Az intervenció mind nagyobb méreteket ölt
Frontok gyűrűjében
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
- július 2-án az antant Párizsban ülésező katonai főtanácsa tüzetesen megvizsgálta a Szovjet-Oroszország elleni további hadműveletek terveit. Az általános vélemény az volt, hogy a megkezdett intervenciót nem szabad az északi és a távol-keleti orosz határvidékre korlátozni. Észak kedvező felvonulási terület volt az ország központi része elleni gyors támadáshoz, a Távol-Kelet meghódítása pedig lehetővé tette, hogy a szövetségesek kiterjesszék ellenőrzésüket Szibériára, egészen az Urálig. A pillanat kedvező volt, s az imperialista rablók nem szerették volna elszalasztani. „Később talán már nem adódik ilyen lehetőség” — jegyezték meg határozatukban az ülés részvevői.33FRUS 1918. Russia. II. köt. 241—246. old.*
Néhány nap múlva az Egyesült Államok kormányköreinek beleegyezése szentesítette az antant katonai főtanácsának véleményét. A Fehér Házban Wilson elnökletével külön tanácskozást folytatott ezzel kapcsolatban Lansing külügyminiszter, Baker hadügyminiszter, Daniels haditengerészeti miniszter, March tábornok, az amerikai hadsereg vezérkari főnöke és Benson tengernagy. Akárcsak nyugat-európai kollégáik, ők is állást foglaltak amellett, hogy újabb egységek szálljanak partra Vlagyivosztokban a város végleges birtokbavétele és a csehszlovákokkal való együttműködés céljából.
Ugyanaznap, amikor a Fehér Házban ez a tanácskozás folyt, Vlagyivosztokban közzétették a szövetséges katonai megbízottak deklarációját, amely kimondta, hogy Vlagyivosztokot és környékét nemzetközi ellenőrzés alá helyezik.
Az intervenciósok sietve építették ki a várost legfőbb távol-keleti stratégiai bázisukká. A hadihajók egyre-másra szállították a szövetséges csapategységeket. A legtöbb partra szálló egység japán volt. 1918 novemberére a japán intervenciós csapatok létszáma elérte a 70 000 főt. Nagy erőket vont össze Vlagyivosztokban Anglia és Franciaország is.
Az Egyesült Államok sem maradt el tőlük.
Augusztus 7-én útnak indultak Manilából Vlagyivosztok felé a 27. amerikai gyalogezred kötelékei Stigher ezredes parancsnoksága alatt, augusztus 15—16-án partra szálltak a városban. És augusztus 21-én Vlagyivosztokba érkezett az amerikai hadsereg 31. ezrede Sargant ezredessel az élén.
Ugyanebben a hónapban az amerikai hadügyminisztérium parancsot adott a kaliforniai Fremontban állomásozó 8. hadosztálynak, hogy állítson össze 5000 főnyi alakulatot „szibériai szolgálatra”. Szeptember végéig az amerikai hadseregnek összesen 253 tisztié és 8699 katonája szállt partra a Távol-Keleten.
A Szibériában működő amerikai expedíciós hadtest parancsnokává Grawes tábornokot, a 8. amerikai hadosztály parancsnokát nevezték ki.
Az angol, a francia és az amerikai kormány egyre újabb csapatokat küldött Oroszországba, miközben az imperialista politikusok továbbra is félrevezették népüket, elhallgatva előttük az intervenció igazi céljait. És legalább annyira igyekeztek elaltatni a megszállt szovjet területek lakosságának éberségét. Egymás után tették közzé az amerikai, a japán, az angol és a francia intervenciósok deklarációikat, s ezekben úgy tüntették fel a külföldi csapatok távol-keleti partraszállását, mintha célja csupán a csehszlovák hadtest „szabad elvonulásának” biztosítása volna.
Ugyanakkor azonban, amikor Vlagyivosztok lakói ezeket a „megnyugtató” kijelentéseket olvasták, az antant vezérkara a legnagyobb titokban lázasan szőtte a szovjetköztársaság elleni intervenció kiszélesítésének terveit.
Az antant vezetői egyáltalán nem gondoltak a csehszlovák hadtest kivonására. Ellenkezőleg, a szovjetország ellen irányuló nagyszabású terveikben igen jelentős szerepet szántak a cseheknek. Cáfolhatatlanul bizonyítja ezt „Az antanthatalmak oroszországi katonai intervenciójának kiterjesztésére” vonatkozó titkos terv, amelyet 1918 augusztusában juttattak el Janin tábornoknak Szibériába. „A szövetséges intervenciós csapatokkal együttműködő csehszlovák csapatok feladata az — szögezte le a dokumentum —, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek Szibéria … az Északi-Jeges-tenger vidékén létesített szövetséges támaszpontok és a velünk rokonszenvező dél-oroszországi csoportosulások között. Ezenkívül különleges feladatuk az, hogy biztosítsák a transzszibériai vasútvonalat, s minél több stratégiai támaszpontot építsenek ki a Fehér-tengertől a Fekete-tengerig.”
A terv így foglalta össze az intervenció elsőrendű feladatait: „Először is Irkutszk körzetét kell elfoglalni, hogy könnyebben megteremthessük a kapcsolatot a vlagyivosztoki cseh alakulatok és a Bajkál-tó nyugati részén tartózkodó egységek között. Azután … tovább folytatjuk a támadást az Urál irányában és Oroszország központi részéi felé. Fontos azonban, hogy a Közép- és Nyugat-Szibériában működő cseh csapatokat rábírjuk: haladéktalanul létesítsenek kapcsolatot a vlagyivosztoki csoporttal és az északi jeges-tengeri támaszpontokkal … Jekatyerinburgon, Vjatkán, a Dvinán, később Szamarán és Vologdán keresztül. Rendkívül fontos, hogy még a tél beállta előtt megteremtsék ezeket a kapcsolatokat.”34 J. Bunyan: Intervention, Civil War and Communism in Russia. April-December, 1918. Documents and Materials. Baltimore 1936. 111. old.*
Washington, Párizs, London és Tokió között élénk eszmecsere folyt arról, mi történjék Oroszországgal, ha majd felszámolták a szovjeteket. Eltervezték, hogyan darabolják majd fel és teszik a nemzetközi tőke óriási gyarmatává az országot.
Nagyszabású programot dolgozott ki az amerikai kormány, amely Oroszország feldarabolását összekapcsolta a háború utáni általános rendezésre kidolgozott tervével. Az Egyesült Államok kormánya — szövetségeseihez hasonlóan — már 1918 elején kedvező ürügyet keresett ahhoz, hogy befejezze az osztrák—német blokk elleni háborút. Az amerikai monopóliumoknak e kérdésben elfoglalt álláspontját fejezte ki Wilson elnöknek az Egyesült Államok kongresszusához intézett deklarációja, a nevezetes 14 pont. Az egyik pont — a hatodik — az „orosz kérdéssel” foglalkozik. A deklaráció itt homályosan kifejti, hogy segíteni kell Oroszországot „a politikai fejlődésének és nemzeti politikájának önálló megoldására kínálkozó kedvező lehetőségek akadálytalan és semmivel sem korlátozott kihasználásában”.
De a Wilson-féle 14 ponthoz titkos „kommentár” is tartozott. S ez a dokumentum fölöttébb nyíltan megmagyarázta, miként kell értelmezni a 14 pontot. A demokratikus szólamok mögött az imperialista világ hódítási programja rejlett. Az „orosz kérdésről” szóló 6. ponthoz fűzött kommentár például leszögezi, hogy Ukrajnát, a Kaukázust, Közép-Ázsiát, a Baltikumot és több más területet el kell szakítani Oroszországtól. Szibériát az Egyesült Államok leendő gyarmatának tekintette.
A japán imperialisták ugyancsak elkészítették tervüket Oroszország feldarabolására. A japán hadsereg vezérkarának már térképe is volt az „új” Japánról, amelynek határai Irkutszkig terjedtek.
Így hát az imperialisták előre ittak a medve bőrére.
S miközben Szovjet-Oroszország északi és keleti részén partra szállították csapataikat, délen is intervenciót készítettek elő.
Az imperialista hatalmak terveiben fontos helyet foglalt el a Kaukázusontúl. Már az oroszországi „befolyási övezetek” elosztásáról szóló 1917 decemberi egyezmény Nagy-Britannia „érdekszférájához” csatolta a Kaukázusontúlt; az angol imperialisták ugyanis régóta fenték fogukat a bakui olajra. Ugyancsak fokozott érdeklődést tanúsítottak a Kaukázusontúl iránt az Egyesült Államok monopóliumai. Az amerikai kormány Örményországot védnökségi területévé akarta tenni.
A szövetségesek megállapodtak abban, hogy a kaukázusontúli intervenciót elsősorban az angol fegyveres erőkre bízzák. 1918 januárjában Dunsterville tábornok parancsnoksága alatt egy angol csapategység indult Bagdadból Észak-Iránba. Az egység februárban Enzeli perzsa kikötőbe érkezett, s megkezdte Baku elfoglalásának előkészítését. „Baku jelentősége óriási volt — jegyzi meg emlékirataiban Dunsterville —, s az elfoglalásáért vállalt bármiféle kockázat feltétlenül igazoltnak látszott.”35 Dunsterville: A brit imperializmus Bakuban és Perzsiában 1917—1918. Tiflisz 1925 123. old. (oroszul).*
Az angol intervenciósok és belső ellenforradalmár cinkosaik kihasználták a török—német hódítók behatolásától fenyegetett Kaukázusontúl súlyos politikai helyzetét.
Dunsterville tábornok, minthogy nem volt elég katonája, szoros kapcsolatot teremtett a helyi ellenforradalmi burzsoá nacionalista szervezetekkel, amelyeknek szovjetellenes lázadást kellett kirobbantaniuk, hogy ezzel megkönnyítsék az angol csapatoknak Baku elfoglalását. Az összeesküvés élén MacDonald angol konzul állt.
Az angol ügynökök a mensevikek, az eszerek, a muszavatisták és a dasnakok (örmény ellenforradalmi burzsoá nacionalista párt tagjai) támogatásával belülről igyekeztek aláaknázni Bakuban a szovjethatalmat. A lakosság körében szovjetellenes nacionalista propaganda folyt, szabotálták az állami szervek intézkedéseit, meghiúsították a Bakui Népbiztosok Tanácsának élelmezési politikáját. A burzsoázia és pártjai agitációt folytattak azért, hogy hívják be Azerbajdzsánba az angol csapatokat, s ezek majd segítenek a török veszély elhárításában.
Az angol intervenciósok Irán területén fehérgárdista osztagot alakítottak a Tyerek menti kozákokból, élén Bicserahov ezredessel. Ennek az osztagnak a kozákjai az iráni területen állomásozó orosz expedíciós hadtest kötelékében szolgáltak. 1918 július elején Bicserahov, a szovjethatalom hívének álcázva magát, átlépte osztagával a határt, és felajánlotta a bakui szovjetnek, hogy részt vesz a törökök elleni harcban. Bicserahovnak sikerült a szovjet bizalmába férkőznie, s az osztagot besorolták a Kaukázusi Vörös Hadsereg állományába. De július végén, amikor a török csapatok támadása a várost fenyegette, Bicserahov áruló módon visszavonta osztagát a frontról, s ezzel megnyitotta az utat a törökök előtt. A dasnak nacionalista osztagok is megszüntették az ellenállást.
A szovjethatalomhoz hű csapatok érzékeny veszteségeket szenvedtek. A városi lakosságot éhínség gyötörte. Noha a szovjet kormány erősítéseket küldött a központból, Baku rendkívül súlyos helyzetben volt. Ezt gyorsan kihasználták a helyi ellenforradalmi erők — a muszavatisták, a dasnakok, az eszerek és a mensevikek —, akiknek képviselői akkor bent ültek a bakui szovjetben. Kezdeményezésükre a szovjet — a Lenin szilárd harcostársa, Saumjan vezette kommunista frakció tiltakozása ellenére — június 25-én jelentéktelen szótöbbséggel (259 szavazattal 236 ellenében) határozatot hozott az angol csapatok behívásáról. Néhány nap múlva, július 31-én a Bakui Népbiztosok Tanácsa visszaadta megbízását, mivel értelmetlennek találta a további ellenállást. A szocialista forradalomhoz hű katonai egységeket Asztrahanyba vezényelték, hogy ott egyesüljenek a Vörös Hadsereggel.
Az azerbajdzsáni népre a legsúlyosabb megpróbáltatások időszaka várt. A mensevikek, az eszerek, a muszavatisták és a dasnakok, miután Bakuban magukhoz ragadták a hatalmat, Dunsterville-hez fordultak „segítségért”. Az angol intervenciósok már türelmetlenül várták ezt a pillanatot, s augusztus 4-én partra szállították csapataikat Bakuban.
A Kaukázusontúl legnagyobb proletárközpontját kegyetlen ellenforradalmi terror sújtotta. Az angol gyarmatosítók uralmát bitófák, tömeges agyonlövetések, kínzások jelezték. 1918. szeptember 20-án a Kaspi-tengeren túli homok-pusztán az intervenciósok bestiális módon meggyilkolták az azerbajdzsáni dolgozók vezetőit. Huszonhat bakui népbiztost lőttek agyon; köztük volt Azizbekov, Dzsaparidze, Zevin, Korganov, Maligin, Petrov, Fioletov és Saumjan. Ez a véres leszámolás az intervenciósok egyik legocsmányabb bűntette volt.
A Kaukázusontúl elfoglalásával egy időben az angol imperialisták megkezdték Turkesztán meghódítását. A közép-ázsiai gyapot — akárcsak a bakui olaj — már régóta vonzotta kapzsi tekintetüket. No meg azért is siettek a turkesztáni szovjethatalom megdöntésével, hogy elszigeteljék a közép-keleti gyarmati országokat és legfőképpen Indiát a szocialista forradalom befolyásától.
Az angol imperialisták behatolásukat ellenforradalmi lázadás szervezésével kezdték. A turkesztáni lázadást Baily őrnagy, a közép-ázsiai brit kémszolgálat megbízottja és Macartney kasgari angol főkonzul készítette elő. Vezetésükkel az eszerek, a mensevikek, a türkmén nacionalisták és a fehérgárdisták 1918. július 11-én és 12-én egyszerre több helyen akcióba léptek a szovjethatalom ellen. Sikerült megkaparintaniuk a hatalmat Ashabadban, Kizil-Arvatban és a Kaspi-tengeren túli vidék más központjaiban. Ashabadban megalakult a Kaspi-tengeren túli ellenforradalmi „kormány”, s augusztus 19-én az új „kormány” megállapodást kötött Malleson tábornokkal, az egyik iráni angol hadseregcsoport parancsnokával, brit fegyveres erők turkesztáni bevonulásáról. E megállapodással Turkesztánt lényegében kiszolgáltatták az intervenciósok fosztogatásának.
Malleson sem kérette magát, s akárcsak kollégája, Dunsterville, ő is késedelem nélkül átlépte csapataival a szovjet határt. Heves harcok lángoltak fel a külföldi hódítók és a Vörös Hadsereg alakulatai között. Lássuk, miként jellemezte az intervenciósok hadműveleteit a Turkesztáni Központi Végrehajtó Bizottság a szovjet kormányhoz intézett feliratában: „Hadd említsük meg a barbár hadvezetés felháborító példáit. Az imperialisták robbanó golyókat használnak, egészségügyi vonatokat tesznek tönkre, kegyetlenül irtják a frontmenti békés lakosságot, halomra öldösik a gyermekeket, a nőket — európaiakat és helybelieket egyaránt.”36 A polgárháború története dokumentumokban. I. köt. OGIZ 1940. 303. old. (oroszul).*
Az intervenciósoknak és a fehérgárdistáknak sikerült elfoglalniuk csaknem az egész Kaspi-tengeren túli területet. Ezután minden erejüket arra összpontosították, hogy betörjenek Turkesztán központi vidékeire. Így alakult ki a Kaspi-tengeren túli arcvonal.
Az antanttal egy időben Németország és szövetségesei is támadást kezdtek a szovjetország ellen. S noha még folyt a világháború, Oroszországban az ellenfelek egy célért, a szovjethatalom megdöntéséért harcoltak. A két ellenségeskedő imperialista csoportosulást egyesítette a proletárforradalommal szemben táplált gyűlölet.
A breszti béke Szovjet-Oroszország belügyeibe való be nem avatkozásra kötelezte Németországot. De a német imperialisták — a szovjetország súlyos helyzetét kihasználva — 1918 tavaszán mégis megszállták Ukrajnát, Belorussziját, a Baltikumot és Grúziát. Törökország — Németország szövetségese — Örményországban basáskodott. A német, az osztrák és a török megszállók mindent megsemmisítettek az általuk elfoglalt területeken, ami a szovjethatalomra emlékeztetett. Védőszárnyaik alatt a fehérgárdisták és a burzsoá nacionalisták ellenforradalmi hadseregeket alakítottak. A breszti békét nyíltan megszegve a német csapatok behatoltak az Oroszországi Szovjet Szövetséges Szocialista Köztársaság területére — a Don-vidékre —, s május elején elfoglalták Taganrogot és a Don menti Rosztovot. Júniusban német hadihajók vetettek horgonyt a novorosszijszki kikötőben. A doni területre való behatolással csaknem egy időben a német megszállók offenzívát indítottak a Krím elfoglalásáért. A Vörös Hadsereg, a fekete-tengeri matrózok és munkások osztagai megpróbálták feltartóztatni az ellenséget. Hősies ellenállásukat azonban megtörték a sokszoros túlerőben levő hódítók.
A megszállók a Krím-félszigeten sietve birtokukba vették a szevasztopoli kikötőt, az orosz fekete-tengeri flotta bázisát. A szovjet kormány már korábban utasította a flotta parancsnokságát, hogy vezényelje a hadihajókat Novorosszijszkba. Az utasítást azonban nem hajtották végre idejében. A fekete-tengeri flotta áruló parancsnokai — az eszerekből, mensevikekből és ukrajnai kulákivadékokból álló, szovjetellenes érzelmű tisztek és matrózok csoportjára támaszkodva — előkészítették a flotta átadását a német megszállóknak. De az árulóknak csak részben sikerült valóra váltaniuk bűnös tervüket. A „Volja” és a „Szvobodnaja Rosszija” sorhajók, a „Kercs” torpedóromboló, a „Pilkij”, a „Sztremityelnij” és a „Sesztakov hadnagy” torpedónaszádok, valamint más hajók, amelyeknek személyzete a végsőkig kitartott a szocialista forradalom mellett, elhagyták Szevasztopolt és szerencsésen befutottak Novorosszijszkba.
A német parancsnokság azonban követelte a szovjet kormánytól ezeknek a hajóknak a kiadását, azzal a hazug ürüggyel, hogy részt vettek az ukrajnai német megszálló csapatok elleni harcokban. Nyilvánvaló volt, hogy az ellenség semmitől sem riad vissza.
A novorosszijszki kikötőben nem talált jó bázisra a hadiflotta. A fűtőanyaghiányban szenvedő hajók nem tudták volna elhagyni Novorosszijszkot abban az esetben, ha az ellenség elfoglalja a várost. Nem is volt hova eltávozniuk, mivel a többi fekete-tengeri kikötő már ellenséges kézben volt. A szovjet kormány elhatározta: el kell süllyeszteni a flottát, hogy ne kerüljön a német imperialisták kezére.
Sok tengerész eleinte nem értette meg a parancsot. Az ellenforradalmárok kihasználva a helyzetet, megpróbálták rávenni a legénységet, hogy térjenek vissza Szevasztopolba. Néhány hajó, köztük a „Volja” sorhajó is, felszedte a horgonyt, és elhagyta Novorosszijszkot. E hajókon hamarosan német császári zászlót lengetett a szél. Azok a hajók pedig, amelyeken a kommunistáknak sikerült meggyőzniük a tengerészeket a szovjet kormány határozatának helyességéről, Novorosszijszkban maradtak, hogy teljesítsék a haza parancsát.
A legénység partra szállt. Az elnéptelenedett hajók várták sorsukat. A „Keres” torpedórombolónak jutott az a szomorú feladat, hogy elsüllyessze őket. S amikor végzett feladatával, a „Kercs”-et legénysége Tuapszeba vitte, s ott elsüllyesztette. „Mindenkinek, mindenkinek! Elpusztulok, miután megsemmisítettem a fekete-tengeri flottának azokat a hajóit, amelyek inkább a pusztulást választották, semhogy szégyenteljesen megadják magukat a németeknek.”37 A polgárháború története. 3. köt. Moszkva 1957. 140. old. (oroszul).* — ez volt a „Kercs” torpedóromboló utolsó jelentése.
… Zord nyár köszöntött ránk 1918-ban! A legnagyobb, gazdaságilag és katonailag legerősebb tőkés hatalmak törtek négy irányból az épp hogy megszületett szabad szovjetköztársaságra.
1918 augusztusában Lenin így jellemezte a helyzetet a munkásoknak: „Az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság külső ellensége jelenleg az angol—francia és a japán—amerikai imperializmus. Ez az ellenség most Oroszországra támad, fosztogatja földjeinket … Ez az ellenség megvásárolta a csehszlovák hadtest tábornokait és tisztjeit …
Az angol—japán tőkések vissza akarják állítani a földbirtokosok és tőkések hatalmát Oroszországban, hogy a háborúban összeharácsolt zsákmányon közösen osztozkodjanak, hogy az orosz munkásokat és parasztokat alávessék az angol—francia tőkének, … hogy eloltsák a szocialista forradalom tüzét, amely nálunk lobbant fel és egyre inkább azzal fenyeget, hogy átcsap az egész világra.”38 Lenin Művei. 28. köt. 41—42. old.*
Mint Lenin mondotta, nekünk jutott osztályrészül az a nagy megtiszteltetés és súlyos feladat, hogy az első szocialista osztag legyünk a világimperializmus elleni harcban.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!