Címke: történelem

Gyenyikin és Jugyenyics nem menti meg Kolcsakot!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A Kolcsak-haderő után a legerősebb fehérgárdista hadsereg Gyenyikin serege volt. Igaz ugyan, hogy 1919 tavaszának elején ez a sereg a pusztulás szélén állott, mivel a szovjet csapatok a Fekete-tengerhez szorították. A déli front akkor mindössze 40 kilométernyire volt a Don menti Rosztovtól. Még egy csapás, és a fehérgárdistákat a tengerbe vetik. Am ez a csapás nem következett be. A déli front szovjet seregei a több hónapos szakadatlan harcokban súlyos vérveszteségeket szenvedtek, az utánpótlás pedig 1919 tavaszán főképpen a keleti frontra ment.

Közben a fehérgárdisták nem fecsérelték az időt: gyors ütemben újabb mozgósításokat hajtottak végre. S az antant-imperialisták egyre inkább segítették őket fegyverrel és lőszerrel. Gyenyikinék sokkal jobban voltak felszerelve a szovjet csapatoknál; még angol harckocsikat is kaptak. Gyenyikinnek már 1919 májusában több mint 100 000 gyalogos és lovas katonája volt, míg a déli fronton küzdő szovjet csapatok létszáma abban az időben nem haladta meg a 75 000-et. Az ellenség számbeli fölénye különösen megmutatkozott a lovasságnál, s ez nagy előnyt biztosított neki a sztyeppés vidéken folytatott harcban.

Erősen megnehezítette a szovjet seregek helyzetét az, hogy mögöttes területükön a doni kozákok ellenforradalmi lázadást robbantottak ki. S noha a déli front erőinek jelentős részét ellenük vetették be, a lázadást mégsem sikerült teljesen leverni.

Segíthették volna a déli frontot az ukrán front csapatai, ezeknek a zöme azonban Ukrajna nyugati és délnyugati határán tartózkodott, távol a Donyec-medencétől, ahol a döntő harcok kibontakoztak. Emellett egyes ukrajnai katonai vezetők nem értették meg, mennyire szükség van a déli és az ukrán front szoros együttműködésének megteremtésére, s késve indították az utánpótlást a Donyec-medencébe.

Nagy kárt okozott a szovjet csapatoknak az a fehérgárdista lázadás, amelyet Grigorjev volt petljurista tiszt, a 2. ukrán hadsereg egyik hadosztályának parancsnoka robbantott ki májas elején. 15 000 gyalogos és lovas katona volt ennek a kalandornak a keze alatt. Grigorjev megpróbálta bevonni a szovjethatalom elleni harcba az ukrán középparasztságot, kihasználva a parasztoknak a természetbeni beszolgáltatás miatt érzett elégedetlenségét. Az események azonban megmutatták, hogy a szovjethatalom ellenségei nem számíthattak a középparaszt valamelyest is jelentős támogatására. A középparasztság nem támogatta Grigorjevet. Kalandját csakhamar felszámolták, de következményei sokáig éreztették hatásukat a hadseregben, mivel a déli frontnak segítségül küldött ukrajnai ezredeket lekötötte a Grigorjev elleni harc.

Mindez megkönnyítette délen a fehérgárdisták helyzetét.

Gyenyikin hatalmas támadó éket létesített a Donyec-medencében, s 1919. május 19-én offenzívát indított a szovjet csapatok ellen, amelyek addig maguk szorongatták az ellenséget. Skuro tábornok lovashadteste Guljaj Polétól délre ízzé-pórrá zúzta az anarchista Nyesztor Mahno dandárját³⁴, Mahno abban az időben a Vörös Hadsereg oldalán harcolt.* majd a 13. hadseregre vetette magát. A mahnoisták maradványai, miután védtelenül hagyták a frontot, a hátországba menekültek, s Mahno csakhamar váratlanul szembefordult a szovjethatalommal. A 13. hadsereg bátran harcolt, de az ellenség sokszoros túlerőben volt. A hadsereg ezredei súlyos veszteségeket szenvedtek, és megkezdték a visszavonulást: június 1-én kiürítették Bahmut városát. A szomszédos 8. hadsereg is visszavonult. Az egész Donyec-medence Gyenyikinék kezére került; az arcvonal Harkov felé közeledett.

Gyenyikin, miután jelentős sikereket ért el a Donyec-medencében, keletre helyezte át támadásainak súlypontját, és hatalmas offenzívába kezdett a 9. és a 10. szovjet hadsereg arcvonalán. Ezzel az offenzívával Kolcsak segítségére sietett, remélve, hogy egyesülhet vele a Volgánál.

Május utolsó harmadában Gyenyikin nagy erőket vetett be a 9. és a 10. szovjet hadsereg ellen, áttörte az arcvonalat, egyesült a fellázadt doni kozákokkal, és délkelet felé, Caricin irányában folytatta támadását. Ilyenformán délen — az Azovi-tengertől a Volgáig terjedő fronton — a kezdeményezés ismét az ellenség kezébe került.

Gyenyikin úgy döntött, hogy a fő csapást Caricinra méri. Itt vonta össze legjobb, válogatott seregeit. Június közepén az ellenség elérte Caricint, de az a kísérlete, hogy menet közben betörjön a városba, nem járt sikerrel. A fehérgárdisták hatalmas veszteségeket szenvedtek. Caricinért — akárcsak az előző év nyarán — elkeseredett harcok indultak meg, s a szovjet csapatok szívósan állták az ellenség rohamait. Vitézül harcoltak Bugyonnij lovashadtestének katonái. Június 26-án Loznó körzetében erős csapást mertek Mamontov fehérgárdista lovashadtestére.

De a fenyegető veszély nem szűnt meg. Az ellenség mitsem törődött a veszteségekkel, s június 29-én tüzérség, páncélvonat, légierő és harckocsik bevetésével megkezdte Caricin ostromát. A fehérgárdista haderő hatalmas technikai fölénye hamarosan eldöntötte az ütközet kimenetelét: június 30-án a fehérek elfoglalták Caricint. Az ellenség nagy árat fizetett a városért. Vrangel tábornok kaukázusi hadserege, amely Gyenyikinnek alárendelve Caricint elfoglalta, a városért vívott harcok után három hétig rendezte sorait.

S Gyenyikinnek mégsem sikerült elérnie legfőbb célját — nem tudta megsegíteni Kolcsakot. Június végére Kolcsak seregei már annyira eltávolodtak a Volgától, hogy Gyenyikin nem tudott velük egyesülni. Végleg füstbe ment Kolcsak és Gyenyikin Moszkva elleni együttes támadásának terve.

De a déli front helyzete Gyenyikin sikerei következtében súlyos volt. Június 24-én a fehérgárdisták elfoglalták Harkovot. Seregeik egészen közel jutottak az ország központi kormányzóságaihoz. Ebben az időszakban, amikor Kolcsak már súlyos vereségeket szenvedett, Gyenyikin lett a munkás-paraszt állam legnagyobb, legveszélyesebb ellensége.

1919 májusában az antant-imperialisták egy másik kísérletet is tettek Kolcsak megsegítésére: támadásba küldték Petrográd ellen Jugyenyics és Rodzjanko fehérgárdista seregeit. Itt északnyugaton jelentős erői voltak az ellenforradalomnak. A petrozavodszki szakaszon intervenciósok és fehérgárdisták harcoltak, az olonyecin a kétezer főnyi finn, úgynevezett „önkéntes” olonyeci hadsereg. A Karéliai-földszoroson, a határ mentén, finn reguláris egységeket vontak össze. A narvai szakaszon Rodzjanko fehérgárdista északi hadteste (mintegy 6000 gyalogos és lovas katona) és az 1. fehérészt hadosztály (ugyanilyen létszámmal) állomásozott. Pszkovot a 2. fehérészt hadosztály vette célba. A Balti-tengeren 12 cirkálóból, 20 torpedórombolóból, 12 tengeralattjáróból és egyéb hajókból álló, hatalmas angol hajóraj tartózkodott.

Mindezeket az erőket bevetették Petrográd ellen. A városhoz vezető utakat a 7. szovjet hadsereg és a balti flotta védte; a hadseregnek 15 500 gyalogos és lovas katonája, több mint 400 géppuskája és 162 lövege volt.

Májusban a Petrográd ellen összevont fehérgárdista erők akcióba lendültek. Anglia számításai Finnország esetében ugyan nem váltak be teljesen: Mannerheim finn diktátornak nem sikerült megegyeznie Kolcsakkal Finnország függetlenségének elismerésében. Ilyen körülmények között a finn burzsoázia nem tartotta lehetségesnek a fehérgárdistákkal való együttműködést. Mégis elküldte Karélia meghódítására az „olonyeci hadsereget”, amely behatolt az Onyega- és a Ladoga-tó közti területre, és ezzel hátulról fenyegette Petrográd védőit. Eleinte az ellenség még a finn reguláris hadosztályok nélkül is jelentős számbeli fölényben volt.

Az ellenség fő erőinek Petrográd elleni támadása május 13-ára virradó éjjel kezdődött. Rodzjanko fehérgárdista északi hadtestének egyik osztaga vörösalakulatnak álcázva behatolt a 7. hadsereg arcvonala mögé, és szétrombolta a 19. hadosztály egyik dandárjának törzsét. A fehéreknek sikerült foglyul ejteniük Nyikolajev szovjet dandárparancsnokot, a régi orosz hadsereg egykori tábornokát. Megpróbálták rávenni értékes foglyukat, hogy tagadja meg a szovjethatalmat és álljon szolgálatukba, de ezt Nyikolajev kereken elutasította. Végig hű maradt a munkás-paraszt államnak tett fogadalmához. A fehérgárdisták felakasztották a bátor parancsnokot.

Május 13-án reggel az ellenség fő erői támadásba mentek át a narvai szakaszon. A fehérgárdisták áttörték az arcvonalat és Jamburg felé közeledtek. Erőik egy részét Narva körzetéből a Csud-tó keleti partja mentén délre, Gdov és Pszkov irányába vezényelték. A fehérgárdistákkal együtt a fehérészt hadosztályok is harcba szálltak, s az angol hajók is megkezdték a hadműveleteket a szovjet balti flotta ellen.

A 7. hadsereg heves ellenállást tanúsított az ellenséggel szemben. Sok parancsnok, politikai munkatárs, egyszerű sorkatona és tengerész vitt véghez példamutató hőstetteket. Így halt hősi halált a harcok során Tolmacsov, a keleti front 3. hadseregének politikai főbiztosa. Hősiesen küzdöttek annak a kommunista osztagnak a harcosai, amely a csapatok visszavonulását fedezte Jamburgnál, valamint a „Gavriil” torpedóromboló tengerészei, akik harcba bocsátkoztak 4 angol hadihajóval. A harc egyik részvevője később így emlékezett vissza az eseményekre: „A »Gavriil« ágyúi dühösen viszonozták a tüzet. A hajóhídon álló jeladók égési sebeket kaptak, az egyik parancsnok — Butakov— elkábult, arca és ruhája megpörkölődött. De valamennyien helytálltak és megtették a magukét.

A csata tetőfokára hágott. A két szemben álló fél közti távolság 34 kábelhosszra³⁵ Tengerészetben használatos hosszmérték = 185,2 m.* csökkent. Lövedékek és szilánkok süvítve csapódtak be a hajó minden részébe …

A hajókürt visszavonulót fújt. A pihenő matrózok valamennyien felugráltak, hogy még egyszer meglássák az angolokat, akik lógó orral távoztak. A tengerészek elégedetten sereglettek össze a híd körül. Az ellenség nem is volt olyan „rettenetes”, mint amilyennek a fehérek beharangozták. Meg kell adni azonban, hogy az angolok meglehetősen jól céloztak: 21 helyen lyuggatták ki közvetlenül a víz fölött a »Gavriil«-t. A megtalált szilánkokat összegyűjtöttük és leadtuk a társalgóba, hogy őrizzék meg emlékül.

Ezután megkérdezték a tüzért, hogy hány lövedéket lőttek ki a „Gavriil”-ra. A tüzér ezt mondta:— Ha mi 156 lövést adtunk le, és nem is tüzeltünk minden ágyúból, akkor mit gondoltok, hány lövést adott le a négy ellenséges hajó megszakítás nélkül tüzelve valamennyi ágyújából? Körülbelül 1500-at.”³⁶ Petrográd hősi védelme 1919-ben. (A részvevők visszaemlékezései.) Leningrád 1959. 178—179. old.*

A hősiesen küzdő szovjet csapatok mégis kénytelenek voltak meghátrálni a túlerő elől. Május 15-én elesett Gdov, 17-én pedig Jamburg. 25-én a fehérésztek és a fehérgárdisták betörtek Pszkovba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A népfelkelők – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/Az egész nép segíti a frontot
2. Puskával és lapáttal

A népfelkelők

Ugyanígy folyt a népfelkelőegységek alakulása más városokban, területeken és köztársaságokban is. Ukrajnában a népfelkelés soraiba 700 000 embert vettek fel, összesen 20 hadosztályt és mintegy 60 önálló ezredet alakítva belőlük. 1941. július-szeptemberben Leningrádban 10 hadosztályt és 14 önálló tüzér-géppuskás zászlóaljat alakítottak, zászlóaljanként 1400 emberrel. Sztálingrád városának és területének önkéntesei népfelkelőhadtestet létesítettek. Parancsnokává I. F. Zimenkovot, a területi végrehajtó bizottság elnökét, komisszárnak pedig M. A. Vodolagint, a területi pártbizottság titkárát nevezték ki. A törzs főnöke N. R. Petruhin, a területi bizottság katonai osztályának vezetője lett. A Don vidékén és Kubánban népfölkelőkből két kozák lovashadosztályt alakítottak.

Az arcvonalra menni és a népfölkelők soraiba lépni kívánkozók száma mindenütt rendkívül nagy volt. Íme, egy példa. 1941. július 7-én a kijevi gőzmozdony javító üzem egyik műhelyéből kifutott az első páncélvonat. Személyzetének kiegészítéséhez 120 emberre volt szükség. Tízezren jelentkeztek.

A párt- és szovjetszerveket a felvételi bizottság elleni panaszokkal árasztották el azok, akiknek kérelmét, hogy az arcvonalba mehessenek, nem teljesítették.

A népfelkelés gerincét az ipari munkások alkották. A „Pravda” akkoriban ezt írta: „Ott kell lenni ezekben a történelmi napokban az üzemekben, a gyárakban, hogy szemtanúi lehessünk a munkásosztály erejének, amely fegyverrel a kezében kiáll az igaz ügyért, látni kell, hogy mennyire eggyéforrt ez az osztály, milyen szilárd meggyőződése, hogy diadallal kerül ki abból a párviadalból, amelyet a hitlerista Németország kényszerített népünkre.” Leningrád Viborgi kerületének önkéntesei között 60 százalék, a moszkvai népfelkelők között 65 százalék volt a munkások aránya. A Donyec-medence bányászaiból K. I. Provalov, A. I. Petrakovszkij és I. D. Zinovjev parancsnoksága alatt népfelkelő-hadosztályok alakultak.

Az arcvonalon előállott súlyos helyzet miatt a háború kezdetén a népfelkelők kiképzésére nagyon rövid volt az idő. Az önkéntesek azonban derekasan megállták helyüket a harcban. Hangulatukat jól tolmácsolja a leningrádi dramaturg, D. Scseglov „A népfelkelők között” című emlékiratában : „… a városban népfelkelő-hadosztályok alakulnak. Alighogy elhangzott a párt felhívása a néphez, s máris mindazok, akikre korábban a mozgósítás nem vonatkozott, a betegeknek számítók, bevonultak népfelkelőnek. Sokan közülük először fognak puskát a kezükbe, először látnak aknavetőt, kezdetben rosszul dobnak kézigránátot, rosszul kúsznak – ez már így van. Mindannyian tudják ezt! S azt is tudják, hogy sok vér ömlik majd, de más megoldás nincsen. És ezért mennek.”

Igen, és ezért mentek. Több mint 40 hadosztály és sok más népfelkelőalakulat – a menetalakulataikkal együtt körülbelül kétmillió ember – a szovjet-német arcvonal különböző szakaszain már 1941 nyarán és őszén szembeszállt az ellenséggel. Úgyszólván semmi tapasztalatuk sem volt, nagyok voltak az áldozatok. Az elkeseredett küzdelmek kohójában a legbékésebb foglalkozású emberek katonákká váltak, megtanultak verekedni, verni a jól képzett és felszerelt ellenséget.

A népfelkelők tekintélyes száma saját szülővárosuk védelmében is részt vett. 1941 augusztusában mind a 12 moszkvai népfelkelő-hadosztály kivonult a fővároshoz vivő távoli felvonulási utakra, és súlyos felszabadító harcokat vívott Isztra, Naro-Fominszk, Malojaroszlavec, Szerpuhov és Kasira körzetében. Itt harcoltak a moszkvai terület népfelkelői is.

1941. október 13-án reggel, amikor a fővárosra oly súlyos órák nehezedtek, gyűlést tartott a moszkvai pártszervezetek aktívája. Az aktíva meghallgatta A. Sz. Scserbakovnak, az SZK(b)P KB és moszkvai bizottsága titkárának beszámolóját a fronthelyzetről, majd határozatot fogadott el, mely szerint minden erőt mozgósítanak Moszkva védelmére. A fő figyelmet a Nyugati Front tartalékcsapatainak megalakítására összpontosították. A gyűlés határozatot fogadott el, amely ezekben a szörnyű napokban esküként hangzott. A határozat kimondja: „A növekvő veszély láttán a pártaktíva szükségesnek tartja az összes moszkvai pártszervezetek, minden kommunista és komszomolista, Moszkva minden dolgozójának mozgósítását, hogy szálljanak szembe a német fasiszta betolakodókkal, keljenek Moszkva védelmére, a győzelem megszervezésére.”

A főváros valamennyi üzemében és intézményében tömeggyűléseket tartottak. A munkások és alkalmazottak kinyilvánították szilárd elhatározásukat, hogy utolsó csepp vérükig megvédik Moszkvát.

A pártaktíva határozatának szellemében a fővárosban újabb önkéntes egységeket létesítettek – kommunista zászlóaljak alakultak. Megalakulásukat az 1941. október 13-án létesített városi és kerületi törzsek irányították.

Öt nap alatt Moszkvában 25 önálló zászlóalj és század alakult, körülbelül 12 000 fős létszámmal. Valamennyit a belső tartalékokból fegyverezték és szerelték fel.

Jellemző vonása volt ezeknek az alakulatoknak, hogy zömükben kommunistákból és komszomolistákból – a fővárosi vállalatok munkásaiból és alkalmazottaiból álltak. Gyakran egész pártszervezetek együttesen léptek be az ilyen alakulatokba. A Krasznaja Presznya-i kerület kommunista zászlóaljába például beolvadt a Geológiai Kutatóintézet egész pártszervezete.

A kommunista zászlóaljak erkölcsi-politikai tekintetben fölöttébb állhatatos alakulatok voltak. „Elfoglalva védelmi terepszakaszunkat – írták a moszkvaiakhoz szóló felhívásukban a Komintern és a Rosztokini kerület kommunista zászlóaljának harcosai – kijelentjük, meghalunk, de nem hátrálunk meg; rajta leszünk, hogy a szeretett Moszkvánkhoz vezető utak a fasiszta banditák temetőjévé váljanak.”

A kommunista zászlóaljak már megalakulásukkor elfoglalták a Moszkva peremén létesült védelmi szakaszokat, fedezték a fővárosba vezető legfontosabb utakat, a volokolamszki, a dmitrovi, a kalugai és leningrádi műutat, a minszki és a kijevi autópályát.

A kommunista zászlóaljak és más önkéntes alakulatok hamarosan a 2. és 3. kommunista, illetve a 4. és 5. moszkvai lövészhadosztállyá alakultak.

Ily módon 1941 októberének első felében Moszkva pótlólagosan csaknem 50 000 fős olyan hadsereget adott az arcvonalnak, amelyben több mint 20 000 kommunista és komszomolista volt.

A moszkvai utcai harcok esetére 169 önkéntes osztagot alakítottak és képeztek ki. Ezenkívül a város minden kerületében, a nagyobb üzemekben szintén alakultak harckocsivadász-csapatok és osztagok. így a „Krasznij Proletarij” (Vörös Proletár), a GPZ-2, és a Szerszámgépgyárban, valamint a Lenini kerület más üzemeiben 3500 harckocsivadász önkéntes volt.

1941 júliusától a Lenin városához vezető távolabbi, majd közeli utakon a szovjet hadsereg katonáival vállvetve heves harcokat vívtak a leningrádi népfelkelők is. Amikor pedig az arcvonal helyzete súlyosbodott, és az ellenség több helyen a város falai alá ért, az üzemekben és az intézményeknél munkászászlóaljak alakultak. 1941. augusztus 19-től 21-ig, három nap alatt, 79 zászlóalj létesült összesen 41 255 fős létszámmal. Ők szolgáltak a 6. és a 7. népfelkelő-hadosztály megalakulásának egyik forrásául.

Számos munkászászlóalj, amely az arcvonal közvetlen közelében alakult meg, azonnal harcba lépett. Elévülhetetlen dicsőséget szerzett az Izsorszki üzem munkászászlóalja. Parancsnoka G. V. Vodopjanov üzemi mérnök volt, aki részt vett a fehérfinnek elleni harcban, komisszárja pedig az üzemi szakszervezeti bizottság elnöke, G. L. Zimin. A zászlóalj megállította a Kolpino felé előretörő fasiszta alegységet, és a szovjet csapatok beérkezéséig szilárdan tartotta védőszakaszát.

1. Tippelskirch a háromhónapos leningrádi harcok során kialakult helyzetet jellemezve a háború után ezt írta: „A német csapatok eljutottak a város déli elővárosaiba, de a fanatikus leningrádi munkásokkal megerősített védő csapatok hallatlanul szívós ellenállása miatt a várt siker elmaradt.”

Kijev védelmében a szovjet csapatokkal együtt több mint 30 népfelkelő és más önkéntes alakulat vett részt. A hadsereg katonáival és a Feketetengeri Flotta matrózaival együtt elszántan védelmezte Odesszát a város dolgozóiból alakult népfelkelő-hadosztály is. Soraiban ott találjuk az odesszai városi pártszervezet kommunistáinak 90 százalékát. Szevasztopol védői között több mint 20 000 népfelkelő volt.

Példátlan bátorságot és hősiességet tanúsítottak a sztálingrádi önkéntes alakulatok is. A roppant méretű volgai csata 200 napjából 142 napig magában Sztálingrádban folytak a harcok. Ezért a hős város védelmezőinek soraiban ott volt csaknem az egész visszamaradt polgári lakosság is. Óriási segítséget nyújtottak a szovjet csapatoknak. A 14. német páncéloshadtest parancsnoka, Wittersheim tábornok azt jelentette Paulusnak, hogy a Vörös Hadsereg magasabbegységei ellenlökéseket hajtanak végre Sztálingrád rendkívüli bátorságot tanúsító egész lakosságának a támogatásával. „Ez nemcsak a védelmi erődítmények építésében nyilvánul meg, és nem is csak abban, hogy az üzemeket és a nagyobb épületeket erődökké alakították át. A polgári lakosság fegyvert is ragadott. A harcmezőn megölt munkások fekszenek, gyakran puskát és pisztolyt szorítva megmerevedett kezükben. Munkásruhát viselő halottak görnyednek a szétlőtt tankok kormányszerkezetére. Ehhez hasonlót még sosem láttunk.”

A népfelkelőegységek rendszerint beolvadtak a reguláris csapatok állományába. Ezért a népfelkelő-mozgalom mindenekelőtt a szovjet hadsereg sorainak feltöltéséről, milliós tartalékok képzéséről való össznépi gondoskodás megnyilvánulása volt.

Nemcsak a háború kezdetén, hanem a következő években is, egészen 1943 közepéig, az önkéntes alakulatok fontos forrásai voltak a harcoló hadsereg kiegészítésének. Így a Rjazani terület több népfelkelőezredet, a Kirovi és az Ivanovói terület hadosztályokat irányított az arcvonalra, a Jaroszlavi és Kosztromai területek népfelkelőiből hadosztály alakult, Baskiria pedig két nemzeti lovashadosztályt adott a frontnak. A Kuznyeck-medence lövészhadosztályt alakított a népfelkelőkből. A Szverdlovi, Molotovi és Cseljabinszki terület népfelkelői jelentős mértékben hozzájárultak az uráli önkéntes harckocsihadtest kiegészítéséhez.

Nem teljes adatok szerint a népfelkelésben és egyéb önkéntes alakulatokban a háború évei alatt nem kevesebb mint 4 millió ember vett részt. A világ egyetlen hadserege sem dicsekedhetik az önkéntesek ilyen áradatával, ilyen kimeríthetetlen népi tartalékokkal.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Miközben a szovjet harcosok egyik vereséget a másik után mérték Kolcsak csapataira a keleti front középső és északi szakaszán, a déli szárnyon a Vörös Hadsereg egységeinek vissza kellett verniük az uráli és az orenburgi fehérkozákokat, akik megpróbáltak behatolni a szovjet hátországba. A fehérgárdisták itt számbeli fölényben voltak, s elkeseredett kísérleteket tettek, hogy egyesüljenek Gyenyikin seregeivel. Június 26-án a kozákok elfoglalták Nyikolajevszk (Pugacsov) városát, 65 kilométernyire a Volgától.

Amikor Lenin ezt megtudta, július 1-én táviratozott Frunzénak, a déli hadseregcsoport parancsnokának:

„Az ellenség sikereinek kibontakozása Nyikolajevszk körzetében nagy nyugtalanságot kelt. Pontosan tájékoztasson, elegendő figyelmet fordított-e erre a körzetre. Milyen erőket von össze, és miért nem gyorsítja meg az összevonást? Sürgősen értesítsen minden intézkedéséről.”²⁸ Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 159. old.*

Frunze azonnal tájékoztatta Lenint arról, miképpen szándékozik vereséget mérni az uráli és az orenburgi fehérkozákokra. Július 5-én a déli hadseregcsoport támadásba ment át, s a 25. hadosztály egységei már 11-én szétfeszítették az ellenséges gyűrűt és bevonultak Uralszkba. A város helyőrsége ezután két és fél hónapon keresztül állta a kozákok dühödt ostromát. Semmi sem törte meg Uralszk védőit, s győztesen kerültek ki a küzdelemből. Uralszk felszabadítása után a 4. hadsereg déli irányban folytatta támadását.

Az Urál felszabadításáért vívott megfeszített harcok időszakában a kommunista párt Frunzét, a tehetséges proletár hadvezért állította az ország keleti részén küzdő seregek élére. 1919. július 13-án Frunzét kinevezték a keleti front seregeinek parancsnokává.

Az Urál legnagyobb részének felszabadítása után az arcvonal rövidebb lett, s a szovjet parancsnokság újjászervezte az alakulatokat. A 2. hadsereget feloszlatták; Kolcsak leverését az 5. és a 3. hadseregnek kellett befejeznie.

A fehérgárdista parancsnokság, hogy megállítsa hadseregének bomlását és növelje presztízsét az antant-imperialisták szemében, elhatározta, hogy ellenoffenzívát hajt végre Cseljabinszk körzetében. Feltöltötte a 3. hadsereget (így nevezték akkortól fogva a nyugati hadsereget), Novonyikolajevszkből, Barnaulból, Bijszkből és más szibériai városokból érkezett, új hadosztályokat, valamint tiszti iskolásokat küldött a frontra. Az ellenség Cseljabinszk körzetében kelepcébe akarta csalni az 5. szovjet hadsereget. Terve az volt, hogy a várost átengedi a szovjet egységeknek, s a bal és a jobbszárnyon mért egyidejű csapásokkal bekeríti, majd megsemmisíti őket. Erre a célra a fehérek 16 000 főnyi rohamcsapatot vontak össze Cseljabinszktól 25—30 kilométernyire északnyugatra, Vojcehovszkij parancsnoksága alatt. A várostól 20—30 kilométernyire délre Kappel 10 000 főnyi csoportja helyezkedett el.

Július 23-án az 5. hadsereg egységei elérték Cseljabinszkot, másnap reggel pedig a 243. ezred és a 242. ezred egy része Vosztreeov volt kovácsnak, a polgárháború hősének parancsnoksága alatt bevonult a városba. A fehérek védőserege állományának több mint felét elvesztette a városért folytatott harcban. Különösen nagyok voltak a fehérek oldalán küzdő szerbek veszteségei; az ő ezredük itt lényegében megsemmisült.

A Cseljabinszkért vívott ütközetben nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadsereg egységeinek a város munkásai. A felkelő munkások a harc legfeszültebb pillanatában hátulról csapást mértek a várost védő fehérgárdistákra, és segítették a vöröskatonákat az ellenség leverésében. Július 25-én megalakult a városban a forradalmi bizottság, s megkezdte az önkéntesek felvételét a Vörös Hadseregbe. A munkások oly nagy számban özönlöttek a hadseregbe, hogy alig tudták őket elhelyezni.

A szovjet csapatok bevonulása Cseljabinszkba jeladás volt a kolcsakista támadásra. Július 25-én hajnalban a Vojcehovszkij-csoport válogatott egységei támadást indítottak a 35. és a 27. hadosztály érintkezési pontján. Az ellenség, kihasználva a döntő szakaszon meglevő számbeli fölényét és a váratlan támadás okozta meglepetést, estére, heves harcok után, szorongatott helyzetbe hozta a szovjet egységeket. Kappel csoportja is támadásba lendült. Július 28-ára a helyzet rendkívül súlyossá vált. Az ellenség már kezdte átkarolni a várost védő szovjet csapatokat; Cseljabinszk teljes bekerítéséhez a kolcsakistáknak csupán 25 kilométert kellett megtenniük. S ugyanakkor kelet felől is szüntelenül rohamoztak. Július 28-án a fehérgárdisták elérték a város északi peremét. A Vörös Hadsereg egységei háromfelől körülsáncolták Cseljabinszkot, és szívósan visszaverték az ellenséges rohamokat. Már négy napja tombolt-éjjel-nappal a véres ütközet. A kolcsakista parancsnokság harcba vetette utolsó tartalékait, hogy a maga javára döntse el a csatát. De hiába volt minden. Július 29-én a vörösök mentek át támadásba, és megkezdték az ellenség visszaszorítását.

A Vörös Hadseregbe éppenhogy bekerült cseljabinszki munkások hősiesen küzdöttek a harcmezőn; az Internacionálét énekelve rohamozták az ellenséget. Augusztus 1-én az 5. hadsereg az egész arcvonalon támadásba ment át. Az ellenség ellenállt ugyan, de már augusztus 2-án sietve visszavonult az arcvonal teljes hosszában a Tobol folyó felé.

A cseljabinszki csata a Vörös Hadsereg fölényes győzelmével végződött. Ez a győzelem elsősorban a szovjet harcosok hősiességének volt köszönhető. A főleg petrográdi munkásokból álló 228. karéliai ezred például két napig viaskodott bekerítve, töltény nélkül. A harcosok szuronnyal vágtak utat, s kitörtek a gyűrűből, több mint 200 foglyot ejtve.

Vitézül harcoltak a 232. ezred vöröskatonái is. Ezt az ezredet forradalmi vörös díszzászlóval tüntették ki a cseljabinszki harcokért. A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsnak erre vonatkozó parancsa leszögezte:

„A 232. ezred, amelyet a végletekig meggyengített az arcvonal nagy kiterjedése, a vöröskatonákat és a parancsnoki állományt egyaránt ért hatalmas (20 százalékos) veszteségek ellenére elhatározta, hogy az utolsó emberig védekezve, bármi áron feltartóztatja az ellenséges nyomást és visszaállítja az eredeti fronthelyzetet, mivel megértette, mennyire fontos az általa elfoglalt frontszakasz, és milyen súlyos következmények származhatnak az egész hadseregre nézve abból, ha az ezred arcvonalát áttörik, vagy ha az ezred visszavonul. A 232. ezred, miután megvetette lábát a fent jelzett vonalon, azonnal erőteljes ellentámadásba ment át, és szuronyrohamokig, 150 lépés távolságú tüzérségi kartácstűzig fajuló, elkeseredett harcok után (melyek során egyes pontok 10—12 alkalommal is gazdát cseréltek), állandó bekerítési veszély közepette, bátor, odaadó, hősies előrenyomulási törekvésével nemcsak hogy feltartóztatta az ellenséges lavinát, hanem még visszavonulásra is kényszerítette az ellenséget, és visszaállította az előző fronthelyzetet, biztosítva ezzel a Cseljabinszk körzetében harcoló egész hadseregcsoport helyzetét.

Az ezred ily módon lehetővé tette, hogy végleg biztosítsuk magunknak Cseljabinszkot, a Szibériába, Oroszország éléstárába vezető kaput.”²⁹ A Vörös Hadsereg csapategységeinek hőstettei (1918—1922). 30. old.*

A Kolcsak-haderő cseljabinszki veresége a fehér parancsnokság stratégiájának teljes csődjét jelentette. A cseljabinszki harcokban a fehérgárdisták felhasználták utolsó tartalékaikat; seregeik súlyos, pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek. Az ellenség elvesztett egy fontos vasúti csomópontot, s elvesztette utolsó frontvasútvonalát, a Troick—Cseljabinszk—Jekatyerinburg vonalat. A cseljabinszki hadművelet eredményeként a Vörös Hadsereg egységei augusztus 4-én elfoglalták Troick városát. Ezzel a fehérek arcvonala két részre szakadt; a déli hadsereg elszakadt Kolcsak fő erőitől, és délkelet felé vonult vissza, a többi alakulat pedig Szibéria belsejébe, kelet felé tartott. Cseljabinszk bevételével befejeződött az Urál felszabadítása. A Kolcsak-hadsereg legjavát, legfőbb erőit tönkreverte a Vörös Hadsereg.

Augusztus elején a keleti front vöröskatonái a következőket írták Leninnek: „Drága elvtársunk, igaz, kipróbált vezetőnk! Megparancsoltad nekünk, hogy télre foglaljuk el az Urált. Hadparancsodat végrehajtottuk. Az Urál a miénk. Most Szibériába megyünk … Az Urál nem jut többé a szovjetköztársaság ellenségeinek kezére. Ezt mindenki füle hallatára jelentjük ki. Az Urálnak, gabonatermő parasztvidékeivel és munkásokat foglalkoztató üzemeivel, munkás- és parasztkézen kell lennie.”³⁰ Krasznij Sztrelok, 1919. augusztus 9.*

Az Urál felszabadításában különösen fontos szerepe volt az 5. hadseregnek. Hőstettei elismeréséül a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács a hadsereg megalakulásának évfordulóján határozatot hozott arról, hogy az 5. hadsereg nevét a Tanács Vörös Zászló termében levő arany dicsőségtáblán örökíti meg. Tuhacsevszkij hadseregparancsnokot Vörös Zászló trenddel tüntették ki.

A Vörös Hadsereg és az egész szovjet nép 1919 nyarán újabb nagy győzelmet aratott a belső és a külső ellenforradalom felett.

Augusztus 24-én Lenin levelet intézett a munkásokhoz és a parasztokhoz a Kolcsakra mert vereség alkalmából. Levelében leírta, milyen nagy örömmel töltötte el a dolgozókat az Urál felszabadulása és a szovjet csapatok Szibériába való behatolása, s kifejtette, hogy a munkásoknak és a parasztoknak öt alapvető tanulságot kell levonniuk a Kolcsak elleni harc tapasztalataiból.

Az első tanulság: ahhoz, hogy a szovjet állam megvédje a dolgozók hatalmát a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól, a földbirtokosok és a tőkések visszatérésétől, hatalmas Vörös Hadseregre van szükség.

„Ezért mindenkinek — írta Lenin —, aki komolyan meg akar szabadulni a Kolcsak-uralomtól, minden erejét, minden eszközt, minden tudását teljes egészében oda kell adnia, hogy a Vörös Hadsereget megteremtsük és megerősítsük. Szívvel-lélekkel végre kell hajtani a Vörös Hadseregre vonatkozó minden törvényt, minden parancsot, mindenképpen erősíteni kell a fegyelmet a hadseregben, segíteni kell a Vörös Hadsereget mindennel, amivel ki-ki segítheti — ez az első, legfontosabb és legfőbb kötelessége minden öntudatos munkásnak és parasztnak, aki nem kívánja a Kolcsak-uralmat.”³¹ Lenin Művei. 29. köt. 571. old.*

A második tanulság úgy hangzott, hogy a Vörös Hadsereg nem harcolhatott volna sikeresen nagy állami gabonatartalékok nélkül. S élelem nélkül nem lehetett volna ellátni a munkásokat sem. Ezért — mutatott rá Lenin — aki nem szolgáltatja be gabonafölöslegét az államnak, az Kolcsakot segíti, elárulja a munkások és a parasztok ügyét, nélkülözésre kárhoztatja a hadsereget és a hátországban dolgozó munkásokat.

A harmadik tanulság az alábbi következtetésekben rejlett: Kolcsak és Gyenyikin végleges megsemmisítéséhez a legszigorúbb forradalmi fegyelemre, a szovjethatalom törvényeinek lelkiismeretes végrehajtására van szükség.

A forradalmi törvényesség legcsekélyebb megsértése is az ellenség malmára hajtja a vizet, a tőkéseket és a földbirtokosokat erősíti, támadási felület az ellenforradalom számára.

A negyedik tanulság az volt, hogy a Kolcsakot támogató mensevikek és eszerek ellenforradalmi tevékenységéből le kell vonni a megfelelő végső következtetést. „Oroszországban az öntudatos munkások és parasztok megértették — írta Lenin —, hogy a mensevikek és eszerek a fehérgárdisták szekértolói, egyesek tudatosan és rossz szándékból, mások pedig meg nem értésből és a régi hibák mellett való makacs kitartásból, de valamennyien — a fehérgárdisták szekértolói.”³² Ugyanott, 577. old.*

S végül az ötödik tanulság: ahhoz, hogy a szovjetköztársaság végleg megsemmisítse a Kolcsak-uralmat, úgy, hogy az újból talpra ne állhasson, az egész parasztságnak ingadozás nélkül a munkásállam mellé kell állnia, meg kell erősíteni a munkások és a dolgozó parasztok szövetségét. A kérdés így vetődik fel: vagy a földbirtokosok és a tőkések diktatúrája, vagy a munkásosztály diktatúrája. Középút nincs és nem is lehet. A középútról csak azok az „intellektuelecskék, úrfiak” ábrándozhatnak, akik az égvilágon semmit sem értenek a történelem fejlődési törvényeiből, és mit sem tanultak az utóbbi évszázad nagy összecsapásainak történetéből. Az Urálban és Szibériában a munkások és a parasztok kipróbálták a burzsoázia diktatúráját csakúgy, mint a munkásosztály diktatúráját, s megértették, hogy a munkások diktatúrája nélkül nem menekülnek meg Kolcsaktól.

„Le az ingadozókkal, a gerinctelenekkel, a tőkét segíteni akarókkal, mindazokkal, akiket elbűvölnek a tőke jelszavai és ígéretei! Könyörtelen harc a tőke ellen és a dolgozók szövetsége, a parasztok szövetsége a munkásosztállyal — ez a Kolcsak-uralom utolsó és legfontosabb tanulsága”³³ Ugyanott, 578. old.*

— ezekkel a szavakkal fejezte be Lenin a munkásokhoz és a parasztokhoz írt levelét.

Lenin óva intett a túlzott optimizmustól, hiszen az ellenség vereséget szenvedett ugyan, de még nem semmisült meg. Kolcsak az intervenciósok támogatásával még érzékeny csapásokat mérhetett a Vörös Hadseregre. Nagy erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy a szovjet haderő a legrövidebb időn belül felszabadítsa Szibériát és végezzen Kolcsakkal. De annak a ténynek, hogy az Urál — hatmillió lakosával, gyáraival, természeti kincseivel — felszabadult, nagy jelentősége volt az ország számára. A csaknem valamennyi nyersanyagforrásától elvágott szovjetország abban az időben igen súlyos hiányt szenvedett szénben, vasban, rézben. A legsúlyosabb hónapokban, amikor Gyenyikin elérte Tulát s nyersanyaghiány miatt üzemek álltak le, az uráli munkások és dolgozó parasztok nagymértékben hozzájárultak az ellenség leveréséhez. 1919. július 1-től decemberig 2 millió pud különböző fajtájú vasat, 115 000 pud félkész árut, 350 000 pud nyersvasat, több mint 10 000 pud rezet és rézből készült terméket szállított az Urál a tulai fegyvergyáraknak. Az izsevszki üzem munkásai hónapról hónapra több puskát, a motovilihinszki üzem munkásai pedig egyre több ágyút állítottak elő.

Az uráli dolgozók a Vörös Hadseregbe való mozgósításnak is lelkesen tettek eleget. Mintegy 200 000-re tehető azoknak a száma, akik 1919 nyarától decemberéig mozgósítás útján vagy önként beléptek a hadseregbe. Hatalmas segítség volt ez a szovjetköztársaság számára a polgárháború legnehezebb hónapjaiban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A népfelkelők – 1

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1. fejezet/Az egész nép segíti a frontot
2. Puskával és lapáttal

A népfelkelők

A szovjet nép Nagy Honvédő Háború idején tanúsított határtalan hazafisága nemcsak a fasiszta hódítók ellen fegyverrel harcoló szovjet emberek tömeges hősiességében nyilvánult meg, hanem azok önfeláldozó munkájában is, akik a hátországban kovácsolták a győzelmet.

A népben a szovjet katonák megsegítésének a legkülönbözőbb formái születtek meg és terjedtek el. A polgári lakosság közvetlenül részt vett a harccselekményekben, védelmi berendezéseket épített, ápolta a sebesült katonákat. Fel se lehet sorolni a temérdek anyagi küldeményt, a harcoló hadsereghez eljuttatott egyéni és kollektív leveleket, a dolgozók küldöttségeinek ezreit, amelyek az egyes arcvonalszakaszokat fölkeresték.

A történelem sok olyan példát ismer, amikor a hódító háborút viselő kizsákmányoló államok a lakosságot a csapatokat segítő munkákba fogták be. Mint ismeretes, a fasiszta Németország is az emberi, munka-, anyagi, pénzügyi és egyéb források „totális mozgósítását” hajtotta végre. A hitlerista propagandával megtévesztett emberek tömegei vettek részt önkéntesen benne. És mégis mindezeknek az intézkedéseknek a fő eszköze a kényszer volt.

Az a sok irányú segítség, amelyet a szovjet emberek a Nagy Honvédő Háború éveiben az arcvonalnak nyújtottak, merőben más alapokon nyugodott. A fő különbség az önkéntességben, maguknak a néptömegeknek a kezdeményezésében rejlett. Ilyen körülmények között a párt politikai és szervező munkája különösen nagy szerepet játszott. A munkanap meghosszabbítására hozott intézkedéseket, a lakosságnak a védelmi létesítmények építésére való mozgósítását stb., a szovjet emberek minden erejükkel támogatták, és sok esetben a nép közvetlen kezdeményezéséből indultak ki. Ezért a párt és az állam politikai és szervező munkája mindenekelőtt arra irányult, hogy a népi kezdeményezést a kellő cél irányába terelje, és szervezetté tegye, s minél hatékonyabban felhasználja a népi támogatást.

Ennek a támogatásnak a méretei valóban gigantikusak voltak. A szovjet nép önkéntes segítsége a frontnak, a közvetlen eredményeken kívül, roppant erkölcsi erővel hatott. Fokozta a katonák harci szellemét, erősítette bennük a haza sorsáért érzett felelősséget. Újra és fokozott erővel igazolódtak Lenin szavai, amelyek a polgárháború idején hangzottak el: „Minden segítség, amelyet a hátországban a vöröskatonák kapnak, azonnal a Vörös Hadsereget erősíti, emeli a hangulatát, csökkenti a betegségek számát és fokozza támadóképességét.”¹ – Lenin összes Művei. 41. köt. 332—333. old. (Oroszul.)*

A kezdeti időszak arcvonalain előállott súlyos helyzet mindenkor halaszthatatlan intézkedéseket követelt, hogy új katonai egységeket és magasabbegységeket állítsanak fel, képezzenek ki, és a legrövidebb idő alatt a harcoló hadsereghez irányítsák őket.

Ennek a feladatnak a megoldásában nagy szerepet játszott az önkéntes alakulatok, a népfelkelőegységek megalakítása. Ennek eszméje a népben fogamzott meg.

Már a fasiszta betolakodókkal vívott első harcokban a szovjet hadsereg oldalán ott küzdöttek a helyi lakosságból alakult önkéntes osztagok is. Lettországban ezek az osztagok aktívan részt vettek Liepaja hősi védelmében, és védték a köztársaság fővárosát, Rigát.

Észtországban 26 népfelkelőegység működött, több mint 10 000 harcossal.

Litvániában körülbelül 40 önkéntes osztagot alakítottak, amelyek összlétszáma 10 000 ember volt. Az önkéntesek a reguláris csapatokkal vállvetve küzdöttek köztársaságuk területén, részt vettek Siauliai védelmében, a szovjet csapatok visszavonulásakor pedig beolvadtak azok állományába.

A háború első percétől a katonai szolgálatra be nem hívott szovjet emberek százezrei fordultak a párt- és szakszervezetekhez, a Komszomol-szervezetekhez, a katonai komisszariátusokhoz, és kérték, hogy küldjék őket is az arcvonalba. Férfiak, nők, kommunisták, komszomolisták és pártonkívüli hazafiak, munkások, kolhozparasztok, értelmiségiek nyújtottak be ilyen kérvényeket. Egész családok és termelési közösségek kérték, hogy az arcvonalon védelmezhessék hazájukat.

1941. június 27-én A. A. Zsdanov vezetésével tanácskozást tartottak az Északi Front törzsének, a városi és a területi párt- és társadalmi szervezeteknek a képviselői. Megvizsgálva a dolgozók állhatatos kérelmeit, úgy döntöttek, hogy megalakítják a leningrádi önkéntes hadsereget, mint az Északi Front tartalékát. Megalakításának irányítására létrehozták a leningrádi népfelkelő-hadsereg haditanácsát és törzsét. Parancsnokául A. I. Szubbotyin tábornokot, a haditanács tagjaivá – a városi pártbizottság szervezési osztályának vezetőjét, L. M. Antyufejevet, és I. D. Zsmakin dandárkomisszárt, törzsfőnökké pedig M. N. Nyikityin ezredest nevezték ki.

Leningrádot egyszeriben elárasztotta a tömeggyűlések hulláma. A Kirov-üzem kollektívájának a műhelygyűléseken elfogadott határozata hangoztatta: „A párt és a kormány első hívó szavára mindannyian egy emberként megyünk segíteni a Vörös Hadseregnek verni a fasiszta gazokat. Erős önkéntes osztagokat létesítünk a fasiszták szétzúzására.” Néhány nap alatt a Kirov-üzem 15 000 munkása és alkalmazottja benyújtotta kérelmét, hogy vegyék fel a népfelkelők soraiba. A Vörös Gárda egykori harcosai, a hajdani partizánok, a Balti-üzem öreg munkásai ezt írták a fiatal munkásoknak: „Üzemünkben népfelkelőosztag alakul. Felhívunk benneteket, ifjú hazafiak, hogy a baltiak dicső harci hagyományait követve, lépjetek be az osztagba, hogy bármely pillanatban fegyverrel a kezetekben készen álljatok megvédeni hazánk becsületét és függetlenségét.” 1941. július 4-ére a Balti-üzemben 3200 felvételi kérelmet nyújtottak be. A leningrádi villamos-trolibuszüzem öreg dolgozója, I. G. Szamletov három fiával együtt lépett be a népfelkelők sorába. Beiratkozott a négy Szicsev fivér – Alekszej, Alekszandr, Nyikolaj és Ivan, valamint a Tyimofejev és a Gagarin házaspár is.

Több mint 200 000 leningrádi kérte felvételét a népfelkelők közé. A népfelkelői sorozó bizottság naponta 18-20 órát dolgozott.

A leningrádiak hazafias kezdeményezésének híre bejárta az egész országot, és az önkéntes jelentkezések áradatát indította meg.

A népi kezdeményezést a párt felkarolta. 1941. július 2-ára virradó éjjel a pártaktivisták Kremlben megtartott tanácskozásán ismertették az SZK(b)P KB határozatát, mely szerint az önkéntességi elv alapján népfelkelőegységeket állítanak fel.

Ez még aznap a moszkvaiak tudomására jutott. „… Július 2-án – írja visszaemlékezéseiben Moszkva kujbisevi kerületi pártbizottságának titkára, N. M. Sahov – a kerületben összehívták a pártszervezetek titkárainak értekezletét, amelyben a kremli tanácskozásról számoltunk be. Már 2-án este megkezdődött a népfelkelés soraiba való feliratkozás.” Három nap múlva pedig a moszkvai és Moszkva területi felvételi bizottságokhoz 310 000 beadvány érkezett, amelyben az emberek önkéntes felvételüket kérték a népfölkelő-alakulatokba.

1941. július 3-án a Moldovai Kommunista Párt KB-ja is határozatot hozott népfelkelő-alakulatok felállításáról. Minthogy az ellenség áttörte a Prut-folyó menti arcvonalat, és gyors ütemben szállta meg a köztársaság területét, a moldovai népfelkelőegységek azonnal beolvadtak a szovjet hadsereg reguláris csapataiba.
1942. július 6-án Belorusszia Kommunista Pártjának KB-ja is határozatot fogadott el népfelkelő-alakulatok felállításáról. Ekkorra az ellenség már a köztársaság jelentős részét elfoglalta. Az arcvonal menti területeken létesült népfelkelőegységek Vityebszk, Mogiljov és Belorusszia más városainál máris harcba léptek. Csupán a Gomelhez vezető utakon az önkéntes alakulatok 6913 harcosa küzdött.
1943. július 7-én Ukrajna Kommunista Pártjának KB-ja, a Népbiztosok Tanácsa, valamint az Ukrajnai SZSZK Legfelső Tanácsának Elnöksége felhívással fordult a polgári lakossághoz. A felhívás egyebek közt ezt mondja: „Segítsük a Vörös Hadsereget és a Vörös Flottát! Idősebb testvérünk, a nagy orosz nép példáját követve egyesüljetek erős ukrajnai népfelkelőezredekbe.” Válaszul erre a felhívásra Ukrajnában 1 300 000 ember kérte felvételét az önkéntes népfelkelő-alakulatokba.

A népfelkelők soraiba olyan 17-50 éves korú állampolgárok léphettek, akik fel voltak mentve a hadseregbe való behívás alól.² – Ukrajnában 16—60 éves korú állampolgárokat vettek fel.* A népfelkelőegységek felállítását, a parancsnokok, a politikai munkások kiválasztását, anyagi ellátásukat a helyi pártszervezetek végezték. Aktívan segítették őket a katonai körzetek törzsei és más hadseregintézmények.

A népfelkelőegységeket rendszerint kerületenként és vállalatonként alakították meg. Így a moszkvai „Kalibr” üzemben ezredet, a „Szerp i molot” (Sarló és kalapács), az Első Állami Golyóscsapágy, a „Krasznij bogatir” (Vörös vitéz) és más vállalatokban – zászlóaljakat alakítottak. 1941 júliusában Moszkvában és a Moszkvai területen 12 népfelkelő-hadosztályt, 25 vadász- és 25 géppuskászászlóaljat és számos páncélvadászosztagot létesítettek. Állományukba öreg munkáskáderek, kolhozparasztok, tudósok, írók, diákok tartoztak. A párttagok aránya a moszkvai népfelkelő-alegységekben 20 és 60 százalék között mozgott. A fővárosi és a Moszkva-területi ipari vállalatok ruházattal és élelemmel, a Moszkvai Katonai Körzet törzse pedig fegyverrel és lőszerrel látta el a népfelkelő-egységeket. Az egységek parancsnoki és politikai munkás-állományát a városi és kerületi pártbizottságok jelölték ki és erősítették meg. Parancsnoki beosztásokba rendszerint hivatásos állományú vagy tartalékos katonai személyeket állítottak. Csupán a Frunze Katonai Akadémia 36 tanárát irányította a népfelkelő-alakulatokba. A Moszkva Kijevi kerületében létesült népfelkelőhadosztály parancsnoka A. V. Bogdanov ezredes, törzsfőnöke a Vezérkari Akadémia tanára, G. N. Pervencev lett. A Sztálini kerület népfelkelő hadosztályának parancsnokává V. Vaskevics vezérőrnagyot nevezték ki. A népfelkelő-hadosztályok politikai komisszárjainak beosztásába olyan tapasztalt pártmunkások kerültek, mint a Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia tanszékvezető professzora, I. Sz. Kuvsinov, az 1917-es párttag, aki a moszkvoreckiji kerület hadosztályának komisszárja lett, vagy az Össz-szövetségi Mezőgazdasági Kiállítás pártszervezőjét, P. G. Taraszovot, a Rosztokini hadosztály komisszárjává nevezték ki. Minden egyes népfelkelő-alegységben párt- és Komszomol-szervezetet létesítettek. Az SZK(b)P Moszkvai Városi Pártbizottságának határozatával a népfelkelőezredek és hadosztályok hadi zászlót kaptak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

A Szibériai Bizottság vjatkai ügyosztálya által szervezett partizánosztagok és a hátországba küldött harcosok a keleti front északi szakaszán segítették a 2. és 3. hadsereg csapatainak előrenyomulását. Megrongálták az összeköttetési vonalakat, felrobbantották a vasúti töltést, megtámadtak kisebb ellenséges csoportokat. Néha a reguláris Vörös Hadsereg alakulataival együtt vettek részt a harcokban.

Július 3-án Lenin ezt írta: „A Vörös Hadsereg az egy emberként felkelt uráli munkások támogatásával hősiesen nyomul előre az Urálban, közeledik Szibériához, hogy ezt az ottani urak, a kapitalisták hallatlanul kegyetlen járma alól felszabadítsa.”²³ Lenin Művei. 29. köt. 445. old.*

A kolcsakista parancsnokság az Ufai-fennsíkon elszenvedett kudarc után a Zlatousztba vezető felvonulási utakon próbálta megszervezni a védelmet. Ám a szovjet csapatok már július 11-én megkezdték a támadást Zlatouszt irányában. Különösen makacsul védték a fehérgárdisták a Bergyaus—Kusza—Jekatyerinburg frontvasútvonalat. Nagy erőket vontak össze a kuszai vasútállomáson és a kuszai üzemben (Zlatouszttól 20 kilométerre északnyugatra). Az állomást támadó 243. petrográdi ezred a kolcsakisták veszett ellenállásába ütközött. Az ellenséget egy páncélvonat is támogatta, de ez nem riasztotta vissza a vöröskatonákat. Bátran indultak rohamra, s július 11-én a kuszai vasútállomás elesett. Az ütközet folyamán a vöröskatonák sértetlen állapotban kézre kerítették a „Volzsszkij” páncélvonatot, amely nagy mennyiségű tüzérségi lövedékkel és tölténnyel ellátott négy ágyúval és nyolc géppuskával volt felszerelve. A július 11-éről 12-ére virradó éjszakán az ezred felszabadította a kuszai üzemet. A fehércsapatok maradványai Zlatouszt felé menekültek.

A harcokban tanúsított bátorságért és vitézségért a 243. petrográdi ezredet forradalmi, vörös díszzászlóval tüntették ki.

Július 13-án az 5. hadsereg egységei betörtek Zlatousztba. A fehérgárdisták gyors ütemben özönlöttek vissza Cseljabinszk felé.

Az ellenséget elűzték az Urál gerincéről. A szovjet csapatok előtt megnyílt az út a nyugat-szibériai síkság felé. Az ország visszanyerte az egyik fontos uráli ipari központot. Zlatouszt felszabadításakor a város körzetében levő üzemekben több mint 3 millió púd nyersvasat és acélt, 2 millió púd szenet és 20 000 pud rezet találtak. A Vörös Hadsereg egységei számos foglyot ejtettek, sok fegyvert és lőszert zsákmányoltak.

Július 18-án a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa a következőket jelentette a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsnak: „Az 5. hadsereg dicső csapatai Tuhacsevszkij hadseregparancsnok mesteri vezetésével rendkívül heves harcokban tönkreverték az ellenség emberanyagát és átkeltek az Urálon.”²⁴ CGASZA. 106. fólió, 1. opus. 33. ügyir. 191. old.*

Miközben az 5. hadsereg az Ufai-fennsíkon harcolt, a 2. és a 3. hadsereg hadosztályai Perm és Kungur irányában támadtak. Június végén a 2. hadsereg ezredei, miután a volgai katonai flottilla segítségével átkeltek a Kámán, elérték az Ireny folyót. Az ellenségnek nem sikerült megvetnie lábát a keleti parton: június 29-én a 28. és a 21. hadosztály egységei a fehérgárdisták kegyetlen tüze ellenére átkeltek a folyón.

A kolcsakisták a Kungur felé vezető utakon tanúsították a leghevesebb ellenállást. Az Ireny folyó keleti partján sáncokat ástak, és drótakadályokat állítottak fel. De az ellenség itt sem tudta feltartóztatni a szovjet csapatok támadását. A 21. hadosztály egységeinek éjszakai rohamát teljes siker koronázta. Július 1-én az elővédek bevonultak Kungurba. Kungur felszabadításának nagy stratégiai jelentősége volt. A 2. hadsereg csapatai számára így lehetővé vált, hogy a Kazány—Jekatyerinburg vasútvonalon kívül a Perm—Kungur—Jekatyerinburg vonalat is felhasználják, s Kungur körzete felől fenyegessék a Permtől keletre, az uráli bánya- és iparvidéken tartózkodó ellenséges hadseregcsoportot.

Az Urál felszabadításáért vívott harcokban a 2. hadsereg egységei nagy hősiességről tettek tanúbizonyságot. Az 5. hadosztály 39. ezredének vöröskatonái július 2-án, a Szaborda folyón való átkelés alkalmával heves ellenállásba ütköztek. Pergőtűzben keltek át a folyón, szuronyrohamra lendültek, s egy teljes fehérgárdista századot kényszerítettek megadásra. Ebben az ütközetben Prohorov, az ezred lovas felderítője betört az ellenséges csatárláncba, lelőtt egy tisztet és két géppuskást, a megzavarodott fehérgárdisták szeme láttára felragadott egy géppuskát, és visszatért vele ezredéhez.

A 2. hadseregtől északra folytatódott a 3. hadsereg sikeres támadása. Június végén ez a hadsereg elérte a Kámát. A folyó partján és magán a folyón súlyos harcok lángoltak fel. A fehérgárdisták megerősítették a keleti partot. Segítette őket a nagy létszámú és jól felszerelt fehér flottilla, amelynek kötelékében harcolt az angol intervenciósok két fölfegyverzett hajója, a „Kent” és a „Suffolk”. Később Kolcsak parancsban emlékezett meg az angolok tevékenységéről, háláját fejezve ki a hajók parancsnokainak.

A fehérgárdisták a legkülönfélébb eszközökhöz folyamodtak, hogy késleltessék a Vörös Hadsereg egységeinek támadását. Perm körzetében a fehér parancsnokság a vöröskatonák elrettentése végett buzgón terjesztette azt a hírt, hogy nagy számban érkeznek a frontra a legkorszerűbben felszerelt angol csapatok. Ennek igazolásául néhány kolcsakista ezredet angol egyenruhába öltöztettek és az első vonalba küldtek. Ám az eredmény a legsiralmasabb volt a fehérgárdisták számára. A „Times” című angol lap Perm körzetében tartózkodó tudósítója bosszúsan írta, hogy a szép brit egyenruhák, amelyekbe egyes fehéralakulatokat öltöztettek, csak arra voltak jók, hogy a vörösök még a szokottnál is elkeseredettebben küzdjenek, foglyul akarván ejteni az „angolokat”.

A 3. hadsereg támadásának üteme napról napra fokozódott. Július 1-én a 29. hadosztály egységei felszabadították Permet. E hadosztály élén támadott a dicső Putyilov-gyári lovasezred, amelynek kötelékében sok petrográdi munkás harcolt. Perm körzetében bátran küzdött ugyanennek a hadosztálynak 256. ezrede. Elfoglalta Levsinót és elvágta a fehérgárdisták visszavonulásának útját. A Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa a megtisztelő forradalmi vörös zászlót adományozó parancsban így írta le az ezred hadműveleteit: „Az 1919. július 1-re virradó éjjelen az ezred 2. zászlóalja néhány csónakkal zajtalanul átkelt a Csuszovaja folyón, megkerülte és maga mögött hagyta a 3. zászlóaljjal megszállva tartott első magaslatot, majd lecsapott Levsinóra. A támadást az ezred egy része csónakokon hajtotta végre, egy másik rész pedig váratlan, heves puska- és géppuskatűzzel pánikot keltett az ellenség előretolt alakulataiban, amelyeket részben foglyul ejtett, nagyobb részben pedig az ezrednek a Kámán átkelt négy százada semmisített meg. Ezek a századok megállás nélkül tovább nyomultak előre és a menekülő fehérgárdisták nyomában elérték és elfoglalták a levsinói magaslatot, arra kényszerítve az ellenséget, hogy a Levsinótól északkeleti irányban 20 versztnyire levő Ljadiba vonuljon vissza.

Levsino-állomás elfoglalása miatt a fehéreik nem tudtak Permből vasúton visszavonulni. A levsinói csata hadizsákmánya a következőkből állt: 3 mozdony, 470 vasúti kocsi megrakva lőszerrel és más hadfelszereléssel, 3 gépkocsi, 15 gőzhajó, 3 motornaszád, több élelmiszerszállító uszály.”²⁵ A Vörös Hadsereg csapategységeinek hőstettei (1918—1922). Dokumentumgyűjtemény. Moszkva 1957. 36—37. old.*

A fehérgárdisták visszavonulásuk alkalmával sok hajót és uszályt gyújtottak fel Permnél — köztük 50 élelmiszerrel, petróleummal és ásványolajjal megrakott hajót is. A szovjet csapatok bevonultak az égő, fekete füstfelhőbe burkolt városba. Az ellenséges katonai flottilla csaknem megsemmisült, csupán egy részének sikerült eljutnia a Csuszovaja folyóra, ahol később felgyújtották.

Perm elfoglalásával végleg füstbe mentek a keleti ellenforradalmi és az északi intervenciós csapatok egyesüléséről szőtt ellenséges tervek. Ezután az intervenciósok helyzete Oroszország északi részén reménytelenné vált.

Lenin rendkívül fontosnak tartotta a szovjet csapatok Permnél és Kungurnál aratott győzelmét. A 3. és a 2. hadseregnek július 1-én küldött táviratában ezt írta:

„Köszöntöm a hős vöröscsapatokat Perm és Kungur elfoglalása alkalmából. Forró üdvözlet az Urál felszabadítóinak. Ezt a feladatot most már mindenáron, gyorsan és teljesen végre kell hajtani.”²⁶ Lenin Művei. 35. köt. 388. old.*

Az uráli munkások és dolgozó parasztok lelkesen üdvözölték felszabadítóikat. A munkások egy része nyomban a felszabadulás után önként belépett a Vörös Hadsereg soraiba. Megkezdődött a fehérgárdisták által tönkretett közlekedés helyreállítása, hogy ily módon biztosítsák a csapatok további előrenyomulását. A munkások külön fegyverjavító brigádokat alakítottak, üzembe helyezték a gyárakat. Július közepére csaknem valamennyi felszabadított dél-uráli üzem megkezdte a termelést. Az Urál északi részén is hamarosan megindult a termelőmunka.

A Perm és Kungur körzetében elszenvedett csapások gyors visszavonulásra kényszerítették Kolcsak szibériai hadseregét. Ez a kelet felé irányuló visszavonulás helyenként pánikszerű meneküléssé vált. A szovjet csapatok kitartóan üldözték az ellenséget.

A 3. hadsereg parancsnoksága a demoralizált ellenség üldözésére több mint 2000 főnyi hadműveleti csoportot alakított a lovasegységekből. A csoport parancsnokává Tomint, a dél-uráli partizánok legendás hírű menetének részvevőjét nevezték ki. A szovjet lovasságra az a feladat hárult, hogy megszakítsa Jekatyerinburg és Nyizsnyij Tagil között a vasúti összeköttetést, és ezzel részekre szabdalja az ellenséges hadseregcsoportot. Július 14-én a Kungurtól 100 kilométernyire keletre összevont lovascsoport elindult, hogy betörjön a fehércsapatok közötti résbe. A vöröslovasok három nap alatt mintegy 150 kilométert tettek meg, közben sok észak-uráli üzemet szabadítottak fel, s elérték a vasútvonalat. Ennek elfoglalásával a Tomin-csoport elvágta Pepeljajev tábornok északi kötelékeit a szibériai hadsereg többi részétől. Utána a lovascsoport megtámadta a jegorsinói vasútállomást, az egyik fontos vasúti csomópontot.

A vöröslovasok portyázása rémületet keltett a fehérgárdistákban. Amikor a kolcsakisták tudomást szereztek a lovasok közeledtéről, szertefutottak az erdőkben, vagy csoportostul megadták magukat. Július 19-én a szovjet lovasság elfoglalta a jegorsinói vasútállomást, majd felszabadította írbitet, Kamislovot, Dolmatovot és Kurgant. A lovasok portyája és a 2. hadsereg egyidejű sikeres előrenyomulása teljesen dezorganizálta a szibériai hadsereg szétvert egységeinek irányítását. Ezek az egységek elvesztették az összeköttetést egymással, és megállás nélkül özönlöttek vissza a Tobol folyó felé.

Közben a 2. hadsereg egységei már megközelítették Jekatyerinburgot. Július 14-én késő este a 28. hadosztály 247. ezrede elsőnek vonult be a városba. A dolgozók vörös zászlókkal fogadták felszabadítóikat; mindenütt forradalmi dalok zengtek. Az uráli munkások és parasztok a győzelmet ünnepelték. Július 15-én Lenin ezt írta Krupszkajának: „A keleti frontokon ragyogóan állunk. Ma megtudtam, hogy Jekatyerinburgot elfoglaltuk.”²⁷ Lenin Művei. 37. köt. Kossuth Könyvkiadó 1959. 479. old.*

Az észak-uráli sikeres hadműveletért és Jekatyerinburg felszabadításáért az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság aranyfegyverrel tüntette ki Sorint, a 2. hadsereg parancsnokát, a régi hadsereg volt tábornokát. Sok vöröskatona és parancsnok kapott értékes ajándékot.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A területrablók megszállási politikájának kudarca

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A lakosság tömegei az 1943-as és 1944-es években még elkeseredettebben harcoltak a hódítók intézkedéseinek meghiúsításáért. A hitleristák 1943-ban roppant erőfeszítéseik ellenére, még épp olyan messze voltak a megszállt szovjet területek gazdasági kiaknázására irányuló terveik megvalósításától, akárcsak a háború elején.

1943 tavaszától fokozódott a munkások szökése az üzemekből. Sok üzem és gyár munkaerőhiány miatt beszüntette működését. A vasutasok mindenütt otthagyták a munkát. A hitleristák kénytelenek voltak Németországból és az általuk megszállt országokból hozni mozdonyvezetőket, váltókezelőket, fűtőházi munkásokat.

Azok pedig, akik megmaradtak az üzemekben, még fokozott méretekben folytatták a felszerelés, a nyersanyag, a késztermékek tönkretételét. Dnyeprodzerzsinszkben például a tömeges kártevések következtében a megszállók csupán 1943 folyamán a Dzerzsinszkij nevű gyár egyetlen martinműhelyét voltak csak képesek üzembe állítani. A munkások azonban acélöntés közben nem tartották be a technológiai követelményeket, a vegyi laboratóriumban dolgozó illegális harcosok pedig a hibás termékeket „kiválónak” minősítették. Ennek folytán a megszállók a használhatatlan fém garmadáját kapták. És így volt ez minden üzemben. Az óriási ipari vállalatok a hódítókra nézve legjobb esetben kis javítóműhelyekké váltak, amelyek igen gyenge minőségű termékeket bocsátottak ki.

1943 nyarától valóságos csata bontakozott ki a gabonáért.

A hitleristák roppant erőfeszítéseket tettek, hogy lehetőleg minél több gabonát szállítsanak ki Németországba. Azokban a körzetekben viszont, melyekben várható volt, hogy a szovjet hadsereg felszabadítja, agyonlövetés terhe mellett megtiltották az őszi vetést az 1944-es termés alá.

A pártszervek felhívták a parasztságot, hogy hiúsítsák meg az ellenség aljas fondorlatát. 1943. augusztus 14-én a Belorussziai K(b)P KB határozatot hozott az „1943. évi termésről”. A határozat kötelezte az ellenség mögöttes területén működő pártszerveket, hogy széleskörűen világosítsák fel a parasztokat, az előállott helyzetről, segítsenek nekik betakarítani és elrejteni a gabonát, és elvégezni az 1944-es termés őszi vetését. A partizánok és a földalatti szervezetek tagjaira az a feladat várt, hogy megsemmisítsék a rekviráló osztagokat, felgyújtsák a begyűjtési helyeket, megtámadják a gabonaszállítmányokat és visszajuttassák a gabonát a parasztoknak.

A parasztság tettel válaszolt a pártszervek felhívására. A „Közép” hadseregcsoport törzse riadtan jelentette Berlinbe: „… A gabona betakarítása, amelynek védelmére minden intézkedés megtörtént, veszélyben forog”. A mezőgazdasági beszolgáltatások meghiúsításáért széles körű harc bontakozott ki Moldovában. Besszarábia kormányzója jelentést téve erről, a román kormány ülésén kijelentette: „A besszarábiai parasztoktól csak erőszakkal lehet elvenni a terményüket.”

A Sztálingrádnál elszenvedett vereség után a megszállók még több szovjet embert próbáltak elhajtani Németországba, hogy velük pótolják a totális mozgósítás következtében behívott német munkásokat és parasztokat. A fiúk és a lányok, mivel nem akartak az ellenségnek dolgozni, betegségekkel fertőzték meg magukat, elrejtőztek a lerombolt épületek romjai között. A szovjet orvosok ezrei nemes hőstetteket vittek végbe. Életük kockáztatásával hamis igazolásokat adtak ki, kioktatták a fiatalokat, hogyan színleljenek betegséget, elrejtették a kórházakban őket, ahol „tífuszos” osztályt létesítettek a számukra. A „keleti munkaerő” Németországba történő szállítása általában meghiúsult.

A burzsoá nacionalisták a háború kezdetétől fogva aktívan kiszolgálták a megszállókat.

Belorussziában még 1941 októberében létrehozták az úgynevezett „Belorusz Népi önsegélyezési”. Ennek a szervezetnek a feladata Kube meghatározása szerint az volt, hogy „szoros együttműködést teremtsen a német megszálló hatóságok és a becsületes belorusz lakosság között”. A nyugatról visszaszivárgott fehérgárdista emigráción kívül ebbe a szervezetbe a volt kulákok és más népellenes elemek kis számát sikerült csak összetoborozniuk. 1943 júliusában a megszállók kihirdették a „Belorusz Ifjúsági Szövetség” megalakítását, amelynek feladata, amint alapszabályaiból kitűnik, „az ifjúság elválasztása Kelettől és az árja Nyugattal való egyesítése” volt. A belorusz ifjúság aktívan bojkottálta ezt a szövetséget. 1943 végén a hitleristák megalakították a belorusz „nemzeti kormányt” – a „Belorusz Központi Tanácsot”. Ámde ez a „kormány” egy lépést sem tehetett a hódítók szuronyainak támogatása nélkül. Végül is e fondorlatok csődjét kénytelenek voltak maguk a megszállók is beismerni. Rosenberg hitlerista miniszter kijelentette: „A bolsevikok huszonhárom éves uralmának következtében Belorusszia lakossága olyannyira átitatódott a bolsevista világnézettel, hogy a helyi önkormányzat megteremtésére sem a szervezési, sem a személyi feltételek nincsenek meg.”

Ukrajna népe általánosan megvetette a burzsoá nacionalistákat. A hitleristák által Kijevbe hozott Ognyenko, egykori petljurista miniszter, keserűen jegyezte meg, hogy a lakosság úgy tekint a nacionalistákra, „mint hajdanában a kijeviek a tatár hódítókra tekintettek … Nincs könyörület velünk szemben – kesereg a petljurista. – A könyörtelenség vesz körül bennünket. Minden jövevény ukránt, vagyis bennünket, fasisztának, spiclinek, Hitler cinkosának neveznek …”

Lettországban, Litvániában, Észtországban, Moldovában, Ukrajna és Belorusszia nyugati területein a burzsoá nacionalistáknak alapjában véve csak kulákokat, volt kapitalistákat, üzéreket, a régi burzsoá hatalom csinovnyikjait sikerült csak szervezeteikbe bevonni.

A megszállók nagy provokációs manővere volt az a kísérlet, hogy a szovjet embereket testvérgyilkos háborúba taszítsák. Az „önkéntes egységek” megalakítása nem vált be – nagyon kevés áruló akadt csupán. Ezért a megszállók az erőszakos mozgósításhoz folyamodtak. Lettországban, például, 30 korosztályt hívtak be a német hadseregbe. Aki kivonta a sorozás, alól magát, halállal bűnhődött. Ukrajna nyugati területein a helyi lakosságból megalakították a „Galícia” SS-hadosztályt. Belorussziában 1944-ben a „Belorusz Központi Tanács” a megszállók utasítására 14 korosztály mozgósítását rendelte el az úgynevezett „belorusz helyi védelembe”, amelynek rendeltetése a partizánok elleni harc volt.

A nép meghiúsította a fasisztáknak ezt az aljas fondorlatát. Lettországban a behívottaknak csupán körülbelül az egyharmadát sikerült erővel besorozni a hadseregbe. Közülük is sokan csakhamar megszöktek. A „Galícia” SS-hadosztály egységei szétfutottak a szovjet hadsereggel való első összeütközés alkalmával. A „belorusz helyi védelembe” való mozgósítás teljességgel csődöt mondott. Kudarcot vallott a román hatóságok próbálkozása is, hogy „besszarábiai nemzeti egységeket” állítsanak fel. Azok a moldovaiak, akiket a román hadseregbe mozgósítottak, tömegesen dezertáltak.

A szovjet hadsereg közeledtével a lakosság harca a megszállók intézkedéseinek meghiúsítására fegyveres felkelésbe csapott át. A legnagyobb ilyen felkelés 1943 szeptemberének végén az ellenség által megszállt Leningrád közigazgatási terület járásaiban robbant ki. A közvetlen lökést a hitleristáknak az a parancsa adta, hogy az egész lakosságot nyugatra kell evakuálni.

1943. szeptember 24-én a Leningrádi Területi Pártbizottság kiáltvánnyal fordult a lakossághoz: „A hősi Vörös Hadsereg győzedelmesen kibontakoztatva támadását, könyörtelenül pusztítja az ellenséget … A szovjet állampolgárok szent hivatása és kötelessége, hogy segítse a Vörös Hadsereget … s mögöttes területről bátor csapásokat mérjen a fasiszta bandákra. Cselekedjetek könyörtelenül! Mindenki, kicsinyek és nagyok, keljetek harcra …”

Egész falvak lakossága állt át a partizánokhoz. A partizánosztagok létszáma egyszeriben megtízszereződött, és 25 000 főt számlált. Ezenkívül nagyszámú partizán tartalékcsapatok és önvédelmi osztagok jöttek létre. A partizánmozgalom leningrádi törzse repülőgépeken több mint 15 000 puskát, 7000 géppisztolyt, több mint 1000 géppuskát, 112 aknavetőt és sokféle más fegyvert és lőszert juttatott el a felkelőkhöz.

1943 végére a közigazgatási terület minden megszállt részén fellobbant az össznépi felkelés lángja. A megszállók terve, hogy elnéptelenítsék a leningrádi területet és elhajtsák a lakosságot, dugába dőlt.

Harci tettekkel fogadta a szovjet hadsereget az ellenség megszállta szovjet föld más körzeteinek lakossága is. A partizánokkal és a földalatti szervezetek tagjaival együtt irtották az ellenséges gyújtogató- és robbantóosztagokat, mentették meg az elrablástól és megsemmisítéstől a népi vagyont, harci osztagokat alakítottak, és a szovjet csapatok megérkezéséig védték az üzemeket, gyárakat, a bányákat és más objektumokat.

A fasiszták által megszállt szovjet földön kibontakozott partizánmozgalom fontos szerepet játszott a szovjet hadsereg Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelmében. A szovjet hadsereg győzelmének politikai eredményét értékelve, L. I. Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára ezt mondta: „Ukrajna és Belorusszia, Szmolenszk és Brjanszk vidéke, az összes ideiglenesen megszállt területek lakosainak össznépi partizánháborúja halomra döntötte ellenségeink reményeit, hogy a szovjethatalom nem bírja elviselni a rázúduló megpróbáltatásokat. Ez a küzdelem megmutatta, mily nagyra becsülik a szovjet emberek saját népi hatalmukat. A szovjethatalom és a szovjet nép – egy egységes egész. Ebben a megbonthatatlan egységben van a mi társadalmi rendünk nagy szilárdságának forrása. És nincs a világon olyan erő, amely képes volna megingatni ezt az egységet.”¹¹ – L. I. Brezsnyev: A lenini úton. Beszédek és cikkek. 1. köt. Moszkva 1970. 238. old. (Oroszul.)*

A szovjet partizánmozgalom katonai szempontból is nagymértékben hozzájárult a hitlerista Németország és csatlósainak leveréséhez.

A háború évei alatt a partizánalakulatok és a földalatti szervezetek az ellenséges katonáknak, tiszteknek, a megszálló apparátus tisztviselőinek, a területrablók cinkosainak százezreit pusztították el, megvédték a szovjet emberek százezreit attól, hogy fasiszta kényszermunkára hajtsák el őket, megakadályozták számos helység, ipari és egyéb népgazdasági objektum megsemmisítését.

Különösen hatékonyak voltak a partizánoknak az ellenség közlekedési útjaira mért csapásai. Ötszörösen felülmúlták azt a hatást, amelyet az angol-amerikai repülők az ellenség közlekedési vonalai elleni támadásaikkal értek el, és csaknem tízszer hatásosabbak voltak a német repülők tevékenységénél, amikor azok a szovjet csapatok hadtápterületének vasutait és gépkocsiútjait bombázták.

A partizánmozgalom az ellenség nagy erőit vonta el. Már 1942 nyarától a fasiszta hadvezetés a szovjet-német arcvonalon működő összes szárazföldi erőinek mintegy 10 százalékát a partizánmozgalom elleni harcra használta fel. Ezenkívül a hitleristák kénytelenek voltak a megszállt szovjet terület minden helységében nagyszámú katonai-közigazgatási megszállóapparátust, rendőri és katonai helyőrséget, kémelhárító szerveket fenntartani, és állandóan erősíteni őket.

Hallatlanul nagy volt a partizánmozgalom hatása az ellenség katonáinak és tisztjeinek erkölcsi állapotára. Az arcvonalra tartó ellenséges csapatok a partizánok és a földalatti szervezetek szakadatlan támadásainak voltak kitéve. A hadtápterületre visszavont csapatok a pihenés helyett kénytelenek voltak a különböző objektumokat őrizni, és a sok-sok büntető expedícióban venni részt. Ez mind erkölcsileg, mind fizikailag kimerítette a katonákat és tiszteket, csökkentette harci szellemüket.

Hitler, amikor megindította a háborút a Szovjetunió ellen, kijelentette: „A dolog lényege az, hogy zsíros falathoz jutunk azzal, hogy először, meghódítjuk, másodszor, kormányozzuk, harmadszor, kizsákmányoljuk őket.” Ámde sem az egyik, sem a második, sem a harmadik nem sikerült a megszállóknak. A szovjet falatba a hitleristáknak beletört a foguk. Sok mindent elraboltak, de sem az ipari, sem a mezőgazdasági termelést nem sikerült megszervezniük az általuk meghódított szovjet földön. A fasiszta megszállók gazdasági intézkedéseinek meghiúsítása – az ellenség mögöttes területein maradt milliónyi szovjet munkás, paraszt és értelmiségi kimagasló hőstette volt.

A fasiszta hódítók hátában vívott partizánharc a szovjet emberek rendületlen helytállásának hőskölteménye volt. A tömeges hősiesség és az önfeláldozás a partizánharc szabálya volt. A partizánoknak és földalatti harcosoknak, az ellenséges intézkedések szabotálóinak tízezrei haltak kínhalállal a Gestapo-hóhérok kezei közt. De halálukkal is folytatták a harcot. „Kommunista vagyok. Ezzel mindent megmondtam. Bennünket nem lehet térdre kényszeríteni. A kommunisták a vallatásra hallgatással válaszolnak!” – jelentette ki az öreg lett kommunista, A. Peterson az őt kínzó fasisztáknak. „Nem!” — felelte büszkén a Gestapo pribékjeinek. J. V. Klumov professzor, a pártonkívüli hazafi, a minszki földalatti szervezet harcosa, amikor azok felajánlották, hogy választhat a halál vagy a között, hogy a megszállóknak fog dolgozni. „Önök most felakasztanak engem, de én nem vagyok egyedül. Kétszázmillióan vagyunk, mindannyiunkat nem akaszthatják fel!” – vágta a hitleristák szemébe Zoja Koszmogyemjanszkaja. Egy árva szó sem hagyta el a száját az odesszai földalatti szervezet kommunista vezetőjének. A. V. Molodcovnak sem, miközben vallatták őt. Amikor kihirdették a halálos ítéletét, kijelentette: „Orosz ember vagyok, és a saját földemen nem kérek kegyelmet az ellenségtől.” Negyedórát adtak Liza Csajkinának, a Kalinyini közigazgatási terület penzai kerületi Komszomol-bizottsága titkárának, hogy bűnbocsánatot kérjen. Tizenöt perc múlva ezt mondta: „Készen állok, lőjetek agyon.” És a kivégzésre kihajtott emberekhez fordulva ezt kiáltotta: „A hazáért, a népért halok meg!” Az „Internacionálét” énekelve mentek a vesztőhelyre a mogiljovi földalatti szervezet harcosai is.

Ilyenek voltak azok, akik a fasiszta megszállás borzalmas éveiben partizánharcba szálltak a területrablókkal. Halhatatlan hősiességük a Nagy Honvédő Háború krónikájának arany betűkkel írt lapja marad, és ragyogó megnyilvánulása a szovjet nép lángoló hazafiságának, a kommunizmus eszméi iránti határtalan odaadásnak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

1919 június közepén a keleti front seregei az északi és a középső szakaszon elérték azt a vonalat, ahonnan a kolcsakisták március elején támadásra indultak a Volga felé. A déli hadseregcsoport, majd a 2. és a 3. hadsereg ellenoffenzívája megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy az egész keleti front támadásba menjen át.

A szovjet csapatok nem hagyhatták, hogy a fehérgárdisták lélegzetvételhez jussanak. Támadniuk kellett, hogy felszabadítsák az Urált hatalmas erőforrásaival.

Lenin már május 29-én a következőket írta a Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsának küldött táviratában: „Ha a tél beálltáig nem foglaljuk el az Urált, akkor, véleményem szerint, elkerülhetetlen a forradalom veresége.”²² Lenin Művei, 35. köt. Szikra 1956. 377. old.* S a továbbiakban Lenin újra meg újra felhívta a szovjet parancsnokság figyelmét arra, hogy meg kell gyorsítani az uráli offenzíva ütemét, és a legrövidebb időn belül fel kell szabadítani az Urált.

A keleti front parancsnoksága a párt útmutatásait követve már az ufai hadművelet időszakában kidolgozta az uráli offenzíva tervét, és június elején jóváhagyás végett felterjesztette a felsőbb katonai fórumokhoz.

Vacetyisz akkori főparancsnok nem értett egyet a tervvel, úgy vélte, hogy az „nem felel meg a kialakult helyzetnek”. Június 6-án utasítást adott arra, hogy a Belaja és a Káma folyókat építsék ki védelmi vonallá, vagyis lényegében leállította az offenzívát; s ezt követően a keleti front csapatainak zömét Gyenyikin ellen kívánta harcbavetni. Vacetyiszt mindenben támogatta Trockij.

A Keleti Front Forradalmi Katonai Tanácsa azonban határozottan ellenezte ezt a megoldást. Június 9-én Guszev, a Forradalmi Katonai Tanács tagja és Kamenyev frontparancsnok táviratban tájékoztatta Lenint a főparancsnokság hibás intézkedéseiről, s kérte a Központi Bizottságot, hogy vizsgálja ki az ügyet. Egyszersmind közölték, hogy a frontnak megvannak a szükséges erői az Urál felszabadításához.

Az OK(b)P Központi Bizottsága plénumának június 15-i ülésén határozatban utasította a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsot, hogy ne állítsa le a Kolcsak elleni támadást. E határozat alapján a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács június 17-én parancsot adott a keleti front offenzívájának folytatására. A frontparancsnokságot kötelezték, hogy sürgősen mutassa be jóváhagyás végett a Kolcsak elleni további hadműveletek tervét, amelynek a való helyzetre kell épülnie.

Június 22-én a tervet felterjesztették a Vörös Hadsereg főparancsnokságához. S lényegében ennek a tervnek az alapján folytak az Urál felszabadítására irányuló hadműveletek.

De az ügy ezzel nem zárult le. Trockij és Vacetyisz továbbra is ragaszkodott álláspontjához, s június végén, amikor a szovjet csapatok már megkezdték az Urál felszabadítását, ismét megpróbálta leállítani a támadást a keleti fronton — most már az Urál gerince mentén —, Kolcsak kezén hagyva Jekatyerinburgot és Cseljabinszkot. Az ilyen ténykedések nagy károkat okozhattak volna a szovjetköztársaságnak.

Július 3-án a párt Központi Bizottsága részletesen megvitatta a köztársaság katonai helyzetét, és levelet intézett a pártszervezetekhez. Levelében rámutatott arra, hogy az Urálért és Szibériáért indított támadás semmiképpen sem fékezhető. A Központi Bizottság végleg elvetette Trockij és Vacetyisz javaslatait. Ezután Trockij már nem foglalkozott többé közvetlenül a keleti front ügyeivel. Vacetyiszt felmentették a főparancsnoki tisztség alól; helyébe Kamenyevet nevezték ki.

A párt utasította a keleti front csapatait, hogy a legrövidebb időn belül fejezzék be Kolcsak fehérgárdista seregeinek leverését.

Az Urál mielőbbi felszabadításáról szóló utasításnak megfelelően a front menti övezet párt- és szovjetszervei fokozottabban segítették a Vörös Hadsereget. A vjatkai, az ufai és az orenburgi kormányzóság kommunistái kiterjedt kampányt indítottak ezzel a jelszóval: „Legyen télre az egész Urál a miénk!” Júniusban csupán a front menti körzetek újabb 600 kommunistát küldtek a keleti fronton küzdő vörös egységek soraiba. A nagyszámú kommunista jelenléte lehetővé tette a politikai tömegmunka megjavítását és fokozását az egységeknél.

Az újabb jelentős segítség, amelyet a keleti front 1919 nyarán kapott, valamint azok az intézkedések, amelyeket maguk a csapatok, s különösen a harcoló egységek pártpolitikai szervei tettek, meghozták a kellő eredményt. Június harmadik harmadában Tuhacsevszkij, az 5. hadsereg parancsnoka jelentette Moszkvának, hogy a katonák harci vágytól égnek, s minden nap késedelmet szinte árulásnak tekintenek.

Június végére a keleti front parancsnoksága — miután befejezte az ufai hadműveletet — átcsoportosította a csapatokat az uráli offenzívához. Az ufa—zlatouszti szakaszon küzdő turkesztáni hadsereget feloszlatták: három hadosztályát az 5., egy hadosztályát az 1. hadsereghez csatolták, egy hadosztályt pedig a déli hadseregcsoport tartalékállományába helyeztek.

A keleti front öt szovjet hadseregének létszáma július 1-én 125 000 gyalogos és lovas katona volt; fegyverzetükhöz tartozott mintegy 2600 géppuska, valamint 530 ágyú és aknavető. A velük szemben álló négy fehérgárdista hadseregnek mintegy 115 000 gyalogos és lovas katonája, körülbelül 1500 géppuskája és 350 ágyúja volt.

Az Urál felszabadításának hadműveleti terve értelmében a keleti front alakulatai a következő feladatokat kapták: a Frunze parancsnoksága alatt álló déli hadseregcsoportnak (a 4. és az 1. hadseregnek) harcképtelenné kellett tennie az uráli fehérkozáksereget és Kolcsak déli hadseregét; az 5. hadsereg Zlatouszt, majd Cseljabinszk birtokbavételére kapott parancsot; a 2. és a 3. hadsereg Jekatyerinburg irányában támadott. Az Urál felszabadításának legfőbb terhét az 5., a 2. és a 3. hadsereg viselte. A támadás előtt az 5. hadsereg egységeit három csoportra osztották. Közülük az egyik alkotta a rohamcsapatot, amely a balszárnyon, a birszki országút és a Jurjuzany folyó mentén támadott. A hadsereg közvetlen célja Zlatouszt felszabadítása volt.

Június 25-én reggel az 5. hadsereg támadásba lendült. A 26. és 27. hadosztályból álló rohamcsapat megkezdte az átkelést az Ufa folyón.

A fehérgárdisták heves ellenállást tanúsítottak; az átkelést pergőtűzben kellett végrehajtani. Az ellenség sok helyütt gondosan megerősítette a keleti partot, s drótakadályokat állított fel. Ahhoz azonban nem volt ereje, hogy feltartóztassa a szovjet csapatok elsöprő erejű rohamát. A szovjet hadsereg rohama különlegesen erős volt. Különösen kitűntek ebben a harcban a 228. karéliai ezred vöröskatonái. Abdulino falunál az ezred felvette a harcot a számbeli fölényben levő ellenséggel. A falu többször is gazdát cserélt, míg végül az ellenség nem bírta a nyomást, és sietve visszavonult kelet felé. A 228. karéliai ezred hadműveletei biztosították a hadsereg más egységeinek előretörését.

Az Ejhe parancsnoksága alatt álló 26. hadosztály két dandárja, miután átkelt az Ufa folyón, a Jurjuzany folyó elhagyott, nehezen járható, úttalan völgyében folytatta támadását, hogy az ellenség hátába kerülve elvágja az ufa—zlatouszti vasútvonal menti utat védő ellenséges egységeket. A két szovjet dandár álcázott átkarolási manőverén állt vagy bukott a Zlatouszt birtokbavételét célzó hadművelet. A szovjet harcosokra óriási erőfeszítést igénylő feladat várt. Bármi áron ki kellett jutniuk az Ufai-fennsíkra, mielőtt az ellenségnek sikerül felfedeznie a manővert. A katonák három nap alatt 120 kilométeres utat tettek meg hágókon, szakadékokon, hegyszorosokon keresztül, helyenként függőhídon, helyenként a morajló, dermesztően hideg Jurjuzany folyó medrében, s kijutottak az Ufai-fennsíkra. Menetelés közben maguk vontatták az ágyúkat, cipelték a lövedékeket. A sorkatonákkal együtt meneteltek a katonai biztosok, a politikai munkatársak és a parancsnokok. A vöröskatonák három éjszaka nem aludtak, csupán rövid pihenőket tartottak.

A vörösegységek megjelenése az Ufai-fennsíknak a Jurjuzany felőli oldalán, annyira váratlanul érte a fehérgárdistákat, hogy csak két nappal a 26. hadosztály ezredeinek felfedezése után vetettek be ellenük tartalék-egységeket.

Nyiszibas falu körzetében elkeseredett harcok tomboltak. A vörösök helyzete nem volt könnyű. Csaknem körülzárva kellett a harcot folytatniuk, mivel az ellenség háromfelől támadott, s a visszavonulás útját elzárta a folyó. Nyiszibas jó néhányszor gazdát cserélt. A szovjet parancsnokok kiválóan végezték csapataik operatív irányítását. A négy ezredből létesített rohamcsapat csakhamar ellentámadásba ment át, és visszavetette az ellenséget. Kudarcba fulladt a kolcsakistáknak az a kísérlete, hogy feltartóztassák a Vörös Hadsereg egységeit és maguk menjenek át támadásba az Ufai-fennsíkon. A szovjet csapatok fokozták csapásaikat.

A szovjet csapatoknak jelentős segítséget nyújtottak a partizánok és azok a munkásosztagok, amelyeket a Szibériai Bizottság küldött az Urálba.

Ezek közül legnagyobb volt a minyári munkások 57 főből álló osztaga Guzakov és Tumanov vezetésével. Az osztagot 1919 június végén küldték ki. Ebben az időben az Urál déli részén már több mint 10 partizánmunkásosztag tevékenykedett, többnyire a Szibériai Bizottság megbízottainak irányításával. A Szibériai Bizottság összekötők segítségével hangolta egybe az uráli partizánok akcióit az 5. hadsereg alakulatainak hadműveleteivel. Július első napjaiban a minyári gyárért vívott harcok során a gyár partizánjai Guzakov és Tumanov osztagával együttműködve az ellenség mögöttes területén sikeresen tevékenykedtek és közös erővel megverték a kolcsakistákat. Július 2-ra virradó éjszaka a Szibériai Bizottság által kiküldött egyik munkásosztag közreműködésével felrobbantottak egy hidat Kusza állomás közelében.

Július 2-án Ivan Kasirin lovasdandárjának egységei, a szimi munkások partizánosztagával együtt, amelynek Maszlennyikov volt a parancsnoka, heves harcok után felszabadították a szimi üzemet. A munkások nyomban a szovjet csapatok bevonulása után gyűlést hívtak össze, s ott lelkesen üdvözölték a vörösharcosokat. 800 munkás önként belépett a Vörös Hadsereg soraiba. Ugyanaznap a mihajlovszkai és a novo-szerginói gyár partizánjai felrobbantottak egy fehérgárdista vasúti szerelvényt. Az 5. hadsereg előnyomulásának hatására egymás után lángoltak fel a munkások felkelései a déli Urál gyáraiban.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A lakott helyeken erősödnek az ellenségre mért csapások

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

1943 tavaszára az illegális harc mind aktívabbá vált. Ezt a küzdelmet a földalatti szervezetek és csoportok ezrei vívták, soraikban sok tízezer hazafival.

A földalatti szervezetek harcának sikere jelentős mértékben a helyes szervezéstől és konspirációtól függött. Amint a tapasztalat mutatta, a földalatti szervezetek balsikereinek és kudarcainak fő oka a konspiráció szabályainak megsértése volt. Számos ilyen szervezetben (akadtak köztük nagyobbak, száz, sőt még több főből állók is) a tagok ismerték egymást. Elegendő volt, ha egyetlen provokátor férkőzött be a szervezetbe, s az máris az ellenség prédájává vált.

A pártszervek a földalatti mozgalomban a szervezés és a tevékenységi módok leghatékonyabb és jól bevált formáit honosították meg. Nagy jelentősége volt itt annak, hogy alkotó szellemben alkalmazzák a bolsevikok forradalom előtti és polgárháború alatti illegális harcának tapasztalatait. Lenin gyakran hangoztatta, hogy egy széles szervezetet sohasem emelhetünk a konspiráció magas fokára. Majd ezt írja: „Márpedig a konspiráció elsősorban azt követeli, hogy az egyes körök és egyének specializálják magukat az egyes funkciókra és bízzák rá a mozgalom egyesítésének feladatát … egészen kevés tagot számláló központi csoportra …”¹⁰ – Lenin összes Művei. 2. köt. Kossuth Könyvkiadó 1964. 440. old.*

Az 1942. év második felében, különösen pedig 1943 elején a köztársaságok kommunista pártjainak központi bizottságai, határterületi és területi pártbizottságai egy sor intézkedést tettek a helyi partizánharcok pártirányításának megerősítésére. Jellemző volt ezzel kapcsolatban a Belorussziai K(b)P KB 1943. február 26-28-i plénumának határozata. Miközben a plénum az ellenség mögöttes területén működő pártszervek és partizánalakulatok elé azt a feladatot tűzte, hogy „erőteljesen fokozzák a városokba való behatolást”, ugyanakkor óva intette őket, hogy széles körű földalatti szervezeteket hozzanak létre, és azt javasolta, hogy kis erőkkel mélyen elkonspirált csoportokkal folytassák munkájukat, sőt egyedüli személyekkel, akiknek szigorúan korlátozott kapcsolataik vannak. A plénum nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ki kell fejleszteni a „munka funkció szerinti felépítésének elvét”. Csakis ilyen feltétellel „tehetnek szert az emberek a harc technikájára és válhatnak dolguk valóságos művészeivé”, mondja a plénum határozata.

Az illegális tevékenységet tökéletesítve a pártszervek külön részlegeket: agitációs, felderítő, romboló, terror- stb. csoportokat hoztak létre a földalatti szervezetekben.

A városi földalatti szervezetek megerősödésében továbbra is fontos szerepet játszott az a segítség, amelyet a szovjet hátország és a partizánalakulatok nyújtottak a káderek kiképzésében. Például a partizánmozgalom ukrajnai törzse 1943-ban a szervező csoportok sorát dobta át a Donyec-medencébe, így a „Győzelem”, a „Rosztovec”, az „Alekszej”, a „Fivérek”, a „Nővérek”, a „Dnyeprovec” és más nevű csoportokat. Ezek a csoportok derekas munkát végeztek a földalatti mozgalom kiszélesítésére Sztalinóban, Makejevkában, Artyemovszkban, Gorlovkában és a Donyec-medence más városaiban és munkástelepülésein. A krími partizánok 1943 közepén aknászcsoportokat irányítottak a földalatti szervezetekhez, s ezek megtanították a szervezet tagjait a robbantási műveletekre. Jelentékeny segítséget kaptak káderekben Belorusszia, a balti köztársaságok, valamint az Orosz Föderatív Köztársaság ellenséges megszállás alatt levő területein működő földalatti szervezetek.

Az 1943-as, 1944-es évek illegális harcának jellemző sajátossága volt, hogy a földalatti szervezetek többsége összeköttetésben állt az ellenség mögöttes területén működő partizánszervekkel és partizánalakulatokkal. Ez jelentősen erősítette az illegális harcot. A földalatti szervezetek tagjai újságokat, röplapokat kaptak a partizánoktól, így a „Pravdá”-t, az „Izvesztyijá”-t, a „Komszomolszkaja Pravdá”t, valamint a partizánalakulatoknál kiadott újságokat és a helyi pártszervek röpcéduláit. A tömegpolitikai munka a helységekben ennek folytán számottevően kiszélesedett.

Amint a földalatti szervezetek robbantóeszközökhöz jutottak, rohamosan erősödött a diverziós tevékenységük. A kis létszámú, 3-5 fős csoportok vagy egyes személyek által végrehajtott diverziós cselekmények érzékeny károkat okoztak az ellenségnek. Így 1943. május 21-én a minszki földalatti szervezet tagjai négy darab, hatórás működésre beállított mágneses aknát helyeztek el egy repülőbomba-szállítmányba. A robbanás Rugyanszk vasútállomáson történt. Nemcsak a repülőbomba-szállítmány semmisült meg, hanem a mellette álló üzemanyagtartály-kocsik és sok vasúti berendezés is. 1943. június 30-án aknarobbanás következtében, amelyet a földalatti szervezet tagjai egy üzemanyaggal teli tartálykocsin helyeztek el, hatalmas tűz támadt az oszipovicsi vasútállomáson: négy szerelvény semmisült meg, köztük az egyik, 30 „Tigris” harckocsit szállító szerelvény is.

A földalatti szervezetek harcosai gyárakat, bányákat, kőolaj kutakat tettek üzemképtelenné, megrongálták a berendezéseket, elpusztították a nyersanyagot, a késztermékeket, a telefon- és távíróvonalakat. 1943 májusában egy kis földalatti csoport Lvovban megsemmisítette az „Ojkosz” nevű gyárat, amely félkész termékeket állított elő a német repülőgépipar részére.

A földalatti szervezetek egyre nagyobb méretekben tevékenykedtek a megszállók és kiszolgálóik megsemmisítéséért. Ezt a feladatot lényegesen elősegítette a földalatti mozgalom funkció szerinti felépítése, Litvániában például csaknem minden városban működtek „harci hármasok”, akiknek különleges feladatuk volt a fasiszta hódítók és cinkosaik elpusztítása. 1943 novemberében Porhovban (Leningrád közigazgatási terület) a földalattiak mozielőadás közben levegőbe röpítettek egy filmszínházat. A robbanás és a beomlás következtében több száz hitlerista meghalt és megsebesült. A kirovográdi földalatti szervezetek tagjai a város ellenséges megszállása idején 1600 területrablóval és hazaárulóval végeztek.

A földalatti szervezetek harcosai a megszállók rémeivé váltak. Lvovban a katonai parancsnok kénytelen volt megtiltani a német tiszteknek és katonáknak, hogy látogassák a városi parkot. A Minszkben megjelent „Minsker Zeitung” 1943. július 24-én riadtan írta: „A minszki temetőben már több mint 1600 német van eltemetve, akiket a partizánok öltek meg.”

Roppant nagy politikai hatásuk volt azoknak a megtorló akcióknak, amelyeket a földalatti szervezetek tagjai a hitlerista hadsereg és a megszálló apparátus magas beosztású személyei ellen követtek el. J. G. Mazanyik, a minszki földalatti szervezet tagja, partizántársnői. N. P. Drozd, M. B. Oszipova és N. V. Trojan segítségével megölte a belorusz nép hóhérát, Belorusszia birodalmi biztosát, Kubét. A híres szovjet felderítő, N. I. Kuznyecov a rovnói illegális harcosok segítségével agyonlőtte Knutot, Ukrajna birodalmi biztosának helyettesét és a birodalmi biztosság főbíráját, Funkot. A földalatti szervezetek büntető keze számos fasiszta hóhérra sújtott le.

Nem kerülték el méltó büntetésüket a hazaárulók sem. A minszki földalatti szervezetek tagjai elpusztították a belorusz nacionalisták főkolomposait: az SD szolgálatába szegődött Akincsicot, a fasiszta „Belorusszkaja Gazeta” szerkesztőjét, Kozlovszkijt, Minszk polgármesterét, Ivanovszkijt. A lokotyi körzet főpolgármestere, Kaminszkij, elődjének, Voszkobojnyikovnak a meggyilkolása után egy zászlóalj katonaságot tartott saját személye őrizetére.

Ahogyan erősödtek a földalatti szervezetek kapcsolatai a pártszervekkel és a partizánokkal, úgy javult felderítő munkájuk is. Ez a munka az esetek többségében konkrét feladatokra épült, s ami a fő, a felderítési adatok idejében eljutottak a szovjet parancsnokságra.

A földalatti szervezetek, ahogy sok egyéb műveletet, a felderítést is a partizánokkal együtt végezték. Értékes adatokat szereztek az ellenséges egységek, törzsek és repülőterek elhelyezéséről és számáról, a vasutakon és műutakon folyó szállításokról. A Kalinyini terület illegális harcosai és partizánjai, például, a megszállás utolsó két évében 41 ellenséges hadosztály, három dandár, 27 önálló ezred, 79 önálló zászlóalj, 14 repülőtér, 132 katonai raktár, a német hadsereg részére dolgozó 35 különféle üzem elhelyezését derítették fel, felfedtek és térképre rajzoltak nyolc megerődített védőszakaszt. Az ukrán partizánok és földalatti szervezetek jól megszervezett felderítéssel megállapították Hitler főhadiszállását Vinnyica körzetében, és adatokat szereztek az ellenség kurszki támadásának előkészületeiről.

Az ellenségre vonatkozó értesülések beszerzésében nagy jelentősége volt annak, hogy a földalatti szervezetek tagjai beszivárogtak a megszálló apparátusba. A hazafiak százai szolgáltak a hivatalokban, a rendőrségen és a hódítók egyéb intézményeiben. Tevékenységük nagy életveszéllyel járt. Nehéz volt elviselniük a lakosság gyűlöletét, akik árulónak tartották őket. Ám a hazafiak a győzelem érdekében vállalták a nehéz erkölcsi megpróbáltatást, a halálos kockázatot. Kifürkészték a hitleristák titkait és terveit, tudomást szereztek az elkövetkező letartóztatásokról, razziákról, a partizánok elleni büntető expedíciókról, személyi igazolvány-, belépési engedély-űrlapokat, élelmiszerjegyeket és egyéb okmányokat szereztek, leleplezték az ellenséges ügynököket.

A földalatti szervezetek egyik legfontosabb feladata a partizánok segítése volt. A széles körű felderítő tevékenységen kívül a földalatti szervezetek szüntelenül gyarapították a partizánosztagok sorait olyan hazafiakkal, akik készek voltak fegyverrel harcolni a területrablók ellen. Élelmet szereztek az osztagok számára, a harcok helyszínén, az ellenség raktáraiból fegyvereket, lőszereket, gyógyszereket gyűjtöttek, illetve oroztak el és a partizánosztagokhoz juttatták el őket.

A fasiszta csapatok szovjet földről való tömeges kiűzésének idején a földalatti szervezetek tagjai, éppúgy mint a partizánok speciális műveleteket folytattak, hogy a lakosságot megmentsék és a társadalmi tulajdont megóvják az elrablástól és megsemmisítéstől. A minszki földalatti szervezetek 1943 novemberétől 1944 januárjáig a városból 1050 olyan családot szállítottak el a partizánövezetbe, amelyet elsősorban fenyegetett veszély. Éber figyelemmel kísérték, hol aknázta alá az ellenség az üzemeket és a város épületeit. És amikor megérkeztek a szovjet csapatok, a földalatti szervezetek tagjai segítettek sok fontos minszki objektum megmentésében. „Több épségben maradt nagyobb épületet az ellenség aláaknázott és felrobbantásra készített elő – írta visszaemlékezéseiben K. K. Rokosszovszkij, a Szovjetunió marsallja. – Csak azért sikerült ezeket megmenteni, mert a Vörös Hadsereg Minszkbe benyomuló előrevetett egységei gyorsan kapcsolatot teremtettek a földalatti szervezetekkel, és haladéktalanul aknamentesítették a Kormányzat Házát, a kommunista párt Központi Bizottságának épületét, a körzeti tisztiházat.” Kaunasban a földalatti szervezetek tagjai harci csoportot szerveztek az ellenséges gyújtogatok és robbantók elleni küzdelemre. Használhatatlanná tették az egész telefonhálózatot, s így a hitleristák képtelenek voltak sok objektum felrobbantására vonatkozó utasításaikat továbbítani.

A földalatti szervezetek harctevékenységének történetébe fényes lapként került be a pavlográdi (Dnyepropetrovszk közigazgatási terület) fegyveres felkelés. 1943. február 13-án, amikor a szovjet csapatok közeledtek a városhoz, a földalatti szervezetek Pavlográd és a közeli falvak lakosságát fellázították a megszállók ellen. Több mint 300 hazafit szabadítottak ki a börtönökből, akik azonnal bekapcsolódtak a harcba.

S ez sok esetben így történt. Az illegális szervezetek fegyveres osztagokat alakítottak a lakosokból, amelyek nyílt harcba szálltak a visszavonuló hitleristákkal.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

Belebej városát a Kolcsak-haderő három ezrede védte két páncélvonat támogatásával. A fehérgárdisták elsáncol- ták magukat, és erős állásokat építettek ki. Május 17-én reggel a Vörös Hadsereg egységei elérték a várost. A csata egész napon át tartott. Az ellenség többször is ellentámadásba lendült, de energiája hamarosan kimerült. A harc kimenetelét a szovjet lovasság támadása döntötte el. Május17-én este a Sztyepan Razinról elnevezett 13. kozák ezred lovasai betörtek a városba és felszabadították. Az ellenség a Belaja folyó felé vonult vissza.

A déli hadseregcsoport nagy sikereket ért el támadása során a belebeji hadművelet meghiúsulása ellenére (az ellenség, kihasználva azt a helyzetet, hogy a Vörös Hadsereg egységei átmenetileg szüneteltették támadásaikat, elszakadó mozdulatokat végzett, és a Belaja folyón túlra vonult vissza). Három héttel előbb Kolcsakék mindössze 50—60 kilométernyire voltak a Volgától, most pedig Ufa felé menekültek. A szovjet csapatok több mint 200 kilométert nyomultak előre. A fehérgárdista nyugati hadsereg három hadteste teljesen megsemmisült, s Kappel volgai hadteste is súlyos veszteségeket szenvedett. A Vörös Hadsereg a keleti front középső szakaszán elérte az Urál felé vezető felvonulási utakat.

Ám a keleti front többi szakaszán másképp alakult a helyzet: a fehérgárdisták még több helyütt támadtak. A hadihelyzet délen, Uralszk és Orenburg körzetében volt a legveszélyesebb. Május elején az uráli fehérkozákok nagy mennyiségű fegyvert és lőszert kaptak Gyenyikintől. Ostrom alá vették Uralszkot, és május 6-án bezárták az ostromgyűrűt, majd támadást indítottak Uralszktól északra, s ezzel a déli hadseregcsoport mögöttes területét fenyegették.

Az 1. hadsereg Orenburgot védő egységei súlyos helyzetbe kerültek. Dutov kozákjai elérték és szakadatlanul rohamozták a várost. Az Orenburgot védő ezredek, amelyek főképpen a város munkásaiból álltak, hősiesen küzdöttek, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. De a veszély nem csökkent. Májusban Dutov csapatai egyesültek az uráli fehérkozákokkal. Az uralszki és az orenburgi térségben szaporodtak a kuláklázadások. A helyzet annyira veszélyessé vált, hogy az 1. hadsereg parancsnoka Orenburg kiürítését javasolta. Frunze kategorikusan elvetette ezt a megoldást, s megparancsolta, hogy a végsőkig védjék a várost.

A keleti front északi szárnyán a 2. és 3. hadsereg csapatai továbbra is védelmi harcokat folytattak, kimerítve és felőrölve ezzel az ellenséget.

Májusban erősen rosszabbodott a helyzet a többi arcvonalon. Súlyos helyzet alakult ki délen, ahol a Vörös Hadsereg Gyenyikin ellen küzdött; s Jugyenyics egyre közelebb nyomult Petrográdhoz.

A körülmények azt követelték, hogy a keleti front déli hadseregcsoportja folytassa a Kolcsak elleni támadást, s ne adjon az ellenségnek lehetőséget új védelmi vonalak kiépítésére.

A frontparancsnokság utasítást adott az újabb, május végén indítandó támadásra. A főszerep most is Frunze csapatainak jutott. A déli hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy szabadítsa fel Ufa körzetét, s fojtsa el a lázadásokat délen, az uralszki és az orenburgi területen.

Május 25-én a turkesztáni hadsereg megindította támadását Ufa ellen. Észak felől az 5. hadsereg segítette Frunze csapatait. Megkezdődött az ufai hadművelet, amely május 25-től június 19-ig tartott.

A támadás előestéjén Frunze szenvedélyes hangú felhívással fordult a turkesztáni hadsereg csapataihoz. A felhívás a többi között így szólt:

„Ideje, hogy a munka Oroszországa befejezze harcát a makacs ellenséggel szemben. Itt az ideje, hogy egyetlen félelmetes csapással megöljük mindazokat a reményeket, amelyeket a tőke és az elnyomás világának kiszolgálói a régi rend visszaállításához fűznek. Az alapot — mégpedig jó alapot — már leraktátok. Most már csak be kell tetőznünk művünket. Kolcsak arcvonala minden eresztékében megingott. Most, amikor újra támadásba küldelek benneteket, hadd emlékeztessek arra, hogy ezzel a támadással végleg eldöntitek a munka és a tőke, az úr és a szolga, az egyenlőség és igazság világa s az elnyomás és kizsákmányolás világa közötti évszázados pert. Ebben a nagy, szent harcban a munkás-paraszt Oroszország méltán követeli minden egyes fiától, hogy híven teljesítse kötelességét. Es mi teljesítjük kötelességünket!

Első állomásunk — Ufa, s az utolsó — a Kolcsaktól megszabadított Szibéria. Bátran előre!”⁸ M. V. Frunze a polgárháború arcvonalain. Dokumentumgyűjtemény. Moszkva 1941. 164—165. old. (oroszul).*

Az ellenség pedig, miután a Belaja folyó túlsó partjára vonult vissza, elhatározta, hogy kihasználja ezt a jelentős vízi akadályt. Felrobbantotta az Ufához vezető vasúti hidat, és megsemmisítette a folyó valamennyi átkelőhelyét. A fehérgárdista parancsnokság — hogy megkönnyítse csapatai helyzetét — elhatározta, hogy részleges támadásit indít a Belaja alsó folyásának vidékén, ahol az 5. szovjet hadsereg folytatta hadműveleteit, valamint Sztyerlitamak körzetében. Az 5. hadsereget a Jekatyerinburgból érkezett fehérgárdista hadtestnek kellett volna oldalba támadnia, a turkesztáni hadsereggel szemben pedig, Ufától délre, Kappel volgai csoportjának támadását tervezték. A fehérgárdisták azonban nem tudták valóra váltani elgondolásukat. Május végén az 5. hadsereg egységei teljesen felmorzsolták a jekatyerinburgi hadtestet, az 1. hadsereg ezredei felszabadították Sztyerlitamakot, s itt is a Belaja folyón túlra űzték a kolcsakistákat.

Június elején a turkesztáni hadsereg csapatai Ufa körzetében elérték a Belaja folyót, és átkelésre készültek. Az 5. hadsereg akkor már Ufától északra átkelt a folyón, és a kolcsakisták oldalába került.

Az Ufáért vívott harcok legfőbb terhét a 25. hadosztály viselte. A június 7-éről 8-ára virradó éjszakán Csapajev alakulata a várostól 20 kilométernyire északra, Krasznij Járnál megkezdte az átkelést a Belaján. A folyó itt nagy hurkot képez, s félszigetet alkot. Ezt használták ki Csapajevék. A félszigetet sűrű bozót és erdő borította. Mögötte húzódtak az ellenség sáncai drótakadályokkal. Korábban két kisebb hajót zsákmányoltak a fehérgárdistáktól, s ezeket felhasználták az átkeléshez. Amikor Frunze megtudta, hogy Csapajev két zászlóalja átkelt a Belaján, Krasznij Jar körzetébe utazott, és Csapajevvel együtt megszervezte a csapatok további átkelését. Június 8-án Frunze is átment a folyó keleti partjára, és személyesen vezette támadásba a 217. Pugacsov-ezredet, valamint a 220. ivanovo-voznyeszenszki ezredet. A kolcsakisták nagy erőket vetettek be a vörösök ellen, és csaknem egész légierejüket harcba küldték. A repülőgépek lőtték a csapatokat, és bombázták az átkelőhelyeket. Az egyik bomba Frunze lovának lábánál robbant. A lovat cafatokra tépte, a parancsnokot pedig messze félrehajította, Csapajev egy repülőgép géppuskatüzétől fejsebet kapott. Június 9-én hajnalban a kolcsakisták megtámadták az átkelő ezredeket. A hadosztályparancsnokságot azonban már értesítette az ellenség szándékairól egy ufai munkás, aki élete kockáztatásával átlépte a frontvonalat — s a fehérgárdistákat géppuskatűz fogadta. Az ellenség nagy árat fizetett azért, mert a Belajába akarta fojtani a szovjet ezredeket. 3000 emberük halt meg. Ám a vöröskatonák sem jutottak könnyen a győzelemhez.

Miközben a 25. hadosztály egyes ezredei Ufától északra viaskodtak, más ezredei a várost támadták. Június 9-én Ufa felszabadult. A város dolgozó lakossága örömmel üdvözölte felszabadítóit. Az asszonyok örömkönnyeket sírtak Csapajev katonáinak láttán. Sok asszonynak férje, fivére, fia szolgált a Vörös Hadseregben.

A keleti front középső szakaszán elért sikerek megkönnyítették a 2. és a 3. hadsereg helyzetét. Ezek a seregek addig nagy kolcsakista erőket kötöttek le, s így a maguk részéről is nagy segítséget nyújtottak a déli hadseregcsoport támadó egységeinek. Május végére a 2. és a 3: hadsereg alakulatai jelentős mértékben megerősödtek. Ebben nagy szerepük volt a kazányi és a vjatkai kormányzóság párt- és szovjetszerveinek. A front és a közvetlen hátország között szilárd kapcsolat létesült. S bármilyen nehéz volt a helyzet a hátországban, a dolgozók szünet nélkül küldték az első vonalba szerény ajándékaikat, hogy legalább valami csekélységgel kifejezzék a néphadsereg iránt érzett szeretetüket. A 2. hadsereg vöröskatonái a következőket írták a kazányi kormányzóság munkásaihoz és parasztjaihoz intézett levelükben:

„Elvtársak! Semminek sem örülünk itt a fronton úgy, mint az olyan eseménynek, amely szemmel láthatóan bizonyítja, hogy valaki szívébe zárt bennünket, hogy nem feledkeznek meg rólunk, törődnek velünk. Valahányszor ajándékokat kapunk, szinte ünnep számunkra az a nap. Mindenki örül, mindenkinek ragyog az arca. Érezzük azokat a láthatatlan szálakat, amelyek egybefűznek bennünket munkás elvtársainkkal, és arról tanúskodnak, hogy egyesült erővel harcolunk szívügyünkért: azért, hogy a dolgozók felszabaduljanak a tőke igája alól.”⁹ Znamja Revoljuciji, 1919. május 27. (Kazány.)*

Május végén a 2. hadsereg támadásba lendült a Káma irányában. A fő csapást a 28. hadosztály mérte Azin parancsnoksága alatt. Május 26-án felszabadult Jelabuga, június 2-án pedig Szarápul. Kolcsakék Szarápulhoz irányították katonai flottillájuk nagyobb részét, a szovjet tüzérek azonban bátran harcba szálltak az ellenséges hajókkal, és visszavonulásra kényszerítették őket. Június 7-én a 2. hadsereg egységei bevonultak Izsevszkbe.

Az izsevszki üzemek ötezer munkása június 11-én megtartott gyűlésén a következő határozatot hozta: „… Mi, üzemi munkások, felszabadítóink iránti hálánk jeléül mostantól fogva kettőzött energiával gyártjuk a puskákat, mert tudjuk, hogy csak a felfegyverzett nép lehet szabad. A nép csak fegyverrel vívhatja ki a munka végső diadalát a tőke felett.”¹⁰ Krasznij Nabat, 1919. június 18.*

Sajátságosan alakult a helyzet a keleti front északi szárnyán. Mihelyt az antant-imperialisták felismerték, hogy Kolcsak nem tud egyesülni Gyenyikinnel, ismét visszatértek tervük északi variációjához, amely a fehérgárdisták Vjatka és Vologda felé irányuló támadását írta elő az északon működő intervenciósokkal való egyesülés céljából. Május végén Gajda parancsot kapott a támadásra, s ugyanakkor az angolok is fokozott ütemben készültek a Kotlasz felé való előretörésre. Májusban az angol hadügyminisztérium a következőket közölte Ironside tábornokkal, az arhangelszki hadseregcsoport parancsnokával: „Ön teljes felhatalmazást kap arra, hogy a rendelkezésére álló erőforrások kihasználásával minden szükséges előkészületet megtegyen annak érdekében, hogy Kotlasz körzetében döntő csapást mérjen a bolsevikokra. A hadművelet sikeres megvalósítása esetén itt egyesüljön Guide csapataival.”¹¹ Great Britain War Office. The Evacuation of North Russia, 1919. London 1920. 35. old.*

Június elején Kolcsak szibériai hadserege támadásba kezdett, és június 2-án elfoglalta Glazovot. Amikor Lenin ezt megtudta, tüstént érdeklődött, milyen intézkedéseket tesznek az ellenség visszaverésére. Június 6-án újra ezt írta: „Rendkívül veszélyesnek tartom Kolcsak esetleges előrenyomulását Vjatka felé a Petrográd irányában való előretörés céljából. Fordítsák erre a legnagyobb figyelmet, értesítsenek gyakrabban a glazovi arcvonal eseményeiről. Mi Szkljanszkijjal utánpótlást indítunk oda, noha Muralov különös módon hallgat, és nem kér utánpótlást.”¹² Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 146. old.* A szovjet parancsnokság Lenin utasítására megerősítette a 3. hadsereget, s a fehérgárdisták előrenyomulását megállították. A 3. hadsereg csapatai támadásra készültek; és június közepén a vörösezredek már Perm felé törtek előre.

Ilyenformán a déli hadseregcsoport ellentámadása az egész keleti front ellenoffenzívájává fejlődött. A szovjet csapatok másfél hónap alatt nagy területet szabadítottak fel a Volga és az Urál között. A kolcsakisták legfőbb csoportosulása, a nyugati hadsereg megsemmisítő csapást szenvedett. A fehérgárdisták csupán a Kámától délre 25 000 embert vesztettek. Az ellenséges seregek demoralizálódtak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A partizánok együttműködése a támadó szovjet hadsereggel – 2

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

2. A küzdelem új szakaszában

A partizánok együttműködése a támadó szovjet hadsereggel

A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának direktíváiból kiindulva a partizánmozgalom törzsei kidolgozták azokat a terveket, melyek alapján a partizánok célirányos segítséget nyújthattak a szovjet hadseregnek az 1943. évi nyári-őszi hadjáratban. A partizánok tevékenységének fő objektumai az ellenség közlekedési vonalai voltak. Az Ukrán K(b)P KB áprilisban megvitatta a partizánmozgalom ukrajnai törzsének az ukrajnai partizánok 1943. tavaszi-nyári harctevékenységével kapcsolatos hadműveleti tervét. A tervet jóváhagyta az SZK(b)P Központi Bizottsága is. A tervnek megfelelően több nagy partizán-magasabbegységet a köztársaság északi részéből a nyugati és délnyugati területekre csoportosítottak át. Azt a feladatot tűzték eléjük, hogy akadályozzák az ellenség számára fontos vasúti csomópontok működését.

Hasonló intézkedések történtek Belorussziában is, ahol a nyugati körzetekbe 9 dandárt, 10 osztagot és 15 szervező csoportot helyeztek át. Ennek eredményeképpen a köztársaság valamennyi fontosabb vasútvonala és műútja a partizánok ellenőrzése alá került.

Amikor nyilvánvaló lett, hogy az ellenség nagyarányú támadásra készül Kurszk alatt, a partizánok harctevékenységi tervét olyképpen módosították, hogy minden eszközzel segítsék a szovjet csapatokat a kurszki ívben tervezett roppant méretű ütközet előkészítésében és megvívásában.

Nagyszerű akciót hajtott végre március 8-án a brjanszki partizánoknak az M. P. Romasin általános parancsnoksága alatt álló nyolc osztaga. Használhatatlanná tették Vigonyicsi vasútállomás közelében a Gyeszna-folyót átívelő 300 méteres kétvágányú vasúti hidat, melyen 30-40 szerelvény haladt át. Váratlan éjszakai rajtaütéssel a partizánok megsemmisítették a híd 200 fős védőőrségét, és felrobbantották a hidat. A forgalom 28 napra megszakadt a hídon. A „Közép” hadseregcsoport szállítási igazgatóságának egykori főnöke, H. Teske a háború után kénytelen volt beismerni: „Egy nagy partizánosztag a Kurszk elleni támadásra készülő német támadó csoportosítás kellős közepén felrobbantott egy vasúti hidat.” Az ukrajnai partizánok áprilistól júniusig az ellenség 358, a belorussziai partizánok május-júniusban 1045 katonai vasúti szerelvényét és hat páncélvonatát semmisítették meg, amelyek nagy része a kurszki kiszögellés felé tartott.

A partizánoknak a közlekedési utakra mért rendszeres csapásai erősen akadályozták a szállításokat, megzavarták az élőerők és anyagi eszközök csoportosítására megszabott határidőket. Később az OKW naplójában a következő bejegyzést találták: „Különösen az üzemanyaggal való ellátás csökkent, amelyet fölöttébb megnehezített a partizánok tevékenysége. A 6. légi flotta még 1943 júniusában, a »Citadella« hadművelet megindulása előtt, 8634 tonna repülőgép-üzemanyagot fogyasztott, ámde ez idő alatt mindössze 5722 tonnát kapott. Ezért a légierő harcászati alkalmazását az üzemanyag szabta meg.”

A kurszki csata megindulásakor a partizánok még jobban fokozták az ellenségre mért csapásokat. A Központi Törzs terve szerint az orjoli partizánok a 12. önálló gárda műszaki-robbantó zászlóalj utászainak egy csoportjával vállvetve július 21-étől megkezdték az ellenséges csapatok közeli hadtápterületén a vasúti sínek tömeges robbantását. Egy éjszaka alatt a Brjanszk-Mihajlovszkij-major és a Navlja-Komaricsi közti vasútvonalon nagy robbantásokat végeztek. Ennek következtében a Brjanszk-Mihajlovszkij-major közti vonalon három napra megbénult a forgalom. A partizánok csapása különösen érzékenyen érintette az ellenséget, mivel a kurszki kiszögellés körzetében folyó elkeseredett harcok a csapatok időben való átdobását, a tartalékok, lőszerek és technikai eszközök idejében való beérkezését követelték meg.

Az Ukrajnai K(b)P KB 1943. július 10-én utasította összes partizánosztagait, hogy fokozzák a diverziót a hatalmas csata színhelyére vezető vasútvonalakon. Az ukrán partizánok, végrehajtva az utasítást, csupán júliusban és augusztusban 1023 élőerővel és technikával megrakott ellenséges szerelvényt siklattak ki. A belorusz partizánok júliusban 761 vasúti szerelvényt és két páncélvonatot robbantottak fel, főképpen a kurszki ív felé vezető utakon, s ez erősen csökkentette a vasutak áteresztőképességét.

1942 júliusában a breszt-gomeli vasúton 800 szerelvény haladt át, míg1943 ugyanez időszakában mindössze 148.

Augusztusban a Központi Törzs által a partizánmozgalom számára kidolgozott terv alapján a belorusz, a leningrádi, a kalinyini, a szmolenszki, az orjoli partizánok vasútisín-felrobbantásokat hajtottak végre, amelyek „sínháború” néven kerültek a történelembe. Ez a művelet, amely mintegy 750 kilométer mélységű roppant nagy területre terjedt ki, jelentékenyen dezorganizálta az ellenség szállításait a kurszki csata színhelyére.

Augusztusban az ukrajnai vasutakon igen nehéz helyzet alakult ki az ellenségre nézve. A partizánok sorra kisiklatták a vonatokat, tönkretették a nagyobb hidakat. Olyan fontos közlekedési fővonal áteresztőképessége, mint amilyen a Kovel-Szárni-Kijev vasútvonal, amelyik Németországból a kurszki kiszögelléshez vezető legrövidebb út volt, erre az időre egyhatodára csökkent.

Ukrajna, Belorusszia, az Orosz Föderáció megszállt területeinek sok vasútvonalán a szerelvények csak nappal páncélvonatok és repülők fedezetével közlekedtek, miután gondosan átvizsgálták a pályát. A hitleristák szögesdrótakadályt vontak a pályatest oldalán, kivágták az erdők fáit a vasútvonalak mentén, az őrjáratozás, az őrségek, a lesállások bonyolult rendszerét hozták létre. A vasútállomások és hidak körül erős helyőrségekkel és bonyolult műszaki berendezésekkel ellátott körkörös védelmi támpontokat építettek ki.

A partizánok rohamosan növekvő csapásokat mértek a gépkocsiutakra, valamint az ellenség helyőrségeire és megszálló szerveire. 1943-ban az ukrán partizánok 1087, a leningrádi partizánok 447 közúti hidat romboltak szét, a belorusz partizánok üzemképtelenné tették az ellenség 8500 gépkocsiját, 600 páncélosát és páncélozott gépkocsiját, felrobbantottak és felégettek 3000 hidat. Ez idő alatt a leningrádi partizánok megsemmisítettek 94 ellenséges helyőrséget és 111 raktárt, az ukrán partizánok 292 helyőrséget és 506 raktárt, a belorusz partizánok több mint 330 helyőrséget és 200-nál több rendőrállomást és járási hivatalt.

A partizánharcban mind nagyobb jelentőségre tettek szert az ellenség mély hadtápterületén folytatott portyák. 1943 júniusától szeptemberéig zajlott le Kovpak magasabbegységének legendássá vált kárpáti portyázása. Áthaladt Belorusszia és Ukrajna tizenhárom közigazgatási területén, és egészen Magyarország határáig jutottak el. A hitleristák hét rendőri ezredet, három magyar ezredet és három önálló csendőrzászlóaljat, összesen körülbelül három, repülőkkel, páncélosokkal és tüzérséggel támogatott hadosztályt vetettek be a kovpakisták ellen. A partizán-magasabbegység tizenegy alkalommal került bekerítésbe, de mindig kitört belőle. A portyázás során megöltek több mint 3000 megszállót és azok cinkosait, elpusztítottak három villanytelepet, megsemmisítettek 36 rendőrállomást, a Bistrita-folyó térségében csapásokat mértek a kőolajipari üzemekre, kisiklattak 19 katonai vasúti szerelvényt, felrobbantottak 14 vasúti hidat, összesen 1666 méter hosszúságban, valamint 38 műúti hidat. Felrobbantották a Tyernopol-Grecsany közti vasúti szakaszt, minek következtében a kurszki csatában részt vevő ellenséges csapatokat ellátó főútvonal forgalma két hétre megszakadt.

A sarkvidék zord viszonyai között is bátor portyákat végeztek a karéliai partizánok.

Amikor a szovjet hadsereg Kurszk alatt támadásba kezdett, a partizánok megzavarták az ellenség közlekedését, aláaknázták visszavonulási útjait, helységeket, természetes átkelőhelyeket foglaltak el és tartottak birtokukban a szovjet egységek megérkezéséig, lerombolták az ellenség védelmi létesítményeit. Az ukrán partizánok például birtokba vettek, használatra előkészítettek és a szovjet csapatok megérkezéséig kezükben tartottak három átkelőhelyet a Gyeszna-folyón, tizenkettőt a Dnyeperen és tízet a Pripjatyon.

Az 1944. év mint a partizánok és a szovjet hadsereg közti általános együttműködés éve került be a partizánmozgalom történetébe. A Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállása és a frontok haditanácsai, rendszerint idejében feladatokat szabtak a partizánok számára. Ez lehetővé tette, hogy a pártszervek és a partizántörzsek megtervezzék a partizánok tevékenységét.

A partizánok harctevékenységének fő objektumai továbbra is a közlekedési útvonalak maradtak. Például a leningrádi partizánok az előre kidolgozott terveknek megfelelően a szovjet csapatok leningrádi és novgorodi támadása idején hat hét alatt 133 ellenséges vasúti szerelvényt siklattak ki, megsemmisítettek 15 vasútállomást és kitérőállomást, 509 kilométer hosszúságú távíró- és telefonvonalat romboltak szét. Így történt ez a szovjet hadsereg 1944. évi összes más támadó hadműveletei során is. A jobbparti Ukrajnában, a Belorussziában folytatott támadások idején, a Krím, Moldova és a Baltikum felszabadításakor a partizánok jó előre megtervezett tevékenységükkel jelentősen megkönnyítették a szovjet csapatok előnyomulását.

Egyidejűleg a partizánok aktív tevékenységet fejtettek ki a hódítók által megszállt egész szovjet területen az ellenséges szállítások dezorganizálására, s ezzel szintén segítették a szovjet hadsereget. Így a belorussziai partizánok csupán 1944 első négy hónapjában 3000 ellenséges vasúti szerelvényt siklattak ki, romboló tevékenységük köre kiterjedt mintegy 40 vasútvonalra és fő közlekedési útra. Ebben az időben a szovjet csapatok nagyarányú támadó hadműveleteket folytattak az északnyugati és a délnyugati hadászati irányokban. Ezért a partizánok erősödő csapásai, melyeket az arcvonal központi szakaszán az ellenség közlekedési útvonalaira mértek, rendkívül nagy jelentőségűek voltak. Akadályozták az ellenséget abban, hogy innét erőket dobhasson át a szovjet hadsereg sikeres tevékenységének irányaiba.

1944-ben jelentősen kiterjedtek a portyázó partizán-magasabbegységek akciói. Kiemelkedő portyázást folytatott az Sz. A. Kovpak nevét viselő 1. ukrán partizánhadosztály P. P. Versigora parancsnoksága alatt. 1944. január 5-étől 1944. április l-ig Ukrajna, Belorusszia és Lengyelország területén harcolva 2100 kilométert tett meg.

A fasiszták szovjet területről való tömeges kiűzésének időszakában a partizánok még egy rendkívül fontos feladatot oldottak meg, megvédték a lakosságot attól, hogy fasiszta kényszermunkára hajtsák el őket, és megóvták a nemzeti vagyont a megsemmisítéstől és az elrablástól. A lakosok százezreit rejtették el az erdőkben, a szovjet csapatok beérkezéséig sok helységet a kezükben tartottak.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!