Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

Április végén a szovjet csapatok készen álltak arra, hogy megtámadják Kolcsakot.

Frunze tervének megfelelően a fő csapást a 31. hadosztály és a 25. hadosztály egyik dandárja mérte; ezek alkották a rohamcsapatot. A kijelölt egységek Buzuluktól 50 kilométerre északra gyülekeztek, s a 3. és a 6. fehérgárdista hadtest alakulatainak érintkezési pontjánál, a buguruszlan—szaraj—giri frontszakasz irányában támadtak. Nyomban bekapcsolódott a támadásba a jobb oldalt álló 24. hadosztály, s egyidejűleg előre lendültek az 5. hadseregnek a rohamcsapattól balra tartózkodó egységei.

A déli hadseregcsoport ellenoffenzíváját megkönnyítették az 1. hadsereg arcvonalán történt események. Itt néhány nappal a támadás előtt a 20. hadosztály egységei, amelyek Orenburgtól északra a Szalmis folyó mentén kiépített vonalat védték, súlyos vereséget mértek Bakics tábornok fehérgárdista hadtestére, amelynek Dutovot kellett volna segítenie Orenburg elfoglalásában. A szovjet csapatok egyetlen napon, április 26-án 2000 foglyot ejtettek. Ezzel egy időben az 1. hadsereg arcvonalának egyéb szakaszain is győzelmeket aratott.

Április 28-án a déli hadseregcsoport csapatai az ellenség oldalba- és hátbatámadásával megindították az ellenoffenzívát, s ezzel kezdetét vette a Kolcsak-seregek leverése. A támadás mintegy 300 kilométeres arcvonalon indult meg, Szergijevszk városa és a Szalmis folyó közt. Az akcióban részt vett a turkesztáni és az 5. hadsereg, valamint az 1. és a 4. hadsereg csapatainak egy része. A harcok súlypontja eleinte a Buzuluktól északra összevont fő rohamcsapatra és az 5. hadsereg jobbszárnyára esett. A támadás általános irányául Buguruszlant jelölték ki. A buguruszlani hadművelet április 28-tól május 13-ig tartott.

A támadás, az utak tavaszi járhatatlansága és az áradások ellenére, kezdettől fogva sikeresen haladt. A katonák égtek a vágytól, hogy mielőbb győzelmeket érjenek el.

Iván Kutyakov, Csapajev hadosztályának huszonkét éves dandárparancsnoka, hetven lovas katonával behatolt az ellenség mögöttes területére. Útközben észrevettek egy ellenséges üteget. A dandárparancsnok kettéosztotta csapatát és ő maga, egy kis csoport élén, rajtaütött a kolcsakistákon. Az ellenséges tisztek ellenállást fejtettek ki, de rövid idő alatt sikerült őket ártalmatlanná tenni. A vöröskatonák a zsákmányolt fegyverekkel tüzet nyitottak a fehérgárdisták ezredére, amely, látva a kilátástalan helyzetet, megadta magát a rátörő szovjet katonáknak.

Az üteg megkaparintása után Kutyakov húsz lovas katonával folytatta útját a mögöttes területen, és benyomult egy faluba, amelyben a 11. Kolcsak-hadosztály vezérkara állomásozott. Rettenetes riadalom támadt. A hadosztályparancsnok a pópával együtt hintóba szállt és megpróbált elmenekülni. Kutyakov lován üldözőbe vette őket. Már éppen kardot ragadott, amikor a pópa tüzelni kezdett és megsebesítette lovát. A ló a második lövéstől összerogyott. Kutyakov elrejtőzött a közeli berekben. Egy idő múlva észrevett egy parasztot, aki egy kétlovas szekeret hajtott. Kutyakov felpattant az egyik lóra, elvágta az istrángot és a faluba vágtatott, ahol hátrahagyta társait.

De a helyzet közben megváltozott. A fehérgárdisták rendezték soraikat és kiűzték a faluból a vöröskatonákat. Kutyakov elvágtatott a kolcsakisták mellett, egyesült bajtársainak csapatával és hamarosan visszatért az előretolt szovjet ezredhez. Útmutatása nyomán az ezred lovasfelderítő osztaga előretört, utolérte és elfogta az ellenséges vonatosztagot.

Hősiesen verekedtek más katonák és parancsnokok is.

A visszavonuló fehérgárdisták Piljugino (Nyikolszkoje) község mellett felgyújtották a Malij Kinyel folyón át vezető hidat, és megállapodtak a folyó bal partján. A híd leégése hosszú időre feltartóztatta volna a buzuluk—buguruszlani országúton előrenyomuló szovjet csapatokat. Ezt meg kellett akadályozni. Andrej Csernov, a 225. ezred parancsnokának küldönce és Németh Lajos magyar kommunista, az ezred lovas felderítőinek parancsnoka, mihelyt meglátta, hogy a híd lángba borult, az átkelőhelyre rohant és oltani kezdte a tüzet. A harcosok rendkívüli életveszélyben, nem törődve a rájuk szüntelenül sorozatokat ontó ellenséges géppuskákkal, elfojtották a lángokat. Ekkor ért a folyóhoz egy szovjet lovasszázad, s átvágtatott a megmentett hídon a bal partra. Az ellenség kénytelen volt menekülni.

A fehérgárdista hadosztályok meghátráltak, Kolcsak főhadiszállása azonban, nem is gyanítva a fenyegető veszélyt, május 2-án a következő hadparancsot adta ki: „… a Szamára, Orenburg, Uralszk körzetében gyülekező összes bolsevista csapatokat be kell keríteni és meg kell semmisíteni.”⁶ A polgárháború története. 4. köt. 107. old.* De nem így történt. A szovjet csapatok, az ellenség ellenállását megtörve, előrenyomultak.

Május 4-én a Vörös Hadsereg egységei felszabadították Buguruszlant, 5-én pedig Szergijevszket. Ezzel egy időben a volgai katonai flottilla partra szálló egysége birtokba vette Csisztopol városát. Teljes egészében a szovjet csapatok vették át a kezdeményezést.

Kolcsakék súlyos veszteségeket szenvedtek. Az ellenség uráli hadteste és 6. hadteste, amelyekre a fő csapás irányult, már a harcok első hetében csaknem 16 000 katonát és tisztet veszített. S a fehérseregben már az első balsikerek után megkezdődött a bomlás. A Sevcsenko-ezred fellázadt és átállt a Vörös Hadsereghez. A 23. miasszi és a 24. szatkai ezredben is zendülés tört ki. A hadseregbe kényszerített parasztok tömegestől dobálták el fegyvereiket, és szétfutottak.

A szovjet seregek ereje pedig nőttön-nőtt. Segítették őket a hadműveleti övezetbe tartozó falvak és városok lakói. A munkások és a parasztok tőrbe csalták a visszavonuló fehéreket, a fehérgárdista seregek háta mögé vezették a vöröskatonákat, kenyeret, tejet, ruhát hoztak, lovat és kocsit adtak nekik.

Dmitrij Furmanov, a 25. hadosztály politikai biztosa leírt egy ilyen esetet. Egyszer harc közben egy falu határától nem messze megpillantott egy feléje szaladó, már nem fiatal asszonyt. Amint közelebb ért, az asszony sebtében kihúzott valamit köténye alól és a kezébe nyomta:

— Nesze, fogd csak gyorsan, te …

Nézem, s látom, egy tojás, de nem értem, mit akar vele, s tágra nyílt szemmel, értetlenül bámulok rá:

— Mennyit fizessek érte?

— Ugyan, ugyan, édes fiam — sértődött meg az asszony.

— Látom, elfáradtál … Nincs itt szó pénzről, váljék egészségedre.

Sietett. Beszéde, mozgása elárulta, mennyire fél, hogy a falusiak észreveszik, és feljelentik, ha visszajönnek a fehérek, s akkor aztán jön a baj csőstül …

— Miért jöttél ide? — kérdezem.

— Az édes testvérem, a bátyám veletek együtt harcol … Az is a Vörös Hadseregben van … Azt mondogatják, hogy a fehérek tönkrevertek benneteket, állítólag Számárát is elfoglalták, igaz?

— Nem igaz, jóasszony, egy szó sem igaz belőle — válaszolok. — Hiszen magad is láthatod, ki az, akit tönkrevernek.

— Látom én, látom … No, élj boldogul, bogaram …

Szaporán szedte a lábát, leosont a dombról, lopakodva körülnézett, és eltűnt a házak között. Különös, boldog érzéssel ültem ott. Néztem a tojást, magam elé mosolyogtam, és láttam ennek a kedves, egyszerű asszonynak a képet. Úgy gondoltam, hogy mindenütt, még az ilyen aprócska faluban is, mint ez a Szkobelevo, vannak nekünk embereink, s bár sok mindent nem értenek, ösztönösen érzik, ki merre tart. Lám ez az asszony is: várt, kivárta, most boldog, és azt sem tudja, hogyan mutassa ki örömét … Hát egy tojást nyomott a markomba …⁷ Furmanov: Csapajev. Magyar Helikon 1961. 147. old.*

Noha a kolcsakistákat már az első héten súlyos csapások érték, nem adták fel a reményt, hogy feltartóztatják a Vörös Hadsereg egységeinek támadását. Hanzsin tábornok, mivel nem voltak tartalékai, sürgősen újabb csapattesteket igényelt Kolcsaktól. Ebben az időben folyt Nyugat-Szibériában Kappel tábornok hadtestének megalakítása. A szervezés még nem fejeződött be, de Kolcsak mégis kénytelen volt parancsot adni a hadtest harcbavetésére. Hanzsin, be sem várva az erősítések megérkezését, átcsoportosította seregeinek egy részét, és május 9-én ellentámadást indított Bugulmától délre és nyugatra. Három napig véres harcok folytak. A Csapajev parancsnoksága alatt álló legendás hírű 25. hadosztály tönkreverte a legjobb fehérgárdista egységeket, és nagy zsákmányra tett szert. Május 13-án az 5. hadsereg ezredei felszabadították Bugulmát. Az ellenség az Ik folyó túlsó partjára vonult vissza.

A Kolcsak-seregek fő erői Belebej körzetében gyülekeztek, és itt szervezték meg védelmüket. Ugyancsak ide érkezett a Kappel-hadtest 10 000 főnyi gyalogos és lovas katonával. A hadtest katonái vadonatúj angol egyenruhát viseltek.

Megkezdődött a szovjet csapatok újabb hadművelete, az úgynevezett belebeji hadművelet, amely május 15-től 19-ig tartott.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A partizánok együttműködése a támadó szovjet hadsereggel – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A küzdelem új szakaszában

A partizánok együttműködése a támadó szovjet hadsereggel

A fasiszta csapatok sztálingrádi szétzúzásával, majd a szovjet hadseregnek Leningrádtól a Kaukázusig terjedő egész arcvonalon folyó általános támadásával megkezdődött a hódítók tömeges kiűzése a szovjet földről. A partizánmozgalom előtt most új, még bonyolultabb feladatok álltak. E feladatokat meghatározva a legfelsőbb főparancsnok, Sztálin, 1943. február 23-i parancsában rámutatott: „ … nem szabad megengedni, hogy a visszavonuló ellenség felperzselhesse falvainkat és városainkat, minden erőnkkel, minden eszközzel támogatnunk kell az előrenyomuló Vörös Hadsereget”.⁸ – Sztálin: A Szovjetunió Nagy Honvédő Háborújáról. Szikra 1949. 90. old.*

A párt hatalmas politikai és szervező munkájának volt köszönhető, hogy 1943 tavaszára a partizánmozgalom minőségileg új, magasabb formát öltött.

Ekkorra már az ellenség hátában csaknem mindenütt tevékenykedtek párt- és Komszomol-szervek. 1942 második felében és 1943 elején megkezdte munkáját a központi partizántörzs, és munkához láttak a köztársaságok és területek partizántörzsei is. Ott, ahol a viszonyok megengedték (főképpen az erdős terepen), helyi méretekben is központosították a vezetést. Így az Orjoli területi pártbizottság és a Brjanszki Front haditanácsa 1943. április végén közös parancsnokság alatt egyesítette az Orjoli terület nyugati és déli járásainak partizánosztagait. Nem sokkal később Belorussziában körzetesítették a partizánerőket: a dandárokat és az osztagokat meghatározott körzetekre osztották, s ennek eredményeképpen a köztársaság területének körülbelül 60 százaléka a partizánok ellenőrzése alá került.

A partizánszerveknek az ellenség mögöttes területén folytatott tevékenységét, valamint a partizánmozgalom törzseit az SZK(b)P KB, a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása, az egyes köztársaságok és közigazgatási területek kommunista pártjainak központi bizottságai és területi pártbizottságai irányították.

Ilyenformán a partizánmozgalom párt- és katonai vezetésének mozgékony szervezete alakult ki. Ez a rendszer a vezetés központosításának lenini elvén nyugodott, amely egyszersmind figyelemmel van a széles körű helyi kezdeményezésre is. Ez a rendszer egyrészt lehetővé tette, hogy sokoldalúan figyelembe vegyék a helyi feltételeket, s megtalálják a partizánharc leghelyesebb formáit és módszereit. Másrészt lehetővé vált a partizánmozgalomnak a fasiszták által megszállt egész szovjet területre kiterjedő egységes irányítása, az ellenség hátában nagyarányú hadműveletek tervezése és végrehajtása, a partizánalakulatok és a földalatti szervezetek tevékenységének a szovjet hadsereg által meghatározott konkrét feladatokkal való koordinálása.

A partizánmozgalom pártszerveinek és törzseinek derekas munkája a partizánkáderek kiképzésére és az arcvonal mögé küldésére, továbbá arra is kiterjedt, hogy szervező csoportokat, robbantókat, rádiósokat, felderítőket stb. juttassanak el az ellenség hátába. Alapvetően megjavult a partizánok anyagi-technikai ellátottsága. Nagy méretekben megindult a partizántevékenység céljára szolgáló robbanóaknák és egyéb technikai eszközök gyártása. A háború évei alatt, főképpen 1942 közepétől, valamint az 1943-as és 1944-es években a katonai és polgári repülők 110 000 repülést végeztek a partizánokhoz. Csupán a távolsági repülőerők és polgári légiflotta gépei több mint 16 000 tonna teherrakományt és 83 000 partizánt dobtak le az ellenség hadtápterületére. A partizánok ellátása földi úton is folyt, az arcvonal hézagain keresztül.

1943 tavaszára a partizánmozgalom törzsei és front-, valamint hadseregbeli képviselői jól működő kétoldalú rádiókapcsolatot építettek ki számos partizánalakulattal. 1943 márciusában a partizán-magasabbegységekben és osztagokban 256, júniusban, közvetlenül a kurszki csata előtt 858, ugyanez év szeptemberében pedig 970 rádióadó működött. Ezenkívül a nagyobb partizán-magasabbegységeknek kétoldalú rádió-összeköttetésük volt az alájuk tartozó osztagokkal.

A partizánmozgalom központosított párt- és katonai vezetésének megteremtése, kétoldalú rádió-összeköttetés létesítése a nagyobb partizánalakulatokkal lehetővé tette, hogy a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása és a frontok haditanácsa 1943 tavaszától a hadászati feladatok, valamint a fontosabb hadjáratok és hadműveletek terveinek kidolgozása során számot vessenek a partizánalakulatok és a földalatti mozgalom tevékenységével is. És ha korábban (ahol ez lehetséges volt) harcászati együttműködés létesült a partizánok és a szovjet csapatok között, a hadműveleti együttműködés viszont a partizánosztagokkal való rádióösszeköttetés hiányában csak szórványos jellegű volt és csupán 1942 második felétől kezdett kifejlődni, 1943 tavaszától már nemcsak állandó, és a szovjet parancsnokság által feszesen tervezett és irányított harcászati, hanem immár hadászati együttműködés folyt a partizánok és a támadó szovjet hadsereg között. Ez rendkívül fontos körülmény volt, és jelentősen növelte a partizánmozgalom szerepét.

A párt szervezett intézkedéseit az ellenség által megszállt körzetek lakosainak hatalmas hazafias lelkesedése támasztotta alá. A partizánmozgalom egyre nagyobb méreteket öltött.

Eltekintve a harcokban szenvedett jelentős veszteségektől, valamint attól, hogy egyre csökkent az ellenség által megszállt szovjet terület, 1943 márciusában az ellenség hátában 1047 partizánosztag működött, melyekben összesen 113 597 ember harcolt, ugyanennek az évnek a végére pedig a partizánalakulatok harcosainak száma 250 000 főre emelkedett.⁹ – Az adatok a partizánmozgalom törzsének anyagából valók. A valóságban azonban a partizánosztagok mennyisége és tagjaik általános száma nagyobb volt, minthogy sok osztagnak nem volt kapcsolata a partizánmozgalom törzsével.*

A partizánokhoz a hitleristák által mozgósított számos lengyel, csehszlovák, bolgár, jugoszláv, román, magyar s egyéb nemzetiségű katona és tiszt állt át, akik felismerték az agresszorok valóságos céljait. 1943 tavaszán a zsitomiri és a rovnói közigazgatási területen lengyel partizánosztag alakult, amely augusztusig már három osztagból álló magasabbegységgé gyarapodott. 1943 szeptemberében a Csernyigov-Volinszkij partizán-magasabbegység parancsnoksága megalakította a Wanda Wasilewska nevét viselő lengyel dandárt. A. N. Szaburov magasabbegységén belül osztagot alakítottak a 101. szlovák ezrednek a partizánok oldalára átállt katonáiból és tisztjeiből. Parancsnokuk Ján Nalepka szlovák tiszt volt. A megszállókkal vívott harcokban tanúsított hősiességéért halála után megkapta a Szovjetunió Hőse címet. Az ellenséges hadseregből megszökött antifasiszták szép számban harcoltak más partizánalakulatokban is. Német antifasiszták is voltak köztük. Egyikük, Fritz Schmenkele, az egykori munkás a szmolenszki partizánok soraiban tanúsított hősiességéért halála után elnyerte a Szovjetunió Hőse címet.

A harcok folyamán kiváló partizánparancsnokok nőttek fel, olyanok mint V. A. Begma, T. P. Bumazskov, M. I. Duka, A. F. Fjodorov, A. V. German, A. M. Grabcsak, Sz. V. Grisin, I. D. Gyibrova, F. D. Gnyezgyilov, M. I. Haumov, D. V. Jemljutyin, K. D. Karickij, N. Z. Koljada, V. Z. Korzs, Sz. A. Kovpak, V. I. Kozlov, G. M. Linykov, V. J. Lobanok, D. N. Medvegyev, F. I. Pavlovszkij, N. N. Popudrenko, M. F. Smirev, A. N. Szaburov, V. P. Szamszon, J. O. Zbanackij és mások.

A partizánalakulatoknak óriási, gyakorlatilag kimeríthetetlen tartalékai voltak. Csupán Ukrajnában, Belorussziában, a leningrádi, szmolenszki, kalinyini és orjoli közigazgatási területen a partizánok által ellenőrzött körzetekben 1943 tavaszáig az önvédelmi csoportoknak több mint 500 000 emberük volt.

A partizán-magasabbegységek és osztagok többsége tapasztalt harci közösség volt, s alkalmasak voltak arra, hogy megoldják a szovjet parancsnokság által eléjük állított bonyolult feladatokat.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

1919 tavaszának viharos napjaiban a bolsevik párt kiadta a jelszót: „Mind egy szálig harcra Kolcsak ellen!”

A párt a dolgozókat mozgósította a belső és a külső ellenforradalom újabb hadjárata ellen. E mozgósítás harci programjaként 1919. április 12-én közzé tették az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának irányelveit a keleti front helyzetével kapcsolatban. Az irányelvek, amelyeket Lenin fogalmazott meg, leszögezték, hogy Kolcsak keleti sikerei nagy veszéllyel fenyegetik a szovjetországot. E veszély elhárítása céljából a legnagyobb erőfeszítésre van szükség. A Központi Bizottság felhívta a pártszervezeteket és a szakszervezeteket, hogy mozgósítsák legjobb tagjaikat, és küldjék őket a frontra, tömegével vonják be a szovjetköztársaság védelmébe a munkásokat. A lenini „Irányelvek” megállapították:

„Le tudjuk győzni Kolcsakot …

Meg kell feszíteni minden erőnket, fokozni kell forradalmi energiánkat, s akkor Kolcsakot mihamar szét fogjuk zúzni. A Volgát, az Urált, Szibériát meg tudjuk védeni és vissza tudjuk hódítani, s ezt meg is kell tennünk.”⁴ Lenin Művei 29. köt. 281. old.*

Az országban hatalmas munka indult meg, hogy megszervezzék az erőket az ellenség visszaverésére. A párt mindenekelőtt a kommunistákat mozgósította. Az OK(b)P Központi Bizottságának április 13-i plénumán hozott határozat értelmében a mozgósítás végrehajtásának támogatása céljából a kormányzóságokba felelős pártmunkásokat küldtek. Ezek között voltak: Lunacsarszkij, Szemasko, Krilenko, Jaroszlavszkij, Podbelszkij, Lander, Nyevszkij, Jeremejev és mások. Ezek az emberek hatalmas munkát végeztek. Sok helyütt a pártszervezetek tagjainak 20—30 százaléka vonult be a hadseregbe. Petrográd Pétervár-Narva kerületének pártbizottsága jelentette: „Tekintettel a keleti fronton előállott helyzetre, a gyűlés egyhangúlag jóváhagyta a párttagok 20 százalékának mozgósítását, s elhatározta, hogy a tagság nagyszabású agitációt fejt ki a lakosság körében az általános mozgósítással és a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. Az összeírás kollektívák szerint megy végbe, sok önkéntes jelentkezett …”⁵ Petrográdszkaja Pravda, 1919. március 11.* A front menti kormányzóságokban a pártszervezetek tagságuk felét mozgósították. Összesen több mint 20 000 kommunistát hívtak be, s mintegy 15 000-et a keleti frontra küldtek.

A szakszervezeti tagokat is mozgósították. Ezzel az akcióval 60 000 katonát nyert a hadsereg. A falu 25 000 szegényparasztot küldött a Vörös Hadseregbe. És százezrek vonultak be az újabb behívások folytán. Mindez lehetővé tette a munkás-paraszt állam fegyveres erőinek, mindenekelőtt a Kolcsak ellen küzdő seregeknek a megerősítését. Két és fél hónap alatt 110 000 főnyi utánpótlást indítottak útnak a keleti frontra, nem számítva az újonnan alakult egységeket.

Az emberanyagon kívül a front sok fegyvert, lőszert és felszerelést kapott. A munkások — noha abban az időben óriási nélkülözéseket kellett elszenvedniük — minden erejüket megfeszítették, hogy ellássák a frontot. A párt felhívta a munkásosztályt, hogy dolgozzon forradalmi módon. A munkásosztály erre az első kommunista szombatokon végzett hősi munkával válaszolt. Május 7-én a kazányi vasúti alkörzet kommunistái és szimpatizánsai elhatározták, hogy minden szombaton munkabér nélkül túlóráznak, amíg Kolcsak vereséget nem szenved. Május 10-én rendezték az első szombati rohammunkát 205 ember részvételével. A munkások 4 mozdonyt és 16 vasúti kocsit javítottak meg, s mintegy 10 000 púd különböző anyagot rakodtak át. A részvevők munkáját rendkívül magas termelékenység jellemezte. A moszkvai vasutasok kezdeményezését másutt is felkarolták. Attól kezdve a kommunista szombatok száma hónapról hónapra növekedett, a kezdeményezésből csakhamar országos tömegmozgalom lett. Lenin nagy kezdeményezésnek nevezte a kommunista szombatokat, meglátta bennük a munkához való új, kommunista viszony csíráit.

A dolgozók, elsősorban a munkásosztály jóvoltából a keleti front rövid idő alatt minden szükségeset megkapott ahhoz, hogy csapást mérjen az ellenségre. Megkezdődtek a szovjet seregek keleti ellenoffenzívájának előkészületei.

A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács és a Vörös Hadsereg Főparancsnoksága a párt Központi Bizottságának útmutatása értelmében a keleti frontnak szentelte a legnagyobb figyelmet. Április 10-én a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács és a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa együttes ülést tartott Szimbirszkben. A csapatok operatív vezetésének megjavítása céljából az ülésen úgy döntöttek, hogy az arcvonalon küzdő seregeket két csoportra osztják: déli és északi csoportra. A két csoport között a határ a Káma folyó volt. A déli csoporthoz tartozott a 4. a turkesztáni, az 1. és az 5. hadsereg. Ennek a hadseregcsoportnak a parancsnokává Frunzét nevezték ki. A 2. és a 3. hadsereg alkotta az északi csoportot Sorin parancsnoksága alatt. A keleti frontnak rendelték alá a volgai katonai flottillát, valamint az uráli és a Volga menti katonai körzetet. A Volga mentén védelmi övezet létesült a kazányi, a szimbirszki, a számárai és a szarátovi megerősített körzetből.

A Kolcsak elleni harcban a déli hadseregcsoport kapta a főszerepet. Ebből kiindulva a keleti front parancsnoksága megbízta Frunzét, hogy dolgozza ki a kolcsakista főerők megsemmisítésének tervét. Frunze a reá jellemző energiával látott munkához. Segítségére volt a Forradalmi Katonai Tanács két tagja, Kujbisev és Novickij (ez utóbbi a régi hadseregben tábornoki rangot viselt, s a forradalom után becsülettel és odaadással szolgálta a szovjethatalmat). Frunze elgondolásának az volt a lényege, hogy Buzuluk körzetében vonja össze a legnagyobb erőket, és északi irányú csapással, a beékelődött nyugati hadsereget oldalba és hátba támadva, megsemmisíti ezt a Kolcsak-féle hadsereget. A parancsnokság úgy tervezte, hogy a rohamcsapatba bevonja az 1., a 4. és a turkesztáni hadsereg gyalogságának és tüzérségének kétharmadát, valamint egész lovasságát. Még mielőtt a nagy létszámú déli hadseregcsoport megalakult volna, Frunze a fronton előállt helyzetből kiindulva, saját kezdeményezésére erős tartalékot hozott létre Szamára körzetében és átcsoportosította a csapatokat.

Elgondolásainak megvalósítása közben Frunze nagy nehézségekbe ütközött. Eredeti tervét több ízben módosítania kellett a fronthelyzetnek megfelelően. Végül is április 23-án és 24-én a kolcsakista főerők megsemmisítésének terve végleges formát öltött.

A terv végrehajtása óriási erőfeszítést követelt. A csapatokat idejében össze kellett vonni, s ez akkoriban nem volt könnyű, mivel a közlekedés erősen akadozott. Egyetlen dandár átirányítása 300—500 kilométerre heteket vett igénybe. A tartalékok késtek. S tetejébe még több kérdésben — így például az offenzíva időpontját illetően — nézeteltérések merültek fel Frunze és a frontparancsnokság között.

Ámde Frunze és segítőtársai fáradhatatlan energiájukkal a front menti körzetek, különösen a szamárai és a szarátovi körzet párt- és szovjetszerveinek aktív segítségével leküzdötték az akadályokat. Mielőtt még a tartalékok zöme a központi kormányzóságokból megérkezett volna, a Volga menti városok több ezer munkást, köztük sok kommunistát küldtek a frontra. Az újonnan jöttek beáramlottak az ezredekbe, fokozták harci szellemüket, támadó kedvük magával ragadta a vöröskatonák tömegeit. A csapatoknál aktív politikai munka folyt. A biztosok, a politikai munkatársak, az agitátorok és általában a párttagok arról beszéltek a vöröskatonáknak, milyen a szovjethatalom viszonya a középparaszthoz, mi jellemzi a szovjethatalom nemzetiségi politikáját, mivel jár a Kolcsak-uralom, miképpen fejlődik a forradalmi mozgalom a többi országban. Az ezredeknél gyűléseket tartottak, összejöveteleket, csoportos beszélgetéseket bonyolítottak le. Agitátorok ezrei olvasták fel a vöröskatonáknak a legidőszerűbb kérdésekről szóló felhívásokat, újságcikkeket, brosúrákat. Hogy milyen nagyszabású propaganda és agitáció folyt a csapatoknál, ezt jól jellemzi az a tény, hogy a déli hadseregcsoportnál 1919 áprilisában és májusában mintegy 3 millió újságot és 2 millió röpiratot, plakátot és brosúrát juttattak el a katonákhoz. Nagyarányú felvilágosító munka folyt a lakosság, különösen a Volga menti és az Urál-vidéki nem orosz nemzetiségű dolgozók körében. Ennek igen nagy jelentősége volt a Kolcsak elleni harcban. A tatár, a baskír és a csuvas dolgozók, miután 1918-ban saját bőrükön tapasztalták már a fehérgárdista uralmat, szilárdan a szovjethatalom mellé álltak.

Ugyancsak nagyarányú szervező és politikai munka bontakozott ki az északi hadseregcsoportnál. A keleti front 2. és 3. hadseregének felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a kazányi, a Nyizsnyij Novgorod-i és a vjatkai munkások.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Egy kilógramm szenet, egy gramm gabonát sem az ellenségnek

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A lakosság legnagyobb tömegei a megszállók intézkedéseinek meghiúsítására irányuló harcban vettek részt.

Különösen fontos volt, hogy keresztülhúzzák a hódítók ama szándékát, hogy az általuk birtokba vett szovjet területek népgazdaságát saját szolgálatukba állítsák. Mint ismeretes, a megszállt európai tőkésországok gazdaságának felhasználása jelentősen megnövelte a fasiszta Németország katonai-gazdasági potenciálját. Németország vezetői arra számítottak, hogy ugyanolyan hatékonyan sikerül majd kiaknázniuk a meghódított szovjet területek gazdasági lehetőségeit is. „Szándékom volt kiaknázni, hatékonyan kiaknázni” – jelentette ki a megszállt szovjet területek kifosztására szolgáló apparátus élén álló Göring.

A fasiszta fogalmak szerint kiaknázás a teljes kifosztást jelentette.

Az egész megszállt szovjet területet behálózták a Göringnek alárendelt különleges rablóapparátus csápjai. A megszállók a lakosságra kirótt mindenféle adók körmönfont rendszerét vezették be. Miként a telhetetlen sáskahad, kíméletlenül falták fel a harácsolt élelmet, mindent elszedtek a lakosoktól, ami a szemük elé került, az egyszerű háztartási eszközöket is beleértve.

A tömeges rablások nemcsak a hódítók szükségleteinek kielégítését célozták, hanem hogy az „éhség csontos kezével” megfojtsák a szovjet embereket. A gabonát bőven termő Ukrajnában is éhezett a lakosság. Harkovban például, maguknak a megszállóknak a tanúsága szerint, csupán 1942 első negyedében 13 749 ember halt éhen. „A lakosság éhezik, elerőtlenedik, megbetegszik, aki csak teheti, menekül Harkovból … – olvasható a városi elöljáróság kereskedelmi osztályának jelentésében -, a hatalmas város elnéptelenedik, elpusztul.”

Ámde a „villámháború” meghiúsulása, az arcvonalakon elszenvedett roppant méretű veszteségek, valamint a partizánok tevékenysége rákényszerítette a hitleristákat, hogy némileg módosítsák a szovjet föld gazdasági kifosztásának módszerét. Egyre több stratégiai nyersanyagra és élelemre volt szükségük. Nagy méretekben meg kellett szervezniük a megrongálódott technikai és szállítási eszközök javítását. Ez szükségessé tette, hogy megpróbálják a rablásokat bizonyos „keretek” közé szorítani, vagyis nemcsak elrabolni a kész dolgokat, hanem megszervezni helyben az ipari és mezőgazdasági termelést. Különösen nagy reményeket fűztek a hitleristák Ukrajna ipari körzeteihez (a Donyec-medencéhez, Dnyepropetrovszk, Zaporozsje, Krivoj Rog vidékéhez stb.).

A megszállók minden üzemet, gyárat, bányát és egyéb vállalatot a német állam és német imperialista monopóliumok tulajdonának nyilvánítottak. Mindenütt általános munkakényszert vezettek be. A munka előli kitérést szabotázsnak minősítették, és agyonlövéssel büntették. A kényszermunkába a tíz évnél idősebb gyermekeket is bevonták. A napi munkaidő 14-16, sőt több órát is tartott. A munkabér olyan csekély volt, hogy az éhínség határán való tengődéshez sem volt elégséges. A kényszermunka, a betegségek, az egyre növekvő éhség a lakosság tömeges elhalálozását okozták. „Az a gondolat, hogy az erejüket meghaladó munkával pusztítsuk ki őket, a legjobb ötlet” – jelentette ki cinikusan Goebbels.

A fasiszta megszállók egyik legszörnyűbb gaztette a szovjet embereknek, többségükben a fiataloknak németországi kényszermunkára való erőszakos elhurcolása volt. Ez lényegében a rabszolgaság feltámasztása volt annak legkegyetlenebb formájában. A szovjet emberek millióit szállították el a fasiszta rabságba. A legsúlyosabb munkákat végeztették velük. Élelmük alig volt elég a fennmaradáshoz, barakkokba zsúfolták, rabként őrizték őket. Valamennyi „keleti munkást” számmal jelöltek meg, és köteles volt a ruháján a „Kelet” jelet viselni.

A párt azt a nehéz feladatot tűzte az ellenség mögöttes területein maradt szovjet emberek milliói elé, hogy akadályozzák meg a hódítók arra irányuló minden törekvését, hogy saját szolgálatukba állíthassák a megszállt szovjet területek gazdaságát, ne juttassanak nekik ipari termékeket, nyersanyagot, élelmet.

A területrablók gazdasági intézkedéseinek meghiúsítására irányuló módszerek a legkülönbözőbbek voltak. A munkások és a mérnök-műszaki dolgozók mindenféleképpen kivonták magukat a munka alól, eltitkolták szakképzettségüket. Azok pedig, akiket kényszerrel és az éhség erejével az üzemekbe hajtottak, „üres járatban” dolgoztak, megrongálták a felszerelést, a munkapadokat, a nyersanyagot és a késztermékeket. Minden egyes akció önmagában nem mindig jelentett a megszállóknak komolyabb kárt. Ámde ezernyi ilyen napról napra végrehajtott akció óriási veszteséget okozott az ellenségnek.

A hazafiság ragyogó példáját mutatta a munkásosztály. A harcot „Egyetlen tonna szenet, egy kilogramm fémet sem a megszállóknak!” jelszóval folytatták a Donyec-medencében. A hitleristáknak ilyenformán nem sikerült összehangolniuk a gorlovkai, a makejevkai, a sztalinói és a Donyec-medence több más városában levő fémgyártó üzemek munkáját. Donyeci szenet sem kaptak a területbitorlók. Így aztán a Dabrowai-medencéből kellett a Donyec-medencébe szállítaniuk a szenet.

Nem dolgoztak a dnyepropetrovszki, a zaporozsjei, a Krivoj Rog-i, az odesszai, a rigai, a kaunasi, a minszki, a szmolenszki, a brjanszki, az orjoli és az ellenség által megszállt szovjet területek más ipari körzeteinek üzemei sem. A megszállók szovjet földön nemcsak a katonai termelést nem tudták megszervezni, hanem a megsérült harci technikai eszközeiket sem tudták valamennyire is jelentős mértékben helyreállítani. Kénytelenek voltak azokat javításra ezer kilométerekre Németországba és más európai országokba szállítani.

Aktívan szabotáltak a vasutasok is. Megrongálták a gőzmozdonyokat, a fékberendezéseket, homokot, fémforgácsot szórtak a vasúti kocsik tengelycsapágyaiba, használhatatlanná tették a váltókat, szemaforokat, szivattyúházakat és egyéb vasútállomási berendezéseket. Felgyújtották a vasúti fűtőházakat, üzemanyag- és tartalékalkatrész-raktárakat.

Az ipari üzemekben folyó rombolásokkal kapcsolatos tömeges harcot jelentősen erősítették a földalatti szervezetek diverziói. Így például a hitleristák roppant nagy erőket és eszközöket fecséreltek el a Dnyeprogesz helyreállítására. A vízi erőmű építésére kihajtott lakosok és hadifoglyok mindenütt szabotálták a munkát, és a megszállók így kénytelenek voltak erőiket kilenc turbina helyett kettőre összpontosítani. A kettő közül egyet sikerült helyreállítani. Ámde a földalatti szervezetek tagjai használhatatlanná tették a gépezetet. Mikor aztán a németek megpróbálták üzembe állítani a turbinát, megtörtént a baleset – hatalmas vízsugarak semmivé tették az elvégzett munkát. Ily módon a megszállók nem kaptak energiát a Dnyeprogesztől.

Betörve a krasznodari területre a hitleristák világgá kürtölték, hogy ettől kezdve kőolaj-szükségletüket jelentős mértékben a kubáni „fekete arannyal” fogják kielégíteni. Az olajmunkás-településen azonban „nem akadt” az olajkút felszereléséhez értő szakmunkás. A megtorlások, a vallatások, a hajtóvadászatok nem segítettek. A megszállóknak Németországból kellett szakembereket és felszerelést hozatniuk. Ekkor az olajmunkások a védőberendezések megrongálásához láttak, és égő folyadékkal töltött palackokat dobtak a kutakba. Ennek eredményeképpen a kubáni „fekete arany” nem jutott a hitleristák kezére.

A legsúlyosabb megpróbáltatás a szovjet parasztságnak jutott osztályrészül. A szovhozokat a megszállók „állami tulajdonnak” nyilvánították, és minden termékét elkobozták. A kolhozokat a németek csupán a balti köztársaságokban, Ukrajna és Belorusszia nyugati területein semmisítették meg, ahol a mezőgazdaság kollektivizálását a háború kitöréséig nem fejezték be. Egyéb megszállt területeken a hitleristák igyekeztek a kolhozokat saját gyarmatosító céljaikhoz formálni. 1942 februárjában a német kormány direktívát bocsátott ki „A földhasználat új rendjéről”, ez előírta, hogy a kolhozok alapjain úgynevezett „faluközösségi gazdaságot” kell létesíteni. Ennek a törvénynek az volt az értelme, hogy a leghatékonyabban kihasználják a nagy kiterjedésű földterületeket és a parasztság ingyenes kollektív munkáját. E törvény lényegét magyarázva a hitleristák közvetlenül rámutattak, hogy a parasztok „kötelesek együttesen dolgozni” és hogy „a kötelező állami beszolgáltatásokért minden egyes falu kölcsönös kezességgel teljesen felel”.

A továbbiak során a „háború győzelmes befejezése után” pedig a hitleristák a „faluközösségeket” földbirtokosi gazdaságokká, a közös gazdaságok parasztjait pedig a német gyarmatosítók rabszolgáivá szándékoztak tenni. 1942-ben a megszállt szovjet területek mezőgazdasági körzeteiben, mint leendő gyarmatosító, a „hitlerista ifjúsági szövetség” 30 000 tagja folytatott „gyakorlatot”.

Éppen úgy, mint az ipari vállalatokban, az „állami birtokokon” és a „faluközösségi gazdaságokban” bevezették a testi fenyítést, és a nyomósabb vétségekért koncentrációs tábor és halálbüntetés járt.

A parasztok aktívan akadályozták a megszállók minden intézkedését. Megrongálták a kolhozok, a szovhozok, a gépállomások vagyontárgyait, kiszerelték a mezőgazdasági gépek fontos alkatrészeit, az erdőbe, a mocsarakba hajtották a csordát, elrejtették a gabonát, felgyújtották a fasiszták által összerabolt élelmiszereket. A parasztság harcának ezek a mindenütt és széleskörűen alkalmazott formái meghiúsították a megszállók ama törekvését, hogy az elfoglalt területek mezőgazdaságát saját szolgálatukba állítsák. Így a krasznodari közigazgatási területen a megszállás előtt a kolhozok 1 280 000 hektár földet vetettek be, a fasiszták alatt viszont 1942 őszén ennek a területnek kevesebb mint egyharmadába került vetés. Ugyanakkor a vetés nagy része sárrétté vált. Az őszi vetési munkák 1942-ben semmivé lettek az ellenség által megszállt egész szovjet földön.

A megszállók rendőri és katonai alakulatokat küldtek a falvakba. A „begyűjtések” katonai műveletek jellegét öltötték, melynek során a fasiszták egész falvakat perzseltek fel, kiirtották lakóikat, köztük a nőket, gyermekeket és öregeket is. A parasztok azonban tántoríthatatlanul fokozták harcukat. A „tervezett” beszolgáltatásokat a hitleristák ily módon nem kapták meg. Csak az jutott nekik, amit erőszakkal sikerült elszedniük. Ehhez pedig egyre nagyobb erőkre volt szükségük.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1. FEJEZET

Kolcsak ellen!

Az antant kombinált hadjárata

A VIII. pártkongresszus ülései közben újból riasztó hírek érkeztek Moszkvába a frontokról.

1919 március elején Kolcsak offenzívát indított a keleti fronton. A nyugati arcvonalon a burzsoá-földesúri lengyel állam seregei betörtek Belorusszijába, s ezzel egy időben a von der Goltz-féle német egységek Riga felé nyomultak. És miként már nemegyszer megtörtént, az ellenségnek a fronton indított támadásával párhuzamosan megélénkült a belső ellenforradalom a hátországban. Egyre-másra robbantak ki a fehérgárdista kuláklázadások Gomelban, a szimbirszki és a szamárai kormányzóságban. A vasútvonalakon az ellenséges ügynököknek sikerült néhány nagyobb diverziós cselekményt végrehajtaniuk.

Világos volt, hogy ezek az események szorosan összefüggenek egymással, s az antant-kormányok és vezérkarok által kidolgozott egységes terv láncszemei.

Március 23-án, a pártkongresszus záróülésén Lenin ezeket mondotta:

„Az a perc, amelyben összegyűltünk, különösen nehéz azért is, mert a nemzetközi imperializmus — most ebben már egyáltalán nem lehet kételkedni — egy utolsó, különösen erőteljes kísérletet tesz arra, hogy eltiporja a szovjetköztársaságot. Számunkra nem kétséges, hogy az erősödő támadás nyugatról és keletről, egész sor fehérgárdista felkeléssel, néhány helyen a vasúti sínek felszedésére irányuló kísérletekkel egyidejűleg — hogy mindez az antant imperialistáinak egészen világosan átgondolt és nyilvánvalóan Párizsban elhatározott lépését jelenti.”¹ Lenin Művei. 29. köt. 219. old.*

Az OK(b)P VIII. kongresszusa a pártszervezetekhez intézett felhívásában rámutatott arra, hogy az ellenforradalmi erők egyszerre több fronton és a hátországban is csapást akarnak mérni a szovjetországra.

Így is történt. Párizsban a „béketárgyalások” leple alatt Wilson elnök, Lloyd-George, Clemenceau és a konferencia más részvevői újabb tervet dolgoztak ki Szovjet-Oroszország szétzúzására.

Minthogy azonban a nyugati népek elég határozottan állást foglaltak az intervenció ellen, a kormányok gondosan álcázták elgondolásaikat. Afféle békeangyaloknak tettették magukat, akik felvetik a lakatlan Herceg-szigeten tartandó konferencia gondolatát, s elküldik Bullittot² William Bullittot, a párizsi konferencia amerikai küldöttségének munkatársát Wilson elnök Lloyd-George tudtával és beleegyezésével 1919 februárjában Moszkvába küldte azzal a megbízatással, hogy tisztázza, milyen feltételekkel hajlandó a szovjet kormány tárgyalásokat kezdeni a hadműveletek megszüntetéséről. Moszkvában Bullitt megbeszéléseket folytatott a szovjet kormány képviselőivel, és találkozott Leninnel. Bullitt küldetése azonban nem járt eredménnyel. Párizsba visszatérve márciusban átadta Wilsonnak Lenin válaszát, de addigra az antant-kormányok már elvetették a béketárgyalások gondolatát. Ennek egyik legfőbb oka az volt, hogy Kolcsak offenzívát indított a keleti fronton, s az antant-imperialisták remélték, hogy ez a szovjethatalom gyors bukását fogja eredményezni.* Moszkvába, fölöttébb bizonytalan felhatalmazással. Megígérik, hogy hazahozzák (az Egyesült Államokba, Angliába, Franciaországba) Észak-Oroszországból, a Távol-Keletről és Ukrajnából az egyenruhába bujtatott legényeket. A lapok ezzel kapcsolatban terjedelmes interjúkat készítenek a miniszterelnökkel, miniszterekkel, tábornokokkal. Az emberek bíznak. Hátuk mögött pedig ugyanakkor titkos tárgyalások folynak az oroszországi háború arcvonalának kiszélesítéséről.

Az antant katonái megbízhatatlanok voltak, megtagadták a forradalmi Oroszország elleni harcot.

Kik folytathatták hát ez esetben a szovjetellenes háborút? Világos, hogy elsősorban azok, akiknek különös okuk volt gyűlölni a szovjethatalmat, a bolsevikokat, a forradalmi munkásokat és parasztokat: az orosz fehérgárdisták, földbirtokosok, az ország burzsoáziája, kulákjai. Nekik nem volt vesztenivalójuk. Ellenkezőleg, hajlandók voltak lemondani orosz területekről, hazájuk érdekeiről, a nemzeti vagyonról és népük becsületéről, csak hogy visszakapják a szovjethatalom által elvett gyáraikat, bankjaikat, birtokaikat.

Az Egyesült Államokból, Angliából, Franciaországból és Japánból gőzhajók haladtak Vlagyivosztok, Novorosszijszk, Arhangelszk és Reval felé. Gyomrukban puskákkal és lőszerrel megrakott ládák. A fedélzeten ágyúk, páncélautók, harckocsik. Nosza, fegyverkezzetek csak, orosz tábornok urak! A szövetségesek nem hagynak cserben benneteket, végezzétek csak a dolgotokat!

Volt még a szovjethatalomnak ellensége, amelyre az antant támaszkodhatott: azoknak a kis országoknak a burzsoáziája és földbirtokosai, amelyek azelőtt az orosz birodalomhoz tartoztak, és az Októberi Forradalom után lettek önállóak. Ezeknek az országoknak a dolgozóit régi, a történelem során kialakult baráti és testvéri szálak fűzték az orosz munkásokhoz és parasztokhoz. Az Októberi Forradalomig együtt tűrték a cári elnyomást, együtt harcoltak ellene, együtt hullatták vérüket 1905-ben a barikádokon. A lengyel, a finn, a lett, a litván és az észt munkás, földmunkás és szegényparaszt követendő példát látott az orosz proletariátus 1917 októberi győzelmében. S ezek a dolgozók készen álltak arra, hogy alkalmas időpontban hasznosítsák orosz testvéreik tapasztalatait.

Mindezt jól tudták az illető országok kizsákmányoló osztályai. A lengyel, a finn, az észt, a lett, és a litván földbirtokosok, tőkések és kulákok halálosan gyűlölték a szovjet államot. Ezért üdvözölték az antantnak azt a törekvését, hogy végez az oroszországi forradalommal, s még az sem volt ellenükre, hogy részt vegyenek a szovjetellenes hadjáratokban, mivel remélték, hogy így majd szovjet területekkel gazdagodnak. Varsóban egyesek arról álmodoztak, hogy uralmuk alá hajtják a Fehér-tengertől a Feketetengerig terjedő területeket (egyebek közt Belorussziját és Ukrajnát); Helsingforsban Karélia és a Kola-félsziget bekebelezését emlegették; Revalban a petrográdi kormányzóság nyugati részét és Pszkov vidékét szemelték ki zsákmányul.

A lengyel, a finn és a baltikumi burzsoázia és földbirtokosok nacionalista propagandával, Szovjet-Oroszországról terjesztett rágalmazó koholmányokkal, az orosz-gyűlölet szításával mérgezték országaik dolgozóinak öntudatát, s ezzel erkölcsileg előkészítették őket a szovjetellenes háborúban való részvételre.

Ezekre az erőkre — a fehérgárdista hadseregekre és a kis országok burzsoá nacionalista kormányainak csapataira — építettek az antant-imperialisták, miután meggyőződtek katonáik megbízhatatlanságáról. Kolcsak keleten, Gyenyikin délen, Jugyenyics Petrográdnál, Miller északon, Lengyelország, Finnország és a balti országok nyugaton és északnyugaton — ezzel a lánccal kívánta megfojtani a nemzetközi imperializmus a szovjetországot. Ami pedig az Oroszország keleti részén, északon és Közép-Ázsiában maradt antant-csapatokat illeti, ezek már nem töltöttek be olyan szerepet a Vörös Hadsereggel folyó fegyveres harcban, mint azelőtt.

1919 márciusára a szovjetellenes erők lényegében készen álltak a cselekvésre. Az amerikai, az angol és a francia imperialisták mindent megtettek tömörítésük, megszervezésük és felfegyverzésük érdekében. Így készítették elő mindezen erők egységes terv szerint kibontakozó kombinált offenzíváját, amely 1919 tavaszán indult meg.

Ebben a hadjáratban Kolcsak fehérgárdista hadserege töltötte be a legfőbb szerepet, mivel akkor ez a hadsereg volt leginkább alkalmas rá, hogy fölvegye a harcot a szovjethatalommal. Kolcsak volt az egész oroszországi ellenforradalom feje. Az ő kezében volt az ország aranykészlete, nagy emberanyag-tartalékokkal, anyagi erőforrásokkal és a legnagyobb létszámú hadsereggel rendelkezett, és csapatai közelebb álltak Moszkvához a többi fehérgárdista seregnél. Az angol, az amerikai, a francia és a japán kormány több mint 700 000 puskát, több mint 3000 géppuskát, mintegy 600 ágyút, több tucat repülőgépet, nagy mennyiségű lőszert és több százezer teljes ruházati felszerelést bocsátott Kolcsak rendelkezésére. Az intervenciósoknak japán, amerikai, francia, angol, cseh, lengyel, olasz es egyéb csapatokból álló hatalmas hadseregük volt Kolcsak mögöttes területem. E csapatok létszáma 1919 tavaszán elérte a 150 000 főt. Szuronyaikra támaszkodott az Urálban, Szibériában és a Távol-Keleten létesült burzsoá-földesúri rendszer.

Az antant-imperialisták segítségével Kolcsaknak sikerült 1919 tavaszára 400 000 főnyi fehérgárdista sereget összetákolnia. Márciusra befejeződtek az offenzíva előkészületei. A támadás tervét februárban dolgozták ki a cseljabinszki haditanácson; fő irányául a Perm—Vjatka—Vologda útvonalat választották. Kolcsakék azt remélték, hogy egyesülhetnek az északi intervenciósokkal, majd délnek fordulhatnak, Moszkva felé.

A támadás időpontjára Kolcsak több mint 130 000 gyalogos és lovas katonát, 1300 géppuskát és 210 löveget vont össze a fronton. A fehérgárdista csapatokat négy hadseregre osztották. Északon a szibériai hadsereg sorakozott fel a Kolcsak szolgálatába szegődött Gajda cseh tábornok vezetésével. A középső frontszakaszon a nyugati hadsereg indult támadásra Hanzsin tábornok parancsnoksága alatt; ez volt a legerősebb hadsereg, több mint 45 000 gyalogos és lovas katonával. Délen az orenburgi és az uráli hadsereg helyezkedett el, élén Dutov, illetve Tolsztov tábornokkal.

A fehérgárdista csapatokkal hat szovjet hadsereg állt szemben egy 1800 kilométer hosszú fronton. Létszámuk 100 000 gyalogos és lovas katona volt, 1800 géppuskával és 365 ágyúval. A keleti front hadműveleteit Sz. Sz. Kamenyev irányította.

A 4. és a turkesztáni hadsereg parancsnoka Frunze, az 1. hadseregé Gaja, az 5-é Bljumberg, majd Tuhacsevszkij, a 2-é Sorin és a 3-é Mezsenyinov volt. Az arcvonal Alekszandrov Gajtól kiindulva Uralszktól délre, Aktyubinszknál és Orszknál, majd tovább északi irányban, Ufától keletre, Oszán keresztül, Permtől nyugatra Cserdiny felé húzódott.

Az ellenség — mint láttuk — jelentős számbeli fölényben volt a szovjet seregekkel szemben, bár fegyverzetben elmaradt tőlük. Kolcsakék legfőbb erőiket középen az 5., valamint északon a 2. és 3. hadsereg arcvonalán vonták össze. Az ellenség itt, különösen a középső szakaszon nagy számbeli fölényben volt. A fő csapás a szibériai hadsereg feladata lett volna. A helyzet azonban úgy alakult, hogy Kolcsak a harcok folyamán megváltoztatta a haditervet, és északról a Volgához, Szamára körzetébe helyezte át a csapást.

Elsőnek a szibériai hadsereg támadott. Március 4-én Pepeljajev tábornok hadtestének csapatai Osza és Ohanszk körzetében átkeltek a Káma folyó jegén, és csapást mértek a 2. és a 3. hadsereg érintkezési pontjára. Délebbre Verzsbickij tábornok egységei mentek át támadásba a 2. hadsereg ellen. Néhány nappal később az ellenség elfoglalta Ohanszkot és Oszát. A 2. hadsereg csapatai harcolva visszavonultak; április 7-én kénytelenek voltak kiüríteni Votkinszkot, 13-án pedig Izsevszket. Április második felében a 2. hadsereg alakulatai a Vjatka folyóig húzódtak vissza. Így veszély fenyegette Kazányt.

Északabbra a 3. hadsereg heves harcok közepette vonult vissza. Kolcsakéknak itt nehéz dolguk volt, csak lassan nyomultak előre. Április közepére ezen a szakaszon csaknem stabilizálódott az arcvonal. A 3. hadsereg csapatai nem engedték áttörni az ellenséget Vjatka felé.

Két nappal a szibériai hadsereg támadásának kezdete után Hanzsin tábornok csapatai is megindultak nyugat felé. A velük szemben álló 5. szovjet hadsereg létszámban negyedrésze volt az ellenségnek. A fehérgárdisták Ufától északra, a szovjet csapatokat átkarolva mérték a fő csapást, s hatalmas erőfölényüket, valamint a támadás váratlanságát kihasználva már az első napokban nagy sikereket értek el. Március 10-én elfoglalták Birszket, 14-én pedig Ufát. Az 5. hadsereg csapatai az ellenség csapásai nyomán gyors ütemben vonultak vissza. Az alakulatok vezetése megbomlott, az ezredek nagy veszteségeket szenvedtek. De az 5. hadsereg egyes egységei csakhamar elszakadtak az ellenségtől, és Ufától 40 kilométerre délre védőállásokat foglaltak el. Itt több mint két héten át visszaverték az ellenséges támadásokat. Kolcsakék súlyos veszteségeket szenvedtek.

Március végén azonban a szovjet csapatok mégis kénytelenek voltak újból elkezdeni a visszavonulást. Két, egymástól eltérő irányban haladtak, fedezve az Ufa—Szimbirszk és az Ufa—Szamára vasútvonalat. Még bonyolultabbá tették a csapatok helyzetét a hátországi kuláklázadások. A lázadók megszakították az alakulatok összeköttetését a hadsereggel, rongálták az utakat.

Április első napjaiban Kolcsakék elérték az Ik folyó vonalát. Itt a már kidolgozott terv szerint meg kellett volna várniuk, míg az utak járhatatlanná válnak. De az ellenségnek az a benyomása támadt, hogy a szovjet seregek a középső szakaszon teljes vereséget szenvedtek. A fehérgárdista parancsnokság, amely nem számított ilyen eredményre, parancsot adott a csapatoknak, hogy folytassák a támadást a Volga irányában. Ekkor támadt az az ötlet, hogy a fő csapást Szamárára mérik, s ott egyesülnek Gyenyikin seregével.

A fehérgárdisták tehát az offenzíva folyamán elvetették tervük északi variációját. Az ellenséges erők csoportosítása azonban változatlan maradt. A szibériai hadsereg megmaradt régi összetételében; hadosztályait nem vezényelték délre, a nyugati hadsereghez. A fehérgárdisták drága árat fizettek súlyos stratégiai tévedésükért, amelynek gyökere az antant-államok, elsősorban pedig az angliai és franciaországi monopolista csoportok közti éles ellentétekben rejlett.

De ez később történt. Egyelőre Kolcsakék sikeresen folytatták előrenyomulásukat a Volga felé. Április 7-én elfoglalták Belebejt, 10-én Bugulmát, 15-én Buguruszlant. Az 5. hadsereg 26. és 27. hadosztálya addigra végképp harcképtelenné vált. Az ellenségnek sikerült áttörnie a keleti frontot és 150 kilométer szélességű rést ütnie rajta. Az ellenséges csapatok elérték a Volgát.

A keleti fronton veszélyes helyzet alakult ki. A forradalom sorsa ismét keleten dőlt el, akárcsak 1918 nyarán.

A meghódított területen Kolcsakék ugyanolyan rémuralmat vezettek be, mint az Urálban és Szibériában. A seregekkel együtt visszatértek a tőkések és a földbirtokosok. Napirenden volt a parasztok testi fenyítése, mint a cári uralom alatt, ismét folytak a kínzások, az agyonlövetések, a nyilvános akasztások.

A Belebej megyei Ivanovszkoje faluba visszatért a régi földesúr, és egész vagyonának visszaadását követelte. A parasztok erre nem voltak hajlandók. Ekkor a fehérgárdisták kímélet nélkül tartóztatták le és lőtték agyon az embereket. Csaknem az egész falut felégették. A Voronov-család ugyanebben a megyében fekvő volt földbirtokaira tisztek érkeztek a Kappel-hadtestből — a volt földbirtokos fiai. Amikor megtudták, hogy házukat iskola céljára használják, a kolcsakisták erőszakot követtek el a tanítónőn, felkoncolták a gyerekeket, a 18 és 45 év közötti parasztokat pedig „törvényen kívül” helyezték.

A fehérgárdisták ténykedéseiről az ufai földalatti szervezet által kibocsátott proklamáció a következőket mondja, a lakosság ama részéhez intézve szavait, amely elégedetlen volt a szovjethatalommal, és várta a fehérek megérkezését:

„Hát kivártátok? Vártatok Kolcsakra? Nos hát megjött, kitüntetésekkel, parolikkal és korbáccsal.

Most megfagy a vér az ember ereiben! Hány embert lőttek agyon tegnap a vágóhidakon? Hányat mészároltak le a tisztek ma hajnali 5 órakor?

Menjetek, nézzétek a piactér mögött tornyosuló hullahegyeket! Nézzétek meg, kik vannak ezekben a kupacokban: vajon mind bolsevikok? Hány egyszerű, tanulatlan munkás és ártatlan városi lakó van köztük!

Tegnap Ganyevics főhadnagy agyonlőtt két gimnazista lányt a Morozov-házban, mert írnokok voltak a szakszervezetben …

S nézzétek azt a csőcseléket, amely idetódult hozzánk Ufába! Kinek a pénzén isszák a »tekintetes urak« a pezsgőt, hogy aztán ittasan vesszőzzék a behívott katonákat? Menjetek el a 3. lövészezredhez! Kérdezzétek meg, hogyan vesszőzték meg a zászlós urak a 6 század behívott katonáit!”³ A szizranyi járási és városi szovjet- és pártszervezet kommunistáinak közleménye 1919 április 26.*

Ugyanígy garázdálkodtak Kolcsakék másutt is. Véres, népellenes rendszer volt ez, amelynek előbb-utóbb pusztulnia kellett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A földalatti küzdelem

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Az ellenséges megszállás első percétől széles körű harc bontakozott ki a megszállók ellen a városokban és más helységekben egyaránt. „Mind gyakrabban és gyakrabban érkeznek hírek a partizánok városi akcióiról – írta a »Pravda« 1942. május 6-i vezércikkében. – A városi lakosság bekapcsolódik a partizánháborúba.”

A városi partizánháborúnak fontos formája volt a földalatti szervezetek harca. Ez a harc egyaránt folyt a helységekben, a munkástelepeken, a vasútállomásokon és a falvakban. Így határozott alakot öltött rendkívüli fontossága és sajátságai is.

Az ellenség a települési helyeken helyezte el törzseit, hadtápszolgálatát, tartalékait, bázisait és megszállási intézményeit. Itt voltak a közlekedési és a híradási csomópontok, az ipari vállalatok. Végül a települési helyeken éltek a szovjet emberek tízmilliói, akiket a hódítókkal szembeni olthatatlan gyűlölet töltött el.

Mindez lehetővé tette, hogy ezeken a helyeken nagy károkat okozhassanak az ellenségnek: megsemmisítsék a hitleristákat és szekértolóikat, diverziós akciókat hajtsanak végre a vasúti szállítmányok és a gazdasági szervek ellen, a törzsekben, a katonai raktárakban, üzemanyag-tárolóhelyeken, felderítést végezzenek, dezorganizálják a megszállási rendszert és általában az ellenség egész mögöttes területét, meghiúsítsák politikai, gazdasági és katonai intézkedéseit.

Ez azonban csak a dolog egyik oldala. Másik oldalát azok a rendkívül bonyolult viszonyok alkották, melyek között a földalatti szervezetek és csoportok működtek.

Az elfoglalt szovjet területeket a hitleristák két részre osztották: a hadsereghadtáp-övezetre, amelybe az arcvonaltól a hadseregcsoportok hadtáphatáráig terjedő terület tartozott, és katonai közigazgatási övezetre, amely a megszállt szovjet területek egyéb részeire terjedt ki. A hadsereghadtáp-övezetben a hatalmat a német fasiszta csapatok parancsnoksága gyakorolta, a katonai közigazgatási övezetben pedig a megszállt keleti területek minisztériumának alárendelt közigazgatási szervezet.

Városi és kerületi elöljáróságok formájában úgynevezett „önigazgatási szerveket” létesítettek. A mezőgazdasági vidékeken járási főnököket és községi bírókat neveztek ki. Ezeknek a szerveknek semmiféle jogaik nem voltak. A megszálló hatóságok nevezték ki és ellenőrizték teljes egészében őket. Ezeknek a szerveknek a kádereit a hitleristák a Nyugatról jött fehérgárdistákból, burzsoá nacionalistákból, a szovjethatalom titkos ellenségeiből és mindenfajta korrupt elemekből merítették.

A megszállt szovjet területek fasiszta „irányításának” alapvető módszere a tömeges véres terror volt. Már 1941. június 23-án, a háború kezdetének másnapján, Keitel parancsot adott ki, amely a többi között ezt mondja: „… a megfelelő drákói módszerek alkalmazásában a parancsnokoknak olyan eszközöket kell találniuk, amelyek alkalmasak arra, hogy biztonsági körzetükben rendet teremtsenek”.

A lakosságot megfosztották minden polgári és általában mindenféle emberi jogaitól. Ezért a kötelezettségek és tilalmak tömegét írták elő számukra. Megsértésükért többnyire halálbüntetés vagy koncentrációs tábor járt. A lakosság megfélemlítése végett az ítéleteket nyilvánosan hajtották végre. Mindenütt bevezették a túszrendszert. Egyetlen német megöléséért a helyi lakosok közül 100 bárhol elért személyt lőttek agyon. Gyakran túszokat szedtek, s felakasztották vagy agyonlőtték őket már akkor is, ha a leghalványabb gyanú merült fel, hogy a lakosok a partizánokkal vagy a földalatti szervezet tagjaival kapcsolatot tartanak fenn.

A hitleristák a háború első napjától nagy méretekben megkezdték a „Kelet”-terv megvalósítását. Ennek a szörnyű gaztettnek a végrehajtására a fasiszta hadseregen kívül létrehozták a hivatásos gyilkosok különleges apparátusát: az SD operatív csoportjait, az ,,A”, „B”, „C” és „D” csoportokat. Világszerte ismeretes a kijevi Babij jar tragédiája, ahol több mint 100 000 szovjet polgárt lőttek agyon. Mintegy 100 000 embert semmisítettek meg a hitleristák Minszkben. Az ellenség által elfoglalt területen nem volt egyetlen város sem, ahol a fasiszták tömeges agyonlövetéseket ne rendeztek volna. A szovjet emberek tömeges kínzása folyt a nagyszámú koncentrációs táborokban, gettókban és hadifogolytáborokban.

Különösen sok embert megöltek a hitleristák a partizánok elleni harc ürügyén. Már 1941. augusztus 16-án a német csapatok főparancsnoksága parancsot adott ki, amely kategorikus formában megkövetelte, hogy a partizánellenes tevékenységgel irtsák ki a helyi lakosságot. A büntetőosztagok egész körzeteket néptelenítettek el, a községek és falvak ezreit perzselték fel, lakosaikat agyonlőtték vagy kényszermunkára koncentrációs táborokba hajtották el.

A hitleristák a megszállás alatt – korántsem teljes adatok szerint – Ukrajnában több mint négymillió, Belorussziában csaknem két és félmillió, az OSZFSZK területein pedig körülbelül egymillió hétszázezer embert semmisítettek meg.

A fő feladaton – a szovjet emberek elpusztításán – kívül ezeknek a véres akcióknak az volt a céljuk, hogy megtörjék a megszállt területek lakosságának harci akaratát a hódítókkal szemben. Ezért elsősorban a kommunistákat, a komszomolistákat és pártonkívüli aktivistákat irtották. Minden helységben rendszeresen folytak a hajtóvadászatok és a vallatások, erőteljesen dolgoztak a kémelhárító szervek.

Ilyen viszonyok között a földalatti szervezetek tagjainak nemcsak állhatatosságot és bátorságot kellett tanúsítaniuk, hanem jártassággal is kellett bírniuk az illegális munkában. Ezért a már előre kiképzett földalatti csoportok kezdtek sikerrel dolgozni. Ilyen előzetes kiképzésen ment át a K. Sz. Zaszlonov vezetése alatt álló csoport, amely Orsa vasútállomáson működött. 1941 decembere és 1942 februárja között körülbelül száz katonai szerelvényt semmisítettek meg, használhatatlanná tettek 200 gőzmozdonyt, több száz vagont és tartálykocsit. Rosztovban még az ellenséges megszállás előtt megalakult M. M. Trifanov harci csoportja, amely 1941 végén és 1942 elején 282 hitleristát tett ártalmatlanná. Aktívan tevékenykedett a novorosszijszki földalatti szervezet is. Az élén Sz. G. Osztroverhov állt, aki még a polgárháború idején a városban folyó illegális harc részvevője volt. Odesszában bátran ténykedett a tapasztalt csekista, V. A. Molodcov vezetése alatt álló felderítő-romboló csoport.

Hozzáértőén dolgozott több földalatti szervezet Ukrajna és Belorusszia nyugati területein is. Tevékenységükben megmutatkozott a kommunistáknak mindaz a tapasztalata, amelyet a pánok Lengyelországának burzsoá rendszere ellen folytatott illegális harcban szereztek. Lvovban az SZK(b)P tagjaiból, lengyel kommunistákból, a nyugat-ukrajnai kommunista párt volt tagjaiból és pártonkívüli aktivistákból létesült „Népi gárda” nevű földalatti szervezet 1942 tavaszától egészen az ellenség kiűzéséig működött. Tevékenysége kiterjedt a Lvovi, Tyernopoli, a Drogobicsi és a Sztanyiszlavi területre.

Az ellenséges megszállás alatt létesült földalatti szervezetek többségének azonban nem voltak tapasztalatai. Még több földalatti szervezet keletkezett önállóan az ellenség mögöttes területén maradt kommunistákból, komszomolistákból és pártonkívüli hazafiakból. Ezek egészen békés foglalkozású emberek: mérnökök, tanítók, orvosok, munkások, parasztok, háziasszonyok voltak. Általában nem tudták, miképpen lássanak munkához, pedig a földalatti szervezetek elleni harcban gyakorlott ellenséggel álltak szemben. A tapasztalatot drágán, vérrel és a hazafiak élete árán szerezték meg. A földalatti szervezetek százait zúzták szét, tagjaik ezerszám pusztultak el a fasiszták kínzókamráiban.

Az elesett hősök nyomába azonban új hazafiak léptek. A földalatti harcosok sorai szüntelenül nőttek, mindenütt újabb és újabb földalatti szervezetek és csoportok alakultak. Aktív részt vállalt a földalatti harcban az ifjúság is. Már a háború alatt az egész világ megismerte a krasznodoni komszomolista ifjúsági szervezet, az „Ifjú Gárda” hőstettét. Minden ellenség által megszállt városnak megvolt a maga „Ifjú Gárdája”.

A földalatti szervezetek tagjainak egyik legfontosabb tevékenysége a politikai munka volt. A lakott települések körülményei között fő eszközük a sajtó volt. Nagy fáradsággal rádió-vevőkészülékekre tettek szert, hogy értesülésekhez jussanak a szovjet hátországból, írógépeket, kézinyomdát, nyomdafestéket szereztek. Nehéz volt papírhoz jutni. Mindent felhasználtak: tapétát, irodai könyveket, iskolai füzeteket. Még nehezebb volt az újságok és röplapok kibocsátása. Kézzel másolták, írógéppel sokszorosították őket. A földalatti szervezetek tagjai nemritkán a fasiszták orra előtt, a megszállók nyomdáiban nyomták ki anyagaikat.

Sok földalatti szervezet saját nyomdát rendezett be, s romba dőlt épületek pincéiben, földbe vájt rejtekhelyeken helyezték el. A szedők hétszám nem hagyták el a nyomdát, mécses és gyertya fénye mellett dolgoztak. A Kijevben működő „Halál a német megszállókra” nevű földalatti szervezet nyomdáját egy hegybe vájt barlangban helyezte el. A barlang embernyi magasságú volt, területe 2,5-szer 5 méter. A barlangba egy szűk nyíláson, és csak mászva lehetett bejutni. A szevasztopoli földalatti szervezet tagjainak „A hazáért” című újságját egy 1,5 méter magas és 2,5 méter hosszú veremben nyomtatták. Csak meggörnyedve lehetett dolgozni benne. S ez a nyomda mégis havonta kétszer-háromszor, 500 példányban iskolai füzetlapokra nyomva megjelentette az újságját. Földkunyhóból földkunyhóba vándorolt a kamenkai (Moldovai SZSZK) földalatti szervezet nyomdája. A kamenkai földalatti szervezet röplapjai mégis rendszeresen megjelentek a városban és Moldova meg Ukrajna közeli vidékein.

A földalatti szervezetek sokszorosították a Szovjet Tájékoztató Iroda jelentéseit, röplapokat készítettek, újságokat adtak ki. Külön röplapokkal fordultak a lakosság egyes rétegeihez, az egyes foglalkozási ágak képviselőihez, úgyszintén a megszálló apparátust szolgáló rendőrökhöz, a tisztviselőkhöz, az ellenséges csapatok katonáihoz. Széles körben terjesztették a falragaszokat: „Semmisítsétek meg a hódítókat, hiúsítsátok meg intézkedéseiket!”, „Egyetlen pud gabonát se, egy kilogramm húst se a fasiszta sáskahadnak!”, „Álljatok be partizánnak, segítsetek a Vörös Hadseregnek megszabadítani a szovjet földet a hitlerista rablóktól!”

A földalatti szervezetek sajtótermékeinek rendkívül nagy tekintélye volt a lakosság körében. „Nem voltak ritkák az olyan esetek – emlékezik vissza a mogiljovi földalatti szervezet egyik vezetője, K. J. Mette -, amikor az emberek röpcéduláinkat olvasva sírtak az örömtől, mert, ha mégoly kevés hírt kaptak is szovjet hazájukról, az övéik szóltak hozzájuk, akik ugyanolyan körülmények között éltek, mint ők, reményt öntöttek beléjük, táplálták a győzelembe vetett hitüket, együttes harcra hívták fel őket a közös ellenség, a német hódítók ellen.”

A röpcédulák terjesztésére a földalatti szervezetek gyakran a megszállók hirdetőtábláit, utasításait és propagandaanyagait használták fel. Jaltában például a városi elöljáróság hirdetmény tábláján 1941 decemberében a „Jaltai városi elöljáróság értesíti a város lakosait” című felirat alatt egy jókora papírlapon az alábbi címfelirat jelent meg: „A német fasiszta csapatok szétzúzásáról Moszkva alatt.” Alatta a Szovjet Tájékoztató Iroda közleményének szövege következett a szovjet hadseregnek a moszkvai csatában aratott győzelméről. A kijevi földalatti szervezet tagjai 1942 decemberében újranyomtatták a „Radjanszka Ukraina” című újság egyik számát, és a városban megjelenő fasiszta lap betéteként árusították.

A fasiszta hatóságoknak arra a parancsára, hogy szolgáltassák be a fegyvereket, az illegális harcosok ezt írták: „Elvtársak! Rejtsétek el fegyvereteket. Szükség van rá a hódítókkal szembeni harcban!” Sok földalatti szervezet külön pecséteket készített ilyen célra. A hitleristáknak a lakosság szeme láttára kellett megsemmisíteniük saját parancsaikat és propagandaanyagaikat, amelyekre rá volt bélyegezve: „Ne higgyetek a goebbelsi hazugságoknak!”, „Ha élni akarsz – öld a fasisztákat!”, „Lesz még ünnep a mi utcánkban!”

Már tevékenységük kezdetén a földalatti szervezetek aktív harci műveleteket folytattak. Üzemképtelenné tették a szállítóeszközöket, a vasúti és kikötői berendezéseket, telefon- és távíróvonalakat, akadályozták az ipari üzemek munkáját. Kezdetben, minthogy nem volt elegendő tapasztalat és robbantóanyag, a diverziókat alapvetően a gépek, a felszerelések megrongálása, felgyújtása útján hajtották végre. Mindamellett nagy számukat tekintve, kiadós károkat okoztak az ellenségnek. Például a gorlovkai földalatti szervezet tagjai 1941 végén felgyújtottak egy laktanyát és egy garázst. Egyetlen garázsban a gépkocsikkal együtt 25 ellenséges gépkocsivezető is elpusztult. A minszki vasúti csomóponton a földalatti harcosok 1941 decemberében használhatatlanná tettek két szivattyúházat. A hitleristák kénytelenek voltak a mozdonyokat a Szviszlocs-folyó hídján tölteni fel vízzel, ami nagymértékben gátolta a vonatok mozgását. A kijevi földalatti szervezet tagjai 1942 októberében az általuk készített aknák segítségével kisiklattak egy SS-eket szállító szerelvényt. 800 fasiszta bandita elpusztult és megsebesült.

A földalatti szervezetek tevékenységének erősödésében nagy szerepet játszott a pártszervek részéről nyújtott segítség. Ez a segítség jelentősen megnőtt Sztálin honvédelmi népbiztosnak „A partizánmozgalom feladatairól” szóló parancsa után, amely különös figyelmet szentel a városi partizánharcnak. Az SZK(b)P KB határozata értelmében a pártszervek fokozták a speciális káderek kiképzését és az ellenség hátába dobását. Így a krasznodari határterületi bizottság csupán 1942 októberében a határterület városaiba és munkástelepüléseire 173, a krími területi bizottság 1942 őszén 400 illegális szervezőt, rádióst és oktatót küldött. A párt küldöttei kapcsolatot teremtettek a működő földalatti mozgalommal, újabb szervezeteket és csoportokat létesítettek. Például 1942 októberében Vityebszkbe érkezett a belorusz nép hős leánya, V. Z. Horuzsaja, és fölvéve a kapcsolatot több mint 20 illegális harcossal, felderítő-harccsoportot hozott létre, melynek segítségével az ellenségről fontos adatokat gyűjtött és továbbított a szovjet hátországba.

1942 második felében és 1943 elején az ellenség által megszállt egész szovjet területet a földalatti szervezetek és csoportok sűrű hálózata borította be. Tevékenységük egyre szervezettebbé és hatékonyabbá vált.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A kereskedelem fő formái a szocializmusban

A szocializmus építése a Szovjetunióban

(idézet: Politikai gazdaságtan tankönyv – SZIKRA)

 

A kereskedelem fő formái a szocializmusban. A szocializmusban a kereskedelemnek három formája van: 1. az állami kereskedelem, 2. a szövetkezeti kereskedelem és 3. a kolhozkereskedelem.

A Szovjetunió nagykereskedelmi és kiskereskedelmi áruforgalmában egyaránt az állami kereskedelemé a döntő szerep. A szovjet kereskedelem rendelkezésére álló árukészletek túlnyomó része a szocialista állam kezében összpontosul. A kereskedelmi szervezetek az áru zömét az állami ipartól kapják. Ezek az áruk rendszerint a nagykereskedelem révén kerülnek a kiskereskedelmi hálózatba, amely a lakosságnak való eladásukat lebonyolítja.

Az egyéni fogyasztásra szolgáló cikkeket termelő ipar fő nyersanyagforrása és a lakosság élelmiszerellátásának alapja — a kolhozok mezőgazdasági termékeinek állami begyűjtése, illetve felvásárlása. Az élelmiszerek és mezőgazdasági nyersanyagok fontos forrása a szovhoztermelés, továbbá a gép- és traktorállomások munkájáért járó természetbeni fizetés. 1953-ban az állami kereskedelem az ország egész kiskereskedelmi áruforgalmának 64,2%-át ölelte fel. Az állami kereskedelem főként a városok és az iparvidékek lakosságát látja el.

Az egyéni fogyasztásra szolgáló cikkekkel folytatott állami kereskedelmet (boltok, elárusítóhelyek, lerakatok stb. útján) a Szovjetunió és a szövetségi köztársaságok kereskedelmi minisztériumainak kereskedelmi hálózata, a közlekedésben, a szén- és olajiparban, a kohászatban és más iparágakban működő munkásellátási igazgatóságok hálózata, továbbá az egyes minisztériumokhoz tartozó, s az illető minisztériumok vállalatainak termékeit értékesítő szaküzletek hálózata bonyolítja le.

A szövetkezeti kereskedelmet a fogyasztási szövetkezetek és a kisipari termelőszövetkezetek kereskedelmi vállalatai bonyolítják le. A szövetkezetek eszközei a tagok, a részjegytulajdonosok szövetkezeti tulajdonában vannak. A szövetkezeti kereskedelmi szervezetek nagy hiteleket kapnak a szovjet államtól. A szövetkezeti kereskedelem 1953-ban az egész kiskereskedelmi áruforgalom 25,4%-át ölelte fel. A szövetkezeti kereskedelem forgalmának zöme a fogyasztási szövetkezetekre, fennmaradó része pedig a kisipari termelőszövetkezetekre jut. A fogyasztási szövetkezetek főként a falusi lakosságot látják el, ezek a falu fő kereskedelmi szervezetei. Ugyanakkor a falusi lakosság az áruk egy részét a városokban vásárolja. A fogyasztási szövetkezeteknek nagy szerepük van a mezőgazdasági termékek begyűjtésében és felvásárlásában. A fogyasztási szövetkezeteknek minden lehető módon elő kell mozdítaniok a kolhozok és a kolhozparasztok termékeinek értékesítését, s ezzel hozzá kell járulniok a mezőgazdaság valamennyi ágának fejlődéséhez és a dolgozók anyagi jólétének növekedéséhez.

Az állami és a szövetkezeti áruforgalomhoz tartozik a termékeiket a lakosságnak eladó közétkeztetési vállalatok — üzemi konyhák, étkezők, éttermek, büfék stb. forgalma is. A közétkeztetés fejlődése nagy munkaidőmegtakarítást biztosít a népgazdaság számára; a kevéssé termelékeny háztartási munkát termelékenyebb társadalmasított munkával váltja fel, és jelentősen megjavítja a lakosság életkörülményeit. A közétkeztetés a háztartásban foglalkoztatott nők millióit szabadítja fel a szocialista termelés és a közélet számára. Lehetővé teszi, hogy ésszerűbben és gazdaságosabban használják fel az élelmiszerforrásokat, és tudományos-higiéniai alapokon szervezzék meg az élelmezést.

Az állami és a szövetkezeti kereskedelem szervezett piac, amelyet a szocialista állam közvetlenül tervez meg. A szervezett piac uralkodó, meghatározó helyet foglal el a Szovjetunió áruforgalmában. A szervezett piacon kívül a Szovjetunió áruforgalma terén van szervezetlen piac is, a kolhozkereskedelem formájában.

A kolhozkereskedelem a szovjet kiskereskedelem olyan formája, amelyben az eladók a kolhozok és a kolhozparasztok, akik a kereslet és kínálat hatására a piacon kialakult áron mezőgazdasági árukat adnak el a lakosságnak. A kolhozparasztok munkaegységeik után a kolhozban kapott termékek bizonyos részét, illetve saját háztáji gazdaságukban termelt termékeik egy részét realizálják a piacon. A kolhozkereskedelmet az állam közvetlenül nem tervezi meg: az állam a kolhozok és a kolhozparasztok számára nem ír elő tervfeladatokat termékeiknek a kolhozpiacokon való realizálásával kapcsolatban, és nem állapítja meg az ott eladásra kerülő mezőgazdasági termékek árát. De a kolhozkereskedelem az állami és a szövetkezeti kereskedelem gazdasági befolyása alatt áll. Az állami és a szövetkezeti kereskedelem áruforgalmának növekedése és árainak leszállítása azzal a következménnyel jár, hogy a kolhozpiacon is süllyed az árszínvonal.

A kolhozpiacon bizonyos határok között megnyilvánul a piac spontán elemeinek hatása. Ha az állam gazdasági szabályozó befolyása meggyengül, egy-egy kolhozpiacon felüthetik fejüket a spekuláns elemek, akik egyes áruk ideiglenes hiányát kihasználva, felhajtják a piaci árakat. Minél több olyan árut termelnek a kolhozok, amely begyűjtés és felvásárlás révén az államhoz kerül, minél nagyobb arányokat ölt a szovhoztermelés, minél nagyobb az állami és szövetkezeti hálózat rendelkezésére álló élelmiszerek mennyisége, annál nagyobb az államnak a szervezetlen piacra gyakorolt gazdasági befolyása.

A kolhozok és kolhozparasztok mezőgazdasági termékeik egy részét bizományi alapon a fogyasztási szövetkezetek révén realizálják.

A kolhozkereskedelem a mezőgazdasági termelés ösztönzésének, s a városok és ipartelepek élelmiszerellátásának fontos eszköze, mert az olyan termékekkel mint a zöldségfélék, a burgonya, a hús, a tejtermékek stb. jórészt a kolhozkereskedelem látja el a lakosságot. A kolhozkereskedelem részaránya 1953-ban az egész kiskereskedelmi forgalomnak 10,4%-a, az élelmiszerforgalomnak pedig körülbelül 20%-a volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A népi harci osztagok

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Az a nagy munka, amelyet a párt az ellenség hátában folyó harc szervezéséért végzett, a háború első percétől fogva lehetővé tette a partizánalakulatok széles körű tevékenységének kibontakozását.

A legnagyobb partizánerők a Moszkva felé előnyomuló „Közép” hadseregcsoport hátában tevékenykedtek. Minthogy az összetömörült ellenséges csapatok között találták magukat, szüntelen harcot folytattak. Tevékenységükre jellemzőek voltak az M. F. Smirev, a polgárháború egykori katonájának vezetése alatt álló belorusz partizánosztag akciói. Csupán 1941 augusztusában és szeptemberében az osztag huszonhét harcot vívott, melyekben mintegy 200 hitleristát semmisített meg, felgyújtott 14 ellenséges gépkocsit és 18 üzemanyagtartály-kocsit. Példátlan vakmerőségével tűnt ki az oktyabriji körzet belorusz partizánosztaga. Az osztag parancsnoka, T. P. Bumazskov, a kerületi pártbizottság titkára és helyettese, F. I. Pavlovszkij a szovjet partizánok között elsőként kapták meg a Szovjetunió Hőse címet.

Erélyes tevékenységet fejtettek ki a „Közép” hadseregcsoport hátában a szmolenszki, az orjoli, a moszkvai, a kurszki és a tulai terület partizánjai. A Moszkva alatti harcok idején a főváros környéki partizánok használhatatlanná tették a moszkvai terület ellenség által birtokolt részén a vasútvonalakat. A leningrádi partizánok már 1941 augusztusában ellenőrzésük alatt tartották az ellenség 4. páncéloshadseregének csaknem egész hadtápterületét. A Leningrád ellen támadó „Észak” hadseregcsoport parancsnoka kénytelen volt csapatainak egy részét a közlekedési utak védelmére kivonni az arcvonalból.

Súlyos körülmények között kényszerültek harcolni az ukrán partizánok. A terep sztyeppi jellege lényegesen megnehezítette műveleteiket, mindazonáltal erőteljes csapásokat mértek az ellenségre. A zsitomiri terület partizánjai csupán 1941 szeptemberében az ellenség 260 csapat- és teherszállító gépkocsiját semmisítették meg. Az Sz. A. Kovpak parancsnoksága alatt álló partizánosztag 1941 októberében a hidak sorát robbantotta fel a Szejm- és a Kleveny-folyón, úgyszintén levegőbe röpített két hidat a Putyivl-Rilszk közötti úton.

Az ellenség számottevő erőit vonták magukra a krími partizánok, nagy segítséget nyújtva ezzel az ostromzárral körülvett Szevasztopolnak. A Krímet megszálló 11. német hadsereg parancsnoka, Manstein ezt írta: „A partizánok reális veszéllyé váltak attól a pillanattól kezdve, amint birtokba vettük a Krímet (1941. október-november) … Amíg csak a Krímben voltam (1942 augusztusáig), nem tudtunk megbirkózni a partizánok részéről fenyegető veszedelemmel.”

Aktív harctevékenységet fejtettek ki a fiatal szovjetköztársaságok – Lettország, Litvánia, Észtország, Moldova partizánjai. A moldovai helyzetről szólva a román hadsereg vezérkari főnöke, Mazarin beismerte, hogy „csaknem valamennyi megszállt helyen a szovjetekkel együttérző helyi lakosság osztagai harcot folytatnak a román hadsereg ellen … Az osztagok megtámadják a csapatok hadtápját, lövik a katonai menetoszlopokat, megsemmisítik a kisebb katonai csoportokat. Mindez növeli csapataink amúgy is jelentős veszteségeit.”

A moszkvai csata idején és a szovjet hadsereg azt követő 1941-1942-es általános téli támadása során, a háború alatt először, a partizánok széleskörűen együttműködtek a szovjet csapatokkal. A kemény tél nehéz viszonyai között a szmolenszki partizánok 1942. január közepén a znamenszki kerület 40 faluját és nagyközségét szabadították fel. A felszabadított területre szovjet légideszant-egységeket dobtak le, és a partizánokkal vállvetve az ellenséges helyőrségek egész sorát semmisítették meg. Február közepén a partizánok elfoglalták Dorogobuzs városát és környékét, ahová aztán az ellenség hátában portyázó 1. gárda lovashadtest egységei hatoltak be. A szmolenszki partizánok szintén elfoglalták Glinka, Znamjonka és Vszhodi járási központokat, nagy segítséget nyújtva a szovjet csapatoknak Jelnya és Szuhinyicsi felszabadításához, átvágták a Vjazma-Brjanszk-Szmolenszk-Szuhinyicsi vasútvonalat s a műutak és talajutak egész sorát. A légideszant- és lovasegységekkel együtt dezorganizálták a „Közép” hadseregcsoport fő összeköttetési vonalát – a Szmolenszk-Vjazma közti műutat és vasútvonalat. A hitleristák kénytelenek voltak nagy erőket bevetni a szmolenszki partizánok ellen, többek közt két páncéloshadosztályt.

A kalinyini partizánok segítséget nyújtottak a szovjet hadsereg egységeinek, hogy kiűzzék az ellenséget Nyelidovo városából. 1942. január 18-ára virradó éjszaka a 2. leningrádi partizándandár N. G. Vasziljev parancsnokkal és Sz. A. Orlovoj komisszárral az élén az Északnyugati Front haditanácsa által kitűzött feladatnak megfelelően négy nap alatt több mint 100 kilométer utat téve meg, megtámadta a kalinyini terület Holm városának ellenséges helyőrségét. Nyolcórás harcban több mint 400 hitleristát pusztítottak el, megsemmisítettek 70 gépkocsit, két rádióállomást és hírközpontot.

A szovjet hadsereg első nagy sikerein fellelkesülve a partizánok fokozták csapásaikat a megszállókra Ukrajnában, Lettországban, Litvániában, Észtországban – az ellenség által megszállt egész szovjet területen.

A partizánmozgalom egyik legkiemelkedőbb eredménye az ellenség hátában olyan hatalmas területek, főleg Belorusszia és az Orosz Föderáció erdős területeinek a felszabadítása volt, amelyeket a nép partizánvidéknek nevezett. Kiterjedésük felülmúlta Dánia, Hollandia és Belgium együttes területét. A „führer hadseregének ragyogó sikereiről” fecsegő Goebbels riadtan írja naplójában: „A partizánok részéről fenyegető veszély hétről hétre nő … A partizánok korlátlanul uralkodnak a megszállt Oroszország nagy kiterjedésű területein …”

A partizánvidékeken nyíltan dolgoztak a párt- és Komszomol-szervezetek, kerületi végrehajtó bizottságok, a községi szovjetek, visszaállították a kolhozokat, megnyitották az iskolákat, a kórházakat, a klubokat. A lakosság itt a szovjet élet formái szerint élt. Aktívan segítve az egész ország gondján, baján. Feltöltötte a partizánok és a szovjet hadsereg portyázó egységeinek sorait, élelemmel és ruházattal látta el őket. Az ostromgyűrűbe zárt és éhező Leningrád soha nem felejti el azt a 223 fogatból álló „vörös szállítmányt”, amellyel a partizánok és a felszabadított körzetek kolhozistái az arcvonalon át élelmiszerrel látták el a várost.

A partizánvidékek a partizánerők hatalmas bázisai voltak. A szovjet hátországból érkeztek ide a fegyverek, a lőszerek és a felszerelés. Innét indultak el a partizánok diverziós akciókra, mélyen az ellenség hátországa elleni portyákra. A partizánvidékekre sok ukrán partizán-magasabbegység támaszkodott, ezeken a területeken edződtek a harcra a lett, a litván és az észt partizánok.

A partizánvidékek mellett kiterjedt partizánövezetekben a partizánok szakadatlan harccselekményeket folytattak. A hódítók hatalma itt merőben viszonylagos volt. A hitleristák ezekben az övezetekben csak azokat a településeket tartották a kezükben, ahol erős helyőrségeik voltak.

A partizánalakulatok tevékenységének nagyméretű kibontakozása már a háború kezdetén, mind nagyobb félelemmel töltötte el a területrablókat. A Német Szárazföldi Csapatok Főparancsnoksága már 1941. október végén kibocsátotta „A partizánok elleni harc alapelvei”-t. 1942 augusztusában Hitler utasítást adott „a keleti partizánmozgalom elfojtására”. Ez nyíltan kimondja, hogy a megszállt szovjet területen kialakult partizánmozgalom „az arcvonal ellátását és az ország gazdasági kiaknázását komolyan veszélyezteti”. Hitler azt követelte, hogy „a tél kezdetéig lényegében szét kell zúzni a partizánosztagokat, s ezzel pacifikálni kell Keletet az arcvonalak mögött, hogy döntően ne akadályozhassa a Wehrmacht harctevékenységét”. A partizánmozgalom elleni harc megszervezésére a hitleristák külön beosztást is szerveztek: „a keleti partizánerők elfojtását irányító főparancsnokságot”.

Mindent megpróbáltak: a hazug propagandát, a provokációt, ügynökök beépítését a partizánosztagokba. Különös figyelmet fordítottak arra, hogy a lakosságot szembefordítsák a partizánokkal. Erre a célra álpartizánosztagokat létesítettek, amelyek rablással foglalkoztak. A hitleristák ügynökeiket különleges iskolákban speciális tantárgyként arra oktatták, hogy milyen fogásokkal haragíthatják a lakosságot a partizánokra. A partizánok azonban leleplezték az ellenség minden fondorlatát. Ezért a hitleristák kénytelenek voltak arra helyezni a súlyt, hogy megtorló expedíciókat vessenek be, s evégett nemcsak különleges alakulatokat alkalmaztak, hanem arcvonalbeli egységeket, páncélosokat, tüzérséget és repülőket is. Ámde ezek a büntető expedíciók, amelyekhez egyre nagyobb csapatokra és technikára volt szükség, képtelenek voltak megakadályozni a partizánalakulatok gyarapodását, s ezek rendületlenül fokozták csapásaikat az ellenségre.

Amikor az ellenség előnyomult Sztálingrádhoz és a Kaukázus felé, a partizánokra mind bonyolultabb feladatok vártak. Az ellenség minél nagyobb erőit kellett magukra vonniuk, a legnagyobb mértékben akadályozniuk kellett az ellenséges hadtáp munkáját, főként pedig meg kellett hiúsítaniuk azokat a szállítmányokat, amelyek személyi utánpótlást, lőszert és haditechnikát vittek az ellenséges csapatokhoz. Erről a feladatról szólva a „Pravda” 1942. augusztus 13-i vezércikkében a többi között ezt írta: „A fasiszták harckocsi- vagy gyalogezrede – komoly erő a harcmezőn. A harckocsi- vagy gyalogezredet azonban, amíg vasúti szerelvényen, pőrekocsin vagy vagonokban szállítják az arcvonalra, néhány emberből álló partizáncsoport is képes megsemmisíteni. A partizánok feladata, hogy a kártékony férget, mielőtt az lemászik a szerelvényről, a szerelvénnyel együtt megsemmisítsék.”

A partizánok tettel válaszoltak a párt felhívására. Az OSZFSZK és Belorusszia központi területeinek partizánosztagai bátran rajtaütöttek az ellenség számára olyan fontos vasútállomásokon, mint Szlavnoje, Prigorje stb., felrobbantották a Gyeszna-, a Ptyics-, a Drissza-folyók erősen őrzött hídjait.

E műveletek többségét nagy hozzáértéssel hajtották végre. Íme, hogy robbantották fel a Polock és Dvinszk közti vasútvonalon a Drissza-folyó fölötti 110 méter hosszú vasúti hidat. 1942. augusztus 4-én hajnalban a „Szovjet Belorussziáért” nevű partizándandár 320 harcosból álló osztaga váratlanul rajtaütött a hídőrségen. Az osztag tevékenységét két 45 milliméteres löveg és géppuskák tüze támogatta. Eközben a robbantócsoport egy 400 kilogramm robbanóanyaggal megrakott tutajt úsztatott a híd alá. A hidat a levegőbe röpítették. Tizenhat napra megbénították rajta a forgalmat. Mikor aztán a hitleristáknak sikerült a hidat részben helyreállítaniuk, a korábbi hatvan helyett csak napi nyolc szerelvényt bocsáthattak rajta át.

Az ellenség közlekedési vonalain folyó harcba a partizánok főerőit vonták be. Az osztagokban megszervezték a robbantás oktatását, romboló csoportokat létesítettek. Ám nem volt elég a robbantóanyag, így hát az ellenség raktáraiból zsákmányolták, fel nem robbant repülőbombákból, gránátokból és aknalövedékekből szerelték ki.

A partizánakciók egyre sokasodtak a közlekedési útvonalakon. 1942 júliusában a partizánok, az ellenség adatai szerint, 460 rajtaütést hajtottak végre a vasútvonalak ellen és 224 ellenséges vasúti szerelvényt semmisítettek meg, szeptemberben pedig 724 rajtaütéssel 342 szerelvényt. Igencsak erősödtek a partizánok csapásai az ellenség gépkocsiszállítmányai ellen is. Havonta lesből ezer csapatszállító és tehergépkocsit robbantottak fel és semmisítettek meg.

Mindez igen nagy segítség volt az arcvonalnak. Számos ellenséges vasúti szerelvény és gépkocsioszlop, amely tartalékokat, technikai eszközöket, lőszert, üzemanyagot és élelmet szállított Sztálingrádhoz és a Kaukázusba, nagy késedelemmel jutott csak el rendeltetési helyére, gyakran erősen megfogyatkozva, sőt jelentős részük el sem jutott az arcvonalra.

A partizánok harctevékenységének igen hatásos formája volt az ellenség mély hátországában folytatott nagyszámú portya. 1942 januárjától áprilisáig Belorusszia területének több száz kilométerét portyázta végig a Minszk területi partizánosztag, amelynek parancsnoka a tapasztalt V Z. Korzs, a polgárháború és a spanyolországi fasiszták ellen viselt háború egykori katonája volt. A leningrádi területen egy 22 fős partizánosztag portyázott, amelynek tagjai zömükben a Leningrádi Testnevelési Főiskola diákjai voltak. Élükön a főiskola tanszékvezetője, D. F. Koszicin, továbbá A. J. Kalnyen alezredes és V. D. Saposnyikov, a főiskola diákja állt. 1942 áprilisáig az osztag 24 rajtaütést hajtott végre repülőterek ellen, kisiklatott 23 vasúti szerelvényt, harcképtelenné tett 18 harckocsit és 2 repülőgépet, 143 tehergépkocsit és 84 személyautót; 97 géppuskát, 800 puskát, 7 löveget zsákmányoltak és átadtak a helyi partizánoknak, nagyszámú ellenséges katonát és tisztet semmisítettek meg. A hitleristák az osztagot „Fekete halálnak” nevezték el.

A partizánmozgalom vezetőinek 1942. augusztus-szeptemberi moszkvai tanácskozásán elhatározták, hogy még mélyebb portyázásokat végeznek az ellenség hadtápterületén. Legsikeresebbek 1942-ben és 1943 elején azoknak a partizán-magasabbegységeknek és osztagoknak a portyái voltak, amelyek Sz. A. Kovpak, M. I. Naumov, A. N. Szaburov, G. M. Linykov, A. K. Flegontov, V. V. Razumov, A. I. Strahov, D. N. Medvegyev és mások parancsnoksága alatt folytak.

A portyázó magasabbegységek hatalmas csapásokat mértek az ellenségnek a fronttól távol eső közlekedési vonalaira. Az egyik ilyen csapást 1942. december 5-én éjszaka Sz. A. Kovpak magasabbegysége mérte. Ennek a műveletnek az volt a célja, hogy megzavarja a „Szárni kreszt” néven ismert nagy vasúti csomópont működését. Ennek során öt vasúti hidat robbantottak fel. Ezt a csomópontot, amely a Németországból Sztálingrádhoz vezető egyik legrövidebb útvonalon feküdt, csaknem két hétre sikerült kikapcsolni a forgalomból.

Amikor pedig a szovjet csapatok megkezdték nagyarányú sztálingrádi ellentámadásukat, a partizánok a közlekedési utakra mért csapásaikkal, az ellenséges helyőrségek és katonai objektumok elleni rajtaütéseikkel lényegesen megnehezítették az ellenséges csapatok szervezett visszavonulását, rákényszerítették őket, hogy otthagyják harci technikai, szállító eszközeiket, fegyvereiket és lőszereiket.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

„Óriási győzelmeket arattunk”

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

A VIII. kongresszus egyik legfőbb kérdése a katonai helyzet volt. A Központi Bizottság beszámolójában Lenin hangsúlyozta, milyen hatalmas nehézségeket küzdött le a párt, amikor megteremtette — a történelem folyamán először — a proletárállam hadseregét, az új típusú hadsereget. Vlagyimir Iljics rámutatott arra, hogy a Vörös Hadsereg megszervezése merőben új feladat volt, amely azelőtt még elméletileg sem vetődött fel.

„Egyik kísérletet a másik után hajtottuk végre — mondotta Lenin —, megpróbálkoztunk azzal, hogy önkéntes hadsereget hozzunk létre, tapogatózva haladtunk előre, keresgéltünk, próbálgattuk, milyen úton-módon lehet a feladatot az adott körülmények között megoldani. A feladat azonban világos volt. A szocialista köztársaság fegyveres védelme nélkül nem lehettünk meg. Az uralkodó osztály sohasem adja át hatalmát az elnyomott osztálynak. De az elnyomott osztálynak tettekkel kell bebizonyítania, hogy nemcsak meg tudja dönteni a kizsákmányolókat, hanem szervezkedni is tud az önvédelemre, hogy mindent fel tud tenni egy lapra.”²⁴ Ugyanott, 146. old.*

A párt célul tűzte ki a reguláris, szigorúan központosított és fegyelmezett Vörös Hadsereg megszervezését. De ezzel az irányvonallal szembeszállt a kongresszuson a „katonai ellenzék”. Álláspontja annak a „baloldali kommunizmusnak” az utóhangja volt, amelyet a párt még a VII. kongresszuson, a breszti békéről folyó viták idején szétzúzott. A „katonai ellenzékhez” emellett olyan pártmunkások is csatlakoztak, akik azelőtt soha, semmilyen kérdésben nem fordultak szembe a párt irányvonalával. Ezúttal a katonai hatóságok és különösen Trockij ténykedései miatt érzett elégedetlenség vitte őket az ellenzékiek táborába.

Ezek a „katonai ellenzékhez” tartozó pártmunkások és katonai beosztottak jogosan bírálták Trockijnak, a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács akkori elnökének a tevékenységét. Trockij hajbókolt a burzsoá szakemberek, a cári hadsereg volt tisztjei, tábornokai és tengernagyai előtt, akiket a szovjethatalom bevont a Vörös Hadsereg munkájába. A párt Központi Bizottsága nemegyszer rámutatott arra, hogy a régi katonai szakemberek csak úgy használhatók fel, ha a katonai biztosok és a politikai szervek lankadatlanul ellenőrzik őket. Hiszen korántsem valamennyi katonai szakember szolgálta becsületesen a szovjethatalmat. Akadtak köztük szép számban hétpróbás ellenforradalmárok is, akik csak a kedvező alkalomra vártak, hogy átszökjenek az ellenséghez. Trockij viszont olyan állapotokat igyekezett teremteni, amelyek elzárták a katonai szakembereket mindennemű ellenőrzéstől, s gyakran a nyilvánvaló árulókat is védelmébe vette. Emellett tüntető megvetéssel viseltetett a proletárszármazású parancsnokokkal szemben, figyelmen kívül hagyta a katonai biztosok és a politikai szervek véleményét. Előfordult, hogy parancsára becsületes vörösparancsnokokat és politikai beosztottakat lőttek agyon. A felelős parancsnoki posztokra Trockij saját talpnyalóit csempészte be, akik magatartásukkal szégyent hoztak a hadseregre. A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács gyakran közömbösséget tanúsított a front szükségletei iránt, nem gondoskodott kellően tartalékokról és utánpótlásról. Mindez súlyos elferdítése volt annak a politikának, amelyet a párt a katonai kérdésben folytatott.

A „katonai ellenzék” képviselői a kongresszus többségével együtt helyesen tették, hogy határozottan elítélték Trockij ténykedéseit. De a „katonai ellenzék” egyszersmind mélységesen téves nézeteket is hangoztatott. Így például az ellenzék tagjai felszólalásaikban védelmezték a partizán módszerek hadseregbeli maradványait, állást foglaltak a régi katonai szakemberek bárminemű felhasználásával és a katonai vasfegyelemmel szemben. Nem ismerték el, hogy következetes centralizmusra van szükség a fegyveres erők irányításában, s igazságtalan, indokolatlan követeléseket támasztottak a Központi Bizottsággal szemben. Általában a „katonai ellenzék” szembeszállt az erős, reguláris, fegyelmezett Munkás-Paraszt Vörös Hadsereg megteremtésének irányvonalával. Az ellenzékiek azokat a választott parancsnokok vezetése alatt álló félpartizán-osztagokat tartották eszményüknek, amelyek 1918 első felében működtek.

Lenin szenvedélyes beszédben szállt szembe a „katonai ellenzék” káros, a pártot a helyes útról eltérítő nézeteivel. Élesen és határozottan kifejtette, hogy vasfegyelem nélkül nincs erős hadsereg. „Most — mondotta Lenin — a reguláris hadseregnek kell előtérben lennie.”²⁵ Lenin Művei. XXIV. köt. 3. kiadás. 749. old. (oroszul).* Vlagyimir Iljics kíméletlen harcot hirdetett a partizán módszerek maradványai ellen, és rámutatott annak szükségességére, hogy a katonai szakembereket bevonják a Vörös Hadsereg szervezésébe.

Kongresszusi felszólalásában Lenin kitartóan hangoztatta, hogy a régi, burzsoá szakemberek bevonása mind gazdasági, mind katonai téren fontos és szükséges. „A kapitalista kultúra öröksége nélkül — mondotta — nem építhetjük fel a szocializmust. Nem építhetjük másból a kommunizmust, mint abból, amit a kapitalizmus hagyott ránk.”²⁶ Lenin Művei. 29. köt. 150. old.* A párt és a szovjethatalom feladata rákényszeríteni a burzsoá szakembereket, hogy a proletariátus soraiban haladjanak, bármennyire is ellenükre van ez a megoldás.

Lenin nagy figyelmet szentelt a hadseregbeli pártirányítás kérdésének, fontosnak tartotta, hogy a proletármag, a katonai biztosok, a pártpolitikai apparátus és a hadseregbeli kommunista sejtek nagyobb szerephez jussanak a szovjet haderő nevelésében, kiképzésében és harckészségének fokozásában. Rámutatott arra, hogy a párt Központi Bizottsága rendszeresen irányítja a katonai hatóságokat, s a katonai szervező munka kérdései a szó szoros értelmében minden egyes ülésének napirendjén szerepelnek. Nem volt olyan stratégiai kérdés, amelyben a Központi Bizottság ne alakította volna ki véleményét, és ne szerzett volna ennek érvényt a gyakorlatban.

A kongresszus határozatában összegezte a hadseregszervezés több mint egyéves tapasztalatait, s jóváhagyta a lenini irányvonalat a katonai kérdésben. Meghatározta a Vörös Hadsereg történelmi hivatását és szerepét, a Vörös Hadseregnek mint új típusú hadseregnek jellegét és sajátosságait, a hadsereg szervezésének és irányításának alapelveit, a katonák nevelésével kapcsolatos feladatokat, a hadsereg kommunista szervezeteinek helyét és szerepét.

A kongresszus különös megelégedéssel állapította meg, hogy a Vörös Hadsereg, amely a külföldi intervenció és a polgárháború rendkívül súlyos körülményei között alakult meg, a gyakorlatban bebizonyította, hogy erős és tapasztalt ellenségre is vereséget tud mérni, s határozottan visszautasította azt a próbálkozást, hogy egyesek szembeállítsák a partizánosztagokat a reguláris centralizált hadsereggel.

A határozat rámutat arra, hogy a proletariátus az államhatalom birtokában lehetőséget nyert fegyveres erőinek tervszerű kiépítésére. A Vörös Hadsereg csak úgy érheti el a legkisebb veszteséggel a legnagyobb eredményeket, ha egységes központ által, egy akarattal irányított, egységes, összeforrott szervezetet alkot. „A partizánkodást mint katonai programot hirdetni — mondja a kongresszusi határozat — ugyanazt jelenti, mint a nagyiparról a kézműiparra való visszatérést tanácsolni.”²⁷ Az SZKP kongresszusainak, konferenciáinak és központi bizottsági plénumainak határozatai. I, rész. 503. old.*

A kongresszus állást foglalt a reguláris hadsereg megerősítése és a katonai szakértők további bevonása mellett. De egyszersmind elítélte a Trockij vezette katonai hatóságokat, amiért felelőtlenül bevonták a volt tiszteket a hadseregbe anélkül, hogy gondosan ellenőrizték volna megbízhatóságukat, s vakon bíztak a katonai szakértőkben.

A kongresszus a munkás- és parasztszármazású vörösparancsnokok képzésének megjavítására is rendszabályokat jelölt meg. A párt célul tűzte ki az új parancsnoki kádereket képző katonai tanintézetek számának növelését.

A kongresszusi határozat kimondta, hogy a legszigorúbban érvényesíteni kell a kizárólag dolgozókra szorítkozó osztálymozgósítás elvét. A Vörös Hadseregbe csak dolgozókat szabad behívni; az osztályidegen elemek külön munkazászlóaljakban teljesítsenek szolgálatot. A kongresszus határozottan elítélte a Trockij vezette katonai szerveket, amiért semmibe vették az osztályok szerinti kiválasztás elvét.

A kongresszus nagy figyelmet szentelt a hadseregbeli pártmunka megszervezésének. Hangsúlyozta a hadseregben működő kommunista sejtek fontos szerepét, és szükségesnek tartotta, hogy még jobban növeljék a sejtek tekintélyét a vöröskatonák körében. Arra kell ügyelnünk — mutat rá a határozat —, „hogy vélt jogokat és kiváltságokat hajhászó állhatatlan elemek ne kerülhessenek be a sejtekbe. A kommunista sejtek iránti tisztelet annál nagyobb és annál megrendíthetetlenebb lesz, mennél világosabban megérti minden katona, és saját tapasztalatai alapján is meggyőződik arról, hogy a kommunista sejthez való tartozás nem biztosít a katonának semmiféle külön jogot, hanem csak kötelezettséget ró rá, azt, hogy a lehető legönfeláldozóbb és legbátrabb harcos legyen.”²⁸ Ugyanott, 507. old.*

A kongresszus felhatalmazta a Központi Bizottságot, hogy szervezze meg a kommunisták tervszerű elosztását a haditengerészet és a hadsereg egységeiben.

A csapatoknál végzendő politikai munka helyes megszervezése céljából szükség volt a politikai szervek tevékenységének gyökeres megjavítására. A kongresszus rámutatott arra, hogy a politikai káderek zömét a közvetlenül a fronton működő egységeknél kell összpontosítani.

A kongresszus újra meg újra hangsúlyozta a katonai biztosok sajátos szerepét. A katonai biztosok a kommunista párt képviselői a hadseregben, a párt szellemének, fegyelmének, szilárdságának és bátorságának hordozói. Munkájuk — szögezte le a kongresszus — csak abban az esetben vezethet kellő eredményre, ha a kommunista sejtek közvetlen támogatását élvezik.

A kongresszus határozatában megszüntette a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodáját. Helyette megalakult a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács Politikai Osztálya, élen a Központi Bizottság egyik tagjával, akit a Forradalmi Katonai Tanács tagjának jogkörével ruháztak fel.

Az OK(b)P VIII. kongresszusa tehát kidolgozta egy olyan tömegméretű, szigorúan centralizált, a proletárfegyelem szellemétől áthatott hadsereg kiépítésének világos programját, amely jól szervezett politikai irányítással és utánpótlási rendszerrel, valamint hatalmas mennyiségű hadianyag-tartalékkal rendelkezik. Csakis ilyen hadsereg győzhette le a külső és a belső ellenforradalom egyesült erőit.

Ugyancsak rendkívül fontosak voltak a párt- és államépítést érintő kongresszusi határozatok, amelyek arra irányultak, hogy növeljék a párt vezető szerepét a szovjetekben.

A kongresszus a leghatározottabban elítélte a Szapronov—Oszinszkij csoport mensevik nézeteit. Ez a csoport szembefordult a Kommunista Pártnak a proletárdiktatúra rendszerében betöltött vezető szerepével. A kongresszus világosan meghatározta a párt és a szovjetek közti kölcsönös viszonyt. A szovjetek jobb irányításának biztosítására a kongresszus határozatban mondta ki, hogy az összes szovjetszervezetben pártfunkciókat kell alakítani, hogy a párt ezeken keresztül irányíthassa az állami szervek tevékenységét. A kongresszus azonban óva intett attól, hogy a szovjetszerveket megpróbálják felcserélni a pártszervekkel. „A pártnak — mondja a kongresszusi határozat — a szovjetszerveken keresztül, a szovjetalkotmány keretében kell megvalósítania a határozatait. A párt arra törekszik, hogy irányítsa a szovjetek tevékenységét, de nem arra, hogy helyettesítse őket.”²⁹ Ugyanott, 519. old.*

A kongresszus előírta a kommunista szovjettagoknak, hogy rendszeresen számoljanak be választóiknak. A szovjetapparátusban dolgozó párttagokat pedig arra kötelezte, hogy végezzenek pártmunkát, lépjenek be a szakszervezetbe, s aktívan vegyenek részt tevékenységében.

Az új párttagok nagymérvű beáramlására való tekintettel a kongresszus határozatot hozott a párt szociális összetételének megjavításáról, mivel a párt számszerű növekedése semmiképpen sem járhatott összetételének romlásával. A szervezeti kérdésről hozott kongresszusi határozat kimondta, hogy a pártnak szélesre kell tárnia kapuit a munkás- és a parasztifjúság előtt, de egyúttal állandó figyelemmel kell kísérnie a szociális összetételében végbemenő változásokat. A nem munkás és nem paraszt jelentkezők felvételét tüzetes vizsgálatnak kell megelőznie. A kongresszus elhatározta az egész tagság felülvizsgálatát azzal a céllal, hogy megtisztítsa a pártot a különböző idegen elemektől, akik befurakodtak soraiba, amióta kormánypárt lett. Ez volt az első tisztogatás a pártban.

A VIII. kongresszus hatalmas mérföldkő volt a Szovjetunió Kommunista Pártjának történetében. A kongresszusi határozatok megerősítették a szovjet államot, a munkásosztály és a parasztság szövetségét. Lenin irányításával a párt új győzelmek felé vezette az országot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A párttal az élen – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/ Partizánháború az ellenség mögöttes területén
2. A partizánmozgalom kibontakozása

A párttal az élen

A pártszervek erélyes tevékenységhez láttak, hogy megvalósítsák az SZK(b)P KB utasításait. Ukrajnában létrehozták az UK(b)P KB különleges operatív csoportját, melynek tagjai A. N. Zlenko, L. P. Drozzsin, M. Sz. Szpivak, T. A. Sztrokacs és mások voltak. Az Ukrán K(b)P KB titkárainak, M. A. Burmisztyenko és D. Sz. Korotcsenko vezetésével az operatív csoport a területi pártbizottságok titkáraival karöltve részletesen elemezte az egyes területeken kialakult helyzetet. Eligazító tárgyalásokat folytatott a leendő partizánokkal és a földalatti szervezetek tagjaival, irányította a részükre szükséges anyagi-technikai bázisok megteremtését. Belorussziában ezzel a munkával a Belorusz K(b)P KB titkárai, P. K. Ponomarenko, P. Z. Kalinyin, V. G. Vanyejev, V. N. Malin, I. P. Ganyenko és más felelős párt-, szovjet- és Komszomol-munkások foglalkoztak. A Belorusz K(b)P KB titkárai, I. P. Ganyenko és N. J. Avhimovics, a belorussziai Komszomol titkárai, M. V. Zimjanyin, K. T. Mazurov, F. A. Szurganov derekas munkát végeztek a partizánharc megszervezésében, pedig már az ellenség által megszállt köztársaság területén tartózkodtak. Karéliában a kommunista párt KB-ja vezetésével, amelynek élén G. N. Kuprijanov állt, folyt a partizánerők alakítása.

Nagy segítséget nyújtottak a pártszerveknek az SZK(b)P KB határozatával a Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége keretében és a frontok politikai csoportfőnökségén létesített osztályok, valamint a hadseregek politikai osztályán szervezett részlegek, amelyek feladata a partizánmozgalmak irányítása volt.⁶ – A továbbiakban a partizánmozgalom köztársasági és területi törzseinek megalakulásával ezek az osztályok és részlegek megszűntek.*

A partizánmozgalom élén a kommunista vezetők kiváló gárdájának olyan képviselői álltak, akiket a párt a szovjethatalom éveiben nevelt fel.

Az egyikük F. P. Ljutyikov volt. Tizenhárom éves kamaszként kezdett dolgozni a Donyec-medence bányáiban. 1917-ben katonaként aktívan részt vett az októberi fegyveres felkelésben. Majd az ukrán partizánok között és a Vörös Hadsereg egységeiben harcolt a gyenyikinisták ellen Ukrajnában. 1924-ben a lenini behívóra belépett a pártba. 1925-ben Ukrajnában az elsők között tüntették őt ki a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével és nyerte el a Munka Hőse címet. Ezután éveken át vezetőként dolgozott a Donyec-medencei iparban. Mikor pedig a hazát újra veszély fenyegette, és azt javasolták neki, hogy maradjon a Vörös-donyeci illegális kerületi pártbizottság titkára, Ljutyikov ezt válaszolta: „Én a párt katonája vagyok. Szülőhazám akarata törvény számomra. Pártom minden feladatát kész vagyok teljesíteni.”

A párt ilyen állhatatos katonái voltak az ellenség mögöttes területén maradt pártszervek más vezetői is. Ilyenek voltak a területi és kerületi pártbizottságok titkárai, a kerületi végrehajtó bizottságok elnökei, a vállalatok vezetői s más párt-, szovjet munkások és gazdasági szakemberek. 1941 végéig az ellenség hátában 18 területi, több mint 260 körzeti, városi, kerületi pártbizottság és egyéb pártszerv létesült, nagyszámú pártszervezet és pártcsoport alakult, jelentős számú Komszomol-szervezet jött létre. Az ellenség mögöttes területén több mint 65 000 párttag és tagjelölt, több tízezer komszomolista maradt vissza. Ők álltak a megszállók elleni népi harc élén.

Erőteljesen folyt a partizánosztagok és a földalatti szervezetek alakítása is. A partizántoborzás szigorúan önkéntes alapon folyt. És nem volt hiány olyan hazafiakban, akik készek voltak az arcvonal mögött küzdeni az ellenséggel. Nem volt könnyű katonai ismeretekre, konspirációra, a partizántevékenység módszereire megtanítani őket. Hiszen túlnyomó többségükben békés foglalkozású szovjet emberek voltak: munkások, parasztok, értelmiségiek, férfiak és nők, különböző korú emberek.

A pártszervek a frontközeli területeken rövid tanfolyamokat és iskolákat szerveztek, melyek a leendő partizánok és illegális munkások tízezreit készítették fel. A partizánkáderek kiképzésében derekas munkát végeztek a frontok haditanácsai. A tanulmányi központok és iskolák létesítői és első oktatói I. G. Sztarinov, M. K. Kocsegarov, A. K. Sprogisz, G. L. Dumanyan és mások voltak. Mint a polgárháborús évek partizánmozgalmának aktív részvevői, a béke idején is kiadós munkát végeztek a partizánharc módszereinek és eljárásainak tanulmányozására, a partizántevékenység speciális technikájának megteremtésére. Csupán a Nyugati Front hadműveleti-oktatási központja, amelynek parancsnoka I. G. Sztarinov volt, 1941. július 13-tól szeptemberig 3600 szakembert képzett ki az ellenség hátában vívott harcra.

A különleges oktatási központokban, iskolákon és tanfolyamokon kiképzett hazafiakból nem nagy, 30-50 fős szervező osztagokat alakítottak, és az arcvonal mögé szállították őket. A helyszínen a lakosság soraiból gyorsan növekedtek. De még több partizánalakulat jött létre közvetlenül az ellenséges hadtápterületen. Szervezőik kommunisták, komszomolisták és pártonkívüli aktivisták voltak. A partizánmozgalom kibontakoztatásában nagy szerepet játszottak a szovjet hadsereg bekerítésbe került és hadifogságból megszökött harcosai és parancsnokai. Kimagasló erkölcsi-politikai tulajdonságok és katonai ismeretek birtokában állhatatosságot, fegyelmet vittek a partizánmozgalomba, megtanították a partizánokat a katonai tudnivalókra. A harc partizánmódszereire tértek át némely népfelkelő egységek és vadászzászlóaljak is.

Nem egészen teljes adatok szerint 1941 végéig a fasiszták által megszállt szovjet területen összesen több mint 2000 partizánosztag létesült, s ezek több mint 90 000 embert öleltek fel. Soraikban a hazafiak tízezrei küzdöttek az ellenséggel.

A partizánmozgalom jelentősége még jobban megnőtt, amikor az ellenség Sztálingrádhoz és a Krímbe tört előre. Az ellenségnek sok milliós lakosságú, jelentős szovjet területeket sikerült elfoglalnia. Ugyanakkor az arcvonalakon kibontakozó roppant méretű ütközetek erősen fokozták az ellenség csapatainak függését a hadtápja működésétől, az élőerővel, harci technikával, felszereléssel, lőszerrel, üzemanyaggal stb. való ellátástól. Az ellenség több ezer kilométerre megnyúló összeköttetési vonalai az elfoglalt szovjet területeken haladtak át, amelyeken a partizánháború lángja lobogott. Ilyen körülmények között a partizánmozgalomnak a háború fontos hadászati tényezőjévé kellett válnia.

A párt minden intézkedést megtett, hogy ezt a lehetőséget kiaknázza: kiszélesítse a partizánharc méreteit, fokozza annak szervezettségét és hatékonyságát. Evégett elsősorban a partizánmozgalom pártirányításának színvonalát kellett emelni, helyre kellett állítani a megsemmisített hátországi pártszerveket, és újakat kellett létrehozni.

Emellett a partizánharc egész menete sürgetően követelte a párt olyan különleges katonai szerveinek létrehozását, amelyek központilag vezetik és összehangolják a partizánok harctevékenységét, fegyverrel, lőszerrel, gyógyszerrel látják el őket, és kádereket képeznek ki az ellenség hátában folyó harcra. Ilyen szervek a partizánmozgalom törzsei és azoknak a frontok haditanácsai mellett működő képviselői voltak.

1942 májusában az SZK(b)P KB megalakította a partizánmozgalomnak a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása mellett működő központi törzsét. Parancsnokává az SZK(b)P KB tagját, a Belorussziai K(b)P KB első titkárát, P. K. Ponomarenkót nevezték ki. Egyidejűleg megindult a partizánmozgalom köztársasági és területi törzseinek létrehozása.

A partizánmozgalom kibontakozása szempontjából nagy jelentőségűek voltak azok a tanácskozások, amelyeket 1942 augusztusában-szeptemberében az SZK(b)P KB határozata alapján Moszkvában tartottak a pártszervek vezetői, a partizánalakulatok parancsnokai és komisszárjai, a Honvédelmi Népbiztosság munkatársai és a Partizán Mozgalom Központi Törzse. Itt számot vetettek a partizánmozgalom eredményeivel, és kijelölték továbbfejlesztésének útjait.

1942. szeptember 5-én megjelent Sztálin honvédelmi népbiztos parancsa „A partizánmozgalom feladatairól”. Ez a fontos okmány konkrét utasításokat tartalmazott a partizánharc összes formáinak kifejlesztésére, és a pártszervek, a partizán törzsek, a partizánalakulatok tevékenységének, valamint az illegális munkának a programjává vált. A parancs hangsúlyozta a partizánmozgalom növekvő jelentőségét: „Most pedig – mondja a parancs -, amikor a Vörös Hadsereg az arcvonalakon minden erejét megfeszítve védi államának szabadságát és függetlenségét, a népi partizánmozgalom a németek által időlegesen megszállt területeinken, az ellenségen aratott győzelem egyik döntő feltételévé válik.”

A partizánmozgalom irányításában a pártot Leninnek az az útmutatása vezette, amelyet 1906-ban „A partizánháború” című cikkében nyújtott: „Mi a legkevésbé sem tartunk igényt arra, hogy a gyakorlati pártmunkásokra rákényszerítsünk valamilyen kiagyalt harci formát, s még kevésbé arra, hogy íróasztal mellett döntsük el, milyen szerepe van a partizánháború egyik vagy másik formájának …”⁷ – Lenin összes Művei. 14. köt. Kossuth Könyvkiadó 1967. 11. old.*

A párt a partizánmozgalomnak azokat a formáit helyezte előtérbe, amelyek legjobban megfeleltek a természeti feltételeknek és az adott katonai-politikai helyzetnek. Ott, ahol természetes búvóhelyek és manőverezési lehetőségek voltak, túlsúlyban a partizánalakulatok tevékenysége bontakozott ki. A harcnak ezt a formáját azonban nem lehetett a városokban és más településeken alkalmazni, s a sztyeppi terepen sem mindig vált be. Itt az ellenállás az illegális tevékenységre tevődött át, s a lakosság a megszállók intézkedéseinek meghiúsításáért harcolt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!