(idézet: A Nagy Honvédő Háború története – 1976)
- A Kvantung-hadsereg villámgyors szétzúzása
A szovjet parancsnokság az erős Kvantung-hadsereg szétzúzása végett 1945 május-júniusában a Távol-Keleten állomásozó 40 hadosztály kiegészítésére Nyugatról a Távol-Keletre dobta át az egykori 2. Ukrán Front és a Karéliai Front irányító apparátusát, az 53. összfegyvernemi hadsereget és a 6. gárda harckocsihadsereget, összesen 27 lövészhadosztályt, 7 lövészdandárt és 5 harckocsidandárt, 1 harckocsihadtestet és 2 gépesített hadtestet, valamint különböző fegyvernemek más magasabbegységeit és egységeit. Noha rendkívül bonyolult feladat volt ilyen óriási mennyiségű csapatnak, haditechnikai felszerelésnek és ellátmánynak 9000-12 000 kilométerre való átdobása, a feladatot a kitűzött időre sikeresen végrehajtották. Az átcsoportosítás méreteiről képet ad az a tény, hogy az említett erők és eszközök szállítására az egyetlen transzszibériai vasúton 136 000 vagonra volt szükség. Ennek eredményeképpen a szovjet csapatok harci állománya a Távol-Keleten csaknem kétszeresre nőtt.
Amikor a távol-keleti hadjárat megkezdődött, a térségben összpontosult szovjet részről több mint 1,5 millió ember, 26 000 löveg és aknavető, több mint 5500 harckocsi és rohamlöveg és körülbelül 3800 harci repülőgép. A szovjet csapatokkal együtt tevékenykedett a Mongol Népi Forradalmi Hadsereg 4. lovashadosztálya és 1 gépesített páncélos dandárja. A Csendes-óceáni Flotta és a flottilla állományában volt 15 nagy felszíni hajó, 78 tengeralattjáró, körülbelül 500 más hadihajó és több mint 1500 repülőgép. A szovjet csapatoknak ez az erős csoportosítása biztosította, hogy a hadjárat célját minimálisan rövid idő alatt elérjék.
A hadjárat tervének lényege az az elgondolás volt, hogy a Kvantung-hadsereg csapatainak egymilliós csoportosítását egy hadászati támadó hadművelet végrehajtásával zúzzák szét. Ebbe a hadműveletbe bevonták mindhárom front csapatait és a Csendes-óceáni Flotta erőinek egy részét. Dél-Szahalin és a Kurili-szigetek felszabadítására a szárazföldi csapatok és a flotta közös hadműveleteit vették tervbe. Ezeket a hadműveleteket a 16. hadsereg erőinek kellett végrehajtaniuk, együttműködve az Északi-Csendes-óceáni Flottillával és a Kamcsatkai Védelmi Körlettel.
Az Állami Honvédelmi Bizottság határozatára a három szovjet front és a flotta harctevékenységének operatívabb irányítása végett megalakult a Távol-keleti Szovjet Csapatok Főparancsnoksága. Főparancsnokká A. M. Vaszilevszkijt, a Szovjetunió marsallját nevezték ki. A. M. Vaszilevszkij akkor már általánosan elismert nagy szovjet hadvezér volt. A katonai szolgálatot még a régi hadseregben kezdte az első világháború idején. A polgárháború éveiben egy lövészezred parancsnoka volt. A béke időszakában vezető posztokat töltött be a Honvédelmi Népbiztosság és egy katonai körzet harckiképzési szerveiben, 1937-től pedig a vezérkarnál. A. M. Vaszilevszkij marsall 1938 óta párttag.
Amikor a Nagy Honvédő Háború elkezdődött, Vaszilevszkij marsall a vezérkar hadműveleti főcsoportja vezetőjének helyettese volt. Hamarosan kinevezték a vezérkari főnök helyettesévé, 1942 tavaszától pedig vezérkari főnök lett, és ezt a tisztet töltötte be 1945 februárjáig.
Vaszilevszkij marsall a háború alatt a Legfelsőbb Főparancsnokság Főhadiszállásának fontos megbízásait teljesítette, gyakran közvetlenül a harcoló frontoknál. Sikeresen irányította a vezérkar munkáját, koordinálta a frontok akcióit, s mint a főhadiszállás képviselője, ő vezette a 3. Belorusz Frontot a kelet-poroszországi hadműveletben; mindezzel a tevékenységével méltó helyet vívott ki magának a szovjet hadvezérek dicső családjában.
A Távol-keleti Főparancsnokság törzsfőnökévé Sz. P. Ivanov tábornokot, a haditanács tagjává I. V. Sikin tábornokot nevezték ki. A Csendes-óceáni Flotta és az Amuri Flottilla harctevékenységének közös irányításával N. G. Kuznyecov flottatengernagyot, a haditengerészeti erők főparancsnokát, a légierők irányításával A. A. Novikov repülő főmarsallt, a légierők parancsnokát bízták meg. Ezenkívül a Távol-Keleten megszervezték a szovjet hadsereg hadtápfőnökségének operatív csoportját, élén V. I. Vinogradov tábornokkal, a hadtápfőnök helyettesével.
A mandzsúriai hadművelet augusztus 9-én kezdődött mindhárom front csapatainak egyidejű támadásba lendülésével. R. J. Malinovszkij marsall Bajkálontúli Frontjának főerői a Bajkálontúl felől, a Mongol Népköztársaság területéről támadtak Csangcsun és Mukden általános irányban. Az itt támadó szovjet csapatoknak Északkelet-Kína központi körzeteinek eléréséig át kellett vonulniuk a víz nélküli sivatagon, majd le kellett küzdeniük a Nagy-Hszingan nehezen járható hegyláncát.
A Tengermellék felől Csilin irányában bontakoztattak ki támadást az 1. Távol-keleti Front csapatai, amelyeknek K. A. Mereckov marsall volt a parancsnoka. Ez a front a legrövidebb irányban haladt előre, hogy egyesüljön a Bajkálontúli Front fő csoportosításával. Eközben az itt tevékenykedő csapatoknak át kellett törniük a japán megerődített körletek sávját; e célból beosztották a front állományába a Kelet-Poroszországból érkezett 5. hadsereget, amelynek nagy tapasztalatai voltak a megerődített körletek leküzdésében.
A 2. Távol-keleti Frontnak M. A. Purkajev tábornok parancsnoksága alatt az Amur-melléken kellett támadásba átmennie, több irányban mért csapásokkal le kellett kötnie a vele szemben álló japán csapatokat, segítséget nyújtva ezzel a Bajkálontúli Frontnak és az 1. Távol-keleti Frontnak ahhoz, hogy sikeresen bekerítsék a Kvantung-hadsereg főerőit.
A három front szárazföldi csapatainak támadásba lendülése előtt a bombázó légierő összpontosított csapásokat mért a legfontosabb vasútállomásokra és vasúti csomópontokra, valamint Harbin, Csangcsun és Csilin katonai objektumaira. Ugyanakkor a Csendes-óceáni Flotta megkezdte a közvetlen felkészülést a deszanthadműveletekre azzal a céllal, hogy elfoglalja az ellenség haditengerészeti támaszpontjait és kikötőit Korea partjain. A flotta légierői és torpedónaszád-magasabbegységei csapásokat mértek a hajókra, a partvédő tüzérségre és más objektumokra az Észak-koreai Juki, Raszin, Szejszin kikötőkben.
A flotta parancsnoka I. Sz. Jumasov tengernagy, a haditanács tagja Sz. J. Zaharov tengernagy volt. Jumasov tengernagy 1939 óta állt a Csendes-óceáni Flotta élén; már akkor egyike volt a legtekintélyesebb szovjet haditengerészeti vezetőknek.
Jumasov tengernagy hivatalnokcsaládból származott. Már 1912-ben eljegyezte magát a flottával; a szovjet flottánál szolgált annak megalakulása óta. 1918-ban belépett a kommunista pártba. Tevékenyen részt vett a polgárháborúban, a második világháború előtt két éven át parancsnoka volt a Fekete-tengeri Flottának, és már akkor tehetséges és tapasztalt haditengerészeti vezetőként tűnt ki.
A Kvantung-hadsereg ellen tehát a szárazföldön, a levegőből és a tengeren egyszerre indult meg a támadás az óriási kiterjedésű, ötezer kilométeres szovjet-mandzsu határ teljes hosszában és Észak-Korea partvidékén. Az ellenséget meglepő hatalmas csapások eredményeképpen a szovjet csapatok rögtön magukhoz ragadhatták a kezdeményezést. Japán kormányköreiben és katonai vezetésében teljes fejetlenséget idézett elő a szovjet hadsereg hadba lépése. „A Szovjetunió ma reggel belépett a háborúba – jelentette ki augusztus 9-én Suzuki japán miniszterelnök a Legfőbb Haditanács ülésén -, és ez végleg reménytelenné teszi helyzetünket, lehetetlenné teszi a háború további folytatását.” Igen, éppen a szovjet fegyveres erők hadműveletei, nem pedig az amerikai légierő által a japán városokra katonai szempontból teljesen feleslegesen ledobott atombombák pecsételték meg a távol-keleti agresszor sorsát és gyorsították meg a második világháború befejezését.
Emlékeztetnünk kell arra, hogy az amerikai atombombával az első kísérletet Új-Mexikó államban hajtották végre 1945. július 16-án. Truman elnök pedig már július 24-én utasította az Egyesült Államok hadászati légierőinek parancsnokát: „Dobják le az első különleges bombát … körülbelül 1945. augusztus 3-án a következő objektumok egyikére: Hirosima, Kokura, Niigata, Nagaszaki.” Augusztus 6-án végrehajtották ezt a borzalmas parancsot: ledobták az első atombombát Hirosima japán városra, s ezzel szörnyű tragédiát zúdítottak rá. Augusztus 9-én pedig ledobták a második bombát Nagaszaki tengerparti városra. Az Egyesült Államok imperialista körei az emberiség történetében példa nélkül álló bűntettet követtek el. A japán városok atombombázása az értelmetlen kegyetlenség aktusa volt. Az egész világ jól tudja, mi volt az igazi céljuk azoknak, akik elrendelték Hirosima és Nagaszaki barbár bombázását. A két városban körülbelül 450 000 békés japán lakos halt meg vagy vált egész életére nyomorékká. Az amerikai imperialistáknak ez a barbár cselekedete nem volt más, mint az első lépés a háború utáni atomzsarolás politikájában, amely mindenekelőtt a Szovjetunió ellen irányult. Harry Truman kormánya az atombombát tekintette annak a fő eszköznek, amelynek segítségével az Egyesült Államok feltételeket diktálhat valamennyi többi országnak a háború befejező szakaszában és a háború utáni időszak kezdetén. Még 1945 áprilisában, amikor a hadügyminiszter tájékoztatta arról, hogy az atombomba 3-4 hónap múlva esetleg bevetésre készen lesz, Truman kijelentette: „Ha, mint gondolom, az atombomba felrobban, akkor furkósbot lesz a kezemben ezekkel az orosz fickókkal szemben.”
Noha a japán uralkodó körök már a szovjet fegyveres erők támadásának első napján sürgősen mérlegelni kezdték annak lehetőségét, hogy elfogadják a potsdami nyilatkozat feltételeit, a japán főhadiszállás megparancsolta a Kvantung-hadseregnek, hogy kezdjen aktív harctevékenységet a Szovjetunió ellen, a Kínában tartózkodó expedíciós hadsereget pedig utasította, hogy dobjon át erőket a Kvantung-hadsereg segítségére. Ám a japán katonai vezetésnek minden olyan számítása, hogy a Mandzsúria belsejében tanúsított szívós ellenállással elhúzza a háborút, összeomlott a szovjet csapatok megsemmisítő csapásai alatt. A Bajkálontúli Front és az 1. Távol-keleti Front csapatai már a támadás hatodik napján, augusztus 14-én estig 150-400 kilométert nyomultak előre Mandzsúria belsejébe, és kijutottak a legfontosabb katonai-politikai és ipari központokhoz, Kalganhoz, Zseholhoz, Mukdenhez, Csangcsunhoz és Csicsiharhoz. A Kvantung-hadsereg eközben részekre tagolódott. Füstbe ment a japán parancsnokságnak az a reménye, hogy a szovjet csapatok megrekednek az erődítmények határmenti sávjában és Kelet-Mandzsúria nehezen járható hegységeiben, s ott elvéreznek. A szovjet hadsereg minden irányban gyorsan tört előre.
A japán kormány augusztus 14-én az elkerülhetetlen vereség láttán úgy döntött, hogy leteszi a fegyvert. Ezen a napon közölte a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Kína kormányával, hogy Hirohito császár elfogadta a potsdami nyilatkozat feltételeit. Másnap lemondott a Suzuki-kormány. Sok magas állású tisztviselő, aki felelős volt a háború megindításáért, önkezével vetett véget életének. A Kvantung-hadsereg azonban folytatta az ellenállást. Ezzel kapcsolatban augusztus 16-án a szovjet sajtóban közzétették a szovjet hadsereg vezérkarának tájékoztatását arról, hogy a japán császár közlése a kapitulációról csak általános nyilatkozat, és hogy a császár nem adott parancsot a hadműveletek beszüntetésére. Következésképpen a japán csapatok ténylegesen nem kapituláltak. „Ennélfogva a Szovjetunió fegyveres erői a Távol-Keleten folytatni fogják támadó hadműveleteiket Japán ellen” – fejeződött be a tájékoztatás.
A japán kormány közlésével egyidejűleg a Kvantung-hadsereg törzse azzal a javaslattal fordult a szovjet parancsnoksághoz, hogy szüntessék be a hadműveleteket, de egyetlen szóval sem tett említést a mandzsúriai japán csapatok fegyverletételéről. Erre a diplomáciai manőverre a Távol-keleti Szovjet Csapatok Főparancsnoksága, személy szerint A. M. Vaszilevszkij marsall, augusztus 17-én egy rádiótávirattal válaszolt, amelyben javasolta, hogy a japánok „augusztus 20-án 12 órától az egész fronton szüntessenek be minden harctevékenységet a szovjet csapatokkal szemben, tegyék le a fegyvert és adják meg magukat”. A szovjet parancsnokság e határidő kitűzésekor abból indult ki, hogy a Kvantung-hadsereg törzsének legyen ideje eljuttatni az ellenállás megszüntetéséről és a megadásról szóló parancsot valamennyi csapathoz.
A japán egységek augusztus 19-től csaknem mindenütt hozzákezdtek a kapitulációval kapcsolatos követelések teljesítéséhez. A Bajkálontúli Front, az 1. és a 2. Távol-keleti Front a Kvantung-hadsereg kapituláló csapatainak lefegyverzésével és foglyul ejtésével egyidejűleg folytatta Kína északkeleti körzeteinek és Észak-Koreának a felszabadítását a japán megszállás alól.
Ugyanakkor a szovjet csapatok megindították a hadműveletet Dél-Szahalin és a Kurili-szigetek felszabadításáért. A dél-szahalini hadművelet augusztus 11-től 25-ig, a kurili hadművelet augusztus 18-tól szeptember l-ig tartott. A szovjet csapatok e két hadművelet során sikeresen teljesítették a rájuk rótt feladatokat. Augusztus végéig teljesen befejeződött a Kvantung-hadseregnek, Mandzsukuo hadseregének, Belső-Mongólia csapatainak és a Hszüj-jüani hadseregcsoportnak a lefegyverzése, valamint Mandzsúriának, a Liaotung-félszigetnek és Észak-Koreának a felszabadítása a 38. szélességi övig. Japán feltétel nélkül kapitulált. A szovjet fegyveres erők távol-keleti hadjárata ily módon győzelmesen befejeződött.
SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!
