Címke: történelem

(idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

Magyar Forradalmi
Munkás-Paraszt Kormány
megalakulása és politikája

Az 1956. október 23-át követő események, az ellenforradalom nyílt fellépése és fegyveres garázdálkodásai nyomán mind több ember döbbent rá arra, hogy Magyarországon végveszélybe került a néphatalom, a szocialista rendszer. Ennek következtében a munkások, parasztok és értelmiségiek, a kommunisták és pártonkívüliek körében is szinte napról napra növekedett azoknak a száma, akik egy új forradalmi központ létrejöttére vártak, hogy mögéje felsorakozva részt vállaljanak az ellenforradalmi lázadás elfojtásában, illetőleg az ellenforradalom következményeinek a felszámolásában.

Az új forradalmi központ november 3-án Szolnokon jött létre. Mégpedig az MDP KV október 28-án életre hívott Elnökségének azon tagjaiból (Kádár János, Münnich Ferenc, Apró Antal, Kiss Károly), akik szakítottak a szocializmus ügyét eláruló Nagy Imrével és revizionista csoportjával, valamint a magyar forradalmi munkásmozgalom olyan személyiségeiből, mint Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Marosán György és mások. Elhatározásukat támogatta – és velük harcolt – Dobi István, a népköztársaság Elnöki Tanácsának az elnöke is. Ennek a forradalmi központnak a kezdeményezésére alakult meg a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a következő összetételben: Kádár János miniszterelnök, Münnich Ferenc miniszterelnökhelyettes, valamint a fegyveres erők és a közbiztonsági ügyek minisztere, Dögei Imre földművelésügyi, Apró Antal iparügyi, Rónai Sándor kereskedelemügyi, Horváth Imre külügy- és Kossa István pénzügyminiszter. A kormány másnap, november 4-én, ugyancsak Szolnokról – rádió útján – kiáltványt intézett a magyar néphez, amelyben mindenkit az építőmunka folytatására szólított fel. A kiáltvány röviden tájékoztatott a kormányprogramról is: a nemzeti függetlenség biztosítása; a szocialista rendszer és vívmányainak védelme, a szocialista építés folytatása; a törvényes rend és béke helyreállítása; a baráti viszony fenntartása minden szocialista állammal, mindenekelőtt a Szovjetunióval. A kiáltványban a kormány azt is bejelentette, hogy „munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a Szovjet Hadsereg parancsnokságához: segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállítsuk a rendet és nyugalmat hazánkban”. A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány azért folyamodott ehhez a lépéshez, mert – a szocializmushoz hű fegyveres erők még nem szerveződtek meg – mindenáron el akarta kerülni a polgárháború kirobbanását, illetőleg annak az esetleges elhúzódását igyekezett eleve megakadályozni, nem utolsósorban a lehetséges imperialista katonai beavatkozás elhárítása érdekében.

1956. november 4-én aSzovjet Hadseregegységei – a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kiáltványának az elhangzásával szinte egyidejűleg – akcióba léptek, és viszonylag rövid időn belül, gyakorlatilag néhány nap alatt szétzúzták, illetőleg szétszórták az ellenforradalom kisebb-nagyobb fegyveres ellenállást tanúsító csoportjait. Az ellenforradalmi fegyveres csoportok Győr, Komárom és Pest megyében, s különösen a fővárosban próbáltak erőteljesebb ellenállást kifejteni. De súlyosabb fegyveres összecsapásokra tulajdonképpen csak Budapesten került sor, ahol az ellenforradalmároknak többé-kevésbé kiépített állásaik, „fészkeik” voltak. A fegyveres összecsapások nem csekély anyagi veszteségekkel és emberáldozatokkal jártak, főleg a polgári lakosság köréből. Az ellenforradalmárok ugyanis legtöbbször a lakóházakat használták fel fegyveres provokációik elkövetésére. Majd ezt követően, ha módjukban volt, szétszéledtek a lakosság körében és később másutt újra gyülekeztek.

Nagy Imre – a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásának és a Szovjet Hadsereg segítségnyújtásának hírére – az ENSZ-hez fordult és a nyugati hatalmak katonai beavatkozását sürgette „koalíciós kabinetje” nevében az ellenforradalom támogatására. Az ellenforradalmi kormánynak egyébként ez volt az utolsó „legális” megnyilvánulása. Hiszen Nagy Imre és revizionista csoportjának több tagja – a „végsőkig való kitartásra” vonatkozó ígéreteik ellenére – már november 4-én reggel elhagyta az Országgyűlés épületét és Jugoszlávia budapesti követségére menekült. Ugyanezt tette Mindszenty József is, azzal a különbséggel, hogy ő az USA követségét választotta. A revizionista csoport másik része, továbbá az ellenforradalomban szerepet vállalt – polgári és jobboldali szociáldemokrata – politikusok, az esküjüket megszegő katonatisztek és más ellenforradalmi elemek többsége (Aczél Tamás, Faludi György, Ignotus Pál, Kéthly Anna, Király Béla, Kővágó József, Mérai Tibor stb.) viszont nyomban a nyugatra való szökés útját választotta. De ez utóbbiak csupán a kezdetét jelentették annak a nyugat-európai tőkés államokba való „áramlásnak”, amely a későbbi napokban, hetekben bontakozott ki és mintegy 150 000 ember eltávozását eredményezte az országból. A nyugati polgári – hivatalos és nem hivatalos – körök által „magyar szabadságharcosok”-ként népszerűsített tömeg azonban valójában politikailag is rendkívül vegyes összetételű volt. Az eltávozottak egy részét kétségtelenül azok az ellenforradalmárok alkották, akik itthon különböző bűncselekményeket követtek el és a jól megérdemelt büntetés elől menekültek el. A köztörvényes bűnözők és elítéltek többsége, akik az ellenforradalom napjaiban szöktek ki börtöneikből, ugyancsak a távozást választotta. Ezenkívül sokan mások, köztük fiatalok és iskolás gyermekek is elhagyták az országot. Mégpedig elsősorban a nyugati hírközlő szervek által terjesztett rémhírek és hamis ígéretek hatására. De voltak közöttük olyanok is, nem is kevesen, akiket a könnyű érvényesülés, a meggazdagodás stb. lehetősége vagy egyszerűen csak a kalandvágy csábított nyugatra. (Az átmenetileg megtévesztett, különben azonban vétlen emberek jelentős része, a nyugati valósággal való közvetlen megismerkedés után, visszatért az országba.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Németország feltétel nélküli fegyverletétele

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A felkelt Prága megsegítése

A szovjet hadsereg csapatai április végére megtisztították a fasiszta betolakodóktól csaknem egész Szlovákiát, és Morvaország területére léptek. Csehszlovákia megszállt területén ekkor a „Közép” és az „Ausztria” hadseregcsoport csapatai tevékenykedtek. Noha Berlin eleste után teljesen reménytelenné vált a háború folytatása, e csapatok parancsnokai, Schörner tábornagy és Rendulic tábornok nem volt hajlandó kapitulálni a szovjet fegyveres erők előtt. Igyekeztek kivonni hadosztályaikat, hogy az amerikai hadseregnek adják meg magukat. Csoportosításuk meglehetősen nagy volt. Állományába tartozott több mint 900 000 ember, mintegy 10 000 löveg és aknavető, több mint 2200 harckocsi és rohamlöveg, körülbelül 1000 repülőgép. És amíg ez a csoportosítás ellenállt, tovább folyt a vér, folytatódott Csehszlovákia városainak és falvainak rombolása.

Minél előbb növelni kellett az ellenségre mért csapások erejét, meg kellett akadályozni, hogy hadosztályai kitörjenek nyugatra, és be kellett fejezni Csehszlovákia felszabadítását. Ezt követelte a belső helyzet is, amely május elején az országban kialakult. Csehszlovákia népe harcra kelt a gyűlöletes megszállási rendszer ellen. Sok városban már május 1-én és 2-án sor került a dolgozók első spontán megmozdulásaira. Miután megérkezett a hír, hogy a szovjet csapatok elfoglalták Berlint, a harc még hevesebben folytatódott. Május 5-ig a felkelés kiterjedt egész Csehországra és Morvaország nyugati részére. Május 5-én reggel kirobbant Prágában a népfelkelés. Élén a kommunisták álltak. A fegyveres nép elfoglalta a város központját, és felvette az egyenlőtlen harcot a hitleristákkal, akik nagy erőket vetettek be a felkelés leverése érdekében. A felkelők rádión segítséget kértek, s a szovjet hadsereg azonnal reagált testvéreinek hívására.

Még folytak a harcok Berlinért, amikor a szovjet parancsnokság már hozzálátott annak a hadműveletnek a megtervezéséhez, amelynek célja a csehszlovákiai ellenséges csapatok szétzúzása volt. A támadást május 7-én akarták megindítani, de hogy a felkelt nép segítségére siethessenek meggyorsították a támadás előkészítését. Ennek érdekében az 1. Ukrán Front hallatlanul rövid idő alatt nagy átcsoportosítást hajtott végre Berlin körzetéből a drezdai irányba. Május 6-án a front csapásmérő csoportosítása nagy erejű csapást mért észak felől a Drezda-Prága irányban. Másnap dél felől, Brno körzetéből támadást indított a 2. Ukrán Front csapásmérő csoportosítása. Kelet felől A. I. Jerjomenko tábornok 4. Ukrán Frontjának csapatai nyomultak előre. A szovjet csapatokkal együtt részt vett hazája felszabadításában a csehszlovák hadtest. A szovjet frontok állományában harcolt a 2. lengyel hadsereg, az 1. és a 4. román hadsereg.

A szovjet csapatok energikus csapással megtörték az ellenséges csapatok ellenállását, és Prága felé siettek. A 3. és a 4. gárda harckocsihadseregek magasabbegységei május 9-re virradó éjszaka észak felől törtek át Prágához. Délelőtt 10 órára a szovjet csapatok a lakosság segítségével teljesen megtisztították a várost a megszállóktól. Az Arany Prága fölött kitűzték a vörös zászlót. A városba ugyanazon a napon bevonultak a 2. és a 4. Ukrán Front gyorsan mozgó csapatai. Csehszlovákiában is befejeződött a német fasiszta csapatok bekerítése. A hitleristáknak nem sikerült áttörniük nyugatra az amerikaiakhoz, és most már egész hadosztályok adták meg magukat. Így számolták fel a német fasiszta Wehrmacht utolsó csoportosítását. A szovjet hadsereg véglegesen felszabadította Csehszlovákiát a német fasiszta megszállás alól. Május 9-e, Prága felszabadításának napja – az új Csehszlovákia nemzeti ünnepe lett.

Csehszlovákia felszabadítása a szovjet fegyveres erők hervadhatatlan emlékű hőstette, a csehszlovák népnek nyújtott testvéri segítség szép példája. A CSKP Központi Bizottsága és a Nemzeti Front kormánya egyik üdvözletében azt írta: „Népünk a nagy Szovjetunió, a dicső szovjet katonák iránti határtalan szeretet és hála érzésével gondol majd vissza erre az emlékezetes napra, hiszen a szovjet katonák az emberiség boldogságáért és népeink felszabadításáért vívott heves küzdelemben vérükkel öntözték hazánk földjét.” E győzelem emlékére alapították a Prága Felszabadításáért érdemérmet, amely több mint 390 000 szovjet katona mellét ékesítette. A Prága felszabadítása során különösen kitűnt 30 magasabbegység és egység megkapta a „Prágai” kitüntető elnevezést, 260 magasabbegység és egység érdemrendet kapott. Sok katonát és tisztet érdemrendekkel és érdemérmekkel tüntettek ki, sokan elnyerték a Szovjetunió Hőse címet. I. Sz. Konyev, a Szovjetunió marsallja, az 1. Ukrán Front parancsnoka, továbbá D. A. Dragunszkij, Z. K. Szljuszarenko és M. G. Fomicsov harckocsidandár-parancsnok megkapta a második Arany Csillagot. Magas kitüntetésekben részesültek azok a csehszlovák, lengyel és román katonák, akik a szovjet csapatokkal testvéri közösségben harcoltak a német fasiszta betolakodók ellen.

A szovjet nép súlyos árat fizetett Csehszlovákia felszabadításáért: több mint 140 000 szovjet katona halt hősi halált az ország területén. És soha senkinek nem sikerülhet megbontani a szovjet-csehszlovák fegyverbarátságot, amely a fasizmussal vívott kemény csatákban edződött meg.

Németország feltétel nélküli fegyverletétele

Május 8-án Karlshorstban, Berlin keleti részében, a német hadmérnöki iskola egykori étkezdéjének egyemeletes épületében a levert fasiszta Németország képviselői aláírták a feltétel nélküli fegyverletételről szóló okmányt. Az igaz ügy, amelyért a szovjet emberek harcoltak, diadalmaskodott. A szovjet nép hallatlan örömmel és büszkeséggel fogadta Berlin elestének hírét. 324 löveg 24 össztüzével köszöntötte a főváros azokat a dicső szovjet csapatokat, amelyek elfoglalták Berlint. 187 egység és magasabbegység kapta meg a „Berlini” elnevezést. A szovjet harcosok ezreit érdemrendekkel és érdemérmekkel tüntették ki. Több mint 600 hős katona nyerte el a Szovjetunió Hőse címet, 13 fő pedig már másodízben lett a Szovjetunió Hőse. A Legfelsőbb Tanács Elnöksége által alapított Berlin Bevételéért érdeméremmel körülbelül 1 082 000 embert tüntettek ki.

A győzelmet kitartó harcban, nagy áldozatok árán kellett kivívni. Közvetlenül Németország területén, a fasizmus megsemmisítéséért vívott harcokban több mint 102 000 szovjet katona halt hősi halált. A háború után a berlini Treptow-parkban felállították a szovjet katona emlékművét. A világ minden részéből ide zarándokló emberek tisztelettel adóznak a szovjet népnek hőstettéért, azért, hogy döntő szerepet játszott a népeknek a fasizmustól való megmentésében.

Berlin eleste után a más irányokban harcoló német fasiszta csapatok jelentékeny része felismerte a további ellenállás értelmetlenségét, beszüntette a harcot, és megadta magát. De sok hitlerista parancsnok még valamilyen csodában reménykedett, elsősorban abban, hogy viszály támad a szövetségesek között. Különösen rettegtek a szovjet földön elkövetett gaztettek megtorlásától, és ezért minden módon igyekeztek átvezetni csapataikat az amerikaiakhoz és az angolokhoz. Ráadásul abban reménykedtek – és mint tudjuk, nem alaptalanul -, hogy még szüksége lehet rájuk az amerikai és angol imperialistáknak. A háború után W. Churchill cinikusan beismerte, hogy még mielőtt a háború véget ért volna és a németek százezerszám adták meg magukat, parancsot küldött Montgomery tábornagynak, hogy gondosan gyűjtesse össze a német fegyvereket, hogy könnyen újból ki lehessen osztani a német katonáknak őket abban az esetben, ha a szovjet előrenyomulás folytatódna.

A hitleristák 3. páncéloshadseregének és 12. hadseregének parancsnokai igyekeztek eljuttatni csapataikat az Elbához, hogy az angoloknak és amerikaiaknak adhassák meg magukat. És az amerikai-angol parancsnokság a szovjet szövetségessel szemben vállalt kötelezettségek ellenére sok esetben nem akadályozta meg a hitleristáknak ezt a manőverét Tippelskirch tábornok azt írja, hogy a „Visztula” hadseregcsoport és a 12. hadsereg két front közé szorult magasabbegységei „a nyugati ellenfél belátása eredményeképpen” többségükben elkerülhették az orosz fogságot.

Ezek az okok is közrejátszottak abban, hogy az értelmetlen vérontás tovább folyt, amikor a háború már véget ért. A történelem menetét azonban nem lehet feltartóztatni. Május 6-án letette a fegyvert Breslau 41 000 főnyi helyőrsége. Ezt részben elősegítette a szovjet csapatok Prága ellen indított támadása. Két nap múlva L. A. Govorov marsall Leningrádi Frontjának csapatai előtt letették a fegyvert a 16. és a 18. német hadsereg csapatai, amelyeket a Baltikumban bekerítettek. Több mint 189 000 katona és tiszt, köztük 42 tábornok esett fogságba. Május 9-én beszüntette a harcot mintegy 75 000 hitlerista katona és tiszt, valamint 12 tábornok, akiket a Visztula torkolatvidékén, Danzigtól délkeletre és Gdyniától északkeletre, a Hel-földnyelven zártak körül. Ugyanezen a napon a Balti Flotta hajói deszantot szállítottak partra Bornholm dán szigeten, és foglyul ejtették az ott állomásozó 12 000 főnyi német fasiszta helyőrséget. A szovjet csapatok így részt vettek Dánia felszabadításában. Május 9. és 17. között 1 391 000 német fasiszta katonát és tisztet ejtettek foglyul.

A fasiszta Németország feltétel nélküli fegyverletétele a háború befejezését jelentette Európában. A súlyos és véres háború, amelyet a fasiszta betolakodók kényszerítettek a szovjet népre, az agresszorok megsemmisítő vereségével végződött.

A szovjet nép által a német fasiszta betolakodók ellen vívott háború győzelmes befejezésének emlékére a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége május 9-ét a Győzelem Napjává nyilvánította. A győzelem híre valamennyi szovjet embert nagy örömmel és büszkeséggel töltötte el; minden szovjet ember határtalanul büszke volt szocialista hazájára, a lenini pártra, népére, legyőzhetetlen fegyveres erőire.

Az egész szovjet nép örömmámorban úszott ezen a napon. Sok szovjet városban és községben felvonulásokat, ünnepi gyűléseket, népmulatságokat rendeztek, mindenütt zengett az ének. A fővárosban a Vörös térre végeláthatatlan sorokban özönlöttek a moszkvaiak. Este pedig Moszkva ezer löveg harminc össztüzével köszöntötte dicső fegyveres erőit és az egész népet. E történelmi jelentőségű esemény emlékezetére a Legfelsőbb Tanács Elnöksége „A Németország fölötti győzelemért az 1941-1945. évi Nagy Honvédő Háborúban” elnevezésű emlékérmet alapított, amellyel körülbelül 13 670 000 katonát tüntettek ki.

A Nagy Honvédő Háború befejező hadműveletei során kivívott nagyszerű győzelmek annak voltak köszönhetők, hogy szakadatlanul növekedett a szocialista államnak és fegyveres erőinek ereje, hogy a Szovjetunió népei megbonthatatlan egységbe tömörültek, és törhetetlen szívóssággal küzdöttek a győzelemért, s hogy a szovjet nép egy emberként felsorakozott a lenini párt és a szovjet kormány mögött. Annak voltak köszönhetők, hogy tovább fejlődött a hadsereg és a hajóhad egész személyi állományának harci felkészültsége, erősödött eszmei tudatossága a katonai kötelesség teljesítésében, s tovább tökéletesedett a szovjet hadművészet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A berlini csata

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

3. A hitleri Reich összeomlása

A berlini csata

A szovjet fegyveres erőknek keleten és az amerikai-angol csapatoknak nyugaton elért sikerei április közepére megteremtették az előfeltételeket a német Wehrmacht teljes és végleges szétzúzásához. Németország területének jelentős részén már tombolt a háború; a hitleri rendszer agóniája kérlelhetetlenül közeledett. A szovjet csapatokra az a nagy történelmi fontosságú feladat várt, hogy befejezzék a német fasiszta hadsereg szétzúzását, és kitűzzék a győzelem zászlaját Berlin fölé.

A hitlerista klikk a pusztulás szélén kétségbeesett próbálkozásokat tett, hogy elodázza összeomlásának napját. A konkrétan kialakult helyzetben Berlin eleste az európai háború végét jelentette. Ezért az ellenség a csapást várva mindent megtett a védelem erősítése érdekében. 20-40 kilométer mélységben kiépítette az odera-neissei védelmi terepszakasz három védőövét. Az Odera, a Neisse és Berlin közti térségben levő számos folyónál, csatornánál, városban és helységben tartós ellenállásra rendezkedtek be. Az egész terepet kidöntött fákkal, „sárkányfogakkal”, árkokkal és különféle drótakadályokkal borították. Magát a fővárost három védőövvel vették körül. Ehhez több mint 400 nagy állandó jellegű vasbeton létesítmény tartozott. Valamennyi utcát barikádokkal reteszelték el, az útkereszteződésekben harckocsikat ástak be és betonkúpokat állítottak fel.

A fasiszta parancsnokság minden rendelkezésre álló erőt és eszközt Berlin védelmére összpontosított. Csapatokat dobtak át ide Németország belső körzeteiből, valamint a Nyugati Frontról. A védelembe bevonták a rendőrség alakulatait, a védelmi egységeket és alegységeket. A Berlint fedező „Visztula” és „Közép” hadseregcsoport állományába összesen mintegy 1 millió ember, több mint 10 000 löveg és aknavető, 1500 harckocsi és rohamlöveg, 3300 harci repülőgép tartozott. Magában Berlinben több mint 200 000 Volkssturm-katona volt. A légvédelmi tüzérséget alkalmassá tették nemcsak a repülőgépek, hanem a harckocsik elleni harcra is.

A hitlerista parancsnokság utasította a csapatokat, hogy semmi áron se engedjék be a szovjet hadsereget Berlinbe, hangsúlyozva, hogy a fő ellenség nem az amerikai-angol, hanem a szovjet hadsereg, „a háború nem nyugaton, hanem keleten dől el”. Hitler már nem bízott katonáinak kitartásában, és ezért elrendelte, hogy rendfokozatra és beosztásra való tekintet nélkül a helyszínen fel kell koncolni mindenkit, aki elhagyja az állásokat.

A szovjet főhadiszállás figyelemmel kísérte a fasiszta vezetőség minden intézkedését, s helyesen ítélte meg a küszöbönálló hadművelet nehézségeit. A szabadságszerető népek által áhított cél gyors elérése csak úgy volt lehetséges, ha erőteljes csapással rövid idő alatt szétzúzzák az ellenséget. A főhadiszállás terve az volt, hogy erős csapásmérő csoportosításokkal áttöri az ellenség védelmét, bekeríti főerőit, részekre tagolja, külön-külön megsemmisíti őket, elfoglalja Berlint és kijut az Elbához, ahol egyesül az amerikai-angol csapatokkal. Ennek a megtisztelő feladatnak a végrehajtását az 1., a 2. Belorusz Front, az 1. Ukrán Front csapataira, valamint a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flottára bízta.

A szovjet parancsnokság teljesen tudatában volt annak, milyen bonyolult feladat a döntő hadművelet végrehajtása. G. K. Zsukov marsall így ír erről: „A háború alatt sok hatalmas és fontos hadműveletben vehettem közvetlenül részt, de a Berlinért vívandó csata oly sajátos volt, hogy egyikhez sem lehetett hasonlítani. A front csapatainak az Oderától a jól megerődített Berlinig az erős védelmi terepszakaszok mélyen lépcsőzött övezeteit kellett leküzdeniük. Szét kellett zúzni Berlin előterében a német fasiszta csapatok igen jelentős csoportosítását, s el kellett foglalni Németország fővárosát, amelyet az ellenség bizonyára körömszakadtáig tartani fog.”

A szovjet fegyveres erők ezért különösen gondosan készültek fel a támadásra. A csapatok és a technikai eszközök nagy mennyiségét kellett átdobni nagy távolságra, hogy erős csoportosításokat tudjanak összpontosítani. A 2. Belorusz Front hadseregei, amelyek március végén kijutottak Danzighoz, nyugatnak fordultak, és megindultak az Oderához. Ideérkeztek a kelet-poroszországi ellenséges csoportosítás szétzúzása után felszabadult hadseregek is. Az 1. Ukrán Front állományába került az újonnan szervezett 2. lengyel hadsereg K. Swierczewski tábornok parancsnoksága alatt. Gyors ütemben folyt a csapatok feltöltése személyi állománnyal, harci technikával, helyreállították az utakat, a vasutakat, berendezték a repülőtereket, előreszállították a lőszert és az üzemanyagot. A Pripjaty-, a Nyugati-Bug-, a Visztula-folyókon és részben vasúton az Oderára érkeztek a Dnyeperi Katonai Flottilla hajói. Danzig és Kolberg körzetébe áttelepültek a Balti Flotta hajói és repülőgépei.

A szovjet nép heroikus erőfeszítései révén elegendő erővel és eszközzel látták el a szovjet hadsereget a megsemmisítő csapáshoz. A hadművelet végrehajtásába 2,5 millió embert, mintegy 42 000 löveget és aknavetőt, több mint 6300 harckocsit és rohamlöveget, 7500 harci repülőgépet vontak be. A főcsapások irányában olyan sűrűségben összpontosították a tüzérséget és a harckocsikat, mint a háború éveiben még egyszer sem. Fontos szerepet szántak a hírnevessé vált szovjet „Katyusáknak”. A támadó frontok hadseregeiben 3255 sorozatvető működött. Az uráli és a szibériai gyárakban készült harceszközökre várt a feladat, hogy a szovjet katonák utat törjenek velük a győzelem felé.

De a szovjet csapatok legfőbb ereje mégis kiváló katonai tudásukban és magas fokú erkölcsi szellemükben volt. A berlini hadművelethez a szovjet katonák gazdag harci tapasztalatok birtokában érkeztek el, ismerték már az ellenség megsemmisítésének valamennyi útját-módját. A frontok, a hadseregek és a magasabbegységek parancsnokai tapasztalt, minden tekintetben felkészült katonai vezetők voltak, akik kitűnően ismerték csapataikat, és jól irányították őket. Sok tábornok – P. I. Batov, P. A. Belov, V. I. Csujkov, I. T. Korovnyikov, N. P. Puhov, A. Sz. Zsadov – 1942 óta állt hadserege élén. Sztálingrádtól, Leningrádtól és Kurszktól vezették el csapataikat az Oderához és a Neisséhez. A jól összekovácsolt törzsek biztos segítői voltak a parancsnokoknak.

A frontok katonáit határtalan hazafias lelkesedés töltötte el. Melyik katona és tiszt ne ábrándozott volna még a legnehezebb moszkvai és sztálingrádi harcok idején is arról, hogy egyszer eljut Berlinbe, oda, ahol kitervelték a történelem legborzalmasabb háborúját! És sokuk számára ez az álom immár közel volt a megvalósuláshoz. Most mindnyájan azon voltak, hogy minél gyorsabban teljesítsék történelmi jelentőségű feladatukat. A legjobbak közül a legjobbak kérték felvételüket a kommunista pártba. Kommunistákként akartak harcba menni. A három frontnál egyetlen hónap alatt több mint 17 000 katonát vettek fel a pártba. A hadsereg-haditanácsok határozata értelmében mindegyik Berlinbe tartó lövészhadosztálynak vörös zászlókat nyújtottak át azzal, hogy azokat a legtapasztaltabb és legbátrabb harcosok, a harcokban különösen kitűnt kommunisták és komszomolisták tűzzék ki a város főbb épületeire.

Két nappal az általános támadás kezdete előtt az 1. Belorusz Front harcfelderítést végzett az arcvonal egész hosszában. Április 14-én és 15-én összesen egy lövészzászlóaljnyi erőkből álló 32 felderítő osztag, erőteljes tüzérségi tűztámogatással, harc közben pontosan felderítette az ellenség védelmének tűzrendszerét. Egyes irányokban leküzdötték a legerősebb aknazárakat, és kiverték az ellenséget a peremvonal állásaiból. Az 1. Ukrán Front a harcfelderítést a támadás előtti éjszaka hajtotta végre megerősített lövészszázadokkal. A felderítés megerősítette a korábban szerzett adatokat.

Április 16-án az 1. Belorusz Front és az 1. Ukrán Front csapatai csaknem egyidejűleg támadásba mentek át. Az 1. Belorusz Front légiereje és tüzérsége már pirkadat előtt csapásokat zúdított az ellenség védelmére. A tüzérségi tűz ereje óriási volt: a front tüzérsége csupán a harc első napján 2450 vagon lőszert, azaz 1 236 000 gránátot használt fel. A sorozatvetők össztüze után a 47. hadsereg, a 3. és az 5. csapásmérő hadsereg, a 8. gárdahadsereg és a 69. hadsereg gyalogos és harckocsi-magasabbegységei, amelyek a küstrini hídfőben összpontosultak, rohamra lendültek. Eközben 143 nagy teljesítményű fényszóró irányította fénykévéit az ellenségre, megvilágítva a szovjet csapatok útját és vakítva az ellenséget. Ádáz harc lángolt fel. Amint kivilágosodott, a bombázók és csatarepülők növelték csapásaik erejét. A légierő egy nap alatt több mint 6550 harci felszállást hajtott végre. Küstrintől északra átkeltek az Oderán a 61. hadsereg és az 1. lengyel hadsereg csapatai, a Frankfurttól délre létesített hídfőből pedig a 33. hadsereg támadott.

Elkeseredett harcok bontakoztak ki a seelowi magaslatokon. Ez a természetes terepszakasz uralkodott az egész környező vidék fölött, s meredek lejtőivel minden tekintetben komoly akadályt jelentett Berlin előterében. Az ellenség mindenáron tartani igyekezett ezt a terepszakaszt. Ide dobta át tartalékait, és egymás után indította az ellenlökéseket. A frontparancsnok a rohamozó csapatok csapásának fokozása és az ellenséges védelem összeroppantása végett ütközetbe vetette az 1. és a 2. gárda harckocsihadsereget. Ezek az összfegyvernemi hadseregekkel együttműködve a negyedik napon áttörték az oderai védelmi vonalat. A földi csapatoknak nagy segítséget nyújtottak a front 16. légi hadseregének és a 18. távolbombázó légi hadseregnek a pilótái. A bátor sólymok négy nap alatt mintegy 17 000 harci felszállást hajtottak végre, 483 légiharcban vettek részt, és megsemmisítettek 474 ellenséges repülőgépet. I. N. Kozsedub repülő őrnagy, a Szovjetunió kétszeres hőse, a Berlin fölötti harcokban lőtte le a 62. ellenséges repülőgépet, és ezért megkapta a harmadik Arany Csillagot.

Az 1. Ukrán Front arcvonalszakaszán a tüzérségi és légi előkészítéssel egyidejűleg az ellenség vakítására és a főcsapások irányának álcázása végett ködfüggönyt alkalmaztak. A tűzcsapás után a 3. gárdahadseregnek, a 13. hadseregnek és az 5. gárdahadseregnek – a front csapásmérő csoportosításának valamint a drezdai irányban tevékenykedő 2. lengyel hadseregnek és az 52. hadseregnek a csapatai átkeltek a Neissén. A harcosok tutajokon, ladikokon, rohambürükön, hol pedig egyszerűen a gázlókon feltartóztathatatlanul törtek át a folyón. Mindegyik harcos igyekezett minél előbb megvetni a lábát a túlsó parton. Rengeteget dolgoztak a hidászok: a harc első óráiban több hidat építettek a tüzérség és a harckocsik átjuttatása végett.

Az ellenséget kezdetben megbénította a csapás ereje, de azután elkeseredett ellenállást tanúsított. Ütközetbe kellett vetni a 25. harckocsihadtestet és a 4. gárda harckocsihadtestet, majd a 3. és a 4. gárda harckocsihadsereget. A front csapatai közös erővel április 18-án áttörték a neissei terepszakasz védelmét. A harckocsihadseregek kijutottak a Spreehez, menetből átkeltek rajta, és előretörtek Berlin felé. A front csapatai a drezdai irányban beékelődtek a második védősávba, majd hárították az ellenség erős ellencsapását. Hathatósan támogatták őket a 2. légi hadsereg repülői. Három nap alatt több mint 7500 harci felszállást hajtottak végre; 138 légiharcban 155 ellenséges repülőgépet lőttek le.

Miután a szovjet csapatok áttörték a védelmet az Oderánál és a Neissénél, gyorsították a támadás ütemét. Felőrölték az ellenség fő tartalékait, s a fasiszták már nem tudták feltartóztatni az egyre erősödő nyomást. Az 1. Belorusz Front 3. és 5. csapásmérő hadserege már április 21-én áttörte Berlin belső védőövét. A fasiszta főváros északkeleti külvárosába elsőnek N. Sz. Perevertkin tábornok 79. lövészhadtestének katonái törtek be. A hadtest távolharc tüzérsége egy nappal előbb adta le az első két össztüzet Berlinre, majd tűzhengert zúdított a Reichstagra, hírül adva, hogy a megtorlás elkezdődött. A 47. harckocsihadsereg és a 2. gárda harckocsihadsereg csapatai északnyugat felől, a 8. és az 1. gárda harckocsihadsereg csapatai pedig délkelet felől megkerülték Berlint.

Különösen gyorsan törtek előre az 1. Ukrán Front harckocsihadseregei. P. Sz. Ribalko tábornok 3. gárda harckocsihadserege április 20-án kijutott Berlin déli megközelítési útjaira. A két frontnak a városhoz felvonult csapatai közt csökkent a távolság. Annak érdekében, hogy a német 9. hadsereg és 4. páncéloshadsereg főerőit biztosabban bekerítse és megakadályozza áttörésüket Berlinhez, Zsukov marsall a második lépcsőből ütközetbe vetette a 3. hadsereget, I. Sz. Konyev marsall pedig a 28. hadsereget. Az 1. Belorusz Front és az 1. Ukrán Front csapatai április 24-én Berlintől délkeletre egyesültek.

Másnap a 4. gárda harckocsihadsereg Berlintől nyugatra találkozott a 47. harckocsihadsereggel és a 2. gárda harckocsihadsereggel. Az egész berlini csoportosítás két részre vágva a szovjet csapatok gyűrűjébe került. Ekkorra az 5. gárdahadsereg előrevetett egységei Torgau körzetében kijutottak az Elbához. A szovjet katonák találkoztak az 1. amerikai hadsereg csapataival. A német fasiszta csapatok ezzel két egymástól elszigetelt részre – északi és déli részre – szakadtak.

A fasiszta parancsnokság még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy kiszabadítsa Berlintől délkeletre bekerített csapatait, és lehetővé tegye nekik a nyugatra való áttörést. Hitler parancsára Wenck tábornok 12. hadserege elhagyta az arcvonalat az amerikai-angol csapatok előtt, és a szovjet csapatok ellen fordult. Harctevékenységének közvetlen irányítására Wenckhez repült Keitel és Jodl Berlinből. Ám a nyugati irányban áttöréssel próbálkozó ellenséges csapatokat egymástól elszigetelt csoportokra tagolták szét, és május 1-én teljesen megsemmisítették a szovjet erők. Wenck 12. hadseregét pedig, miután óriási veszteségeket szenvedett, a bekerítés külső arcvonalán megállították. Nem járt sikerrel a fasiszta vezetőségnek az a próbálkozása sem, hogy észak felől mérjen ellencsapást. Április 20-án a 2. Belorusz Front csapatai átkeltek az Oderán, és támadást bontakoztattak ki északnyugati irányban. Az 1. Ukrán Front csapatai sikeresen hárították a görlitzi ellenséges csoportosítás ellencsapásait.

Rendkívül elkeseredett harcok folytak Berlinért. Hitler közvetlen munkatársaival együtt a birodalmi kancellária mély óvóhelyén rejtőzött el, és onnan parancsolta meg, hogy Berlint az utolsó emberig védeni kell. És minél mélyebben beékelődtek a szovjet csapatok a városba, annál ádázabb lett az ellenség. Harcolni kellett minden lakónegyedért, minden utcáért, minden házért. A fasiszta fenevad nyakán azonban egyre szorosabb lett a hurok. Berlin ostroma a szovjet katonatömegek hősiességének valóságos apoteózisa volt. Rohamcsoportok alakultak lövészekből, utászokból, tüzérekből, harckocsizókból, s ezek a csoportok feltartóztathatatlanul törtek előre. Minden szovjet harcos égett a vágytól, hogy mielőbb kivívják a győzelmet. A harc nem csillapult sem nappal, sem éjjel. Nappal a magasabbegységek és egységek első lépcsői, éjszaka pedig második lépcsőik támadtak.

Április 29-ig a szovjet csapatok elfoglalták a város nagy részét, és elérték a belvárost. Előző este V. M. Satyilov tábornok 150. lövészhadosztálya rohammal bevette a Moabit fegyházat. Hosszú évekig ennek a fegyháznak a falai közt sínylődött Ernst Thälmann, a német kommunisták vezére; ebben a börtönben gyilkolták meg a hitleristák Musza Dzsalil tatár költőt. Az életben maradt foglyokat a szovjet katonák megmentették.

Április 30-án V. M. Satyilov tábornok 150. és A. I. Nyegoda ezredes 171. lövészhadosztályának csapatai megkezdték a Reichstag ostromát. Az épületbe az elsők közt törtek be Sz. A. Nyeusztrojev százados, V. I. Davidov őrnagy és K. J. Szamszonov főhadnagy zászlóaljainak katonái. Ádáz kézitusa folyt az üléstermekben, a lépcsőházakban, a szobákban. Az ellenség dühödten ellenállt. A Reichstag falain egyre több vörös zászlót lengetett a szél. 21 óra 50 perckor M. A. Jegorov és M. V. Kantarija felderítők kitűzték a Reichstag homlokzatára a Győzelem Zászlaját. A haza nagyra értékelte a Reichstag elleni rohamban kitűnt fiainak hőstetteit. A hősök ezreit tüntették ki érdemrendekkel és érdemérmekkel. A tisztek közül V. I. Davidov, Sz. A. Nyeusztrojev, K. J. Szamszonov, valamint M. A. Jegorov, M. V. Kantarija őrmester és mások megkapták a Szovjetunió Hősének Arany Csillagát.

A náci főkolomposok többsége, köztük Göring, Himler, Keitel és Jodl, idejében elmenekült Berlinből. Más vezetők még május elsején is, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a további ellenállásnak nincs semmi értelme, megpróbálták elodázni végső bukásukat. Krebs tábornok, a német szárazföldi csapatok vezérkari főnöke minden úton-módon halogatni igyekezett a hitleri Németország kapitulációjáról való tárgyalást. De ez is hiábavaló volt. A szovjet csapatok növelték csapásaik erejét, és május 2-án Berlin helyőrsége kapitulált.

A büntetéstől rettegve Hitler április 30-án, Goebbels pedig május 1-én öngyilkos lett. Most már tömegesen adták meg magukat a német csapatok. A fasiszta Németország fővárosa a szovjet csapatok kezébe került. Befellegzett a rabló hitleri birodalomnak, az egész ocsmány fasiszta rezsimnek.

„A szovjet nép megvédte szocialista hazáját, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom vívmányait. A fasizmus vereséget szenvedett. A háború ott ért véget, ahonnan elindult. A szétvert német fasiszta csapatok feltétel nélkül letették a fegyvert.³ – A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50 éve. Az SZKP Központi Bizottságának tézisei. Moszkva 1967. 20. old. (Oroszul.)*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

A Balatontól Bécsig

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Miután a szovjet csapatok behatoltak Szlovákia keleti és déli körzeteibe, s jelentős sikereket értek el Lengyelországban és más arcvonalszakaszokon is, a csehek és a szlovákok egyre nagyobb bizakodással várták, hogy hamarosan egész országuk felszabadul a fasiszta megszállók és kiszolgálóik uralma alól. Miközben Benes londoni emigráns kormánya a cseh burzsoázia passzív kivárási taktikáját érvényesítette, Csehszlovákia lakosságának mind szélesebb rétegei kapcsolódtak be a nemzeti felszabadító harcba.

A Csehszlovákia felszabadítását célzó harctevékenység szerves része volt a szovjet hadsereg hadászati támadásának. Januárban kezdődött el, és szakadatlanul folyt egész télen. Január első felében a Wisloka- és Ondava- folyók terepszakaszáról támadásba ment át a 4. Ukrán Front. Szlovákia déli körzeteiben újból megkezdték a harctevékenységet a 2. Ukrán Front csapatai. Ezek a frontok nagy nehézségek közepette, kemény télben, erdős, hegyes terepen nyomultak előre, január-február folyamán nagy veszteségeket okoztak az ellenségnek, s felszabadították Lengyelország déli körzeteit és Szlovákia területének nagy részét. Február végére a szovjet csapatok kijutottak a Visztula felső folyásához, megkezdték a harcot a Moravská Ostrava-i iparvidék megközelítési útjain, és folytatták a Szlovák Érchegység nyugati lejtőin és a Garam-folyónál.

Március 10-én a 4. Ukrán Front újból támadásba lendült. A harcok elkeseredetté, elhúzódó jellegűvé váltak. A csapatok súlyos harcok árán, lassan nyomultak előre. Április 22-én P. A. Kurocskin tábornoknak a front állományába került 60. hadserege elfoglalta Opava várost, április 30-án pedig A. A. Grecsko tábornok 1. gárdahadserege és K. Sz. Moszkalenko tábornok 38. hadserege felszabadította Moravská Ostravát, a nagy iparvidék központját. Az ellenség, átkarolástól tartva észak felől, elkezdte visszavonni csapatait a front balszárny-csapatai előtt. A. I. Gasztyilovics tábornok 18. hadseregének és az 1. csehszlovák hadtestnek a magasabbegységei az ellenséget üldözve kijutottak az 1. gárdahadsereg vonalához.

Március 25-én a 2. Ukrán Front csapatai támadást indítottak a Dunától északra. Váratlanul átkeltek a Garam-folyón, és gyors ütemben törtek előre nyugat felé. Csehszlovákia egyik körzetét a másik után szabadították fel. Április 4-én felszabadították Bratislavát, Szlovákia fővárosát, majd a támadást folytatva április 26-án elfoglalták Brnót.

A szovjet hadsereg által felszabadított körzetben helyreállt a normális élet. A kommunista párt vezetésével demokratikus reformokat léptettek életbe. Ennek az időszaknak fontos eseménye a Csehek és Szlovákok Nemzeti Frontjának megalakulása, majd a kommunista párt által kidolgozott kosicei kormányprogram elfogadása 1945. április 5-én.

A kormány a programban kijelentette, hogy minden erőt mozgósítani kell a fasiszta megszállók szétzúzására és minden segítséget meg kell adni a szovjet hadseregnek. A helyi hatalmi szervek funkcióit a nép által választott nemzeti bizottságok vették át. A program előirányozta a megszállók és a hazaárulók vagyonának elkobzását, a kulcsfontosságú iparágak államosítását és a földreform végrehajtását. A kosicei program a munkásosztály által vezetett demokratikus forradalom programja volt. A Benes vezette burzsoá emigráció kénytelen volt beleegyezni e program elfogadásába.

A Balatontól Bécsig

Február 13-án befejeződött Budapest felszabadítása; sok ezer főnyi helyőrségét foglyul ejtették. Ezáltal a szovjet csapatok kedvező kilátásokkal fejleszthették tovább a támadást Bécs irányában. Ám ezt a lehetőséget akkor nem sikerült kihasználniuk.

A fasiszta vezetés a lehető legnagyobb jelentőséget tulajdonított a megmaradt magyar területek és Ausztria tartásának, hiszen Bécstől délre és a Balatontól nyugatra nagy olaj mezők húzódtak, amelyek üzemanyaggal látták el a hitleri hadsereget. A fasiszta klikk nem mondott le arról a politikai számításáról sem, hogy a Balkánt Erisz almájaként használja fel a Szovjetunió és Anglia közti viszály szítására, ezért igyekezett mindenáron visszavetni a szovjet csapatokat a Duna mögé.

A német fasiszta parancsnokság a „Dél” és az „F” hadseregcsoportban nagy erőket összpontosított. Nyugat-Németországból és Olaszországból páncélos- és gyalogoshadosztályokat dobott át, s az Ardennek körzetéből ideérkezett az SS 6. páncéloshadosztálya. Csupán a 3. Ukrán Fronttal szemben 31 hadosztály állt, ebből 11 páncéloshadosztály. Állományukba több mint 430 000 katona és tiszt, több mint 5600 löveg és aknavető, mintegy 900 harckocsi és rohamlöveg, körülbelül 850 repülőgép tartozott. Az ellenfél, több mint kétszeres harckocsifölénye birtokában, a csapás meglepetésszerűségére számított. De a 3. Ukrán Front csapatai felismerték az ellenség szándékát, és idejében felkészültek a csapás hárítására.

A német fasiszta csapatok március 6-án ellentámadásba mentek át. A hatalmas páncélos ököl, amelyben a Balaton térségében levő csaknem összes harckocsit és rohamlöveget összpontosították, lesújtott N. A. Gagen és N. D. Zahvatajev tábornok 26. hadseregének és 4. gárdahadseregének magasabbegységeire, amelyek a Velencei-tó és a Balaton közt védtek. A szovjet harcosok bátran fogadták az ellenség rohamát. Jól előkészítették a védelmet, és hozzáértéssel semmisítették meg az ellenséges harckocsikat. A német fasiszta parancsnokság szakadatlanul növelte a csapás erejét. De a szovjet katonák sziklaként álltak ellen. Segítségükre siettek P. D. Govorunyenko tábornok 18. és A. O. Ahmanov tábornok 23. harckocsihadtestének harckocsizói, I. N. Russzijanov tábornok 1. gárda gépesített hadtestének magasabbegységei, Sz. I. Gorskov tábornok 5. gárdahadtestének lovasai, Sz. G. Trofimenko tábornok 27. hadseregének harcosai.

Mesteri tudásról tettek tanúságot a tüzérek. Sikeres manőverrel elérték, hogy mintegy 160 löveg és aknavető összpontosult az arcvonal egy kilométerén és tüzelt az ellenség páncélosaira. A páncélelhárító lövegek közvetlen irányzással lőtték a fasiszták páncélos járműveit. Ezekben a napokban nem mindennapi hőstettet vittek véghez a 652. tüzérezred egyik ütegének katonái, akiknek Sz. T. Golub százados volt a parancsnokuk. Az üteg március 9-én megsemmisített két ellenséges páncélost és mintegy 80 fasisztát. A következő két nap folyamán felgyújtott további négy harckocsit, és elpusztított több mint 200 hitleristát. A bátor tiszt alig néhány életben maradt harcosa élén március 11-én több ellenséges rohamot hárított, és nem engedte át az ellenséges harckocsikat. Golub százados második sebesülésébe belehalt. Halála után megkapta a Szovjetunió Hőse címet.

Szakadatlanul mérték a csapásokat a páncéloshadosztályokra a 17. légi hadsereg és a vele együttműködő 5. légi hadsereg repülői. Sokukat érdemrendekkel tüntették ki. A. T. Makarov hadnagy rajparancsnokot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki, A. I. Koldunov százados századparancsnok pedig másodszor kapta meg az Arany Csillagot.

Az ellenség támadását valamennyi csapat hősi erőfeszítésével a tízedik napon megállították. A páncélosoknak nem sikerült áttörniük a Dunához. A német fasiszta csapatoknak azt a próbálkozását, hogy a Balatontól délre áttörjék a védelmet és támadást fejlesszenek ki a Dráva északi partján elfoglalt hídfőkből, M. N. Sarohin tábornok 57. hadseregének magasabbegységei és az 1. bolgár, illetve a 3. jugoszláv hadsereg csapatai hiúsították meg.

Drágán fizettek meg a hitleristák a balatoni ellentámadásért. A Dunához előretörő mintegy 500 páncélosuk és rohamlövegük, több tízezer katonájuk és tisztjük semmisült meg. A többi hitleristát a szovjet katonák visszafordulásra kényszerítették.

Miközben a csapatok a Balatonnál felmorzsolták a páncéloshadosztályokat, a szovjet parancsnokság céltudatosan gyűjtötte az erőket Budapesttől nyugatra, a 2. és a 3. Ukrán Front sávhatárán. Tüzérséget, harckocsikat, lőszert szállítottak át a Dunán. A főhadiszállás tartalékából megérkezett V. V. Glagolev tábornok erős, jól feltöltött 9. gárdahadserege. A frontparancsnokok és törzseik figyelemmel kísérték a védelmi ütközet menetét, és várták az alkalmas pillanatot, hogy megindítsák az ellencsapást.

Március 16-án délután a 9. és a 4. gárdahadsereg magasabbegységei, amelyek a 3. Ukrán Front jobbszárnyán összpontosultak, támadásba mentek át. A német fasiszta csapatok makacs ellenállást tanúsítottak. A frontparancsnok ekkor ütközetbe vezette A. G. Kravcsenko tábornok 6. gárda harckocsihadseregét. A szovjet harckocsizók megindultak, hogy átkarolják az ellenség ama páncélos csoportosítását, amely korábban a Duna felé tört. És az ellenség összeomlott. Fegyvert és hadianyagot hátrahagyva menekültek a német fasiszta csapatok a Balaton partján nyugat felé.

Egy nap múlva támadásba lendültek a 2. Ukrán Front állományához tartozó 46. hadsereg csapatai is, A. V. Petrusevszkij tábornok parancsnoksága alatt. Elkeseredett harcok közepette áttörték az ellenség védelmét. Ütközetbe lépett K. V. Szviridov tábornok 2. gépesített gárdahadteste, kijutott a Dunához, és elvágta az ellenség visszavonulásának útját. Eközben a Dunai Katonai Flottilla hajói G. N. Holosztyakov ellentengernagy parancsnoksága alatt deszantot szállítottak partra a Duna jobb partján, Esztergomtól nyugatra. A gyalogosok, a harckocsizók és a tengerészek, akiket a tüzérek, valamint az 5. légi hadsereg repülői támogattak, közös csapásaikkal a Dunához szorítottak és szétzúztak mintegy négy ellenséges hadosztályt.

A szovjet csapatok március 25-től intenzíven folytatták az ellenséges csapatok üldözését minden irányban. A Balatontól délre megkezdte az előnyomulást az 57. hadsereg és az 1. bolgár hadsereg. A szétvert német fasiszta hadosztályok a szovjet csapatoktól üldözve hanyatt-homlok menekültek nyugat felé. Április 4-én a szovjet hadsereg Magyarország egész területét megtisztította a német fasiszta megszállóktól. Magyar földön elhallgattak az ágyúk. A magyarok most már hozzáláthattak a békés munkához. Később ennek az eseménynek az emlékére a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa április 4-ét a magyar nép nemzeti ünnepévé nyilvánította. A törvényerejű rendeletben egyebek közt ez állt: „ … Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe felszabadítója, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza, a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg iránt.” Több mint 140 000 szovjet katona és tiszt áldozta életét a magyar föld felszabadításáért.

A náci csapatok azt remélték, hogy Ausztria keleti határán tartani tudják majd a védelmi terepszakaszokat. De hiába. A szovjet harckocsi-magasabbegységek gyorsan megtörték a németek ellenállását, és az Alpok nyúlványainak erdős szakaszait leküzdve április 5-én kijutottak Bécs megközelítési útjaira. Heves harcok bontakoztak ki itt.

A szovjet parancsnokság attól a törekvéstől vezéreltetve, hogy megkímélje az osztrák főváros műemlékeit, megmentse a várost a rombolástól, lakosait pedig a fölösleges áldozatoktól, idejekorán intézkedéseket tett a hosszas harcok elkerülése végett. A siker a gyorsaságtól és az energikus akciótól függött. A 2. és a 3. Ukrán Front csapatai nyugatról, északról és délről megkerülték a várost, és egyidejű csapásokkal a város elhagyására kényszerítették a fasiszta hadosztályokat. Április 13-án teljesen megtisztították Bécset a hitleristáktól. Ez volt a hatodik európai főváros, amelyet a szovjet hadsereg felszabadított. Ennek a győzelemnek az emlékére azok a magasabbegységek és egységek, amelyek kitűntek a városért vívott harcokban, megkapták a „Bécsi” elnevezést; a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége Bécs Bevételéért érdemérmet alapított, amellyel több mint 268 000 szovjet katonát tüntettek ki. Mintegy 26 000 szovjet katona esett el az Ausztria felszabadításáért vívott harcokban.

A délen végrehajtott támadás eredményeképpen a szovjet hadsereg súlyos veszteséget okozott az ellenségnek. Kudarcba fulladt Hitlernek az a terve, hogy az úgynevezett „déli alpesi erődre” támaszkodva hosszan tartó ellenállást szervezzen. A szovjet csapatok teljesen megtisztították a német fasiszta megszállóktól Magyarországot, bevonultak Ausztriába, felszabadították Csehszlovákia jelentős részét, és kijutottak Németország déli körzeteinek megközelítési útjaira. Ez hozzásegítette a jugoszláv népet ahhoz, hogy végleg kiűzze hazájából a megszállókat.

A szovjet fegyveres erők sikerei elősegítették az amerikai-angol csapatok támadását. Azok, miután elhárították a németek támadását az Ardennekben, visszaállították a helyzetet, majd márciusban átkeltek a Rajnán, és a Ruhr-vidéken bekerítették a „B” hadseregcsoport főerőit. Április 18-án a bekerített német fasiszta csapatok kapituláltak. Az amerikaiak előrevetett egységei ekkorra elérték az Elbát.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

A szovjet csapatoknak Kelet-Poroszországban, a Visztula és az Odera között kivívott győzelmei tovább növelték a Szovjetunió nemzetközi tekintélyét, s egyben döntő módon befolyásolták a politikai és a katonai helyzetet a Hitler-ellenes koalíció javára. A Szovjetunió barátai elragadtatással, ellenségei rettegve ismerték el a szovjet hadsereg sikereinek a háború kimenetele szempontjából meghatározó jelentőségét.

Az 1945. február 4. és 11. között tartott jaltai kormányfői konferenciának a katonai erőfeszítések koordinálásáról hozott határozatai azt bizonyították, hogy a Hitler-ellenes koalíció tovább erősödött, s a koalíció mindegyik tagja meg akarja gyorsítani a fasiszta Wehrmacht végleges szétzúzását.

Miután a szovjet csapatok elérték a fasiszta Németország gazdasági és katonai szempontból legfontosabb körzeteit, kedvező feltételek alakultak ki ahhoz, hogy végső csapást mérjenek az ellenségre. Már közel volt az áhított cél: Berlin. De ezt a feladatot nem lehetett megállás nélküli előrenyomulással megoldani. A szovjet harcosok 500 kilométeres utat tettek meg egyfolytában, súlyos harcok közepette, nagy veszteségekkel, és emiatt megfogyatkoztak támadási lehetőségeik. Időre volt szükségük, hogy megszilárdítsák az elfoglalt terepszakaszokat, az ellátmányszállítások érdekében helyreállítsák az utakat, feltöltsék a csapatokat személyi állománnyal, előreszállítsák a lőszert, az üzemanyagot, előkészítsék a repülőtereket és áttelepítsék a légierőt.

Nem lehetett figyelmen kívül hagyni a Kelet-Pomerániában összpontosult nagy ellenséges erőket, valamint a Sziléziában megszaporodott ellenséges csoportosítást. Fontos feladatokat kellett megoldani a szovjet-német arcvonal déli (bécsi) irányában is. Így történt, hogy a harc hevessége az egész szovjet-német arcvonalon nem csökkent egészen a Berlinre mért csapásig.

Az 1. Belorusz Front csapatai februárban és márciusban heves és véres harcokat folytattak azért, hogy Küstrin körzetében kiszélesítsék az oderai hídfőket. Noha a harctevékenység itt térben korlátozott volt, az események további alakulása szempontjából nagy jelentőséggel bírt. Az ellenség hatalmas erőket vont ide, és mindenáron vissza akarta vetni a szovjet csapatokat az Odera keleti partjára. Ám ez nem sikerült neki. Berzarin, Csujkov, Kolpakcsi és Cvetajev tábornokok hadseregei heves harcok árán március végére megsemmisítették a Küstrinben bekerített helyőrséget, ugyanott nagy hídfőt létesítettek, és kisebb hídfőket foglaltak el Frankfurttól délre. Ezek mind kiindulási körletül szolgáltak, amikor a szovjet csapatok csapásmérő csoportosítása megindult Berlin ellen.

Kelet-Pomerániában az ellenség megsemmisítését a 2. Belorusz Front csapatai és az 1. Belorusz Front balszárny-csapatai hajtották végre, s a Balti Flotta erőinek egy része támogatta őket. A német fasiszta parancsnokság nagy jelentőséget tulajdonított Kelet-Pomeránia tartásának. A körzet védelmére megalakította a „Visztula” hadseregcsoportot. Ennek állományába február 10-én 38 hadosztály és 6 dandár tartozott. Ezeknek a nagy erőknek a likvidálása nélkül nehezen lehetett a berlini irányban indított támadás sikerére számítani.

A szovjet csapatok, miután elérték Kelet-Pomerániát, lényegében egyetlen napig sem szüneteltették a harctevékenységet. Február 10-én Bydgoszcztól északra a 2. Belorusz Front 2. csapásmérő hadserege, 65., 49. és 70. hadserege támadásba ment át. Tíz napon át szívósan nyomultak előre, s 60 kilométerrel visszavetették a makacs ellenállást tanúsító németeket. Az 1. Belorusz Front jobbszárny-csapatai mintegy 50 kilométert nyomultak előre északnak, és az Oderától keletre elhárítottak egy erős ellenséges ellencsapást. Február 14-én likvidálták a bekerített ellenséges csapatokat Schneidemühlben, február 23-án pedig Poznanban.

A főhadiszállás a Kelet-Pomerániában támadó csapatok erősítésére a 2. Belorusz Frontnak adta át G. K. Kozlov tábornok 19. hadseregét és A. P. Panfilov tábornok 3. gárda harckocsihadtestét, ezenkívül bevonta a támadásba az 1. Belorusz Front főerőit is.

A 2. Belorusz Front csapatai február 24-én rövid előkészítés után újból megindították a támadást. A 19. hadsereg és harckocsihadtest magasabbegységeinek hatalmas erejű csapása sikerrel járt. A front csapatai áttörték az ellenség védelmét, gyors ütemben előnyomultak észak felé, március 4-én kijutottak a Balti-tengerhez Köslin (Koszalin) körzetében, és március 5-én felszabadították a várost.

Március 1-én támadásba mentek át az 1. Belorusz Front állományába tartozó 1. lengyel hadsereg, a 3. csapásmérő hadsereg, a 61. és 47. hadsereg, és az 1. és 2. gárda harckocsihadsereg magasabbegységei. Az erős védelmet és a makacs ellenállást leküzdve négy nap múlva ugyancsak kijutottak a tengerpartra Kolberg (Kolobrzeg) körzetében. A két front csapásaival kettévágták az ellenség kelet-pomerániai csoportosítását.

Miután elérték a tengert, a 2. Belorusz Front csapatai északkeleti, az 1. Belorusz Front csapatai pedig északnyugati irányban bontakoztatták ki a támadást. A tavaszi sár, a gyakori esőzés, a megáradt folyók és a tavak megnehezítették az előnyomulást. Ennek ellenére a frontok magasabbegységei állhatatosan rombolták a fasiszták védelmét. Március 18-án az 1. Belorusz Front csapatai rohammal bevették Kolberg-erődöt, két nap múlva pedig egész sávjukban megtisztították az ellenségtől a Balti-tenger partvidékét, és kijutottak az Oderához.

A 2. Belorusz Front a neki átadott 1. gárda harckocsihadsereggel sikeresen nyomult előre a Danzigi-öböl felé. Egyre szorosabbra zárták a bekerítés gyűrűjét, s március 28-án felszabadították Gdyniát. Két nap múlva már a lengyel állam nemzeti lobogója lengett a felszabadított Danzig (Gdansk) fölött is. Kelet-Pomerániában befejeződött az ellenség szétzúzása.

A csapatoknak lényeges támogatást nyújtott a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta. Torpedónaszádjai, csatarepülői és akna-torpedóvető repülőgépei az ellenség 158 hadi- és szállítóhajóját süllyesztették el, mintegy 30 hajóját pedig megrongálták. A flotta a tengeri útvonalakon tevékenykedve nem csupán nagy veszteségeket okozott az ellenségnek, hanem jelentősen megnehezítette számára az erőkkel és eszközökkel való manőverezést is.

Az 1. Ukrán Front csapatai február-márciusban súlyos harcokat vívtak az ellenség nagy sziléziai csoportosításával. Február 8. és február 24. között a 3. gárdahadsereg, a 13., 52. és 6. hadsereg, a 4. és a 3. gárda harckocsihadsereg magasabbegységei a front jobbszárnyán végrehajtották az alsósziléziai hadműveletet. Az oderai hídfőkből támadásba mentek át, áttörték az ellenség védelmét, és az erdős, mocsaras terepen, a tavaszi sárban nehéz körülmények között harcolva kijutottak a Neisséhez. Ugyanakkor átkaroló manőverrel bekerítettek egy 18 000 főnyi ellenséges csoportosítást Glogau (Glogów) körzetében és egy 40 000 főnyi csoportosítást Breslauban. Április l-re Glogauban megsemmisítették a német fasiszta egységeket. Március 15. és 31. között az 5. gárdahadsereg, a 21., 59. és 60. hadsereg, valamint a front balszárnyára átdobott 4. gárda harckocsihadsereg magasabbegységei végrehajtották a felső-sziléziai hadműveletet. A szovjet csapatok nagy veszteséget okoztak az ellenségnek, mintegy 50 kilométert nyomultak előre nyugatnak, s elérték a Szudéták előhegyeit és Csehszlovákia határát.

A támadó csapatoknak igen nagy segítséget nyújtott valamennyi front légiereje. A repülők rendkívül bátran és leleményesen harcoltak. Örökre emlékezetes hőstettet hajtott végre I. Sz. Polbin vezérőrnagy, a Szovjetunió Hőse, a 6. gárda bombázó légi hadtest parancsnoka. Polbin, a dnyeperi hős, személyesen vezette repülőgépeit a harcfeladatok teljesítésére. Február 11-én 158. harci felszállását hajtotta végre. Breslau külvárosában kellett feladatot teljesítenie, s hogy minél jobban célba találjon, zuhanórepülést hajtott végre. Polbin repülőgépét telitalálat érte, s a bátor repülő életét vesztette. Halála után kitüntették a második Arany Csillag éremmel. Amikor az előrenyomuló csapatok közelében nem volt repülőtér, A. I. Pokriskin ezredes, a Szovjetunió háromszoros hőse, a 9. gárda vadászrepülő-hadosztály parancsnoka a Breslau-Berlin műutat használta felszálló és leszálló pályának, és biztosította a csapatok állandó légi fedezetét.

A harcok során fogságba került szovjet katonák hűek maradtak hazájukhoz, és folytatták a küzdelmet, ahogy tudták. Február 8-án nagyszerű hőstettet vitt véghez tíz szovjet hadifogoly, élükön M. P. Gyevjatajev pilótával. A repülőtéren dolgozva egy ellenséges bombázót zsákmányoltak, és átrepültek az arcvonalon. Gyevjatajev főhadnagyot bátorságáért és hősiességéért a Szovjetunió Hőse címmel, a vállalkozás többi résztvevőjét érdemrendekkel tüntették ki.

A szovjet hadsereg a februári és márciusi heves harcok eredményeképpen kijutott a Balti-tenger partjára a Visztulától nyugatra, s elérte az Oderát és a Neissét. Létrejöttek a kedvező feltételek ahhoz, hogy döntő csapást mérjen a berlini irányban. A szovjet csapatok, miután a lengyel csapatokkal együtt kiűzték a hitleristákat Kelet-Pomerániából és Sziléziából, befejezték Lengyelország felszabadítását. Az ősi lengyel földeket ismét visszakapta igazi gazdája, a lengyel nép.

A Lengyelország felszabadításáért vívott harcok idején a szovjet csapatok nagy katonai tudásról, bátorságról és hősiességről tettek tanúságot. A szovjet katonák tízezreit tüntették ki érdemrendekkel és érdemérmekkel. 1382 ember kapta meg a Szovjetunió Hőse címet. A Szovjetunió érdemrendjeivel és érdemérmeivel tüntették ki a lengyel hadsereg több mint 5000 katonáját és tisztjét. 34 lengyel magasabbegység, egység és alegység megkapta a „Prágai”, „Varsói”, „Pomerániai”, „Kolbergi” elnevezést, 29 lengyel magasabbegységet és egységet kitüntettek szovjet érdemrendekkel, a Kosciuszkóról elnevezett 1. lengyel hadosztályt pedig másodízben is kitüntették. A lengyel kormány nagy elismeréssel adózott a Lengyelország felszabadításában részt vett szovjet katonáknak, s közülük 36 000-et lengyel érdemrendekkel és érdemérmekkel tüntetett ki. A szovjet és a lengyel csapatok győzelmeinek emlékére a lengyel kormány megalapította „A Baltikumért, az Oderáért és a Neisséért” elnevezésű érdemérmet, amellyel kitüntették az említett harcokban részt vett lengyel és szovjet katonákat. A szovjet katonák életüket nem kímélve teljesítették nemes internacionalista kötelességüket. Lengyel földön mintegy 600 000 szovjet katona és tiszt áldozta életét.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)

Kelet-Poroszország már régóta a német militarizmus és reakció támpontja, a szláv népek elleni agresszív hadjáratok hídfője volt. A fasizmus hatalomra jutása után Kelet-Poroszország területén tartós vasbeton létesítményeket magukban foglaló erődítmények erős rendszerét építették ki. Csupán egy körzetben, a heilsbergiben több mint 900 állandó jellegű védelmi létesítmény volt. Valamennyit jelentős kiterjedésben harckocsi-elhárító árkok, fa, fém és vasbeton „sárkányfogak” fedezték. Nem véletlen, hogy éppen Kelet-Poroszországban, Rastenburg körzetében rendezték be Hitler főhadiszállását mély, föld alatti óvóhelyeken.

Hitlerék a szovjet-német fronton elszenvedett vereségek hatására kénytelenek voltak birodalmuk védelmének további erősítésére is gondolni. Kelet-Poroszországban és Észak-Lengyelországban sürgősen korszerűsítették és tökéletesítették a régi erődítményeket, kiépítették a tábori védelmet. Sok ezer kilométer hosszúságú lövészárkokat, közlekedő árkokat, harckocsi-elhárító árkokat ástak, nagy mennyiségű drótakadályt és aknamezőt telepítettek.

Ezt a hitleristák szempontjából fontos körzetet a „Közép” hadseregcsoport csapatai (a 3. páncéloshadsereg, a 4. és a 2. hadsereg) védték Reinhardt vezérezredes parancsnoksága alatt; 41 jól feltöltött hadosztály, 580 000 katona és tiszt, valamint 200 000 Volkssturm-katona, 8200 löveg és aknavető, mintegy 700 harckocsi és rohamlöveg, 515 repülőgép állt szemben itt a szovjet csapatokkal.

A főhadiszállás a szovjet csapatoknak azt a feladatot adta, hogy vágják el a „Közép” hadseregcsoportot a német hadsereg főerőitől, szorítsák a tengerhez, vágják részekre, és semmisítsék meg. Ennek érdekében a 3. Belorusz Frontnak (parancsnok I. D. Csernyahovszkij, a haditanács tagja V. J. Makarov) csapást kellett mérnie a Pregel-folyó mentén Königsberg irányában, észak felől megkerülve a Mazuri-tavakat. A Narew-folyón létesített hídfőkből Marienburg általános irányban és a Mazuri-tavakat délről megkerülve tervezték a 2. Belorusz Front csapását, amelynek parancsnokává K. K. Rokosszovszkij marsallt, a haditanács tagjává N. J. Szubbotyin tábornokot nevezték ki. A 3. Belorusz Frontot támogatta az 1. Balti Front, amely a Nyeman mentén nyomult előre. A hadművelet végrehajtásába bevonták a Vörös Zászló Renddel kitüntetett Balti Flotta és a 18. távolsági bombázó légi hadsereg erőinek egy részét is.

Nagy gonddal készültek a hadműveletre. A front- és hadseregparancsnokok állandóan a csapatoknál voltak, újra meg újra ellenőrizték a támadásra való felkészültségüket, pontosabbá tették a már elfogadott határozatokat, beszélgettek a katonákkal és a tisztekkel, meghallgatták a parancsnokok jelentéseit, segítették őket harcfeladatuk önálló megoldásában. A törzsek pontosan kidolgozták a támadás terveit, aprólékos gonddal meghatározták a fegyvernemek és a légierő együttműködésének részleteit. Különösen nagy figyelmet fordítottak a gyorsan mozgó magasabbegységekre és a második lépcsőkre, megtervezték a csapatok és a tüzérség mozgatását az arcvonal mentén, valamint a flotta részéről történő segítségnyújtást.

A frontok és a hadseregek haditanácsai, a politikai szervek, a párt- és Komszomol-szervezetek igyekeztek még inkább fokozni az emberek harci kedvét. Megmagyarázták a katonáknak, hogy a fasisztákkal szemben érzett szent gyűlöletnek nem szabad az egész népet sújtó vak bosszúvá fajulnia; feladatuk, hogy segítsék a népet a fasiszta zsarnokság alól való felszabadulásban. Nagy figyelmet fordítottak a harci hagyományok népszerűsítésére. K. K. Rokosszovszkij marsall írta visszaemlékezéseiben: „Nagy jelentőséget tulajdonítottunk a kezdeményezésnek a harcban, ezért arra törekedtünk, hogy minden katona megismerje a korábbi harcok hőseinek leleményességét és talpraesettségét. A frontújságot, a röplapokat, az agitátorokkal való beszélgetéseket mind felhasználtuk a harci tapasztalatok népszerűsítésére.”

Folyamatosan szállították a lőszert, az üzemanyagot, az élelmiszert a frontra. Az ellenség elől rejtve keskeny arcvonalszakaszokon összpontosították a frontok csapásmérő csoportosításait: 1 600 000 embert, mintegy 21 500 löveget és aknavetőt, 3800 harckocsit és rohamlöveget, több mint 3000 repülőgépet.

Január 13-án reggel a 3. Belorusz Front sávjában a harcmező fölött sűrű, vastag köd ült. A repülőgépek nem tudtak felszállni a felhő borította repülőterekről. 9 órakor lövegek és aknavetők ezrei tüzet nyitottak az ellenség erődítményeire. Két órán át tombolt a tűzorkán. A sűrű becsapódások következtében füst borította el a terepet, a látási viszonyok tovább romlottak. A tüzérségi tűz hatékonysága csökkent. A 39., az 5. és a 28. hadsereg csapatai a tüzérség és a harckocsik támogatásával támadásba mentek át.

Az ellenség a sűrű ködöt kihasználva közel engedte a gyalogságot és a harckocsikat, reteszállásokból tüzet nyitott rájuk, egymás után indította az ellenlökéseket. A szovjet csapatok a fasiszták ellenállását megtörve lassan, de rendületlenül nyomultak előre. Csapásuk ereje szakadatlanul növekedett. A parancsnok a negyedik napon ütközetbe vetette a 2. gárda harckocsihadtestet. Darkehmen ellen támadásba mentek át a 2. gárdahadsereg csapatai. Végre a szél szétoszlatta a felhőket, és az 1. légi hadsereg ezen a napon 500 felszállást hajtott végre. A szovjet egységekkel együtt harcolt a „Normandia-Nyeman” francia önkéntes vadászrepülő-ezred, Louis Delfino őrnagy parancsnoksága alatt.

A front csapatai az ellenség tartalékait felőrölve áttörték a legszervezettebben megerődített védelmet. Jelentékeny sikert értek el a 39. hadsereg csapatai. A frontparancsnok itt rögtön növelte a csapás erejét, ütközetbe vetette az 1. harckocsihadtestet, majd a 11. gárdahadsereget. A Nyemantól délre megindult a 43. hadsereg. A támadás gyorsuló ütemben fejlődött. Január 19-én elfoglalták Tilsitet, január 21-én az 5. és 28. hadsereg bevette Gumbinnent, másnap pedig a front csapatai elfoglalták Insterburgot.

Gumbinnen megközelítési útjain különösen heves harcok folytak. A németek makacs ellenállást tanúsítottak. Az egyik tusában különösen erős csapás érte a 130. lövészhadosztály 2. zászlóaljának 6. lövészszázadát. A századparancsnok súlyosan megsebesült. Ebben a súlyos helyzetben a századparancsnokságot átvette Sz. I. Guszev százados, a zászlóaljparancsnok politikai helyettese. „Bosszút állunk parancsnokunk véréért!” felkiáltással előrerohant, és személyes példaadásával magával ragadta a harcosokat. Az ellenség üldözése közben a század behatolt Gumbinnen peremterületére, más alegységek kíséretében. A kézitusában Guszev százados elesett. A hős tisztet halála után kitüntették a Szovjetunió Hőse címmel, s Gumbinnen város nevét az ő tiszteletére Guszevre változtatták.

Az insterburgi ellenséges csoportosítás szétzúzásával megnyílt az út Königsberg felé, és a német fasiszta csapatok kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást a Mazuri-tavak körzetéből. P. G. Safranov tábornok 31. hadseregének magasabbegységei üldözőbe vették őket. A támadás folytatódott az egész arcvonalon. A 3. Belorusz Front a csapást kifejlesztve leküzdötte a Heilsbergi Megerősített Körlet védelmi létesítményeit a Deime- és az Alle-folyónál, január végén pedig kijutott a Frisches-Haff-öbölhöz Königsbergtől nyugatra és délre. A város helyőrségét körülzárták, és elvágták a főerőktől a Samland-félszigeten levő nagy csoportosítást is. Január 28-án az 1. Balti Front csapatai rohammal elfoglalták Memel (Klaipéda) városát, és ezzel befejezték a litván föld felszabadítását.

A 2. Belorusz Front csapatai január 14-én reggel mentek át támadásba. Kellemetlen, rossz volt az idő. Már pirkadt, de mindent köd borított; nyirkos hó takarta a földet. Ám a tüzérség még ilyen körülmények között is megbirkózott feladatával. A 49., a 3. és a 48. hadsereg, valamint a 2. csapásmérő hadsereg a rózani hídfőből, a 65. és a 70. hadsereg a serocki hídfőből indult rohamra, elnyomva az ellenség védelmét. A hitleristák elkeseredett ellenállást tanúsítottak, egymást követték ellenlökéseik.

A frontparancsnok a csapás erejének növelése végett másnap ütközetbe vetette a 8. és az 1. gárda harckocsihadtestet, valamint a 8. gépesített hadtestet. Ez rögtön megváltoztatta az események menetét; az ellenség védelme megtört. Január 17-én bevetették az áttörésbe V. T. Volszkij tábornok 5. gárda harckocsihadseregét. Az időjárás javult, és az ellenségre hatalmas csapásokat mért a 4. légi hadsereg, amelynek állományában hősiesen harcoltak J. D. Bersanszkaja őrnagy „Tamanyi” repülőezredének gárdistanői. A háború alatt ennek az ezrednek 23 pilótanője nyerte el hőstetteivel a Szovjetunió Hőse címet.

A tüzérség és a légierő által támogatott harckocsi-magasabbegységek csapása erősödött. Január 19-én elfoglalták Mlawát. Egy nappal később a szovjet csapatok átlépték Kelet-Poroszország határát. A front főerői innen gyors ütemben törtek előre északnyugatnak, majd mindinkább északnak, a Balti-tengerhez. N. Sz. Oszlikovszkij tábornok lovasai ugyanazon a napon elfoglalták Allensteint, Kelet-Poroszország második legnagyobb városát. A német fasiszta parancsnokság nem tudta kézben tartani a vezetést, és a csapatok rendezetlenül visszavonultak.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ellenséges csoportosítást bekerítés fenyegeti. Hossbach tábornok, a 4. német hadsereg parancsnoka, hogy megmentse csapatait, a főparancsnokság parancsa ellenére elrendelte, hogy csapatai hagyják el a Mazuri-tavakat és törjenek át nyugat felé. De már késő volt. Arcból szorongatni kezdték őket I. V. Bolgyin tábornok 50. hadseregének csapatai, ugyanakkor a front páncélos ékei feltartóztathatatlanul nyomultak előre a tengerhez. V. T. Volszkij tábornok harckocsizói január 26-án elérték a Balti-tengert Elbingtől északra. Hamarosan kijutottak ide N. I. Guszev tábornok 48. hadseregének lövész-magasabbegységei is. A kelet-poroszországi csoportosítást végleg elvágták, az ellenség hasztalan próbált áttörni nyugat felé.

A főhadiszállás a kialakult helyzetet figyelembe véve megparancsolta a 2. Belorusz Frontnak, hogy az 50., a 3. és a 48. hadsereget, valamint az 5. gárda harckocsihadsereget adja át a 3. Belorusz Frontnak, a többi erőkkel pedig menjen át támadásba a Visztulától nyugatra, Kelet-Pomerániában. A kelet-poroszországi ellenséges csoportosítások megsemmisítése a 3. Belorusz Front és az 1. Balti Front csapatainak feladata lett.

A Königsbergtől délnyugatra az öbölhöz szorított csoportosítás megsemmisítése február 10-én kezdődött el. Az ellenség szívósan védelmezte állásainak minden méterét. Ezekben a napokban rendkívüli energiáról és hősiességről tett tanúságot I. D. Csernyahovszkij hadseregtábornok, a 38 esztendős frontparancsnok.

Nehéz és hosszú utat tett meg Kelet-Poroszország határáig. Csernyahovszkij ezredes 28. harckocsihadosztálya 1941 júniusában éppen ebben az irányban, a Nyemantól nem messze az elsők közt ütközött meg az ellenség páncéloshadseregével. Csernyahovszkij katonái bátran és keményen harcoltak az ellenséges túlerővel litván földön. Akkor az ellenség került fölénybe, és a szovjet harckocsizók kénytelenek voltak visszavonulni. Elkeseredett harcok következtek Novgorodnál és Voronyezsnél. Aztán megtörtént a fordulat. A szovjet csapatok megindultak nyugat felé. A fiatal hadvezér Kurszkon, a Dnyeperen és Vilniuson át vezette el harcosait oda, ahonnan három évvel ezelőtt megindultak hazája ellen a hitlerista páncélos ékek. Nehéz katonaútját ezen a vidéken kezdte mint ezredes és hadosztályparancsnok, s mint hadseregtábornok, a Szovjetunió kétszeres hőse és frontparancsnok tért vissza. A kiváló hadvezér, a kommunista párt hű fia február 18-án Mehlsack körzetében halálos sebet kapott. A hős tábornokot Vilniusban temették el, s emlékére Insterburg várost Csernyahovszknak nevezték el. Február 21-én a front parancsnokságát A. M. Vaszilevszkij marsall vette át.

A szovjet csapatok a tavaszi olvadás idején nehéz körülmények között haladtak előre; a rossz útviszonyokat, a mocsarakat és a megáradt folyókat leküzdve megtörték a hitleristák ellenállását, és kitartóan szorították őket a tenger felé. Március 29-én Königsbergtől délnyugatra befejezték az ellenséges csoportosítás likvidálását. Megsemmisítettek több mint 93 000 fasiszta katonát, s 46 000-nél is többet ejtettek foglyul. Csak jelentéktelen töredékeknek sikerült átkelniük az öblön a Frische-Nehrung földnyelvre.

Az öbölnél még nem értek véget a harcok, de a szovjet csapatok már Königsbergnél kezdtek összpontosulni. Mindenki tisztában volt a feladat nehézségével. A németek a várost nagymértékben erődítették. A jól kiépített tábori védelem 15 régi erődre támaszkodott a város körül, és 9 erődre közvetlenül a város területén. A város helyőrsége több mint 130 000 főt számlált, s az erődvárosnak mintegy 4000 lövege és aknavetője, több mint 100 páncélosa és rohamlövege volt. A hitlerista parancsnokság mindent megtett, hogy a csapatok mellett minden fegyverfogható embert a város védelmére kényszerítsen. A házfalakon ilyen feliratok tarkállottak: „Nem adjuk meg magunkat!”

Április 6-án elkezdődött a roham. A szovjet tüzérség sok ezer tonna gránátot és aknát zúdított Königsbergre. A harckocsikkal megerősített rohamcsoportok rohamra lendültek. Hatalmas erejű csapásokat mért a városra a légierő. A fasiszta csapatok fanatikus szívóssággal védekeztek. De a szovjet csapatok tűzhengerével és hajthatatlan győzni akarásával szemben tehetetlenek voltak. Április 9-én bekövetkezett a vég: a helyőrség 92 000 katonája és tisztje, élen a kommandánssal, megadta magát.

A kelet-poroszországi hadművelet fináléja a Samland-félszigeten rekedt és továbbra is ellenállást tanúsító ellenséges csoport megsemmisítése volt április 13. és 25. között. A szovjet csapatoknak nagy segítséget nyújtottak a repülőegységek, a Balti Flotta hajói és tengeralattjárói. Ellenőrizték az ellenség utánpótlási vonalait, elsüllyesztettek 39 hadihajót, 28 szállítóhajót és 48 különféle hajót.

A kelet-poroszországi hadművelet a szovjet csapatok óriási győzelmével végződött. Megsemmisítettek 25 ellenséges hadosztályt, 12 hadosztály pedig elvesztette állományának 50-75 százalékát. A szovjet hadsereg elfoglalta egész Kelet-Poroszországot, felszabadította Lengyelország északi körzeteinek jelentékeny részét, és örökre megszüntette a német imperializmus keleti hídfőjét. A kelet-poroszországi csoportosítás megsemmisítése szilárdan biztosította észak felől a szovjet csapatok támadását a berlini irányban, s ennek folytán jelentősen romlott a kurlandi német csapatok helyzete. Königsberg és Pillau nagy kikötőinek elfoglalása folytán a Balti Flotta is kitűnő bázisokhoz jutott.

Kiemelkedő hőstetteikért és bátor magatartásukért a katonák százezreit tüntették ki érdemrendekkel és érdemérmekkel. Sokan közülük megkapták a Szovjetunió Hőse címet, A. P. Beloborodov hadseregparancsnokot, P. J. Golovacsev pilótát és másokat pedig másodszor is kitüntették az Arany Csillaggal. A harcfeladatok mintaszerű végrehajtásáért több mint 1000 magasabbegységet és egységet jutalmaztak érdemrendekkel, 217 egység, illetve magasabbegység kapta meg az „Insterburgi”, „Mlawai”, „Königsbergi” stb. elnevezést. Mintegy 740 000 harcost tüntettek ki a Königsberg Bevételéért érdeméremmel. Moszkva 28 alkalommal köszöntötte tüzérségi díszössztűzzel a harcosokat győzelmeik tiszteletére.

A szovjet kormány nagyra értékelte a „Normandia-Nyeman” repülőezred pilótáinak bátorságát, akik Kelet-Poroszországban befejezték harcos útjukat. Az ezrednek átnyújtották a Vörös Zászló Rendet, 24 francia tisztet érdemrendekkel tüntettek ki, a háború után pedig azokat a szovjet repülőgépeket, amelyeken a francia pilóták harcoltak, az ezrednek ajándékozták. Az ezred ezeken a repülőgépeken tért vissza a felszabadult hazai földre, Franciaországba.

A három szövetséges hatalom kormányfőinek potsdami konferenciája, amelyet 1945 július-augusztusában tartottak, történelmi jelentőségű határozatot fogadott el a német militarizmus kelet-poroszországi fészkének megszüntetéséről. Kelet-Poroszország kétharmadát átadták a Lengyel Népköztársaságnak. Königsberg város és környéke a Szovjetunió része lett. Ebből alakult meg a Kalinyingrádi terület, Königsberg város nevét pedig Kalinyingrádra változtatták. A Szovjet nép munkája eredményeképpen a Kalinyingrádi terület a béke bástyája lett a nyugati határszélen.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: A magyar népidemokrácia története 1944-1962)

1

1956 szeptemberében az MDP Politikai Bizottsága határozatot hozott arról, hogy a „koncepciós perek” áldozatául esett kommunisták – Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor, Szalai András és mások – hamvait méltó módon, díszsírhelyen kell elhelyezni. Rajk László és mártírtársai temetésére október 6-án, a honvédség és a rendőrség mártírjainak a temetésére október 13-án és 20-án került sor – sok ezer ember részvételével. A revizionista csoport – s nem kevésbé a polgári restauráció többi irányzatai – a temetéseket, a törvénytelenségek okozta morális megrendülést az érzelmek felkorbácsolására, a rendszer elleni uszításra használták fel. Október 6-án jobboldali csoportok már kisebb méretű politikai tüntetéseket is rendeztek Budapest egyes pontjain. Október 17-én az írószövetség pártszervezetének vezetősége határozatot hozott, amelyben kérte a pártkongresszus összehívását, s határozatát a sajtóban nyilvánosságra hozta. Október közepétől kezdve az egyetemeken és főiskolákon lázas hangulat uralkodott, ami rövidesen átterjedt a diákok fiatalabb korosztályaira is. (A revizionisták és más jobboldali csoportok a diákok elégedetlenségének a felszítására a szociális problémákat, az oktatási intézmények belső rendjének bizonyos merevségeit, az orosz nyelv kötelező oktatását és az oktatási intézmények DISZ-szervezetei irányításának korábbi hibáit használták fel.) Október 16-án a szegedi egyetemisták gyűlése kimondta, hogy kiválik a DISZ-ből és megalakítja – az egyetemi és főiskolai hallgatók egykori egységes szövetsége mintájára – a MEFESZ-t. Október 22-én a budapesti, a miskolci, a szegedi, a pécsi és a soproni egyetemeken, illetőleg főiskolákon megtartott diákgyűlések – ahol az irányítók nem egy esetben külső személyek voltak – határozatot hoztak a MEFESZ-hez való csatlakozásról és pontokba foglalták követeléseiket. A Budapesti Műszaki Egyetem diákgyűlése másnapra tüntetésre hívott fel, mely felhíváshoz azután a többi budapesti egyetem is csatlakozott. A Petőfi Kör vezetőségi ülése október 22-én ugyancsak „határozatot” hozott, amelyben követelte a párt Központi Vezetőségének az összehívását, Nagy Imrének és csoportja több más tagjának a vezetésbe való bevonását, Rákosi Mátyásnak a KV-ból való kizárását, Farkas Mihály ügyének nyílt tárgyalását (Farkast ti. október első felében a rendőrhatóságok a szocialista törvényesség megsértése miatt letartóztatták), valamint a Petőfi Körre vonatkozó és más párthatározatok felülvizsgálatát.

A revizionisták az október 23-i tömegdemonstrációt színleg a lengyel kommunisták melletti szimpátiatüntetésként propagálták és szervezték. Az MDP Politikai Bizottsága és a kormány október 23-án délelőtt a tüntetés ellen foglalt állást, illetőleg betiltotta azt, néhány órával később azonban – a revizionisták által szervezett tiltakozások hatására – visszavonta előbbi döntését és engedélyezte a tüntetést. Ráadásul a Politikai Bizottság és a DISZ Központi Vezetősége felszólította budapesti szervezetei egy részét, hogy vegyenek részt a tüntetésen és akadályozzák meg annak esetleges elfajulását.

A tüntetés délután három órakor kezdődött Petőfi Sándor szobránál. Innen a tömeg a Bem térre, onnan pedig a Parlament elé vonult, ahol Nagy Imre mondott beszédet. A tüntetők közt meghúzódó revizionista és szervezett polgári jobboldali csoportok – akik nacionalista és szovjetellenes jelszavakat hangoztattak, a magyar nemzeti lobogóból kivágták a Magyar Népköztársaság címerét, letépték a vörös zászlókat és leverték az intézmények homlokzatáról a vörös csillagokat – estig a tömeg egy részét a maguk befolyása alá vonták, s a városnak azokra a pontjaira irányították, ahol valamely intézmény ellen fegyveres támadást készítettek elő. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres ellenforradalmi csoportok megtámadták a Magyar Rádió, valamint a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a Lakihegyi rádióadót, továbbá fegyverek és gépjárművek szerzése végett több fegyverraktárat, laktanyát, rendőrőrsöt, üzemet és egyéb intézményeket. A Dózsa György úton pedig – hangulat- keltés céljából – ledöntötték a Sztálin-szobrot.

A fegyveres ellenforradalmi lázadás kirobbantása, amely szemmel láthatólag tervszerű – politikailag és katonailag jól átgondolt – akció eredménye volt, szorosan összefüggött a nemzetközi helyzet alakulásával.

A nemzetközi erőviszonyok megváltozása a nyugati imperialista hatalmakat válaszút elé állította: vagy szakítanak a hidegháborús módszerekkel és elfogadják az enyhülést, vagy megkísérlik a szocialista erők és a nemzeti felszabadító mozgalmak visszaszorítását. 1956 folyamán e két irányzat közül – a vezető imperialista államokban – ismét a második kerekedett felül. Ennek több oka volt. A leszerelési irányzat érzékenyen érintette a hadiiparral kapcsolatban álló monopóliumokat. A genfi csúcsértekezlet után a tőkés világban erősödtek a semlegességi irányzatok, éleződtek a tőkés országok közötti ellentétek, erősödött az USA hegemóniájának és a NATO-nak a bírálata. 1956 tavaszán Franciaországban és Olaszországban nőtt a kommunista párt és általában a baloldal befolyása, valamint annak a lehetősége, hogy új népfrontmozgalom alakul ki. Ugyanakkor Ázsiában és a Közel-Keleten az imperialista politika újabb jelentős nehézségekbe ütközött. 1956. július 26-án Egyiptom államosította a Szuezi-csatornát. A nemzetközi olajmonopóliumok ezt veszedelmes precedensnek tekintették, melyet – ha megtorlatlan marad – követhet a közel-keleti olajkutak államosítása is. Anglia és Franciaország előbb diplomáciai nyomással próbálta térdre kényszeríteni Egyiptomot, mivel azonban ez nem sikerült, október felső felében a nyílt katonai beavatkozás mellett döntött, melynek végső terveit október 16-án egyeztették Eden, Lloyd, Mollet és Pineau párizsi találkozóján. Az enyhülési irányzat térhódításának a megakadályozása és a szocialista erők visszaszorításának a szándéka mellett ez a háborús terv volt az oka annak, hogy az imperialisták a szocialista táboron belül olyan zavart igyekeztek kelteni ügynökeik révén, ami politikailag és katonailag leköti, illetőleg megakadályozza a Szovjetuniót abban, hogy támogassa Egyiptomot. Ezt a célt szolgálta a magyarországi ellenforradalom is, amelyet azonban elsősorban az USA agresszív erői készítettek elő az angol és francia imperialista körök támogatásával. (Az Egyiptom elleni támadást Izrael indította meg október 29-én. Anglia és Franciaország október 31-én csatlakozott az intervencióhoz. A szovjet kormány azonban – a magyarországi ellenforradalom ellenére – fegyveres segítséget ígért a megtámadott Egyiptomnak, ami meghátrálásra késztette az agresszorokat.)

A fegyveres lázadás kirobbanása után éjjel összeült az MDP Központi Vezetősége. Állást foglalt amellett, hogy ellenforradalom robbant ki, ugyanakkor Nagy Imrét és csoportjának több tagját – mivel elismerték, hogy ellenforradalom kezdődött és megígérték, hogy közreműködnek a lázadás leverésében – bevonta a maga soraiba. (Nagy Imre és Losonczy Géza tagja lett a Politikai Bizottságnak is.) Egyúttal javasolta az Elnöki Tanácsnak, hogy Hegedűs András helyett Nagy Imrét nevezze ki miniszterelnöknek. Nagy Imre október 24-én foglalta el hivatalát. Ettől kezdve a kormány összetétele szinte naponként módosult. Október 26-án a következő személyekből állt: Nagy Imre miniszterelnök, Apró Antal, Bognár József és Erdei Ferenc miniszterelnök-helyettesek, Tildy Zoltán államminiszter, Ribiánszky Miklós az állami gazdaságok minisztere, Czottner Sándor bánya- és energiaügyi, Gyenes Antal begyűjtési, Babits Antal egészségügyi, Nyers Rezső élelmiszeripari, Apró Antal építésügyi, Kovács Béla földművelésügyi, Janza Károly honvédelmi, Molnár Erik igazságügyi, Csergő János kohó- és gépipari, Nagy Józsefné könnyűipari, Bebrits Lajos közlekedés és postaügyi, Bognár József külkereskedelmi, Lukács György népművelési, Horváth Imre külügy-, Kónya Albert oktatásügyi, Kossa István pénzügy-, Nezvál Ferenc város- és községgazdálkodási és Szabó Gergely vegyipari miniszter. A minisztertanács létszáma 24 főre emelkedett és mintegy felerészben kicserélődött. Ezt követően, október 29-én Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi minisztert Csanádi György váltotta fel. Október 31-én pedig Kádár János és Losonczy Géza került be államminiszteri rangban a kormányba.

A kormány személyi összetételének módosításával a Központi Vezetőség – legalábbis ama része, amely nem tért le a forradalmi marxizmus talajáról – eredetileg azt igyekezett bizonyítani, hogy a párt teljesen szakított régi politikai irányvonalával és az ország szocialista átalakítását az eddiginél szélesebb bázisra támaszkodva, a haladás és a nemzeti felemelkedés valamennyi igaz hívével összefogva kívánja folytatni. S ezzel azt szerette volna elérni, hogy azok az emberek, akiket csupán a szocializmus építésének hibái állítottak szembe a párttal és az államhatalommal, szakítsanak a tudatos ellenforradalmárokkal és térjenek vissza a munkáshatalom hívei közé. E remény azonban nem teljesült, s a kormány mely november 3-ig működött, a fegyveres lázadást nem tudta felszámolni, és fokról fokra meghátrált az ellenforradalom előtt. A helyzet ilyen alakulásának nem az volt az oka, hogy – néhány régebbi és újabb pártonkívüli miniszter mellett – a volt kisgazdapárt két olyan vezetője is bekerült a kormányba, mint Tildy Zoltán és Kovács Béla. Az alapvető ok egyrészt a miniszterelnök árulása, másrészt a revizionisták gyors térnyerése, valamint a kommunisták között uralkodó zűrzavar és tanácstalanság volt. Ez akadályozta meg a fegyveres ellenforradalmi gócok felszámolását, ez hiúsította meg a kommunisták szervezett felsorakozását az ellenforradalom ellen, s ez tette lehetővé, hogy a Nagy-Losonczy-frakció a Központi Vezetőségben és a Politikai Bizottságban – melyek döntéseitől a kormány irányvonala is függött – a lényeges kérdésekben végül is mindig keresztül tudta vinni az akaratát. A revizionista csoportoknak olyan fontos intézményeket sikerült a kezükbe kaparintaniuk, mint a Szabad Nép szerkesztősége, a Budapesti Rendőr-főkapitányság stb.

Október 23-án este a fegyveres lázadás a párt és a kormány vezetőit felkészületlenül érte: Budapesten csak az ÁVH fegyveres alakulatai és a néphadsereg kis létszámú helyőrsége állt a kormány rendelkezésére. Először ezekből rendeltek ki néhány egységet a Rádióhoz a rend helyreállítására. A néphadsereg harckocsizó egysége azonban olyan parancsot kapott, hogy lőszert ne vigyen magával és az alakulat tisztjei rábeszéléssel igyekezzenek meggyőzni a fegyveres támadókat a harc értelmetlenségéről. Ennek az lett a következménye, hogy a lázadók a harckocsikat elfoglalták, és elhíresztelték, hogy a honvédség átállt a felkelőkhöz. A KV csak a késő esti órákban fogadott el olyan határozatot, hogy a kormány rendeljen fel Budapestre vidéki ezredeket és egyúttal kérjen segítséget a főváros körzetében tartózkodó szovjet csapatoktól a rend helyreállítására, akik azután október 24-én a Rádiót, a Szabad Nép székházát és az ellenforradalmárok által elfoglalt más objektumok többségét is visszafoglalták. A habozás oka ekkor – és később is – részben az volt, hogy az ellenforradalmi erőknek kezdetben a klérus reakciós elemei és az oktatási intézményekben működő revizionista és egyéb jobboldali csoportok segítségével sikerült több száz megtévesztett diákot, ipari tanulót és más fiatalt bevonniuk a fegyveres csoportokba, és sikerült fegyveres akcióik jelentős részét tömegmegmozdulásokkal kombinálniuk. A befolyásuk alá került fiatalokat és általában a tömegeket a tudatos ellenforradalmárok azzal tévesztették meg, hogy „forradalmároknak” álcázták magukat, a „demokratikus szocializmus”, a „nemzeti függetlenség” jelszavával operáltak, s „minden magyar” összefogására szólítottak fel. Ám azoknak a fasiszta, félfasiszta és egyéb reakciós elemeknek, valamint a mögöttük álló politikai csoportoknak, szervezeteknek, kémközpontoknak és rádióadóknak (az utóbbiak közül elsősorban a Szabad Európa Rádiónak), akik, illetve amelyek a fegyveres csoportokat irányították és az egész ellenforradalmat kezdettől fogva vezényelték, a valódi célja a tőkés rend restaurálása volt. Ezért amellett, hogy politikai eszközökkel is harcolni kellett az ellenforradalom elfojtásáért, az elsődleges feladat a fegyveres lázadás teljes felszámolása volt.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogasd  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!