Gyenyikin leverése
(idézet: A polgárháború a Szovjetunióban 1918-1922 – (Rövid történet)
2
Orjol és Voronyezs felszabadítása gyökeresen megváltoztatta a helyzetet a déli fronton. Az ellenség kénytelen volt harcba vetni a válogatott, osztályszempontból egységes ezredeket, ahol a személyi állománynak csaknem egyharmada közkatonaként szolgálatot teljesítő hivatásos tisztekből állt. A tiszti ezredben szolgálók nemcsak a legképzettebb és legtapasztaltabb harcosai, hanem — s ez a fő — politikailag is a legszilárdabb káderei voltak a fehér hadseregnek. Ezek a „kornyilovisták”, „drozdovisták”, „markovisták”, akiket elvakított a szocialista forradalommal, a szovjethatalommal, a munkásokkal és a parasztokkal szemben táplált osztálygyűlölet, elkeseredetten viaskodtak, s nem riadtak vissza semmitől. Hiszen ők tulajdonuk; az üzemek, a bányák, a földbirtokok, a bankok és általában mindazon javak visszaszerzéséért harcoltak, amelyeket az Októberi Forradalom a dolgozó osztályok közkincsévé tett. S most a Gyenyikin-seregnek e legszilárdabb, legmegbízhatóbb ezredei megsemmisítő vereséget szenvedtek.
Október utolsó harmadában még heves harcok dúltak Orjolnál és Krominál. Az „önkéntes hadsereg” megpróbálta visszaszerezni elvesztett pozícióit a középső arcvonalszakaszon, de a szovjet rohamcsapat, valamint a 14. és a 13. hadsereg egységei visszavertek minden ellentámadást, és súlyos veszteségeket okoztak az ellenségnek. A fehérgárdisták — dühödten védekezve — visszavonultak.
A Vörös Hadsereg utat tört magának Kurszk felé. November elején a 14. hadsereg lovasezredeiből lovas hadseregcsoport alakult; parancsnokává Primakov vöröskozák dandárparancsnokot nevezték ki. A hadseregcsoport azt a feladatot kapta, hogy portyázzon az ellenség mögöttes területein, a Kurszk felé vezető utakon, vágja el az Orjol—Kurszk vasútvonalat, s ezzel tegye lehetetlenné, hogy a fehérek hasznát vehessék. A lovas portya sikerrel járt, fejvesztettséget és pánikot keltett a kurszki szakaszt fedező ellenséges seregekben.
November közepén ugyanez a lovas hadseregcsoport — most már mint 8. lovashadosztály — újabb portyára indult. Ez a portya, amely a Kurszkot, Konotopot és Harkovot összekötő vasútvonalak fontos csomópontja, Lgov ellen irányult, ugyancsak teljes sikerrel zárult. Lgov elvesztése lehetetlenné tette, hogy az ellenség erősítéseket vezényeljen Kurszkba más frontszakaszokról.
Orjol felszabadítása után a Vörös Hadsereg egy hónapig tartó heves harcokban nagy területet vett birtokába a déli front középső szakaszán, Kromi, Dmitrovszk-Orlovszkij, Fatyezs. Lgov, Tyim, Dmitrijev-Lgovszkij, Szevszk és más városokkal. A 14. és a 13. hadsereg egységei nyugat, észak és kelet felől körülfogták Kurszkot. Kialakultak a kurszki gyenyikinista hadseregcsoport legyőzésének feltételei.
November 18-án éjjel két szovjet hadosztály, a 9. lövészhadosztály és az észt hadosztály ezredei támadásba lendültek. Az ezredek a vörösegységeket önként kalauzoló helyi lakosok segítségével találtak kedvező kiinduló állásokat a rohamhoz. A fehérgárdisták nem bírták a nyomást, és feladták Kurszkot.
Ezzel párhuzamosan a déli front más szakaszain is nagy sikereket értek el a szovjet csapatok.
November elején a 12. hadsereg az arcvonal jobbszárnyán támadásba ment át Csernyigov irányában. Ezen a frontszakaszon haladt a 60. lövészhadosztály Krapivjanszkij parancsnoksága alatt. November 6-án a hadosztály ezredei parancsot kaptak, hogy keljenek át a Gyesznán. Ez nem volt könnyű feladat; végrehajtásához igen nagy bátorságra és találékonyságra volt szükség. Az ellenség minduntalan dühödt ellentámadásokat indított. A 60. hadosztály géppuskásai amennyire csak lehetett, közel engedték, majd szinte közvetlen közelről halomra lőtték a fehérgárdista lovasságot. Az 534. szovjet ezred egyik zászlóalja az Internacionálét énekelve indult rohamra. Ez erősen hatott a fehérgárdistákra, zavart keltett soraikban. Ekkor egy másik szovjet zászlóalj váratlanul oldalba támadta és gyors visszavonulásra kényszerítette őket.
A forradalom második évfordulójának előestéjén, heves harcok után, felszabadult Csernyigov. Hogy megmentse csapatainak maradványait, a fehérgárdista parancsnokság gyorsan átdobta őket a Gyeszna bal partjára. Az ellenség itt akarta megvetni a lábát es feltartóztatni a szovjet 12. hadsereg előnyomulását. A Vörös Hadsereg egységei nem tudtak azonnal átkelni a Gyesznán, mert az ellenség erős tüzérségi tűz alatt tartotta az átkelőhelyeket. A helyzetet a kozák gyalogdandár mentette meg. Mindent elsöprő rohammal elfoglalták a folyón keresztül vezető hidat, amelyet a fehérek nem tudtak megrongálni. Ezzel biztosították az átvonulást. A szovjet katonák a szüntelen ellenséges géppuska- és ágyútűz közepette is gyorsan hídfőállást foglaltak a Gyeszna bal partján, s tovább szorongatták az ellenséget. November 20-ára a 12. hadsereg egységei felszabadították Bahmacsot, s elérték Nyezsint és Konotopot. A 12. hadsereg sikeres támadása jelentős fehér erőket kötött le Ukrajnában. Ezeket az erőket más körülmények között a középső frontszakaszra vezényelhették volna.
Hatalmas győzelem született ebben az időben a déli front jobbszárnyán, a kasztornajai szakaszon.
Október végén a fehérgárdista parancsnokság jelentős erőket tudott összevonni Kasztornaja vasútállomás körzetében, az „önkéntes” és a doni hadsereg érintkezési pontjánál. A doni átkelőhelyeknél a Skuro- és a Mamontov-hadtestét vetették be, friss erőkkel feltöltve és rendezve sorait — már amennyire ez a voronyezsi vereség után lehetséges volt. Egyre újabb hadosztályokat, valamint páncélvonatokat, tüzérséget és harckocsikat irányítottak Kasztornajába. Az ellenség remélte, hogy sikerül megakadályozni a szovjet csapatok átkelését a Donon, sőt, azt sem tartotta lehetetlennek, hogy ellenoffenzívába mehet át, és újra elfoglalja Voronyezst.
Ámde a Bugyonnij által vezényelt vöröslovasság és a 8. hadsereg hadműveletei keresztülhúzták számításait. Október 28-án a szovjet lovasság két hadosztálynyi erővel átkelt a Donon. Híd nem volt, a fehérgárdisták felrobbantották a hidakat. A szovjet harcosok felhasználtak minden kéznél levő átkelési eszközt: tutajokat, úszóhidakat. A többség azonban átgázolt a folyón, habár a jeges víz szinte marta a bőrüket. Keserves átkelés volt. Minden lovasnak egy tüzérségi lövedéket kellett átvinnie a túlsó partra. Drága volt minden egyes lövedék. Ezért amikor a lovak — a folyó fenekén gödörbe kerülve — megbotlottak, és a harcosok a vízbe estek, akkor sem engedték ki kezükből a lövedéket.
A Don jobb partján szovjet hídfő létesült. A vöröslovasság heves harcok közben előrenyomult, és szélesítette hídfőállását. A fehérkozák ellentámadások kudarcba fulladtak. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom második évfordulóján Bugyonnijék már a Kasztornajába vezető utakon harcoltak. A szovjet lovassággal együttműködött a 13. hadsereg gyalogsága és tüzérsége. E harcokban különösen kitűnt a 42. lövészhadosztály 376. és 378. ezrede. A két alakulatot vörös forradalmi díszzászlóval tüntette ki a Köztársasági Forradalmi Katonai Tanács. A kitüntetést közlő parancs így jellemzi az ezredek tevékenységét: „A tűzharcot gyakran kézitusa váltotta fel, s az ellenség által körülfogott zászlóaljak nem adták meg magukat, bátran küzdöttek, szuronnyal törve utat … bár a harc súlyos és egyenlőtlen feltételek mellett folyt.”52 A Vörös Hadsereg egységeinek hőstettei (1918—1922) Dokumentumgyűjtemény. Moszkva 1957 98 old. (oroszul).*
November 15-én Kasztornaja a vörösök kezére került. A várost védő nagy fehérgárdista hadseregcsoport megsemmisült; Skuro és Mamontov újabb vereséget szenvedett. A páncélvonatok és a harckocsik sem segítettek az ellenségen. Több fehér lovasezred fogságba esett. A Kasztornajáért vívott harcokban Bugyonnij alakulata mintegy 3000 foglyot ejtett, több mint 20 löveget, 4 páncélvonatot és 4 angol harckocsit zsákmányolt.
A déli front szovjet seregeinek 1919 október-novemberi ellentámadása óriási stratégiai sikert hozott. A Vörös Hadsereg több mint 150 kilométert nyomult előre dél felé, s közben felszabadította Voronyezst, Orjolt, Kurszkot, Csernyigovot. Gyenyikin seregei vereséget szenvedtek, és elvesztették a hadászati kezdeményezést. A fehérgárdista rohamegységet, az „önkéntes hadsereget” súlyos csapás érte. Legjobb tiszti ezredei, amelyek valóban önkéntesekből — hétpróbás ellenforradalmárokból — álltak, felőrlődtek.
A déli front seregeinek győzelmei a délkeleti front helyzetét is befolyásolták. A 9. hadsereg október végén súlyos vereséget mért a gyenyikinistákra Povorino vasútállomás körzetében, november közepén pedig átkelt a Hoper folyón. E harcokban kitűnt Blinov lovasosztaga, az összesített lovashadtest, valamint a 23. lövészhadosztály.
Ugyanebben az időben a hadászati kezdeményezés a 10. hadsereg arcvonalán — a caricini szakaszon — és a délkeleti front többi szakaszán is s szovjet csapatok kezébe került.
Az egész déli hadszíntéren fordulat következett be a Vörös Hadsereg javára.
S miközben ez a fordulat végbement, döntő fontosságú események játszódtak le a szovjetköztársaság északnyugati részén, Petrográdnál.
Október 20-án a 7. hadsereg parancsnoksága utasítást adott ellenoffenzíva megkezdésére. A csapatok azt a közvetlen feladatot kapták, hogy mérjenek vereséget a legfőbb ellenséges csoportosulásokra Pulkovónál és Gyetszkoje Szelónál. A hadműveletben nagy szerep jutott a Kolpino-Toszno körzetben létesített erős rohamcsapatnak.
A nyugati front parancsnoksága ezzel párhuzamosan kidolgozta a 7. és a 15. hadsereg általános offenzívájának tervét. Ennek lényege a következőkben foglalható össze: miközben a 7. hadsereg Gatcsina-Voloszovo vasútállomás — Jamburg irányában mér csapást, a 15. hadsereg a fehérek jobbszárnyát támadja a Luga—Pszkov szakaszon. A 15. hadseregnek a 7. hadseregből átvezényelt s a jobbszárnyon elhelyezkedő 10. és 19. hadosztályával kellett a támadást végrehajtania.
Október 21-én reggel a kolpino-tosznai rohamcsapat támadásba lendült. A tengerparti szakaszon a 7. hadsereg 6. hadosztályának egységei törtek az ellenségre. Ezeknek az egységeknek a „Szevasztopol” sorhajó nyújtott tüzérségi támogatást.
Az ellenség a Vörös Hadsereg támadásának ellensúlyozására megpróbálta átcsoportosítani erőit. De ez nem segített rajta. A szovjet seregek csapásai fokozódtak.
Heves harcokra került sor Pavlovszknál és Gyetszkoje Szelónál.
Pavlovszkot a rohamcsoport egységei támadták: a 188. és 189. ezred, valamint az 5. lettországi ezred egyik zászlóalja. Ezek az alakulatok többször is előretörtek, de heves ellenállásba ütköztek és visszavonultak. Soraik rendezése után újból támadásiba lendültek. Október 23-án a 188. ezred katonái — a 189. ezred és a lett lövészek támogatásával — döntő támadásra indultak. A fehérek a pavlovszki park szélén sáncolták el magukat. Géppuskáik szünet nélkül lőtték sorozataikat a támadó vöröskatonák csatárláncaira. De már nem volt olyan erő, amely fel tudta volna tartóztatni Petrográd védőinek rohamát. A fehérgárdisták megfutamodtak. Pavlovszk felszabadult. Október 25-én Pavlovszktól délnyugatra az ellenség ismét rohamozni kezdte az 5. ezred állásait. A gyalogsággal együtt vésztjósló dübörgéssel nyomult előre két angol harckocsi. A harckocsik akkor még ritkaságnak számítottak és gyakran puszta megjelenésük is pánikot keltett. Ezúttal azonban a tankok sem segítettek az ellenségen. Eleinte ugyan beékelődtek a szovjet védelmi vonalba, de a lett lövészek hamarosan támadást indítottak. A fehérgárdista gyalogosok, amikor látták, hogy a harckocsik nem mentik meg őket a pusztulástól, hátrálni kezdtek, mire az acélszörnyetegek is visszafordultak. A Pavlovszk ellen indított áttörési kísérlet összeomlott.
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható 
piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
-vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVÉSZ!
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá! De legalább LÁJKOLD! – hiszen azzal is tudsz segíteni!