Címke: történelem

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

A Vörös Hadsereg déli offenzívája sikeresen haladt előre.

November végén az 1. lovashadsereg a 13. hadsereg gyalogságával együtt elfoglalta Novij Oszkolt. Megkezdődött a Valujki felé visszavonuló ellenség üldözése. Ugyanezekben a napokban a 14. hadsereg jobbszárnyán is jelentős győzelem született: felszabadult Szumi városa. A városért folytatott harcban helyi felkelők is részt vettek.

A fehérgárdisták minden erejüket harcba vetették abbeli igyekezetükben, hogy szilárdan megvessék a lábukat és stabilizálják az arcvonalat. Mindenekelőtt a szárnyakon — Kijev és Caricin körzetében — szándékoztak megerősíteni a védelmet. A fehérgárdista parancsnokság a szilárd védelemre való áttérés céljából elhatározta, hogy kiragadja a kezdeményezést a Vörös Hadsereg kezéből, s ellencsapást mér a szovjet erőkre a voronyezsi szakaszon. Az Ulagaj tábornok parancsnoksága alatt álló rohamcsapatot Novij Oszkoltól délre, Valujki körzetében vonták össze, a hátország belsejéből a frontra vezényelt friss kozák egységekkel feltöltve.

December 3-án Ulagaj támadást intézett a 13. és a 8. hadsereg érintkezési pontja ellen, és visszaszorította a szovjet egységeket. De már három nappal később csak elszigetelt alegységek maradtak a fehér rohamcsapatból, s hadtápjukat elhagyva, ezek is gyorsan visszavonultak. Ulagaj ugyanis Volokonovkánál szembe került az 1. lovashadsereggel. Három nap múlva pedig Bugyonnijék bevonultak Valujkiba. December 17-én még egy győzelem született ezen a szakaszon: a 13. hadsereg 42. hadosztályának egységei a partizánokkal együttműködve elfoglalták Kupjanszkot. A fehérek ismét óriási veszteségeket szenvedtek. A szovjet csapatok sok vasúti szerelvényt és három páncélvonatot zsákmányoltak. Dugába dőlt az ellenségnek az a terve, hogy meghiúsítja a szovjet offenzívát.

A Vörös Hadsereg rendkívül széles arcvonalon folytatta támadásait. A párt Központi Bizottsága, a Honvédelmi Tanács és a hadsereg-főparancsnokság lankadatlan figyelmet fordított arra, hogy a csapatok nyomása állandóan fokozódjék.

1919 végére a fehérgárdistákat egyre gyakrabban érték csapások nemcsak a fronton, hanem a hátországban is. Az arcvonal egyre közelebb került azokhoz a vidékekhez, ahol a Vörös Hadsereget hős partizánok támogatták.

December első harmadában a 14. hadsereg megkezdte a harcot a Harkov felé vezető utakon. Az ebben a körzetben működő ellenséges hadseregcsoport egyszerre többfelől szenvedett csapásokat. Északnyugat felől a 14. szovjet hadsereg, északkelet felől a 13. hadsereg támadott, keleten az 1. lovashadsereg harcolt, átkarolással fenyegetve délkelet felől a Harkovban állomásozó fehérgárdistákat. A 14. hadsereg december 11-ére délnyugat felől megkerülte a várost, és elvágta az ellenséges hadseregcsoport visszavonulási útját. A gyenyikinista parancsnokság azonban menteni próbálta hadseregcsoportját, s ezért Konsztantyinográdnál, Harkovtól délnyugatra jelentős fehérgárdista erőket vont össze. Az itt gyülekező erőknek az volt a szándékuk, hogy páncélvonatok támogatásával áttörjenek a város felé.

A terv végrehajtását a helyi partizánok akadályozták meg. Egy vakmerő kis osztaguk váratlanul megtámadta a fehéreket, és pánikot keltett közöttük. A partizánoknak sikerült aláaknázniuk a vasúti hidat. Néhány órával később a híd felrobbant — a Harkov felé vezető utat elvágták. December 11-én a lett lövészek a 8. hadosztály lovasaival és munkásosztagokkal együtt bevették a várost. Ezzel szinte egy időben a 14. hadsereg csapatai és a partizánok kiverték a fehéreket Poltavából.

Mindez kedvező feltételeket teremtett Kijev felszabadításához. A 12. hadsereg 44. hadosztályához tartozó híres Bogun-dandár harcolt ezen a frontszakaszon. Elérte a Dnyepert, de nem tudott rögtön átkelni, mert a folyót vékony jégréteg borította, és így sem átmenni, sem átúszni nem lehetett a túlsó partra. Akkor a brigád elhatározta, hogy elfoglalja a hidakat, de ez nem sikerült, mert az ellenség erősen tartotta az átkelőhelyeket. Így több nap múlt el azzal, hogy keresték az átkelés lehetőségét. Végül az egyik ezred törzsét éjjel felkereste egy helybeli lakos, egy Alekszejev nevű öreg halász. Elmondta, hogy tud egy helyet, ahol olyan szilárd a folyón a jég, hogy biztonságosan átmehetnek rajta a csapatok. A bátor önkéntes kalauz az ezred komisszárjával együtt haladt a felderítő részleg élén. Az éjszakai átkelés sikerült. Hajnalban fellángolt a harc: az egyik ezred villámgyorsan hátba támadta az ellenséget és elfoglalta a hidakat. A többi szovjet ezred szorosan a nyomában haladt. A fehérgárdistákat pánik fogta el. A 12. hadsereg egységei Kijev felé nyomultak. December 16-án Kijev ismét szovjet kézen volt.

E nevezetes napokban Lenin levelet intézett az ukrán munkásokhoz és parasztokhoz a Gyenyikin felett aratott győzelmek alkalmából. Felhívta őket arra, hogy Ukrajna teljes felszabadításának küszöbén feszítsék meg minden erejüket, és végleg semmisítsék meg az ellenséget, hogy tökéletesen kizárják egy újabb támadás lehetőségét. Lenin azt tanácsolta a dolgozóknak, szívleljék meg a tanulságokat, amelyek a szibériai Kolcsak-uralom hosszú hónapjainak és Kolcsak leverésének tapasztalataiból adódnak.

„Ukrajnában Gyenyikin uralma — írta Lenin — ugyanolyan súlyos megpróbáltatás volt, mint Kolcsak uralma Szibériában. Kétségtelen, hogy e súlyos megpróbáltatás tanulságait megszívlelve, az ukrán parasztok és munkások — ugyanúgy, mint az uráli és szibériai munkások és parasztok — világosabban fogják látni a szovjethatalom feladatait és keményebben védik majd a szovjethatalmat.”⁶² Lenin Művei. 30. köt. 287. old.*

Különösen hangsúlyozta Lenin a nemzetiségi kérdés helyes megoldásának, a szovjet-ukrajnai és az oroszországi dolgozók egybekovácsolásának szükségességét. A kommunista párt a különböző nemzetiségű dolgozók szoros szövetségének megteremtésére törekedett. De ennek a szövetségnek feltétlenül önkéntesnek kellett lennie, a legteljesebb bizalmon, testvéri egységen kellett alapulnia. Éppen ezért nem valósulhatott meg azonnal. A függő és nem egyenjogú nemzetiségeknek az uralkodó nemzettel szemben táplált bizalmatlansága évszázadok során gyülemlett fel, ezt a bizalmatlanságot szította a cárizmus és a burzsoázia, s nagyra növelte az egész társadalmi rend, amely a kizsákmányolásra és a magántulajdonra épült.

„Ezért, amikor tántoríthatatlanul a nemzetek egységére törekszünk, és könyörtelenül üldözünk mindent, ami elválasztja őket, nagyon óvatosnak, türelmesnek, engedékenynek kell lennünk a nemzeti bizalmatlanság csökevényeivel szemben”⁶³ Ugyanott, 289. old.* — tanította Lenin.

A burzsoá nacionalistáknak, akik kiszolgálták az antantot szovjetellenes harcában, bizonyos ideig sikerült arra a bizalmatlanságra építeniük, amelyet a volt orosz birodalom egyes nemzetiségeinek parasztjai és kisgazdái a nagyoroszokkal szemben éreztek. De a párt által következetesen folytatott lenini nemzetiségi politika elősegítette ennek a bizalmatlanságnak a megszűnését. Igen fontos lépés volt ebben az irányban az, hogy az OSZSZSZK kormánya elismerte a lengyel, a finn, a lett, az észt és a litván állam függetlenségét. A népek — nagyok és kicsinyek — egyenjogúságának elismerésén alapuló szovjet nemzetiségi politika kivívta a kis nemzetek dolgozóinak rokonszenvét, és kudarcra ítélte a nemzetközi imperializmusnak azt a kísérletét, hogy megszervezze a „14 állam hadjáratát”.

Nagy jelentőségre tett szert a nemzetiségi kérdés, amikor Ukrajna felszabadult a gyenyikinista elnyomás alól. Az ukrán közéleti személyiségek körében a legkülönbözőbb nézetek uralkodtak. A borotybisták Ukrajna teljes függetlenségéért szálltak síkra; mások az OSZSZSZK és Ukrajna szoros föderatív kapcsolata mellett foglaltak állást; és akadtak hívei az Oroszországgal való teljes egybeolvadásnak is. E kérdéseket az ukrajnai szovjetkongresszusnak kellett eldöntenie. A döntéseknél az orosz és az ukrán dolgozóknak a proletárdiktatúráért, a szovjethatalomért, a külső és a belső ellenforradalom ellen vívott együttes harca volt az első és a legfontosabb. E harc tapasztalatai azt mutatták, hogy feltétlenül szükség lesz az ukrán és az orosz munkások és parasztok szoros katonai és gazdasági szövetségére, bárhogy is oldódjék meg az állami berendezkedés kérdése. Csakis ez a szövetség garantálhatta a két szovjetköztársaság biztonságát. „Aki megbontja a nagyorosz és az ukrán munkások és parasztok egységét és legszorosabb szövetségét, az a Kolcsakokat, a Gyenyikineket, a világ kapitalista rablóit segíti”⁶⁴ Ugyanott, 292. old.* — írta Lenin.

Lenin hangsúlyozta, hogy az orosz és az ukrán kommunistáknak türelmes, állhatatos, szívós munkával le kell küzdeniük a burzsoázia nacionalista cselszövéseit, a nacionalista előítéleteket, s nem szabad eltűrniük az erők szétforgácsolását és a burzsoáziával való bármiféle megalkuvást. A nagyorosz és az ukrán munkások és parasztok létérdeke az volt, hogy legyőzzék Gyenyikint, megsemmisítsék hadseregét, s lehetetlenné tegyék hasonló támadás megismétlődését.

Lenin levele programja lett az ukrán és az orosz kommunistáknak a felszabadult területeken. E levél alapján folyt a politikai munka a tömegek között, s kovácsolódott egybe a munkásosztály és a parasztság a szovjethatalomért, az ukrán és az orosz nép szoros szövetségéért folytatott harcban.

Az ukrán pártszervezetek határozottan szembeszálltak mindazokkal, akik ahelyett hogy egyesítették volna az erőket Gyenyikin ellen, az államhatárok és az OSZSZSZK-hoz fűződő állami kapcsolatok kérdésére, vagyis olyan kérdésekre terelték a párt és a dolgozók figyelmét, amelyek csak az ellenség legyőzése után oldódhattak meg.

Az ukrán dolgozók a kommunista párt vezetésével sikeres harcot folytattak a fehérgárdisták és a burzsoá nacionalisták ellen. A támadó Vörös Hadsereg minden segítséget és támogatást megkapott az ukrán munkásoktól és parasztoktól. Kijev, Poltava, Harkov és Csernyigov vidékén, csakúgy, mint Ukrajna más területein, tízezrek harcoltak vállvetve az orosz munkásokkal és parasztokkal azért, hogy kiűzzék szülőföldjükről a gyenyikinistákat és a petljuristákat.

—

A fronthelyzetről szóló újságközlemények napról napra újabb déli győzelmekről adtak hírt. 1919 decemberében a ROSZTA (Oroszországi Távirati Ügynökség. — Ford.) jelentéseiben már nem szerepelt ez az ijesztő mondat: „Csapataink az ellenséges túlerő nyomása folytán kiürítették …” A hadijelentéseket most ilyesféle szavak tarkították: „Csapataink felszabadították … megtisztították az ellenségtől … bevették …” — s a továbbiakban következett azoknak a kisebb-nagyobb városoknak a felsorolása, amelyek fölött már vörös zászló lengett.

Gyenyikin „önkéntes hadserege” a végsőkig legyengülve, megállás nélkül húzódott vissza mind délebbre. A hadosztályokból ezredek lettek, az ezredekből századok, majd aprócska osztagok, soraikban olyan katonákkal és tisztekkel, akiket a vereség demoralizált, akik elvesztették a „fehér ügybe” vetett hitüket.

S minél jobban visszavonultak a „dicső” gyenyikinista önkéntesek, annál veszélyesebbé vált a doni kozák sereg helyzete. A kozákok nem nyújtottak idejében lényeges segítséget szomszédaiknak; a viszony ugyanis feszült volt közöttük, mivel a doniak nem akartak nagyon eltávolodni szülőföldjüktől. Ámde november második felében fenyegető helyzet alakult ki: a doni hadsereg balszárnya egyre fedezetlenebbé vált, az arcvonal felől pedig a délkeleti front összesített lovashadteste és a 9. hadsereg támadta a doni kozák sereget. Így kénytelenek voltak ők is visszavonulni.

November végére a visszavonuló doni hadsereg már a Hoper folyót, ezt a fontos védelmi vonalat is maga mögött hagyta. A kozákok sietve menekültek a Don túlsó partjára. De a Don vonalát sem sikerült tartós védelemre felhasználniuk. December első felében a 9. szovjet hadsereg csapatai az ellenség elkeseredett ellenállását legyőzve átkeltek a Donon. Vesenszkaja körzetében a 22. szovjet hadosztály 190. ezrede tönkreverte az innenső parton rekedt fehérkozák gyalogdandárt, noha ez háromszoros túlerőben volt. S néhány nappal később az összesített lovashadtest még egy erős csapást mért a fehérgárdista doni hadseregre a Don jobb partján, Bogucsar körzetében.

A fehérgárdisták arra számítottak, hogy Caricin lesz a legfőbb védelmi támaszpontjuk a jobbszárnyon. A szovjet parancsnokság azonban úgy döntött, hogy megkezdi az offenzívát Caricin ellen. A hadműveletben a 10. és a 11. hadseregnek kellett részt vennie. November 29-én megindult a támadás. A 10. hadsereg egységei nem tudták bevenni a megerősített ellenséges állásokat. De a 11. hadsereg november második felében teljesen megtisztította az ellenségtől a Volga bal partját Caricintól délkeletre, a folyó torkolatvidékén, s megsemmisítette az Asztrahanyt sokáig fenyegető kozák egységeket. Ez jelentős siker volt, mivel szabad kezet adott a 11. hadseregnek ahhoz, hogy további hadműveleteket folytasson a caricini szakaszon és Észak-Kaukázus előterében.

A délkeleti front seregeinek azonban december folyamán nem sikerült bevenniük Caricint. A feladat végrehajtása csak akkor vált lehetővé, amikor a déli front csapatai már gyorsan nyomultak a Donyec-medence felé.

1919 utolsó hetében indult meg a küzdelem a Donyec- medencéért. A vidék fehérgárdista erőinek felszámolásában óriási szerepe volt az 1. lovashadseregnek. A fehérgárdista parancsnokság mindent elkövetett, ami csak erejéből telt, hogy birtokában tartsa a Donyec-medencét. Jónéhányszor rohamoszlopba tömörítette és ellentámadásba küldte legjobb hadtesteinek — Mamontov, Skuro, Ulagaj hadtesteinek — maradványait, de mindhiába.

A szovjet csapatokat segítették a bányászok és a munkások. A visszavonuló fehérgárdista egységek kénytelenek voltak védekezni a nagy partizánosztagok támadásaival szemben. Katonai szerelvények siklottak ki, törzsek és hátországi egységek semmisültek meg. A vasutasok megbénították a vonatforgalmat. Égett a talaj a Gyenyikin-hordák lába alatt. Harcosok tízezrei — donyeci bányászok, vérbeli proletár káderek — léptek be a Vörös Hadseregbe.

A fehérek donyec-medencei vereségének óriási stratégiai jelentősége volt. Az „önkéntes hadsereg” maradványai elszigetelődtek a doni és a kaukázusi fehérhadseregtől. Ez utóbbi két hadsereg ugyan nem volt még olyan siralmas helyzetben, mint az „önkéntesek”, de az a veszély fenyegette, hogy elveszti hátországi bázisait. Ezért Gyenyikin parancsot adott a kaukázusi hadseregnek, hogy ürítse ki Caricint, és vonuljon vissza a Szal folyó vonalára. Gyenyikin bízott benne, hogy a doni és az „önkéntes” hadsereg erőivel még elállhatja a Rosztovba, Novocserkaszkba és Taganrogba vezető utat. Ez az elgondolás azonban már nem volt megvalósítható.

A fronton az események továbbra is viharos gyorsasággal követték egymást. December 29-én megindult a délkeleti front seregeinek általános offenzívája. 1920. január 3-án a 10. és a 11. hadsereg tönkreverte a caricini fehér hadseregcsoportot, és bevonult Caricinba. Január 7-én a déli front csapatai elfoglalták Taganrogot, ahol már érkezésük előtt helyi felkelő munkásosztagok szálltak harcba a fehérgárdisták ellen, élükön a földalatti kommunista szervezettel. S végül január 10-én az 1. lovashadsereg heves utcai harcok után felszabadította a Don menti Rosztovot, mintegy 11 000 foglyot ejtve és temérdek hadfelszerelést — egyebek közt angol harckocsikat — zsákmányolva. A városért folytatott csatában hervadhatatlan dicsőséget szereztek a Tyimosenko parancsnoksága alatt álló 6. lovashadosztály, valamint a Gorodovikov által vezényelt 4. lovashadosztály katonái.

E nevezetes napon a déli front Forradalmi Katonai Tanácsa parancsot adott ki a csapatok részére. A parancs a többi között így szólt:

„A déli front alakulatai elé kitűzött legfőbb feladatot — az ellenséges »önkéntes hadsereg« leverését, a Donyec-medencének és Rosztovnak, a déli ellenforradalom legfőbb tűzfészkének birtokbavételét — teljesítettük.

A front dicső csapatai télen, nagy hóban és zord hidegben, nélkülözések közepette végrehajtott támadás és kitartó harcok során, két és fél hónap alatt Orjol vonalától az Azovi-tenger partjáig, több mint hétszáz versztnyire jutottak el.

Az ellenséges »önkéntes hadsereg«, amelyet Mamontov, Skuro és Ulagaj lovasságával erősítettek meg, katasztrofális vereséget szenvedett, maradványai a szélrózsa minden irányába menekülnek. A front hadseregei több mint 40 000 foglyot ejtettek, 750 ágyút, 1130 géppuskát, 23 páncélvonatot, 11 harckocsit, 400 mozdonyt, 12 200 vasúti kocsit, és nagy mennyiségű különféle katonai felszerelési tárgyat zsákmányoltak.

A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsát büszkeséggel tölti el a fronton harcoló vöröshadseregek katonai erejének tudata. A Tanács valamennyi dicső hősnek — vöröskatonának, parancsnoknak, politikai biztosnak — testvéri üdvözletét küldi, és köszönti őket a munkások és a parasztok legádázabb ellensége, a cári tábornokok és a földbirtokosok hadserege felett aratott fényes győzelem alkalmából.

Éljen a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg!”⁶⁵ Pravda, 1935. január 8.*

A Don menti Rosztovnak, a déli fehérgárdista uralom politikai központjának eleste után Gyenyikin hadserege nem volt többé egységes egésznek nevezhető. Legfőbb erői megsemmisültek. A csapatok irányítása végképpen megbomlott.

Gyenyikin seregéből ekkor lényegében három elszigetelt csoport maradt: az egyik Silling tábornok parancsnoksága alatt a jobb parti Ukrajna déli részén állapodott meg, a másik Szlascsov tábornok vezényletével a Krím-félszigetre menekült, a harmadik pedig — a legnagyobb — még tartotta magát Észak-Kaukázusban.

A harc új fejleményei megkövetelték a déli szovjet seregek irányításának átszervezését. 1920 januárjában a déli frontot délnyugatinak nevezték el. A délnyugati front három hadsereget foglalt magában: a 12., a 14. és a 13. hadsereget. A frontnak a viszonylag kis létszámú Silling- és Szlascsov-hadseregcsoport felszámolásán kívül biztosítania kellett Ukrajnát Lengyelország felől.

A délkeleti front nevét a harc újonnan kialakult fő irányának megfelelően kaukázusi frontra változtatták. Ide öt hadsereg tartozott: a 8., a 9., a 10. hadsereg, az 1. lovashadsereg és a 11. hadsereg. A kaukázusi fronttal szemben állt a doni és a kaukázusi hadsereg, valamint az „önkéntes hadtest” (a volt „önkéntes hadsereg” maradványa). Ez volt a szovjetföldön megmaradt legerősebb fehér haderő, összlétszáma csaknem elérte a 45 000 főt.

A Gyenyikin-sereg ukrajnai maradványainak leverése egy hónap alatt befejeződött. A 14. hadsereg február elején felszabadította Nyikolajev és Herszon városát. Az ellenséges erők két csoportra szakadtak: az egyiket Tyiraszpol körzetében a Dnyeszterhez szorították, a másik Ogyesszában maradt. A szovjet parancsnokság megkezdte e hadseregcsoportok részenkénti felszámolását.

1920. február 8-án reggel a 41. és a 45. hadosztály, valamint Kotovszkij lovasdandárjának egységei heves utcai harcok után elfoglalták Ogyesszát. A tyiraszpoli fehér hadseregcsoport kapitulált — Silling tábornok serege nem volt többé.

A krími szakaszon másképp alakult a helyzet. A 13. hadsereg egységeinek itt nem sikerült likvidálniuk Szlascsov tábornok hadseregcsoportját. A fehérek kihasználták a Krím kedvező védelmi adottságait, és erősen megvetették lábukat a félszigeten. Ide áramlottak Gyenyikin többi egységének maradványai; s a 13. hadsereg erejéből nem futotta a krími ellenséges felvonulási terület felszámolására. 1920 nyarán az antant felhasználta ezt a felvonulási területet, hogy még egy utolsó támadást intézzen a szovjetország ellen.

A legelkeseredettebb küzdelem 1920 elején a kaukázusi fronton bontakozott ki. Az ellenség fő erői a Don, a Manics és a Szal folyók vonalán építettek ki szilárd állásokat. Ezek az erők a viszonylag rövid frontszakaszon tömör csoportot alkottak.

A kaukázusi front parancsnoksága, melynek élén Sorin állt, mégis úgy döntött, hogy frontális csapást mér az ellenségre, jóllehet ehhez nem volt elég ereje, a támadó egységek elfáradtak, és elszakadtak mögöttes területeiktől. A fehérek batajszki megerősített állásai ellen intézett sorozatos támadások csak súlyos veszteségeket okoztak az 1. lovashadsereg, valamint a 8. és a 9. hadsereg egységeinek, de nem vezettek eredményre.

Ekkor Kamenyev hadsereg-főparancsnok előterjesztette támadási tervét. De az ő beavatkozása sem bizonyult szerencsésnek, ez a terv is kudarcba fulladt.

A két terv egyik legnagyobb hibája az volt, hogy olyan szerepet szánt az 1. lovashadseregnek, amely nem állt arányban lehetőségeivel. A hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, amikor mocsaras helyen, tüzérségi támogatás nélkül támadott, s olyan feladatokat kapott, amelyeknek végrehajtása közben sehogyan sem érvényesíthette fontos harci tulajdonságát: a nagyfokú mozgékonyságot. A hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa javasolta Sorinnak, próbálja nagyszabású átkaroló mozdulattal birtokba venni a batajszki állásokat. De a frontparancsnok nem vette figyelembe ezt a javaslatot. Ekkor az 1. lovashadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa a párt Központi Bizottságához és a szovjet kormányhoz fordult, s jelentésében feltárta a kaukázusi front balsikereinek okait.

A kaukázusi front parancsnokságát csakhamar leváltották. A frontparancsnok Tuhacsevszkij lett, a Forradalmi Katonai Tanácsnak pedig tagja lett Ordzsonikidze. Megkezdődött a támadó hadművelet gondos előkészítése. Ezt megkönnyítették a 11. és a 10. hadseregnek a sztavropoli és a velikijknyazsi szakaszon elért sikerei. A két hadsereg Asztrahany és Caricin felől kiindulva a partizánokkal együtt oldalba támadta az észak-kaukázusi fehér hadseregcsoportot, és azzal fenyegette, hogy elvágja a Kaukázushoz vezető visszavonulási útjait.

Február közepére a kaukázusi front seregeinek offenzívája gondosan elő volt készítve. Az 1. lovashadsereg áttört a doni és a kubanyi (volt kaukázusi) hadsereg érintkezési pontján, és a 10. hadsereg egységeivel együtt súlyos vereséget mért az ellenségre Torgovajánál. A fehérek megpróbálták tartani magukat. Az „önkéntes hadtest” gyalogos egységei február 20-án váratlanul betörtek Rosztovba. De a 8. hadsereg két nap múlva kiverte őket a városból. Ugyanebben az időben az 1. lovashadsereg és a 10. hadsereg egységei Szrednye-Jegorlikszkaja vasútállomásnál egy másik ellentámadási kísérletet hiúsítottak meg.

A kaukázusi front seregeinek hadműveletei sikeresen haladtak. Február 29-én a 11. hadsereg elfoglalta Sztavropolt; március elején felszabadult Batajszk. Az 1. lovashadsereg Majkop felé nyomult előre. A szovjet csapatok másik része — a 9. és a 8. hadsereg — a Fekete-tenger melléki partizánokkal együtt Gelendzsik és Novorosszijszk irányába támadott. Március 15-én a partizánok felszabadították Gelendzsiket, 27-én pedig a szovjet csapatok elfoglalták Novorosszijszkot, s több mint 20 000 foglyot ejtettek.

A vert fehérgárdista erők üldözése során a Vörös Hadsereg egységei és a partizánok április elejére hatalmas területet szabadítottak fel. Elfoglalták Sztavropolt, a Feketetenger mellékét, a Kubanyt, a Tyerek vidékét és Dagesztánt, s mindenütt helyreállították a szovjethatalmat. A déli városok és falvak dolgozói a Gyenyikin-uralom hosszú időszaka után először lélegeztek szabadon. De még sok esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a szovjet állam begyógyítsa a történelemben példátlan háború okozta sebeket, helyreállítsa mindazt, amit az ádáz osztályellenség lerombolt, újjáépítse a fölperzselt városokat és falvakat.

A grúz határhoz szorított fehérgárdista csapatok tömegesen megadták magukat. Csak viszonylag kis részük távozott grúz területre.

Gyenyikinnek egyszer s mindenkorra befellegzett.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

3

A fehérgárdisták hiánytalanul újjáélesztették a cárizmus nemzetiségi politikáját. Az észak-kaukázusi, az ukrajnai és a moldvai népeknek durva erőszak és gyalázkodás jutott osztályrészül. A gyenyikinisták legfőbb segítőtársai ebben a tömeges bűnözésben az aprócska hegyvidéki fejedelmek és a burzsoá nacionalisták voltak; ők segítették a fehérgárdistákat nemzetük becsületének és szabadságának sárbatiprásában. A gyenyikinisták, mint dühödt antiszemiták között, hagyománnyá vált, hogy az elfoglalt város vagy kisebb helység „birtokbavételét” zsidópogrommal kezdték. A zsidó burzsoázia ennek ellenére fiataljait a fehér hadseregbe küldte. Ugyanilyen aljasul viselkedtek az ukrán nacionalisták is.

A kegyetlen burzsoá-földesúri diktatúra nem biztosíthatott szilárd hátországot a Gyenyikin-hadseregnek — sőt, ellenkezőleg, a dolgozók tömegmozgalmát eredményezte. Ez a mozgalom spontán felkelésekben, szabotázsban, s ami a fő, partizánharcban és szervezett felkelésben nyilvánult meg. 1919 őszén Gyenyikin hátországa sajátos belső hadszíntérré vált.

A munkások és a parasztok Gyenyikin-ellenes harcát a földalatti kommunista szervezetek vezették. Tevékenységüket a párt Központi Bizottsága hangolta egybe és irányította.

A partizán- és a sztrájkmozgalom hulláma végigvonult Ukrajnán. Földalatti kommunista szervezetek működtek a Donyec-medencében, Harkovban, Poltavában, Jekatyerinoszlávban, Kijevben, Ogyesszában, Nyikolajevben, a Krím-félszigeten. A földalatti szervezetekben a helyi bolsevikokkal együtt dolgoztak az Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártjának Központi Bizottsága által odaküldött elvtársak. Voltak Komszomol-szervezetek is, például Ogyesszában.

A bátor illegális kommunista pártmunkások újságokat, röpiratokat adtak ki, egyik pártsejtet a másik után szervezték az üzemekben és a járásokban, behatoltak az ellenséges hadseregbe és flottába, s aktív munkát végeztek a szakszervezetekben, ahol ezek még léteztek.

1919 őszén az illegális bolsevik szervezetek vezetésével a Donyec-medence bányászainak széles körű sztrájkmozgalma bontakozott ki. Különösen kitartóan és sokáig harcoltak a munkások Makejevkában és Jenakijevóban. A Donyec-medence után a munkássztrájkok hulláma átterjedt Harkovra, Nyikolajevre, Jekatyerinoszlávra, Poltavára, Kremencsugra és Ukrajna más ipari központjaira. Az ukrajnai földalatti kommunista szervezetek tevékenységét az OK(b)P Központi Bizottsága által külön e célból alakított Frontontúli Bizottság irányította, amely közvetlenül a déli front politikai szerveinek és az UK(b)P Központi Bizottsága Ideiglenes Bizottságának volt alárendelve. A Frontontúli Bizottság juttatta el az ukrajnai földalatti szervezetekhez az OK(b)P Központi Bizottságának utasításait és a részükre szóló különféle támogatást. S a Bizottság egyeztette a partizánosztagok tevékenységét a déli front parancsnokságának elgondolásaival.

A partizánharc közvetlen irányítója Ukrajnában a Felkelőmozgalom Forradalmi Katonai Tanácsa és annak az UK(b)P Központi Bizottsága által külön e célra létesített vezérkara volt. E szerveknek voltak alárendelve az úgynevezett körzeti tábori törzsek, amelyek a legnagyobb partizánerők működési területén alakultak.

1919 októberében, a déli front seregeinek ellenoffenzívája idején a Frontontúli Bizottság kiadta az utasítást: „Valamennyi ukrán felkelő csapat azonnal indítson hadműveleteket Gyenyikin ellen.”⁶¹ Letopisz Revoljuciji, 1929. 5—6. sz. 283. old.*

A Frontontúli Bizottság felhívta a partizánokat, támadják meg a visszavonuló fehérgárdista csapatokat, ne hagyják, hogy a fehérek hasznavehetetlenné tegyék a hidakat és az utakat. A partizánerőknek megadták az ellenség valószínű visszavonulási útjai elleni hadműveletek irányát.

Harkov vidékének partizánjai a donyec-medencei osztagokkal együtt harcot indítottak az észak-donyeci és a délkeleti vasútvonalakon, s részben megbénították az ellenséges katonai szerelvények mozgását.

A lozovaja-szinyelnyikovói körzetben, valamint a jekatyerinoszlávi kormányzóság több járásában tömegméretű parasztfelkelés kezdődött a helyi partizánvezérkar irányításával. A felkelőknek bizonyos időre még Pavlograd és Novo-Moszkovszk városát is sikerült birtokba venniük. Október végén több mint 40 osztag tartozott a lozovaja-szinyelnyikovói törzshöz. Az osztagok négy dandárt és két hadosztályt alkottak; létszámuk elérte a 20 000, novemberben pedig már a 35 000 főt. A partizánok ellenőrzésüket kiterjesztették a Jekatyerinoszláv—Harkov vasútvonalra.

Erős bázisa volt a partizánmozgalomnak a herszoni kormányzóság. Különösen vitézül harcoltak azok a szegényparasztok, akik Bastanka községben hat ezredből álló nagy partizánosztagot alakítottak. A partizánok teljesen ellenőrzésük alatt tartották az általuk elfoglalt vidéket, és hosszú ideig eredményes harcot folytattak a parasztfelkelés leverésére kivezényelt hatalmas fehérgárdista erők ellen.

Sikeresen harcoltak Kijev, Csernyigov és Poltava vidékének, valamint más ukrajnai körzeteknek a partizánjai. Csapásaik ereje a Vörös Hadsereg közeledtére állandóan fokozódott. A partizánok, a felkelők, az illegális komszomolisták — a reguláris szovjet csapatokkal együttműködve — tevékenyen részt vettek Ukrajna felszabadításában.

Az ukrajnai partizánmozgalom bonyolult körülmények között fejlődött. A kommunistáknak az ellenséges hátországban vívott harc szervezése közben mindig számításba kellett venniük a komplikált ukrajnai politikai helyzetet. Például nem volt könnyű feladat azokat a felkelő osztagokat kommunista befolyás alá vonni, amelyekben „baloldali” eszerek vagy borotybisták (a „Borotyba” című lap köré tömörülő ukrán „baloldali” eszerek. — Ford.) voltak a hangadók. A kommunisták azzal, hogy lankadatlan eszmei harcot folytattak ezekkel a pártokkal, és leleplezték kispolgári lényegüket, fokozatosan tekintélyt vívtak ki maguknak, és erősítették befolyásukat a felkelőknél.

Nagy és bonyolult munkát végeztek az ukrán bolsevikok a Mahno-féle „felkelő hadseregben”. Feladatuk itt az volt, hogy elszigeteljék az anarchista-kulák vezetést a felkelők zömétől, Mahno „atyuskának” és követőinek demagóg ígéreteitől félrevezetett dolgozó parasztoktól. A párt küldöttei szívós és aprólékos munkával, önzetlen bátorságukkal egész mahnoista egységeket vontak befolyásuk alá. A kommunisták életüket kockáztatták, hiszen a mahnoista főkolomposoktól minden kitelt. Mahno, a Vörös Hadsereg ideiglenes szövetségese a Gyenyikin elleni harcban, egyik percről a másikra veszedelmes ellenséggé válhatott; és szövetségesként sem szégyellt nyíltan leszámolni az osztagaiban levő kommunistákkal. Mégis, amikor a kommunista befolyás több egységben (főleg a gyalogosoknál) megerősödött, Mahno már nem szánta rá magát, hogy kezet emeljen rájuk. A kommunisták üldözése, a Vörös Hadsereggel való szakítás azt eredményezte volna, hogy a felkelő parasztok tömegestől otthagyják a mahnoista osztagokat. 1919 végén és 1920 elején, amikor Mahno végül is rászánta magát, hogy fegyvereit a szovjetköztársaság ellen fordítsa, seregéből több mint 35 000 ember távozott a Vörös Hadseregbe. Ez a kommunisták munkájának eredményét mutatta.

Az illegális ukrán pártmunkások és partizánok felbecsülhetetlen segítséget nyújtottak a Vörös Hadseregnek a déli front csapatainak offenzívája idején.

1919 őszén erősen fellendült a dolgozó parasztok forradalmi harca a Don mentén és Észak-Kaukázusban. Ezeken a vidékeiken már 1918 vége óta működött a földalatti kommunista mozgalom. A kommunisták agitációt folytattak a lakosság, sőt, Gyenyikin katonái körében, újságokat, röplapokat, felhívásokat bocsátottak ki, munkássztrájkokat és parasztfelkeléseket szerveztek, fontos felderítő adatokat szolgáltattak a déli és a délkeleti front számára. Ez a munka az OK(b)P Központi Bizottságának segítségével és ellenőrzésével folyt.

A Don-vidék kommunista szervezeteinek közvetlen irányítását a déli front politikai osztályához tartozó Doni Frontontúli Bizottság, valamint az OK(b)P Doni Területi Bizottsága látta el.

Hatalmas munkát végzett az OK(b)P Kaukázusi Határterületi Bizottsága, valamint a novorosszijszki és a jekatyerinodári illegális pártbizottság. Ez utóbbi töltötte be egyúttal az észak-kaukázusi határterületi pártbizottság funkcióit. A hegyvidékiek harcának élén az OK(b)P Dagesztáni Területi Bizottsága állt. Nagy szerepe volt 1919-ben a kaukázusi illegális kommunista mozgalom megszervezésében Kirovnak és Ordzsonikidzének.

Gyenyikin hátországának mélyén, Novorosszijszk és Tuapsze körzetében még nyáron kialakult a partizánmozgalom egyik leghatalmasabb góca, a tizenkétezer főnyi „piros-zöld hadsereg”, amely meglehetősen nagyarányú hadműveleteket hajtott végre, és jelentős veszteségeket okozott a gyenyikinistáknak. A fehérgárdista parancsnokságnak nagy erőket kellett tartania ezen a belső arcvonalon.

Sztavropol vidékén is fellángolt a partizánháború. 1919 őszén a sztavropoli partizánok egy egész fehér lovashadosztályt kötöttek le.

Rendkívül nagy méreteket öltött a hegyvidéki dolgozók Gyenyikin-ellenes háborúja Dagesztánban, Csecsnya vidékén, Oszét- és Ingus-földön és Kabardiában. A mozgalom vezetésébe ugyan nemegyszer sikerült beférkőzniük burzsoá nacionalistáknak. A néptömegek szabadságharcának fellendülését több ízben is megpróbálták a maguk javára kihasználni az azerbajdzsáni muszavatisták, a grúz mensevikek és a török ügynökök. Még bonyolultabbá tette a helyzetet a hegyvidéki dolgozók jelentős részének politikai felvilágosulatlansága, s az, hogy élénken éltek körükben a nacionalista és a vallási előítéletek. A kommunistáknak rendkívül rugalmas politikai taktikát kellett követniük, szívós és kitartó munkát kellett végezniük a tömegek között, hogy végleg kivonják őket az osztályidegen elemek befolyása alól.

A kaukázusi partizáncsapatok között jelentős helyet foglaltak el a Csecsnya vidékén és Ingus-földön harcoló osztagok. Számos kaukázusi népcsoport tagjai, valamint vlagyikavkázi és grozniji munkások küzdöttek soraikban. Tekintélyes vezetőjük volt Gikalo, a Kaukázusi Határterületi Pártbizottság tagja és Seripov csecsenc kommunista. A csecseni osztagok 1919 augusztusában egy egész fehérkozák hadosztályt vertek tönkre, és Groznij felé nyomultak előre.

A csecseni partizánok sikerei föllelkesítették Dagesztán és a többi észak-kaukázusi vidék dolgozóit. A 11. hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának segítségével Dagesztánban hatalmas Gyenyikin-ellenes arcvonal jött létre, amely tekintélyes ellenséges erőket kötött le. Nem véletlen, hogy Gyenyikin ebben az időben „forró katlannak” nevezte Észak-Kaukázust.

1920 elején a megerősödött észak-kaukázusi és doni, valamint ukrajnai partizánerők egybeolvadtak a Vörös Hadsereg támadó csapataival, s ez jelentősen meggyorsította Gyenyikin végső leverését.

A Gyenyikin-hadsereg frontjának ingatag jellege és hátországának megbízhatatlansága tehát fontos előfeltétele volt annak, hogy a szovjet csapatok általános támadása az ország déli részén sikerrel járjon. E támadás tervének kidolgozásánál a párt Központi Bizottsága figyelembe vette az ellenséges táborban uralkodó helyzetet.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

2

Az Októberi Szocialista Forradalom megadta a dolgozó parasztnak azt, amiről korábban csak ábrándozhatott: földet, felszabadulást a földesúri és a kulák kizsákmányolás alól, széles körű politikai jogokat. De az intervenció és a polgárháború a „hadikommunizmus” merev, rendkívüli politikájának bevezetésére kényszerítette a proletárdiktatúra államát. A középparaszt nem mindjárt értette meg, hogy a gabonamonopólium és az egész gabonafölösleg kötelező beszolgáltatása elengedhetetlenül szükséges a honvédelem megerősítéséhez, ahhoz, hogy a szovjethatalom a dolgozó parasztot megvédje a nyomortól és a jogfosztottságtól. Mielőtt még a Kolcsak- és a Gyenyikin-uralom véres tapasztalataira sor került volna, az eszerek, a mensevikek, az anarchisták, a burzsoá nacionalista pártok és csoportok nem minden eredmény nélkül suttogtak naphosszat a paraszt fülébe alkotmányozó gyűlésről, „kommunisták nélküli szovjetekről”, „szabadkereskedelemről”, „osztálybékéről”, a keresett „harmadik útnak” tüntetve fel a burzsoá hatalom restaurációjának útját. A burzsoázia és a földbirtokosok uszályhordozóinak hamis, provokatív agitációja rendszerint csak ott befolyásolta a parasztságot, ahol a proletariátus gyenge volt, s a kommunista pártszervezetek még épphogy megkezdték működésüket. De az agrár jellegű Oroszországban, ahol az iparvidékek egyenlőtlenül oszlottak meg, számos olyan isten háta mögötti járás volt, ahol 1918-ban és 1919 elején csak elvétve akadtak bolsevikok, s nem volt egyetlen gyár sem, amelynek proletár törzsgárdája lett volna. A szegényparaszt-bizottságok és a helyi szovjetek pedig helyenként igen gyengék voltak, vagy kulákelemek férkőztek soraikba.

Még bonyolultabb volt a helyzet a kozák falvakban, ahol a tömegekben erősen éltek a kozák réteg kivételezettségéről (a bevándoroltakkal és a „muszkákkal” szemben), a kozákoknak a „szabad élethez” való különleges jogairól táplált elképzelések. A szegénykozákság, amely időről időre a városba járt bérmunkát keresni, és ott közel került a proletariátushoz, a forradalom első napjaitól kezdve a Vörös Hadseregben harcolt. A közepes módban élő falubeliek s még inkább a gazdagok pedig csapatostól özönlöttek a fehérgárdista seregekbe. Ők alkották e seregek ütőerejét, a lovasságot.

A félrevezetett, politikailag felvilágosulatlan paraszti tömegekből és a kozákság egy részéből alakult ki Kolcsak és Gyenyikin nagy fehérgárdista hadserege. De a mundérba bujtatott középparaszt hamarosan kezdte megérteni, milyen végzetes hibát követett el, amikor a „vörösök” és a „fehérek” közül az utóbbiakat választotta. A botbüntetésen alapuló fegyelem, a régről ismerős „tiszt úr”, a paraszt- és munkástestvérekkel szemben alkalmazott tömeges megtorlások, a nyilvánvaló és a hadseregben senki által nem titkolt cél: a cári rend visszaállítása — mindez eléggé felnyitotta a szemét annak a parasztnak, aki tudatlanságában az osztályárulás szennyes útjára lépett. Csakhogy a fehér hadseregben a katonának nem volt könnyű helyrehoznia a hibát. Minden lépését szigorúan ellenőrizték a minden hájjal megkent hivatásos tisztek és tapasztalt kémelhárítók, akik egyet-mást megtanultak a két 1917-es forradalom idején, s a katonaságnál csak úgy hemzsegő kulákfiókák önkéntes segítségére támaszkodtak. Ez a fehér hadsereg képes volt kiterjedt támadó hadműveletek végrehajtására. Az ilyen hadműveletek viszont nagy veszteségeket okoztak, s állandó utánpótlást követeltek.

Gyenyikin legjobb tiszti és önkéntes egységei felmorzsolódtak a harcok során, a polgárháború pedig egyre nagyobb méreteket öltött, a Vörös Hadsereg nyomása mindinkább erősödött.

A fehérgárdista hatóságok ezért mindenütt — Szibériában, az ország déli és északnyugati részén — kénytelenek voltak tömeges sorozásokat végrehajtani. Egyre újabb ezredeket dobtak az arcvonalra, a harcok poklába, s ezek soraiban csüggedten lépkedtek a fehérgárdista egyenruhába bujtatott parasztok, akik már megízlelték a Kolcsak és Gyenyikin hátországának mélyén folyó „békés” élet minden „gyönyörét”, s össze tudták hasonlítani a szovjethatalmat a fehérgárdista kormányzattal.

Az ilyen katonák tulajdonképpen potenciális ellenségei voltak annak a hadseregnek, amelybe erőszakkal sorozták be őket. Gyűlölték tisztjeiket és ez a gyűlölet csak ideig-óráig maradhatott rejtve. A fehérgárdista hivatásos tisztikar — Gyenyikin hadseregének gerince — világosan látta alárendeltjeinek érzelmeit. Ezek a fehér tisztek — főhadnagyok, törzskapitányok, ezredesek és tábornokok — a vereségektől elcsüggedve tehetetlen haraggal tekintettek a forradalomra, a szovjethatalomra, az egész népre, szenvedélyesen gyűlölték az egyszerű katonákat és ezt a gyűlöletet nyíltan is kimutatták. „Mi az elítéltek hadserege vagyunk! — írta naplójában Gyenyikin egyik tartalékos tisztje. — Az ember haja az égnek áll, látva, hogy mi történik a harmadik hadosztálynál. A tisztek újra puskavesszővel verik a katonákat, szinte bottal kényszerítik őket az »Isten, óvd meg a cárt« éneklésére. Istentől elrugaszkodott, végtelenül korlátolt teremtmények. A katonák alkalomadtán úgy lelövik őket, mint a nyulakat …” A továbbiakban teljesen logikusan levonja a következtetést: „Nem messze tőlünk északra már a bolsevikok vannak, s várni lehet, hogy egyszerűen eltörölnek minket a föld színéről. Nem lehet sokáig szélmalomharcot folytatni.”⁵⁶ A. Szegejev: A Gyenyikin-hadsereg véleménye saját magáról. Moszkva 1920. 21. old.*

Ez már nem az a hadsereg volt, amely nemcsak sikeresen védekezni, hanem széles arcvonalon támadni is tudott. Ebben a hadseregben a fehér kémelhárítás már nem tudta megelőzni a tömeges szökéseket, egész alegységek és egységek átállását, a felkeléseket, a tisztekkel való burkolt és nyílt leszámolást. A fehér hadsereg szemlátomást bomlásnak indult.

Még 1919 július elején, amikor Gyenyikin, hadait lelkesítve, bejelentette a moszkvai hadjáratot, Lenin előrelátóan megjegyezte: „… az általános mozgósítás fogja pusztulásba dönteni Gyenyikint, ahogyan pusztulásba döntötte Kolcsakot … A Gyenyikin hadseregébe besorozott parasztok ugyanazt fogják véghezvinni ebben a hadseregben, amit a szibériai parasztok műveltek Kolcsak hadseregében — teljesen felbomlasztották.”⁵⁷ Lenin Művei. 29. köt. 470—471. old.*

Ez volt a helyzet a Gyenyikin-fronton.

Minden eresztékében recsegett-ropogott Gyenyikin hátországa is. Az általa elfoglalt hatalmas dél-oroszországi, ukrajnai és észak-kaukázusi területen létrejött uralom lényegében nem különbözött a szibériai Kolcsak-uralomtól. A nyílt burzsoá-földesúri katonai diktatúra népellenes rendszere a legkülönfélébb politikai színezetű és árnyalatú ellenforradalmi pártok blokkjára támaszkodott. Gyenyikinnél is, akárcsak Kolcsaknál, óriási szerepük volt a külföldi (angol, francia, amerikai) katonai misszióknak. S a helyi hatalmat néhány módosított, militarizált forradalom előtti szerv képviselte, más cégér alatt. Gyenyikin azonban, Kolcsaktól eltérően, megengedte, hogy hátországában autonóm területi „kormányok” működjenek. Ilyen „kormányok” alakultak a kozák területeken: a Don, a Tyerek és a Kubany vidékén. Igaz ugyan, hogy e területek „autonómiája” csupán formális volt, és a kozák „kormányok” Gyenyikinnek tetsző politikát folytattak.

A fehérgárdista alakulatok „tevékenységének” jellegét már abból az érdekes dokumentumból is meg lehet ítélni, amelyet „Kötelező rendelkezés” címmel a kurszki kormányzó írt alá. A dokumentum nyolc pontot tartalmaz és mindegyik ezzel a szóval kezdődik: „tilos”. Valamennyi pont megfogalmazása olyan homályos, hogy bármilyen cselekedetet tetszés szerint be lehet sorolni valamelyik pontba. Lényege azonban teljesen világos: a Gyenyikin uralma alatt álló területen tilos olyan dolgokról beszélni, amelyek „közriadalmat keltenek”, „ellenséges magatartásra” buzdítanak a hivatalos intézményekkel és személyekkel szemben, tilos beavatkozni a közigazgatás és az állami őrség (vagyis a rendőrség) rendelkezéseibe, tilos a gyűlések tartása, bármiféle szövetség vagy társaság szervezése stb.^57a V. Alekszejev és A. Komarov, A polgárháború a … Dokumentumok és anyagok. I. kötet, 187—188. old.* Minden tilos volt és semmi sem volt megengedve. Ugyanígy, a cári önkényuralom legsötétebb hagyományainak szellemében tevékenykedtek Gyenyikin többi satrapái is a fehérek által elfoglalt városokban és kormányzóságokban.

A rendet a hátországban a kémelhárító szervezet és a sok ezer főnyi rendőrség (az „állami strázsa”) tartotta fenn, amely lényegében a burzsoázia és a földbirtokosok osztálytartaléka volt. Tömeges kivégzések, kínzások, a dolgozók kirablása adók és rekvirálások útján — ebből állt a „munkamódszere” ezeknek az elnyomó szerveknek. Velük karöltve tevékenykedtek a lakosság ideológiai „megdolgozására” létesült szervek, amelyek a „Tájékoztató Ügynökség” („Oszvag”) cégér alatt működő hivatal fennhatósága alá tartoztak. Ennek a „megdolgozásnak” a tartalma szovjetellenes agitáció, valamint a fehérgárdista uralom és a szövetségesek (a külföldi intervenciósok) dicsőítése volt. A helyi „Oszvag”-sejtek, a „tájékoztató és agitációs állomások” egyszersmind adatokat szolgáltattak a kémelhárításnak a lakosság hangulatáról, a „megbízhatatlan” személyekről stb.

A fehérgárdisták által sebtében összetákolt és működésbe hozott államgépezet legfőbb céljának tekintette, hogy a munkásosztályt és a dolgozó parasztságot elnyomja és mindenben alárendelje a burzsoá-földesúri rendnek. Az egész közigazgatási apparátust, a kémelhárító szerveket, az „Oszvag”-ot, az állami strázsát elsősorban azért hívták életre, hogy kiirtsák, kiégessék a szocialista forradalom szellemét, amely a dolgozó osztályokban élt. Egyes fehérgárdista politikusok hajlandók voltak szinte az utolsó emberig kiirtani és külföldről betelepített „megbízható” munkásokkal helyettesíteni a „forradalomtól megfertőzött” munkásosztályt.

Az üzemekbe, a bányákba és az olajmezőkre visszatértek a régi tulajdonosok. A földbirtokosok visszaköltöztek birtokukra. Végtére is értük dolgozott az egész gyenyikini elnyomó gépezet, az ő kedvükért próbálta a Gyenyikin-hadsereg bevenni Moszkvát.

De a földbirtokosok és a tőkések, akik Oroszország „törvényes urainak” szerepében tetszelegtek, 1917 óta sokkal több csalódáson mentek keresztül, semhogy komolyan hittek volna az ellenforradalom gyors győzelmében és helyzetük szilárdságában. Nem azért érkeztek ők a Gyenyikin-hadtáppal, hogy gazdasági tevékenységet folytassanak, hanem hogy raboljanak, spekuláljanak, s mindent elkövessenek, hogy a földet, az üzemeket, ingó és ingatlan vagyonukat minél hamarabb dollár-, font- és frankkötegekké változtassák, ezeket a tőkéket pedig külföldi bankokban helyezzék el, mielőtt még Oroszhonban véget érnek a „zavargások”. A külföldi üzletemberek, akik erősen bíztak Gyenyikinben, egy-kettőre összevásárolták jutányos áron a leggazdagabb olajlelőhelyeket, ércbányákat, üzemeket, ipari berendezéseket, s hatalmas nyersanyag-, gabona- és fakészleteket, valamint állatállományt szedtek össze. Dél-Oroszország, Észak-Kaukázus és Ukrajna fokozatosan külföldi tőkések tulajdonává, a nyugati országok európai gyarmatává vált. A Gyenyikin-sereg, amelynek csapatainál virágzott az „önellátás” rendszere, a helyi lakosság rovására vad, féktelen rablásokat vitt véghez. A rablások és a fosztogatások olyan méreteket öltöttek, hogy végül a fehérgárdista vezéreket is nyugtalanság fogta el, mivel ebben a jelenségben már ők is a csapatok bomlásának jelét látták. Vrangel tábornok, akit Gyenyikin 1919 decemberében az „önkéntes hadsereg” parancsnokává nevezett ki, a következőket írta jelentésében:

„A háború a meggazdagodás eszközévé vált, a helyi eszközökkel való ellátásból rablás és spekuláció lett …

Minden egység igyekezett minél többet megkaparintani. Mindent elvittek, ami helyben nem volt felhasználható — a mögöttes területre hurcolták, hogy elcseréljék vagy pénzzé tegyék … A csapatok mozgó tartalékai homéroszi méreteket öltöttek. Egyes kötelékek tartaléka ezredenként a kétszáz vagont is elérte.

Mindazok kezében, akiknek bármilyen módon közük volt az »önellátáshoz«, horribilis pénzösszegek voltak, s ennek elkerülhetetlen következménye lett a kicsapongás, a hazárdjáték, az ivás …”⁵⁸ Az orosz forradalom levéltára. VI. köt. Berlin 1922. 134—135. old.*

Ezeknek a rendkívül gazdag vidékeknek a gazdasági élete a legteljesebb hanyatlás állapotában volt: kihalt gyártömbök, ócskavassá váló gépek, fűvel benőtt vasútvonalak, vízzel elárasztott bányák, elnyomorodott és lerombolt falvak — így festett a Gyenyikin-uralom arculata.

Ebben a fehérgárdista pokolban a munkásnak csak egy „joga” volt: az éhhalálhoz való jog. Ugyanez a jog illette meg a parasztot is. A többi emberi jogtól megfosztották a dolgozókat. Demokratikus szabadságjogokról szó sem volt, még burzsoá értelemben sem.

Nézzük például, mi tette nevezetessé a gyenyikinisták tartózkodásának első napjait Jekatyerinoszlávban:

„Az első napon a félig ittas kozákok és csecsencek szétszéledtek a városban. Tömegével lövöldözték agyon és gyilkolták az embereket. A csecsenovkai munkásnegyedben egy éjszaka alatt több mint ezer munkást, sok nőt és serdülőkorú gyermeket tartóztattak le. Csoportonként az Alekszander térre vitték, a kolostorlépcsőhöz vezették, s ott halomra lőtték őket. A többi kerületben is történtek letartóztatások, házkutatások és mészárlások. Az Alekszander Kórház mellett egy szakadékban mintegy kétezer hulla hever … A fehérgárdisták itt-tartózkodásuk első három-négy napja alatt több mint háromezer embert lőttek agyon … A rablások és a gyilkosságok nem szűnnek meg, a külvárosokban tombolnak a büntető osztagok.”⁵⁹ Izvesztyija VCIK. 1919. július 6.*

A fehérek által elfoglalt helységekben a lakosságot éhség és járványok tizedelték. A fehérgárdista hatóságoknak minden idejét elfoglalta a rablás, így eszükbe sem jutott, hogy legalább minimális mennyiségű gyógyszert, élelmiszert, elsőrendű közszükségleti cikket biztosítsanak a lakosság részére. A tulai kormányzóság novoszili járásának forradalmi bizottsága a következőket jelentette közvetlenül Novoszil városának felszabadítása után:

„A forradalmi bizottságnak első dolga az volt, hogy kenyeret biztosítson a város éhes lakóinak, mivel a lakosság egyetlen font kenyeret sem kapott, amíg a fehérek a városban tartózkodtak.”⁶⁰ Központi Pártarchívum (SZRA). 17. fólió, 6. opus. 42. ügyir.172. old.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

Gyenyikin leverése

(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)

1

Gyenyikin végső vereségének előkészítésében óriási szerepet töltött be a Központi Bizottság Politikai Bizottságának november 14-i határozata a déli hadszíntéren küzdő szovjet erők fő csapásának irányáról.

A Központi Bizottság még októberben leszögezte, hogy a Vörös Hadseregnek elsősorban a déli front középső szakaszára kell erőfeszítéseit összpontosítania, s a legfőbb feladat Gyenyikin „önkéntes hadseregének” megsemmisítése. De a hadsereg-főparancsnokság főhadiszállásán más volt a vélemény. Kamenyev főparancsnok és a legfelsőbb hadvezetés néhány más képviselője úgy vélte, hogy a Gyenyikin elleni általános offenzíva idején mégsem a déli, hanem a délkeleti frontnak jut a legfőbb szerep. Ők tehát lényegében azt javasolták, hogy a szovjet hadvezetés térjen vissza Gyenyikin leverésének korábbi — a gyakorlat által megcáfolt — tervéhez, amely a fő csapást a Don és a Kubany vidékére irányozta elő, s a doni és a kaukázusi fehérgárdista hadsereg szétzúzását tűzte ki elsőrendű feladatul. A helyzet ilyen újjáértékelésének egyik szenvedélyes híve volt Szmilga, a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács tagja. Ugyanilyen állásponton volt akkor Guszev is.

A főparancsnokság ezeket a nézeteket érvényesítette a gyakorlatban, s ennek megfelelően osztotta el a délre indított erősítéseket is. Ilyenformán a déli front éppen ellenoffenzívájának tetőfokán nem kapta meg a kellő támogatást. A lett lövészhadosztálynak és más kimerült hadosztályoknak pihenésre és utánpótlásra volt szükségük. De erre nem adódott lehetőség.

A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsa élesen tiltakozott a hadsereg-főparancsnokság irányvonala ellen, de eredménytelenül. Ekkor a front Forradalmi Katonai Tanácsának tagjai a Központi Bizottság Politikai Bizottságához és személyesen Leninhez fordultak, hangsúlyozva, hogy célszerűtlen megváltoztatni azt a támadási tervet, amely szerint a fő csapás iránya Harkov — a Donyec-medence — a Don menti Rosztov, mivel a terv az arcvonalon előállott helyzet mérlegelésén alapul.

A Politikai Bizottság november 14-én Lenin elnökletével úgy határozott, hogy a fő csapás iránya Kurszk—Harkov—a Donyec-medence legyen. Ezzel ismét kiemelte a déli front döntő jelentőségét. A Politikai Bizottság felszólította Kamenyev főparancsnokot, hogy a csapatoknak ennek megfelelő parancsot adjon, s ez az elgondolás legyen számára irányadó, amikor az erősítéseket a déli és a délkeleti front között elosztja.

Ily módon, kollektív határozattal végleg elfogadták Gyenyikin leverésének az akkori körülmények közt egyedül helyes tervét. Ez a terv lényegében az 1919-es év végén létrejött alapvető katonai, politikai és gazdasági feltételek figyelembevételén alapult.

A szovjet főparancsnokság — a párt Központi Bizottságának és személyesen Leninnek az útmutatásait követve — tervbe vette a déli front további megerősítését, azzal a szándékkal, hogy 1920 elejére előkészíti az erőket a Gyenyikin vereségét betetőző csapásokra.

November 17-én Kamenyev főparancsnok utasítást adott, hogy néhány hadosztályt át kell vezényelni a déli frontra. A front fő feladata, így hangzott az utasítás, hogy szétverje az „önkéntes hadsereget, és elfoglalja a Donyec-medencét”.

Már decemberben megérkeztek a déli frontra a nyugati fronton felszabadult egységek, mivel nyugaton viszonylagos csend állt be Jugyenyics leverése és a lengyel előrenyomulás tartós elakadása következtében. Erősítések érkeztek a keleti és a turkesztáni frontról, s újabb szerelvények jöttek a központi vidékekről is. Mozgósított munkások és parasztok áramlottak a hadseregbe az orjoli, a kurszki, a voronyezsi és a csernyigovi kormányzóság nem sokkal előbb felszabadult városaiból és falvaiból. Már december elején csaknem 100 000 gyalogos katona állomásozott a déli fronton.

Bőséges utánpótlást kapott a délkeleti front is, amelynek fontos szerep jutott a küszöbönálló téli csatákban. A front állománya november közepén 38 700 gyalogos volt.

A lovasság abban az időben a két fronton 26 000 főt számlált. A tűzfegyverek száma is nagy volt: több mint 3800 géppuska és mintegy 900 ágyú. Ez akkor igen nagy erőnek számított.

Nagy gondot fordítottak 1919 őszén lovas egységek alakítására, lovasok kiképzésére, a lóállomány növelésére. A lovasságnak döntő szerep jutott offenzíva idején, amikor a csapatok mozgékonyságára volt szükség, amikor sűrűn alkalmazták az átkaroló, bekerítő mozdulatokat, a mögöttes területre való betörés taktikáját, s a helyzet megkövetelte, hogy a haderő ott mérjen csapást az ellenségre, ahol az a legkevésbé várja. Különösen megmutatkozott ez a sztyeppén, ahol tetejébe még erős ellenséges lovasság is harcolt.

A szovjet hadseregfejlesztésben és hadművészetben fontos lépés volt az 1. lovashadsereg megteremtése. Ezt a hadsereget a Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsának 1919. november 11-i parancsa értelmében három (a 4., a 6. és a 11.) lovashadosztályból és egy lövészdandárból alakították. Parancsnokává Bugyonnijt nevezték ki. Vele együtt Vorosilov és Scsagyenko voltak a Forradalmi Katonai Tanács tagjai.

Az 1. lovashadseregnek az volt a sajátossága, hogy bármilyen körülmények között képes volt a legkülönbözőbb operatív és stratégiai feladatok végrehajtására. Erős gyalogsággal és páncélautókkal is rendelkezett, kapott páncélvonatokat és légierőt. S a lovashadsereg katonái valóban alkotó módon használták fel mindazt az újat, amit a polgárháború tapasztalatai a lovassági taktikában nyújtottak. Így például felszerelésükhöz tartozott a lóvontatású gépfegyverkocsi, melyet jogosan nevezhetünk a polgárháború szülöttjének. A lovashadsereg gépfegyverkocsija sok ütközet sorsát döntötte el.

Az 1. lovashadsereg története az egyik legjobb, leghősibb vörös alakulat harci útjának története. Megteremtése sokban hozzájárult Gyenyikin leverésének előkészítéséhez. A sereget dicsőség övezi, s a nép számos legendát és dalt költött róla.

Ha Bugyonnij kiáltott,
Vele roptuk a táncot,
Hogy a föld remegett meg az ég.
Aki volt a seregbe
Odanőtt a nyeregbe
S ügetett, ahogyan soha még.

A szovjetország déli részén sorsdöntő események érlelődtek. A kommunista párt, a szovjet állam, a munkásosztály és a dolgozó parasztság minden erejét a Gyenyikin részéről fenyegető veszély megszüntetésére összpontosította.

Ugyanakkor az ellenséges seregben és hátországban is megteremtődtek a Gyenyikin-uralom teljes csődjének az előfeltételei.

Melyek voltak ezek az előfeltételek?

A Gyenyikin-seregben egyre fokozódó és semmiféle eszközzel fel nem tartóztatható bomlási folyamat ment végbe. Ez már 1919 nyarán megindult, de az elszenvedett vereségek kedvező talajt teremtettek ahhoz, hogy a bomlás az év végére katasztrofális méreteket öltsön.

Egy ellenforradalmi hadsereg csak addig lehetett erős, amíg osztályszempontból homogén volt, vagyis zömében a kizsákmányoló osztályok tagjaiból állt, akik feltétlenül ellenségei a szocialista forradalomnak, mivel ez politikai és gazdasági uralmuk ellen irányul.

Csakhogy az ilyen hadsereg nem lehetett nagy létszámú, s állhatatossága, valamint a nemzetközi imperializmus segítsége ellenére sem tudott volna sokáig harcolni a polgárháború kiterjedt frontjain a lakosság többségétől támogatott Vörös Hadsereg ellen. Megértették ezt az ellenforradalom vezérei, Kolcsak, Gyenyikin és Jugyenyics csakúgy, mint a velük egy húron pendülő kadet, eszer, mensevik és egyéb ellenforradalmi burzsoá és kispolgári pártokhoz tartozó cégéres kalandorpolitikusok. Megpróbáltak hát az orosz és ukrán középparasztság, valamint a doni, a kubányi, az uráli és a szibériai dolgozó kozákság ingadozására építeni.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!

(idézet: Világtörténelmi kisenciklopédia)

Az 1917-es februári forradalom

Az 1917-es év első heteiben Petrográdban politikai tömegsztrájkok robbantak ki. Ezek közül a legfontosabb a Putyilov-gyári sztrájk volt. Február 26-án (márc. 11-én) megkezdődött a csapatok átállása a forradalom oldalára. A cári rendszer elszigetelődött. Február 27-én (márc. 12-én) a februári polgári demokratikus forradalom megdöntötte a cár hatalmát. Oroszország köztársaság lett. Ugyanezen a napon megalakult a Petrográdi Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje, amellyel a burzsoázia március 2-án (15-én) saját államhatalmi szervét, a Lvov herceg vezette Ideiglenes Kormányt állította szembe. A forradalmi 1917-es esztendő következő hónapjait kettős hatalom jellemezte. Az OSZD(b)MP kiléphetett az illegalitásból, és megkezdhette a harcot a forradalom továbbfejlesztéséért. Április 3-án (16-án) Lenin visszatért Petrográdba, s már másnap meghirdette áprilisi téziseiben a polgári demokratikus forradalom szocialista forradalommá való átfejlesztésének programját. A „Minden hatalmat a szovjeteknek!” jelszóval a bolsevikok azért küzdöttek, hogy a hatalom békésen menjen át a szovjetek kezébe. A mintegy 500 000 főnyi tömeg részvételével lezajlott júliusi tüntetés szétverése után a reakciós burzsoázia – a szociálforradalmárok és a mensevikek árulása következtében – szilárdan átvette a kormányzást és evvel véget vetett a kettős hatalomnak.

A szocializmus korszaka
Az 1917. évi Nagy Októberi Szocialista Forradalom

Az OSZD(b)MP VI. kongresszusa, amely 1917. júl. 26-tól aug. 3-ig (aug. 8-16) ülésezett, meghatározta a fegyveres felkelés irányvonalát. Augusztus 25-én (szept. 7-én) kezdődött a Kornyilov-féle összeesküvés, amelynek célja az ellenforradalmi katonai diktatúra létrehozása volt. A proletariátus Lenin pártjának vezetésével leverte a puccsot. Petrográd, Kijev, Harkov, Kazany, Ufa, Minszk, Reval, Taskent és más városok szovjetjei a bolsevikokat támogatták. A bolsevikok Központi Bizottságának okt. 10-i (23-i) ülésével a fegyveres felkelés előkészületei döntő szakaszba léptek. A bolsevik KB javaslatára a Petrográdi Szovjet megalakította a Forradalmi Katonai Bizottságot a fővárosi felkelés közvetlen irányítására. Több százezer harcos (munkások, parasztok, tengerészek, katonák és vörösgárdisták) lépett küzdőtérre az ellenforradalmi Ideiglenes Kormány megdöntéséért.

A forradalom ereje abban rejlett, hogy különböző hatalmas áramlatokból tevődött össze: a) a háború következtében kibontakozott általános demokratikus békemozgalomból, b) a nagybirtokok kisajátításáért indított széles körű parasztmozgalomból, c) az ország elnyomott, nem orosz népeinek a nemzeti egyenjogúságért indított széles körű nemzeti felszabadító mozgalmából, végül d) a munkásosztálynak és a szegényparasztságnak a proletárdiktatúráért, a szocializmusért indított forradalmi mozgalmából.

Október 24-26-án (nov. 6-8-án) győzött a petrográdi fegyveres felkelés. Ezzel megkezdődött a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, amely a földkerekség egyhatodán megdöntötte a burzsoázia és a földbirtokosok hatalmát, és megteremtette a proletariátus diktatúráját. Október 26-án (nov. 8-án) a szovjetek II. összoroszországi kongresszusa elfogadta a szovjethatalom első törvényeit. A békéről szóló dekrétumban a szovjethatalom általános, igazságos és demokratikus béke haladéktalan megkötését ajánlotta valamennyi hadviselő állam népének és kormányának. A földről szóló dekrétum pedig 150 millió hektár földterületnek a dolgozó parasztok tulajdonába való átadásáról rendelkezett. Ezenkívül a II. szovjetkongresszus megalakította az első szovjet kormányt, a Lenin vezette Népbiztosok Tanácsát. A szovjethatalom 1918 februárjáig csaknem egész Oroszországban diadalmaskodott. A szocialista forradalom felszabadította a nem orosz népeket a nemzeti elnyomás alól, eltörölte a különféle társadalmi rangokat és rangjelzéseket, elválasztotta az egyházat az államtól és az iskolát az egyháztól, lelkiismereti szabadságot hirdetett, egyenjogúságot biztosított a nőknek. Az ipar államosításával, amely 1918. jún. 28-án lezárult, a forradalom megtörte az ellenforradalmi burzsoázia gazdasági és politikai hatalmát. A szocialista forradalom védelmére a szovjethatalom életre hívta a Munkás-Paraszt Vörös Hadsereget, amely a császári Németország csapatai elleni harcban, 1918. febr. 23-án Pszkovnál és Revalnál (Tallinn) aratta első győzelmeit.

A szovjethatalom, hogy időt nyerjen belső megszilárdulásához, 1918. márc. 3-án aláírta a német imperializmus által rákényszerített breszt-litovszki békediktátumot, amely elszakította Oroszországtól Lengyelországot, a Baltikumot, Belorussziát és Ukrajnát. 1918. júl. 10-én a szovjetek V. összoroszországi kongresszusa elfogadta az Orosz Szocialista Szövetségi Szovjetköztársaság (OSZSZSZK) első alkotmányát.

Az 1918-20. évi külföldi katonai intervenció és polgárháború

A kivívott lélegzetvételnyi szünetet azonban a fiatal szovjetköztársaság nem tudta teljes egészében kihasználni. Az ország reakciós erői egyesültek az imperialista hatalmakkal. Megkezdődött a külföldi katonai intervenció. Az első külföldi hadihajók már 1917 végén befutottak az északi és a távol-keleti kikötőkbe. 1918 márciusában brit csapategységek kötöttek ki a murmanszki partvidéken, áprilisban pedig japán kötelékek elfoglalták Vlagyivosztokot, ahol valamivel később amerikai csapatok is partra szálltak. 1918 tavaszán a Csehszlovák Hadtest segítségével Szibériában fehérgárdista elemek ragadták magukhoz a hatalmat, és ellenforradalmi „kormányokat” alakítottak. A német imperialisták Szkoropadszkij cári tábornok személyében saját bábjukat állították Ukrajna élére, a Don vidékén pedig Krasznov „atamán” csapatait támogatták. A fiatal, katonailag még gyenge szovjetköztársaságot tűzgyűrű fogta körül. 1918 derekán már országszerte tombolt a háború. A fő arcvonal keleten húzódott, itt fenyegetett a legnagyobb veszély.

A szovjethatalom, hogy az ország összes erőit az ellenség szétzúzására mozgósítsa, bevezette a hadikommunizmust. 1918 szeptemberében-októberében a Vörös Hadsereg a keleti arcvonalon jelentős győzelmeket aratott, s ezek során felszabadította Kazanyt, Szimbirszket és Szamarát. Németország katonai veresége és az 1918 novemberi német forradalom lehetővé tette, hogy a szovjet kormány érvénytelennek nyilvánítsa a breszti rablóbékét, és nyílt harcba kezdjen a német megszállók ellen a Baltikumban, Belorussziában és Ukrajnában.

Az antant első hadjáratában a legfontosabb „fehér” támadóerőt Kolcsak tengernagynak a külföldi imperialisták által kitűnően felszerelt hadserege alkotta. Lenin 1919 áprilisában megírta „Az OK(b)P Központi Bizottságának tézisei a keleti fronton uralkodó helyzettel kapcsolatban” című művét, amely az összes erők Kolcsak elleni mozgósításának harci programja volt. 1919 júniusában Kolcsak döntő vereséget szenvedett. Ezt követően az antant Gyenyikin fehérgárdista tábornokot támogatta, akinek vezetésével megkezdődött az antant második hadjárata. A harcok súlypontja most délen volt. Az ellenséges erők kezdeti sikereket értek el, elfoglalták Kurszkot, Voronyezst, Orjolt, sőt már Moszkvát és Tulát fenyegették. 1919 októberében megkezdődött a Vörös Hadsereg déli ellenoffenzívája. Október-novemberben legyőzték a Petrográdhoz közeledő Jugyenyics-hadsereget is. A Gyenyikin- hadsereg Dél-Ukrajnában és a Kubany mentén történt megsemmisítésével véget ért az antant második hadjárata. Ukrajnában helyreállhatott a szovjethatalom. A Gyenyikin-hadsereg maradványai a Krím-félszigetre menekültek.

Az így kivívott rövid lélegzetvételnyi szünetben a szovjet dolgozók hozzáfogtak a szétdúlt gazdaság újjáépítéséhez. 1920 márciusában a szovjet kormány életre hívta az Oroszország Villamosítására Alakított Állami Bizottságot (GOELRO).

Az antant harmadik hadjáratában, amely 1920 tavaszán kezdődött, a lengyel pánok hadserege és a krími fehérgárdista Vrangel-hadsereg alkotta a fő erőt. Először a lengyel intervenciósok nyomultak be Ukrajnába, és 1920. máj. 7-én elfoglalták Kijevet. Vrangel a Krím felől a Donyec-medencét fenyegette. A Vörös Hadsereg ellenoffenzívája során, amely 1920 júniusában kezdődött, különösen kitűnt az első lovashadsereg. Ebben az időben az OK(b)P-nek körülbelül 300 000 tagja, vagyis az egész párttagságnak mintegy fele harcolt a szovjet fegyveres erők soraiban. A lengyel intervenciósok elleni háború az 1920. okt. 12-i rigai fegyverszünettel ért véget; az 1921. márc. 18-án megkötött rigai békeszerződés értelmében Nyugat-Belorusszia és Nyugat-Ukrajna Lengyelországhoz került. 1919-20 folyamán Szibériában, Kazahsztánban, Közép-Ázsiában és a kaukázusontúli területeken is győzött a szovjethatalom. Csak a Távol-Keleten húzódott el 1922-ig a japán intervenciósok és a fehérgárdisták elleni háború.

Jóllehet az imperialista nagyhatalmak fegyverek és hadfelszerelési cikkek szállításával, sőt közvetlen katonai beavatkozással is aktív segítséget nyújtottak az orosz fehérgárdistáknak, a szovjethatalom mégis győztesen került ki a polgárháborúból, mert a néptömegek támogatták. Számos tőkésország dolgozói is védelmezték a szovjetállamot az ellenforradalommal szemben „El a kezekkel Szovjet-Oroszországtól!” jelszóval.1920 és 1921 folyamán a szovjet kormány békeszerződéseket kötött a szomszédos államokkal: Észtországgal, Lettországgal, Litvániával, Finnországgal és Lengyelországgal.

A népgazdaság helyreállítása és fejlesztése (1921-25)

A négy évig tartó háború és a hároméves polgárháború rendkívül súlyos örökséget hagyott a szovjethatalomra. Az ország gazdaságilag szétzilált állapotban volt. 1920-ban a nagyipari termelés mindössze 13,8 %-át, a mezőgazdasági pedig 50%-át érte el az 1913. évi szintnek. A közlekedési hálózat csaknem teljesen elpusztult. Ráadásul a parasztság számottevő része, mihelyt a polgárháború után elmúlt a földbirtokosok visszatérésének veszélye, elégedetlenségét nyilvánította a hadikommunizmus fenntartása miatt. Ez különösen 1921 tavaszán volt erősen érezhető. A parasztoknak ezt a magatartását, valamint a kezdődő helyreállítási időszak nehézségeit a legyőzött földbirtokosok, tőkések, kulákok és a szocializmus többi ellensége, a nemzetközi imperializmus bátorításával, megpróbálta kihasználni. Szovjetellenes akciókat, puccsokat, merényleteket stb. szerveztek. Az ország különböző részeiben kitört kuláklázadások ellen, amelyek mögött burzsoá nacionalisták, szociálforradalmárok, anarchisták és mensevikek álltak, a szovjethatalom bevetette a Vörös Hadsereg reguláris egységeit. Az 1921. febr. 28-án kitört kronstadti lázadást is gyorsan leverték. Az OK(b)P 1921 márciusában megtartott X. kongresszusa Lenin javaslatára elhatározta a hadikommunizmusról az új gazdasági politikára (NEP) való áttérést. A parasztok beszolgáltatási kötelezettségét terményadó váltotta fel. A X. kongresszus határozatot hozott „A pártegységről” is.

A NEP keretében ismét engedélyezték a magánkereskedelmet. „A terményadóról” írott munkájában Lenin megvilágította a NEP lényegét és feladatait.

1922. ápr. 16-án, a génuai nemzetközi gazdasági konferencia küszöbén, Szovjet-Oroszország és Németország aláírta a rapallói szerződést, amely nagy jelentőségű volt mindkét ország számára, mert mindkettőjük nemzetközi pozícióit megszilárdította. A szovjetek X. összoroszországi kongresszusán, ill. az 1922. decemberi I. szovjetkongresszuson az OSZSZSZK, az Ukrán SZSZK és a Belorusz SZSZK, valamint a Kaukázusontúli Föderáció képviselői kimondták e köztársaságok egyesülését és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének megalakulását.
1923. jan. 21-én meghalt Lenin, a párt és a szovjet állam megalapítója.A lenini behívómozgalom során a legjobb munkások közül csaknem 250 000-en léptek a párt soraiba.

A párt és a kormány a forradalom kezdetétől fogva nagy figyelmet fordított a tömegek politikai és kulturális felvilágosítására, az írástudatlanság elleni küzdelemre, a tudományos világnézet terjesztésére. Nagy feladatok hárultak a szovjet tudósokra olyan fontos népgazdasági problémák megoldása terén, mint az ipar ésszerű területi elosztása, az ipar nyersanyagellátása, az ország villamosítása, a mezőgazdaság vegyi termékekkel való ellátása, új energiaforrások feltárása. 1925-ben már 138 egyetem és főiskola működött a Szovjetunióban, ezek közül 47 főiskola 1917 után létesült; ezenkívül 1924-25-ben 113 munkástagozaton is folyt oktatás. 1923-ban a Lenin Intézet megkezdte Lenin műveinek kiadását.

Az 1924-es esztendő mint „a Szovjetunió elismerésének éve” vonult be a nemzetközi kapcsolatok történetébe; ekkor vette fel a diplomáciai kapcsolatot a szovjet állammal Nagy-Britannia, Olaszország, Franciaország és tíz más állam. 1925-ben Japán is követte a példát. Mindamellett az imperialista hatalmak nem mondtak le a szovjetellenes egységfront létrehozásáról.

A népgazdaság helyreállítása 1925-re komoly előrehaladást ért el. A nagyipar már mintegy háromnegyedét, a mezőgazdaság 87%-át állította elő a háború előtti termelésnek. A vezető tőkésországok ipari termelése mögött azonban a Szovjetunióé még messze elmaradt. Ezért az SZK(b)P XIV. kongresszusa 1925 decemberében elhatározta az ország gyors iparosítását, mivel ez döntő feltétele volt a szocializmus szovjetunióbeli győzelmének.

Harc az ország szocialista iparosításáért és a mezőgazdaság kollektivizálásáért

A tőkésországoktól eltérően a Szovjetunióban az iparosítás a nehéziparral kezdődött. A szocialista iparosítás sajátossága a gyors ütem volt, ezt a szocialista termelési viszonyok tették lehetővé. A feladat mindenekelőtt a szén, az ércek és egyéb nyersanyagok előállításának fokozása, a gépgyártás, valamint a kohó- és a vegyipar fejlesztése, továbbá a motorfajták és az erőműberendezések termelésének növelése volt. Traktorgyárakat és más mezőgazdasági gépgyártó üzemeket kellett létesíteni. Ezenkívül az egész népgazdaságot újjá kellett szervezni a tudomány és a technika legújabb eredményei alapján. Az iparosításhoz szükséges anyagi eszközöket a legszigorúbb takarékossággal kellett előteremteni. Rendszeresen tartottak termelési értekezleteket, amelyeken mind több munkás vett részt, s amelyek előmozdították a tömegek alkotó aktivitását valamennyi feladat megoldásában. 1926-27-ben kezdődött meg olyan gigantikus létesítmények építése, mint a dnyeperi duzzasztógát és erőmű, a sztálingrádi (ma: Volgográd) traktorgyár, a don-rosztovi mezőgazdasági gépgyár, a több mint 1400 kilométer hosszú turkesztán-szibériai vasútvonal („Turkszib”), a magnyitogorszki (Urál), a kuznyecki (Szibéria) és a Krivoj Rog-i (Ukrajna) kohászati kombinát. Az 1927. áprilisi IV. össz-szövetségi szovjetkongresszus már elkönyvelhette a szocialista iparosítás első eredményeit, és elhatározhatta az első ötéves népgazdasági-fejlesztési terv kidolgozását. 1927-ben a szovjet ipari termelés már 11%-kal túlszárnyalta a háború előtti szintet. A szovjet gépgyártás már szállította az első hazai traktorokat, gépkocsikat és repülőgépeket.

Miközben az ipar gyors ütemben fejlődött, a mezőgazdaság elmaradt. Egyéni gazdaságokra való szétforgácsoltsága, a kulákság még le nem küzdött befolyása és a még fennálló gazdasági nehézségek súlyosan éreztették hatásukat a falun. Itt nem volt lehetőség a modern technika ésszerű alkalmazásán. Ezért az 1927. decemberi XV. pártkongresszus úgy határozott, hogy a pártnak támogatnia kell a parasztok kollektív gazdaságokban való tömörítését. Ennek során a párt Lenin szövetkezeti tervének útmutatásait követte. A szovjethatalom a falusi szegénységre támaszkodva és a középparasztsággal szövetségben offenzívát indított a kulákság ellen.

1929-ben megkezdődött az első ötéves terv végrehajtása. A terv rögzítette az iparban és a mezőgazdaságban megoldásra váró feladatokat. A cél egy óriási ipar megteremtése és ennek az iparnak, valamint a mezőgazdaságnak és a közlekedésnek szocialista alapra helyezése volt. Az1929-es esztendő a nagy fellendülés éve volt a szocialista építés minden területén, és 1930-tól kezdve végrehajtották a tömeges kollektivizálást (1932-ig lényegében befejezték).

Az első ötéves terv éveiben sohasem tapasztalt mértékben kibontakozott a szovjet dolgozók hősiessége a munka frontján. Az SZK(b)P és a szakszervezetek irányításával megindították a szocialista munkaversenyt, és a munkások százezreit küldték az építőmunka legnehezebb területeire. Az első ötéves terv határidő előtti teljesítésével a szovjet munkások és kolhozparasztok megmutatták a szocializmus fölényét a kapitalizmussal szemben, amelyet egyidejűleg a rettenetes gazdasági világválság rázott meg. A Szovjetunió technikailag elmaradott agrárállamból fejlett ipari hatalommá vált.

Nemzetközi téren a Szovjetunió tántoríthatatlanul küzdött a béke megszilárdításáért, meghiúsította a brit imperialisták kísérletét, hogy 1927-ben szovjetellenes keresztes hadjáratot indítsanak, több állammal normalizálta a kapcsolatokat, megnemtámadási szerződéseket kötött ezekkel az államokkal, és síkraszállt az általános leszerelésért. Mindig az az elv vezette, hogy a konfliktusok békés rendezése megfelel a népek érdekének.

A szocializmus győzelme (1933-37).

A második ötéves tervvel a Szovjetunió 1933-ban a népgazdaság teljes szocialista átalakításának időszakába lépett. A szocializmus alapjait már lerakták. Most a Szovjetunióban meglevő kapitalista elemek teljes felszámolása volt a cél. Ugyanakkor le kellett küzdeni a dolgozók tudatában még gyökerező kapitalista maradványokat. Ebből újabb nagy feladatok hárultak a szocialista kultúrforradalomra. Az írástudatlanságot leküzdötték. A közép- és a szakközépiskolai, valamint a felsőoktatási hálózat kiépítése számszerűen erős fiatal értelmiséget biztosított a szocializmusnak.

A gazdasági építőmunka során a párt és a kormány különös figyelmet fordított a legelmaradottabb vidékekre: a Volga középső szakaszának vidékére, Észak-Kaukázusra, a Kaukázusontúli területekre, Karéliára, Murmanszk vidékére, a Távol-Keletre, Kelet-Szibériára. A legnagyobb beruházásokat a keleti körzetekre – az Urál, Szibéria, Kazahsztán, Közép-Ázsia és a Távol-Kelet – eszközölték. Az 1934. évi XVII. pártkongresszus elfogadta a második ötéves tervet, amely többek között előírta, hogy az ipari termelést az 1913. évi szint nyolcszorosára kell emelni. 1935-ben kibontakozott a Sztahanov-mozgalom, amely a szocialista munkaverseny új, magasabb fokát jelentette. A második ötéves terv folyamán megkétszereződött az ipari termelés; 1937-ben a termékek 80%-a olyan üzemekből került ki, amelyeket az első két ötéves terv éveiben létesítettek vagy újítottak fel. A második ötéves terv megszilárdította a Szovjetuniónak mint független és erős ipari államnak a pozícióit, s ez igen nagyjelentőségű volt, tekintettel az imperialisták részéről fenyegető háborús veszélyre. 1936-ban a VIII., rendkívüli össz-szövetségi szovjetkongresszus új alkotmányt fogadott el, amely rögzítette a szocializmus győzelmét.

1934-ben a Szovjetunió belépett a Népszövetségbe, hogy eredményesebben szembeszállhasson azzal a veszéllyel, amely a fasiszta Németország és Japán részéről fenyegette a békét. 1935-ben a szovjet kormány szövetségi szerződést kötött Franciaországgal és Csehszlovákiával, hogy elősegítse az európai kollektív biztonsági rendszer megvalósulását.

Harc a szocialista társadalom megszilárdításáért (1938-41. jún.).

A Szovjetunió népei nagy sikereket értek el a békés építőmunkában. Ebben az időben azonban kifejlődött a Sztálin körüli személyi kultusz, amely súlyos károkat okozott az SZK(b)P-nek és a szovjet társadalomnak, s a demokratikus törvényesség durva megsértését vonta maga után.

Az 1939. márciusi XVIII. pártkongresszus kijelölte azokat az új feladatokat, amelyek a szocializmus győzelme után a kommunizmus építése terén megoldásra várnak, és elfogadta a harmadik ötéves tervet, amelynek megvalósításához már a háború előtti feszült helyzetben fogtak hozzá. Ennek a tervnek az első három esztendejében mintegy 3000 ipari létesítményt adtak át rendeltetésének. Termelési eszközökből összesen 53%-kal többet termeltek ugyan, mint az előző években, de más ágazatokban (acél, nyersvas és ásványolaj) az emelkedés igen csekély volt, sőt egyes ágazatokban – mint például a gépkocsi- és a villamosiparban, az általános gép- és traktorgyártásban – még visszaesés is volt tapasztalható.

A Népszövetségbe történt 1934-es belépésétől kezdve a Szovjetunió a kollektív biztonságért harcolt. Amikor a nyugati hatalmak 1938-ban Münchenben kiszolgáltatták Csehszlovákiát a német imperializmusnak, a Szovjetunió volt az az egyetlen nagyhatalom, amely Csehszlovákia mellé állt. Miután 1939 tavaszán és nyarán kudarcba fulladtak a szovjet-brit-francia tárgyalások a fasiszta agresszor elleni közös hatékony akcióról, a Szovjetunió 1939. aug. 23-án kénytelen volt megnemtámadási szerződést kötni Németországgal. 1939. szept. 17-én a Vörös Hadsereg bevonult Nyugat-Ukrajnába és Nyugat- Belorussziába, s ezzel védelmébe vette e területek népességének életét és javait. 1939 novemberében a finn katonai klikk külföldi imperialisták támogatásával kiprovokálta a finn-szovjet háborút. Ez 1940 márciusában ért véget olyan békeszerződéssel, amely újonnan megállapította a szovjet-finn határt, ezenkívül szavatolta Leningrád és Murmanszk biztonságát. 1939-ben a Szovjetunió segítségnyújtási egyezményeket kötött Litvániával, Lettországgal és Észtországgal. Minthogy az említett országok reakciós körei nem voltak hajlandók teljesíteni a szerződésekben megszabott feltételeket, a dolgozók megdöntötték hatalmukat, kikiáltották a szovjethatalmat, s a három új szovjetköztársaság 1940 augusztusában felvételét kérte a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségébe. Délen visszakerült a Szovjetunióhoz Besszarábia, amelyet 1918-ban szakítottak el a szovjetállamtól. Ezzel a Szovjetunió kedvezőbb pozíciókat teremtett nyugati határain a fasiszta Németországból kiinduló esetleges támadás veszélyével szemben.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!