Kolcsak ellen!
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
3
Miközben a szovjet harcosok egyik vereséget a másik után mérték Kolcsak csapataira a keleti front középső és északi szakaszán, a déli szárnyon a Vörös Hadsereg egységeinek vissza kellett verniük az uráli és az orenburgi fehérkozákokat, akik megpróbáltak behatolni a szovjet hátországba. A fehérgárdisták itt számbeli fölényben voltak, s elkeseredett kísérleteket tettek, hogy egyesüljenek Gyenyikin seregeivel. Június 26-án a kozákok elfoglalták Nyikolajevszk (Pugacsov) városát, 65 kilométernyire a Volgától.
Amikor Lenin ezt megtudta, július 1-én táviratozott Frunzénak, a déli hadseregcsoport parancsnokának:
„Az ellenség sikereinek kibontakozása Nyikolajevszk körzetében nagy nyugtalanságot kelt. Pontosan tájékoztasson, elegendő figyelmet fordított-e erre a körzetre. Milyen erőket von össze, és miért nem gyorsítja meg az összevonást? Sürgősen értesítsen minden intézkedéséről.”28 Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920). 159. old.*
Frunze azonnal tájékoztatta Lenint arról, miképpen szándékozik vereséget mérni az uráli és az orenburgi fehérkozákokra. Július 5-én a déli hadseregcsoport támadásba ment át, s a 25. hadosztály egységei már 11-én szétfeszítették az ellenséges gyűrűt és bevonultak Uralszkba. A város helyőrsége ezután két és fél hónapon keresztül állta a kozákok dühödt ostromát. Semmi sem törte meg Uralszk védőit, s győztesen kerültek ki a küzdelemből. Uralszk felszabadítása után a 4. hadsereg déli irányban folytatta támadását.
Az Urál felszabadításáért vívott megfeszített harcok időszakában a kommunista párt Frunzét, a tehetséges proletár hadvezért állította az ország keleti részén küzdő seregek élére. 1919. július 13-án Frunzét kinevezték a keleti front seregeinek parancsnokává.
Az Urál legnagyobb részének felszabadítása után az arcvonal rövidebb lett, s a szovjet parancsnokság újjászervezte az alakulatokat. A 2. hadsereget feloszlatták; Kolcsak leverését az 5. és a 3. hadseregnek kellett befejeznie.
A fehérgárdista parancsnokság, hogy megállítsa hadseregének bomlását és növelje presztízsét az antant-imperialisták szemében, elhatározta, hogy ellenoffenzívát hajt végre Cseljabinszk körzetében. Feltöltötte a 3. hadsereget (így nevezték akkortól fogva a nyugati hadsereget), Novonyikolajevszkből, Barnaulból, Bijszkből és más szibériai városokból érkezett, új hadosztályokat, valamint tiszti iskolásokat küldött a frontra. Az ellenség Cseljabinszk körzetében kelepcébe akarta csalni az 5. szovjet hadsereget. Terve az volt, hogy a várost átengedi a szovjet egységeknek, s a bal és a jobbszárnyon mért egyidejű csapásokkal bekeríti, majd megsemmisíti őket. Erre a célra a fehérek 16 000 főnyi rohamcsapatot vontak össze Cseljabinszktól 25—30 kilométernyire északnyugatra, Vojcehovszkij parancsnoksága alatt. A várostól 20—30 kilométernyire délre Kappel 10 000 főnyi csoportja helyezkedett el.
Július 23-án az 5. hadsereg egységei elérték Cseljabinszkot, másnap reggel pedig a 243. ezred és a 242. ezred egy része Vosztreeov volt kovácsnak, a polgárháború hősének parancsnoksága alatt bevonult a városba. A fehérek védőserege állományának több mint felét elvesztette a városért folytatott harcban. Különösen nagyok voltak a fehérek oldalán küzdő szerbek veszteségei; az ő ezredük itt lényegében megsemmisült.
A Cseljabinszkért vívott ütközetben nagy segítséget nyújtottak a Vörös Hadsereg egységeinek a város munkásai. A felkelő munkások a harc legfeszültebb pillanatában hátulról csapást mértek a várost védő fehérgárdistákra, és segítették a vöröskatonákat az ellenség leverésében. Július 25-én megalakult a városban a forradalmi bizottság, s megkezdte az önkéntesek felvételét a Vörös Hadseregbe. A munkások oly nagy számban özönlöttek a hadseregbe, hogy alig tudták őket elhelyezni.
A szovjet csapatok bevonulása Cseljabinszkba jeladás volt a kolcsakista támadásra. Július 25-én hajnalban a Vojcehovszkij-csoport válogatott egységei támadást indítottak a 35. és a 27. hadosztály érintkezési pontján. Az ellenség, kihasználva a döntő szakaszon meglevő számbeli fölényét és a váratlan támadás okozta meglepetést, estére, heves harcok után, szorongatott helyzetbe hozta a szovjet egységeket. Kappel csoportja is támadásba lendült. Július 28-ára a helyzet rendkívül súlyossá vált. Az ellenség már kezdte átkarolni a várost védő szovjet csapatokat; Cseljabinszk teljes bekerítéséhez a kolcsakistáknak csupán 25 kilométert kellett megtenniük. S ugyanakkor kelet felől is szüntelenül rohamoztak. Július 28-án a fehérgárdisták elérték a város északi peremét. A Vörös Hadsereg egységei háromfelől körülsáncolták Cseljabinszkot, és szívósan visszaverték az ellenséges rohamokat. Már négy napja tombolt-éjjel-nappal a véres ütközet. A kolcsakista parancsnokság harcba vetette utolsó tartalékait, hogy a maga javára döntse el a csatát. De hiába volt minden. Július 29-én a vörösök mentek át támadásba, és megkezdték az ellenség visszaszorítását.
A Vörös Hadseregbe éppenhogy bekerült cseljabinszki munkások hősiesen küzdöttek a harcmezőn; az Internacionálét énekelve rohamozták az ellenséget. Augusztus 1-én az 5. hadsereg az egész arcvonalon támadásba ment át. Az ellenség ellenállt ugyan, de már augusztus 2-án sietve visszavonult az arcvonal teljes hosszában a Tobol folyó felé.
A cseljabinszki csata a Vörös Hadsereg fölényes győzelmével végződött. Ez a győzelem elsősorban a szovjet harcosok hősiességének volt köszönhető. A főleg petrográdi munkásokból álló 228. karéliai ezred például két napig viaskodott bekerítve, töltény nélkül. A harcosok szuronnyal vágtak utat, s kitörtek a gyűrűből, több mint 200 foglyot ejtve.
Vitézül harcoltak a 232. ezred vöröskatonái is. Ezt az ezredet forradalmi vörös díszzászlóval tüntették ki a cseljabinszki harcokért. A Köztársasági Forradalmi Katonai Tanácsnak erre vonatkozó parancsa leszögezte:
„A 232. ezred, amelyet a végletekig meggyengített az arcvonal nagy kiterjedése, a vöröskatonákat és a parancsnoki állományt egyaránt ért hatalmas (20 százalékos) veszteségek ellenére elhatározta, hogy az utolsó emberig védekezve, bármi áron feltartóztatja az ellenséges nyomást és visszaállítja az eredeti fronthelyzetet, mivel megértette, mennyire fontos az általa elfoglalt frontszakasz, és milyen súlyos következmények származhatnak az egész hadseregre nézve abból, ha az ezred arcvonalát áttörik, vagy ha az ezred visszavonul. A 232. ezred, miután megvetette lábát a fent jelzett vonalon, azonnal erőteljes ellentámadásba ment át, és szuronyrohamokig, 150 lépés távolságú tüzérségi kartácstűzig fajuló, elkeseredett harcok után (melyek során egyes pontok 10—12 alkalommal is gazdát cseréltek), állandó bekerítési veszély közepette, bátor, odaadó, hősies előrenyomulási törekvésével nemcsak hogy feltartóztatta az ellenséges lavinát, hanem még visszavonulásra is kényszerítette az ellenséget, és visszaállította az előző fronthelyzetet, biztosítva ezzel a Cseljabinszk körzetében harcoló egész hadseregcsoport helyzetét.
Az ezred ily módon lehetővé tette, hogy végleg biztosítsuk magunknak Cseljabinszkot, a Szibériába, Oroszország éléstárába vezető kaput.”29 A Vörös Hadsereg csapategységeinek hőstettei (1918—1922). 30. old.*
A Kolcsak-haderő cseljabinszki veresége a fehér parancsnokság stratégiájának teljes csődjét jelentette. A cseljabinszki harcokban a fehérgárdisták felhasználták utolsó tartalékaikat; seregeik súlyos, pótolhatatlan veszteségeket szenvedtek. Az ellenség elvesztett egy fontos vasúti csomópontot, s elvesztette utolsó frontvasútvonalát, a Troick—Cseljabinszk—Jekatyerinburg vonalat. A cseljabinszki hadművelet eredményeként a Vörös Hadsereg egységei augusztus 4-én elfoglalták Troick városát. Ezzel a fehérek arcvonala két részre szakadt; a déli hadsereg elszakadt Kolcsak fő erőitől, és délkelet felé vonult vissza, a többi alakulat pedig Szibéria belsejébe, kelet felé tartott. Cseljabinszk bevételével befejeződött az Urál felszabadítása. A Kolcsak-hadsereg legjavát, legfőbb erőit tönkreverte a Vörös Hadsereg.
Augusztus elején a keleti front vöröskatonái a következőket írták Leninnek: „Drága elvtársunk, igaz, kipróbált vezetőnk! Megparancsoltad nekünk, hogy télre foglaljuk el az Urált. Hadparancsodat végrehajtottuk. Az Urál a miénk. Most Szibériába megyünk … Az Urál nem jut többé a szovjetköztársaság ellenségeinek kezére. Ezt mindenki füle hallatára jelentjük ki. Az Urálnak, gabonatermő parasztvidékeivel és munkásokat foglalkoztató üzemeivel, munkás- és parasztkézen kell lennie.”30 Krasznij Sztrelok, 1919. augusztus 9.*
Az Urál felszabadításában különösen fontos szerepe volt az 5. hadseregnek. Hőstettei elismeréséül a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács a hadsereg megalakulásának évfordulóján határozatot hozott arról, hogy az 5. hadsereg nevét a Tanács Vörös Zászló termében levő arany dicsőségtáblán örökíti meg. Tuhacsevszkij hadseregparancsnokot Vörös Zászló trenddel tüntették ki.
A Vörös Hadsereg és az egész szovjet nép 1919 nyarán újabb nagy győzelmet aratott a belső és a külső ellenforradalom felett.
Augusztus 24-én Lenin levelet intézett a munkásokhoz és a parasztokhoz a Kolcsakra mert vereség alkalmából. Levelében leírta, milyen nagy örömmel töltötte el a dolgozókat az Urál felszabadulása és a szovjet csapatok Szibériába való behatolása, s kifejtette, hogy a munkásoknak és a parasztoknak öt alapvető tanulságot kell levonniuk a Kolcsak elleni harc tapasztalataiból.
Az első tanulság: ahhoz, hogy a szovjet állam megvédje a dolgozók hatalmát a fehérgárdistáktól és az intervenciósoktól, a földbirtokosok és a tőkések visszatérésétől, hatalmas Vörös Hadseregre van szükség.
„Ezért mindenkinek — írta Lenin —, aki komolyan meg akar szabadulni a Kolcsak-uralomtól, minden erejét, minden eszközt, minden tudását teljes egészében oda kell adnia, hogy a Vörös Hadsereget megteremtsük és megerősítsük. Szívvel-lélekkel végre kell hajtani a Vörös Hadseregre vonatkozó minden törvényt, minden parancsot, mindenképpen erősíteni kell a fegyelmet a hadseregben, segíteni kell a Vörös Hadsereget mindennel, amivel ki-ki segítheti — ez az első, legfontosabb és legfőbb kötelessége minden öntudatos munkásnak és parasztnak, aki nem kívánja a Kolcsak-uralmat.”31 Lenin Művei. 29. köt. 571. old.*
A második tanulság úgy hangzott, hogy a Vörös Hadsereg nem harcolhatott volna sikeresen nagy állami gabonatartalékok nélkül. S élelem nélkül nem lehetett volna ellátni a munkásokat sem. Ezért — mutatott rá Lenin — aki nem szolgáltatja be gabonafölöslegét az államnak, az Kolcsakot segíti, elárulja a munkások és a parasztok ügyét, nélkülözésre kárhoztatja a hadsereget és a hátországban dolgozó munkásokat.
A harmadik tanulság az alábbi következtetésekben rejlett: Kolcsak és Gyenyikin végleges megsemmisítéséhez a legszigorúbb forradalmi fegyelemre, a szovjethatalom törvényeinek lelkiismeretes végrehajtására van szükség.
A forradalmi törvényesség legcsekélyebb megsértése is az ellenség malmára hajtja a vizet, a tőkéseket és a földbirtokosokat erősíti, támadási felület az ellenforradalom számára.
A negyedik tanulság az volt, hogy a Kolcsakot támogató mensevikek és eszerek ellenforradalmi tevékenységéből le kell vonni a megfelelő végső következtetést. „Oroszországban az öntudatos munkások és parasztok megértették — írta Lenin —, hogy a mensevikek és eszerek a fehérgárdisták szekértolói, egyesek tudatosan és rossz szándékból, mások pedig meg nem értésből és a régi hibák mellett való makacs kitartásból, de valamennyien — a fehérgárdisták szekértolói.”32 Ugyanott, 577. old.*
S végül az ötödik tanulság: ahhoz, hogy a szovjetköztársaság végleg megsemmisítse a Kolcsak-uralmat, úgy, hogy az újból talpra ne állhasson, az egész parasztságnak ingadozás nélkül a munkásállam mellé kell állnia, meg kell erősíteni a munkások és a dolgozó parasztok szövetségét. A kérdés így vetődik fel: vagy a földbirtokosok és a tőkések diktatúrája, vagy a munkásosztály diktatúrája. Középút nincs és nem is lehet. A középútról csak azok az „intellektuelecskék, úrfiak” ábrándozhatnak, akik az égvilágon semmit sem értenek a történelem fejlődési törvényeiből, és mit sem tanultak az utóbbi évszázad nagy összecsapásainak történetéből. Az Urálban és Szibériában a munkások és a parasztok kipróbálták a burzsoázia diktatúráját csakúgy, mint a munkásosztály diktatúráját, s megértették, hogy a munkások diktatúrája nélkül nem menekülnek meg Kolcsaktól.
„Le az ingadozókkal, a gerinctelenekkel, a tőkét segíteni akarókkal, mindazokkal, akiket elbűvölnek a tőke jelszavai és ígéretei! Könyörtelen harc a tőke ellen és a dolgozók szövetsége, a parasztok szövetsége a munkásosztállyal — ez a Kolcsak-uralom utolsó és legfontosabb tanulsága”33 Ugyanott, 578. old.*
— ezekkel a szavakkal fejezte be Lenin a munkásokhoz és a parasztokhoz írt levelét.
Lenin óva intett a túlzott optimizmustól, hiszen az ellenség vereséget szenvedett ugyan, de még nem semmisült meg. Kolcsak az intervenciósok támogatásával még érzékeny csapásokat mérhetett a Vörös Hadseregre. Nagy erőfeszítésre volt szükség ahhoz, hogy a szovjet haderő a legrövidebb időn belül felszabadítsa Szibériát és végezzen Kolcsakkal. De annak a ténynek, hogy az Urál — hatmillió lakosával, gyáraival, természeti kincseivel — felszabadult, nagy jelentősége volt az ország számára. A csaknem valamennyi nyersanyagforrásától elvágott szovjetország abban az időben igen súlyos hiányt szenvedett szénben, vasban, rézben. A legsúlyosabb hónapokban, amikor Gyenyikin elérte Tulát s nyersanyaghiány miatt üzemek álltak le, az uráli munkások és dolgozó parasztok nagymértékben hozzájárultak az ellenség leveréséhez. 1919. július 1-től decemberig 2 millió pud különböző fajtájú vasat, 115 000 pud félkész árut, 350 000 pud nyersvasat, több mint 10 000 pud rezet és rézből készült terméket szállított az Urál a tulai fegyvergyáraknak. Az izsevszki üzem munkásai hónapról hónapra több puskát, a motovilihinszki üzem munkásai pedig egyre több ágyút állítottak elő.
Az uráli dolgozók a Vörös Hadseregbe való mozgósításnak is lelkesen tettek eleget. Mintegy 200 000-re tehető azoknak a száma, akik 1919 nyarától decemberéig mozgósítás útján vagy önként beléptek a hadseregbe. Hatalmas segítség volt ez a szovjetköztársaság számára a polgárháború legnehezebb hónapjaiban.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!