Az Anschluss
(idézet: A Berchtesgadeni sasfészektől a berlini bunkerig)
5
Március 13-án késő este a Bécsben tartott sajtókonferencián az egyik külföldi újságíró kérdésére, hogy a német hadsereg milyen hosszú ideig marad Ausztriában, a náci sajtófőnök azt válaszolja — amint a Magyar Távirati Iroda közölte —, hogy „a német hadsereg baráti látogatásáról van szó, és a vendég olyan hosszú ideig maradhat, ameddig neki tetszik. Az udvariassági szabályok magukkal hozzák, hogy a vendéget nem szokták felkérni, vessen véget a látogatásnak. Utalt még arra, hogy az osztrák hadsereg viszontlátogatása a német birodalomban tervbe van véve, és minden bizonnyal a németek sem fognak időhatárt szabni az osztrák hadsereg látogatásának…”
Ausztriát nemcsak a nyugati demokráciák, hanem Olaszország, tehát az a nagyhatalom is cserben hagyta, amelytől az osztrák kormány a legnagyobb támogatást várta. Mussolini már a német csapatok bevonulása előtt — mint erre már utaltunk — megfelelő biztosítékot adott Hitlernek. Így érthető, hogy a Wehrmacht bevonulását elrendelő hadparancs mellékleteként kiadott különleges rendelkezés leszögezhette:
„Amennyiben csehszlovák csapatok vagy milícia egységek találtatnak Ausztriában, azokat mint ellenséget kell kezelni. Az olasz csapatokat ellenben mindenütt mint barátokat kell köszönteni, tekintettel arra, hogy Mussolini az osztrák kérdés megoldásában kinyilvánította érdektelenségét.”
A Német Távirati Iroda március 13-i linzi jelentése szerint Hitler a következő táviratot küldte Mussolininak:
„Benito Mussolini olasz miniszterelnök őnagyméltóságának, a fasiszta Olaszország Ducéjának. Mussolini, sohasem felejtem el ezt Önnek. Hitler Adolf.”
Március 14-én a Havas francia hírszolgálati iroda jelenti Rómából, hogy Mussolini miniszterelnök a következő távirattal válaszolt Hitler vezér és birodalmi kancellár táviratára:
„Hitler Bécs. Magatartásomat az országaink közötti barátság határozza meg, a tengely érdekében. Mussolini.”
Március 14-én, a késő délutáni órákban Hitler az osztrák nácik, a formaruhás SA és SS osztagok őrjöngő lelkesedése közepette bevonul a bécsi Burgba.
Ugyanezen a napon az angol alsóházban vita folyik az ausztriai eseményekről. Winston Churchill, aki akkor nem volt tagja a kormánynak, kijelenti: „Bécs, az egykori osztrák—magyar monarchiának és egész Délkelet-Európának közlekedési gócpontja. A németek most bármikor elvághatják Csehország dél felé vezető összeköttetéseit és ezzel Csehországot gazdaságilag fojthatják meg. Az események kiszámíthatatlan gazdasági és katonai hatást gyakorolnak Romániára, Magyarországra, Bulgáriára és Törökországra. A leghatározottabb, kitartó megbeszéléseket kell folytatni, előbb diplomáciai úton, majd a Népszövetség előtt. Jelentse ki a kormány, hogy ragaszkodik a népszövetségi alapokmányhoz, hogy nemzetközi eljárás útján akar érvényt szerezni a jog uralmának.”
Egyébként ugyanezen az ülésen Chamberlain miniszterelnök ismerteti az angol kormány értesüléseit az ausztriai eseményekről, valamint a berlini angol nagykövet által március 11-én a német kormánynak átadott erélyes tiltakozást „független állammal szemben, erőszakkal alátámasztott újabb fenyegetések használata ellen, amelynek célja a nemzeti függetlenséggel össze nem férő helyzet megteremtése”.
A német kormány — közli Chamberlain — válaszában Schuschniggra hárította az eseményekért való felelősséget, leszögezvén, hogy a népszavazás bejelentése válságos helyzetet idézett elő Ausztriában, ami kormányválsághoz és az új kormány alakulásához vezetett Bécsben. A német kormány kijelenti válaszában: „nem igaz, hogy a német birodalom nyomást gyakorolt volna, különösen valótlan az az állítás, hogy ultimátumot intézett az osztrák kancellárhoz, a német kormány javaslatainak megfelelő kormányt követelve azzal, hogy ennek nem teljesítése esetén német csapatok vonulnak be Ausztriába”. A jegyzék ezután azt állítja, hogy osztrák kérelemre küldtek német csapatokat Ausztriába, mert ott véres polgárháború veszedelme fenyegetett.
Ahány állítás, annyi hazugság.
Sir Archibald Sinclair, az ellenzéki liberális párt vezére igen kemény szavakkal bírálja a németek eljárását: „A múltban sürgettük — mondotta továbbá —, hogy a kormány orvosolja a legyőzött nemzetek jogos panaszait, később pedig követeltük, hogy vessen véget a kormány a demokráciák folytonos meghátrálásának. Fegyverkezni kell, de ez nem elég. Össze kell fogni a támadás ellen a valószínű áldozatok egyesült erőit, mert különben egymás után buknak el, és végül reánk kerül a sor. Határozzuk el, hogy támogatjuk Franciaországot Csehszlovákia ügyében, közeledjünk az Egyesült Államokhoz és ne hagyjuk ki a Szovjetuniót se.”
Már Eden február 20-i lemondása jelezte, hogy vannak még a konzervatív párton belül is, akik nem értenek egyet Chamberlain külpolitikájával. Az angol miniszterelnök március 15-i nyilatkozata sem elégítette ki azokat, akik az agresszor megfékezését kívánták.
De sem Churchillnek. sem a liberálisok vezérének figyelmeztetései nem tudják megváltoztatni a Chamberlain-kormány Hitler-barát, szovjetellenes külpolitikai irányvonalát. Az erőtlen, nem túlságosan komoly angol tiltakozást Hitler keményen visszautasítja, Chamberlain és Halifax pedig másnap villásreggelit ad a Londonból éppen távozni készülő Ribbentrop külügyminiszter tiszteletére.
Ribbentrop a lehető legkellemesebb benyomásokat szerzi a két angol államférfi magatartásáról és egy telefonbeszélgetés során megnyugtatja Göringet: nem kell törődni az angol közvélemény, a sajtó felháborodásával; Chamberlaint sikerült megnyugtatni, az angol kormány a történtek ellenére bízik Hitlerben.
Éles támadások látnak napvilágot az angol kormány magatartása miatt a szovjet sajtóban.
Az Izvesztija Chamberlain beszédével kapcsolatban március 26-án a következőket írja: „Kétségtelen, hogy Berlinben és Rómában örömmel fogadták az angol kormány feje részéről ezt a bátorítást, amely világosabb már nem is lehetett volna. Chamberlain azt javasolta, hogy ne siessenek addig harcba szállni a háborús erők ellen, amíg nem valósították meg a fegyverkezési programot. A támadó azonban egyáltalán nem akarja bevárni ezt az időpontot. Ellenkezőleg, éppen most fog sietni, hogy megvalósítsa betörési terveit. Chamberlain beszéde — szögezi le az Izvesztija — újabb határkövet jelent abban a politikában, amely következetesen leteszi a fegyvert a támadó előtt, és amely arra vezet, hogy közvetlen megegyezést keresnek a háború szítóival.”
A Pravda március 23-í számában Hitler közvetlen és távoli céljait taglalja: „Ausztria okkupációjával minden kétséget kizáróan megmutatta a német fasizmus az egész világnak, hogy utat igyekszik biztosítani magának délkelet felé, a Duna folyásának irányában, Magyarországba, Romániába és a Balkánra. Németország arra számít, hogy a kőolajat, melyben oly erős szükséget szenved, Romániában fogja megtalálni. Fát, vasércet és rezet, melyek a »nagy háború« folytatásához szükségesek, a Balkánon remél szerezni, Magyarország pedig sok gabonát, húsneműt és tejterméket produkál, s a berlini vezérkar tervei szerint Németország éléskamrája szerepét fogja betölteni.
A német fasizmus Becsből készül akaratát diktálni — mondja a cikk — Budapestnek, Belgrádnak, Bukarestnek, Szófiának és Athénnek. Nyíltan ura akar lenni Délkelet-Európának.”
Ezalatt a letiport Ausztriában nem is jelentéktelen tényezők egyengetik Hitler útját a náci uralom megszilárdítására.
Elsőnek Innitzer hercegérseket kell megemlíteni, aki — mint a Havas francia hírszolgálati iroda március 15-én Bécsből jelenti — a Hitlerrel folytatott megbeszélés után pásztorlevelet bocsátott ki, s ebben a többi között megállapítja, hogy a katolikusoknak meg kell emlékezniök Krisztus szaváról: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami istené.
„A papoknak és híveknek fenntartás nélkül támogatniok kell a Nagy Német Birodalmat és a Vezért, akinek a bolsevizmus ellen és Németország hatalmáért, becsületéért és egységéért folytatott harca a Gondviselés akaratából való. A papoknak tartózkodniok kell minden politizálástól és kizárólag vallási küldetésükkel szabad foglalkozniok a hívők körében.”
A bíboros felhívja a keresztény ifjúsági szervezet vezetőit, hogy könnyítsék meg a szervezetek beolvasztását az állami ifjúsági mozgalomba. (Az állami ifjúsági mozgalom alatt a Hitler Jugend értendő.)
„Az egyháznak nem lesz oka, hogy megbánja hűségét az állam iránt. Azok a szavak, amelyeket a Führer hozzám intézett — fejezi be Innitzer pásztorlevelét —, biztosítékai annak, hogy az egyház feladatait meg lehet valósítani.”
A pásztorlevél címe: „Az egyház hűségfogadalma a német népnek” — fejeződik be a francia hírszolgálati iroda jelentése.
Ehhez csak annyit: Hitler 1933. január 30-án jutott uralomra Németországban. A náci koncentrációs táborokban nemcsak kommunisták és szociáldemokraták sínylődtek, de szép számmal lehetett ott találni katolikus, centrumpárti politikusokat, sőt papokat és apácákat is. Nehezen lehet feltételezni, hogy minderről Innitzer hercegérseknek ne lettek volna pontos értesülései.
A hercegérseknek, ha más forrást nem tartott is megbízhatónak, rendelkezésére állt XI. Pius pápának 1937. december 24-i beszéde, melyben a bíborosok és más vezető egyházi személyiségek előtt kijelentette: „Tény, hogy Németországban elkeseredett, heves vallásüldözés folyik, és még ritkán fordult elő, hogy egy üldöztetés ilyen súlyos, ilyen félelmetes és mély, hatásaiban ilyen szomorú lett volna!”
Innitzer hercegérsek mindennek tudatában hűséget fogad Hitlernek a maga, papjai és a katolikus hívők nevében.
(De a második világháború alatt nem ő volt az egyetlen katolikus egyházfő, aki kiállt a fasiszták mellett…)
Röviddel Hitler bécsi bevonulása után megkezdődnek a március 13-i Anschluss-törvényben előírt népszavazás előkészületei. Akcióba lép Göbbels propagandagépezete, az SS, az SA és a Wehrmacht ügyel a rend fenntartására, a „tiszta” és „szabad” választás feltételeinek megteremtésére…
A népszavazás eredménye, hogy Hitler óriási többséget kap, senkit sem ér meglepetésként. De annál meglepőbb, hogy alig telik el néhány hónap, és máris komoly formában kezd jelentkezni az elégedetlenség az osztrák nép körében a náci uralommal szemben.
A bécsi magyar főkonzulátus 1938. június 14-én keltezett, szigorúan bizalmas jelentése leírja, hogy „ezen elégedetlenség kiterjed az új régime minden tevékenységére. Feltűnő, hogy menynyi, az osztrák értelmiségi osztályokhoz tartozó régi titkos náci párttaggal találkozik az ember, akik bizalmas körben a leghatározottabban kijelentik, hogy mélységesen csalódtak a pártban, és fájlalják, hogy valamikor annak tagjai lettek és ezzel itteni uralomrajutását elősegítették… Nem legitimista elemekről van szó, sem szocialistákról vagy zsidókról, hanem főleg a nagynémet gondolkodásúakról, akik a múltban mindig az Anschluss hívei voltak…
Ezen elégedetlenséggel egyidejűleg szembetűnik a kommunista érzelmek elharapódzása … A Rathaus szobáinak ajtajait a múltkoriban egymás után két éjjel sarlóval és kalapáccsal pingálták teli ismeretlen tettesek. Katonai objektumok, mint pl. repülőterek építésénél a munkások körében szabotázs-akciók fordultak elő, amelyek miatt a felsőbbség kénytelen most az osztrák munkásoknak birodalmiakkal való helyettesítésére törekedni…
Az elégedetlenség terjedésére jellemző, hogy a vásártereken egyes, az élelmiszerek hiánya miatt méltatlankodó és a jelenlegi régime-et hangosan szidalmazó asszonyokat a rendőrök nem kísérik be, ha valamely jelenlevő és még lelkes nácibarát feljelenti őket…”
A jelentés ezután felsorolja az elégedetlenséget kiváltó mozzanatokat: a közigazgatás új vezetőinek tapasztalatlansága, „jellembeli fogyatékossága”, a bankóprés fedezetlen működése, végül „a birodalmi külpolitika, amely szerintük az egész világot ismét Németország elleni háborús koalícióba fogja összeforrasztani”.
Az osztrák nép lassan-lassan ráébred arra, mit is jelent neki az Anschluss, Göring 1938 májusi linzi beszédében az osztrákok Gemütlichkeitjét, kedélyességét, kényelmességét szinte már a lustasággal hozza kapcsolatba. Fokozott munkatempó, süllyedő életszínvonal; az elégedetlenek megismerkednek a Gestapo „nevelési” módszereivel; a „gleichschaltolás”, a náci egységesítés alól az osztrákok sem bújhatnak ki, osztozniok kell a bajorok, a poroszok, a mecklenburgiak, a szászok sorsában: az újjáéledt német imperializmus háborús előkészületeit kell szolgálniuk. „Vaj helyett ágyút” — ezzel a göringi jelszóval megismerkedik Ausztria is.
Az osztrák Anschluss jelentősen megerősíti a Harmadik Birodalom stratégiai, gazdasági és politikai pozícióit. Hitler kedvezőbb helyzetben láthat hozzá agressziós programjának további megvalósításához.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
