezette Dunai Katonai Flottillát vonták be. A két front állományába 1 250 000 ember, 16 000 löveg és aknavető, körülbelül 1900 harckocsi és rohamlöveg, valamint 2200 harci repülőgép tartozott. A 2. Ukrán Front állományában találjuk az 1. román Tudor Vladimirescu gyalogoshadosztályt és egy jugoszláv dandárt. A két front tevékenységének összehangolásával a főhadiszállás Sz. K. Tyimosenko marsallt bízta meg.

A hadművelet tervét a főhadiszállás a frontok parancsnokaival együtt dolgozta ki. Ez a terv rendkívül határozott és célratörő volt. Július 31-én a 2. és a 3. Ukrán Front parancsnokait és haditanácsainak tagjait a főhadiszállásra rendelték, ahol jelentést tettek a hadműveletre vonatkozó elképzelésükről és az ehhez szükséges erőkről és eszközökről. Sokoldalú vita eredményeképpen a frontok tervein bizonyos kiegészítéseket és javításokat hajtottak végre. Augusztus 2-án megérkezett a főhadiszállás parancsa, amely egyebek közt ezt mondta: „A 2. és 3. Ukrán Front erőivel hadműveletet kell előkészíteni és végrehajtani azzal a céllal, hogy szétzúzzák az ellenség Iasi, Kisinyov, Bengyeri térségében levő csoportosításait és birtokba vegyék a Bacáu, Leovo, Tarutino, Moldavka terep vonalat, majd továbbfejlesszék a támadást Focsani, Galati és Izmail felé.” Az elgondolás szerint a 2. Ukrán Front az Iasitól északnyugatra levő körzetből, a 3. Ukrán Front pedig a Tyiraszpoltól délre levő hídfőből mért erős csapásokkal áttöri az ellenség védelmét, és találkozó irányokban továbbfejlesztve a támadást bekeríti és megsemmisíti a „Dél-Ukrajna” hadseregcsoport főerőit. Ezeknek az erőknek a megsemmisítésével egyidőben a hadművelet elgondolása szerint lendületes támadást kellett kifejleszteni Románia belseje felé. A Fekete-tengeri Flotta és a Dunai Katonai Flottilla azt a feladatot kapta, hogy deszantokat szállítson partra és a hajótüzérség tüzével is segítse a 3. Ukrán Frontot.

A hadművelet előkészítésének időszakában a front- és a hadseregparancsnokok, minden parancsnok valamennyi szinten és törzseik óriási munkát végeztek a legcélszerűbb elhatározások kidolgozása, a főcsapások irányainak helyes megválasztása, az erők és eszközök csoportosítása érdekében.

Derekasan dolgoztak a tapasztalt, szakavatott tábornokok vezette fronttörzsek is. A 2. Ukrán Front törzsének élén M. V. Zaharov vezérezredes állt. Az 1917-es februári forradalom napjaiban lépett be a Vörös Gárdába, az októberi fegyveres felkelés idején pedig részt vett a Téli Palota megrohamozásában. Üteg-, osztályparancsnokként, helyettes dandár törzsparancsnokként védte a szovjethatalmat a polgárháború arcvonalain, a béke idején pedig gazdag gyakorlati tapasztalatokat szerzett különféle parancsnoki és törzsbeosztásokban. A Leningrádi Katonai Körzet törzsfőnöke, a vezérkari főnök helyettese, a besszarábiai felszabadító hadjáratot végrehajtó 12. hadsereg törzsfőnöke volt. A háború kitörésekor az Odesszai Katonai Körzet törzsfőnöki posztját töltötte be, majd a 9. hadsereg törzsének élén dolgozott. A továbbiak során az északnyugati irány, a Kalinyini, a Tartalék, a Sztyeppei és a 2. Ukrán Front törzsfőnökeként vett részt nagyarányú hadműveletek kidolgozásában és előkészítésében.

A 3. Ukrán Front törzsének élén 1944 májusától Sz. Sz. Birjuzov vezérezredes állt. Ő is kijárta a nagy hadműveleti törzsek vezetésének iskoláját. A 132. lövészhadosztály parancsnokaként lépett a háborúba, s már a sztálingrádi csatában a 2. gárdahadsereg törzsfőnöke lett; majd a Déli Front és a 4. Ukrán Front törzsfőnökeként részt vett a Donyec-medence, Észak-Taurija és a Krím felszabadításáért folyó hadműveletek kidolgozásában és végrehajtásában.

Hogy a legkisebb veszteséggel érjék el a győzelmet, a fő erőkifejtést szűk arcvonalszakaszra összpontosították. Nagy figyelmet fordítottak a repülőerők és a többi fegyvernem közti együttműködés megszervezésére és a támadás gyors ütemére. Fontos szerepet szántak a harckocsihadseregnek és az önálló harckocsi- és gépesített hadtesteknek, amelyeknek lendületes előretöréssel be kellett fejezniük az ellenséges csoportosítások bekerítését, és a focsani kapun keresztül kifejleszteni a csapást Románia belseje felé. A hadtápintézmények mindennel ellátták a frontokat, amire a nagyarányú hadművelet végrehajtásához szükségük volt. Az előkészületek a rejtési és álcázási rendszabályok legszigorúbb betartásával, az ellenség előtt a legnagyobb titokban folytak.

A pártpolitikai munka fő feladata az volt, hogy biztosítsa a katonák körében az erős támadó szellemet. Most azonban, hogy a harccselekmények olyan állam területére tevődtek át, amelynek hadserege a hitlerista csapatok oldalán három éven át rabolta és dúlta a szovjet földeket, pusztította a békés polgárokat, a frontok politikai szervei előtt új feladatok álltak: megmagyarázták a személyi állománynak, hogy különbséget kell tenni a dolgozók és a háború igazi bűnösei között, hogy a szovjet hadsereget nem a bosszúállás érzése vezérli, hanem fennkölt célt követ, Románia felszabadítását a fasiszta uralom alól. A politikai szervek a proletár nemzetköziség szellemében nevelték a szovjet katonákat. Munkájukban a kommunisták népes seregére támaszkodtak, amely a két front állományában mintegy 285 000 embert számlált.

Augusztus 20-án hajnalban a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai támadásba mentek át. Másfél órán át rengett a föld a gránátok és az aknák robbanásától. Az ellenség védelmi állásait füst és láng borította be. Még el sem hallgatott az ágyúk tüze, amikor az 5. és a 17. légi hadsereg repülői mértek csapást. E légi hadseregek élén Sz. K. Gorjunov tábornok, illetve V. A. Szugyec tábornok állt. A hatalmas tűzcsapás eredményeképpen az ellenség védelme felborult, súlyos veszteségeket szenvedett halottakban, sebesültekben és technikában, vezetése megzavarodott. A támadó szellemű szovjet csapatok lendületes rohamot indítottak az ellenséges erődök ellen.

Iasitól északra Sz. G. Trofimenko tábornok 27. hadserege és K. A. Korotyejev tábornok 52. hadserege határozottan tört előre. Már a harc első óráiban A. R. Semigon hadnagy, századparancsnok és A. J. Sevcsenko szakaszvezető, szakaszparancsnok megismételte Alekszandr Matroszov legendás hőstettét. A hős katonákat haláluk után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. A nap közepére ezen a terepszakaszon áttörték az ellenség védelmét. A keletkezett résbe bevetették A. G. Kravcsenko tábornok 6. harckocsihadseregét. Másnap ütközetbe lépett V. I. Polozkov tábornok 18. harckocsihadteste. Az ellenség, hogy elszigetelje az áttörést, bevetette tartalékait, de a szovjet harckocsicsapatok és légierő erélyes csapása szétzúzta azokat. Nem sikerült feltartóztatniuk a szovjet csapatok előnyomulását. A 27. hadseregtől jobbra rohamba lendültek M. Sz. Sumilov tábornok 7. gárdahadseregének magasabbegységei, csatlakozásukon pedig Sz. I. Gorskov tábornok lovas-gépesített csoportja bontakoztatta ki támadását. A front gyorsan mozgó magasabbegységei a hadműveleti térség felé törtek előre.

Sikeresen haladt a 3. Ukrán Front támadása is. M. N. Sarohin tábornok 37. hadseregének és I. T. Slemin tábornok 46. hadseregének a kickani hídfőben összpontosított csapatai már az első napon áttörték az ellenség védelmét. Hogy továbbra is gyors ütemben támadhassanak, az áttörésbe egymás után bevetették F. G. Katkov tábornok 7. és V. I. Zsdanov tábornok 4. gárda gépesített hadtestét. A hídfőtől északnyugatra N. A. Gagen tábornok 57. hadserege fokozta rohamait. Az ellenség visszavágás céljából itt is bevetette tartalékait. Különösen sok gondot okozott a szovjet parancsnokságnak a hitleristák 13. páncéloshadosztálya. Ámde ezt is sikerült megsemmisítenie. E hadosztály egyik harckocsi-ellenlökésének visszaverése során nagy hőstettet vitt végbe A. I. Guszev őrvezető és K. I. Gurenko őrvezető. Négy „Tigris” tört Guszev géppuskás felé, Gurenko lövészárka felé pedig három. A szovjet katonák gránátkötegekkel a harckocsik alá vetették magukat, és felrobbantották őket. Az ellenlökés meghiúsult. Ezért a hőstettért haláluk után a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki őket.

A szovjet hadsereg északról és keletről előnyomuló csapatai két nap alatt az ellenséges csoportosítást bekerítéssel fenyegették. Felismerve a veszélyt, a német fasiszta hadvezetés úgy döntött, hogy augusztus 23-án éjszaka megkezdi csapatai visszavonását a Prut mögé. Ez azonban már nem akadályozhatta meg a katasztrófát. A két front harckocsi- és gépesített magasabbegységei szétverték az ellenség utóvédjeit és feltartóztathatatlanul törtek előre egymás felé. Augusztus 24-én bezárult az acélgyűrű az ellenség iasi-kisinyovi csoportosítása körül. Tizennyolc német hadosztály és sok megerősítő csapat rekedt a roppant méretű katlanban. N. E. Berzarin tábornok 5. csapásmérő hadserege, I. V. Galanyin tábornok 4. gárdahadseregével együttműködve, még aznap felszabadította a Moldovai SZSZK fővárosát, Kisinyovot. Elsőként az 5. csapásmérő hadsereg 89. gárda lövészhadteste lépett a városba. Az A. I. Belszkij százados vezette zászlóalj harcosai tűzték ki a vörös zászlót a város legmagasabb épületére.

A körülzárás külső arcvonalán ezalatt sikeres támadás bontakozott ki. A 6. harckocsihadsereg lendületesen tört előre Focsani felé. F. F. Zsmacsenko tábornok 40. hadseregének, valamint a 7. gárdahadseregnek a csapatai és a lovas-gépesített csoport az ellenséget a Kárpátokhoz szorították. A 46. hadsereg balszárnyán A. N. Bahtyin tábornok vezetésével létrehozott csoportosítás, együttműködve a Dunai Katonai Flottillával, átkelt a Dnyeszter torkolatán, és délnyugati irányban támadva a 3. román hadsereg erőit a Fekete-tengerhez szorította. Augusztus 24-én ez a hadsereg letette a fegyvert.

Augusztus 25-én megkezdődött az ellenség bekerített csoportosításának megsemmisítése. A 6. német hadsereg katlanba zárt hadosztályai a kárhozottak kétségbeesésével ellenálltak. Többször megkísérelték, hogy kitörjenek a bekerítésből, de hasztalan. A minden irányból rájuk zúduló csapások alatt az ellenségnek a Pruttól keletre védekező főerői augusztus 27-én beszüntették az ellenállást. A folyó nyugati partján levő ellenséges csapatok kitörtek a bekerítésből és megkíséreltek a Kárpátokon át Magyarországra kijutni, de szeptember 4-re őket is megsemmisítették.

Az iasi-kisinyovi csoportosítás felszámolásával befejeződött a Moldovai SZSZK és Ukrajna izmaili területének felszabadítása.

A felszabadított körzetek dolgozói lelkesen fogadták a szovjet hadsereg katonáit, önként sokan beálltak katonának, s amivel csak tudták, segítették őket.

Magas szintű katonai tudásról és hősiességről tettek tanúbizonyságot a Szovjet Moldova és Ukrajna területeit felszabadító frontok, a flotta és a flottilla katonái. Moszkvában négy alkalommal hangzott fel tiszteletükre az ágyúk díszössztüze; a harcokban kitűnt 64 magasabbegység és egység elnyerte a megtisztelő „Kisinyovi” és „Izmaili” nevet, 72-t érdemrenddel tüntettek ki. R. J. Malinovszkij és F. I. Tolbuhin kiváló szovjet hadvezérek a frontok vezetésében elért nagyszerű sikereikért megkapták a Szovjetunió marsallja katonai rendfokozatot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Elvettük az antant katonáit

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

1919. január 5-én a bizottság Vjatkába érkezett, s az Uráli Területi Pártbizottság, valamint a hadseregbeli pártszervezetek segítségével azonnal hozzálátott a csapatok harcképességének helyreállításához és az ellentámadás előkészítéséhez. A párt Központi Bizottsága és személyesen Lenin feszült figyelemmel kísérték a 3. hadsereg hadműveleteit, és intézkedéseket tettek a hadsereg megerősítésére. A hadsereg sorait kommunistákkal töltötték fel. Jelentős mértékben javult az ellátás. Felfrissítették a katonai biztosok és politikai munkatársak állományát, megszervezték a pártpolitikai munkát.

A 3. hadsereg már január végén megtorpanásra késztette Kolcsak egységeit, sőt, egyes szakaszokon ellentámadásba lendült; februárban pedig bekapcsolódott a keleti front általános offenzívájába.

Kolcsak tehát nem tudott áttörni északi irányban, hogy találkozzon az antant-csapatokkal.

Ugyancsak kudarccal végződött a Kolcsakkal egyesülni igyekvő intervenciósok támadása. Az intervenciós parancsnokság e célból nagy csapást akart mérni az Északi-Dvina mentén harcoló szovjet erőkre, hogy elérje Kotlaszt.

Az északi-dvinai szakasz Arhangelszk megszállása óta az északi front egyik legfontosabb szakasza volt. Lenin nagy figyelemmel kísérte az ott lejátszódó eseményeket, s 1918. augusztus 12-én Kedrovhoz intézett titkos táviratában különös hangsúllyal mutatott rá annak szükségességére, hogy „bármi áron megszervezzék Kotlasz védelmét”⁴⁵. Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 65. old.*

Az intervenciósok már 1918 szeptemberben megpróbáltak felfelé törni az Északi-Dvina mentén, de a szovjet parancsnokság a párt Központi Bizottságának utasítása alapján megtette a szükséges intézkedéseket, hogy feltartóztassa az ellenség előrenyomulását. 1918 őszén egy 400 főnyi „vaszászlóaljat” és a petrográdi Rozsgyesztvenszkij kerület munkásaiból alakult századot vezényeltek Petrográdból az északi-dvinai frontszakaszra. S a 6. hadsereg parancsnoksága 10 tábori löveget és néhány, a „Rjurik” cirkálóról leszerelt nehézágyút adott át tartalékából. Az északi-dvinai flottilla folyamőrei, a Vörös Hadsereg egységei és az északi pártszervezetek által alakított helyi osztagok hősi erőfeszítéssel megállították az intervenciósok előretörését. Októberben a szovjet csapatok offenzívába mentek át, és 50 kilométert nyomultak előre, novemberben pedig elérték a jól megerősített tulgaszi körzetet. Itt súlyos harcok indultak meg.

Az intervenciósok akkoriban az északi front többi szakaszán sem értek el semmiféle számottevő eredményt.

1919 elején az ellenséges arcvonal helyzete a következő volt: az északi-dvinai szakaszon az intervenciósok állásai a Topsza folyó mentén — Tulgasznál — és a Vaga folyó mentén, Senkurszktól 15 kilométernyire északra húzódtak; a vasútvonal Obozerszkaja és Jemca vasútállomások közötti részét tartották kezükben a külföldi csapatok; az Onyega partján az ellenség megvetette a lábát Turgaszov községben; a Pleszeck—Szeleckoje szakaszon az intervenciós egységek a Kadis-tónál, a Jemca folyó partján helyezkedtek el.

Az ellenséges erők létszáma az északi fronton ebben az időben így alakult: a murmanszki szakaszon 6832 angol, 731 francia, 1251 olasz, 1220 szerb katona és tiszt, és körülbelül 4500 orosz fehérgárdista; az arhangelszki szakaszon 6293 angol, 1686 francia, 5203 amerikai katona és 2715 orosz fehérgárdista. Az intervenciós csapatok létszáma az állandó erősítések révén tovább növekedett. Az Északi-Dvinán a szövetségesek egy folyami flottillával rendelkeztek, amely 5 monitorból, néhány ágyúnaszádból és segédhajókból állt. Az intervenciósoknak ezenkívül repülőgépeik is voltak.

Az északi fronton az angol parancsnokság irányította a szövetségesek aktív támadó hadműveleteit. 1919. március 27-én a brit hadügyminisztérium megvitatta és jóváhagyta Radcliff-nek, az angol hadsereg vezérkarához beosztott hadműveleti osztály főnökének külön jelentését az észak-oroszországi helyzetről. A jelentés többek között kiemelte, hogy a szövetségeseknek az arhangelszki frontszakaszon át kell venniük a kezdeményezést, s hatékony támogatást kell nyújtaniuk „Kolcsak tengernagy szibériai hadseregének, amely nemrég biztató sikereket ért el Perm—Ufa térségében, s amelynek további előnyomulása befolyásolhatja az arhangelszki helyzetet”.

A brit hadügyminisztérium rövidesen ismét részletesen megvitatta az észak-oroszországi helyzettel kapcsolatos kérdéseket. Ezúttal Wilson, az angol hadsereg vezérkari főnöke nyújtott be egy kimerítő jelentést. Jelentése teljes egészében azzal foglalkozott, hogy milyen intézkedésekkel biztosíthatnák az intervenciósok északon a támadó hadműveletek gyors megkezdését. Wilson elsőrendű feladatként olyan feltételek biztosítását jelölte meg, amelyek lehetővé teszik, hogy a szövetséges csapatok a lehető legnagyobb erőkkel vegyenek részt az észak-oroszországi hadműveletekben. Ebből a célból, írta Wilson, a szövetséges parancsnokság 10 000 brit katonából sürgősen két dandárt szervez, amelynek Észak-Oroszországba való átszállítása valószínűleg a közeljövőben megtörténik. Az angol vezérkar továbbá azt javasolta, hogy az orosz fehérgárdisták megerősítésére küldjenek északra 800, Angliában tartózkodó, orosz tisztet.

Wilson tábornok ezenkívül részletes programot dolgozott ki az Arhangelszk és Murmanszk térségében állomásozó antant-csapatok és fehérgárdisták anyagi ellátására.

A szövetséges parancsnokság a Petrográd térségében felvonult szövetséges erők hadműveleteinek aktivizálását tervezte, de továbbra is nagy figyelmet fordított arra, hogy döntő támadást készítsen elő az északi-dvinai szakaszon a Kolcsakékkal való egyesülés céljából. Éppen ezért Wilson azokra az intézkedésekre helyezte jelentésében a hangsúlyt, amelyek „megszilárdítanák Kolcsak tengernagy kormányának helyzetét”. Többek között az alábbi intézkedéseket javasolta:

1. a)a transzszibériai vasút energikus védelme és a zavartalan közlekedés biztosítása;
2. b)bizonyos létszámú szövetséges hadsereg további közreműködése a szibériai hadsereg bátorítása céljából;
3. c)a Kolcsak-tengernagynak szükséges anyagok leszállítása (pótlásul a már eddig leszállított anyagokhoz).⁴⁶ The Evacuation of North Russia, 1919. London 1920. 25—26. old.*

A legfontosabb frontszakasz 1919 telén, mint a fentiekből látható, továbbra is az északi-dvinai volt. Különösen válságosra fordult a helyzet Senkurszk körzetében, ahol az ellenséges arcvonal mélyen beékelődött a szovjet állásokba. Ez állandó veszélyt jelentett a szovjet csapatok számára, mivel az ellenség oldalba támadhatta őket. Emellett a senkurszki ék azt is lehetővé tette, hogy az intervenciósok keleti irányú — a Kolcsakkal való egyesülést célzó — előretörésre számítsanak. Ez a körülmény különösen Perm elestekor vált fontossá.

Ezért az északi front legfőbb feladata 1918—1919 telén a senkurszki ellenséges hadseregcsoport felszámolása lett. Ez a feladat nem lesz könnyű. Az intervenciósok görcsösen ragaszkodtak a senkurszki felvonulási területhez, s ott nagy erőket vontak össze. A senkurszki szakaszon a védelmet amerikai és fehérgárdista egységek látták el, mintegy 3500 főnyi gyalogos és lovas katonával, 30 löveggel és 60 géppuskával. Senkurszk városát több vonalban húzódó drótsövényes lövészárok-rendszer övezte, tábori erődökkel, géppuskafészkekkel, föld alatti fedezékekkel és futóárkokkal megtűzdelve. Az amerikai hódítók igyekeztek hosszú időre szilárd biztonságba helyezni magukat.

A senkurszki szakaszon küzdő szovjet csapatok létszáma nem érte el az ellenségét. A szovjet erők 3000 harcost számláltak, 14 löveggel. Ilyen körülmények között a sikerhez jól átgondolt tervre és a szovjet katona kiváló harci tulajdonságaira volt szükség. A szovjet parancsnokság úgy döntött, hogy három irányból mér csapást Senkurszkra: a Vaga folyó mentén, a nyandomai vasútállomás felől és Kogyem felől. A fő csapást a vagai csoport mérte. E csoport január 19-én 40 fokos hidegben támadásba lendült, s bár a harc heves volt, a vörösegységek január 24-re mégis Senkurszk közvetlen közelébe értek. A Nyandoma, illetve Kogyem felől támadó egységek hatalmas hóban ugyancsak elérték Senkurszkot. A támadásnál rendkívüli bátorságot és hősiességet tanúsított a legfontosabb szakaszokon bevetett 156. ezred. A szovjet kormány vörös díszzászlóval tüntette ki az ezredet.

Az ellenség nem bírta a nyomást: január 25-én Senkurszk ismét szovjet kézen volt. Az intervenciósok annyira siettek, hogy 15 ágyút, 2000 puskát, 60 géppuskát és sok egyéb katonai felszerelést hagytak a városban. A következő hat nap folyamán a szovjet csapatok Senkurszktól több mint 100 kilométerre vetették vissza az ellenséget.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A szovhozok fejlődése

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A szovhozok fejlődése, és rentabilitásuk növelésének módjai. A szovhozok társadalmi-gazdasági lényegüket tekintve a szocialista mezőgazdaság szervezetének magasabbrendű formáját képviselik. A szovhozok gabonát, húst, tejet, gyapjút és különféle ipari növényeket termelő szocialista állami üzemek. Valamennyi termelőeszközük, s ugyanúgy termékeik egész mennyisége köztulajdont képez.

A szovhozoknak mint mezőgazdasági óriásüzemeknek megvan a lehetőségük arra, hogy a lehető legmesszebbmenően kihasználják a korszerű mezőgazdasági technikát, ésszerű munkamegosztást alkalmazzanak, megtakarításokat érjenek el a gazdasági épületekre, felszerelésre stb. fordított kiadások terén. A szovhozok méreteit a fő üzemág, a vidék gazdasági és természeti feltételei, a technika elért színvonala, továbbá minden hektár földjük sokoldalú és minél nagyobb hozamú hasznosításának követelményei határozzák meg.

A szovhozok legésszerűbb méretei a következők: gabonatermelő szovhozok szántható földdel 20—25 000 hektár, jelentős mennyiségű kapásnövény-vetés esetén 15 000 hektár, hústermelő szovhozok 3—8000 Szarvasmarha, tejtermelő szovhozok 1000 tehénig, juhtenyésztő szovhozok 50 000, törzstenyészet esetén legfeljebb 10 000 juhig, sertéstenyésztő szovhozok 400—1000 anyakocáig. A szovhozok méreteinek legfontosabb gazdasági mutatója egy bizonyos termelési jelleg keretein belül a szovhoz termékeinek teljes mennyisége, valamint árutermékeinek mennyisége.

A szovhozok messzemenően gépesített mezőgazdasági üzemek. A legújabb mezőgazdasági technikával vannak felszerelve, ami lehetővé teszi majdnem valamennyi termelési folyamat gépesítését, s ilyenformán megteremti a magas munkatermelékenység eléréséhez szükséges feltételeket. A gépesítés színvonala a gabonatermelésben a legmagasabb: itt minden fő termelési műveletet gépek segítségével végeznek. A szovhozokban megvalósulóban van valamennyi termelési ág komplex gépesítése.

A szovhozok nagy előnye az, hogy sok árut termelnek. A gabonatermelő szovhozokban a termelt árugabona aránya átlagosan mintegy 70%. A szovhozok jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket szállítanak az államnak.

A szovhozok óriási lehetőségeit azonban korántsem használják ki kellőképpen. Még mindig szép számmal vannak olyan szovhozok, amelyek a rossz vezetés folytán pazarlóan használják fel a nagy földterületeket, amelyek kevés gabonát, húst, tejet és egyéb terméket szolgáltatnak, veszteségesen gazdálkodnak. E hiányosságok kiküszöbölése, a szovhozok mint messzemenően gépesített szocialista nagyüzemek előnyeinek hozzáértő kihasználása lehetővé teszi, hogy a legrövidebb időn belül erősen növeljék a termelést és az állam rendelkezésére bocsátott mezőgazdasági termékek mennyiségét.

A szovhozok a szocialista mezőgazdaságnak a szocializmusból a kommunizmusba való fokozatos átmenet időszakában végbemenő fejlődése során egyre nagyobb szerepet töltenek be az ország élelmiszerellátásában.

A szovhozok csupán 1954—1955 folyamán 4,3 millió-hektárral növelik a búza és a köles vetésterületét. A szűz- és parlagföldek hasznosítása és a kalászosok terméshozamának emelése révén a szovhozoknak a legközelebbi 2—3 év folyamán legalább évi 500 millió púdra kell emelniök az állam rendelkezésére bocsátott gabona mennyiségét, ami több mint 40 millió ember kenyérellátásához elegendő.

A szovhozok minden szükséges feltétellel rendelkeznek ahhoz, hogy nagyhozamú, messzemenően rentábilis gazdaságok legyenek, amelyek példát mutatnak a mezőgazdasági termelés ésszerű megszervezésére, megmutatják, hogyan kell elérni a szántóföldi növények magas terméshozamát és az állattenyésztés magas hozamát.

A szovhozok rentabilitásának növelése szempontjából igen nagy jelentősége van a rendelkezésükre álló föld teljes és észszerű felhasználásának.

A szovhoz szempontjából legcélszerűbb fő üzemágat, vagyis a gabona, hús, tej, gyapjú, gyapot, len, répa stb. termelésére való specializálódást a vidék természeti és gazdasági feltételei határozzák meg. A fő üzemágak mellett minden lehető módon fejleszteni kell a kiegészítő üzemágakat és a melléküzemágakat: a zöldségfélék termelését, a kertészetet, szőlészetet, baromfitenyésztést és méhészetet. A specializált szovhozokban ezek egyike a fő üzemág. Az egyes kiegészítő üzemágak és melléküzemágak fejlesztésének mértékét annak figyelembevételével kell meghatározni, hogy mennyire van lehetőség ezekben az üzemágakban sok áru termelésének és a jövedelmezőségnek biztosítására.

Az egy bizonyos növény termelésére vagy egy bizonyos állat tenyésztésére való szoros specializálás kizárja a föld nagyhozamú hasznosításának lehetőségét, veszteségessé teszi a gazdaságot, és kárt okoz az államnak. A soküzemágú, sokoldalúan fejlett szovhoztermelés a fő üzemágra való specializálódás fenntartása mellett biztosítja, hogy a szovhoz minden hektár szántóról, rétről vagy legelőről a lehető legnagyobb mennyiségű mezőgazdasági terméket takarítsa be.

A megművelt területről hektáronként betakarított termékek teljes mennyiségének és a betakarított árutermékek mennyiségének növelése azt jelenti, hogy csökken a termékek önköltsége és növekszik a gazdaság rentabilitása. A szovhozok, mint messzemenően gépesített nagyüzemi gazdaságok, a legkisebb munkaráfordítással termelhetik a mezőgazdasági termékeket, és a legalacsonyabb áron láthatják el velük az ország lakosságát. A szovhoztermelés önköltségének csökkentését úgy érik el, hogy tovább gépesítik a termelést, fokozzák a gép- és traktorállomány felhasználásának hatékonyságát, a szovhoztermelés minden ágában alkalmazzák a mezőgazdasági tudomány vívmányait és az élenjárók munkatapasztalatait, komplex agronómiai és zootechnikai intézkedéseket alkalmaznak, tökéletesítik a munkaszervezést és szem előtt tartják a gazdaságosságot. Mindennek következtében fokozódik a munka termelékenysége, ami abban jut kifejezésre, hogy emelkedik a szántóföldi növények terméshozama és az állattenyésztés hozama.

A szovhozok önálló elszámolás alapján működnek. A szovhoz rentabilitásának színvonalát az elért tiszta jövedelem nagysága határozza meg. A szovhoz tiszta jövedelme nem más, mint a szovhoz által az államnak átadott, vagy bizonyos részben a piacon eladott mezőgazdasági tennék ára és önköltsége közötti különbség.

A Szovjetunióban annak érdekében, hogy a szovhozok anyagilag érdekelve legyenek a termelés fejlesztésében, 1954-ben eltörölték a szovhozok korábbi állami dotációját, és új átadási árakat vezettek be a gabonára, az olajosmagvú növényekre és a legfontosabb állatitermékekre. Ennek az volt a célja, hogy az önköltség csökkentése alapján minden szovhoznak lehetőséget biztosítsanak tiszta jövedelem elérésére. A szovhozok a fő üzemágak termékeit a begyűjtőhelyek útján rögzített átadási áron adják át az államnak. A melléküzemágak termékeit, köztük a gazdaságon belül feldolgozott termékeket, a szovhozok közvetlenül a fogyasztónak adják el állami kiskereskedelmi árakon. A szovhozok állami dotációjának eltörlése és önálló elszámolásra történt átállításuk a szovhozépítés terén rendkívül fontos gazdasági intézkedés, amely szilárd alapot teremt a szovhozok ésszerű gazdálkodása számára.

Az önköltség csökkentésében, és a felhalmozás fokozásában való anyagi érdekeltség növelése céljából a szovhozok által realizált tiszta jövedelem legalább 20%-a megmarad a szovhoznak, fennmaradó része pedig az állam központosított tiszta jövedelmébe kerül.

A szovhoznak megmaradó és pénzformában felhalmozódó tiszta jövedelmét a gazdaság erősítésére és bővítésére, a szovhozdolgozók kulturális és szociális ellátásának megjavítására (gyermekintézményekre, klubok, üdülőházak és szanatóriumok stb. berendezésére) fordítják. A fentebbi célokra különleges alapokat képeznek: a szovhozgazdaság erősítésére és bővítésére szolgáló alapot, biztonsági alapot, igazgatói alapot.

A szovhoztermelés fejlődése igen nagy mértékben függ a munkaszervezés szocialista formáinak erősítésétől és a munkadíjazás szocialista elvének következetes érvényesítésétől.

A munkaszervezés fő formája a szovhoz egyes szántóföldi részlegein és tenyésztelepein az állandó termelőbrigád. A növénytermesztésben vannak növénytermelő-traktorosbrigádok, amelyeknek a vetésforgók földjeiből bizonyos táblákat, továbbá traktorokat, kombájnokat, más mezőgazdasági gépeket, járműveket és egyéb szükséges gazdasági eszközöket adnak át. A brigádon belül külön munkacsapatok alakulnak azoknak a növényeknek az ápolására, amelyek termesztése nincs kellőképpen gépesítve. A szovhoz tenyésztelepein állattenyésztő-brigádok alakulnak, amelyek mindegyikére bizonyos számú állatot, az állatok gondozásához szükséges felszerelést, istállókat, ólakat stb. bíznak.

Az az elv, hogy biztosítani kell a szovhozdolgozók anyagi érdekeltségét a szántóföldi növények terméshozamának és az állattenyésztés hozamának emelésében, a gazdaság rentabilitásának növelésében, a pénzben fizetett teljesítménybér révén valósul meg. A szántóföldi növények terméshozamára megállapított terv túlteljesítéséért, valamint az állattenyésztés hozamai a fejési eredmény, a gyapjúhozam, az állatszaporulat felnevelése és megóvása stb. tekintetében elért kiváló eredményekért pénzben fizetett prémium jár. A kombájnos termésbetakarításnál dolgozók (a kombájnvezetők, ezek gépkezelői, traktorosok stb.) a pénzbéren kívül természetbeni bért és pótlólag gabonában természetbeni prémiumot kapnak. A szovhozok vezetői és szakemberei számára a termelési terveknek és a termékek átadására, az állam rendelkezésére bocsátására vonatkozó terveknek teljesítéséért és túlteljesítéséért pénzbeni prémium van megállapítva.

Az egész szovhoznak és egyes dolgozóinak a munka eredményében való anyagi érdekeltsége a szovhoztermelés szakadatlan növekedése és tökéletesedése szempontjából igen fontos feltétel.

Rövid összefoglalás

1. A mezőgazdaság szocialista rendszere, amely a kolhozokat, a gép- és traktorállomásokat és a szovhozokat foglalja magában, a mezőgazdasági termelés szervezetének legfejlettebb és leghaladóbb formája. A mezőgazdaságnak a szocializmusban az a feladata, hogy biztosítsa a lakosság élelmiszerszükségletének és az ipar nyersanyagszükségletének sokoldalú kielégítését. A munka termelékenységének emelkedése a szocialista mezőgazdaságban abban jut kifejezésre, hogy az egy termékegységre eső kisebb munkaráfordítással minden hektár megművelt területről nagyobb mennyiségű terméket takarítanak be.
2. A gép- és traktorállomások a kolhoztermelés ipari anyagi-termelési bázisai, olyan támaszpontok, amelyek segítségével a szocialista állam a kolhozokat irányítja. A gép- és traktorállomások fő feladata az, hogy messzemenően fokozzák a kolhozokban termesztett valamennyi szántóföldi növény terméshozamát, biztosítsák a közös állatállomány gyarapodását, hozamának egyidejű emelkedésével, növeljék a földművelés és az állattenyésztés teljes- és árutermelését azokban a kolhozokban, amelyeknek dolgoznak. A gép- és traktorállomások döntő szerepet játszanak a kolhoztermelés fejlesztésében.
3. A mezőgazdasági artel a kollektív gazdaság egyetlen helyes formája a szocializmusban. A kolhozok szocialista szövetkezeti üzemek, amelyek a kolhozparasztok kollektív munkája alapján a szocialista állam tulajdonában levő fő termelőeszközök, és a kolhozok tulajdonában levő egyes termelőeszközök segítségével gazdálkodnak. A Szovjetunióban az állam örökös ingyenes használatra adta át a kolhozoknak az áltáluk használt földet. A szovjet állam nagy összegeket fordít a mezőgazdaságra és a kolhozparasztság kulturális szükségleteinek kielégítésére.
4. A kolhozok közös gazdasága a kolhozvagyon növekedésének és a kolhozparasztság egyre növekvő jólétének fő forrása. A kolhozokban a munka szerinti elosztás gazdasági törvényének követelményei a munkaegység révén valósulnak meg. A munkaegység a munkának és a fogyasztásnak sajátos, a kolhozrend áltál létrehozott mértéke, amely a kolhozparasztok egyéni anyagi érdekeltségét összekapcsolja a kolhoz közös gazdaságának érdekeivel. Annák az elvnek a következetes érvényesítése, amely szerint biztosítani kell a kolhozparasztok egyéni anyagi érdekeltségét a kolhoztermelés fejlesztésében, a mezőgazdasági termelés további fellendítésének fontos tényezője.
5. A nagyüzemi kollektív gazdaság magas jövedelmet biztosít. Az a többletjövedelem, amely a legjobb földekkel rendelkező vagy a legmagasabb hozamot elérő kolhozokban keletkezik, különbözeti földjáradékot alkot. A különbözeti földjáradék a kolhozoké meg a kolhozparasztoké, részben pedig az államnak jut.
6. A kolhoz termékeit és pénzjövedelmét a Mezőgazdasági Artel Mintaalapszabályzata értelmében az állammal szemben fennálló kötelezettségeinek teljesítésére, a közös alapok létrehozására és a kolhozparasztok munkájának munkaegységek szerinti díjazására fordítja. A kolhozrend a szocializmus gazdasági alaptörvényének megfelelően biztosítja a kolhozparasztság anyagi jólétének és kulturális színvonalának állandó emelkedését.
7. A szovhozok messzemenően gépesített állami mezőgazdasági óriásüzemek, amelyeknek egyre nagyobb a szerepük a mezőgazdasági termékek termelésében. A szovhozok önálló elszámolás alapján működnek. A munkatermelékenység állandó emelkedése, a szovhozoknak és dolgozóiknak a munka eredményében való anyagi érdekeltsége — valamennyi szovhoz mintaszerű, nagyhozamú és rentábilis gazdasággá válásának elengedhetetlen feltétele.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!