A fehérterror
(Idézet: Magyarország története)
A fehérterror
- november 16-án Horthy Miklós bevonult Budapestre
1919 augusztusától hosszú hónapokon át a brutális terror légköre ülte meg az országot. A kormány, a tiszti különítmények és a román hatóságok egyaránt mindent megtettek a Tanácsköztársaság felszámolására, a forradalom résztvevőinek „megbüntetésére”. Az ellenforradalom megtorló akciói legnagyobb mértékben a munkásosztály és mozgalma ellen irányultak.
A Friedrich-kormányok idején teljesen felszámolták a forradalmak még megmaradt vívmányait. A földbirtokokat visszaadták régi tulajdonosaiknak; megszüntették a Tanácsköztársaság idején bevezetett munkanélküli- és szénsegélyt; érvénytelenítették a mezőgazdasági munkások kollektív szerződését; leszállították az ipari és mezőgazdasági munkabéreket, illetve azok megállapítását a munkáltatókra bízták; rendeletileg visszaállították az 1918. október 31-i közigazgatási hatóságokat; központi nyomozótestületet szerveztek a forradalmakban részt vett személyek felkutatására (a Tanácsköztársaság szervei, közegei és megbízottai, fegyveres erejének tagjai ellen tervezett statáriális eljárás bevezetését csak a román katonai parancsnokság akadályozta meg, mivel abban saját jogkörének sérelmét látta); augusztus 20-án ismét életbe lépett a háború során már alkalmazott internálási rendelet, amely alapján „preventív céllal” őrizetbe vették és bírósági eljárás nélkül fogva tartották mindazokat, akiket a kormányhatalom a rendszer szempontjából veszélyeseknek ítélt.
A siófoki fővezérség és a tiszti különítmények százával fogták el a munkástanácsok tagjait; kommunistákat, szociáldemokratákat, munkásokat és értelmiségieket egyaránt rettenetes kínzásoknak vetették alá, majd kivégezték őket. Siófok, Tapolca, Marcali, Szekszárd, Diszel neve a szörnyű gyilkosságok révén hírhedtté vált az országban. A kegyetlenkedésben élen jártak a Prónay, Ostenburg-Moravek különítmények. A különítményesek a siófoki és más ügyészségi börtönök foglyait — a polgári hatóságok tiltakozása ellenére — elhurcolták, és kegyetlen kínzások közepette kivégezték. A fővezérség mintegy 160 fős törzskarában legjelentősebb szerepe a hírszerző és katonapolitikai csoportnak volt: ez kapta a kommunistaüldözés és a belpolitikai ellenőrzés feladatát.
A fehérterror következtében azok a tehetséges helyi vezetők, akik a forradalmak idején kerültek a községek, a városok élére, s akik nem tudtak vagy nem akartak emigrációba menni, nagyszámban vesztették életüket.
A tiszti különítmények kegyetlenkedéseivel és vérengzéseivel párhuzamosan folyt a „törvényes” megtorlás is. A fővárosi és a vidéki fogházak zsúfolásig megteltek elfogott forradalmárokkal. Sorozatosan hoztak halálos bírói ítéleteket. A Tanácsköztársaság ismertebb vezetői közül kivégezték Cserny Józsefet, László Jenőt, Szamuely Lászlót, Korvin Ottót és másokat. A munkásosztály a társadalom kisemmizettje és mind a kormány, mind a hadsereg által képviselt, magát keresztény-nemzetinek nevező politikai kurzus üldözésének, bosszújának tárgya lett.
A terror és az üldözés azonban nem csak a munkásosztályra terjedt ki. Fegyelmi úton eltávolították a tisztviselőket, alkalmazottakat, tanítókat, akik támogatták a forradalmakat. A „tisztogatás” az ellenforradalom számára egyben pozíciószerzést jelentett. A különítményesek a forradalomban részt vett nagyszámú zsidó értelmiségire, alkalmazottra és munkásra hivatkozva tudatosan szították az antiszemitizmust, a forradalom likvidálását zsidóüldözéssel és olyan pogromok megrendezésével kapcsolták össze, amilyenekre Magyarországon addig még nem került sor.
A fővezérség a politikai élet egészét terrorizálta. A katonai csoportot bíráló polgári politikusok ellen a különítményesek merényleteket szerveztek, egyeseket halálosan megfenyegettek. A köz- és jogbiztonság nemcsak 1919 őszén és telén, hanem még 1920-ban is szinte teljesen hiányzott; a különítményesek garázdálkodásának az erélytelen kormány nem tudott gátat vetni.
Az ellenforradalom győzelmét követő 3 hónapban a magyar ellenforradalmárok és a román megszállók — a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint — mintegy 5000 embert öltek meg, és több mint 70 ezret zártak börtönbe, internáló táborokba. 100 ezerre tehető az emigrációba kényszerült munkások, értelmiségiek száma. Polgári politikai körök az antanttól várták a terror megfékezését, a szervezett munkásság viszont sztrájkokkal tiltakozott a politikai és gazdasági viszonyok tarthatatlansága ellen.
- november 16-ánolyan szigorú megelőző biztonsági intézkedések mellett, mintha ellenséges ország fővárosába indultak volna (statárium, kijárási tilalom elrendelése), a „nemzeti hadsereg” — élén Horthy Miklóssal — bevonult Budapestre.
A koalíciós kormány megalakulására azonban csak november 23-án került sor, mivel a pártok képviselői csupán Clerk erélyes beavatkozására egyeztek meg a miniszterelnök személyében és a tárcák elosztásában. A miniszterelnöki tiszt a jelentéktelen, szürke Huszár Károly keresztény párti politikusnak jutott. A koalíció mindössze annyit jelentett, hogy a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja politikusaiból álló kormányban az igazságügyi tárcát a liberális Bárczy István, a munkaügyit és a népjólétit pedig Peyer Károly kapta. Az MSZDP hosszas vita után határozta el, hogy részt vesz a kormányban: egyesek világosan felismerték, hogy az ellenforradalmi kormányban való részvétel súlyos politikai hiba, mások viszont annyira távol voltak már a szocialista munkásmozgalom klasszikus eszméitől, hogy az ellenforradalmi politikusok bizalmának megnyerése érdekében erre is hajlandóak voltak. A szélsőjobboldal nem fogadta el ezt a felajánlkozást, és a leghevesebben támadta a kormány összetételét, a szociáldemokrata és liberális minisztereket.
A békekonferencia — eredményesnek ítélve Clerk munkásságát — 1919. december 1-i határozatával elismerte a Huszár-kormányt, 5-én pedig feloszlatta a tábornoki bizottságot.
Mindez tulajdonképpen elsősorban a fővezérség, Horthy, a katonai csoport befolyását, súlyát növelte. A főváros katonai karhatalmi főparancsnoksága átvette a közrendészet általános feladatait, a katonai cenzúra a kormányt is ellenőrizte. 1919. november második felétől a nagyobb üzemekben katonai őrségek, valamint a hadsereg iparügyi megbízottai ellenőrizték a termelést és a munkásság magatartását. A kormány rekvirálási rendeletét a „nemzeti hadsereg” hajtotta végre, a szénkormánybiztosság még 1920 nyarán is rendszeres jelentéseket adott a hadseregnek; a kormánybiztosok közül sorozatosan leváltották azokat, akik a hadsereg tevékenységét bírálták.
1919 késő őszén Budapestet a fehérterror újabb hulláma borította el: ugrásszerűen megszaporodtak a letartóztatások, a kegyetlenkedések. Még nagyobb fokú terror bontakozott ki azonban a Duna—Tisza közén, ahol a tiszti különítmények (főleg a Héjjas-különítmény) sorozatosain követtek el — a dunántúlihoz hasonló — tömeges gyilkosságokat, rendeztek pogromokat (Kecskemét, Izsák, Orgovány stb.).
Ugyanakkor a szélsőjobboldali tiszti csoport vezetésével az egész politikai életet behálózva épültek ki a titkos és nem titkos fasiszta jellegű társaságok. Ezek között kiemelkedő szerepet játszott az Etelközi Szövetség (EKSZ), a Kettős Kereszt Vérszövetség, az ÉME és a MOVE. Az EKSZ ún. hét vezérek tanácsa, s különösen Eckhardt Tibor, a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője, Gömbös, a különítményes Prónay hosszú időn át minden legális intézménynél erősebb befolyással volt Horthyra és az eseményekre. Az ÉME és a MOVE antiszemita, fasiszta jellegű programmal, a pártok felett igyekezett átfogni a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket, de legfőképpen a középrétegek tagjait, hogy mint totális szervezetek szolgálják a katonai csoport törekvéseit.
A Huszár-kormány tehetetlen volt a fővezérséggel, a hadsereggel szemben. Az 1920. január 7-i minisztertanácsi ülésen Rubinek Gyula, földművelésügyi miniszter így fogalmazta meg véleményét, amellyel nem állt egyedül: „a kormánynak, amennyiben nem tudna teljes autoritást biztosítani a katonasággal szemben, inkább le kellene mondania, mint hogy ezt a mai állapotot tűrje”.4 OL K 27. A magyar minisztertanács iratai. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (továbbiakban: OL Minisztertanácsi jegyzőkönyvek). 1920. január 7.*
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!