Hív a szocialista haza!

A keleti front — a köztársaság fő arcvonala

Hív a szocialista haza!

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

 

1918 nyarán a legnagyobb veszély kelet felől fenyegette a szovjetországot. Az ellenség Szibéria, az Urál és a Volgamellék elfoglalására vetette be legnagyobb erőit. Ezek az erők antant-csapatokból, a csehszlovák hadtest egységeiből, a fehérgárdista alakulatokból és lázadó kulákbandákból álltak. Jelentős részük aránylag közel került Moszkvához és a köztársaság más életbevágóan fontos központjaihoz. Óriási értékek, fontos vasútvonalak és vízi utak, ipari városok, gabonakészletek kerültek az ellenség birtokába. Ez nagy előnyöket biztosított számára.

A sokszoros számbeli túlerőben levő fehérgárdisták és cseh ellenforradalmi erők 1918. július 22-én elfoglalták Szimbirszket, nagy tölténygyárával és lőszerraktáraival, s augusztus 7-én betörtek Kazányba, ahol a köztársaság aranykészletét őrizték. Az ellenség arra számított, hogy a Közép-Volga vidékét a Moszkva elleni támadás legfőbb felvonulási területévé teszi. Sokat jelentett a Volgának, ennek a fontos vízi útnak a birtokbavétele is. A Volga vizén jutott el a központi iparvidékre az uráli bányák és gyárak terméke, a Volga menti gabona, a bakui ásványolaj. A Volga középső vidékének elfoglalása révén az intervenciósoknak lehetőségük nyílt az ellenforradalom keleti, déli és északi frontjának egyesítésére.

A Volga mentén és az Urál vidékén kibontakozó harc döntő jelentősegűvé vált a szocialista forradalom sorsa szempontjából. A volgamelléki és az uráli, majd a szibériai területek felszabadítása a párt és a kormány elsőrendű feladata lett. E feladat megoldásához viszont mindenekelőtt arra volt szükség, hogy szervezetileg megerősítsék a keleten működő szovjet csapatokat.

A Penza—Szizrany—Szimbirszk—Szamára körzetben harcoló szovjet alakulatokat már a csehszlovák lázadás első napjaiban az úgynevezett csehszlovák frontban egyesítették. 1918 július közepén azonban a szovjet kormány elhatározta, hogy szélesebb arcvonalon egyesíti a csapatokat, és megteremti a keleti frontot. Ide tartoztak mindazok a szovjet csapatok, amelyek a Volgánál, az Urálban és Szibériában harcoltak az intervenciósok és a fehérgárdisták ellen. Ezeket a csapatokat egységes parancsnokságnak, a front forradalmi katonai tanácsának rendelték alá, amely a parancsnokból és két politikai biztosból állt. Ez volt az első szovjet arcvonal, amely az alakulatok operatív-stratégiai egyesítése révén, nagy katonai feladatok megoldására keletkezett.

A keleti front létrejöttével a szétszórt osztagok a Vörös Hadsereg reguláris kötelékeivé egyesültek. Rövid idő alatt több mint tíz lövészhadosztály alakult. A Volgamelléken és az Urálban két-három hónap alatt életre kelt öt szovjet hadsereg és a volgai katonai flottilla. Ezek az erők később felszabadították az Urált, Szibériát, s a Csendes-óceán partjain fejezték be hadjáratukat.

A Penza—Szizrany—Szimbirszk—Szamára körzetben megalakult a keleti front 1. hadserege. A keleti front reguláris alakulatainak, ezen belül az 1. hadseregnek a megszervezésében nagy érdemei vannak Kujbisevnek, aki politikai biztos és a hadsereg forradalmi katonai tanácsának tagja lett. Az ő irányításával jött létre a híres szimbirszki „vashadosztály”. A szizranyi szakaszon született meg a dicső inzai hadosztály. A penzai kormányzóság munkásaiból és parasztjaiból teremtették meg a penzai hadosztályt. Alatirban megkezdte pályafutását az önálló alatiri csoport. Augusztus elején az 1. hadsereget kiegészítették a vityebszki ezreddel, a karacsajevi lovasszázaddal, majd a kurszki dandárral. Ezekből tevődött össze a szimbirszki „vashadosztály” 2. dandárja. A szamarai és a szimbirszki pártszervezetek több mint 200 kommunistát küldtek politikai és parancsnoki munkára az 1. hadsereg egységeihez.

Június végén, az 1. hadsereg kialakulásával csaknem egy időben szervezték meg a keleti front 2. hadseregét. E hadsereg magvát azok az uráli munkásosztagok alkották, amelyek Ufa, Szamára és Cseljabinszk körzetét védték. Közülük kerül ki a kétezer főnyi osztag, amelynek parancsnoka Csevirjov uráli munkás volt. E kiváló kommunista vasakaratát sem a cári börtönök, sem a száműzetések nem tudták megtörni. A munkások szeretetük jeléül „uráli sasnak” nevezték. Csevirjov osztaga ezreddé alakult át, őt magát pedig kinevezték az ezred parancsnokává. Csakhamar dandárparancsnok, majd hadosztályparancsnok lett. A párt Központi Bizottsága tapasztalt pártmunkásokat küldött a 2. hadsereg forradalmi katonai tanácsába: Guszevet, a kiváló szervezőt és Sternberget, a moszkvai egyetem csillagász-professzorát, aki 1905-től kezdve részt vett a forradalmi harcban. A hadsereg politikai osztályának vezetőjévé Kucskint, az 1905—1907-es forradalmi harcok aktív részvevőjét nevezték ki.

1918 júliusában a 2. hadseregtől északra életre hívták a 3. hadsereget. Ide tartoztak az úgynevezett észak-uráli—szibériai front csapatai, amelyek a Perm—Jekatyerinburg—Isim körzetben harcoltak. Ennek a hadseregnek a magvát is — akárcsak a 2. hadseregét — az uráli üzemek, érc- és szénbányák munkásai alkották. Voltak ezredek — például a kamislovi és az alapajevszki ezred —, amelyek kizárólag uráli munkásokból álltak. Amikor júliusban a Vörös Hadsereg egyik kisebb alakulata visszavonult a sziszerti üzemből, több mint háromezer munkás lépett önként soraiba. Belőlük teremtették meg a 3. hadsereg 29. hadosztályának 1. munkás-paraszt ezredét. A kistimi és az ufaleji üzem munkásosztagaiból alakult ki e hadsereg másik ezrede, a 30. hadosztály 2. hegyi ezrede. A dél-uráli munkás, paraszt- és szegénykozák-osztagok alkották a 30. hadosztály több ezredének, a belorecki, a bogojavlenszki, az arhangelszki, a Sztyepan Razin nevét viselő 1. és a 2. verhnye—uralszki ezrednek a magvát. Később megalakult a 3. hadsereg 5. uráli hadosztálya. A hadsereg parancsnoka a kommunista Berzin, a polgárháború tekintélyes katonai vezetője lett.

Júniusban Szarátov vidékén megkezdődött a 4. hadsereg kialakítása. E hadsereg magva az úgynevezett különleges hadsereg volt, amely az uráli ellenforradalmár kozákok ellen harcolt. Egyes alakulataiból tevődött össze az 1. és 2. nyikolajevszki hadosztály. Az 1. nyikolajevszki hadosztályhoz tartozott az a dicső dandár, amelynek parancsnoka a hős Csapajev volt. A 2. nyikolajevszki hadosztályhoz csatlakozott a penzai osztag (ebből lett később a 190. penzai lövészezred), a balasovi osztag (amely a 191. balasovi lövészezred alapját vetette meg) és még néhány más osztag. A szarátovi munkásokkal együtt a volgamelléki falusi szegényparasztok is a 4. hadsereg soraiba áramlottak.

Augusztus közepén a kazányi frontszakaszon működő csapatokat a keleti front 5. hadseregébe tömörítették. Ide főleg a Kazányból visszavonult egységek tartoztak, továbbá a hátországból érkezett 1. és 2. moszkvai forradalmi ezred, 6. petrográdi ezred, a minszki forradalmi ezred, kurszki, tveri ezred és más egységek.

Ugyancsak 1918 nyarán alakult ki a volgai katonai flottilla. Szervezője Markin kommunista matróz volt, aki egy csapat fekete-tengeri és balti tengerész élén érkezett Nyizsnyij Novgorodba (a mai Gorkijba). A szormovói és egyéb üzemek munkásai közönséges folyami vontatógőzösöket hadihajókká alakítottak át, lövegekkel és géppuskákkal. Nyizsnyij Novgorodban hadikikötőt létesítettek, és kiépítették a flottilla ellátási bázisát.

A Központi Bizottság és a kormány utasítása értelmében a keleti front hadseregeihez szakadatlanul áramlott az utánpótlás. Egymást követték a fegyverrel és lőszerrel megrakott szerelvények, s egyre újabb ezredek vonultak kelet felé Moszkvából, Petrográdból, Kurszkból, Vityebszkből, Minszkből, Novgorodból, Tverből, Tambovból és más városokból. A Balti-tengerről négy torpedónaszád — a „Procsnij”, a „Pritkij”, a „Retyivij” és a „Porazsajuscsij” — sietett a keleti front segítségére a Máriinszki csatornarendszeren át. Augusztus végén érkeztek Nyizsnyij Novgorodba, és csatlakoztak a volgai katonai flottillához.

Az utánpótlás felvillanyozta a csapatokat, fölkeltette bennük a győzelembe vetett hitet.

A keleti front helyzetét nagy figyelemmel kísérő Lenin felszólította a köztársaság legfelsőbb katonai tanácsát, hogy minden jelentős katonai erőt erre a frontra összpontosítson. 1918. augusztus 10-én ezt írta: „Szükségesnek tartom, hogy minden eszközzel megerősítsük a keleti frontot. Javasolom a legfelsőbb katonai tanácsnak, dolgozzon ki tervet az egységek legnagyobb részének a nyugati frontról való elvonására. Ezt a tervet a legrövidebb időn belül végre kell hajtani.”¹² Lenin katonai jellegű üzenetváltásai (1917—1920), Vojenizdat 1957. 63—64 old. (oroszul).*

A keleti fronton folyó harc a Központi Bizottság figyelmének középpontjában állt. Július végén külön határozatban tárta fel azoknak a balsikereknek az okait, amelyek a szovjet csapatokat az első volgai és uráli ütközetek során érték, s megjelölte a keleti fronton küzdő erők harckészségének fokozásához szükséges rendszabályokat. A Központi Bizottság mindenekelőtt megkövetelte a kommunisták tömeges mozgósítását a keleti frontra. Ez lehetővé tette a parancsnoki karnak, a katonai biztosok állományának megerősítését, a sorkatonák és a parancsnokok politikai nevelésének és harci kiképzésének megszervezését. A Központi Bizottság határozata kimondta, hogy a Vörös Hadsereg valamennyi egységénél — kivétel nélkül — meg kell alakítani a pártsejteket, s a köztársaság legfőbb arcvonalára a legfelkészültebb, legmegbízhatóbb ezredeket kell vezényelni.

A Központi Bizottság utasította a helyi pártszervezeteket, hogy világosítsák meg a dolgozóknak, mekkora veszéllyel fenyeget a fehérgárdista—csehszlovák lázadás.

A Központi Bizottság felhívása lelkes visszhangra talált a helyi szervezetekben.

Az 1918. július 30-i moszkvai városi pártkonferencia a következő határozatot hozta:

„… A moszkvai városi konferencia, elismerve annak a szükségességét, hogy a párt minden erejét a csehszlovák felkelés leverésére összpontosította, a Központi Bizottság javaslata értelmében a következőket határozza:

1. Három napon belül, legkésőbb augusztus 3-ra a moszkvai pártszervezet számba veszi mindazokat a pártmunkásokat, akiknek a múltból valamilyen parancsnoki tapasztalatuk van, s a hadügyi népbiztosság rendelkezésére bocsátja őket frontszolgálat céljából.
2. Frontszolgálat céljából a pártszervezet legkésőbb egy héten belül a katonai biztosság rendelkezésére bocsátja tagjainak egyötödét, köztük mindazokat, akik a múltban katonai szolgálatot teljesítettek.
3. A pártszervezet haladéktalanul határozott intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy a hadsereg valamennyi egységénél megalakuljanak a pártsejtek, s a legerőteljesebb pártmunkát fejti ki a katonák körében, összhangba hozva e sejtek munkáját a helyi kerületi és egyéb pártszervezetek munkájával.
4. A pártszervezet egész agitációs munkájának alapgondolatává teszi annak szükségességét, hogy a Volgamelléket, az Urált és Szibériát megtisztítsuk az ellenforradalomtól, s általában mindenütt elfojtsuk az ellenforradalmi akciókat és biztosítsuk a szovjet hátországot.”¹³Pravda, 1918. augusztus 2.*

Augusztus 2-án Moszkvában népes gyűlések zajlottak le a szocialista haza védelmének jegyében, munkások és vöröskatonák részvételével. A gyűléseken Lenin, valamint a párt és a kormány más tekintélyes vezetői mondtak beszédet.

A varsói forradalmi ezred gyűlésén Lenin kifejtette: „Vagy a kulákok, a tőkések és a cár hatalma, amint ezt a Nyugat elvetélt forradalmaiban láttuk, vagy a proletariátus hatalma. Az elvtársak feladata, amikor a frontra mennek, az, hogy mindenekelőtt és elsősorban arra gondoljanak, hogy ez az elnyomottak és kizsákmányoltak egyedül jogos, igazságos, szent háborúja a bitorlók és a fosztogatók ellen.”¹⁴ Lenin Művei. 28. köt. 25—26 old.*

A vörös főváros pártszervezeteiben sokkal többen kívántak a frontra menni, mint amennyi jelentkezőre szükség volt. S a moszkvai kommunisták első mozgósítását követte szeptemberben a második, novemberben pedig a harmadik mozgósítás. Június végétől október közepéig Moszkvából csupán az operatív osztály révén mintegy 1500 agitátor és hadseregszervező került a frontra.

Petrográdban a kommunisták mozgósításáról hozott központi bizottsági határozat Zinovjevnek, a petrográdi szovjet akkori elnökének és híveinek ellenállásába ütközött. Zinovjev már több ízben jelét adta annak, hogy nem kívánja alávetni magát a Központi Bizottság kollektív akaratának, s több fontos és sürgős megoldásra váró kérdésben ellenzékbe vonult, felelős beosztásában szűk helyi érdekeket próbált védelmezni az egyetemes állami és pártérdekek rovására. Így történt ez a mozgósítás esetében is. Noha tisztában volt a köztársaság hadihelyzetével és a keleti front fontosságával, mégis gátlás nélkül kijelentette, hogy a Központi Bizottság által követelt mozgósítás meggyengítheti a petrográdi pártszervezetet.

A Központi Bizottság, Leninnel az élén, felháborodva utasította vissza Zinovjev szabotáló célzatú érveit. Lenin és Szverdlov a Központi Bizottság megbízásából a következőket írta a petrográdi pártbizottságnak:

„Alaptalan az a petrográdi panasz, hogy elnéptelenítjük Petrográdot. Honnan vegyük a legjobb agitátorokat és szervezőket az országos feladatok megoldására, ha nem Petrográdból? Moszkva már mintegy 200 agitátor-biztost adott a csehszlovák frontra. Petrográdnak is legalább ugyanennyit kell adnia.”¹⁵ Lenin-Gyűjtemény. XXXIV. 28. old. (oroszul).*

Zinovjev ténykedése felháborította a petrográdi kommunistákat és munkásokat. Ők azt tartották, hogy forradalmi hagyományairól nevezetes városuk hathatósabb segítséget nyújthat a frontnak. Erről a petrográdi munkások Moszkvába érkezett képviselői tájékoztatták Lenint. Ő pedig — azoknak az értesüléseknek alapján, amelyeket ily módon a mozgósítás lehetséges mértékéről szerzett — július 27-én az alábbi követelést juttatta el közvetlen távirati úton Petrográdba:

„… Kategorikusan és megfellebbezhetetlenül követelem, hogy szüntessenek be minden ellenkezést és tízszerannyi munkást küldjenek Petrográdból. Ez a párt Központi Bizottságának követelése.”¹⁶ Lenin Művei. 27. köt. 570. old.*

A párt Központi Bizottsága és a petrográdi kommunisták megtörték Zinovjev ellenállását, s a petrográdi kerületek mindegyike 25—30 felelős pártmunkást irányított a keleti frontra. Augusztus 2-án a mozgósított petrográdi kommunisták és munkások első csoportjai útnak indultak a frontra.

Ugyancsak mozgósította a kommunistákat Tula, Ivanovo-Voznyeszenszk, Nyizsnyij Novgorod, Tver, Kaluga, Kazány, Szarátov és más szovjet-oroszországi városok pártszervezete. Kommunisták ezrei álltak be a Vörös Hadsereg soraiba. Csupán a Katonai Biztosok Összoroszországi Irodája révén mintegy 3500 kommunista került 1918. június 21-től november 28-ig a Vörös Hadseregbe. Ezenkívül nagy számban irányítottak kommunistákat a keleti frontra közvetlenül a helyi pártszervezetek. 1918 végén már mintegy 25 000 kommunista harcolt a front csapatainak kötelékében.

A friss erők beáramlása következtében a keleti front csapatai, amelyeket eleinte balsikerek értek, egyre harcképesebbé váltak. Az utánpótlásként érkezett párttagok és munkások lelkesedést, acélos szilárdságot és győzelembe vetett hitet hoztak magukkal a hadseregbe.

„… Már vannak híreink arról — mondotta Lenin 1918 augusztus végén —, hogy az a hadsereg, amelyet állandóan elárultak a tábornokok, az a hadsereg, amely végtelenül kimerült, ez a hadsereg — amióta elvtársaink, a kommunisták, a munkások, megérkeztek — immár győzelmeket arat, immár forradalmi lelkesedéssel folytatja a világburzsoázia elleni küzdelmet.”¹⁷ Lenin Művei. 28. köt. 73. old.*

A köztársaság legfőbb arcvonala megerősödött. A könnyű győzelmekben reménykedő ellenséget súlyos vereségek fenyegették.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!