Címke: ideológia

A Délnyugati Front helyzetéről

Beszélgetés az Oroszország Távirati Ügynökség ukrajnai képviseletének munkatársával

Sztálin elvtárs, a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának tagja, tegnapelőtt visszatért Harkovba.

Sztálin elvtárs körülbelül három hetet töltött a fronton; ottléte alatt kezdődött meg és bontakozott ki fokozatosan a vörös csapatok támadó hadművelete, amelyet a lengyel frontnak a vörös lovasság által végrehajtott híres áttörése vezetett be.

Sztálin elvtárs az Oroszországi Távirati Ügynökség ukrajnai képviseletének munkatársával folytatott beszélgetése alkalmával a következőket közölte:

Az áttörés

— Bugyonnij elvtárs Lovas Hadseregének a lengyel fronton, június elején végrehajtott hadműveletét — az ellenség frontjának áttörését — sokan Mamontov lovasságának múlt évi lovassági áttörésével hasonlítják össze.

Ez az összehasonlítás azonban teljesen helytelen.

Mamontov hadműveletének epizodikus, úgyszólván partizánjellege volt, nem függött össze Gyenyikin hadseregének általános támadó hadműveleteivel.

A Lovas Hadsereg áttörése viszont a Vörös Hadsereg támadó hadműveleteinek egyik láncszeme.

Lovasságunk támadása június ötödikén kezdődött. E nap reggelén vörös lovasságunk, éket képezve, lecsapott a második lengyel hadseregre, áttörte az ellenség frontját, végigszáguldott Bergyicsev körzetén és június hetedikén reggel elfoglalta Zsitomirt.

Zsitomir elfoglalásának részleteiről és a hadizsákmányról már írtak a sajtóban, erre nem térek ki, csak megemlítek valamit, ami jellegzetes. A Lovas Hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa ezt jelentette a front törzsének: „A lengyel hadsereg semmibe sem veszi lovasságunkat. Kötelességünknek tartjuk bebizonyítani a lengyeleknek, hogy a lovasságot tisztelni kell”. Az áttörés után Bugyonnij elvtárs ezt írja: „A pánok megtanulták tisztelni a lovasságot; egymást űzve menekülnek és szabaddá teszik előttünk az utat”.

Az áttörés eredményei

Az áttörés eredményei a következők:

A második lengyel hadsereg, amelyet Lovas Hadseregünk legázolt, harcképtelenné lett — több mint ezer főt vesztett foglyokban és körülbelül nyolcezret halottakban.

Az utóbbi számot több forrás alapján magam ellenőriztem és közel jár az igazsághoz, annál is inkább, mert a lengyelek eleinte komoly ellenállást fejtettek ki és lovasságunknak a szó szoros értelmében utat kellett törnie magának.

Ez az első eredmény.

A második eredmény az, hogy a harmadik lengyel hadsereget (Kiev körül) elvágtuk mögöttes területétől és a bekerítés veszélye fenyegeti. Ezért általános visszavonulást kezdett Kiev — Korosztyen irányában.

A harmadik eredmény az, hogy a hatodik lengyel hadsereg (Kamenyec-Podolszk körzete), a balszárnyon elvesztve támaszát s attól félve, hogy a Dnyeszterhez szorítják, általános visszavonulásba kezdett.

A negyedik eredmény az, hogy az áttörés pillanatától kezdve az egész fronton gyors iramban nyomulunk előre.

A harmadik lengyel hadsereg sorsa

Mivel a harmadik lengyel hadsereg sorsa még nem mindenki előtt világos, ezért erre a kérdésre részletesebben kitérek.

A harmadik lengyel hadsereg elszakadt anyagi alapjától, elvesztette az összeköttetést, s az a veszély fenyegette, hogy egészében fogságba esik. Ezért hozzáfogott a vonatanyag felgyújtásához, a raktárak felrobbantásához és a lövegek rongálásához.

Mivel a szervezett visszavonulásra irányuló első kísérletei kudarccal jártak, kénytelen volt megfutamodni (általános menekülés).

A hadsereg egyharmad része (a harmadik lengyel hadseregnek összesen körülbelül húszezer harcosa volt) fogságba került vagy elesett. Másik harmada, ha ugyan nem több, eldobta a fegyvert, mocsarakba és erdőkbe menekült — szétszóródott. Csak egyharmadának, sőt még kevesebbnek sikerült Korosztyenen át saját egységeihez menekülnie. Kétségtelen azonban, hogy a harmadik lengyel hadseregnek ez a része is fogságba került vagy az erdőkben szétszóródott volna, ha a lengyelek, nem tudtak volna Sepelovkán és Szarain át friss egységekkel még idejében segítségére sietni.

Mindenesetre — a harmadik lengyel hadsereget nem létezőnek tekinthetjük. Maradványai, amelyek el tudtak menekülni, alapos felújításra szorulnak.

A harmadik lengyel hadsereg szétzúzásának jellemzéséül meg kell említenem, hogy az egész zsitomiri országutat félig elégett fogatolt járművek és mindenféle gépkocsik borítják. Az utóbbiak száma a híradóparancsnok jelentése szerint eléri a négyezret. 70 löveget és legalább 250 géppuskát zsákmányoltunk, a töméntelen puskát és töltényt még nem számolták össze.

Ez a hadizsákmányunk.

A front helyzete

A front mai helyzetét a következőképpen vázolhatjuk: a hatodik lengyel hadsereg visszavonul, a másodikat átszervezés céljából visszavonják, a harmadik ténylegesen nem létezik, helyét új lengyel egységek foglalják el, melyeket a nyugati frontról vagy a távoli hátországból vontak ki.

A Vörös Hadsereg, átlépve az Ovrucs—Korosztyen—Zsitomir — Bergyicsev — Kazatyin — Kalinovka — Vinnyica — Zsmerinka vonalat, az egész fronton támad.

Következtetések

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy frontunkon már végeztünk a lengyelekkel.

Hiszen nemcsak a lengyelek ellen harcolunk, hanem az egész Antant ellen, amely Németország, Ausztria, Magyarország és Románia összes sötét erőit mozgósítja és bőségesen gondoskodik a lengyelek ellátásáról.

Azonkívül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a lengyeleknek tartalékaik vannak, amelyek már felvonultak Novograd-Volinszk alá és tevékenységük a napokban kétségtelenül érezhető lesz.

Gondolnunk kell arra is, hogy a lengyel hadsereg tömeges bomlása még nem következett be. Kétségtelen, hogy a jövőben lesznek még harcok, mégpedig igen kemény harcok.

Ezért véleményem szerint nem helyénvaló az a kérkedés és az ügyre káros önelégültség, amely némely elvtársnál észlelhető: egyesek nem érik be a fronton aratott sikerekkel és zajonganak, hogy „vonuljunk Varsó ellen”, mások nem elégszenek meg azzal, hogy Köztársaságunkat megvédjük az ellenséges támadással szemben és gőgösen kijelentik, hogy a „vörös szovjet Varsónál” alább nem adják.

Nem szorul bizonyításra, hogy ez a kérkedés és ez az önelégültség egyáltalán nem felel meg sem a Szovjetkormány politikájának, sem az ellenség erőviszonyainak a fronton.

A leghatározottabban ki kell jelentenem, hogy a hátország és a front minden erejének megfeszítése nélkül nem kerülhetünk ki győztesként. Különben nem tudjuk legyűrni a Nyugat felől fenyegető ellenségeket.

Ennek különös nyomatékot ad az a tény, hogy Vrangel csapatai, amelyek olyan váratlanul jelentek meg, mint „derült égből a villám”, támadnak, és támadásuk veszélyes méreteket öltött.

A Krimi Front

Teljesen kétségtelen, hogy Vrangel támadását a lengyelek súlyos helyzetének enyhítése érdekében az Antant parancsolta meg. Csak naiv politikusok hihetik, hogy Curzon levélváltásának Csicserin elvtárssal valami más értelme is lehetett, mint az, hogy a békéről szóló frázisokkal leplezze Vrangel és az Antant Krímből kiinduló támadásának előkészítő lépéseit.

Vrangel még nem volt felkészülve s ezért (csakis ezért!) az „emberszerető” Curzon arra kérte Szovjet-Oroszországot, hogy irgalmazzon Vrangel egységeinek és kímélje életüket.

Az Antant számítása nyilván az volt, hogy abban a pillanatban, amikor a Vörös Hadsereg szétveri a lengyeleket és előrenyomul — ebben a pillanatban Vrangel hátba támadja csapatainkat és felborítja Szovjet-Oroszország minden tervét.

Kétségtelen, hogy Vrangel támadása lényegesen könnyített a lengyelek helyzetén, de aligha van okunk azt gondolni, hogy Vrangelnak sikerül nyugati hadseregeinket hátba támadni.

A közeljövő mindenesetre megmutatja majd Vrangel támadásának erejét és jelentőségét.

„Kommunyiszt” („A Kommunista”)
(Harkov) 140. sz.
1920. június 24.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Távirat V. I. Leninnek

– írta: J. V. Sztálin –

Revisin tábornok, akit június tizedikén a Krimi Fronton foglyul ejtettünk, jelenlétemben ezeket mondotta: a) Vrangel csapatai főleg az angoloktól, s másodsorban a franciáktól kapnak felszerelést, ágyút, puskát, harckocsikat és robbanóanyagot; b) a tenger felől nagy angol és kisebb francia hajók látják el Vrangelt; c) folyékony üzemanyagot Batumból kap Vrangel (Baku tehát ne adjon Tiflisznek üzemanyagot, mert Tiflisz eladhatja Batumnak); d)Erdeli tábornok, akit Grúzia internált és köteles lett volna nekünk kiadni, májusban már a Krímben volt (Grúzia tehát köntörfalaz és becsap bennünket).

Gyorsírással jegyzik Revisin tábornok vallomását a Vrangelnak nyújtott angol és francia segítségről; a jegyzőkönyvet — mint anyagot — Revisin aláírásával elküldjük önnek Csicserin számára.

Sztálin

1920. június 25.

Először megjelent:
„Pravda” 313. sz.
1935. november 14.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Az antant új hadjárata Oroszország ellen

Nem lehet kétséges, hogy a pánok Lengyelországának a munkás-paraszt Oroszország ellen indított hadjárata lényegében az Antant hadjárata. Nemcsak arról van szó, hogy a Népszövetség, melyet az Antant vezet, és amelynek Lengyelország tagja, nyilvánvalóan jóváhagyta Lengyelország Oroszország elleni hadjáratát. Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy Lengyelország az Antant támogatása nélkül nem tudott volna támadást szervezni Oroszország ellen, s hogy elsősorban Franciaország, de Anglia és Amerika is, fegyverrel, ruházattal, pénzzel és kiképzőkkel minden módon támogatja a lengyelek támadását. Azok a nézeteltérések, melyek a lengyel kérdésben az Antanton belül felmerültek, nem változtatnak a lényegen, mert azok csak Lengyelország támogatásának formáira vonatkoznak, de nem magára a támogatásra általában. Curzon diplomáciai levélváltása Csicserin elvtárssal és az angol sajtó sokat ígérő intervenció-ellenes cikkei sem változtatnak a dolgon, mert ennek a hűhónak csupán egy célja van: port akarnak hinteni a naiv politikusok szemébe és az Oroszországgal való béke frázisával leplezni akarják az Antant által szervezett tényleges fegyveres intervenció sötét ügyét.

I
Az általános helyzet

Az Antant mostani hadjárata már a harmadik.

Az első hadjáratot 1919 tavaszán indították. Ez kombinált hadjárat volt, mert Kolcsak, Gyenyikin, Lengyelország, Jugyenyics és a turkesztáni és arhangelszki vegyes angol-orosz osztagok együttes támadását készítették elő. A hadjárat súlypontja Kolcsak területén volt.

Ebben az időszakban az egységes és szorosan összetartó Antant a nyílt intervenció álláspontján van: a nyugati munkásmozgalom gyengesége, Szovjet-Oroszország ellenségeinek nagy száma és az a biztos tudat, hogy Oroszországot legyőzik, arra sarkallta az Antant főkolomposait, hogy nyíltan és szemérmetlenül intervenciós politikát folytassanak.

Ebben az időszakban Oroszország válságos helyzetben volt, mert elvágták a gabonatermő vidékektől (Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus) és a fűtőanyagtól (Donyec-medence, Groznij, Baku) s emellett kénytelen volt hat fronton küzdeni. Az Antant látja ezt és előre élvezi a győzelmet. A „Times” már veri a nagydobot.

De Oroszország szerencsésen leküzdötte ezt a válságot, s legerősebb ellenségét, Kolcsakot, harcképtelenné tette. Ennek a nyitja az, hogy Oroszország hátországa s így Oroszország hadserege is szilárdabbnak és rugalmasabbnak bizonyult, mint ellenségeinek hátországa és hadserege.

Az Antant második hadjárata 1919 őszén kezdődött. Ez is kombinált hadjárat volt, mert Gyenyikin, Lengyelország, Jugyenyics (Kolcsakra már nem számítottak) együttes támadását készítették elő. A hadjárat súlypontja ezúttal délen, Gyenyikin területén volt.

Ebben az időszakban először merülnek fel nézeteltérések az Antanton belül, az Antant először mérsékli szemtelen hangját, a nyílt intervenció ellen próbál nyilatkozni, hangoztatja az Oroszországgal való tárgyalások megengedhetőségét és északról kivonja csapatait: a nyugati forradalmi mozgalom növekedése és Kolcsak. veresége miatt az Antant számára nyilván már nem volt veszélytelen a korábbi nyílt intervenciós politika. Az Antant már nem mer nyíltan leplezetlen intervencióról beszélni.

Noha ebben az időszakban Kolcsakot legyőztük és az egyik gabonatermő vidéket (Szibériát) is visszaszereztük, Oroszország ismét válságos perceket élt át, mert a fő ellenség, Gyenyikin, Tula kapuinál áll, Tula pedig hadseregünk lőszer-, puska- és géppuskaellátásának fő forrása. Oroszország mégis újból sértetlenül került ki a válságból. Az ok ugyanaz: hátországunk és következésképpen hadseregünk rendületlen szilárdsága és nagy rugalmassága.

Az Antant harmadik hadjárata teljesen új körülmények között indul. Előszöris, az előző hadjáratoktól eltérően, ez a hadjárat nem nevezhető kombinált hadjáratnak, mert az Antant elvesztette régi szövetségeseit (Kolcsakot, Gyenyikint, Jugyenyicsot), új szövetségesek pedig (ha ugyan vannak ilyenek) még nem csatlakoztak hozzá, hacsak nem számítjuk a nevetséges Petljura nevetséges „csapatait”. Lengyelország egyelőre egyedül, komoly harci szövetségesek nélkül áll Oroszországgal szemben.

Továbbá, a hírhedt blokádot nemcsak morálisan és gyakorlatilag, hanem jogilag is áttörtük. Az Antant kénytelen belenyugodni abba, hogy Oroszországgal diplomáciai kapcsolatokat kell fenntartania és Nyugaton meg kell tűrnie Oroszország hivatalos képviselőit. Az európai országokban zajló forradalmi tömegmozgalom, mely magáévá teszi a III. Internacionále jelszavait, és a szovjet csapatok keleten aratott új sikerei fokozzák az Antanton belül végbemenő szakadást, emelik Oroszország tekintélyét a semleges és környező államokban, reménytelenné teszik az Oroszország elszigetelésére irányuló kalandor politikát. Észtországot, Lengyelország „született” szövetségesét, semlegesítettük. Lettország és Litvánia, Lengyelország tegnapi harci szövetségesei, ma béketárgyalásokat folytatnak Oroszországgal. Ugyanezt mondhatjuk Finnországról is.

Végül, mire az Antant megkezdte harmadik hadjáratát, Oroszország belső helyzete lényegesen megjavult. Oroszország nemcsak hogy megnyitotta az utat gabonatermő- és fűtőanyagvidékeihez (Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus, Donyec-medence, Groznij, Baku), de a frontok számát is hatról kettőre csökkentette, s ezzel lehetősége nyílott arra, hogy csapatait nyugaton összpontosítsa.

Az elmondottakhoz hozzá kell fűzni azt a nagyfontosságú tényt, hogy Lengyelország a támadó fél, amely visszautasította Oroszország békeajánlatát, Oroszország pedig a védekező, s ez óriási, felbecsülhetetlen erkölcsi előny Oroszország szempontjából.

Ezek a körülmények új helyzetet teremtenek, új győzelmi kilátásokkal kecsegtetik Oroszországot, olyan kilátásokkal, melyekkel országunk nem rendelkezett az Antant első és második hadjárata idején.

Főleg ezzel kell megmagyarázni a nyugati imperialista sajtó csüggedt, szkeptikus hangját, amikor a lengyel haderők sikereit értékeli.

II
A hátország. A csapás körzete

A világ egyetlen hadserege sem győzhet (persze, huzamos és biztosított győzelemről van szó) szilárd hátország nélkül. A hátország a front szempontjából elsőrendű fontosságú, mert ez, s csakis ez táplálja a frontot nemcsak mindenféle élelemmel, ruházattal, hadfelszereléssel, hanem emberekkel is — harcosokkal, hangulatokkal és eszmékkel. Az állhatatlan, s még inkább az ellenséges hátország, állhatatlan és laza tömeggé változtatja a legjobb, a legszorosabban egybeforrott hadsereget is. Kolcsak és Gyenyikin gyengesége azzal magyarázható, hogy nem volt „saját” hátországuk, hogy „szín-orosz”, nagyhatalmi törekvésektől áthatva, jelentős mértékben nem-orosz, az ilyen nagyhatalmi törekvésekkel szemben ellenséges elemekre támaszkodva kellett frontjukat építeniök, ellátniok és kiegészíteniök, hogy kénytelenek voltak olyan körzetekben működni, amelyek határozottan idegenül álltak csapataikkal szemben. Természetes, hogy azok a csapatok, amelyekben nem volt meg a belső, nemzeti és ami még fontosabb, az osztály egybeforrottság, amelyeket ellenséges légkör vett körül, a szovjet csapatok első erős csapása alatt összeomlottak.

A lengyel haderő hátországa ebben a tekintetben, Lengyelország nagy előnyére, jelentékenyen különbözik Kolcsak és Gyenyikin hátországától. Kolcsak és Gyenyikin hátországától eltérően, a lengyel haderő hátországa egynemű és nemzetileg egybeforrott. Innen ered egysége és szilárdsága. Uralkodó hangulata — „a szülőföld szeretete” — számos csatornán át kiszivárog a lengyel frontra és az alakulatokat nemzetileg egybeforrasztja és acélosítja. Innen ered a lengyel haderő szilárdsága. Persze, Lengyelország hátországa osztálytekintetben nem egynemű (és nem is lehet egynemű), de az osztályok közti összeütközések még nem olyan erősek, hogy széttépjék a nemzeti egység érzését és ellentétekkel bomlasszák az osztálytekintetben különnemű frontot. Ha a lengyel haderő Lengyelország területén működött volna, akkor kétségtelenül nehéz lett volna harcolni ellene.

De Lengyelország nem akar saját területére szorítkozni, tovább hajtja haderejét, leigázza Litvániát és Belorussziát, s betör Oroszország és Ukrajna mélyébe. Ez a körülmény gyökeresen megváltoztatja a helyzetet a lengyel haderő szilárdságának nagy hátrányára.

A lengyel haderő, átlépve Lengyelország határát és behatolva a Lengyelországgal szomszédos területekre, eltávolodik nemzeti hátországától, gyengíti a vele tartott kapcsolatot, s idegen, nagyobbrészt ellenséges nemzeti környezetbe kerül. Az ellenséges érzületet fokozza még az a körülmény is, hogy a Lengyelországgal határos területek (Belorusszia, Litvánia, Oroszország, Ukrajna) lakosságának óriási többsége lengyel földbirtokosok igája alatt nyögő nem-lengyel paraszt, hogy ezek a parasztok a lengyel csapatok támadását a lengyel pánok hatalmáért folyó háborúnak, az elnyomott nem-lengyel parasztok ellen indított háborúnak tekintik. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a szovjet csapatok jelszava: „Le a lengyel pánokkal!”, hatalmas visszhangot kelt e területek lakosságának többségében, hogy ezeknek a területeknek parasztjai úgy fogadják a szovjet csapatokat, mint felszabadítókat a földesurak járma alól, hogy a szovjet csapatokat várva, az első kedvező alkalommal felkelnek, és hátulról mérnek csapást a lengyel csapatokra. És ugyancsak ezzel kell magyarázni a szovjet csapatok példátlan lelkesedését, melyet katonai vezetőink és politikai funkcionáriusaink kivétel nélkül valamennyien megállapítanak.

Mindennek elkerülhetetlenül arra kell vezetnie, hogy a lengyel csapatokban a bizonytalanságnak és a biztonság hiányának érzése vesz erőt, mindez kiöli belőlük a lelkesedést, az ügyük igazságába, a győzelembe vetett hitet, és így a lengyel csapatok nemzeti összeforrottsága előnyös tényezőből feltétlenül hátrányos tényezővé válik.

És mennél tovább fognak előnyomulni (ha egyáltalán előnyomulnak), annál erősebben fognak hatni a lengyel hadjáratnak ezek a hátrányos oldalai.

Indíthat-e Lengyelország ilyen körülmények között erős, hatalmas támadást, amely tartós sikerekkel járhat?

Nem kerülnek-e Lengyelország csapatai ilyen körülmények között olyan helyzetbe, amilyenbe a hátországuktól elszakadt német csapatok 1918-ban Ukrajnában kerültek?

Itt áttérünk a csapás körzetének kérdésére. A háborúban általában, és különösen a polgárháborúban, a siker, a döntő győzelem gyakran a csapás körzetének szerencsés kiválasztásától, annak a körzetnek kiválasztásától függ, ahonnan az ellenségre a főcsapást akarjuk mérni és ahonnan a főcsapást tovább szándékozunk fejleszteni. Gyenyikin egyik nagy hibája az volt, hogy a főcsapás körzetéül a Donyec-medence—Harkov—Voronyezs—Kurszk sávot választotta, vagyis egy olyan körzetet, amely nyilván megbízhatatlan volt Gyenyikin számára, egy olyan körzetet, mely ellenségesen állt Gyenyikinnel szemben, olyan körzetet, ahol Gyenyikin nem tudott sem szilárd hátországot, sem csapatai előnyomulásához kedvező feltételeket teremteni. A szovjet csapatok sikerei a gyenyikini fronton többek között azzal magyarázhatók, hogy a szovjet hadvezetőség a főcsapás körzetéül Caricin körzete helyett (kedvezőtlen körzet) még idejében a Donyec-medencét választotta (rendkívül kedvező körzet), ahol a lakosság lelkesedéssel fogadta a szovjet csapatokat s ahonnan a legkönnyebben lehetett áttörni Gyenyikin frontját, a legkönnyebb volt azt kettéhasítani és tovább nyomulni, egészen Rosztovig.

Ez a mozzanat, melyet a régi katonai szakemberek gyakran szem elől tévesztenek, a polgárháborúban sokszor döntő jelentőségű.

Meg kell jegyezni, hogy Lengyelország ügye ebben a tekintetben, a főcsapás körzete tekintetében, csapnivalóan rosszul áll. A fenti okokból ugyanis a Lengyelországgal határos körzetek közül egyet sem tekinthetünk a lengyel csapatokra nézve kedvezőnek, sem a főcsapás, sem annak továbbfejlesztése szempontjából: akármerre nyomuljanak is előre a lengyel csapatok, mindenütt az ukrán, orosz, belorussz parasztok ellenállásába fognak ütközni, akik alig várják, hogy a szovjet haderő megszabadítsa őket a lengyel földesuraktól.

És ellenkezőleg, a szovjet csapatok helyzete ebben a tekintetben teljesen kedvező: nekik valamennyi körzet, hogy úgy mondjuk, „megfelelő”, mert a szovjet csapatok előnyomulásuk közben nem megszilárdítják, hanem megdöntik a lengyel pánok hatalmát és felszabadítják a gúzsba kötött parasztokat.

III
Perspektívák

Lengyelország egyelőre egyedül harcol Oroszország ellen. De naivság volna azt hinni, hogy egyedül marad. Itt nemcsak azt a kétségtelen tényt kell szem előtt tartanunk, hogy az Antant sokoldalú támogatásban részesíti Lengyelországot, hanem gondolnunk kell Lengyelországnak azokra a harci szövetségeseire is, akiket az Antant már részben megtalált (például Gyenyikin csapatainak maradványait), részben pedig minden valószínűség szerint meg fog találni az európai „civilizáció” nagyobb dicsőségére. Nem véletlen, hogy a lengyel támadás a san-remoi konferencia idején kezdődött, amelyen Oroszország képviselői nem vehettek részt. Nem véletlen az sem, hogy Románia elejtette az Oroszországgal való béketárgyalások kérdését . . . Emellett teljesen lehetséges, hogy a lengyel támadás, amely első pillanatra kalandnak látszik, valójában egy fokozatosan megvalósítandó kombinált hadjárat nagyigényű és átgondolt tervén alapszik …

És mégis azt kell mondanunk, hogy ha az Antant, amikor a harmadik hadjáratot szervezte Oroszország ellen, arra számított, hogy ez utóbbit legyőzi, akkor elszámította magát, mert Oroszország vereségének esélyei 1920-ban kisebbek, sokkal kisebbek, mint 1919-ben.

Fentebb Oroszország győzelmének esélyeiről beszéltünk, arról, hogy ezek az esélyek nőnek és nőni fognak, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy a győzelem már a kezünkben is van. A fent említett győzelmi esélyeknek csak akkor lehet reális jelentősége, ha a többi feltétel is változatlanul meglesz, vagyis, ha most is éppúgy megfeszítjük erőnket, mint azelőtt, Gyenyikin támadása idején, ha csapatainkat pontosan és rendszeresen látjuk el és egészítjük ki, ha agitátoraink hatványozott energiával fogják felvilágosítani a vöröskatonákat és a környező lakosságot, ha hátországunkat a söpredéktől megtisztítjuk és minden erővel és minden eszközzel megszilárdítjuk.

Csak ilyen feltételek mellett tekinthetjük biztosnak a győzelmet.

„Pravda” 111. és 112. sz.
1920. május 25. és 26.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszéd az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Moszkvai Bizottságának gyűlésén V. I. Lenin 50. születésnapja alkalmából

1920. április 23

Az elhangzott beszédek és visszaemlékezések után már nem marad sok mondanivalóm. Csak egy jellemvonásra szeretnék rámutatni, amelyről még senki sem beszélt, s ez — Lenin elvtárs szerénysége és az a bátorsága, amellyel hibáit beismeri.

Emlékszem, Lenin, ez az óriás, kétszer is beismerte, hogy tévedett.

Az első eset akkor történt, amikor Finnországban, a tammerforsi összoroszországi bolsevik konferencián, 1905 decemberében, határozatot hoztunk a Vitte duma bojkottálásáról. Akkor az a kérdés volt napirenden, bojkottáljuk-e a Vitte dumát, vagy sem. A Leninhez közelálló elvtársak — a „hetek”, akiket mi, vidéki küldöttek mindenféle jelzővel illettünk, azt állították, hogy Iljics ellenzi a bojkottot és azt követeli, hogy vegyünk részt a dumaválasztáson. Ez, mint később kitűnt, valóban így is volt. De megindult a vita; a vidéki bojkottisták, a péterváriak, moszkvaiak, szibériaiak, kaukázusiak támadásba mentek, s mekkora volt a meglepetésünk, mikor Lenin utánunk felszólal és kijelenti, hogy ő eddig a választásokon való részvétel mellett volt, de most látja, hogy tévedett, és a vidéki küldöttekhez csatlakozik. Meg voltunk lepve. Ez úgy hatott ránk, mint a villanyáram ütése. Ünnepeltük Lenint.

Még egy ilyen eset. Ez 1917 szeptemberében, Kerenszkij alatt történt, amikor egybehívták a Demokratikus Tanácskozást és amikor a mensevikek és eszerek egy új intézmény — az előparlament megszervezésén dolgoztak, amelynek az lett volna a rendeltetése, hogy előkészítse a Szovjetekről az Alkotmányozó Gyűlésre való átmenetet — nos, ebben az időben Petrográdon Központi Bizottságunk úgy határozott, hogy nem kergetjük szét a Demokratikus Tanácskozást, megyünk előre a Szovjetek megerősítése útján, egybehívjuk a Szovjetek kongresszusát, megkezdjük a felkelést és az államhatalom szervének nyilvánítjuk a Szovjetek kongresszusát. Iljics, aki abban az időben Petrográdon kívül illegalitásban volt, nem értett egyet a Központi Bizottsággal és azt írta, hogy ezeket a gazembereket (a Demokratikus Tanácskozást) azonnal szét kell kergetni és le kell tartóztatni.

Mi úgy láttuk, hogy ez nem olyan egyszerű dolog, mert tudtuk, hogy a Demokratikus Tanácskozás fele, vagy legalább egyharmada, a front küldötteiből áll, tehát letartóztatással és szétkergetéssel csak árthatunk az ügynek és elronthatjuk a fronttal való viszonyunkat. Úgy véltük, hogy mi, gyakorlati pártmunkások, jobban látjuk az utunkban levő szakadékokat, gödröket és árkokat. De Iljics nagy, ő nem fél az útjában levő szakadékoktól, gödröktől és árkoktól, ő nem fél a veszélytől és azt mondja: „Kelj fel és indulj egyenesen a cél felé”. Mi, gyakorlati pártmunkások, viszont azt tartottuk, hogy abban a pillanatban nem lenne előnyös eszerint cselekednünk, hogy meg kell kerülnünk ezeket az akadályokat, hogy azután szarván ragadhassuk a bikát. És Iljics minden követelése ellenére sem hallgattunk rá, tovább is a Szovjetek megerősítése útján haladtunk és ezen az úton eljutottunk az október 25-i Szovjetkongresszusig és a felkelés sikeres végrehajtásáig. Iljics akkoriban már Petrográdon volt. Mosolygott, ravaszul ránk nézett és azt mondotta: „Hát igen, igazuk volt”.

Ez ismét meglepett bennünket.

Lenin elvtárs nem félt attól, hogy tévedéseit beismerje.

Ez a szerénység és bátorság különösen elbűvölt bennünket. (Taps.)

Először a „Vlagyimir Iljics Uljanov
-Lenin ötven éves” c. gyűjteményben
(Moszkva 1920) jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt szervezője és vezére

– írta: J. V. Sztálin –

A marxistáknak két csoportja van. Mindkét csoport a marxizmus lobogója alatt dolgozik, „igazi” marxistának tekinti magát. És mégis, korántsem azonosak. Sőt, mi több: egész szakadék tátong köztük, mert munkamódszereik homlokegyenest ellentétesek.

Az egyik csoport rendesen arra szorítkozik, hogy a marxizmust külsőleg elismeri, ünnepélyesen hirdeti. Mivel nem tud vagy nem akar behatolni a marxizmus lényegébe, mivel nem tudja vagy nem akarja a marxizmust az életbe átvinni — a marxizmus élő és forradalmi tételeit halott, semmitmondó formulákká változtatja. Tevékenységét nem a tapasztalatra, nem a gyakorlati munka számbavételére alapozza, hanem Marxból vett idézetekre. Az útmutatásokat és irányelveket nem az élő valóság elemzéséből meríti, hanem analógiákból és történelmi párhuzamokból. A szó nem fedi a tettet — ez a legnagyobb betegsége ennek a csoportnak. Innen erednek csalódásai és örökös elégedetlensége a sorssal, amely lépten-nyomon rászedi és „faképnél hagyja”. E csoport neve — mensevizmus (Oroszországban), opportunizmus (Európában). Tyszka (Jogiches) elvtárs a Londoni Kongresszuson elég találóan jellemezte ezt a csoportot, amikor azt mondta róla, hogy nem áll, hanem fekszik a marxizmus álláspontján.

A másik csoport, ellenkezőleg, a kérdés súlypontját a marxizmus formális elismeréséről a marxizmus megvalósítására helyezi át, arra, hogy a marxizmust átültesse az életbe. A körülményeknek megfelelően kijelölni a marxizmus megvalósításának útjait és eszközeit, s megváltoztatni ezeket az utakat és eszközöket, ha a viszonyok változnak — ez az, amire ez a csoport legfőbb figyelmét fordítja. Ez a csoport nem történelmi analógiákból és párhuzamokból, hanem a környező viszonyok tanulmányozásából meríti irányelveit és útmutatásait. Tevékenységében nem idézetekre és velős mondásokra, hanem gyakorlati tapasztalatokra támaszkodik és minden egyes lépését a tapasztalaton ellenőrzi, tanul saját hibáin és tanít másokat, hogyan kell az új életet építeni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy e csoport tevékenységében a szó fedi a tettet, s Marx tanítása nem veszít semmit eleven forradalmi erejéből. Erre a csoportra teljesen ráillenek Marx szavai, amelyek szerint a marxisták nem elégedhetnek meg azzal, hogy a világot megmagyarázzák, hanem tovább kell menniök, hogy azt megváltoztassák. Ennek a csoportnak bolsevizmus, kommunizmus a neve.

Ennek a csoportnak szervezője és vezére — Vlagyimir Iljics Lenin.

I
Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt szervezője

A proletárpárt megalakulása Oroszországban különleges viszonyok közt ment végbe, amelyek eltértek a munkáspártok szervezkedése időpontjában Nyugaton fennállott viszonyoktól. Nyugaton, Franciaországban, Németországban, a munkáspárt a szakszervezetekből fejlődött ki, mégpedig a szakszervezetek és a pártok legális fennállása idején, a polgári forradalom után bekövetkezett viszonyok közt, amikor volt polgári parlament, mikor a hatalomra jutott burzsoázia szemtől-szemben állott a proletariátussal — Oroszországban, ellenkezőleg, a proletárpárt megalakulása a legkegyetlenebb abszolutizmus alatt ment végbe, amikor még csak várták a burzsoá-demokratikus forradalmat, mikor, egyfelől, a pártszervezeteket elözönlötték a burzsoá „legális-marxista” elemek, akik a munkásosztályt a burzsoá forradalom érdekében óhajtották kihasználni, és másfelől, a cári csendőrség a legjobb pártmunkásokat egyre-másra ragadta ki a párt soraiból, éppen akkor, mikor az ösztönös forradalmi mozgalom növekedése megkövetelte, hogy legyen egy forradalmárokból álló szilárd, egybeforrott és kellőképpen konspiratív, harcos mag, amely az abszolutizmus megdöntésére tudja irányítani a mozgalmat.

A feladat az volt, hogy az ocsút elválasszuk a tiszta búzától, elhatároljuk magunkat az idegen elemektől, megszervezzük a tapasztalt forradalmárok kádereit az egyes helyeken, világos programot és határozott taktikát adjunk nekik, s végül, hogy e kádereket egybefogjuk a hivatásos forradalmárok egységes harci szervezetében, mely eléggé konspiratív ahhoz, hogy a csendőrség rajtaütéseivel szemben megállja a helyét s egyszersmind eléggé összeforrott a tömegekkel, hogy a kellő pillanatban harcba vigye őket.

A mensevikek, azok, akik a marxizmus álláspontján „fekszenek”, egyszerűen oldották meg a kérdést: mivel Nyugaton a munkáspárt a munkásosztály gazdasági helyzetének megjavításáért harcoló, párton kívüli szakszervezetekből jött létre, tehát Oroszországban is lehetőleg ugyanezt kell csinálni, azaz egyelőre szorítkozzunk „a munkásoknak a munkáltatók és kormány elleni gazdasági harcára” az egyes helyeken, anélkül hogy országos harci szervezetet teremtenénk … s majd azután, ha addig nem alakulnak ki a szakszervezetek, össze kell hívni egy párton kívüli munkáskongresszust és azt pártnak kell nyilvánítani.

Hogy a mensevikeknek ez a „marxista” „terve”, bár az orosz viszonyok között utópisztikus, mégis széleskörű agitációs munkát tételez fel, melynek arra kellett irányulnia, hogy a pártszerűség eszméjének fontosságát leszállítsa, a pártkádereket megsemmisítse, a proletariátust pártjától megfossza és a munkásosztályt martalékul dobja oda a liberálisoknak — ezt akkoriban aligha sejtették a mensevikek, sőt alkalmasint, sokan a bolsevikok közül sem.

Lenin óriási érdeme az orosz proletariátus és annak pártja előtt, hogy a mensevik szervezeti „terv” egész veszélyét már a „terv” fogantatása pillanatában felfedte, mikor maguknak a „terv” szerzőinek is csak bajosan volt világos fogalmuk annak körvonalairól, és miután felfedte ezt a veszélyt, ádáz rohamot indított a mensevikek szervezeti lompossága ellen, erre a kérdésre összpontosítva a gyakorlati pártmunkások minden figyelmét. Mert a párt létéről, a párt életéről és haláláról volt szó.

Országos orosz politikai lapot alapítani, amely maga köré gyűjti a párt erőit, szilárd helyi pártkádereket szervezni, melyek a párt „reguláris egységei”, a lap útján egységbe fogni és élesen kijelölt határokkal, világos programmal, szilárd taktikával, egységes akarattal bíró, országos harci párttá kovácsolni ezeket a kádereket — ez volt Leninnek a terve, melyet „Mi a teendő?”, „Egy lépés előre, két lépés hátra” c. nevezetes könyveiben fejtett ki. E terv érdeme az volt, hogy teljesen megfelelt az orosz valóságnak és mesterien általánosította a legjobb gyakorlati pártmunkások szervezeti tapasztalatait. A lenini tervért folyó harcban az orosz gyakorlati pártmunkások többsége habozás nélkül Lenint követte, nem riadva vissza még a szakadástól sem. E terv győzelme vetette meg alapját annak az egybekovácsolt és edzett kommunista pártnak, melyhez hasonló nincs az egész világon.

Elvtársaink (nemcsak a mensevikek!) nem ritkán azzal vádolták Lenint, hogy túlságosan hajlik a polémiára és a szakításra, hogy engesztelhetetlen a békülékenyek elleni harcban stb. Kétségtelen, hogy ez így is volt a maga idején. De nem nehéz megérteni, hogy pártunk nem tudott volna megszabadulni sem a belső gyengeségtől, sem az elmosódottságtól, sohasem tudott volna olyan erős és sziklaszilárd lenni, amilyenné valóban lett, ha nem űzte volna ki soraiból a nem-proletár, opportunista elemeket. A burzsoázia uralmának korában a proletárpárt nem nőhet és erősödhet másképp, mint olyan mértékben, ahogyan saját soraiban és a munkásosztályon belül az opportunista, forradalomellenes és pártellenes elemek ellen harcol. Lassalle-nak igaza volt, mikor azt mondta: „a párt azáltal erősödik, hogy megtisztítja magát”.

A vádaskodók rendszerint a német pártra hivatkoztak, ahol akkoriban virágzott az „egység”. Ámde, előszöris, nem minden egység az erő jele; másodszor, most csak egy pillantást kell vetnünk az egykori német pártra, amely három pártra szakadt, hogy megértsük, mennyire hamis és csalóka volt Scheidemann és Noske „egysége” Liebknechttel és Luxemburggal. És ki tudja, nem lett volna-e jobb a német proletariátusra nézve, ha a német párt forradalmi elemei idejében szakítottak volna annak ellenforradalmi elemeivel… Nem, Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a pártot a pártellenes és forradalomellenes elemek ellen folytatott engesztelhetetlen harc útján vezette. Mert csak ennek a szervezeti politikának eredményeképpen tudta pártunk megteremteni azt a belső egységét és bámulatos tömörségét, amelynek birtokában Kerenszkij idején sértetlenül került ki a júliusi válságból, egymaga hajtotta végre az Októberi Felkelést, megrázkódtatás nélkül ment át a breszti időszak válságán, megszervezte az Antant fölött aratott győzelmet és végül olyan példátlan rugalmasságra tett szert, hogy bármely pillanatban át tudja csoportosítani sorait és bármely nagy munkára tudja összpontosítani tagjainak százezreit anélkül, hogy zavart keltene saját soraiban.

II
Lenin, mint az Oroszországi Kommunista Párt Vezére

Az Oroszországi Kommunista Párt szervezeti kiválósága azonban a dolognak csak egyik oldala. A párt nem növekedhetett és nem erősödhetett volna olyan gyorsan, ha munkájának politikai tartalma, programja és taktikája nem lett volna összhangban az orosz valósággal, ha jelszavai nem tüzelték volna a munkástömegeket és nem hajtották volna előre a forradalmi mozgalmat. Térjünk most át a dolognak erre az oldalára.

Az orosz polgári-demokratikus forradalom (1905) olyan viszonyok között ment végbe, amelyek mások voltak, mint a Nyugaton, például a Franciaországban és Németországban fennállott viszonyok a forradalmi átalakulások idején. Nyugaton a forradalom a kapitalizmus manufaktúra-időszakának és a fejletlen osztály harcnak viszonyai között játszódott le, mikor a proletariátus gyenge és csekélyszámú volt, nem volt saját pártja, mely követeléseit megfogalmazhatta volna, a burzsoázia pedig elég forradalmi volt ahhoz, hogy a munkások és parasztok tömegeiben bizalmat keltsen maga iránt és harcba vezesse őket az arisztokrácia ellen, — Oroszországban, ellenkezőleg, a forradalom (1905) a kapitalizmus gépkorszakának és a fejlett osztályharcnak viszonyai között kezdődött, mikor az aránylag nagyszámú és a kapitalizmus által egybekovácsolt orosz proletariátus már több csatái vívott a burzsoáziával, volt saját pártja, tömörebb, mint a burzsoáziáé, voltak saját osztálykövetelései, az orosz burzsoázia pedig, mely különben is kormánymegrendelésekből élt, a proletariátus forradalmisága miatt annyira meg volt rémülve, hogy a munkások és a parasztok ellen a kormány és a földbirtokosok szövetségét kereste. Az a tény, hogy az orosz forradalom a Mandzsúria mezőin szenvedett hadi kudarcok következtében tört ki, csak siettette az eseményeket, de mit sem változtat a dolog lényegén.

A helyzet azt követelte, hogy a proletariátus álljon a forradalom élére, maga köré tömörítse a forradalmi parasztságot, s az ország teljes demokratizálásáért és saját osztályérdekeinek biztosításáért döntő harcot indítson egyidejűleg a cárizmus ellen is, a burzsoázia ellen is.

De a mensevikek, azok, akik a marxizmus álláspontján „fekszenek”, a maguk módján oldották meg a kérdést: minthogy az orosz forradalom burzsoá forradalom, a burzsoá forradalmakban pedig a burzsoázia képviselői vezetnek (lásd a francia és a német forradalom „történetét”), tehát a proletariátus nem lehet az orosz forradalom vezére, a vezetést át kell engedni az orosz burzsoáziának (ugyanannak, amely elárulja a forradalmat), a parasztságot ugyancsak a burzsoázia gondjaira kell bízni, a proletariátusnak pedig szélső baloldali ellenzékben kell maradnia.

És a dib-dáb liberálisoknak ezeket az annyira elcsépelt, ízetlen közhelyeit a mensevikek úgy tüntették fel, mint az „igazi marxizmus” legújabb vívmányait! ..

Lenin óriási szolgálatot tett az orosz forradalomnak azzal, hogy gyökeréig felfedte a mensevikek történelmi párhuzamainak ürességét és a mensevik „forradalmi sémának”, mely a munkásság ügyét teljesen a burzsoáziára bízza, nagy veszélyét. A proletariátus és a parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrája — a burzsoázia diktatúrája helyett; a Buligin duma bojkottja és fegyveres felkelés — a dumában való részvétel s az ottani szerves munka helyett; a „baloldali blokk” eszméje azután, hogy a duma mégis létrejött, s a duma tribünjének kihasználása a dumán kívüli harc érdekében — egy kadetminisztérium és a duma reakciós „kímélése” helyett; harc a kadetpárt, mint ellenforradalmi erő ellen — a vele való blokk helyett — ez volt Lenin taktikai terve, melyet „A szociáldemokrácia két taktikája a demokratikus forradalomban” s a „Kadetok győzelme és a munkáspárt feladatai” c. nevezetes brosúráiban fejtett ki.

Ennek a tervnek érdeme az volt, hogy egyenesen és határozottan megfogalmazta a proletariátus osztályköveteléseit az oroszországi polgári-demokratikus forradalom korában, s ezzel megkönnyítette a szocialista forradalomba való átmenetet és csírájában magában hordta a proletariátus diktatúrájának eszméjét. A lenini taktikai tervért vívott harcban az orosz gyakorlati pártmunkások többsége határozottan és végérvényesen Lenint követte. Ennek a tervnek győzelme rakta le a fundamentumát annak a forradalmi taktikának, melynek segítségével pártunk most alapjaiban rázkódtatja meg a világimperializmust.

Az események további fejlődése: a négyéves imperialista háború—és az egész népgazdaság megrendülése; a februári forradalom — és a híres kettős-hatalom; az Ideiglenes Kormány mint a burzsoá ellenforradalom fészke — és a Pétervári Szovjet mint a keletkezőben levő proletárdiktatúra formája; az Októberi Forradalom — és az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetése; a burzsoá parlamentarizmus megszüntetése — és a Szovjetek Köztársaságának kikiáltása; az imperialista háború átváltoztatása polgárháborúvá — és a világimperializmusnak a száj-„marxistákkal” karöltve véghezvitt akciója a proletárforradalom ellen; végül, az Alkotmányozó Gyűlésbe kapaszkodó mensevikek siralmas helyzete, akiket a proletariátus a fedélzetről lesöpört s a forradalom hulláma a kapitalizmus partjaihoz sodort — mindez csak igazolta a „Két taktiká”-ban formulázott lenini forradalmi taktika elveinek helyességét. Az a párt, amelynek kezében ilyen örökség van, bátran hajózhatott előre, az ilyen pártnak nem kell víz alatti szirtektől félnie.

——–

A mi időnkben, a proletárforradalom idején, mikor a gyakorlat ellenőrzi a párt minden jelszavát és a vezér minden mondatát, a proletariátus különleges követeléseket támaszt vezéreivel szemben. A történelem ismer olyan proletárvezéreket, viharos idők vezéreit, gyakorlati vezéreket, akik önfeláldozók és bátrak voltak, de gyengéknek bizonyultak az elmélet terén. A tömegek nem felejtik el egyhamar az ilyen vezérek nevét. Ilyenek például Lassalle Németországban, Blanqui Franciaországban. De a mozgalom a maga egészében nem élhet csupán emlékezésekből: világos célra (programra), szilárd vonalra (taktikára) van szüksége.

Vannak másfajta vezérek is, békés idők vezérei, akik erősek az elméletben, de gyengék a szervezés dolgaiban és a gyakorlati munka terén. Az ilyen vezérek csak a proletariátus felsőbb rétegében népszerűek és ott is csak bizonyos ideig. A forradalmi korszak beköszöntével, amikor a vezérektől forradalmi-gyakorlati jelszavakat követelnek, a teoretikusok letűnnek a színről, új embereknek adják át a helyet. Ilyenek például Plehanov Oroszországban, Kautsky Németországban.

A proletárforradalom és a proletárpárt vezéri helyét csak az tarthatja meg, akiben a hatalmas elméleti erő a proletármozgalom gyakorlati szervezeti tapasztalataival párosul. P. Akszelrod, amikor marxista volt, azt írta Leninről, hogy „a jó gyakorlati pártmunkás tapasztalata szerencsésen egyesül benne elméleti képzettséggel és széles politikai látókörrel” (lásd P. Akszelrod előszavát Lenin „Az orosz szociáldemokraták feladatai” c. brosúrájához). Hogy Akszelrod úr, a „kulturált” kapitalizmus ideológusa, mit mondana ma Leninről — nem nehéz kitalálni. De előttünk, akik Lenint közelről ismerjük és a dolgot tárgyilagosan tudjuk szemlélni, kétségtelen, hogy Lenin ezt a régi tulajdonságát teljes egészében megőrizte. Egyebek közt ebben kell keresni annak a magyarázatát, hogy ma Lenin, és éppen Lenin a vezére a világ legerősebb és legedzettebb proletárpártjának.

„Pravda” 86. sz.
1920. április 23.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél V. I. Leninhez a nyugati front helyzetéről

Lenin elvtársnak

A Nyugati Fronton egyre fenyegetőbb a helyzet.

A XVI. hadsereg régi, megviselt, fáradt egységei, melyeket a Nyugati Fronton működő ellenfeleink közül a legaktívabb, a lengyel szorongat, nemcsak nem bírják ki a nyomást, nemcsak nem képesek védekezni, hanem még arra sem képesek, hogy a visszavonuló ütegeket fedezzék, s így ezek természetesen az ellenség kezére kerülnek. Attól tartok, hogy csapataink ilyen állapota mellett a XVI. hadsereg, mely a Berezinához vonul vissza, lövegek és hadtápvonatok nélkül maradhat. Még az a veszély is fenyeget, hogy a legtöbb ezred megviselt és teljesen felbomlott káderei nemsokára képtelenek lesznek arra, hogy beolvasszák az utánpótlást, amely ráadásul — ezt meg kell mondanom — szörnyű késedelemmel érkezik.

Az ellenség két fő irányban tör előre a Berezina felé: Boriszov irányában és Szluck—Bobrujszk irányában. Előretörése sikeres, mert már vagy harminc versztre megközelítette Boriszovot, délen pedig Szluck bevételével birtokba vette Bobrujszk kulcsát — a környék egyetlen kiváló minőségű műútját.

Ha elfoglalják Boriszovot és ha ezzel kapcsolatban a XVI. hadsereg erősen megviselt 17. hadosztálya valószínűleg visszavonul, akkor a csapás a XV. hadsereg ellen fog irányulni, Polockot és Dvinszket közvetlen veszély fogja fenyegetni. Bobrujszk elfoglalása és a Recsica elleni csapás esetén pedig (az ellenségnek ez a közvetlen célja) a XVI. hadsereg egész pripjatyi csoportja, vagyis a 8. hadosztály, automatikusan összeomlik s akkor Gomelt közvetlenül támadás fenyegeti, a XII. hadsereg szárnya fedezetlen marad.

Röviden, ha engedjük, hogy az ellenség szétverje a XVI. hadsereget, pedig máris veri, akkor ezzel súlyos helyzetbe hozzuk a XV. és a XII. hadsereget is, úgyhogy már nemcsak a XVI. hadsereget, hanem az egész arcvonalat kell majd rendbe hoznunk, mégpedig sokkal nagyobb áldozatok árán.

Nyilvánvaló, hogy körülbelül ugyanolyan helyzetben vagyunk, mint amilyenben a Keleti Front volt tavaly, amikor Vacetisz és Kosztyajev engedte, hogy Kolcsak először a III., azután a II., majd az V. hadsereget szétverje és így szükségtelenül teljes félévre tönkretettük az egész frontot.

A jelzett lehetőségnek minden esélye megvan arra, hogy a Nyugati Fronton valósággá váljék.

Már korábban megírtam, hogy a Nyugati Front olyan szedett-vedett, megtépázott állapotban van, hogy kiképzett tartalékok nélkül lehetetlen rendbe hozni, és elegendő az ellenség egyetlen komoly csapása valamely fontosabb ponton, hogy az egész front inogni kezdjen, helyesebben — megrendüljön.

Aggodalmaim, sajnos, már kezdenek beigazolódni.

Pedig Nyugaton az ellenség, melyet egységes parancsnokság egyesít, még be sem vetette a Rigában, Varsóban és Kisinyovban már készenlétben, vagy csaknem készenlétben álló orosz hadtesteket.

Három héttel ezelőtt elegendőnek tartottam egy hadosztályt, hogy támadásba menjünk és elfoglaljuk Mologyecsno—Baranovicsi csomópontokat. Most már egy hadosztály talán még arra sem elegendő, hogy helytálljunk a Boriszov—Bobrujszk—Mozir vonalon.

Sikeres támadásról nem is álmodozhatunk, mert ehhez ma (augusztus 11-én) legalább két-három hadosztályra volna szükségünk.

Most Önnek kell eldöntenie: adhat-e nekünk egy hadosztályt, még ha dandáronként is, vagy pedig engedjük, hogy az ellenség szétzúzza a már amúgyis bomló XVI. hadsereget. Határozzon azonnal, mert minden óra drága.

Az Ön
I. Sztálinja

Utóirat. Ezt a levelet a Nyugati Front Forradalmi Katonai Tanácsának minden tagja — a Nyugati Front parancsnoka is — elolvasta és jóváhagyta. A napokban hasonló jelentést küldünk a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának.

I. Szt.

Szmolenszk,
1919. augusztus 11.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

A Petrográdi Front

Beszélgetés a „Pravda“ tudósítójával

Sztálin elvtárs, aki a napokban tért vissza a petrográdi frontról, közölte tudósítónkkal a front helyzetéről szerzett benyomásait.

1. Petrográd előtere

Petrográd előterét azok a pontok alkotják, ahonnan elindulva az ellenség siker esetén bekerítheti Petrográdot, elválaszthatja Oroszországtól és végül birtokába kerítheti. Ezek a pontok: a) a petrozavodszki szakasz, irány Zvanka, cél — Petrográd átkarolása keletről; b) az olonyeci szakasz, irány Logyejnoje Pole, cél — petrozavodszki csapataink hátába kerülni; c) a karéliai szakasz, irány egyenesen Petrográd, cél — Petrográd elfoglalása északról; d) a narvai szakasz, irány Gatcsina és Krasznoje Szelo, cél — Petrográd bevétele délnyugatról, vagy legalábbis a Gatcsina-Toszno vonal elfoglalása és Petrográd átkarolása délről; e) a pszkovi szakasz, irány Dno-Bologoje, cél — Petrográdot elvágni Moszkvától; f) végül, a Finn-öböl és a Ladoga-tó, amely lehetővé teszi az ellenség partraszállását Petrográdtól nyugatra és keletre.

2. Az ellenség erői

Ezeken a szakaszokon tarkák és nagyságra is különbözők az ellenség erői. A petrozavodszki szakaszon egy orosz fehérgárdista tisztekből álló csoporton kívül szerbek, lengyelek, angolok, kanadaiak működnek. Ezeket az úgynevezett szövetségesek pénzelik. Az olonyeci szakaszon — a finn kormány által két-három hónapra szerződtetett fehérfinnek foglalnak állást. A fehérfinneket a német megszállás után visszamaradt német tisztek vezetik. A karéliai szakaszon regulárisnak nevezett finn csapatok állanak. A narvai szakaszon — orosz hadifoglyokból toborzott orosz alakulatok és a helyi lakosságból toborzott ingermanlandi alakulatok vannak. Ezeknek az alakulatoknak élén Rodzjanko vezérőrnagy áll. A pszkovi szakaszon szintén hadifoglyokból és a helyi lakosokból álló orosz egységek vannak, élükön Balahovicscsal. A Finn-öbölben, a rendelkezésünkre álló adatok szerint, angol és finn torpedónaszádok (5—12) és tengeralattjárók (2—8) működnek.

Minden adat arra mutat, hogy a petrográdi fronton az ellenség erői nem nagyok. Az ellenség legaktívabb szakasza — a narvai — harcra alkalmas „emberanyag” hiányában szenved, ugyanúgy mint a többi, kevésbé aktív, de nem kisebb jelentőségű szakasz.

Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy noha a „Times” már két hónappal ezelőtt, győzelmi mámorban úszva, Petrográd „két-három napon belül” várható bevételéről regélt, az ellenség nemcsak hogy nem érte el általános célját — Petrográd bekerítését, de ez alatt az idő alatt egyetlenegy részleges szakaszfeladatot sem tudott megvalósítani, egyetlenegy döntő pontot sem volt képes elfoglalni.

Úgy látszik, hogy a híres „északnyugati hadsereget” — élén a Finnországban kotló Jugyenyics tábornokkal — egyelőre még nem költötték ki, noha Gucskov, ez a vén róka, Gyenyikinnek írt jelentésében vérmes reményeket fűz hozzá.

3. Az ellenség számításai

A rendelkezésünkre álló adatok szerint az ellenség nemcsak, vagy helyesebben nem is annyira saját erőire, mint inkább a csapataink hátában, Petrográdon és a frontokon működő fehérgárdista híveinek erejére számított. Számított, mindenekelőtt, a burzsoá államok Petrográdon székelő úgynevezett követségeire (a francia, svájci, görög, olasz, holland, dán, román stb. követségre), melyek a fehérgárdistákat pénzelték és Jugyenyics, valamint az angol-francia-finn-észt burzsoázia javára kémkedtek. Ezek az urak szórták a pénzt, jobbra és balra, s hadseregünk hátában megvesztegettek mindenkit, aki csak megvesztegethető. Számított továbbá, az orosz tisztikar megvásárolható részére, amely elfeledte Oroszországot, elvesztette becsületét és kész volt a munkás-paraszt Oroszország ellenségeinek oldalára állni. Végül, számított a petrográdi proletariátus által megbántott lejárt emberekre, a burzsoákra és földbirtokosokra, akik, mint utóbb kitűnt, fegyvereket gyűjtöttek és várták az alkalmas pillanatot, hogy csapatainkat hátba támadják. Ezekre az erőkre számított az ellenség, amikor Pétervár ellen vonult. Elfoglalni Krasznaja Gorkát, Kronstadt kulcsát, hogy hatástalanná tegyék a megerősített körzetet, felkelést szítani az erődökben és lövetni Petrográdot, hogy az általános zűrzavar pillanatában, a fronton indított általános támadást és a petrográdi felkelést egyesítve, bekerítsék és elfoglalják a proletárforradalom tűzhelyét — ez volt az ellenség számítása.

4. A front helyzete

Az ellenség azonban rosszul számított. A baloldali eszerek belső árulása következtében az ellenség egy napra elfoglalta ugyan Krasznaja Gorkát, de a balti tengerészek hatalmas tengeri és szárazföldi támadással csakhamar visszaszerezték azt Szovjet-Oroszországnak. A jobboldali eszereknek, a „honvédő” mensevikeknek és a tisztikar megvesztegethető részének árulása következtében egy pillanatra ingadozni kezdtek Kronstadt megerősített pontjai, de a Balti Flotta Forradalmi Katonai Tanácsa vaskézzel gyorsan rendet teremtett. Az úgynevezett követségeket és kémjeiket letartóztatták és nyugodtabb helyekre vitték. Néhány követségen géppuskákat, puskákat (a román követségen még egy ágyút is), titkos kommutátorokat stb. találtak. Petrográd burzsoá negyedeiben minden lakást tüzetesen átkutattak. A házkutatások során négyezer puskát és néhányszáz bombát találtak.

Ami az ellenség általános támadását illeti, azt nemcsak nem koszorúzta siker, ahogy erről a „Times” rikácsolt, hanem még csak meg sem kezdődhetett. Az Olonyec alatt támadó fehérfinneket, akik el akarták foglalni Logyejnoje Polét, visszavetettük és Finnországba űztük. Az ellenség petrozavodszki csoportja, amely Petrozavodszktól néhány versztnyire állott, most gyors iramban visszavonul hátába került csapataink nyomása alatt. Az ellenség pszkovi csoportja kiengedte kezéből a kezdeményezést, megrekedt egy helyen, sőt helyenként vissza is vonul. Az ellenség narvai csoportja pedig, ez a legaktívabb csoport, nemcsak hogy nem érte el célját, hanem ellenkezőleg, szakadatlanul hátrál csapataink nyomása következtében és a Jamburg felé vezető utakon a Vörös Hadsereg csapásai alatt bomlik és olvad. Az Antant győzelem-rivalgásai tehát koraiak voltak. Gucskov és Jugyenyics reményei hiábavalók voltak. A karéliai szakaszról, amely még mindig passzív, egyelőre semmit sem lehet mondani, mivel a finn kormány a Vidliczkij Zavodnál elszenvedett kudarca után észrevehetően halkabban beszél, nem szidalmazza többé az oroszországi kormányt, s a karéliai fronton majdnem teljesen megszűntek az úgynevezett incidensek.

Vihar előtti csend-e ez vagy sem, azt csak a finn kormány tudja. Mindenesetre kijelenthetem, hogy Petrográd felkészült minden eshetőségre.

5. A flotta

Néhány szót kell még mondanom a flottáról. Örömmel kell üdvözölnünk, hogy a megsemmisültnek vélt Balti Flotta szemünk láttára újjászületik. Ezt nemcsak a barátok ismerik el, hanem az ellenség is. Ugyanolyan örvendetes, hogy az a fekély, mely az orosz tisztek egy részét megfertőzte — a megvásárolhatóság —, a flotta parancsnoki karát érintette a legkevésbé: mégiscsak akadtak emberek, akik a becsületüket, Oroszország méltóságát és függetlenségét többre tartják, mint az angol aranyat. Még örvendetesebb, hogy a balti tengerészek újból magukra találtak és hőstetteikkel a forradalmi orosz flotta legjobb hagyományait keltik életre. E feltételek nélkül Petrográd nem volna biztosítva a tenger felől fenyegető igen veszélyes meglepetésekkel szemben. Flottánk újjászületését a legmeggyőzőbben jellemzi az az egyenlőtlen harc, amelyet két torpedónaszádunk júniusban négy ellenséges torpedónaszáddal és három tengeralattjáróval vívott és amelyből — hála a tengerészek önfeláldozásának és az osztagparancsnok ügyes vezetésének — a mi torpedónaszádaink győztesként kerültek ki és elsüllyesztettek egy ellenséges tengeralattjárót.

6. Összefoglalás

Rodzjankót gyakran Kolcsakhoz hasonlítják, és azt tartják, hogy nem kevésbé veszélyes Szovjet-Oroszországra nézve, mint Kolcsak. Ez az összehasonlítás helytelen. Kolcsak valóban veszélyes, mert visszavonulási területtel, a katonai egységek felfrissítéséhez szükséges emberanyaggal és a hadsereg élelmezéséhez szükséges gabonával is rendelkezik. Rodzjanko és Jugyenyics szerencsétlensége, hogy nincs sem elegendő területük, sem elegendő emberanyaguk, sem elegendő gabonájuk. Persze, Finnország és Észtország bizonyos bázist nyújt ahhoz, hogy orosz hadifoglyokból fehérgárdista egységeket szervezzenek. De, előszöris, a hadifoglyokból nem kerül ki elegendő és teljesen megbízható anyag a fehérgárdista egységek számára. Másodszor, Finnország és Észtország belső helyzete a fokozódó forradalmi erjedés következtében nem biztosít kedvező feltételeket fehérgárdista egységek szervezéséhez. Harmadszor, a Rodzjanko és Balahovics által elfoglalt terület (mindössze körülbelül két kerület) lassanként és állandóan csökken, s a híres „észak-nyugati hadsereg” számára — ha egyáltalán megszületik — nemsokára sehol sem lesz hely, ahol felfejlődjék és hadműveleteket hajtson végre. Mert — s ezt el kell ismerni — sem Finnország, sem Észtország, legalábbis egyelőre, nem engedi át „tulajdon területét” Rodzjankónak, Balahovicsnak és Jugyenyicsnak. Hadsereg hátország nélkül — ez az „észak-nyugati” hadsereg. Nyilvánvaló, hogy ilyen „hadsereg” nem élhet sokáig, hacsak az események forgása nem vet fel valamilyen új, komoly, az ellenség számára kedvező, nemzetközi jellegű körülményt, amire azonban az ellenség, a jelek szerint, semmiképpen sem számíthat.

A Vörös Hadseregnek Petrográd alatt győznie kell.

„Pravda” 117. sz.
1919. július 8.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Távirat V. I. Leninnek

Krasznaja Gorka után felszámoltuk Szeraja Losagyot. Mindkét erőd ágyúi teljesen rendben vannak. Gyors ütemben folyik az erődök és erődítmények ellenőrzése.

A haditengerészeti szakemberek azt állítják, hogy Krasznaja Gorka bevétele a tenger felől halomra dönti a haditengerészeti tudományt. Ezek után nem marad más hátra, mint hogy elsirassam ezt az úgynevezett tudományt. Gorka gyors elfoglalása azzal magyarázható, hogy én és általában a civilek a legdurvábban beavatkoztunk a hadműveletekbe: odáig mentünk, hogy hatálytalanítottuk a tengeri és szárazföldi hadműveleti parancsokat és kierőszakoltuk saját parancsaink teljesítését.

Kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a jövőben is így fogok cselekedni a tudomány iránt érzett minden tiszteletem ellenére.

Sztálin

1919. június 16.

Először megjelent:
„Pravda” 301. sz.
1929. december 21.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Jelentés Leninnek közvetlen vonalon Petrográdról

– írta: J. V. Sztálin –

A következő kérdésekre kell felhívnom figyelmét.

Először. Kolcsak a legkomolyabb ellenfél, mert elegendő visszavonulási területe van, elegendő emberanyaggal rendelkezik hadserege számára és hátországa gabonában bővelkedik. Kolcsakhoz képest Rodzjanko tábornok csak szúnyog, mert nincs gabonája a hátországban, nincsen visszavonulási területe és nincsen elegendő emberanyaga. A maga két-három kerületében emberanyaghiány miatt most húsz korosztályt kénytelen mozgósítani, s ez lesz a veszte, mert a parasztok nem bírják ki az ilyen nagyarányú mozgósítást és feltétlenül elfordulnak Rodzjankótól. Ezért semmi esetre sem szabad a Keleti Frontról annyi haderőt elvonni a Petrográdi Frontra, hogy a Keleti Fronton emiatt kénytelenek legyünk beszüntetni a támadást. Ahhoz, hogy Rodzjankót az észt határra visszaszorítsuk (tovább nem kell mennünk), elegendő egy hadosztály, egy hadosztály elvonása pedig nem ok arra, hogy a Keleti Fronton megállítsuk a támadást. Kérem, fordítson erre különös figyelmet.

Másodszor. Kronstadt körzetében nagyszabású összeesküvést fedeztek fel. Ebben az összeesküvésben az egész megerősített kronstadti körzet valamennyi erődjének ütegparancsnokai részesek. Az összeesküvés célja az volt, hogy kezükbe ragadják az erődöt, alárendeljék maguknak a hajóhadat, csapataink hátába tüzeljenek és a Petrográdra vezető utat megtisztítsák Rodzjankónak. Erről okmányok vannak a kezünkben.

Most már megértem Rodzjanko arcátlanságát, aki aránylag csekély erőkkel merészelt Petrográd ellen vonulni. Most már megértem a finnek szemtelenségét is. Megértem csapattisztjeink tömeges átszökését. Most már érthető az a furcsa jelenség is, hogy amikor Krasznaja Gorka árulást követett el, az angol hajók eltűntek valahová: az angolok nyilván nem tartották „kényelmesnek”, hogy az ügybe közvetlenül beavatkozzanak (intervenció!), jobbnak tartották, ha csak akkor jelentkeznek, amikor az erőd és a hajóhad már a fehérek kezébe ment át; erre vártak, hogy „segítségére legyenek az orosz népnek” az új „demokratikus rend” bevezetésében.

Nyilvánvaló, hogy Rodzjanko és Jugyenyics kalandorterve (Jugyenyicsnál futnak össze az összeesküvésnek szálai, amelyet Anglia az olasz, svájci és dán követség útján pénzelt) ennek az összeesküvésnek sikeres kimenetelén alapult, amelyet, remélem, csírájában elfojtottunk (valamennyi résztvevőjét letartóztattuk, a vizsgálat folyik).

Az a kérésem, ne legyenek elnézőek a letartóztatott követségi tisztviselők iránt, tartsák őket szigorúan, amíg be nem fejezik a vizsgálatot, amely újabb, fontos szálakat fed fel.

Részletesebben három-négy nap múlva fogok beszámolni, amikor — ha nincs ellene kifogása — egy napra Moszkvába utazom.

Küldöm a térképet. Eddig csupán azért nem küldhettem, mert frontügyekben mindig távol voltam, többnyire a fronton.

Sztálin

1919 június 18.,
hajnali 3 órakor

Először megjelent:
„Pravda” 53. sz.
1941. február 23.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

ávirat Scsigribe. Az állami ellenőrzés rendkívüli revizorának

Kérem, hogy az agrárzavargások okainak vizsgálatánál, a paraszti tömegek általános politikai hangulatának vizsgálatán kívül, legyen figyelemmel:

1) a Mezőgazdasági Ügyosztálynak és a Szovhozok Igazgatóságának a szovhoz-szervezésben követett politikájára: nem fordult-e elő, hogy szovjet gazdaságok szervezése céljából jogtalanul vontak ki földeket a parasztok használatából; nem járt-e együtt a szovhozok szervezése más, olyan kényszerítő cselekményekkel, amelyek anyagilag is kihatottak a parasztgazdaság helyzetére;

2) a Mezőgazdasági Ügyosztálynak a kollektív gazdaságok szervezésében követett politikájára: nem alkalmaztak-e kényszert a mezőgazdasági kommunák, artelek, a társas szántás stb. megszervezése során; nem sértették-e a helyi parasztság fontos érdekeit a kollektív mezőgazdaság megszervezésével kapcsolatban;

3) a Cukoripari Főigazgatóságnak a cukorrépa termeléshez szükséges földek államosításánál folytatott politikájára: nem sértik-e meg az államosításnál a parasztság életbevágó érdekeit; nem nehezítik-e meg az államosított földek a parasztok földhasználatát; nem történtek-e más olyan cselekedetek, amelyek felháborodást kelthettek a parasztság körében (például, hogy annyi földet foglaltak le a cukorgyáraknak, amennyi nyilvánvalóan meghaladja valóságos szükségletüket; hogy olyan földeket államosítanak, amelyeken azelőtt nem termeltek cukorrépát stb.);

4) végül, a következő kérdésekre: vajon nem az-e az agrárzavargások oka, hogy az adott vidéken kevés a föld; a parasztok használatába kerültek-e a nem-dolgozó elemek földjei és milyen feltételekkel? általában nem követtek-e el a kerületi mezőgazdasági osztály vagy egyes képviselői, vagy a járási mezőgazdasági osztályok olyan cselekményeket, amelyek okot adhattak a parasztság zúgolódására, mert nem felelnek meg a központ intézkedéseinek és a célszerűség követelményeinek; nem ül-e tétlenül a hatóság és nincsenek-e visszaélések?

A távirat vételéről és a foganatosított intézkedésekről táviratilag értesítse az Állami Ellenőrzést.

I. Sztálin
az Állami Ellenőrzés népbiztosa

1919. május 7.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Jelentés Leninnek közvetlen vonalon Petrográdról

– írta: J. V. Sztálin –

Kétségtelen, hogy az egységek átvetése ma jobban van megszervezve, mint három hónappal ezelőtt, de az is világos, hogy sem a Főparancsnokság, sem a vezérkar főnöke nem ismerik a Petrográdra indított egységeket. Ebből erednek az olyan meglepetések, hogy a 2. dandár ezredei vagy a kazáni lovasdandár csaknem teljesen hasznavehetetlen egységeknek bizonyultak. Legalábbis egyelőre a helyzet az, hogy Petrográd eddig mindössze hatszáz valóban harcképes katonaiskolást kapott.

De természetesen nem a mennyiség a fontos, hanem az egységek minősége. Mindent összevetve csak három gyalogezredre, persze harcképes ezredre és legalább egy lovasezredre van szükségünk, hogy az egész bandát a Narván túlra kergessük. Ha időben teljesíthette volna ezt a csekély kérésünket, már tegnap kikergettük volna az észteket.

Nyugtalanságra egyébként nincs ok, mert a fronton megszilárdult a helyzet, az arcvonal megerősödött és a mieink helyenként már előnyomulnak.

Ma megtekintettem karéliai erődítményeinket és úgy látom, hogy a helyzet általában tűrhető. A finnek makacsul hallgatnak és különösképpen nem használták ki a kedvező alkalmat, de ennek a furcsaságnak az a magyarázata, hogy a finnek belső helyzete, mint beavatott finn elvtársak állítják, egyre bizonytalanabb.

Ma megmutatták nekem a Főparancsnokságnak azt a javaslatát, hogy a fűtőanyagválság miatt csökkentsük a hajóhadat. Ezzel kapcsolatban tanácskoztam valamennyi tengerészeti funkcionáriusunkkal és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Főparancsnokság javaslata teljesen helytelen. Indokok: először — a nagy egységek, ha úszó tutajokká változtatják őket, nem tudják használni lövegeiket, vagyis ezek egyszerűen nem fognak lőni, mert a hajó mozgása és a lövegek működése között közvetlen kapcsolat van; másodszor — nem igaz, hogy nincsenek nagyűrméretű lövedékeink; a napokban „fedeztünk fel” tizenkét, lövedékekkel megrakott uszályhajót; harmadszor — a fűtőanyagválság múlóban van, mert máris négyszázhúszezer púd szenet tudtunk felhalmozni, nem számítva a nyersolajat, és azonkívül naponta még egy-egy szerelvény szenet kapunk; negyedszer — meggyőződtem arról, hogy hajóhadunk igazi hajóhaddá válik — fegyelmezett tengerészei vannak, akik minden erejükkel készek megvédeni Petrográdot.

Itt nem akarom megnevezni a már harcra kész egységek számát, de kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a meglevő tengeri erőkkel becsülettel megvédhetnők Petrográdot minden tengeri támadással szemben.

Mindezen okoknál fogva valamennyi petrográdi elvtárssal együtt ragaszkodom ahhoz, hogy vessék el a Főparancsnokság javaslatát.

Ezenkívül feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a szénszállítást három-négy héten át napi két szerelvényre emeljék. Tengerészeink véleménye szerint ez teljes lehetőséget nyújt arra, hogy tengeralatti és tengeri hajóhadunk teljesen talpra álljon.

Sztálin

A megírás ideje: 1919. május 25.
Először megjelent az „Okmányok
Petrográd 1919. évi hősi védelméről”
c. gyűjteményben, Moszkva 1941.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Az állami ellenőrzés újjászervezéséről

Előadói beszéd az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1919. április 9-i ülésén
(Újságbeszámoló)

Sztálin elvtárs kiemeli, hogy az Állami Ellenőrzés az egyetlen hivatal, mely a mai napig még nem ment át olyan tisztogatáson és átalakításon, mint a többi hivatal. Ahhoz, hogy igazi, tényleges, nem pedig bürokratikus ellenőrzésünk legyen, az előadó véleménye szerint újjá kell szervezni, új, friss erőkkel elevenné kell tenni az Állami Ellenőrzés mostani apparátusát. A munkásellenőrzés mai szerveit egybe kell foglalni s valamennyi ellenőrzéssel foglalkozó erőt az általános Állami Ellenőrzésbe kell beolvasztani. Az újjászervezés alapgondolata tehát az, hogy az Állami Ellenőrzést demokratizáljuk és közelebb hozzuk a munkások és parasztok tömegeihez.

Az előadó által javasolt dekrétumtervezetet egyhangúlag elfogadták.

„Izvesztyija” 77. sz.
1919. április 10.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Az angol imperializmus ügynökei
agyonlőtték huszonhat bakui elvtársunkat

– írta: J. V. Sztálin –

Az olvasó figyelmébe ajánlunk két okmányt, amelyek arról tanúskodnak, hogy az angol imperialisták múlt ősszel vadállati módon meggyilkolták a bakui Szovjethatalom felelős funkcionáriusait. Az okmányok forrása: a „Znamja Truda” c. bakui eszer lap és a „Jegyinaja Rosszija” c. bakui újság, vagyis ugyanazok a körök, amelyek tegnap még, elárulva a bolsevikokat, segítségül hívták az angolokat, most pedig az események alakulása folytán kénytelenek leleplezni tegnapi szövetségeseiket.

Az egyik okmány arról szól, hogy Teague-Jones angol kapitány 1918. szeptember 20-án éjjel a Krasznovodszkból Ashabadba vezető úton bíróság és vizsgálat nélkül barbár módon agyonlövetett huszonhat bakui szovjet funkcionáriust (Saumjant, Dzsaparidzét, Fioletovot, Maligint és másokat), akiket mint hadifoglyokat Ashabadba irányítottak. Teague-Jones, eszer és mensevik társaival együtt, azt remélte, hogy el tudják kenni a dolgot és hamis tanúvallomásokat akartak forgalomba hozni arról, hogy a bakui bolsevikok fegyházban vagy kórházban „természetes” halállal múltak ki. Ez a tervük azonban — úgy látszik — meghiúsult, mert, mint kitűnik, vannak szemtanúk, akik nem akarnak hallgatni és készek leleplezni az angol kannibálokat. Ezt az okmányt az eszer Csajkin írta alá.

A másik okmány Thomson angol tábornoknak az előbbi okmány szerzőjével, Csajkinnal, 1919. március végén folytatott beszélgetéséről számol be. Thomson tábornok tanúkat követel Csajkintól, akik bizonyítani tudják, hogy Teague-Jones kapitány vadállati módon lemészároltatta a huszonhat bakui bolsevikot. Csajkin hajlandó bizonyító okmányokat előterjeszteni és tanúkat megnevezni, de csak azzal a feltétellel, ha az angol parancsnokság, a bakui lakosság és a turkesztáni bolsevikok képviselőiből vizsgálóbizottságot alakítanak, és ha biztosítékot adnak arra nézve, hogy az angolok ügynökei nem gyilkolják meg a turkesztáni tanúkat. Mivel Thomson nem fogadja el a vizsgálóbizottságra vonatkozó javaslatot és nem kezeskedik a tanúk személyi biztonságáért, a beszélgetés megszakad és Csajkin eltávozik. Ez az okmány azért fontos, mert azonkívül, hogy közvetve megerősíti az angol imperialisták barbárságát, valósággal ordít az angol ügynökök büntetlenségéről és vad tobzódásáról, akik ugyanúgy kegyetlenkednek a bakui és káspintúli „bennszülöttekkel”, mint Közép-Afrika fekete lakosságával.

A huszonhat bakui bolsevik története a következő.1918 augusztusában, mikor a török seregek már Baku alatt voltak, a Bakui Szovjet eszer és mensevik tagjai pedig elérték, hogy a Szovjet többsége a bolsevikok ellenére segítségül hívta az angol imperialistákat, a kisebbségben maradt bakui bolsevikok, élűkön Saumjannal és Dzsaparidzével, letették megbízatásukat és szabad teret engedtek politikai ellenségeiknek. A bolsevikok elhatározták, hogy a Bakuban akkor alakult angol-eszer-mensevik hatalom beleegyezésével Petrovszkba, a Szovjethatalom legközelebbi pontjára evakuálnak. De azt a hajót, melyen a bolsevikok családostul Petrovszkba utaztak, angol hajók üldözőbe vették, tüzeltek reá és Krasznovodszkba hurcolták. Ez augusztusban történt.

Az Oroszországi Szovjetkormány ez után több ízben azzal az ajánlattal fordult az angol parancsnoksághoz, hogy angol hadifoglyokért cserébe engedje szabadon a bakui elvtársakat és családjaikat, de az angol parancsnokság minden alkalommal hallgatott. Már október óta olyan hírek érkeztek egyesektől és szervezetektől, hogy a bakui elvtársakat agyonlőtték. 1919. március 5-én rádiójelentés érkezett Tifliszből Asztrahánba arról, hogy „Dzsaparidze és Saumjan nincs az angol parancsnokság rendelkezése alatt, hogy helyi hírek szerint Kizil-Arvat környékén, szeptemberben egy munkáscsoport önhatalmúlag meggyilkolta őket”. Nyilván ez volt az angol gyilkosok első kísérlete, hogy vadállati gaztetteikért a felelősséget a munkásokra hárítsák, akik határtalanul szerették Saumjant és Dzsaparidzét. Most, a fent említett okmányok közzététele után, bebizonyítottnak tekinthető, hogy bakui elvtársainkat, akik önként távoztak a politika színteréről és Petrovszkba akartak evakuálni, valóban a „civilizált” és „humánus” Anglia emberevői bírói tárgyalás és vizsgálat nélkül agyonlőtték.

A „civilizált” országokban a bolsevikok terrorjáról és rémtetteiről szoktak beszélni. Rendszerint úgy tüntetik fel az angol és francia imperialistákat, mint a terror és a mészárlások ellenségeit. De vajon nem világos-e, hogy a Szovjethatalom sohasem számolt le ellenségeivel olyan gáládul és aljasul, mint a „civilizált” és „humánus” angolok, hogy csak a teljesen rothadt és minden erkölcsi érzésből kivetkőzött imperialista kannibáloknak lehet szükségük arra, hogy éjjel gyilkoljanak, és banditák módjára rajtaüssenek az ellentáborhoz tartozó fegyvertelen politikai funkcionáriusokon? Ha vannak még emberek, akik kételkednek ebben, olvassák el az alább közölt okmányokat és nevezzék nevükön a dolgokat.

A bakui mensevikek és eszerek, amikor a bolsevikokat elárulták és az angolokat Bakuba hívták, segítő erőként szándékoztak „felhasználni” az angol „vendégeket” s azt hitték, hogy az ország urai a mensevikek és eszerek maradnak, a „vendégek” pedig majd hazamennek. De éppen fordítva történt: a „vendégek” lettek a korlátlan urak, a mensevikek és eszerek pedig letagadhatatlan részeseivé váltak a huszonhat bolsevik funkcionárius gonosz és gálád meggyilkolásának. Az eszerek, óvatosan leleplezve az újdonsült gazdákat, kénytelenek voltak ellenzékbe vonulni, a mensevikek pedig „Iszkra” c. bakui lapjukban kénytelenek a tegnap még „szívesen látott vendégekkel” szemben a bolsevikokkal való blokkot hirdetni.

Hát nem világos, hogy az eszerek és mensevikek szövetsége az imperializmus ügynökeivel ugyanolyan, mint a rabszolgák és lakájok „szövetsége” gazdáikkal? Ha vannak még emberek, akik ebben kételkednek, olvassák el Thomson tábornoknak Csajkin úrral folytatott — alább közölt — „beszélgetését” és mondják meg őszintén: hasonlít-e Csajkin házigazdára és Thomson „szívesen látott vendégre”?

„Izvesztyija” 85. sz.
1919. április 23.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Az imperializmus tartalékai

Az imperializmus és a szocializmus háborúja tovább tart. A nemzeti „liberalizmus” és a „kis” népek „pártfogása”, az Antant „békeszeretete” és az intervencióról való „lemondás”, a „lefegyverzés” követelése és a tárgyalásra való „készség”, az „orosz népről” való „gondoskodás” és az a „kívánság”, hogy minden „lehetséges eszközzel” „segítsenek” rajta — mindezzel és sok egyébbel csak azt igyekeznek leplezni, hogy egyre több harckocsit és lőszert szállítanak a szocializmus ellenségeinek, mindez és sok egyéb csak a szokásos diplomáciai mesterkedés, amellyel a világ előtt palástolni igyekeznek, hogy valójában a szocializmus eltiprásának, a „kis” népek, gyarmatok és félgyarmatok megfojtásának új, a „közvélemény” számára „elfogadható” formáit „kutatják”.

A szövetséges imperializmus, amely legyőzte osztrák-német vetélytársait, körülbelül négy hónappal ezelőtt élesen és a leghatározottabb formában felvetette az „orosz ügyekbe” való fegyveres beavatkozás (intervenció!) kérdését. Nem tárgyalunk az „anarchikus” Oroszországgal! A „felszabadult” csapatok egy részét át kell dobni Oroszország területére, ezeket a csapatokat be kell olvasztani a Szkoropadszkijok és Krasznovok, Gyenyikinek és Bicserahovok, Kolcsakok és Csajkovszkijak fehérgárdista egységeibe és „vasgyűrűbe” kell szorítani a forradalom fészkét, Szovjet-Oroszországot — ez volt az imperialisták terve. De ezt a tervet szétzúzták a forradalom hullámai. Európa munkásai, akiket magával ragadott a forradalmi mozgalom, elkeseredett hadjáratot indítottak a fegyveres beavatkozás ellen. A „felszabadult csapatok” nyilván alkalmatlanoknak bizonyultak a forradalom elleni fegyveres harcra. Sőt, amikor a felkelő munkásokkal érintkeztek, őket is „megfertőzte” a bolsevizmus. Ennek különösen ékesszóló bizonyítéka, hogy amikor a szovjet csapatok elfoglalták Herszont és Nyikolajevet, az Antant csapatai nem voltak hajlandók a munkások ellen harcolni. Ami pedig a tervezett „vasgyűrűt” illeti, ez nemcsak nem volt „halálos”, hanem több helyen meg is repedt. A közvetlen, leplezetlen intervenció terve tehát nyilvánvalóan „célszerűtlennek” bizonyult. Voltaképpen ezzel magyarázható Lloyd-George-nak és Wilsonnak a bolsevikokkal való tárgyalások „megengedhetőségéről” és Oroszország belügyeibe való „be nem avatkozásról” szóló legutóbbi nyilatkozatai, ezzel magyarázható a Berni Bizottság elküldése Oroszországba, és — végül — Oroszország valamennyi „tényleges” kormányának (ismételt!) meghívása a „béke”-konferenciára.

De nemcsak ez a körülmény parancsolta, hogy a leplezetlen intervencióról lemondjanak. Ez a lemondás még azzal is magyarázható, hogy a harc folyamán egy új kombináció, a fegyveres beavatkozás új, leplezett formája bontakozott ki, amely bonyolultabb ugyan, mint a nyílt beavatkozás, de a „civilizált” és „humánus” Antant szempontjából „kényelmesebb”. Románia, Galícia, Lengyelország, Németország, Finnország polgári kormányainak szövetségére gondolunk, melyet sebtében tákolt össze az imperializmus Szovjet-Oroszország ellen. Igaz, hogy ezek a kormányok még nemrég marakodtak egymással „nemzeti” érdekeik és nemzeti „szabadságuk” miatt. Igaz, nemrég még a verebek is csiripelték, hogy Románia Galícia ellen, Galícia Lengyelország ellen és Lengyelország Németország ellen „honvédő háborúra” készül. De mit jelent a „haza” az Antant pénzeszsákjához képesti Az Antant parancsot adott, hogy szüntessék be a „testvérháborút”. Az Antant megparancsolta, hogy alakítsanak egységfrontot Szovjet-Oroszország ellen — hát mit tehettek egyebet az imperializmus bérencei, mint hogy „egy vonalba” sorakozzanak. Sőt még a német kormány is, még ez is, minden méltóságérzetéből kivetkőzve kikönyörögte magának azt a jogot, hogy részt vehessen a szocializmus elleni keresztes hadjáratban… az Antant érdekében, amely leköpte és sárba tiporta. Hát nem világos, hogy az Antantnak minden oka megvan arra, hogy megelégedetten dörzsölje a kezét és az orosz ügyekbe való „be nem avatkozásról”, a bolsevikokkal folytatandó „béke”-tárgyalásokról szavaljon. Mire kell az imperializmusnak nyílt intervenció, amely „veszélyes” és azon kívül nagy áldozatokat is követel, ha lehetősége van arra, hogy mások számlájára, „kis” népek számlájára, nemzeti lobogóval palástolt és „teljesen veszélytelen” intervenciót szervezzen? Románia és Galícia, Lengyelország és Németország háborúja Oroszország ellen? Hiszen ez olyan háború, amelyet „maguk” a románok és galíciaiak, lengyelek és németek vívnak „nemzeti létükért”, „keleti határaik megvédéséért”, a bolsevik „imperializmus” ellen — mi köze ehhez az Antantnak? Igaz, az Antant látja el őket pénzzel és fegyverrel, ez azonban csak egyszerű pénzügyi művelet, amelyet a „civilizált” világ nemzetközi joga szentesít. Világos tehát, hogy az Antant ártatlan, mint a ma született bárány, hiszen „ellenzi” az intervenciót…

Az imperializmus tehát kénytelen a kardcsörtetés politikájáról, a nyílt intervenció politikájáról a burkolt intervenció politikájára áttérni, kénytelen áttérni arra, hogy a kis és nagy függő nemzeteket próbálja bevonni a szocializmus elleni harcba.

A nyílt intervenció politikája vereséget szenvedett, mert az európai forradalmi mozgalom növekszik és az egész világ munkássága együtt érez Szovjet-Oroszországgal. A nyílt intervenció politikáját a forradalmi szocializmus alaposan kihasználta arra, hogy leleplezze az imperializmust.

Kétségtelen, hogy az utolsó tartalékokra, az úgynevezett „kis” népekre való apellálás politikája, az a politika, mely a „kis” népeket igyekszik bevonni a szocializmus elleni háborúba, végeredményben ugyanolyan kudarccal fog végződni. És nemcsak azért, mert a Nyugaton erősödő forradalom, dacolva mindennel, megingatja az imperializmus alapjait, nemcsak azért, mert maguknak a „kis” nemzeteknek nagy tömegeiben állandóan fejlődik a forradalmi mozgalom, hanem azért is, mert e népek „fegyveres erőit”, ha érintkezni fognak az oroszországi forradalmi munkásokkal, elkerülhetetlenül „megfertőzi” a bolsevizmus bacilusa. A szocializmus minden lehetőséget felhasznál arra, hogy kinyissa a népek munkásainak és parasztjainak szemét és megmutassa nekik az imperializmus „atyai gondoskodásának” rabló jellegét.

A „kis” népek a forradalom légkörébe kerülnek és kiszélesedik a szocializmus bázisa — ez lesz a burkolt intervenció imperialista politikájának elkerülhetetlen eredménye.

„Izvesztyija” 58. sz.
1919. március 16.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

AZ OK(b)P VIII. kongresszusán a hadügyi kérdésről mondott beszédből

– írta: J. V. Sztálin –

1919. március 21

Valamennyi itt érintett kérdés ebben az egy kérdésben foglalható össze: legyen-e Oroszországban szigorúan fegyelmezett reguláris hadsereg, vagy ne legyen.

Fér évvel ezelőtt, a régi cári hadsereg felbomlása után, új hadseregünk volt: önkéntes, rosszul szervezett, kollektíve vezetett hadsereg, amely nem mindig engedelmeskedett a parancsoknak. Ez akkor volt, amikor elkezdődött az Antant támadása. A hadsereg főképpen, ha nem kizárólag, munkásokból állott. Mivel ebben az önkéntes hadseregben nem volt fegyelem, mivel a parancsokat nem mindig teljesítették, mivel a hadseregben szervezetlenség uralkodott, ezért vereségeket szenvedtünk, feladtuk Kazánt és délről Krasznov sikerrel támadhatott… A tények azt bizonyítják, hogy az önkéntes hadsereg nem állja ki a bírálatot, hogy nem fogjuk megvédeni tudni Köztársaságunkat, ha nem teremtünk más hadsereget, reguláris hadsereget, melyben erős a fegyelem szelleme, amely jól szervezett politikai osztállyal rendelkezik s az első parancsra készen áll, hogy az ellenségre vesse magát.

Meg kell mondanom, hogy azok az elemek, a nem-munkás elemek, amelyek hadseregünk többségét alkotják, a parasztok, nem fognak önként a szocializmusért harcolni. Számos tény tanúskodik erről. Lázadások a hátországban, lázadások és zavargások a frontokon, azt bizonyítják, hogy a nem-proletár elemek, akik hadseregünk többségét alkotják, nem akarnak önként harcolni a kommunizmusért. Ezért feladatunk — átnevelni ezeket az elemeket, hogy tartsanak vasfegyelmet és kövessék a proletariátust necsak a hátországban, hanem a fronton is, rá kell bírni őket arra, hogy harcoljanak közös szocialista ügyünkért, és a háború folyamán be kell fejeznünk az igazi reguláris hadsereg megszervezését, mert csak ilyen hadsereggel lehet az országot megvédeni.

Ez a kérdés lényege.

… Vagy megteremtjük az igazi, szigorúan fegyelmezett, reguláris munkás-paraszt hadsereget és megvédjük a Köztársaságot, vagy pedig nem tesszük ezt és akkor ügyünk elveszett

…. Az a tervezet, amelyet Szmirnov terjesztett elő, nem fogadható el, mert az csak arra jó, hogy aláássa a hadsereg fegyelmét és lehetetlenné tegye a reguláris hadsereg megalakítását.

Először megjelent
I. Sztálin „Az ellenzékről.
Cikkek és beszédek 1921—1927-ből”
c. könyvében, Moszkva—Leningrád 1928.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Feladataink keleten

Most, amikor a Vörös Hadsereg keletre nyomul előre és megnyílt a Turkesztánba vezető út, új feladatok állnak előttünk.

Kelet-Oroszországban a lakosság korántsem olyan egyöntetű, mint a központi kormányzóságokban, ahol a lakosság egyöntetűsége megkönnyíti a szocialista építés művét, és kulturális tekintetben sem olyan érett, mint a nyugati és déli végvidékek lakossága, melynek kulturális érettsége lehetővé teszi, hogy a Szovjethatalmat gyorsan és simán megfelelő nemzeti formákban szervezzék. A keleti végvidékek: a tatárok és baskírok, kirgizek és üzbekek, turkmenek és tadzsikok s számos más néprajzi alakulat (körülbelül 30 millió lakos), a nyugati és déli végvidékekkel és Közép-Oroszországgal ellentétben, olyan, kulturális tekintetben elmaradt népek rendkívül tarka képét mutatják, amelyek vagy benne vannak még a középkorban, vagy csak nemrégen léptek a kapitalista fejlődés útjára.

Ez a körülmény természetesen bonyolulttá teszi, és némileg megnehezíti a Szovjethatalom feladatait Keleten.

A népek életmódjából eredő, tisztán belső jellegű bonyodalmakhoz hozzájárulnak még a külső tényezőkkel összefüggő „történelmi” jellegű bonyodalmak is. A cári kormány imperialista politikája, amely Kelet népeinek megfojtására irányult, az orosz kereskedő kapzsisága és telhetetlensége, aki a keleti végvidékek gazdájának érezte magát, az orosz pópa jezsuita politikája, aki minden megengedett és meg nem engedett eszközzel a pravoszláv egyházba igyekezett vonszolni a muzulmán népeket — ezek azok a külső jellegű körülmények, melyek a keleti népekben bizalmatlanságot és gyűlöletet keltettek minden iránt, ami orosz.

Igaz, a proletárforradalom győzelme Oroszországban és a Szovjethatalom politikája, mely az elnyomott népek felszabadítására irányul, kétségtelenül megszüntette a nemzeti gyűlölködés légkörét és az orosz proletariátus számára kivívta a keleti népek bizalmát és tiszteletét. Sőt. Teljes joggal állíthatjuk, hogy Kelet népei, tudatos képviselőik, már kezdik látni, hogy az imperializmus láncának szétzúzásáért folyó harcukban Oroszország a támaszuk és zászlajuk. De e népek kulturális elmaradottsága és kezdetleges életmódja, amelyet nem lehet egy csapásra megszüntetni, mégis érezteti (és még éreztetni fogja) hatását a Szovjethatalom építésében Keleten.

Ezeket a nehézségeket tartja szem előtt az OKP programtervezetének összeállítására kiküldött bizottság, amikor a tervezetben hangsúlyozza, hogy a nemzeti szabadság kérdésében „az OKP történelmi és osztályállásponton van és számol azzal, hogy az adott nemzet történelmi fejlődésének milyen fokán áll: a középkorból a burzsoá demokrácia felé vagy a burzsoá demokráciából á szovjet demokrácia felé halad-e”, s hogy „az egykori elnyomó nemzetek proletariátusa részéről különös körültekintésre, különös figyelemre van szükség az elnyomott vagy nem-teljesjogú nemzetekhez tartozó dolgozó tömegek nemzeti érzelmeinek csökevényeivel szemben”.

Feladatunk az, hogy

1. minden erőnkkel emeljük az elmaradt népek kulturális színvonalát, szervezzünk sűrű iskolai és népművelési hálózatot, fejtsünk ki közérthető agitációt a Szovjetek mellett, szóban és sajtóban, a helyi dolgozó lakosság anyanyelvén;
2. a Kelet dolgozó tömegeit vonjuk be a szovjet állam építésébe, és minden eszközzel segítsük őket abban, hogy a Szovjethatalomhoz csatlakozott és a helyi lakossággal szoros kapcsolatban álló emberekből járási, kerületi és egyéb Szovjeteket alakítsanak;
3. küszöböljünk ki a régi rendszertől örökölt vagy a polgárháború légkörében bevezetett mindennemű formális és tényleges korlátozást, amely Kelet népeit gátolja abban, hogy a középkor csökevényeitől és a már összetört nemzeti igától való megszabadulás útján maximálisan fokozzák öntevékenységüket.

Csak így lesz a Szovjethatalom a messze terjedő Kelet leigázott népeinek igazi szívügyévé.

Csak így verhetünk hidat a Nyugat proletárforradalma és a Kelet imperialistaellenes mozgalma között, csak így szorítjuk minden oldalról gyűrűbe a halálra sebzett imperializmust.

Felépíteni a Szovjethatalom fellegvárát Keleten, szocialista világítótornyot állítani Kazánban és Ufában, Szamarkandban és Taskentben, amely megvilágítja az elgyötört keleti népek felszabadulásához vezető utat — ez a feladat.

Nem kételkedünk abban, hogy önfeláldozó szovjet- és pártfunkcionáriusaink, akik vállukon hordják a proletárforradalom és az imperializmus ellen folyó háború egész súlyát, ezt a feladatot is, melyet a történelem rótt rájuk, becsülettel tudják teljesíteni.

„Pravda” 48. sz.
1919. március 2.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Turkesztán szovjetjeinek és pártszervezeteinek
– írta: J. V. Sztálin –

A keleti végvidékek felszabadítása után a párt- és szovjetfunkcionáriusok feladata, hogy e végvidékek nemzetiségeinek dolgozó tömegeit bevonják a szocialista államépítés közös munkájába. Emelni kell a dolgozó rétegek kulturális színvonalát, szocialista szellemben kell őket nevelni, fejleszteni kell a helyi nyelvű irodalmat, a proletariátushoz legközelebb álló helyi embereket be kell vinni a szovjetszervezetekbe, be kell kapcsolni őket a határterület igazgatásába.

Csakis ily módon tehetjük a Szovjethatalmat Turkesztán dolgozóinak igazi szívügyévé.

Tudnunk kell, hogy Turkesztán, földrajzi fekvésénél fogva, híd, mely a szocialista Oroszországot Kelet elnyomott országaival köti össze, s hogy ennél fogva a Szovjethatalom megszilárdítása Turkesztánban igen nagy forradalmasító hatással lehet az egész Keletre. Éppen ezért a fent említett feladat rendkívül komoly jelentőségű Turkesztánra nézve.

A Nemzetiségügyi Népbiztosság emlékeztet a párt Központi Bizottságának, a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának e körlevél szellemében hozott számos határozatára és szilárdan meg van győződve, hogy Turkesztán szovjet- és pártfunkcionáriusai, és, elsősorban, a Szovjetek nemzeti ügyosztályai becsülettel teljesítik a rájuk bízott feladatokat.

I. Sztálin
népbiztos,
a Párt Központi Bizottsága
Irodájának tagja

Moszkva,1919. február 12.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 7. sz.
1919. március 2.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Két esztendő
– írta: J. V. Sztálin –

1917. február—március

Oroszországban burzsoá forradalom. Miljukov—Kerenszkij kormánya. A Szovjetekben a mensevik és az eszer párt uralkodik. A Petrográdi Szovjet 400—500 tagja közül alig 40—50 bolsevik. Az oroszországi Szovjetek első konferenciáján a bolsevikoknak nagy nehezen sikerül a szavazatok 15—20 százalékát megnyerni. Ebben az időben Oroszország valamennyi szocialista pártja közül a bolsevik párt a leggyengébb. Lapját, a „Pravdá”-t mint „anarchista” lapot mindenütt becsmérlik. Szónokait, akik harcra hívnak az imperialista háború ellen, a katonák és munkások leráncigálják a szószékről. A Szovjetek nem fogadják el Lenin elvtársnak a Szovjetek hatalmáról szóló híres téziseit. Teljes a szociálpatrióta „honvédő” pártok, a mensevikek és eszerek diadala.

De a halált hozó imperialista háború tovább folyik, bomlasztja az ipart, tönkreteszi a mezőgazdaságot, dezorganizálja az élelmezést és a közlekedést, s újabb tízezrek meg százezrek esnek áldozatául.
***
1918 február—március

Oroszországban proletárforradalom. A burzsoá Kerenszkij — Konovalov kormányt megdöntötték. A központban és a vidéken a Szovjetek hatalma. Az imperialista háborút felszámolták. A földet átadják a nép tulajdonába. Megszervezik a munkásellenőrzést. Megszervezik a Vörös Gárdát. A mensevikek és eszerek azzal próbálkoznak, hogy a petrográdi Alkotmányozó Gyűlésnek adjanak át „minden hatalmat”, de csúfos kudarcot vallanak. Az Alkotmányozó Gyűlést szétkergetik és a burzsoá restauráció kísérlete kudarcba fullad. A Vörös Gárda sikereket arat Dél-Oroszországban, az Urálban és Szibériában. A szétvert mensevikek és eszerek a végvidékekre mennek, ahol egyesülnek az ellenforradalmárokkal, szövetségre lépnek az imperializmussal és hadat üzennek Szovjet-Oroszországnak.

Ebben az időben a bolsevik párt Oroszország leghatalmasabb és legtömörebb pártja. A bolsevik pártnak már 1917 októberében, a Szovjetek II. Összoroszországi kongresszusán abszolút szavazattöbbsége volt (65—70 százalék). A Szovjetek további fejlődése még inkább a bolsevikok javára billenti a mérleget. És ez nemcsak a munkás Szovjetekben van így, ahol a bolsevikok számaránya 90 százalék, és nemcsak a katona Szovjetekben, ahol a küldöttek 60—70 százalékát bolsevikok alkotják, hanem a paraszt Szovjetekben is, ahol a bolsevikok kezében van a többség.

De a bolsevikok pártja ebben az időben nemcsak a legerősebb párt, hanem Oroszország egyetlen szocialista pártja. Mert a mensevikek és eszerek, akik akkoriban a csehszlovákokkal és Dutovval, Krasznovval és Alekszejevvel, az osztrák-német és angol-francia imperialistákkal csókolództak, Oroszország proletár rétegeiben elvesztették minden erkölcsi befolyásukat.

De az a körülmény, hogy Oroszországnak még nincsenek külső szövetségesei, hogy a szocialista Oroszország, csak sziget a harcias imperializmus tengerében, gyengíti és ellensúlyozza az ország rendkívül kedvező belső helyzetét. Európa munkásai agyon vannak gyötörve és ezer sebből véreznek… de a háború annyira leköti őket, hogy nem érnek rá Oroszország szocialista rendjének kérdésein, a háborúból való menekülés kérdésein stb. gondolkozni. Ami pedig Európa „szocialista” pártjait illeti, amelyek kardjukat eladták az imperialistáknak — vajon várhatunk-e tőlük egyebet, mint hogy becsméreljék a bolsevikokat, ezeket a „nyughatatlan” embereket, akik „költséges”, „veszélyes kísérleteikkel” „megzavarják” a munkásokat?

Ezért nem csoda, hogy ebben az időszakban, a bolsevik pártban különösen erősödik az a tendencia, hogy kiszélesítsék a proletárforradalom bázisát, hogy a Nyugat (és a Kelet) munkásait bevonják az imperializmus elleni mozgalomba, hogy állandó kapcsolatot létesítsenek az egész világ forradalmi munkásságával.
***
1919 február—március

Oroszországban egyre erősödik a Szovjethatalom. Területe szélesedik. Megszervezik a Vörös Hadsereget. A Vörös Hadsereg sikereket arat délen, északon, nyugaton és keleten. Észtországban, Lettországban, Litvániában, Belorussziában, Ukrajnában szovjetköztársaságok alakulnak. Szétzúzzák az osztrák-német imperializmust. Németországban, Ausztriában, Magyarországon proletárforradalom. Németországban Scheidemann—Ebert kormány és német Alkotmányozó Gyűlés. Bajorországban Tanácsköztársaság. Egész Németországban sztrájkok, jelszavuk: „Minden hatalmat a Tanácsoknak”, „Vesszen Ebert —Scheidemann”! Angliában, Franciaországban, Olaszországban sztrájkok és munkástanácsok. Az antant-országokban a régi hadsereg felbomlik s katona- és matróztanácsok alakulnak. A szovjetrendszer a proletariátus diktatúrájának általános formájává válik. Európa országaiban erősödnek a baloldali, kommunista elemek, kommunista pártok jönnek létre Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Svájcban. A kommunista pártok kapcsolatba lépnek egymással és összehangolják tevékenységüket. A II. Internacionále széthull. A forradalmi szocialista pártok nemzetközi konferenciáján Moszkvában megalakítják az egész világ harcoló munkásainak közös harci szervét — a III., Kommunista Internacionálét. Véget ér az oroszországi proletárforradalom elszigeteltsége: Oroszországnak most már vannak szövetségesei. A párizsi imperialista „Népszövetségnek” és a „Népszövetséget” segítő berni szociálpatrióta konferenciának az az igyekezete, hogy az európai munkásokat elzárják a „bolsevik járványtól”, nem ér célt: Szovjet-Oroszországnak elkerülhetetlenül a proletár világforradalom zászlóvivőjévé, olyan központtá kellett válnia, és valóban azzá is vált, amely magához vonzza Nyugat és Kelet élen haladó forradalmi erőit. A bolsevizmus, ez a „tisztán orosz jelenség” félelmetes nemzetközi erővé válik, amely megingatja a világimperializmus legmélyebb alapjait.

Ezt most elismerik még a mensevikek is, akik „félreteszik” az Alkotmányozó Gyűlés „gondját” és — miután elvesztették „hadseregüket” — lassanként átsomfordálnak a Szovjetek Köztársaságának táborába.

Ezt most még a jobboldali eszerek sem tagadják, akik, miután az Alkotmányozó Gyűlés körüli játékban alulmaradtak a Kolcsakokkal és Dutovokkal szemben, kénytelenek a Szovjetek Országába menekülni.
***
Összefoglalás

A bolsevikok előrelátták az imperializmus csődjét és a proletár világforradalom elkerülhetetlenségét, a jobboldali „szocialista” pártok elrothadását és a II. Internacionále felbomlását, a szovjetrendszer nemzetközi jelentőségét és az Alkotmányozó Gyűlés jelszavának ellenforradalmi voltát, a bolsevizmus világjelentőségét és a harcos III. Internacionále megalakításának elkerülhetetlenségét. A proletariátus kétéves harca teljes egészében, gyakorlatilag igazolta a bolsevikok előrelátását.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 8. sz.
1919 március 9.
Aláírás; I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa