Írta: J. V. Sztálin –

Az antant új hadjárata Oroszország ellen

Nem lehet kétséges, hogy a pánok Lengyelországának a munkás-paraszt Oroszország ellen indított hadjárata lényegében az Antant hadjárata. Nemcsak arról van szó, hogy a Népszövetség, melyet az Antant vezet, és amelynek Lengyelország tagja, nyilvánvalóan jóváhagyta Lengyelország Oroszország elleni hadjáratát. Mindenekelőtt azt kell szem előtt tartani, hogy Lengyelország az Antant támogatása nélkül nem tudott volna támadást szervezni Oroszország ellen, s hogy elsősorban Franciaország, de Anglia és Amerika is, fegyverrel, ruházattal, pénzzel és kiképzőkkel minden módon támogatja a lengyelek támadását. Azok a nézeteltérések, melyek a lengyel kérdésben az Antanton belül felmerültek, nem változtatnak a lényegen, mert azok csak Lengyelország támogatásának formáira vonatkoznak, de nem magára a támogatásra általában. Curzon diplomáciai levélváltása Csicserin elvtárssal és az angol sajtó sokat ígérő intervenció-ellenes cikkei sem változtatnak a dolgon, mert ennek a hűhónak csupán egy célja van: port akarnak hinteni a naiv politikusok szemébe és az Oroszországgal való béke frázisával leplezni akarják az Antant által szervezett tényleges fegyveres intervenció sötét ügyét.

I
Az általános helyzet

Az Antant mostani hadjárata már a harmadik.

Az első hadjáratot 1919 tavaszán indították. Ez kombinált hadjárat volt, mert Kolcsak, Gyenyikin, Lengyelország, Jugyenyics és a turkesztáni és arhangelszki vegyes angol-orosz osztagok együttes támadását készítették elő. A hadjárat súlypontja Kolcsak területén volt.

Ebben az időszakban az egységes és szorosan összetartó Antant a nyílt intervenció álláspontján van: a nyugati munkásmozgalom gyengesége, Szovjet-Oroszország ellenségeinek nagy száma és az a biztos tudat, hogy Oroszországot legyőzik, arra sarkallta az Antant főkolomposait, hogy nyíltan és szemérmetlenül intervenciós politikát folytassanak.

Ebben az időszakban Oroszország válságos helyzetben volt, mert elvágták a gabonatermő vidékektől (Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus) és a fűtőanyagtól (Donyec-medence, Groznij, Baku) s emellett kénytelen volt hat fronton küzdeni. Az Antant látja ezt és előre élvezi a győzelmet. A „Times” már veri a nagydobot.

De Oroszország szerencsésen leküzdötte ezt a válságot, s legerősebb ellenségét, Kolcsakot, harcképtelenné tette. Ennek a nyitja az, hogy Oroszország hátországa s így Oroszország hadserege is szilárdabbnak és rugalmasabbnak bizonyult, mint ellenségeinek hátországa és hadserege.

Az Antant második hadjárata 1919 őszén kezdődött. Ez is kombinált hadjárat volt, mert Gyenyikin, Lengyelország, Jugyenyics (Kolcsakra már nem számítottak) együttes támadását készítették elő. A hadjárat súlypontja ezúttal délen, Gyenyikin területén volt.

Ebben az időszakban először merülnek fel nézeteltérések az Antanton belül, az Antant először mérsékli szemtelen hangját, a nyílt intervenció ellen próbál nyilatkozni, hangoztatja az Oroszországgal való tárgyalások megengedhetőségét és északról kivonja csapatait: a nyugati forradalmi mozgalom növekedése és Kolcsak. veresége miatt az Antant számára nyilván már nem volt veszélytelen a korábbi nyílt intervenciós politika. Az Antant már nem mer nyíltan leplezetlen intervencióról beszélni.

Noha ebben az időszakban Kolcsakot legyőztük és az egyik gabonatermő vidéket (Szibériát) is visszaszereztük, Oroszország ismét válságos perceket élt át, mert a fő ellenség, Gyenyikin, Tula kapuinál áll, Tula pedig hadseregünk lőszer-, puska- és géppuskaellátásának fő forrása. Oroszország mégis újból sértetlenül került ki a válságból. Az ok ugyanaz: hátországunk és következésképpen hadseregünk rendületlen szilárdsága és nagy rugalmassága.

Az Antant harmadik hadjárata teljesen új körülmények között indul. Előszöris, az előző hadjáratoktól eltérően, ez a hadjárat nem nevezhető kombinált hadjáratnak, mert az Antant elvesztette régi szövetségeseit (Kolcsakot, Gyenyikint, Jugyenyicsot), új szövetségesek pedig (ha ugyan vannak ilyenek) még nem csatlakoztak hozzá, hacsak nem számítjuk a nevetséges Petljura nevetséges „csapatait”. Lengyelország egyelőre egyedül, komoly harci szövetségesek nélkül áll Oroszországgal szemben.

Továbbá, a hírhedt blokádot nemcsak morálisan és gyakorlatilag, hanem jogilag is áttörtük. Az Antant kénytelen belenyugodni abba, hogy Oroszországgal diplomáciai kapcsolatokat kell fenntartania és Nyugaton meg kell tűrnie Oroszország hivatalos képviselőit. Az európai országokban zajló forradalmi tömegmozgalom, mely magáévá teszi a III. Internacionále jelszavait, és a szovjet csapatok keleten aratott új sikerei fokozzák az Antanton belül végbemenő szakadást, emelik Oroszország tekintélyét a semleges és környező államokban, reménytelenné teszik az Oroszország elszigetelésére irányuló kalandor politikát. Észtországot, Lengyelország „született” szövetségesét, semlegesítettük. Lettország és Litvánia, Lengyelország tegnapi harci szövetségesei, ma béketárgyalásokat folytatnak Oroszországgal. Ugyanezt mondhatjuk Finnországról is.

Végül, mire az Antant megkezdte harmadik hadjáratát, Oroszország belső helyzete lényegesen megjavult. Oroszország nemcsak hogy megnyitotta az utat gabonatermő- és fűtőanyagvidékeihez (Szibéria, Ukrajna, Észak-Kaukázus, Donyec-medence, Groznij, Baku), de a frontok számát is hatról kettőre csökkentette, s ezzel lehetősége nyílott arra, hogy csapatait nyugaton összpontosítsa.

Az elmondottakhoz hozzá kell fűzni azt a nagyfontosságú tényt, hogy Lengyelország a támadó fél, amely visszautasította Oroszország békeajánlatát, Oroszország pedig a védekező, s ez óriási, felbecsülhetetlen erkölcsi előny Oroszország szempontjából.

Ezek a körülmények új helyzetet teremtenek, új győzelmi kilátásokkal kecsegtetik Oroszországot, olyan kilátásokkal, melyekkel országunk nem rendelkezett az Antant első és második hadjárata idején.

Főleg ezzel kell megmagyarázni a nyugati imperialista sajtó csüggedt, szkeptikus hangját, amikor a lengyel haderők sikereit értékeli.

II
A hátország. A csapás körzete

A világ egyetlen hadserege sem győzhet (persze, huzamos és biztosított győzelemről van szó) szilárd hátország nélkül. A hátország a front szempontjából elsőrendű fontosságú, mert ez, s csakis ez táplálja a frontot nemcsak mindenféle élelemmel, ruházattal, hadfelszereléssel, hanem emberekkel is — harcosokkal, hangulatokkal és eszmékkel. Az állhatatlan, s még inkább az ellenséges hátország, állhatatlan és laza tömeggé változtatja a legjobb, a legszorosabban egybeforrott hadsereget is. Kolcsak és Gyenyikin gyengesége azzal magyarázható, hogy nem volt „saját” hátországuk, hogy „szín-orosz”, nagyhatalmi törekvésektől áthatva, jelentős mértékben nem-orosz, az ilyen nagyhatalmi törekvésekkel szemben ellenséges elemekre támaszkodva kellett frontjukat építeniök, ellátniok és kiegészíteniök, hogy kénytelenek voltak olyan körzetekben működni, amelyek határozottan idegenül álltak csapataikkal szemben. Természetes, hogy azok a csapatok, amelyekben nem volt meg a belső, nemzeti és ami még fontosabb, az osztály egybeforrottság, amelyeket ellenséges légkör vett körül, a szovjet csapatok első erős csapása alatt összeomlottak.

A lengyel haderő hátországa ebben a tekintetben, Lengyelország nagy előnyére, jelentékenyen különbözik Kolcsak és Gyenyikin hátországától. Kolcsak és Gyenyikin hátországától eltérően, a lengyel haderő hátországa egynemű és nemzetileg egybeforrott. Innen ered egysége és szilárdsága. Uralkodó hangulata — „a szülőföld szeretete” — számos csatornán át kiszivárog a lengyel frontra és az alakulatokat nemzetileg egybeforrasztja és acélosítja. Innen ered a lengyel haderő szilárdsága. Persze, Lengyelország hátországa osztálytekintetben nem egynemű (és nem is lehet egynemű), de az osztályok közti összeütközések még nem olyan erősek, hogy széttépjék a nemzeti egység érzését és ellentétekkel bomlasszák az osztálytekintetben különnemű frontot. Ha a lengyel haderő Lengyelország területén működött volna, akkor kétségtelenül nehéz lett volna harcolni ellene.

De Lengyelország nem akar saját területére szorítkozni, tovább hajtja haderejét, leigázza Litvániát és Belorussziát, s betör Oroszország és Ukrajna mélyébe. Ez a körülmény gyökeresen megváltoztatja a helyzetet a lengyel haderő szilárdságának nagy hátrányára.

A lengyel haderő, átlépve Lengyelország határát és behatolva a Lengyelországgal szomszédos területekre, eltávolodik nemzeti hátországától, gyengíti a vele tartott kapcsolatot, s idegen, nagyobbrészt ellenséges nemzeti környezetbe kerül. Az ellenséges érzületet fokozza még az a körülmény is, hogy a Lengyelországgal határos területek (Belorusszia, Litvánia, Oroszország, Ukrajna) lakosságának óriási többsége lengyel földbirtokosok igája alatt nyögő nem-lengyel paraszt, hogy ezek a parasztok a lengyel csapatok támadását a lengyel pánok hatalmáért folyó háborúnak, az elnyomott nem-lengyel parasztok ellen indított háborúnak tekintik. Tulajdonképpen ezzel magyarázható, hogy a szovjet csapatok jelszava: „Le a lengyel pánokkal!”, hatalmas visszhangot kelt e területek lakosságának többségében, hogy ezeknek a területeknek parasztjai úgy fogadják a szovjet csapatokat, mint felszabadítókat a földesurak járma alól, hogy a szovjet csapatokat várva, az első kedvező alkalommal felkelnek, és hátulról mérnek csapást a lengyel csapatokra. És ugyancsak ezzel kell magyarázni a szovjet csapatok példátlan lelkesedését, melyet katonai vezetőink és politikai funkcionáriusaink kivétel nélkül valamennyien megállapítanak.

Mindennek elkerülhetetlenül arra kell vezetnie, hogy a lengyel csapatokban a bizonytalanságnak és a biztonság hiányának érzése vesz erőt, mindez kiöli belőlük a lelkesedést, az ügyük igazságába, a győzelembe vetett hitet, és így a lengyel csapatok nemzeti összeforrottsága előnyös tényezőből feltétlenül hátrányos tényezővé válik.

És mennél tovább fognak előnyomulni (ha egyáltalán előnyomulnak), annál erősebben fognak hatni a lengyel hadjáratnak ezek a hátrányos oldalai.

Indíthat-e Lengyelország ilyen körülmények között erős, hatalmas támadást, amely tartós sikerekkel járhat?

Nem kerülnek-e Lengyelország csapatai ilyen körülmények között olyan helyzetbe, amilyenbe a hátországuktól elszakadt német csapatok 1918-ban Ukrajnában kerültek?

Itt áttérünk a csapás körzetének kérdésére. A háborúban általában, és különösen a polgárháborúban, a siker, a döntő győzelem gyakran a csapás körzetének szerencsés kiválasztásától, annak a körzetnek kiválasztásától függ, ahonnan az ellenségre a főcsapást akarjuk mérni és ahonnan a főcsapást tovább szándékozunk fejleszteni. Gyenyikin egyik nagy hibája az volt, hogy a főcsapás körzetéül a Donyec-medence—Harkov—Voronyezs—Kurszk sávot választotta, vagyis egy olyan körzetet, amely nyilván megbízhatatlan volt Gyenyikin számára, egy olyan körzetet, mely ellenségesen állt Gyenyikinnel szemben, olyan körzetet, ahol Gyenyikin nem tudott sem szilárd hátországot, sem csapatai előnyomulásához kedvező feltételeket teremteni. A szovjet csapatok sikerei a gyenyikini fronton többek között azzal magyarázhatók, hogy a szovjet hadvezetőség a főcsapás körzetéül Caricin körzete helyett (kedvezőtlen körzet) még idejében a Donyec-medencét választotta (rendkívül kedvező körzet), ahol a lakosság lelkesedéssel fogadta a szovjet csapatokat s ahonnan a legkönnyebben lehetett áttörni Gyenyikin frontját, a legkönnyebb volt azt kettéhasítani és tovább nyomulni, egészen Rosztovig.

Ez a mozzanat, melyet a régi katonai szakemberek gyakran szem elől tévesztenek, a polgárháborúban sokszor döntő jelentőségű.

Meg kell jegyezni, hogy Lengyelország ügye ebben a tekintetben, a főcsapás körzete tekintetében, csapnivalóan rosszul áll. A fenti okokból ugyanis a Lengyelországgal határos körzetek közül egyet sem tekinthetünk a lengyel csapatokra nézve kedvezőnek, sem a főcsapás, sem annak továbbfejlesztése szempontjából: akármerre nyomuljanak is előre a lengyel csapatok, mindenütt az ukrán, orosz, belorussz parasztok ellenállásába fognak ütközni, akik alig várják, hogy a szovjet haderő megszabadítsa őket a lengyel földesuraktól.

És ellenkezőleg, a szovjet csapatok helyzete ebben a tekintetben teljesen kedvező: nekik valamennyi körzet, hogy úgy mondjuk, „megfelelő”, mert a szovjet csapatok előnyomulásuk közben nem megszilárdítják, hanem megdöntik a lengyel pánok hatalmát és felszabadítják a gúzsba kötött parasztokat.

III
Perspektívák

Lengyelország egyelőre egyedül harcol Oroszország ellen. De naivság volna azt hinni, hogy egyedül marad. Itt nemcsak azt a kétségtelen tényt kell szem előtt tartanunk, hogy az Antant sokoldalú támogatásban részesíti Lengyelországot, hanem gondolnunk kell Lengyelországnak azokra a harci szövetségeseire is, akiket az Antant már részben megtalált (például Gyenyikin csapatainak maradványait), részben pedig minden valószínűség szerint meg fog találni az európai „civilizáció” nagyobb dicsőségére. Nem véletlen, hogy a lengyel támadás a san-remoi konferencia idején kezdődött, amelyen Oroszország képviselői nem vehettek részt. Nem véletlen az sem, hogy Románia elejtette az Oroszországgal való béketárgyalások kérdését . . . Emellett teljesen lehetséges, hogy a lengyel támadás, amely első pillanatra kalandnak látszik, valójában egy fokozatosan megvalósítandó kombinált hadjárat nagyigényű és átgondolt tervén alapszik …

És mégis azt kell mondanunk, hogy ha az Antant, amikor a harmadik hadjáratot szervezte Oroszország ellen, arra számított, hogy ez utóbbit legyőzi, akkor elszámította magát, mert Oroszország vereségének esélyei 1920-ban kisebbek, sokkal kisebbek, mint 1919-ben.

Fentebb Oroszország győzelmének esélyeiről beszéltünk, arról, hogy ezek az esélyek nőnek és nőni fognak, de ez természetesen nem azt jelenti, hogy a győzelem már a kezünkben is van. A fent említett győzelmi esélyeknek csak akkor lehet reális jelentősége, ha a többi feltétel is változatlanul meglesz, vagyis, ha most is éppúgy megfeszítjük erőnket, mint azelőtt, Gyenyikin támadása idején, ha csapatainkat pontosan és rendszeresen látjuk el és egészítjük ki, ha agitátoraink hatványozott energiával fogják felvilágosítani a vöröskatonákat és a környező lakosságot, ha hátországunkat a söpredéktől megtisztítjuk és minden erővel és minden eszközzel megszilárdítjuk.

Csak ilyen feltételek mellett tekinthetjük biztosnak a győzelmet.

„Pravda” 111. és 112. sz.
1920. május 25. és 26.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa