Gyenyikin leverése
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
2
A fronthelyzetről szóló újságközlemények napról napra újabb déli győzelmekről adtak hírt. 1919 decemberében a ROSZTA (Oroszországi Távirati Ügynökség. — Ford.) jelentéseiben már nem szerepelt ez az ijesztő mondat: „Csapataink az ellenséges túlerő nyomása folytán kiürítették …” A hadijelentéseket most ilyesféle szavak tarkították: „Csapataink felszabadították … megtisztították az ellenségtől … bevették …” — s a továbbiakban következett azoknak a kisebb-nagyobb városoknak a felsorolása, amelyek fölött már vörös zászló lengett.
Gyenyikin „önkéntes hadserege” a végsőkig legyengülve, megállás nélkül húzódott vissza mind délebbre. A hadosztályokból ezredek lettek, az ezredekből századok, majd aprócska osztagok, soraikban olyan katonákkal és tisztekkel, akiket a vereség demoralizált, akik elvesztették a „fehér ügybe” vetett hitüket.
S minél jobban visszavonultak a „dicső” gyenyikinista önkéntesek, annál veszélyesebbé vált a doni kozák sereg helyzete. A kozákok nem nyújtottak idejében lényeges segítséget szomszédaiknak; a viszony ugyanis feszült volt közöttük, mivel a doniak nem akartak nagyon eltávolodni szülőföldjüktől. Ámde november második felében fenyegető helyzet alakult ki: a doni hadsereg balszárnya egyre fedezetlenebbé vált, az arcvonal felől pedig a délkeleti front összesített lovashadteste és a 9. hadsereg támadta a doni kozák sereget. Így kénytelenek voltak ők is visszavonulni.
November végére a visszavonuló doni hadsereg már a Hoper folyót, ezt a fontos védelmi vonalat is maga mögött hagyta. A kozákok sietve menekültek a Don túlsó partjára. De a Don vonalát sem sikerült tartós védelemre felhasználniuk. December első felében a 9. szovjet hadsereg csapatai az ellenség elkeseredett ellenállását legyőzve átkeltek a Donon. Vesenszkaja körzetében a 22. szovjet hadosztály 190. ezrede tönkreverte az innenső parton rekedt fehérkozák gyalogdandárt, noha ez háromszoros túlerőben volt. S néhány nappal később az összesített lovashadtest még egy erős csapást mért a fehérgárdista doni hadseregre a Don jobb partján, Bogucsar körzetében.
A fehérgárdisták arra számítottak, hogy Caricin lesz a legfőbb védelmi támaszpontjuk a jobbszárnyon. A szovjet parancsnokság azonban úgy döntött, hogy megkezdi az offenzívát Caricin ellen. A hadműveletben a 10. és a 11. hadseregnek kellett részt vennie. November 29-én megindult a támadás. A 10. hadsereg egységei nem tudták bevenni a megerősített ellenséges állásokat. De a 11. hadsereg november második felében teljesen megtisztította az ellenségtől a Volga bal partját Caricintól délkeletre, a folyó torkolatvidékén, s megsemmisítette az Asztrahanyt sokáig fenyegető kozák egységeket. Ez jelentős siker volt, mivel szabad kezet adott a 11. hadseregnek ahhoz, hogy további hadműveleteket folytasson a caricini szakaszon és Észak-Kaukázus előterében.
A délkeleti front seregeinek azonban december folyamán nem sikerült bevenniük Caricint. A feladat végrehajtása csak akkor vált lehetővé, amikor a déli front csapatai már gyorsan nyomultak a Donyec-medence felé.
1919 utolsó hetében indult meg a küzdelem a Donyec- medencéért. A vidék fehérgárdista erőinek felszámolásában óriási szerepe volt az 1. lovashadseregnek. A fehérgárdista parancsnokság mindent elkövetett, ami csak erejéből telt, hogy birtokában tartsa a Donyec-medencét. Jónéhányszor rohamoszlopba tömörítette és ellentámadásba küldte legjobb hadtesteinek — Mamontov, Skuro, Ulagaj hadtesteinek — maradványait, de mindhiába.
A szovjet csapatokat segítették a bányászok és a munkások. A visszavonuló fehérgárdista egységek kénytelenek voltak védekezni a nagy partizánosztagok támadásaival szemben. Katonai szerelvények siklottak ki, törzsek és hátországi egységek semmisültek meg. A vasutasok megbénították a vonatforgalmat. Égett a talaj a Gyenyikin-hordák lába alatt. Harcosok tízezrei — donyeci bányászok, vérbeli proletár káderek — léptek be a Vörös Hadseregbe.
A fehérek donyec-medencei vereségének óriási stratégiai jelentősége volt. Az „önkéntes hadsereg” maradványai elszigetelődtek a doni és a kaukázusi fehérhadseregtől. Ez utóbbi két hadsereg ugyan nem volt még olyan siralmas helyzetben, mint az „önkéntesek”, de az a veszély fenyegette, hogy elveszti hátországi bázisait. Ezért Gyenyikin parancsot adott a kaukázusi hadseregnek, hogy ürítse ki Caricint, és vonuljon vissza a Szal folyó vonalára. Gyenyikin bízott benne, hogy a doni és az „önkéntes” hadsereg erőivel még elállhatja a Rosztovba, Novocserkaszkba és Taganrogba vezető utat. Ez az elgondolás azonban már nem volt megvalósítható.
A fronton az események továbbra is viharos gyorsasággal követték egymást. December 29-én megindult a délkeleti front seregeinek általános offenzívája. 1920. január 3-án a 10. és a 11. hadsereg tönkreverte a caricini fehér hadseregcsoportot, és bevonult Caricinba. Január 7-én a déli front csapatai elfoglalták Taganrogot, ahol már érkezésük előtt helyi felkelő munkásosztagok szálltak harcba a fehérgárdisták ellen, élükön a földalatti kommunista szervezettel. S végül január 10-én az 1. lovashadsereg heves utcai harcok után felszabadította a Don menti Rosztovot, mintegy 11 000 foglyot ejtve és temérdek hadfelszerelést — egyebek közt angol harckocsikat — zsákmányolva. A városért folytatott csatában hervadhatatlan dicsőséget szereztek a Tyimosenko parancsnoksága alatt álló 6. lovashadosztály, valamint a Gorodovikov által vezényelt 4. lovashadosztály katonái.
E nevezetes napon a déli front Forradalmi Katonai Tanácsa parancsot adott ki a csapatok részére. A parancs a többi között így szólt:
„A déli front alakulatai elé kitűzött legfőbb feladatot — az ellenséges »önkéntes hadsereg« leverését, a Donyec-medencének és Rosztovnak, a déli ellenforradalom legfőbb tűzfészkének birtokbavételét — teljesítettük.
A front dicső csapatai télen, nagy hóban és zord hidegben, nélkülözések közepette végrehajtott támadás és kitartó harcok során, két és fél hónap alatt Orjol vonalától az Azovi-tenger partjáig, több mint hétszáz versztnyire jutottak el.
Az ellenséges »önkéntes hadsereg«, amelyet Mamontov, Skuro és Ulagaj lovasságával erősítettek meg, katasztrofális vereséget szenvedett, maradványai a szélrózsa minden irányába menekülnek. A front hadseregei több mint 40 000 foglyot ejtettek, 750 ágyút, 1130 géppuskát, 23 páncélvonatot, 11 harckocsit, 400 mozdonyt, 12 200 vasúti kocsit, és nagy mennyiségű különféle katonai felszerelési tárgyat zsákmányoltak.
A Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsát büszkeséggel tölti el a fronton harcoló vöröshadseregek katonai erejének tudata. A Tanács valamennyi dicső hősnek — vöröskatonának, parancsnoknak, politikai biztosnak — testvéri üdvözletét küldi, és köszönti őket a munkások és a parasztok legádázabb ellensége, a cári tábornokok és a földbirtokosok hadserege felett aratott fényes győzelem alkalmából.
Éljen a legyőzhetetlen Vörös Hadsereg!”65 Pravda, 1935. január 8.*
A Don menti Rosztovnak, a déli fehérgárdista uralom politikai központjának eleste után Gyenyikin hadserege nem volt többé egységes egésznek nevezhető. Legfőbb erői megsemmisültek. A csapatok irányítása végképpen megbomlott.
Gyenyikin seregéből ekkor lényegében három elszigetelt csoport maradt: az egyik Silling tábornok parancsnoksága alatt a jobb parti Ukrajna déli részén állapodott meg, a másik Szlascsov tábornok vezényletével a Krím-félszigetre menekült, a harmadik pedig — a legnagyobb — még tartotta magát Észak-Kaukázusban.
A harc új fejleményei megkövetelték a déli szovjet seregek irányításának átszervezését. 1920 januárjában a déli frontot délnyugatinak nevezték el. A délnyugati front három hadsereget foglalt magában: a 12., a 14. és a 13. hadsereget. A frontnak a viszonylag kis létszámú Silling- és Szlascsov-hadseregcsoport felszámolásán kívül biztosítania kellett Ukrajnát Lengyelország felől.
A délkeleti front nevét a harc újonnan kialakult fő irányának megfelelően kaukázusi frontra változtatták. Ide öt hadsereg tartozott: a 8., a 9., a 10. hadsereg, az 1. lovashadsereg és a 11. hadsereg. A kaukázusi fronttal szemben állt a doni és a kaukázusi hadsereg, valamint az „önkéntes hadtest” (a volt „önkéntes hadsereg” maradványa). Ez volt a szovjetföldön megmaradt legerősebb fehér haderő, összlétszáma csaknem elérte a 45 000 főt.
A Gyenyikin-sereg ukrajnai maradványainak leverése egy hónap alatt befejeződött. A 14. hadsereg február elején felszabadította Nyikolajev és Herszon városát. Az ellenséges erők két csoportra szakadtak: az egyiket Tyiraszpol körzetében a Dnyeszterhez szorították, a másik Ogyesszában maradt. A szovjet parancsnokság megkezdte e hadseregcsoportok részenkénti felszámolását.
- február 8-án reggel a 41. és a 45. hadosztály, valamint Kotovszkij lovasdandárjának egységei heves utcai harcok után elfoglalták Ogyesszát. A tyiraszpoli fehér hadseregcsoport kapitulált — Silling tábornok serege nem volt többé.
A krími szakaszon másképp alakult a helyzet. A 13. hadsereg egységeinek itt nem sikerült likvidálniuk Szlascsov tábornok hadseregcsoportját. A fehérek kihasználták a Krím kedvező védelmi adottságait, és erősen megvetették lábukat a félszigeten. Ide áramlottak Gyenyikin többi egységének maradványai; s a 13. hadsereg erejéből nem futotta a krími ellenséges felvonulási terület felszámolására. 1920 nyarán az antant felhasználta ezt a felvonulási területet, hogy még egy utolsó támadást intézzen a szovjetország ellen.
A legelkeseredettebb küzdelem 1920 elején a kaukázusi fronton bontakozott ki. Az ellenség fő erői a Don, a Manics és a Szal folyók vonalán építettek ki szilárd állásokat. Ezek az erők a viszonylag rövid frontszakaszon tömör csoportot alkottak.
A kaukázusi front parancsnoksága, melynek élén Sorin állt, mégis úgy döntött, hogy frontális csapást mér az ellenségre, jóllehet ehhez nem volt elég ereje, a támadó egységek elfáradtak, és elszakadtak mögöttes területeiktől. A fehérek batajszki megerősített állásai ellen intézett sorozatos támadások csak súlyos veszteségeket okoztak az 1. lovashadsereg, valamint a 8. és a 9. hadsereg egységeinek, de nem vezettek eredményre.
Ekkor Kamenyev hadsereg-főparancsnok előterjesztette támadási tervét. De az ő beavatkozása sem bizonyult szerencsésnek, ez a terv is kudarcba fulladt.
A két terv egyik legnagyobb hibája az volt, hogy olyan szerepet szánt az 1. lovashadseregnek, amely nem állt arányban lehetőségeivel. A hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, amikor mocsaras helyen, tüzérségi támogatás nélkül támadott, s olyan feladatokat kapott, amelyeknek végrehajtása közben sehogyan sem érvényesíthette fontos harci tulajdonságát: a nagyfokú mozgékonyságot. A hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa javasolta Sorinnak, próbálja nagyszabású átkaroló mozdulattal birtokba venni a batajszki állásokat. De a frontparancsnok nem vette figyelembe ezt a javaslatot. Ekkor az 1. lovashadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa a párt Központi Bizottságához és a szovjet kormányhoz fordult, s jelentésében feltárta a kaukázusi front balsikereinek okait.
A kaukázusi front parancsnokságát csakhamar leváltották. A frontparancsnok Tuhacsevszkij lett, a Forradalmi Katonai Tanácsnak pedig tagja lett Ordzsonikidze. Megkezdődött a támadó hadművelet gondos előkészítése. Ezt megkönnyítették a 11. és a 10. hadseregnek a sztavropoli és a velikijknyazsi szakaszon elért sikerei. A két hadsereg Asztrahany és Caricin felől kiindulva a partizánokkal együtt oldalba támadta az észak-kaukázusi fehér hadseregcsoportot, és azzal fenyegette, hogy elvágja a Kaukázushoz vezető visszavonulási útjait.
Február közepére a kaukázusi front seregeinek offenzívája gondosan elő volt készítve. Az 1. lovashadsereg áttört a doni és a kubanyi (volt kaukázusi) hadsereg érintkezési pontján, és a 10. hadsereg egységeivel együtt súlyos vereséget mért az ellenségre Torgovajánál. A fehérek megpróbálták tartani magukat. Az „önkéntes hadtest” gyalogos egységei február 20-án váratlanul betörtek Rosztovba. De a 8. hadsereg két nap múlva kiverte őket a városból. Ugyanebben az időben az 1. lovashadsereg és a 10. hadsereg egységei Szrednye-Jegorlikszkaja vasútállomásnál egy másik ellentámadási kísérletet hiúsítottak meg.
A kaukázusi front seregeinek hadműveletei sikeresen haladtak. Február 29-én a 11. hadsereg elfoglalta Sztavropolt; március elején felszabadult Batajszk. Az 1. lovashadsereg Majkop felé nyomult előre. A szovjet csapatok másik része — a 9. és a 8. hadsereg — a Fekete-tenger melléki partizánokkal együtt Gelendzsik és Novorosszijszk irányába támadott. Március 15-én a partizánok felszabadították Gelendzsiket, 27-én pedig a szovjet csapatok elfoglalták Novorosszijszkot, s több mint 20 000 foglyot ejtettek.
A vert fehérgárdista erők üldözése során a Vörös Hadsereg egységei és a partizánok április elejére hatalmas területet szabadítottak fel. Elfoglalták Sztavropolt, a Feketetenger mellékét, a Kubanyt, a Tyerek vidékét és Dagesztánt, s mindenütt helyreállították a szovjethatalmat. A déli városok és falvak dolgozói a Gyenyikin-uralom hosszú időszaka után először lélegeztek szabadon. De még sok esztendőre volt szükség ahhoz, hogy a szovjet állam begyógyítsa a történelemben példátlan háború okozta sebeket, helyreállítsa mindazt, amit az ádáz osztályellenség lerombolt, újjáépítse a fölperzselt városokat és falvakat.
A grúz határhoz szorított fehérgárdista csapatok tömegesen megadták magukat. Csak viszonylag kis részük távozott grúz területre.
Gyenyikinnek egyszer s mindenkorra befellegzett.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!