Egy kilógramm szenet, egy gramm gabonát sem az ellenségnek
(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
A lakosság legnagyobb tömegei a megszállók intézkedéseinek meghiúsítására irányuló harcban vettek részt.
Különösen fontos volt, hogy keresztülhúzzák a hódítók ama szándékát, hogy az általuk birtokba vett szovjet területek népgazdaságát saját szolgálatukba állítsák. Mint ismeretes, a megszállt európai tőkésországok gazdaságának felhasználása jelentősen megnövelte a fasiszta Németország katonai-gazdasági potenciálját. Németország vezetői arra számítottak, hogy ugyanolyan hatékonyan sikerül majd kiaknázniuk a meghódított szovjet területek gazdasági lehetőségeit is. „Szándékom volt kiaknázni, hatékonyan kiaknázni” – jelentette ki a megszállt szovjet területek kifosztására szolgáló apparátus élén álló Göring.
A fasiszta fogalmak szerint kiaknázás a teljes kifosztást jelentette.
Az egész megszállt szovjet területet behálózták a Göringnek alárendelt különleges rablóapparátus csápjai. A megszállók a lakosságra kirótt mindenféle adók körmönfont rendszerét vezették be. Miként a telhetetlen sáskahad, kíméletlenül falták fel a harácsolt élelmet, mindent elszedtek a lakosoktól, ami a szemük elé került, az egyszerű háztartási eszközöket is beleértve.
A tömeges rablások nemcsak a hódítók szükségleteinek kielégítését célozták, hanem hogy az „éhség csontos kezével” megfojtsák a szovjet embereket. A gabonát bőven termő Ukrajnában is éhezett a lakosság. Harkovban például, maguknak a megszállóknak a tanúsága szerint, csupán 1942 első negyedében 13 749 ember halt éhen. „A lakosság éhezik, elerőtlenedik, megbetegszik, aki csak teheti, menekül Harkovból … – olvasható a városi elöljáróság kereskedelmi osztályának jelentésében -, a hatalmas város elnéptelenedik, elpusztul.”
Ámde a „villámháború” meghiúsulása, az arcvonalakon elszenvedett roppant méretű veszteségek, valamint a partizánok tevékenysége rákényszerítette a hitleristákat, hogy némileg módosítsák a szovjet föld gazdasági kifosztásának módszerét. Egyre több stratégiai nyersanyagra és élelemre volt szükségük. Nagy méretekben meg kellett szervezniük a megrongálódott technikai és szállítási eszközök javítását. Ez szükségessé tette, hogy megpróbálják a rablásokat bizonyos „keretek” közé szorítani, vagyis nemcsak elrabolni a kész dolgokat, hanem megszervezni helyben az ipari és mezőgazdasági termelést. Különösen nagy reményeket fűztek a hitleristák Ukrajna ipari körzeteihez (a Donyec-medencéhez, Dnyepropetrovszk, Zaporozsje, Krivoj Rog vidékéhez stb.).
A megszállók minden üzemet, gyárat, bányát és egyéb vállalatot a német állam és német imperialista monopóliumok tulajdonának nyilvánítottak. Mindenütt általános munkakényszert vezettek be. A munka előli kitérést szabotázsnak minősítették, és agyonlövéssel büntették. A kényszermunkába a tíz évnél idősebb gyermekeket is bevonták. A napi munkaidő 14-16, sőt több órát is tartott. A munkabér olyan csekély volt, hogy az éhínség határán való tengődéshez sem volt elégséges. A kényszermunka, a betegségek, az egyre növekvő éhség a lakosság tömeges elhalálozását okozták. „Az a gondolat, hogy az erejüket meghaladó munkával pusztítsuk ki őket, a legjobb ötlet” – jelentette ki cinikusan Goebbels.
A fasiszta megszállók egyik legszörnyűbb gaztette a szovjet embereknek, többségükben a fiataloknak németországi kényszermunkára való erőszakos elhurcolása volt. Ez lényegében a rabszolgaság feltámasztása volt annak legkegyetlenebb formájában. A szovjet emberek millióit szállították el a fasiszta rabságba. A legsúlyosabb munkákat végeztették velük. Élelmük alig volt elég a fennmaradáshoz, barakkokba zsúfolták, rabként őrizték őket. Valamennyi „keleti munkást” számmal jelöltek meg, és köteles volt a ruháján a „Kelet” jelet viselni.
A párt azt a nehéz feladatot tűzte az ellenség mögöttes területein maradt szovjet emberek milliói elé, hogy akadályozzák meg a hódítók arra irányuló minden törekvését, hogy saját szolgálatukba állíthassák a megszállt szovjet területek gazdaságát, ne juttassanak nekik ipari termékeket, nyersanyagot, élelmet.
A területrablók gazdasági intézkedéseinek meghiúsítására irányuló módszerek a legkülönbözőbbek voltak. A munkások és a mérnök-műszaki dolgozók mindenféleképpen kivonták magukat a munka alól, eltitkolták szakképzettségüket. Azok pedig, akiket kényszerrel és az éhség erejével az üzemekbe hajtottak, „üres járatban” dolgoztak, megrongálták a felszerelést, a munkapadokat, a nyersanyagot és a késztermékeket. Minden egyes akció önmagában nem mindig jelentett a megszállóknak komolyabb kárt. Ámde ezernyi ilyen napról napra végrehajtott akció óriási veszteséget okozott az ellenségnek.
A hazafiság ragyogó példáját mutatta a munkásosztály. A harcot „Egyetlen tonna szenet, egy kilogramm fémet sem a megszállóknak!” jelszóval folytatták a Donyec-medencében. A hitleristáknak ilyenformán nem sikerült összehangolniuk a gorlovkai, a makejevkai, a sztalinói és a Donyec-medence több más városában levő fémgyártó üzemek munkáját. Donyeci szenet sem kaptak a területbitorlók. Így aztán a Dabrowai-medencéből kellett a Donyec-medencébe szállítaniuk a szenet.
Nem dolgoztak a dnyepropetrovszki, a zaporozsjei, a Krivoj Rog-i, az odesszai, a rigai, a kaunasi, a minszki, a szmolenszki, a brjanszki, az orjoli és az ellenség által megszállt szovjet területek más ipari körzeteinek üzemei sem. A megszállók szovjet földön nemcsak a katonai termelést nem tudták megszervezni, hanem a megsérült harci technikai eszközeiket sem tudták valamennyire is jelentős mértékben helyreállítani. Kénytelenek voltak azokat javításra ezer kilométerekre Németországba és más európai országokba szállítani.
Aktívan szabotáltak a vasutasok is. Megrongálták a gőzmozdonyokat, a fékberendezéseket, homokot, fémforgácsot szórtak a vasúti kocsik tengelycsapágyaiba, használhatatlanná tették a váltókat, szemaforokat, szivattyúházakat és egyéb vasútállomási berendezéseket. Felgyújtották a vasúti fűtőházakat, üzemanyag- és tartalékalkatrész-raktárakat.
Az ipari üzemekben folyó rombolásokkal kapcsolatos tömeges harcot jelentősen erősítették a földalatti szervezetek diverziói. Így például a hitleristák roppant nagy erőket és eszközöket fecséreltek el a Dnyeprogesz helyreállítására. A vízi erőmű építésére kihajtott lakosok és hadifoglyok mindenütt szabotálták a munkát, és a megszállók így kénytelenek voltak erőiket kilenc turbina helyett kettőre összpontosítani. A kettő közül egyet sikerült helyreállítani. Ámde a földalatti szervezetek tagjai használhatatlanná tették a gépezetet. Mikor aztán a németek megpróbálták üzembe állítani a turbinát, megtörtént a baleset – hatalmas vízsugarak semmivé tették az elvégzett munkát. Ily módon a megszállók nem kaptak energiát a Dnyeprogesztől.
Betörve a krasznodari területre a hitleristák világgá kürtölték, hogy ettől kezdve kőolaj-szükségletüket jelentős mértékben a kubáni „fekete arannyal” fogják kielégíteni. Az olajmunkás-településen azonban „nem akadt” az olajkút felszereléséhez értő szakmunkás. A megtorlások, a vallatások, a hajtóvadászatok nem segítettek. A megszállóknak Németországból kellett szakembereket és felszerelést hozatniuk. Ekkor az olajmunkások a védőberendezések megrongálásához láttak, és égő folyadékkal töltött palackokat dobtak a kutakba. Ennek eredményeképpen a kubáni „fekete arany” nem jutott a hitleristák kezére.
A legsúlyosabb megpróbáltatás a szovjet parasztságnak jutott osztályrészül. A szovhozokat a megszállók „állami tulajdonnak” nyilvánították, és minden termékét elkobozták. A kolhozokat a németek csupán a balti köztársaságokban, Ukrajna és Belorusszia nyugati területein semmisítették meg, ahol a mezőgazdaság kollektivizálását a háború kitöréséig nem fejezték be. Egyéb megszállt területeken a hitleristák igyekeztek a kolhozokat saját gyarmatosító céljaikhoz formálni. 1942 februárjában a német kormány direktívát bocsátott ki „A földhasználat új rendjéről”, ez előírta, hogy a kolhozok alapjain úgynevezett „faluközösségi gazdaságot” kell létesíteni. Ennek a törvénynek az volt az értelme, hogy a leghatékonyabban kihasználják a nagy kiterjedésű földterületeket és a parasztság ingyenes kollektív munkáját. E törvény lényegét magyarázva a hitleristák közvetlenül rámutattak, hogy a parasztok „kötelesek együttesen dolgozni” és hogy „a kötelező állami beszolgáltatásokért minden egyes falu kölcsönös kezességgel teljesen felel”.
A továbbiak során a „háború győzelmes befejezése után” pedig a hitleristák a „faluközösségeket” földbirtokosi gazdaságokká, a közös gazdaságok parasztjait pedig a német gyarmatosítók rabszolgáivá szándékoztak tenni. 1942-ben a megszállt szovjet területek mezőgazdasági körzeteiben, mint leendő gyarmatosító, a „hitlerista ifjúsági szövetség” 30 000 tagja folytatott „gyakorlatot”.
Éppen úgy, mint az ipari vállalatokban, az „állami birtokokon” és a „faluközösségi gazdaságokban” bevezették a testi fenyítést, és a nyomósabb vétségekért koncentrációs tábor és halálbüntetés járt.
A parasztok aktívan akadályozták a megszállók minden intézkedését. Megrongálták a kolhozok, a szovhozok, a gépállomások vagyontárgyait, kiszerelték a mezőgazdasági gépek fontos alkatrészeit, az erdőbe, a mocsarakba hajtották a csordát, elrejtették a gabonát, felgyújtották a fasiszták által összerabolt élelmiszereket. A parasztság harcának ezek a mindenütt és széleskörűen alkalmazott formái meghiúsították a megszállók ama törekvését, hogy az elfoglalt területek mezőgazdaságát saját szolgálatukba állítsák. Így a krasznodari közigazgatási területen a megszállás előtt a kolhozok 1 280 000 hektár földet vetettek be, a fasiszták alatt viszont 1942 őszén ennek a területnek kevesebb mint egyharmadába került vetés. Ugyanakkor a vetés nagy része sárrétté vált. Az őszi vetési munkák 1942-ben semmivé lettek az ellenség által megszállt egész szovjet földön.
A megszállók rendőri és katonai alakulatokat küldtek a falvakba. A „begyűjtések” katonai műveletek jellegét öltötték, melynek során a fasiszták egész falvakat perzseltek fel, kiirtották lakóikat, köztük a nőket, gyermekeket és öregeket is. A parasztok azonban tántoríthatatlanul fokozták harcukat. A „tervezett” beszolgáltatásokat a hitleristák ily módon nem kapták meg. Csak az jutott nekik, amit erőszakkal sikerült elszedniük. Ehhez pedig egyre nagyobb erőkre volt szükségük.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogasd a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!