A sztálingrádi hősköltemény diadalmas záró akkordja
(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
A felmentési terv kudarca után már közel volt Paulus ,,legyőzhetetlen” 6. hadseregének szánalmas vége. Közeledett az elkerülhetetlen megtorlás.
A gyűrű külső arcvonalán a szovjet csapatok már 200-250 kilométerre voltak a bekerített csoportosítástól, amelynek helyzete 1943 januárjára rendkívül súlyossá vált. Az általa elfoglalt terület jelentősen összeszűkült és csaknem teljesen a szovjet tüzérség tüze alatt állt. A 6. hadsereg parancsnoksága a rohamok elhárítására kénytelen volt felhasználni tartalékait, és valamennyi hadosztályát az első vonalban kellett bevetnie, hogy tartani tudja a fő védőövet. Az ellenség lőszer-, üzemanyag- és élelmiszertartalékai kimerülőben voltak.
Meghiúsult a német hadvezetésnek az a próbálkozása is, hogy megszervezze a bekerített csapatok légi ellátását. A szovjet hadvezetés a légvédelmi tüzérség és a vadászrepülő erők segítségével, széles körben felhasználva a rávezető-rádióállomások hálózatát, szilárd légi blokádot létesített, így a bekerített német csapatok megbízhatóan körül voltak zárva a levegőben is. December folyamán a szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők több száz olyan ellenséges repülőgépet semmisítettek meg Sztálingrád légterében, amelyek át akartak jutni a bekerített csoportosításhoz. A frontokhoz beosztott légi hadseregeken kívül csapásokat mértek a bekerített ellenségre a távolbombázó repülőerők is; ezek januárban 2000 tonna bombát szórtak a németekre.
Nagyon leromlott a német csapatok erkölcsi állapota. A decemberi harcokban a 6. hadsereg mintegy 80 000 katonát és tisztet, továbbá nagy mennyiségű fegyverzetet és harci technikai eszközt veszített. Létszáma januárra 250 000 főre, 300 harckocsira, 5000 lövegre és aknavetőre csökkent.
A német főparancsnokság azonban figyelmen kívül hagyta a körülmények megváltozását, s úgy vélte, hogy a Sztálingrádnál bekerített hadosztályok még hosszú időn át képesek tartani körzetüket és jelentős szovjet erőket kötnek le.
A bekerített ellenséges csoportosítást K. K. Rokosszovszkij tábornok Doni Frontjának kellett megsemmisítenie. Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkij akkor mindössze 45 éves volt, de már elismerten nagy hadvezérnek számított. Katonai szolgálata még az első világháborúban kezdődött. 1917-ben belépett a Vörös Gárdába, majd a Vörös Hadseregbe. 1919-ben lett párttag. A polgárháború arcvonalain szerzett érdemeiért háromszor tüntették ki Vörös Zászló Renddel. Amikor a Nagy Honvédő Háború megkezdődött, egy gépesített hadtest parancsnoka volt. A moszkvai csatában K. K. Rokosszovszkij már hadsereget vezetett a főváros védelmének egyik legfontosabb szakaszán. Itt nyilvánult meg először teljes nagyságában katonai tehetsége, szervezőképessége és harci tapasztalata. 1942 nyarán a Brjanszki Front parancsnoka lett, s e beosztásban ugyancsak sikeresen vezette a csapatokat. De harci tapasztalatainak és nagy hadvezéri tehetségének legméltóbb elismerése az volt, amikor a sztálingrádi ellentámadás előkészítésének napjaiban a Doni Front élére állították; ebben a tisztségében is ragyogóan teljesítette kötelességét.
A hadművelet előkészítésének és lefolytatásának általános irányításával N. N. Voronov tábornokot, a főhadiszállás képviselőjét bízták meg. A bekerített csoportosítást úgy akarták megsemmisíteni, hogy először néhány elszigetelt részre szakítják, majd így, részenként számolják fel. A főcsapást nyugati irányból kellett mérni.
A fölösleges vérontás elkerülése végett a szovjet hadvezetés január 8-án ultimátumot intézett a Sztálingrádnál bekerített német csapatok parancsnokságához. Ebben javasolta, hogy szüntessék be az értelmetlen ellenállást, és adják meg magukat, ám a németek ezt elutasították.
Január 10-én reggel a Doni Front csapatai támadásba lendültek. Megkezdődött a sztálingrádi csata befejező hadművelete, amely a hadiokmányokban a „Gyűrű” fedőnevet viselte. Az első napon több szakaszon 6-8 kilométer mélyen áttörték az ellenség védelmét, január 13-án pedig a front főcsapást mérő csoportosítása már elérte a Rosszoska-folyót. A német parancsnokságnak kudarcba fulladt az a kísérlete, hogy második védelmi terepszakaszán, amely nagyjából a sztálingrádi középső védőöv mentén húzódott, megállítsa a szovjet csapatok előrenyomulását. Január 15-én ezen a szakaszon áttörték a védelmét. A német csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, s kezdtek visszahúzódni Sztálingrád felé. Január 17-én a szovjet csapatok elérték a Bolsaja Rosszoska-Goncsara-Voroponovo-vonalat, ahol a korábban kiépített védővonalon megkapaszkodott ellenség heves ellenállásába ütköztek. Négy napon át készültek e védővonal elleni rohamra. Január 20-án Paulus kérte Hitlert, engedélyezze a kapitulációt. A válasz nemleges volt.
Január 22-én reggel ismét támadásba lendültek a szovjet csapatok. Az ellenség makacsul tartotta belső védővonalának védelmi létesítményeit, de a szovjet tüzérség megsemmisítő csapásai után áttörték a védelmét. Január 24-én Paulus ismét jelentette rádión a Wehrmacht parancsnokságának: „A további védekezés értelmetlen. A katasztrófa elkerülhetetlen. A még életben levők megmentése érdekében kérem az engedélyt a kapitulációra.” Hitler válasza ez volt: „Megtiltom a kapitulációt! A hadseregnek tartania kell állásait az utolsó emberig és az utolsó töltényig.”
Január 25-én a szovjet csapatok nyugat felől betörtek Sztálingrádba. A 21. és a 62. hadsereg csapatai január 26-án egyesültek a Mamajev Kurgán körzetében, és két részre tagolták a bekerített ellenséges csoportosítást. A déli csoportot a város központi részébe, az északit pedig a Traktorgyár és a „Barikádok”-gyár körzetébe szorították. Ekkorra az ellenséges csapatok harcképessége már csekély volt. A német katonák és tisztek tömegesen adták meg magukat. Január 31-én végleg megtört a déli csoport ellenállása. Egy hatalmas erejű tüzérségi csapás után, február 2-án letette a fegyvert, és beszüntette az ellenállást az ellenséges csapatok északi csoportja is. Ez a nap lett a sztálingrádi hősköltemény utolsó, győzedelmes napja.
Az 1943. január 10. és február 2. közötti harcokban 22 német hadosztály semmisült meg. A Doni Front ebben az időszakban 91 000 foglyot ejtett, közöttük több mint 2500 tisztet és tábornokot, élükön Paulussal, akit nem sokkal előbb nevezett ki Hitler tábornaggyá. A harcmezőn 147 200 német katona és tiszt holttestét szedték össze és temették el.
- november 19. és 1943. február 2. között, a szovjet támadássorozat időszakában, a német fegyveres erők több mint 800 000 embert, mintegy 2000 harckocsit és rohamlöveget, 10 000-nél több löveget és aknavetőt, körülbelül 3000 harci és szállító repülőgépet, s több mint 70 000 gépkocsit vesztettek. A fasiszta Wehrmacht teljesen elvesztett 32 hadosztályt és három dandárt, 16 más hadosztálya pedig elvesztette személyi állományának 50-75 százalékát. Ez megsemmisítő erejű csapás volt a hitlerista haderőre.
A sztálingrádi csatával lezárult a Nagy Honvédő Háború második szakasza, s egyben gyökeres fordulat állt be az egész második világháború menetében. E gigászi csatában a fasiszta haderő elvesztette a szovjet-német arcvonalon akkor harcoló erőinek negyedrészét. A sztálingrádi győzelem megerősítette a Hitler-ellenes koalíciót, és újabb lendületet adott az európai népek nemzeti felszabadító mozgalmának.
A szovjet kormány nagyra értékelte a szovjet hadsereg sztálingrádi győzelmét. Az ütközetekben részt vevő és a hadvezetés által megszabott feladatokat kiemelkedően teljesítő 44 magasabbegységet és egységet a megtisztelő „Sztálingrádi”, „Doni”, „Abganyerovói”, „Baszarginói”, „Voroponovói”, „Zimovnyikovói”, „Kantyemirovkai”, „Kotyelnyikovói”, „Közép- Doni”, „Tacinszki” elnevezéssel tüntettek ki. 55 magasabbegység és egység kapott kormánykitüntetéseket. Sok tízezer harcos és tiszt mellére tűztek fel harci kitüntetéseket, a 112 legkiválóbb harcos pedig a Szovjetunió Hőse lett. A sztálingrádi csatában részt vevő 183 egységet, magasabbegységet és seregtestet gárdaalakulattá szervezték. Ez a szovjet csapatok mesteri katonai tudásának és tömeges hősiességének méltó elismerése volt. A Sztálingrád Védelméért érdeméremmel 707 000 embert tüntettek ki, olyanokat, akik részt vettek a város védelmében, valamint az ellenséges hordák szétzúzásában a Volgánál. A Nagy Honvédő Háborúban aratott győzelem 20. évfordulóján nyújtották át a hős városnak, Volgográdnak a Lenin-rendet és az Arany Csillagot.
Sztálingrádnak és védőinek halhatatlan érdemeit méltó elismeréssel illették, amikor a Mamajev Kurgánon monumentális emlékművet állítottak fel a sztálingrádi hősköltemény örök emlékéül.
A sztálingrádi hősök győzelme olyan történelmi tanulság volt, amely bebizonyította a Szovjetunió fegyveres erőinek hatalmas erejét: ennek a hadseregnek a győzelme döntően hozzájárult a második világháború menetének gyökeres megváltozásához.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!