Újabb megpróbáltatások küszöbén
(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
- fejezet / A szovjet hadsereg visszaveri
a fasiszta Wehrmacht
második támadását
- A sztálingrádi csata előtörténete
Újabb megpróbáltatások küszöbén
A hitlerista stratégák az 1941-1942-es téli vereségek után ismét összeszedték erőiket, s 1942 tavaszán új támadást indítottak ugyanazokkal a politikai célokkal, amelyeket 1941-ben nem sikerült elérniük.
De már megváltoztak a háború folytatásának feltételei. A szovjet állam külpolitikai sikerei és a szovjet hadsereg moszkvai győzelme keresztülhúzta a náciknak azt a számítását, hogy a Szovjetunió elleni háborúba bevonják Törökországot és Japánt, amelynek kormányai várakozó álláspontra helyezkedtek, és formálisan semlegesek voltak. Nem váltak valóra a náci vezetőknek azok a reményei, hogy a Szovjetunió elszigetelődik. Valójában az agresszív fasiszta tömb államai szigetelődtek el.
1942 tavaszára jelentősen megszilárdult a Szovjetunió belső helyzete és fegyveres erőinek állapota. Addigra már lényegében befejeződött az iparvállalatok 1941 nyarán megkezdett áttelepítése a keleti körzetekbe. E vállalatok jelentős része fokozni kezdte hadifontosságú termelésének ütemét. Ez lehetővé tette a szovjet hadsereg jobb technikai ellátását, s ennek alapján sor kerülhetett a fegyveres erők nagyarányú szervezeti tökéletesítésére. 1942 májusában-júniusában megszüntették az irány-főparancsnokságokat, és valamennyi frontot és flottát közvetlenül a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának rendelték alá. Néhány változás történt a központi katonai apparátusban is. A vezérkar főnöke májusban A. M. Vaszilevszkij tábornok lett. Valamivel később G. K. Zsukovot kinevezték a honvédelmi népbiztos első helyettesévé és a legfelsőbb főparancsnok helyettesévé. A szovjet hadsereg repülőerőinek A. A. Novikov tábornok, a távolsági légierőnek A. J. Golovanov tábornok lett a parancsnoka. 1942 nyarán számottevően megerősödött a Politikai Főcsoportfőnökség apparátusa, amelynek főnöke A. Sz. Scserbakov, az SZK(b)P Központi Bizottságának és Moszkvai Bizottságának titkára lett.
Fejlődött, erősödött maga a fegyveres erő is. Harci tapasztalatokra tett szert, szilárdabb lett. A harcoló hadsereg létszáma 1942. május 1-én több mint 5,5 millió fő volt. A hadsereg 4000-nél több harckocsival, közel 43 000 löveggel és aknavetővel, 1200-nál több reaktív tüzérfegyverrel s több mint 3000 harci repülőgéppel rendelkezett. De még elég szép számmal voltak elavult könnyű harckocsik és repülőgépek. Egészében véve a szovjet hadsereg még mindig nem került technikai fölénybe az ellenséggel szemben, és még mindig nem volt olyan mozgékony, mint a német hadsereg.
Az 1941-1942-es téli hadjáratban elszenvedett veszteségek következtében a német fasiszta hadsereg valamit gyengült. De egy sor intézkedéssel a hitlerista hadvezetésnek nemcsak hogy sikerült 1942 tavaszára pótolni a keleti arcvonalon levő csapatainak veszteségeit, de 1942 elejéhez viszonyítva, még mintegy 700 000 fővel növelni is tudta fegyveres erőinek létszámát. 1941 decembere és 1942 áprilisa között több mint 40 hadosztályt dobtak át a keleti arcvonalra. Az ellenség magasabbegységeinek átlagos mennyisége (beleszámítva a csatlósok csapatait is) elérte a 217 hadosztályt és 20 dandárt. Feltöltöttségük a szervezési táblák szerintinek 80-90 százaléka volt. Németország öt légiflottájából három a Szovjetunió ellen tevékenykedett, úgyszintén a csatlósok repülőerőinek zöme is. A fasiszta tömb szovjet-német arcvonalon tevékenykedő fegyveres erőinek állományában 1942. május 1-én 6,2 millió tiszt és katona, 43 000 löveg és aknavető, több mint 3200 harckocsi és rohamlöveg, 3400 harci repülőgép, körülbelül 300 különféle típusú vízfelszíni hajó és 44 tengeralattjáró volt.
Két terv, két stratégia
Melyek voltak a fasiszta csapatok moszkvai veresége után a két fél katonapolitikai céljai és hadászati döntései?
Az erők és az eszközök kimerülése következtében 1942 márciusában leállt a szovjet hadsereg téli támadása. Még nem sikerült tartalékot előkészíteni. A szovjet hadvezetés ezt figyelembe vette a szovjet hadsereg további tevékenységére vonatkozó tervek kidolgozásakor. Az e tervekben foglaltak igen nagy részben függtek attól, sikerül-e időben felfedni az ellenség elgondolásait.
A hitlerista stratégák – mivel biztosak voltak benne, hogy a közeljövőben nem nyitják meg ellenük a második frontot Európában – hatalmas támadásra készültek a szovjet-német arcvonalon.
A Wehrmacht-főparancsnokság hadászati elgondolásának az volt az alapja, hogy „a súlypont az 1942-es esztendőben határozottan a keleti fronton lesz”.
Hitler a japán nagykövettel, Oshimával 1942. január 3-án folytatott beszélgetésében kijelentette: „A szovjeteket már a következő nyáron megsemmisítjük. Semmi nem mentheti meg őket. A nyár a katonai összecsapás döntő állomása lesz. A bolsevikokat olyan messze űzzük, hogy soha nem férhetnek hozzá az európai kultúrföldhöz … Úgy vélem, egyelőre az arcvonal közepén nem folytatunk támadó hadműveleteket. Célom a déli arcvonalon indított támadás. Elhatároztam, amint az idő megjavul, újra csapást mérek a Kaukázus irányában. Ez a legfontosabb irány. El kell jutni az olajhoz, Iránba és Irakba … Természetesen arról is gondoskodom, hogy megsemmisítsük Moszkvát és Leningrádot.”
A német fasiszta hadsereg nyári támadásának a tervét 1942. március 28-án vitatták meg a Wehrmacht főhadiszállásán. A megbeszélés egyik résztvevője, Warlimont tábornok írta később: „Hitler, a németeket ért kudarcok ellenére, újból visszatért fő elgondolásához, amelyhez 1940 decemberében és 1941 nyarán tartotta magát. Újból a hosszan elhúzódó arcvonal legszélső szárnyain akarta összpontosítani a legnagyobb erőfeszítéseket. A különbség csak az volt, hogy a szárazföldi hadsereget ért és még nem egészen pótolt veszteségek miatt kénytelen volt a célokat egymás után maga elé tűzni, a déli szakasszal, a Kaukázussal kezdve. Moszkva, mint támadási cél … egyelőre teljesen tárgytalanná vált.” Ma már az ellenség sok okmánya ismert, s ezek kellő alapossággal megvilágítják a fasiszta hadvezetés 1942 nyarára vonatkozó terveit.
Az új keleti támadó hadjárat célját és általános elgondolását először Hitler 1942. április 5-én kiadott 41. számú direktívájában fogalmazták meg, majd a júliusban aláírt 44. és 45. számú direktívában konkretizálták. A nyári támadás célja az volt, hogy újból megragadják a hadászati kezdeményezést, megsemmisítsék a szovjet hadsereg erőit, elfoglalják a Szovjetunió legfontosabb politikai, gazdasági és katonai központjait, s az országot elvágva a külvilágtól, befejezzék vele a háborút. A hitlerista hadvezetés hadászati elgondolása az volt, hogy „tartva a helyzetet a középső arcvonalszakaszon, északon el kell foglalni Leningrádot, és szárazföldi összeköttetést kell teremteni a finnekkel, az arcvonal déli szárnyán pedig meg kell valósítani a Kaukázusba való áttörést”.
Úgy tervezték, hogy ezeket a feladatokat egymás után oldják meg. Először a „fő hadműveletet” akarták végrehajtani délnyugati irányban „azzal a céllal, hogy megsemmisítsék a Dontól nyugatra levő ellenséget, elfoglalják a kaukázusi olajvidékeket, és átkeljenek a Kaukázus gerincén”. Az északi hadműveletek során el akarták foglalni Leningrádot, majd a kirovi vasútvonalat. Ezt a délen levő szovjet csapatok megsemmisítése, a kaukázusi olajvidékek megszerzése, valamint a gazdag mezőgazdasági körzetek – a Don középső és alsó folyása meg a Kubán mentén levő területek megszállása után akarták megvalósítani. A nyugati irányban, ahol nagy szovjet erők voltak, az ellenség kezdetben feltartóztató és részleges támadó tevékenységet akart folytatni, hogy megjavítsa hadműveleti helyzetét, és tartalékokat szabadítson fel. Erre azért volt szüksége, hogy biztosítsa az 1942 őszétől Moszkva ellen tervezett döntő jelentőségű támadó hadműveletek előkészítését és lefolytatását, s ezzel a háború győztes befejezését.
Ily módon a fasiszta hadvezetés elképzelése szerint Németország fegyveres erőinek az 1942-es nyári támadás során a „Barbarossa”-tervben meghatározott célokat kellett elérniük. A főcsapást az ellenség a déli szárnyon akarta mérni. Minthogy a szovjet hadsereg ellenállása megnőtt, a Wehrmacht már nem volt képes úgy eljárni, mint 1941-ben, vagyis egyidejűleg csapásokat mérni a többi hadászati irányban is.
A harmadik birodalom vezetői arra számítottak, hogy ha az egyetlen, délnyugati irányban összpontosítják tartalékaikat, elérhetik, hogy a kaukázusi olaj elvesztésével a Szovjetunió még inkább meggyengül. Németország számára viszont lehetővé válik a háború sikeres folytatása, és a német csapatok Kaukázusontúlra való kijutásával a Szovjetunió elveszti a Kaukázuson és Iránon keresztül tartott kapcsolatát a világgal. Sőt, a nácik nem alaptalanul reménykedtek abban, hogy ha csapataik betörnek a Kaukázusontúlra, bevonhatják Törökországot is a Szovjetunió elleni háborúba. „Látható tehát, hogy a Kaukázus a német fasiszták agresszív terveiben milyen fontos helyen szerepelt. Olajban és egyéb hadászati nyersanyagforrásokban gazdag területe, ipari és mezőgazdasági bázisa az egész háború alatt bűvkörében tartotta őket. A Kaukázuson keresztül vezető utakat a fasiszta stratégák úgy tekintették, mint az ázsiai és afrikai agresszió kiterjesztésének fontos irányait, melyek végső soron a világuralom megszerzésére vezetnek” – írta A. A. Grecsko, a Szovjetunió marsallja a „Harc a Kaukázusért” című könyvében.1 – A. A. Grecsko: Harc a Kaukázusért. Zrínyi Katonai Kiadó 1970. 31. old.*
Hogy titokban tartsa az új támadó hadjárat főcsapási irányát és a szovjet hadvezetésben azt a véleményt alakítsa ki, hogy a nyugati irányban várható nagyarányú támadás, a „Közép” hadseregcsoport törzse a Szárazföldi Csapatok Főparancsnokságának utasítására kidolgozta és megkezdte a hadműveleti-hadászati megtévesztésül szánt „Kreml” elnevezésű hadműveletet.
De a fasiszták melléfogtak. Tervüket idejében felfedték, s ennek segítségével a Legfelsőbb Főparancsnokság megalapozott hadászati döntéseket hozhatott. Még 1942. március második felében a következőket jelentették a vezérkar vezetőinek: „… a tavaszi támadás előkészítését bizonyítja a német csapatok és anyagi eszközök átdobása. Január 1. és március 10. között átdobtak 35 hadosztályt2 – Ténylegesen valamivel kevesebbet dobtak át.*, s állandóan érkezik az emberfeltöltés a harcoló hadseregekhez. Intenzív munka folyik a megszállt szovjet területek vasúthálózatának helyreállítása érdekében, erőltetett ütemben folyik a harci- és szállítógépek, a lőszer, a tüzérség szállítása …
Nincs kizárva, hogy a németeknek a keleti fronton várható döntő támadásával egy időben Japán is megtámadja a Szovjetuniót, és a németek nyomást gyakorolnak Törökországra, hogy engedje át a német csapatokat a Kaukázusba … A németek nem képesek végrehajtani a szükséges erőátcsoportosításokat az arcvonalon, nem tudják megismételni széles arcvonalon a támadást. Minden erejüket egymást követő hadműveletek előkészítésére összpontosítják: először az a céljuk, hogy elfoglalják a Kaukázust és a murmanszki (kirovi – a szerző) vasútvonalat, majd kiterjesszék a hadműveleteket északra, Moszkva és Leningrád elfoglalása végett. E feladatok teljesítésével elérnék a fő hadászati célt: elszigetelnék a szövetségesektől a Szovjetuniót, megfosztanák az olajtól, s ha nem is zúznák teljesen szét, de olyan mértékben térdre kényszerítenék, hogy elvesztené minden jelentőségét. Ez a német hadvezetés elképzelésének lényege. A tavaszi támadás fő súlya az arcvonal déli szakaszára tevődik át, északon kisegítő csapással, és ugyanakkor támadás színlelésével a központi arcvonalszakaszon, Moszkva ellen.”
A következtetés teljesen adott volt: „Németország olyan döntő támadásra készül a keleti fronton, amely kezdetben a déli szakaszon bontakozik ki, majd utána kiterjed északra is. Németország a csatlósaival együtt a tavaszi támadásra mintegy 65 hadosztályt készít fel … A tavaszi támadás legvalószínűbb időpontja 1942 áprilisának közepe vagy májusának eleje.”
Miután részletes adatokkal rendelkezett az ellenség elgondolásáról és intézkedéseiről, továbbá figyelembe vett más tényezőket: a külpolitikai helyzetet, az ország és a fegyveres erők gazdasági és hadászati lehetőségeit, a Szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság kidolgozta a további katonai tevékenységre vonatkozó terveket.
- K. Zsukov tanúsága szerint I. V. Sztálin, a legfelsőbb főparancsnok, mérlegelve a háborús kilátásokat 1942-ben, feltételezte, hogy a hitleristák 1942 nyarán képesek lesznek arra, hogy egy időben két hadászati irányban folytassanak nagy támadó hadműveleteket: a legvalószínűbb, hogy a moszkvai irányban és az ország déli részén. Ő leginkább a moszkvai iránytól félt, ahol az ellenségnek több mint 70 hadosztálya összpontosult.
Az 1942. évi tavaszi és nyár eleji szovjet terveket illetően Sztálin úgy vélte, hogy még nem rendelkeznek elegendő élőerővel és eszközzel ahhoz, hogy nagy támadó hadműveleteket indítsanak. Szerinte a közeli jövőben meg kell elégedni az aktív hadászati védelemmel, de ezzel egy időben több részleges támadó hadműveletet is kell folytatni a Krím-félszigeten, Harkov környékén, a lgov-kurszki és a szmolenszki irányban, továbbá Leningrád és Gyemjanszk környékén.
Meg kell mondani, hogy a vezérkar vezető munkatársai – B. M. Saposnyikov marsall, a vezérkar főnöke és helyettese, A. M. Vaszilevszkij tábornok, úgyszintén G. K. Zsukov, a főhadiszállás tagja – elvben ugyanazon a véleményen voltak, mint a legfelsőbb főparancsnok, csak bizonyos fenntartásokkal. B. M. Saposnyikov egyebek közt úgy vélekedett, hogy aktív hadászati védelemre kell szorítkozni, a nyár elején fel kell őrölni és el kell véreztetni az ellenséget, majd utána erőt gyűjtve, széles arcvonalon ellentámadásba kell átmenni.
Egészében véve a vezérkarban kialakult az a szilárd vélemény, hogy a harcoló hadseregnek 1942 tavaszára és nyár elejére az a legközelebbi fő feladata, hogy átmeneti hadászati védelem keretében, az előre jól kiépített védelmi terepszakaszokon folytatott védelmi harcokkal és erős ellencsapásokkal ne csak meghiúsítsa az ellenség előkészített csapásait, hanem ássa is alá annak erőit, s a legkisebb szovjet veszteségekkel ily módon teremtse meg a kedvező feltételeket egy döntő támadásba való átmenethez. A vezérkar véleménye az volt, hogy az ideiglenes hadászati védelemre való átmenet során a fő figyelmet a központi iránynak kell szentelni.
Az ország lakossága számára az volt a fő feladat, hogy 1942. május-júniusnál nem későbbre hatalmas tömegben bocsásson rendelkezésre kiképzett tartalékokat, nagy mennyiségű fegyvert, lőszert, harckocsit, repülőgépet és más harci technikai eszközt hozzon létre, továbbá biztosítson minden szükséges anyagi erőforrást a csapatok számára az elkövetkezendő támadás idejére.
A szovjet fegyveres erők 1942. évi nyári hadjáratának végleges tevékenységi tervét március végén vitatták meg és hagyták jóvá a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának megbeszélésén. A terv lényege az volt, hogy a hadászati védelemre való átmenettel egy időben néhány irányban részleges támadó hadműveletet kell folytatni, hogy javítsák a hadműveleti helyzetet, és megelőzzék az ellenséget a támadó hadműveletek kibontakoztatásában. A főhadiszálláson folytatott megbeszélés azzal végződött, hogy I. V. Sztálin kiadta az utasítást: készítsenek elő és a közeljövőben hajtsanak végre részhadműveleteket Leningrádnál, Gyemjanszk körzetében, a szmolenszki és a lgov-kurszki irányban, Harkov körzetében és a Krím-félszigeten.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!