Kolcsak ellen!

Gyenyikin és Jugyenyics nem menti meg Kolcsakot!

Kolcsak ellen!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A Kolcsak-haderő után a legerősebb fehérgárdista hadsereg Gyenyikin serege volt. Igaz ugyan, hogy 1919 tavaszának elején ez a sereg a pusztulás szélén állott, mivel a szovjet csapatok a Fekete-tengerhez szorították. A déli front akkor mindössze 40 kilométernyire volt a Don menti Rosztovtól. Még egy csapás, és a fehérgárdistákat a tengerbe vetik. Am ez a csapás nem következett be. A déli front szovjet seregei a több hónapos szakadatlan harcokban súlyos vérveszteségeket szenvedtek, az utánpótlás pedig 1919 tavaszán főképpen a keleti frontra ment.

Közben a fehérgárdisták nem fecsérelték az időt: gyors ütemben újabb mozgósításokat hajtottak végre. S az antant-imperialisták egyre inkább segítették őket fegyverrel és lőszerrel. Gyenyikinék sokkal jobban voltak felszerelve a szovjet csapatoknál; még angol harckocsikat is kaptak. Gyenyikinnek már 1919 májusában több mint 100 000 gyalogos és lovas katonája volt, míg a déli fronton küzdő szovjet csapatok létszáma abban az időben nem haladta meg a 75 000-et. Az ellenség számbeli fölénye különösen megmutatkozott a lovasságnál, s ez nagy előnyt biztosított neki a sztyeppés vidéken folytatott harcban.

Erősen megnehezítette a szovjet seregek helyzetét az, hogy mögöttes területükön a doni kozákok ellenforradalmi lázadást robbantottak ki. S noha a déli front erőinek jelentős részét ellenük vetették be, a lázadást mégsem sikerült teljesen leverni.

Segíthették volna a déli frontot az ukrán front csapatai, ezeknek a zöme azonban Ukrajna nyugati és délnyugati határán tartózkodott, távol a Donyec-medencétől, ahol a döntő harcok kibontakoztak. Emellett egyes ukrajnai katonai vezetők nem értették meg, mennyire szükség van a déli és az ukrán front szoros együttműködésének megteremtésére, s késve indították az utánpótlást a Donyec-medencébe.

Nagy kárt okozott a szovjet csapatoknak az a fehérgárdista lázadás, amelyet Grigorjev volt petljurista tiszt, a 2. ukrán hadsereg egyik hadosztályának parancsnoka robbantott ki májas elején. 15 000 gyalogos és lovas katona volt ennek a kalandornak a keze alatt. Grigorjev megpróbálta bevonni a szovjethatalom elleni harcba az ukrán középparasztságot, kihasználva a parasztoknak a természetbeni beszolgáltatás miatt érzett elégedetlenségét. Az események azonban megmutatták, hogy a szovjethatalom ellenségei nem számíthattak a középparaszt valamelyest is jelentős támogatására. A középparasztság nem támogatta Grigorjevet. Kalandját csakhamar felszámolták, de következményei sokáig éreztették hatásukat a hadseregben, mivel a déli frontnak segítségül küldött ukrajnai ezredeket lekötötte a Grigorjev elleni harc.

Mindez megkönnyítette délen a fehérgárdisták helyzetét.

Gyenyikin hatalmas támadó éket létesített a Donyec-medencében, s 1919. május 19-én offenzívát indított a szovjet csapatok ellen, amelyek addig maguk szorongatták az ellenséget. Skuro tábornok lovashadteste Guljaj Polétól délre ízzé-pórrá zúzta az anarchista Nyesztor Mahno dandárját³⁴, Mahno abban az időben a Vörös Hadsereg oldalán harcolt.* majd a 13. hadseregre vetette magát. A mahnoisták maradványai, miután védtelenül hagyták a frontot, a hátországba menekültek, s Mahno csakhamar váratlanul szembefordult a szovjethatalommal. A 13. hadsereg bátran harcolt, de az ellenség sokszoros túlerőben volt. A hadsereg ezredei súlyos veszteségeket szenvedtek, és megkezdték a visszavonulást: június 1-én kiürítették Bahmut városát. A szomszédos 8. hadsereg is visszavonult. Az egész Donyec-medence Gyenyikinék kezére került; az arcvonal Harkov felé közeledett.

Gyenyikin, miután jelentős sikereket ért el a Donyec-medencében, keletre helyezte át támadásainak súlypontját, és hatalmas offenzívába kezdett a 9. és a 10. szovjet hadsereg arcvonalán. Ezzel az offenzívával Kolcsak segítségére sietett, remélve, hogy egyesülhet vele a Volgánál.

Május utolsó harmadában Gyenyikin nagy erőket vetett be a 9. és a 10. szovjet hadsereg ellen, áttörte az arcvonalat, egyesült a fellázadt doni kozákokkal, és délkelet felé, Caricin irányában folytatta támadását. Ilyenformán délen — az Azovi-tengertől a Volgáig terjedő fronton — a kezdeményezés ismét az ellenség kezébe került.

Gyenyikin úgy döntött, hogy a fő csapást Caricinra méri. Itt vonta össze legjobb, válogatott seregeit. Június közepén az ellenség elérte Caricint, de az a kísérlete, hogy menet közben betörjön a városba, nem járt sikerrel. A fehérgárdisták hatalmas veszteségeket szenvedtek. Caricinért — akárcsak az előző év nyarán — elkeseredett harcok indultak meg, s a szovjet csapatok szívósan állták az ellenség rohamait. Vitézül harcoltak Bugyonnij lovashadtestének katonái. Június 26-án Loznó körzetében erős csapást mertek Mamontov fehérgárdista lovashadtestére.

De a fenyegető veszély nem szűnt meg. Az ellenség mitsem törődött a veszteségekkel, s június 29-én tüzérség, páncélvonat, légierő és harckocsik bevetésével megkezdte Caricin ostromát. A fehérgárdista haderő hatalmas technikai fölénye hamarosan eldöntötte az ütközet kimenetelét: június 30-án a fehérek elfoglalták Caricint. Az ellenség nagy árat fizetett a városért. Vrangel tábornok kaukázusi hadserege, amely Gyenyikinnek alárendelve Caricint elfoglalta, a városért vívott harcok után három hétig rendezte sorait.

S Gyenyikinnek mégsem sikerült elérnie legfőbb célját — nem tudta megsegíteni Kolcsakot. Június végére Kolcsak seregei már annyira eltávolodtak a Volgától, hogy Gyenyikin nem tudott velük egyesülni. Végleg füstbe ment Kolcsak és Gyenyikin Moszkva elleni együttes támadásának terve.

De a déli front helyzete Gyenyikin sikerei következtében súlyos volt. Június 24-én a fehérgárdisták elfoglalták Harkovot. Seregeik egészen közel jutottak az ország központi kormányzóságaihoz. Ebben az időszakban, amikor Kolcsak már súlyos vereségeket szenvedett, Gyenyikin lett a munkás-paraszt állam legnagyobb, legveszélyesebb ellensége.

1919 májusában az antant-imperialisták egy másik kísérletet is tettek Kolcsak megsegítésére: támadásba küldték Petrográd ellen Jugyenyics és Rodzjanko fehérgárdista seregeit. Itt északnyugaton jelentős erői voltak az ellenforradalomnak. A petrozavodszki szakaszon intervenciósok és fehérgárdisták harcoltak, az olonyecin a kétezer főnyi finn, úgynevezett „önkéntes” olonyeci hadsereg. A Karéliai-földszoroson, a határ mentén, finn reguláris egységeket vontak össze. A narvai szakaszon Rodzjanko fehérgárdista északi hadteste (mintegy 6000 gyalogos és lovas katona) és az 1. fehérészt hadosztály (ugyanilyen létszámmal) állomásozott. Pszkovot a 2. fehérészt hadosztály vette célba. A Balti-tengeren 12 cirkálóból, 20 torpedórombolóból, 12 tengeralattjáróból és egyéb hajókból álló, hatalmas angol hajóraj tartózkodott.

Mindezeket az erőket bevetették Petrográd ellen. A városhoz vezető utakat a 7. szovjet hadsereg és a balti flotta védte; a hadseregnek 15 500 gyalogos és lovas katonája, több mint 400 géppuskája és 162 lövege volt.

Májusban a Petrográd ellen összevont fehérgárdista erők akcióba lendültek. Anglia számításai Finnország esetében ugyan nem váltak be teljesen: Mannerheim finn diktátornak nem sikerült megegyeznie Kolcsakkal Finnország függetlenségének elismerésében. Ilyen körülmények között a finn burzsoázia nem tartotta lehetségesnek a fehérgárdistákkal való együttműködést. Mégis elküldte Karélia meghódítására az „olonyeci hadsereget”, amely behatolt az Onyega- és a Ladoga-tó közti területre, és ezzel hátulról fenyegette Petrográd védőit. Eleinte az ellenség még a finn reguláris hadosztályok nélkül is jelentős számbeli fölényben volt.

Az ellenség fő erőinek Petrográd elleni támadása május 13-ára virradó éjjel kezdődött. Rodzjanko fehérgárdista északi hadtestének egyik osztaga vörösalakulatnak álcázva behatolt a 7. hadsereg arcvonala mögé, és szétrombolta a 19. hadosztály egyik dandárjának törzsét. A fehéreknek sikerült foglyul ejteniük Nyikolajev szovjet dandárparancsnokot, a régi orosz hadsereg egykori tábornokát. Megpróbálták rávenni értékes foglyukat, hogy tagadja meg a szovjethatalmat és álljon szolgálatukba, de ezt Nyikolajev kereken elutasította. Végig hű maradt a munkás-paraszt államnak tett fogadalmához. A fehérgárdisták felakasztották a bátor parancsnokot.

Május 13-án reggel az ellenség fő erői támadásba mentek át a narvai szakaszon. A fehérgárdisták áttörték az arcvonalat és Jamburg felé közeledtek. Erőik egy részét Narva körzetéből a Csud-tó keleti partja mentén délre, Gdov és Pszkov irányába vezényelték. A fehérgárdistákkal együtt a fehérészt hadosztályok is harcba szálltak, s az angol hajók is megkezdték a hadműveleteket a szovjet balti flotta ellen.

A 7. hadsereg heves ellenállást tanúsított az ellenséggel szemben. Sok parancsnok, politikai munkatárs, egyszerű sorkatona és tengerész vitt véghez példamutató hőstetteket. Így halt hősi halált a harcok során Tolmacsov, a keleti front 3. hadseregének politikai főbiztosa. Hősiesen küzdöttek annak a kommunista osztagnak a harcosai, amely a csapatok visszavonulását fedezte Jamburgnál, valamint a „Gavriil” torpedóromboló tengerészei, akik harcba bocsátkoztak 4 angol hadihajóval. A harc egyik részvevője később így emlékezett vissza az eseményekre: „A »Gavriil« ágyúi dühösen viszonozták a tüzet. A hajóhídon álló jeladók égési sebeket kaptak, az egyik parancsnok — Butakov— elkábult, arca és ruhája megpörkölődött. De valamennyien helytálltak és megtették a magukét.

A csata tetőfokára hágott. A két szemben álló fél közti távolság 34 kábelhosszra³⁵ Tengerészetben használatos hosszmérték = 185,2 m.* csökkent. Lövedékek és szilánkok süvítve csapódtak be a hajó minden részébe …

A hajókürt visszavonulót fújt. A pihenő matrózok valamennyien felugráltak, hogy még egyszer meglássák az angolokat, akik lógó orral távoztak. A tengerészek elégedetten sereglettek össze a híd körül. Az ellenség nem is volt olyan „rettenetes”, mint amilyennek a fehérek beharangozták. Meg kell adni azonban, hogy az angolok meglehetősen jól céloztak: 21 helyen lyuggatták ki közvetlenül a víz fölött a »Gavriil«-t. A megtalált szilánkokat összegyűjtöttük és leadtuk a társalgóba, hogy őrizzék meg emlékül.

Ezután megkérdezték a tüzért, hogy hány lövedéket lőttek ki a „Gavriil”-ra. A tüzér ezt mondta:— Ha mi 156 lövést adtunk le, és nem is tüzeltünk minden ágyúból, akkor mit gondoltok, hány lövést adott le a négy ellenséges hajó megszakítás nélkül tüzelve valamennyi ágyújából? Körülbelül 1500-at.”³⁶ Petrográd hősi védelme 1919-ben. (A részvevők visszaemlékezései.) Leningrád 1959. 178—179. old.*

A hősiesen küzdő szovjet csapatok mégis kénytelenek voltak meghátrálni a túlerő elől. Május 15-én elesett Gdov, 17-én pedig Jamburg. 25-én a fehérésztek és a fehérgárdisták betörtek Pszkovba.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!