Címke: ideológia

A kormány politikája a nemzeti kérdésben

Egy évvel ezelőtt, még az Októberi Forradalom előtt, Oroszország, mint állam, a felbomlás képét mutatta. A régi „kiterjedt oroszországi hatalom” és mellette számos, új, kis „állam”, amelyek más- és másfelé húztak — ez volt a helyzet.

Az Októberi Forradalom és a breszti béke csak elmélyítette és fokozta a széthullás folyamatát. Már nem Oroszországról, hanem Nagyoroszok Országáról kezdtek beszélni, a végvidékeken alakult burzsoá kormányok pedig, amelyeket a központi szocialista Szovjetkormány iránt táplált ellenséges érzület fűtött, hadat üzentek a Szovjetkormánynak.

Kétségtelen, hogy ugyanakkor a végvidékek munkás-paraszt Szovjetjei minden erejükkel, a központtal való egységre törekedtek. De ezeket a törekvéseket visszaszorították, s később elfojtották a belügyeikbe beavatkozó külföldi imperialisták ellentétes törekvései.

Az osztrák és német imperialisták, akik abban az időben az első hegedűsök voltak, ügyesen kihasználták a volt Oroszország széthullását, s a végvidékek kormányait bőségesen ellátták mindennel, ami a központ elleni harchoz szükséges, helyenként megszállták a végvidékeket és általában elősegítették Oroszország teljes széthullását. Az Antant imperialistái sem akartak az osztrák és német imperialisták mögött elmaradni és ugyanarra az útra léptek.

A bolsevik párt ellenségei Oroszország széthullásáért természetesen (természetesen!) a Szovjethatalomra hárították a felelősséget. De nem nehéz megérteni, hogy a Szovjethatalom nem tudott, és nem is akart szembefordulni az elkerülhetetlen ideiglenes széthullási folyamattal. A Szovjethatalom megértette, hogy Oroszország imperialista szuronyokkal fenntartott erőszakos egységének az orosz imperializmus bukásával feltétlenül szét kellett hullania: a Szovjethatalomnak meg kellett volna tagadnia önmagát, ha az orosz imperializmus módszereivel akarta volna fenntartani az egységei. A Szovjethatalom felismerte, hogy a szocializmusnak nem bármilyen egységre, hanem testvéri egységre van szüksége, s hogy az ilyen egység csak, mint az oroszországi nemzetiségek dolgozó osztályainak önkéntes szövetsége jöhet létre, vagy egyáltalán nem jön létre …

Az osztrák és német imperialisták szétzúzása után új kép tárult elénk. A végvidékeken, amelyek fenékig kiürítették a megszállás minden borzalmának keserű poharát, az orosz proletariátus és államépítési formái iránt rendkívül erős vonzalom keletkezett, amellyel szemben a végvidéki kormányok különválási erőlködései hiábavalóknak bizonyulnak. Másrészt, nincs többé az a külső fegyveres erő (az osztrák-német imperializmus), amely a megszállott területek dolgozó tömegeit gátolta abban, hogy igazi politikai arculatukat megmutassák. Az a tény, hogy a megszállt területeken hatalmas forradalmi fellendülés kezdődött és több munkás-paraszt nemzeti köztársaság alakult, a megszállt területek politikai törekvései tekintetében minden kétséget eloszlatott. A szovjet nemzeti kormányok elismerésüket kérték az Oroszországi Szovjethatalomtól, amely fenntartás nélkül elismerte a megalakult szovjet köztársaságok teljes függetlenségét. Ezzel a Szovjethatalom csak régi, kipróbált politikáját folytatta, amely elítél a nemzetiségekkel szemben alkalmazott mindennemű erőszakot és a nemzetiségek dolgozó tömegeinek teljesen szabad fejlődését követeli. A Szovjethatalom megértette, hogy csak a kölcsönös bizalom talaján jöhet létre a kölcsönös megértés és csak a kölcsönös megértés alapján építhető fel a népek tartós, megdönthetetlen szövetsége.

A Szovjethatalom ellenségei nem mulasztották el az alkalmat, hogy Oroszország szétdarabolására irányuló „újabb kísérletekkel” még egyszer meg ne vádolják a Szovjethatalmat. A legreakciósabbak közülük, megérezvén, hogy a végvidékek a központhoz vonzódnak, „új” jelszót adtak ki, „Nagy-Oroszország” visszaállításának jelszavát, amelyet természetesen tűzzel-vassal, a Szovjethatalom megdöntése útján kell megvalósítani. A Krasznovok és Gyenyikinek, a Kolcsakok és Csajkovszkijak, akik tegnap még több önálló ellenforradalmi fészekre akarták darabolni Oroszországot, ma egyszerre csak az „összoroszországi állam” „eszméjéért” rajonganak. Az angol-francia tőke ügynökei, akiknek vitathatatlanul jó politikai szimatjuk van, s akik tegnap még Oroszország széthullására spekuláltak, ma köpönyeget fordítottak, s nagy igyekezetükben egyszerre két „összoroszországi” kormányt alakítottak (Szibériában és Dél-Oroszországban). Mindez kétségtelenül a végvidékeknek a központ iránt érzett leküzdhetetlen vonzalmáról tanúskodik, melyet a hazai és külföldi ellenforradalmárok most kihasználni igyekeznek.

Mondanunk sem kell, hogy a „régi Oroszország” (és természetesen a régi rendszer) visszaállítása után annyira vágyódó ellenforradalmárok tervei az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegeinek másféléves forradalmi munkája után kudarcra vannak kárhoztatva. De mennél utópikusabbak ellenforradalmáraink tervei, annál reálisabb a Szovjethatalom politikája, amely teljesen Oroszország népeinek kölcsönös testvéri bizalmára támaszkodik. Sőt, ez a politika a mai nemzetközi helyzetben az egyetlen reális, az egyetlen forradalmi politika.

Erről ékesszólóan tanúskodik például a Belorussz Köztársaság Szovjetkongresszusának legutóbbi deklarációja, mely szerint a Belorussz Köztársaság az Oroszországi Szovjet Köztársasággal föderatív kapcsolatot létesít. A Belorussz Szovjet Köztársaság, amelyet nemrég függetlennek ismertünk el, most, Szovjetjeinek kongresszusán önként proklamálta az Oroszországi Köztársasággal való szövetséget. Belorusszia Szovjetkongresszusa február 3-i deklarációjában kijelenti, hogy „csak valamennyi független szovjet köztársaság dolgozóinak szabad, önkéntes szövetsége biztosítja a munkások és parasztok győzelmét az egész kapitalista világ ellen folyó harcban”.

„Valamennyi független szovjet köztársaság dolgozóinak önkéntes szövetsége” … Ez a népek egyesítésének egyetlen útja, ezt hangoztatta állandóan a Szovjethatalom és ennek az útnak most itt az áldásos gyümölcse.

Belorusszia Szovjetkongresszusa ezen kívül elhatározta, hogy egyesül a Litván Köztársasággal és kimondotta, hogy szükségesnek tartja a két köztársaság és az Oroszországi Szovjet Köztársaság közötti föderatív kapcsolatot. Távirati úton közük, hogy Litvánia Szovjetkormánya ugyanezen az állásponton van s a litván kommunista párt, a legbefolyásosabb litvániai párt konferenciája, mint értesültünk, jóváhagyja a Litvániai Szovjetkormány álláspontját. Teljes joggal remélhetjük, hogy a most egybehívott litvániai Szovjetkongresszus szintén erre az útra lép.

Ez is igazolja, hogy a Szovjethatalom a nemzeti kérdésben helyes politikát folytat.

Oroszország népei tehát a régi imperialista egység széthullásától a független szovjet köztársaságokon át jutnak az új, önkéntes, testvéri egységhez.

Kétségtelen, hogy ez az út nem a legkönnyebb, de ez az egyetlen út, amely az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegeinek tartós, megbonthatatlan szocialista szövetségéhez vezet.
„Izvesztyija” 30. sz.
1919. február 9.

Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Két tábor

– írta: J. V. Sztálin –

A világ visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul két táborra szakadt: az imperializmus és a szocializmus táborára.

Ott, az ő táborukban van a tőkével, fegyverzettel, kipróbált ügynökökkel és tapasztalt adminisztrátorokkal rendelkező Amerika, Anglia, Franciaország és Japán.

Itt, a mi táborunkban van Szovjet-Oroszország, fiatal szovjetköztársaságaival, itt van a nyugati országok növekvő proletárforradalma, s ha ennek a tábornak nincsen is tőkéje, nincsenek is kipróbált ügynökei és tapasztalt adminisztrátorai, ellenben vannak tapasztalt agitátorai, akik a dolgozók szívében felgyújtják a szabadság tüzét.

E két tábor harca a tengelye a ma egész életének, ez az egész tartalma a régi és az új világ mai bel- és külpolitikájának.

Észtország és Litvánia, Ukrajna és a Krim, Turkesztán és Szibéria, Lengyelország és a Kaukázus, s végül maga Oroszország — nem öncél, hanem csak harctér, színtere két erő élethalálharcának, amelyek közül az egyik, az imperializmus, arra törekszik, hogy erősítse a rabság jármát, a másik, a szocializmus, a rabság alóli felszabadításért harcol.

Az imperializmus ereje — a néptömegek öntudatlansága, akik gazdáikat gazdagítják, maguknak pedig az elnyomás láncait kovácsolják. De a tömegek öntudatlansága átmeneti dolog, amely idővel, a tömegek elégedetlenségének fokozódásával, a forradalmi mozgalom terjedésével feltétlenül eltűnik. Az imperialisták tőkéje!.. de ki ne tudná, hogy a tőke tehetetlen az elkerülhetetlennel szemben? Ezért az imperializmus uralma nem hosszú életű, nem tartós.

Az imperializmus gyengesége —, hogy katasztrófa nélkül, a tömeges munkanélküliség fokozása nélkül, saját munkásainak és parasztjainak újabb kirablása nélkül, idegen területek újabb rablása nélkül nem képes megszüntetni a háborút. Nem a háború befejezése, sőt nem is Németország legyőzése a leglényegesebb, hanem az, hogy kire hárítsák a háború milliárdokra rúgó kiadásait. Oroszország megújhodva került ki az imperialista háborúból, mert a belföldi és külföldi imperialisták rovására számolta fel a háborút, mert a háborús kiadásokat a háború közvetlen bűnöseire hárította, amikor kisajátította őket. Az imperialisták ezt nem tudják megtenni, nem sajátíthatják ki önnön magukat, mert különben nem volnának imperialisták. Hogy az imperializmus érdekeinek megfelelően számolják fel a háborút, „kénytelenek” éhínségre kárhoztatni a munkásokat (tömeges munkanélküliség a „kevés hasznot hajtó” üzemek bezárása következtében, új közvetett adók és az élelmiszerárak eszeveszett emelkedése), „kénytelenek” kirabolni Németországot, Ausztria-Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Ukrajnát, a Kaukázust, Turkesztánt, Szibériát.

Kell-e bizonyítani, hogy mindez kiszélesíti a forradalom bázisát, megingatja az imperializmus alapjait és meggyorsítja elkerülhetetlen összeomlását?

Három hónappal ezelőtt a győzelmi mámorban úszó imperializmus kardját csörtette és azzal fenyegetődzött, hogy hadaival elárasztja Oroszországot. Szovjet-Oroszország, ez a „koldus”, ez a „vad” ország — hát elképzelhető, hogy majd ellenáll az angolok és franciák „fegyelmezett” hadseregének, amely „még” a híres technikával rendelkező németeket „is” megtörte. Így gondolkoztak ők. Egy „apróságról” azonban megfeledkeztek, nem vették számításba, hogy a béke, ha mégolyán „szégyenletes” is, feltétlenül aláássa a hadsereg „fegyelmét” és a hadsereget egy új háború ellen hangolja, a munkanélküliség és a drágaság pedig elkerülhetetlenül erősíti a munkások forradalmi mozgalmát saját imperialistáik ellen.

Nos, és mi történt? A „fegyelmezett” hadsereg alkalmatlannak bizonyult az intervencióra: kitört rajta az elkerülhetetlen betegség — a bomlás betegsége. Az annyit magasztalt „belső béke” és „rend” visszájára fordult, polgárháborúvá lett. Oroszország végvidékeinek sebtében összetákolt „kormányai” szappanbuborékoknak, alkalmatlanoknak bizonyultak arra, hogy leplezzék az intervenciót, amelynek egyetlen célja, természetesen (természetesen!), a „humanitás” és a „civilizáció”. Ami pedig Szovjet- Oroszországot illeti, azt nemcsak hogy nem rakták zsebre, hanem ellenkezőleg, az imperialisták szükségesnek tartották, hogy kissé alább adják és meghívták „tanácskozásra” Szovjet-Oroszországot a Herceg-szigetekre. Mert a Vörös Hadsereg sikerei, az új nemzeti szovjet köztársaságok keletkezése, amelyek forradalmi szelleme átragadt a szomszédos országokra, a forradalom terjedése Nyugaton, munkás- és katonatanácsok keletkezése az antant-országokban — minden szónál ékesebben és meggyőzőbben beszélt. Sőt. A dolgok odáig fejlődtek, hogy az „engesztelhetetlen” Clemenceau, aki nemrég még nem akart útlevelet adni a Berni Konferenciára és elnyelni készült az „anarchikus” Oroszországot, most, miután a forradalom kissé fejbe kólintotta, kész igénybe venni az öreg Kautsky, a becsületes „marxista” alkusz szolgálatait, s Oroszországba küldi tárgyalások … bocsánat „tanulmányozás” céljából.

Bizony, bizony:

„Hová tűnt a szárnyaló dicsőség,
A gőgös szó, a cári vakmerőség? . . ”

És mindez a változás alig három hónap alatt történt.

Teljes joggal állíthatjuk, hogy a fejlődés iránya továbbra is ez lesz, mert el kell ismerni, hogy a mai „viharok és katasztrófák” közepette Oroszország az egyetlen ország, ahol a társadalmi és gazdasági élet sztrájkok és kormányellenes tüntetések nélkül, „normálisan” folyik, a Szovjetkormány pedig a legszilárdabb valamennyi ma létező európai kormány közül. Szovjet-Oroszország ereje és súlya mind az országon belül, mind nemzetközi viszonylatban az imperialista kormányok erejének és súlyának csökkenése arányában növekszik.

Két kibékíthetetlen táborra szakadt a világ: az imperializmus táborára és a szocializmus táborára. A fuldokló imperializmus az utolsó szalmaszálba, a „Népszövetségbe” kapaszkodik, mely a helyzet megmentése érdekében egységes szövetségbe tömöríti az egész világ rablóit. Mindhiába! A körülmények és az idő az imperializmus ellen, a szocializmus javára dolgoznak. A szocialista forradalom hullámai feltartóztathatatlanul tornyosulnak és ostromolják az imperializmus bástyáit. Morajuk visszhangzik az elnyomott Kelet országaiban. Az imperializmus alatt forrósodik a talaj. Az imperializmus sorsa elkerülhetetlen, pusztulnia kell.

„Izvesztyija” 41. sz.
1919. február 22.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél Leninhez a keleti frontról

Lenin elvtársnak,
a Honvédelmi Tanács elnökének

A vizsgálat megindult. A vizsgálat menetéről közben értesíteni fogjuk. Egyelőre a III. hadsereg halasztást nem tűrő szükségletéről kell jelentést tenni önnek. A III. hadseregből ugyanis (amely több mint 30 000 főből állott) csak körülbelül 11 000 fáradt, lerongyolódott katona maradt, akik alig bírnak az ellenség nyomásának ellenállni. A Főparancsnokság által küldött egységek megbízhatatlanok, sőt részben ellenségesek velünk szemben és komoly szűrésre szorulnak. Hogy megmentsük a III. hadsereg maradványait és elhárítsuk az ellenség gyors előnyomulását Vjatkáig (a front és a III. hadsereg parancsnokaitól kapott adatok szerint ez a veszély teljesen reális), feltétlenül szükséges, hogy Oroszországból sürgősen vessenek át legalább három teljesen megbízható ezredet a hadsereg parancsnokság rendelkezésére. Nyomatékosan kérjük, hogy ezt sürgesse ki az illetékes katonai parancsnokságoknál. Ismételjük: ilyen intézkedés nélkül Vjatkát is Perm sorsa fenyegeti — ez általános véleménye azoknak az elvtársaknak, akik szívükön viselik az ügyet, s a rendelkezésünkre álló adatok alapján mi is csatlakozunk ehhez a véleményhez.
Sztálin
F. Dzerzsinszkij
Vjatka,
1919. január 5-én, este 8 órakor.
Először megjelent:
„Pravda” 301. sz.
1929. december 21.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Beszéd a Vjatkai Párt- és szovjetszervezetek együttes ülésén
– írta: J. V. Sztálin –

1919. január 19
(Jegyzőkönyvi feljegyzés)

Az általános helyzetről szólva, azt kell mondanom, hogy a legközelebbi napokra biztosítva van a front bizonyos szilárdsága és éppen ezért most kell megalakítani Vjatka kormányzóság Forradalmi Katonai Bizottságát. Ha az ellenség előrenyomul, segítségére lesznek a belső ellenforradalmi felkelések, amelyek ellen csak olyan szűk körű és rugalmas szervezet harcolhat sikerrel, amilyennek a Forradalmi Katonai Bizottságnak kell lennie.

Azonnal egy új központot kell szervezni, amelynek tagjai:

1. a Kormányzósági Végrehajtó Bizottság,
2. a Területi Szovjet,
3. a Kormányzósági Pártbizottság,
4. a Rendkívüli Bizottság,
5. a Körzeti Katonai Biztosság képviselői.

A Vjatkai Forradalmi Katonai Bizottság kezében kell összpontosítani minden erőt, minden eszközt, de a szovjet szervek folyó munkáját nem abbahagyni, hanem fokozni kell.

Ugyanilyen szerveket kell létesíteni a kerületekben is, a kormányzósági központ mintájára.

A forradalmi bizottságok ilyen hálózata segítségével kapcsolatban leszünk a helységekkel.

És csakis ily módon készülhetünk fel az új támadásra.

Sztálin elvtárs megfogalmazza javaslatát:

A hátország megszilárdítása és biztosítása és a Vjatka kormányzósági párt- és szovjetszervezetek munkájának egyesítése céljából megalakul a Vjatkai Forradalmi Katonai Bizottság, s ennek a szervnek, mint a Szovjethatalom legfelsőbb kormányzósági szervének határozatai az említett intézményekre és szervezetekre kötelezők.

Először megjelent:
„Gorkovszkaja Kommuna”
(„Gorkiji Kommün”) 290. sz.
1934. december 18.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Jelentés V. I. Leninnek
– írta: J. V. Sztálin –

Lenin elvtársnak

Rejtjeles táviratát megkaptuk. A katasztrófa okairól, a vizsgálat adatai alapján, már értesítettük: egy fáradt egységekből álló hadseregnek, amelynek nem voltak tartalékai és kemény parancsnokai s emellett a szárnyon foglalt állást s így északról megkerülés veszélye fenyegette — egy ilyen hadseregnek össze kellett roppannia az ellenség kitűnő, friss erőinek komoly nyomására. Ennek az oka, véleményünk szerint, nemcsak a III. Hadsereg és a közeli hátország szerveinek gyengeségében keresendő, hanem hibásak ebben:

1. a Fővezérkar és a kerületi katonai biztosságok is, amelyek nyilvánvalóan megbízhatatlan egységeket alakítottak és küldtek a frontra; hibás
2. a Politikai Megbízottak Összoroszországi Irodája is, amely a hátországban alakított egységekhez nem politikai megbízottakat, hanem éretlen tacskókat nevezett ki; hibás még
3. a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa is, amely úgynevezett utasításaival és parancsaival bomlasztotta a front és hadsereg vezetését. Ha a hadügyi központban nem lesznek megfelelő változások, akkor nem számíthatunk a frontokon sikerre.

A katonai szakemberek kérdéseire ez a válaszunk:

1. A két ezred. Két ezred, az 1. szovjet ezred és a petrográdi tengerészek ezrede megadta magát. Ezek nem fejtettek ki ellenünk ellenséges tevékenységet. Ellenséges tevékenységet kezdett ellenünk a 10. hadosztály Iljinszkoje faluban állomásozó 10. lovasezrede, amelyet az Uráli Kerületi Katonai Biztosság alakított. Ezenkívül megelőztük az Ocserszkij Zavodban állomásozó 10. műszaki ezred lázadását; ezt az ezredet is a Kerületi Katonai Biztosság alakította. Az ellenséghez való átpártolás és az ellenséges tevékenységek oka — az ezredek ellenforradalmisága, ez pedig azzal magyarázható, hogy a mozgósítást és a csapatszervezést régi módszerekkel intézik — a katonai szolgálatra behívottakat előzetesen nem vizsgálják felül s az ezredekben még a minimális politikai munka is hiányzik.

2. Motoviliha. A gyár gépeit és az elektromos műhely berendezését leszerelték, jegyzékbe vették és vagonba rakták, de nem szállították el és nem semmisítették meg. A felelősség a Központi Kollégiumot, a katonai közlekedési parancsnokot és a hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsát terheli, amely a füle botját se mozgatta. A motovilihai munkások öthatod része Permben maradt, ott maradt a gyár egész műszaki személyzete és nyersanyaga. A rendelkezésre álló adatok szerint a gyárat körülbelül másfél hónap múlva üzembe lehet állítani. Azok a hírek, hogy a motovilihai munkások Perm eleste előtt felkeltek, nem fedik a valóságot, csak erősen zúgolódtak az élelmezés szervezetlensége miatt.

3. A híd és az értékes építmények felrobbantása. A hidat stb. nem robbantották fel, mert a hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsa nem intézkedett, és mert a visszavonuló egységek és a hadseregtörzs között nem volt összeköttetés. Egy másik hír szerint, az az elvtárs, akinek fel kellett volna robbantania a hidat, nem tudta teljesíteni feladatát, mert a fehérgárdisták néhány perccel a robbantás előtt meggyilkolták. Ezt a hírt eddig nem sikerült ellenőrizni, mert a hídőrség megszökött és több „szovjet” funkcionárius „ismeretlen helyre” távozott.

4. A permi tartalékok. A tartalék egy erőtlen és megbízhatatlan „szovjet ezredből” állott, amely frontra érkezése után azonnal átpártolt az ellenséghez. Más tartalék nem volt.

5. Anyag- és emberveszteség. A veszteségekről egyelőre nem tudunk teljes képet alkotni, mert számos okmány elveszett és mert az ügyben részes több „szovjet” szakember átpártolt az ellenséghez.

A rendelkezésünkre álló szűkös adatok szerint elvesztettünk: 297 mozdonyt (ezek közül 86 sérült), körülbelül 3 000 vagont (valószínűleg többet), 900 000 púd kőolajat és petróleumot, többszázezer púd marószódát, kétmillió púd sót, ötmillió rubel értékű gyógyszert, a motovilihai gyár és a permi vasúti műhely rendkívül gazdag anyagraktárait, a motovilihai gyár gépeit és alkatrészeit, a kamai folyami erő gőzhajóinak gépeit, 65 vagon bőrt, a hadsereg ellátó osztályának rendelkezése alatt álló 150 vagon élelmet, a Folyamhajózási Kerületi Igazgatóság vattával, textiláruval, kőolajjal stb. megrakott óriási raktárát, 10 vagont sebesült katonákkal, a vasúti tengelyparkot és nagymennyiségű amerikai tengelyt, 29 löveget, 10 000 lövedéket, 2 000 puskát, 8 millió töltényt, több mint nyolcezer katonát, akik december 22-e és 29-e. között elestek, megsebesültek vagy eltűntek. Permben maradt valamennyi vasúti szakember és csaknem valamennyi ellátó szakember. A veszteségek összeszámlálását folytatják.

6. A hadsereg jelenlegi hadrendje. A harmadik hadsereg ma két hadosztályból (a 29. és 30. hadosztályból) áll — 14 000 gyalogossal, 3 000 lovassal, 323 géppuskával és 78 löveggel. Tartalékai: a 7. hadosztály Oroszországból küldött dandárja, amelyet eddig nem vetettek be, mert megbízhatatlan és komoly szűrésre szorul. A Vacetisz által ígért három ezred még nem érkezett meg (és nem is érkezik meg, mert tegnap új irányítást kaptak Narvába). Az egységek lerongyolódtak, fáradtak és nehezen tartják magukat a fronton.

7. A III. hadsereg vezetése. Látszatra a vezetés rendje a szokásos, „előírásszerű”, valójában azonban nyoma sincs a rendnek, hallatlanul gazdálkodnak. A vezetés elszakadt az egységektől és a hadosztályok teljesen önállóak.

8. Elegendők-e a foganatosított rendszabályok a visszavonulás megállításához. A komolyabb intézkedések a következők: 1) a II. hadsereg Kungur felé nyomul előre, ami kétségtelenül nagy támogatás a III. hadsereg számára és 2) Sztálin és Dzerzsinszkij erőfeszítéseinek eredményeképpen 900 teljesen megbízható, kipihent gyalogost küldenek a frontra, hogy megfordítsák a III. hadsereg csüggedt hangulatát. Holnapután két lovasszázadot és a 3. dandár 62. (már átszűrt) ezredét küldjük a frontra. Tíz nap múlva még egyezred megy. A III. hadsereg frontja tudja ezt, látja a hátország gondoskodását és javul a hangulata. Kétségtelen, hogy ma jobb a helyzet, mint két héttel ezelőtt. Helyenként a hadsereg már támadásba megy át és nem is sikertelenül. Ha az ellenség még vagy kétheti lélegzetvételi időt enged nekünk, vagyis ha nem vet a frontra újabb, pihent erőket, akkor remélhetjük, hogy a III. hadsereg arcvonalszakaszán megszilárdul a helyzet.

Most azoknak az egyes ellenséges osztagoknak északi megkerülő mozdulatát számoljuk fel, melyek a Kajgorodon át vezető országúton Vjatka ellen vonulnak. Mi egyebek közt azért jöttünk Vjatkába, hogy egy sí-osztagot küldjünk Kajgorod ellen, ami már folyamatban van. Ami más intézkedéseinket (a hátország megerősítését) illeti, mozgósítjuk a funkcionáriusokat, az alsóbbakat és a felsőbbeket egyaránt, elküldjük őket a hátországban levő egységekhez, megtisztítjuk a Glazovi és a Vjatkai Szovjetet. Ennek a munkának azonban természetesen nem lesz egyhamar eredménye.

Ezzel be is számoltunk intézkedéseinkről. Ezeket az intézkedéseket semmi esetre sem szabad kielégítőknek tekinteni, mert a III. hadsereg fáradt egységei — legalább részleges leváltás nélkül — sokáig nem tarthatják magukat. Ezért legalább két ezredet kell ideküldeni. Csakis ebben az esetben mondhatjuk, hogy a front szilárdságát biztosítottuk. Azonkívül:

1. le kell váltani a hadseregparancsnokot,
2. három értelmes politikai funkcionáriust kell ideküldeni,
3. sürgősen fel kell oszlatni a Területi Bizottságot, a Területi Szovjetet stb., hogy meggyorsítsuk az evakuált funkcionáriusok mozgósítását.

I. Sztálin
F. Dzerzsinszkij

Vjatka, 1919. január 19.

Utóirat. Néhány nap múlva visszautazunk Glazovba, hogy befejezzük a vizsgálatot.

Először 1942-ben,
a „Leninszkij Szbornyik”
XXXIV. kötetében jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztálin – Rövid életrajz 1918-1920

Az OKTÓBERI szocialista forradalom által megdöntött oroszországi földesurak és kapitalisták paktálni kezdtek más országok kapitalistáival arról, hogy katonai beavatkozást szervezzenek a Szovjetek országa ellen. Céljukul a munkások és parasztok szétverését, a Szovjethatalom megdöntését tűzték ki és azt, hogy országunkat újból rabigába hajtsák. Megkezdődött a polgárháború és a fegyveres beavatkozás. A szovjetkormány kihirdette, hogy veszélyben a szocialista haza s az egész népet harcra szólította. A bolsevikok pártja a munkásokat és parasztokat honvédő háborúra mozgósította az idegen hódítók és a burzsoá és földesúri fehérgárdista banda ellen.

1918 tavaszán az angol-francia imperialisták megszervezték annak a csehszlovák hadtestnek lázadását, amely az osztrák-magyar hadsereg hadifogoly katonáiból alakult és a Németországgal való béke megkötése után Szibérián keresztül Franciaországba tartott.

A csehszlovákok felkelése — amelynek napjával tervszerűen egybeestek a fehérgárdisták és eszerek lázadásai 23 volgamelléki városban, a baloldali eszerek lázadása Moszkvában, egy angol különítmény partraszállása Murmanszkban — szabadjára eresztette az ellenforradalom összes erőit. A csehszlovákok lázadása rendkívül válságos pillanatban történt. Az ország alighogy kitépte magát az imperialista háború karmaiból. A kapitalisták és földesurak gazdálkodása az országot katasztrófába sodorta. A két főváros munkásai naponként csak egy nyolcad font kenyeret kaptak. A köztársaság el volt vágva az ukrajnai és szibériai gabonától. Csak egy terület maradt, ahonnan kenyeret lehetett szerezni — a Délkelet: a Volgamellék és az Észak-Kaukázus, ahonnan az út a Volgán fölfelé. Caricynon át vezetett. A forradalmat csak az menthette meg, ha kenyérhez jut. Lenin a petrográdi munkásokhoz fordult — felszólította őket, hogy szálljanak ki szervezetten a falvakba a szegényparasztság segítségére a gabonaspekulánsok, kulákok és a falu többi vérszopói ellen. A Központi Bizottság Sztálint vezényelte délre, mint az élelmezésügy rendkívüli teljhatalommal felruházott általános déloroszországi vezetőjét.

1918. június 6-án Sztálin egy munkáskülönítménnyel megérkezett Caricynba. Sztálin, akinek személyében egyesült a politikai vezér éleslátása és a hadvezéri tehetség, rögtön felismerte Caricyn szerepét, mint azét a helyét, amelyre az ellenforradalom főcsapása irányult. Caricyn elfoglalása elvágta volna a köztársaságot utolsó gabonaforrásaitól, és a bakui kőolajtól, módot adott volna a fehéreknek arra, hogy a doni ellenforradalmat egyesítsék Kolcsakkal és a csehszlovák ellenforradalommal s közös fronttal induljanak Moszkva ellen. Caricynt minden áron meg kellett tartani a szovjethatalom kezében. Sztálin, miután vaskézzel megtisztította a várost a fehérgárdista összeesküvőktől s jelentékeny mennyiségű élelmiszert szerzett és küldött az éhező fővárosokba, teljes erejével Caricyn védelméhez látott. Könyörtelenül megtörve az ellenforradalmi katonai szakemberek ellenállását, akiket Trockij küldött oda és támogatott, Sztálin gyors és erélyes intézkedésekkel újjászervezte a szétforgácsolt osztagokat, meggyorsította Vorosilov csapatainak megérkezését a Donjecmedencéből, amelyek aztán az újonnan létesített X. hadsereg magjává lettek. Sztálin vasakarata és zseniális éleslátása megvédte Caricynt, meghiúsította a fehérek szándékát, hogy áttörjenek Moszkva felé.

Caricyn védelmének hőskölteménye egybeesett a német imperializmus összeomlásával Ukrajnában. 1918 novemberében Németországban és Ausztria- Magyarországban kitört a forradalom. A Központi Bizottság Sztálinra bízza azt a feladatot, hogy az ukrán munkások és parasztok segítségére megszervezze az ukrajnai frontot. Sztálinnak húsz vezető pártfunkcionáriust bocsátottak rendelkezésére a X. hadseregből, Vorosilov elvtárssal az élükön. November végén az ukrán felkelőcsapatok Petljura bandái és a németek ellen vonultak s felszabadították Charkovot. Nyugaton felszabadították Minszket. Sztálin hatalmas munkát végzett a nyugati területek felszabadítása és a Bjelorussz Köztársaság létesítése körül.

1918. november 30-án létesült a Munkás és Paraszt Védelmi Tanács, Leninnel az élén — ennek feladata a front és a hátország védelmi munkájának, az ipar és közlekedés és az ország összes erőforrásai mozgósítása munkájának vezetése volt. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság a Védelmi Tanácsba képviselőjéül Sztálint küldte, aki ténylegesen Lenin helyettesévé lett.

1918 végén katasztrofális helyzet állott elő keleti fronton. Kolcsak hadserege sietve egyesülni készült az észak felől előnyomuló angol csapatokkal. Lenin a Védelmi Tanács nevében a Pjerm alatti helyzet megszilárdítását követelte. Javaslatot tett a Központi Bizottságnak, hogy a katasztrófa elhárítására küldjék ki Sztálint és Dzerzsinszkijt. Sztálin gyorsan és erélyes intézkedésekkel rendbe hozta a Pjerm alatti helyzetet. Délen, Caricyn alatt az ő hatalmas akarata meghiúsította azt, hogy a doni ellenforradalom egyesítse erőit az uráli és volgamelléki ellenforradalommal. Északon Sztálin meghiúsította az intervenciós csapatok kísérletét, hogy a csehekkel és Kolcsakkal kapcsolatot teremtsenek. A vörös csapatok megkezdték Kolcsak szétverését, aki délen is, északon is el volt vágva szövetségeseitől.

Visszatérve a keleti frontról, Sztálin hozzáfog az állami ellenőrzés megszervezéséhez. Lenin javaslatára 1919 márciusában őt nevezik ki az állami ellenőrzés népbiztosának. Ezt a népbiztosságot később a munkás- és parasztfelügyelet népbiztosságává szervezték át. Sztálin 1922 áprilisáig marad a munkás- és parasztfelügyelet népbiztosa. Ennek a munkának óriási szerepe volt a dolgozóknak az állam kormányzásába való bevonása terén.

1919 májusában Judjénics tábornok, hogy a vörös csapatokat a Kolcsak-frontról elvonja, finn fehérgárdista és észt csapatok segítségével Petrográd ellen tört. Judjénics támadását egy angol hajóraj támogatta. A Vörös Hadsereg háta mögött a „Krasznaja Gorka” („Vörös hegy”) és a „Szjeraja Losadj” („Szürke ló”) erődökben lázadásokat szerveztek. A vörös front megrendült és az ellenség egész közel férkőzött Petrográdhoz.

A fehérek visszaverésének megszervezésére a Központi Bizottság Sztálint küldte ki. A frontra kommunisták mentek. Sztálin gyorsan véget vetett a fejvesztettségnek s kíméletlenül megsemmisítette az ellenségeket és árulókat. Kombinált csapással — a szárazföldről gyalogsággal s ugyanakkor hajókkal a tenger felől — a fellázadt erődöket elfoglalták, és a fehérgárdista csapatokat visszaszorították. A Petrográdot fenyegető veszedelem el volt hárítva. Az Antant terve, hogy Petrográdot elfoglalja, füstbe ment. Judjénics hadserege szét volt verve, maradványai Észtországba menekültek.

1919 nyarán Sztálin a nyugati fronton dolgozik, Szmolenszkben szervezi a lengyel támadás visszaverését.

Az Antant, miután első hadjáratával vereséget szenvedett, a bajor-, magyar-, észt- és lettországi szovjetek leverése után, 1919 őszén egy második hadjáratot indított meg, amelybe a fehér csapatokon és saját haderőin kívül az Oroszországgal határos kis államok hadseregeit is bevonta. Ezt a hadjáratot Churchill, az angol hadügyminiszter kérkedve „14 ország hadjáratának” nevezte.

Mialatt a Vörös Hadsereg keleten Kolcsakot verte, Djenjíkin elfoglalta a Donjec-medencét és széles fronton betört Ukrajnába. Trockij a déli fronton áruló módra szétzüllesztette a munkát. A vörös csapatok vereségeket szenvedtek. Djenjíkinnek segítségére siettek a lengyel fehérek és elfoglalták Minszket. Judjénics Petrográd alatt újból támadásba ment át, Kolcsak viszont a Tobolj folyónál iparkodott megvetni a lábát. Soha még az ellenség nem volt olyan közel a szovjet fővároshoz, mint ekkor. A donjeci kapitalisták már milliós jutalomdíjat tűztek ki annak a fehér ezrednek, amelyik elsőnek vonul be Moszkvába.

Feleletül a fehérek támadására Lenin a Központi Bizottság nevében szenvedélyes felhívással fordult a pártszervezetekhez: „Mind egy szálig harcba Djenjíkin ellen!”

A déli front tömeges utánpótlást kapott emberben és hadianyagban, de szükség volt vezetőre, aki a harcosok százezreit tömörítse, egységes akarattal egybeforrassza, és az ellenségre vesse. A párt Központi Bizottsága Sztálint küldte ki, hogy megszervezze a győzelmet a déli fronton.

A forradalom hadvezére a fronton zűrzavarral, fejvesztettséggel, stratégiai terv hiányával találja magát szemben. Miután a parancsnokságokból elkergette Trockij csődöt mondott kreatúráit és követelte, hogy Trockijt teljesen tiltsák el a front ügyeibe való beavatkozástól, Sztálin elvetette azt a bűnös régi tervet, hogy a Djenjíkin-frontot a Volga (Caricyn) felől Novorosszijszk irányában törjék át és kidolgozta saját haditervét, amely zseniálisan oldotta meg a feladatot. Sztálin javaslata az volt, hogy a főcsapást Djenjíkinre Voronjezs körzete felől a Charkov — Donjec-medence — Rosztov vonalon kell mérni, hogy ezzel az ellenforradalom hadseregét kettévágják. Ez a terv gyors előnyomulást biztosított a Vörös Hadseregnek olyan vidéken, ahol proletár központok voltak, amelyeknek lakossága nyilvánvaló rokonszenvvel várta a Vörös Hadsereget és ahol sűrű vasúti hálózat volt, ami lehetővé tette a csapatoknak minden szükségessel való ellátását. Ez a terv egyúttal felszabadította a Donjec-medencét — ezt a hatalmas szénforrást, amely fűtőanyaggal látta el az országot és egyben forradalmi erők forrása is volt.

Sztálin tervét a Központi Bizottság elfogadta.

Sztálin óriási munkásságot fejtett ki a győzelem megszervezése érdekében. Figyelemmel kísérte a hadműveletek menetét, azonnal kijavította az egyes elkövetett hibákat, maga válogatta ki a parancsnokokat és politikai megbízottakat s harcra lelkesítette őket. Sztálin vezetése alatt dolgozták ki a déli fronton az ezredmegbízottak számára szóló utasítást, amely a megbízott feladatát a következő hatásos szavakban foglalta össze:

„Az ezredmegbízott az ezrednek politikai és erkölcsi, vezetője, az ezred anyagi és szellemi érdekeinek első védelmezője. Ha az ezredparancsnok az ezred feje, a megbízott ezredének atyja és lelke kell hogy legyen.”

Sztálin tervének megvalósítása Djenjíkin teljes szétverésére vezetett. Sztálin elvtárs kezdeményezésére megszervezték az I. Lovas Hadsereget, élén Budjonnijjal, Vorosilovval, Scsadjenkoval. A legendás hírű Lovas Hadsereg, a déli front hadseregeinek támogatásával, végzett Djenjíkin hadaival.

Amikor az ország Djenjíkin leverése után rövid időre némi lélegzetvételhez jutott, Sztálin Lenin megbízásából Ukrajnában a háború által tönkretett gazdaság helyreállítását vezeti. 1920. február-márciusában az ukrajnai munkahadsereg Szovjetjének élén áll s a dolgozókat a szénért való harcra mozgósítja. 1920 márciusában, a munkahadsereghez fordulva, rámutat arra, hogy az adott pillanatban „a szén ugyanolyan fontos Oroszország számára, mint a Djenjíkin felett aratott győzelem.” Sztálin vezetése alatt az ukrajnai bolsevikok komoly sikereket érnek el az ország szénnel való ellátása és a közlekedés megszervezése terén.

1920 májusában Sztálint a Központi Bizottság a délnyugati-frontra küldi a lengyel földesurak (pánok) ellen, akik az antant harmadik hadjáratát kezdték meg a Szovjetköztársaság ellen. Itt Sztálin közvetlen vezető szerepet játszik a lengyel front áttörésében, Kijev felszabadításában és csapataink előnyomulásában Ljvov alá. Ugyancsak 1920-ban Sztálin Ukrajna déli részének védelmén is munkálkodik Vrangelj támadása ellen és körvonalazza Vrangelj megsemmisítésének tervét. Sztálin útmutatásai szolgáltak alapul Frunze hadműveleti terve számára, amelynek végrehajtása Vrangelj megsemmisítésére vezetett.

A polgárháború évei Lenin és Sztálin szoros együttműködésének jegyében folytak le. Karöltve szervezik és erősítik a Vörös Hadsereget. Lenin tanácskozik Sztálinnal a Szovjetállam politikájának legfontosabb kérdéseiről, a háború stratégiai és taktikai kérdéseiről. Mikor Sztálin a Szovjetország másik végében tartózkodott, hogy Leninnek fontosnál-fontosabb megbízásait végrehajtsa, a levél-, sürgöny- és írásos üzenetváltás nem szűnik meg köztük. Sztálin rendszeresen tájékoztatta Lenint a frontok helyzetéről. Leveleiben és sürgönyeiben mesterien elemezte a hadi helyzetet. Mikor a fronton a helyzet különösen fenyegetővé vált, mindig Leninhez fordult segítségért és támogatásért. Lenin rendkívül figyelmes volt Sztálin kívánságaival szemben. Lenin állandóan értesítette Sztálint a folyó eseményekről, tájékoztatta őt a politika új hírei felől. Sztálin volt Lenin fő támasza a Szovjetország védelmének megszervezése és vezetése művében.

A polgárháború évei alatt a párt Központi Bizottsága és személyesen Lenin Sztálint a forradalom szempontjából legdöntőbb jelentőségű és legveszedelmesebb frontokra küldte. Sztálin elvtárs tagja volt a Köztársaság Forradalmi Haditanácsának és a nyugati, a déli és délnyugati front Forradalmi Haditanácsainak. Ahol különféle okokból a Vörös Hadsereg halálosan veszedelmes helyzetbe került, ahol az ellenforradalom és az intervenció seregeinek előnyomulása a szovjethatalmat létében fenyegette, oda Sztálint küldték. „Ahol a zűrzavar és vakrémület minden percben teljes tehetetlenségbe, katasztrófába csaphatott át, ott megjelent Sztálin elvtárs.”

Sztálin szervezte a párt- és a munkástömegeket, kemény kezébe vette a vezetést; a tömegekre támaszkodva, kíméletlenül letörte a szabotázst, vaskézzel nyomta el az árulók, a júdások, a kémek összeesküvéseit a fronton és a front mögött; az önfeláldozó munka személyes példájával és világos forradalmi perspektívával szította a munkások és parasztok, a vörös katonák harci szellemét és forradalmi lelkesedését; mindig a legrövidebb idő alatt érte el a gyökeres fordulatot és a Vörös Hadsereg győzelmét.

Átlátott az ellenség legkörmönfontabb és legármányosabb tervem és ízzé-porrá zúzta őket, felborította az ellenség egész hadi „tudományát”, hadi „művészetét” és begyakorlottságát.

Sztálinnak a polgárháború frontján szerzett érdemeit Lenin kezdeményezésére az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság 1919. november 27-én külön határozatban emelte ki és ugyanakkor Sztálint a „Vörös Zászló” renddel tüntette ki.

A Vörös Hadseregnek, a világ első Vörös Hadseregének, a felszabadított munkások és parasztok hadseregének, az országunk népei közötti testvériség hadseregének, ennek az internacionalizmus szellemében nevelt hadseregnek megteremtője a bolsevikok pártja volt, Leninnel és Sztálinnal az élén. Lenin és Sztálin vezették az ország védelmének ügyét, a bolsevik párt legjobb erőivel együtt.

A Vörös Hadsereg legjelentősebb győzelmeinek közvetlen ihletője és szervezője Sztálin volt. Mindenhova, ahol a forradalom sorsa kockán forgott, Sztálint küldte a párt. Ő volt a legfontosabb stratégiai tervek szerzője. A döntő jelentőségű hadműveleteket ő vezette. Caricyn alatt, Pjerm alatt, Petrográd alatt és Djenjíkin ellen, nyugaton a pánok Lengyelországa ellen és délen Vrangelj ellen — mindenütt Sztálin vasakarata és stratégiai lángesze biztosította a forradalom győzelmét. Sztálin nevelte ki és vezette azokat a katonai megbízottakat, akik nélkül, mint Lenin megállapította, nem lett volna Vörös Hadsereg.

Sztálin nevéhez fűződnek Vörös Hadseregünk legdicsőbb győzelmei.

(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

A dolgok haladnak

A nyugati területek felszabadulása folyamatban van. A forradalmi hullám tovább terjed és elsöpör útjából minden akadályt. A régi világ ügynökei és Észtország, Lettország, Litvánia sötét elemei menekülnek, mint ördög a tömjén elől.

Észtország lövészei már bekerítik Tapsz fontos csomópontot. Flottánk, a Népbiztosok Tanácsának parancsa értelmében, a tenger felől védi Szovjet-Észtországot esetleges meglepetésekkel szemben. A szocializmus vörös zászlaja leng Észtország felett. Észtország dolgozó tömegei újjonganak. Már nincs messze Revel felszabadítása. Mondanom sem kell, hogy az Észtország megszállására küldött angol csapatok az egész észt nép általános ellenállásába fognak ütközni.

Litvániában fokozódó erővel csap fel a forradalom lángja. Vilnát már a munkások és földnélküli parasztok küldötteinek Szovjetje tartja kezében. A napokban lezajlott nagyszabású vilnai tüntetés teljesen dezorganizálta a császári Taribát. A Vilnai Szovjetnek a Népbiztosok Tanácsához és a Vörös Hadsereghez intézett forró üdvözlete elég világosan mutatja a litvániai szabadságmozgalom jellegét. Az a tény, hogy Kovnóban, Savliban és más városokban, a járásokban és falvakban, közvetlenül a hóhér Hoffmann tábornok szemeláttára Szovjetek alakultak, a szovjet forradalom nyomásának erejéről tanúskodik. A Vilejkában megalakult litvániai munkáskormány, amely lángoló kiáltvánnyal fordult a néphez, kétségtelenül megbízható központot teremt Litvánia forradalmi erőinek egyesítésére. Litvánia vörös lövészei felszabadítják hazájukat. Az Oroszországi Szovjetkormány elismerte a litván munkáskormányt, s ez megerősíti a végső győzelembe vetett hitüket.

Viharosan és feltartóztathatatlanul terjed a lettországi forradalom. Lettország dicső vörös lövészei, akik már elfoglalták Valkot, győzelmesen bekerítik Rigát. A napokban megalakult Lettországi Szovjetkormány biztos kézzel vezeti győzelemre Lettország munkásait és földnélküli parasztjait. Kiáltványában leleplezte a berlini kormány és a német megszálló hatóságok kétkulacsos politikáját és fenntartások nélkül kijelentette:

„Határozottan visszautasítunk mindenféle beavatkozást feudális-burzsoá ellenségeink érdekében, még akkor is, ha az a kormány, amely bennünket ilyen beavatkozással fenyeget, szocialistának nevezi magát.”

Lettország Szovjetkormánya csak a világ, és elsősorban Oroszország forradalmi proletariátusának segítségére számít. Ezt mondja:

„Segítséget kérünk és ezt a segítséget a világ valóban forradalmi proletariátusától, különösen az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságtól várjuk.”Bizonyításra szorul-e, hogy az Oroszországi Szovjetkormány minden eszközzel támogatni fogja a felszabadulásáért küzdő Lettországot és hős lövészeit?

Északon, Finnországban, még mindig „csend” van. De a csend és nyugalom leple alatt nem szunnyad az ellenforradalom és újabb csatákra készül. Svinhufvud lemondása és Mannerheim kinevezése azt jelenti, hogy az országban szakítanak a belső „reformok” politikájával és hogy Anglia Finnországon keresztül hadjáratra készül Petrográd ellen. Ennek pedig feltétlenül ki kell éleznie a közelgő finnországi forradalmi válságot.

Ukrajnában Szkoropadszkij futása, amely parancsra történt, és az a tény, hogy az Antant elismerte Vinnyicsenko direktóriumát, új képet tár elénk az antant-diplomácia új „munkáiról”. Nyilvánvaló, hogy Petljura úr, aki tegnap még a „függetlenség” kardját csörtette, ma tárt karokkal várja a segítségére „siető” antantcsapatokat, vagyis Krasznovot és Gyenyikint. A felkelő csapatokat és a Szovjeteket Ukrajna legfőbb ellenségeinek nyilvánították. A legjobb barátnak pedig — az Antantot, a „szívesen látott vendéget” és barátait, Krasznov és Gyenyikin fehérgárdistáit, akik máris megszállták a Donyec-medencét. Petljura úr, aki egyszer már eladta Ukrajnát a németeknek, most újra eladja az angol imperialistáknak. Kétségtelen, hogy Ukrajna munkásai és parasztjai számon tartják Vinnyicsenko és Petljura újabb árulását. Erről eléggé világosan tanúskodik az a tény, hogy Ukrajnában óráról-órára terjed a forradalmi mozgalom és Petljura hadseregének soraiban máris megindult a bomlás.

A dolgok haladnak …

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 7. sz.
1918 december 22.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Ukrajna felszabadul

A kincsekben gazdag Ukrajna már régen az imperialista kizsákmányolás tárgya.

A forradalom előtt a nyugati imperialisták, mondhatni, csendben, „hadműveletek” nélkül zsákmányolták ki Ukrajnát. Franciaország, Belgium és Anglia imperialistái óriási (szén-, fémipari stb.) vállalatokat szerveztek Ukrajnában és kezükbe kaparintva a részvények többségét, legális formában, „törvényesen”, zajtalanul szívták az ukrán nép vérét.

Az Októberi Forradalom után megváltozott a helyzet. Az Októberi Forradalom elmetszette az imperializmus csápjait, az ukrán nép tulajdonának nyilvánította a földet és a vállalatokat, s így megfosztotta az imperialistákat a „szokásos”, „zajtalan” kizsákmányolás lehetőségétől. Ezzel az imperializmust Ukrajnából kiűzték.

De az imperializmus nem akart engedni, semmi szín alatt sem akart megbékülni az új helyzettel. Most már erőszakkal „kellett” leigáznia, meg „kellett” szállnia Ukrajnát.

Az osztrák és német imperialisták kezdték meg először Ukrajna megszállását. A „független” „Ráda” és a „független” „hetmanság” csak játékfigura, cégér volt, amely jól leplezte ezt a megszállást és külsőleg „szentesítette” azt, hogy az osztrák és német imperialisták Ukrajnát kizsákmányolják.

Az a rengeteg megaláztatás és megpróbáltatás, amelyet Ukrajna az osztrák és német megszállás idején átélt, a munkások és a parasztok szervezeteinek szétzúzása, az ipar, a vasúti közlekedés teljes felbomlása, akasztófák és agyonlővetések — ki nem ismerné az osztrák-német imperialisták védnöksége alatt létrejött ukrajnai „függetlenség”-nek ezt a mindennapi képét?

Az osztrák-német imperializmus szétzúzása és a német forradalom győzelme azonban gyökeresen megváltoztatta Ukrajna helyzetét. Megnyílt a dolgozó Ukrajna felszabadulásának, az imperializmus igája alóli felszabadulásának útja. Vége szakad Ukrajna pusztításának és leigázásának. Az Ukrajnában fellángoló forradalmi tűzvész megsemmisíti az imperializmusnak és „nemzeti” toldalékainak utolsó maradványait. „Ukrajna Ideiglenes Munkás-Paraszt Kormánya”, mely a forradalom hullámaiból született, új életet fog teremteni Ukrajna munkásainak és parasztjainak uralma alapján. Az Ukrajnai Szovjetkormány „kiáltványa”, amely visszaadja a parasztoknak a földesúri földeket, a munkásoknak a gyárakat és üzemeket, s valamennyi dolgozónak és kizsákmányoltnak a teljes szabadságot — ez a történelmi „kiáltvány” mennydörgésként harsog majd végig Ukrajnán Ukrajna ellenségeinek rémületére és áldott harangszóként cseng majd Ukrajna elnyomott fiainak örömére és vigasztalására.

A harc azonban még nem ért véget, a győzelem még nincs biztosítva. Az igazi harc Ukrajnában még csak megkezdődött.

A német imperializmus utolsó napjait éli, a „hetmanság” pedig már végsőket vonaglik, de az angol-francia imperializmus csapatokat von össze és Ukrajna megszállása céljából a Krímben csapatokat készül partra szállítani. Most az angol-francia imperialisták akarják betölteni Ukrajna német megszállóinak megüresedett helyét. Ugyanakkor felbukkan az „Ukrajnai Direktórium” is — a kalandor Petljurával élén és a régi „függetlenség” „új”- szabású jelszavával — mint új, a „hetmanságnál” megfelelőbb cégér Ukrajna új, angol-francia megszállói számára.

Az igazi harc Ukrajnában még ezután következik.

Nem kételkedünk abban, hogy az Ukrajnai Szovjetkormány kellő ellenállást tud tanúsítani az új, hivatlan vendégekkel — az angol és francia leigázókkal szemben.

Nem kételkedünk abban, hogy az Ukrajnai Szovjetkormány le tudja leplezni a Vinnyicsenko és Petljura táborához tartozó kalandorok reakciós szerepét, akik akarva-nemakarva az angol-francia leigázók bevonulását készítik elő.

Nem kételkedünk abban, hogy az Ukrajnai Szovjetkormány maga köré tudja tömöríteni Ukrajna munkásait és parasztjait és becsülettel harcba viszi és győzelemre is viszi majd őket.

Felhívjuk Szovjet-Ukrajna valamennyi hű fiát, siessenek a fiatal Ukrajnai Szovjetkormány segítségére és könnyítsék dicsőséges harcát, melyet Ukrajna fojtogatói ellen vív.

Ukrajna felszabadulásáért harcol — siessetek a segítségére.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 4. sz.
1918 december 1.
Vezércikk.
Aláírás: Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Keletről jön a fény
– írta: J. V. Sztálin –

Lassan, de feltartóztathatatlanul hömpölyög a szabadságmozgalom hulláma Keletről Nyugatra, a megszállott területekre. Lassan, de ugyanolyan feltartóztathatatlanul tűnnek le Észtország, Lettország, Litvánia, Belorusszia „új” burzsoá-köztársasági „kormányai”, a munkások és parasztok hatalmának adva át helyüket. Leomlik, eltűnik az Oroszország és Németország közé ékelődő válaszfal. A burzsoá nacionalizmus jelszavát: „Minden hatalmat a nemzeti burzsoáziának”, a proletár szocializmus jelszava váltja fel: „Minden hatalmat az elnyomott nemzetiségek dolgozó tömegeinek”.

Egy évvel ezelőtt, az Októberi Forradalom után ugyanebben az irányban haladt, ugyanezzel a jelszóval küzdött a szabadságmozgalom. A végvidékek akkor alakult burzsoá-nemzeti „kormányai” fel akarták tartóztatni a szocialista mozgalom Oroszországból jövő hullámát s hadat üzentek a Szovjethatalomnak. A végvidékeken különálló burzsoá államokat akartak alapítani, hogy a nemzeti burzsoázia megtarthassa hatalmát és kiváltságait. Az olvasók emlékeznek arra, hogy ezek az ellenforradalmi mesterkedések kudarccal végződtek: ezek a „kormányok”, amelyeket belülről „saját” munkásaik és parasztjaik rohamoztak, kénytelenek voltak meghátrálni. Az ezután kezdődő német imperialista megszállás félbeszakította a végvidékek felszabadításának folyamatát, mert túlerőhöz juttatta a burzsoá-nemzeti „kormányokat”. Most azonban, miután szétzúzták a német imperializmust és a végvidékekről kiszorították a megszálló csapatokat, új erővel, új, kirívóbb formákban, ismét felújult a szabadságharc.

Elsőnek az észtországi munkások tűzték ki a felkelés zászlaját. Az észtországi munkás-kommün diadalmasan halad előre, szétrombolja az észtországi burzsoá-köztársasági „kormány” alapjait s harcra mozgósítja Észtország városainak és falvainak dolgozó lakosságát. Az Észtországi Szovjetkormány kérelmére az Oroszországi Szovjetkormány ünnepélyesen elismerte az Észtországi Szocialista Köztársaság függetlenségét. Bizonyításra szorul-e, hogy ez az ünnepélyes elismerés az Oroszországi Szovjetkormány tartozása és kötelessége? Szovjet-Oroszország a nyugati területeket sohasem tekintette saját birtokainak. Mindig azt vallotta, hogy ezek a területek az ott élő nemzetiségek dolgozó tömegeinek elidegeníthetetlen birtokát alkotják, s ezeknek a dolgozó tömegeknek korlátlan joguk van arra, hogy szabadon döntsenek politikai sorsukról. Ez természetesen nem zárja ki, hanem feltételezi, hogy Szovjet-Oroszország minden eszközzel segítse észtországi elvtársainkat, akik a dolgozó Észtországnak a burzsoázia igája alól való felszabadításáért harcolnak.

Lettország munkásai szintén hozzáláttak agyongyötört hazájuk felszabadításához. A Szovjetek visszaállítása Verróban, Valkában, Rigában, Libavában és Lettország más helyein, a rigai munkások arra irányuló kísérletei, hogy forradalmi úton kivívják a nélkülözhetetlen politikai szabadságjogokat, a lett lövészek gyors előretörése Riga felé — mindez arról tanúskodik, hogy a burzsoá-köztársasági „kormányra” Lettországban is ugyanaz a sors vár, mint Észtországban. Értesüléseink szerint, a napokban hivatalosan kihirdetik Lettország Ideiglenes Szovjetkormányának a megalakulását. Ha ez valóban megtörténik, kétségtelenül meg fogja gyorsítani és meg fogja pecsételni Lettország felszabadítását, Lettország is lerázza magáról az imperializmust.

A lett munkásokat Litvánia munkásai és parasztjai követik. Az a tény, hogy Vilnában, Savliban, Kovnóban és Litvánia más helyein Szovjeteket, igaz, hogy még csak félig legális Szovjeteket alakítottak; a litvániai mezőgazdasági munkások példátlan forradalmi aktivitása, mellyel a nagy gazdaságokat védik a fosztogató földbirtokosok ellen; a litvániai lövészek gyors előnyomulása Litvánia belsejébe; végül, a Litvániai Ideiglenes Szovjetkormány megalakulásának értesüléseink szerint küszöbön álló kihirdetése — mindez arról tanúskodik, hogy a hírhedt Litván Tariba sem kerüli el lettországi és észtországi hasonmásainak sorsát.

A megszállott területek nemzeti „kormányainak” kérész élete nemcsak azzal magyarázható, hogy mint burzsoá kormányok semmibe veszik a munkások és parasztok érdekeit, hanem — és elsősorban — azzal a körülménnyel is, hogy ezek a „kormányok” megszálló hatalmak puszta függvényei, aminek következtében semmiféle morális súlyuk sem lehet a lakosság széles rétegei szemében. Ebben az értelemben a megszállási időszaknak kétségtelenül pozitív szerepe volt a végvidékek fejlődésében, mert teljesen leleplezte a nemzeti burzsoázia rothadtságát és árulását.

A dolgok szemmel láthatóan olyan irányban fejlődnek, hogy a nyugati területek, e területek dolgozó tömegei, melyek a mai napig az imperialisták szélhámos mesterkedéseinek tárgyai voltak, — ha nem ma, akkor holnap kivívják szabadságukat és végre saját lábukra állnak …

Északon, Finnországban, egyelőre még „csend” van. De ez a csend kétségtelenül mélyen folyó belső munkát takar: dolgoznak a szabadságra törő munkások és torpárok, de a Svinhufvud-kormány sem alszik, valahogy feltűnően sűrűn váltogatja minisztereit és szüntelenül az angol imperializmus ügynökeivel sugdolódzik. A megszálló csapatok kivonulása Finnországból kétségtelenül meggyorsítja Svinhufvud rabló kompániájának, amely alaposan rászolgált Finnország széles néprétegeinek mély megvetésére, felszámolását.

Délen, Ukrajnában, nem olyan csendes a helyzet, mint Finnországban — korántsem olyan csendes! A felkelő seregek délre vonulva erősödnek és szerveződnek. Harkov példásan megszervezett háromnapos sztrájk után a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjének kezébe került. Petljura hívei, a német megszállók és Szkoropadszkij ügynökei kénytelenek a munkások akaratával számolni. Jekatyerinoszlávban nyíltan működik a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetje. Az Ukrajnai Ideiglenes Munkás-Paraszt Kormány híres kiáltványát legálisan nyomtatták ki és Jekatyerinoszláv utcáin kiragasztották. A „hatóságok” nem bírták megakadályozni ezt a „vakmerőséget”. Már nem is szólunk az ukrán parasztok hatalmas felkelő mozgalmáról, akik úgy fogadták az Ukrajnai Szovjetkormány kiáltványát, mint az Evangéliumot.

Messze délen pedig, Észak-Kaukázusban még az ingusok és csecsencek, oszétok és kabardok is csoportosan csatlakoznak a Szovjethatalomhoz s fegyverrel kezükben tisztítják meg hazájukat az angol imperializmus felbérelt bandáitól.

Mondanunk sem kell, hogy mindez ki fog hatni Nyugat elnyomott népeire és elsősorban Ausztria-Magyarország népeire, amelyek egyelőre még a burzsoá-nemzeti szabadságmozgalom időszakában vannak, de az események hatására máris az imperializmus ellen folyó harc szakaszába léptek.

Mindezeknek a nagyszerű eseményeknek középpontjában a világforradalom zászlóvivője — Szovjet-Oroszország áll, mely győzelmi hittel lelkesíti az elnyomott népek munkásait és parasztjait s szabadság-mozgalmukat a világszocializmus érdekében támogatja.

Természetes, hogy a másik tábor, az imperialisták tábora sem alszik. Ügynökeik Finnországtól a Kaukázusig, Szibériától Turkesztánig ott sürögnek-forognak minden országban, pénzelik az ellenforradalmárokat, rabló összeesküvéseket szőnek, hadjáratot szerveznek Szovjet-Oroszország ellen és kovácsolják a láncokat Nyugat népei számára. De nem világos-e, hogy az imperialisták rablóbandájának már semmiféle morális súlya sincs az elnyomott népek szemében, hogy örökre kialudt az a hajdani dicsfény, amely ezt a bandát, mint a „civilizáció” és a „humanitás” zászlóvivőjét övezte, hiszen megvesztegetéssel és felbérelt söpredékkel, Afrika úgynevezett „színeseinek” rabsága és sötét tudatlansága árán tartja fenn rabló létét?..

Keletről jön a fény!

A Nyugat, nyakán az imperialista emberevőkkel, a sötétség és rabság fészkévé vált. Szét kell tipornunk ezt a fészket a világ dolgozóinak örömére és vigasztalására — ez a feladat.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 6. sz.
1918 december 15.
Vezércikk.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Nem szabad megfeledkezni a keletről

E pillanatban, amikor az európai forradalmi mozgalom fellendülőben van, amikor régi trónok koronástul összeomlanak s helyükön forradalmi Munkás- és Katonatanácsok alakulnak, a megszállott területekről pedig kiűzik az imperializmus bérenceit — most az egész világ természetesen Nyugat felé tekint. Ott, Nyugaton kell először összetörniök az imperializmus Európában kovácsolt láncainak, melyek az egész világot fojtogatják. Ott, Nyugaton kell először buzognia az új, szocialista életnek. Ilyen pillanatban valahogy „magától” eltűnik a látóhatárról, feledésbe merül a távoli Kelet, amelynek százmilliókat számláló lakossága az imperializmus rabságában sínylődik.

Pedig egyetlen percre sem szabad megfeledkezni a Keletről, már csak azért sem, mert az a világimperializmus „kiapadhatatlan” tartaléka és „legmegbízhatóbb” hátországa.

Az imperialisták mindig a Keletet tekintették jólétük alapjának. A Kelet országainak mérhetetlen természeti kincsei (a gyapot, a kőolaj, az arany, a szén, az érc) — hát nem ezekből lett-e a világ imperialistáinak „Erisz-almája”? Ezzel magyarázható, hogy amikor az imperialisták Európában harcoltak és a Nyugatról fecsegtek, mindig Kínára, Indiára, Perzsiára, Egyiptomra, Marokkóra gondoltak, mert tulajdonképpen mindig a Keletről volt szó. Főképpen ezzel magyarázható az a nagy buzgalom, amellyel a Kelet országaiban a „rendet és törvényességet” támogatják: enélkül nem volna biztosítva az imperializmus mély hátországa.

De az imperialistáknak nemcsak Kelet kincsei kellenek. Szükségük van arra az „engedelmes” „emberanyagra” is, melyben Kelet gyarmatai és félgyarmatai bővelkednek. Szükségük van a keleti népek „simulékony” és olcsó „munkáskezeire”. Szükségük van ezen kívül a keleti országok „engedelmes”, „fiatal legényeire”, akikből az úgynevezett „színes” csapatokat toborozzák, és akiket habozás nélkül használnak fel „saját” forradalmi munkásaik ellen. Ezért nevezik Kelet országait „kiapadhatatlan” tartalékuknak.

A kommunizmus feladata, hogy felrázza az elnyomott keleti népeket évszázados álmukból, hogy beoltsa a forradalom felszabadító szellemét Kelet országainak munkásaiba és parasztjaiba, hogy harcra mozgósítsa őket az imperializmus ellen és ily módon megfossza a világimperializmust „legmegbízhatóbb” hátországától, „kiapadhatatlan” tartalékától.

Enélkül gondolni sem lehet a szocializmus végső diadalára, az imperializmus teljes legyőzésére.

Az oroszországi forradalom volt az első, mely az imperializmus ellen harcra mozgósította Kelet elnyomott népeit. A tanácsok Perzsiában, Indiában, Kínában — világos jelei annak, hogy a Kelet munkásai és parasztjai évszázados álmukból felébrednek.

A nyugati forradalom kétségtelenül új lökést ad a keleti forradalmi mozgalomnak, bátorságot és győzelmi hitet önt ebbe a mozgalomba.

A Kelet forradalmasítását alaposan elősegítik maguk az imperialisták is, amikor újabb területrablásokkal újabb országokat vonnak be az imperializmus ellen folyó harcba és kiszélesítik a világforradalom bázisát.

A kommunisták feladata, hogy a Kelet növekvő ösztönös mozgalmába beavatkozzanak és azt az imperializmus ellen folyó tudatos harccá továbbfejlesszék.

Ebben az értelemben kétségtelenül mélyen forradalmi jelentőségű a kommunista muzulmánok nemrégen tartott konferenciájának határozata a Kelet országaiban, Perzsiában, Indiában, Kínában folyó propaganda fokozásáról.

Reméljük, hogy muzulmán elvtársaink végrehajtják rendkívül nagyjelentőségű határozatukat.

Mert egyszersmindenkorra meg kell tanulni azt az igazságot, hogy aki a szocializmus diadalát akarja, annak nem szabad megfeledkeznie a Keletről.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 3. sz.
1918 november 24
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Az Októberi Forradalom
– írta: J. V. Sztálin –

(1917. október 24-e és 25-e Petrográdon)

Az októberi felkelést siettető legfontosabb események ezek voltak: az Ideiglenes Kormány szándéka, hogy (Riga feladása után) feladja Petrográdot, a Kerenszkij-kormány készülődése, hogy átköltözzék Moszkvába, a régi hadsereg parancsnoki karának elhatározása, hogy Petrográd egész helyőrségét a frontra dobják és védtelenül hagyják a fővárost, és végül a Rodzjanko elnökletével egybegyűlt fekete kongresszus, amely lázasan dolgozott az ellenforradalom megszervezésén. Ehhez járult még a növekvő gazdasági bomlás és az a tény, hogy a front nem akarta folytatni a háborút. Mindez elkerülhetetlenné tette a gyors és jól megszervezett felkelést, mely az egyetlen kivezető út volt az akkori helyzetből.

A bolsevik párt Központi Bizottsága már szeptember végén elhatározta, hogy a párt minden erejét a sikeres felkelés megszervezésére mozgósítja. E célból a Központi Bizottság elhatározta, hogy Petrográdon Forradalmi Katonai Bizottságot szervez, kikényszeríti, hogy a petrográdi helyőrség a fővárosban maradjon, és egybehívja a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusát. Egyes egyedül ez a kongresszus lehetett a hatalom utóda. A felkelés megszervezésének általános tervébe feltétlenül beletartozott a fronton és a hátországban legnagyobb befolyású moszkvai és petrográdi Szovjet előzetes meghódítása.

A „Rabocsij Puty”, a párt Központi Lapja, a Központi Bizottság utasítását követve, nyíltan kezdte hirdetni a felkelést és előkészítette a munkásokat és parasztokat a döntő harcra.

Az Ideiglenes Kormánnyal való első nyílt összeütközés a bolsevik „Rabocsij Puty” betiltásával kapcsolatban történt. Az Ideiglenes Kormány rendeletére a lapot betiltották és helyiségeit bezárták. A Forradalmi Katonai Bizottság rendeletére a lap helyiségeit forradalmi úton kinyitották. A pecséteket letépték, az Ideiglenes Kormány biztosait eltávolították. Ez október 24-én történt.

Október 24-én a Forradalmi Katonai Bizottság biztosai számos igen fontos állami intézményből erőszakkal eltávolították az Ideiglenes Kormány képviselőit, minek következtében ezek az intézmények a Forradalmi Katonai Bizottság kezébe kerültek s az Ideiglenes Kormány egész apparátusa felbomlott. Ezen a napon (október 24-én) — egyes hadapródiskolák és a páncélos hadosztály kivételével — az egész helyőrség, valamennyi petrográdi ezred átpártolt a Forradalmi Katonai Bizottsághoz. Az Ideiglenes Kormány tétovázott. Csak este kezdte megszállni a hidakat rohamzászlóaljakkal, amelyek közül néhányat sikerült kivonultatnia. A Forradalmi Katonai Bizottság válaszképpen bevetette a matrózokat és a viborgi vörösgárdistákat, akik eltávolították és szétkergették a rohamzászlóaljakat s maguk szállták meg a hidakat. Ezzel megkezdődött a nyílt felkelés. Több ezredünket azzal a feladattal bíztuk meg, hogy kerítsék be a törzsépület és a Téli Palota egész környékét. A Téli Palotában az Ideiglenes Kormány ülésezett. A páncélos hadosztály átpártolása a Forradalmi Katonai Bizottsághoz (október 24-én késő éjjel) meggyorsította a felkelés kedvező kimenetelét.

Október 25-én ült össze a Szovjetkongresszus, ennek adta át a Forradalmi Katonai Bizottság a kivívott hatalmat.

Október 26-án kora reggel, miután az „Avrora” ágyútűz alá vette a Téli Palotát és a törzsépületet, miután a szovjet csapatok a Téli Palota előtt megtörték a hadapródiskolások ellenállását, az Ideiglenes Kormány megadta magát.

A forradalom lelke elejétől végig a párt Központi Bizottsága volt, élén Lenin elvtárssal. Vlagyimir Iljics akkoriban Petrográdon, a viborgi városrészben, illegális lakásán tartózkodott. Október 24-én este a Szmolnijba hívták, hogy vezesse a mozgalmat.

Az Októberi Felkelésben kiváló szerepük volt a balti matrózoknak és a viborgi városrész vörösgárdistáinak. Ezek az emberek oly hallatlanul bátrak voltak, hogy a petrográdi helyőrségnek főleg az a szerep jutott, hogy erkölcsileg és részben katonailag támogassa az élenjáró harcosokat.

„Pravda” 241. sz.
1918. november 6.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Az Októberi Forradalom és a nemzeti kérdés

A nemzeti kérdés nem önálló, egyszersmindenkorra adott valami. A nemzeti kérdés csak része a fennálló rend átalakítására vonatkozó általános kérdésnek s ezért teljes egészében a társadalom helyzete, az országban uralkodó hatalom jellege és általában a társadalmi fejlődés egész menete határozza meg. Ez különösen kirívóan mutatkozik meg az oroszországi forradalom időszakában, amikor Oroszország végvidékein a nemzeti kérdés és a nemzeti mozgalom tartalma a forradalom menetétől és kimenetelétől függően gyorsan és mindenki szemeláttára változik.

I
A Februári Forradalom és a nemzeti kérdés

Az oroszországi polgári forradalom időszakában (1917 februárjában) a végvidékek nemzeti mozgalmának polgári szabadságmozgalom jellege volt. A „régi rendszer” által évszázadokon át elnyomott és kizsákmányolt oroszországi nemzetiségek első ízben éreztek magukban erőt és harcba szálltak az elnyomók ellen. „Véget vetni a nemzeti elnyomásnak” — ez volt a mozgalom jelszava. Oroszország végvidékeit szempillantás alatt „általános nemzeti” intézmények lepték el. A mozgalom élén a nemzeti, polgári-demokratikus értelmiség haladt. A „Nemzeti Tanácsok” Lettországban, Észtországban, Litvániában, Grúziában, Örményországban, Azerbajdzsánban, Észak-Kaukázusban, Kirgíziában és a Közép-Volga területén; a „Ráda” Ukrajnában és Belorussziában; a „Szfatul Tari” Besszarábiában; a „Kurultaj” a Krímben és Baskíriában; az „autonóm kormány” Turkesztánban — ezek köré az „általános nemzeti” intézmények köré tömörítette erőit a nemzeti burzsoázia. A nemzeti burzsoázia meg akart szabadulni a cárizmustól, mint a nemzeti elnyomás „legfőbb okától”, és nemzeti burzsoá államokat akart alakítani. A nemzetek önrendelkezési jogát úgy értelmezték, mint a végvidékek nemzeti burzsoáziájának azt a jogát, hogy a hatalmat kezébe vegye és a februári forradalmat „saját” nemzeti államának megalakítására használja ki. A forradalom továbbfejlesztése nem felelt meg és nem is felelhetett meg az említett polgári intézmények számításainak. Emellett nem vették tekintetbe, hogy a cárizmus helyébe leplezetlen, pőrére vetkőzött imperializmus jön, hogy ez az imperializmus a nemzetiségek még erősebb és még veszedelmesebb ellensége és újabb nemzeti elnyomás alapja.

A cárizmus megdöntése és á burzsoázia hatalomra jutása azonban nem vezetett a nemzeti elnyomás megszüntetésére. A nemzeti elnyomás régi, durva formáját az elnyomás új, csiszoltabb, de annál veszedelmesebb formája váltotta fel. A Lvov—Miljukov—Kerenszkij-kormány nemcsak nem szakított a nemzeti elnyomás politikájával, hanem még új hadjáratot szervezett Finnország ellen (a szejm szétkergetése 1917 nyarán)és Ukrajna ellen (Ukrajna kulturális intézményeinek megsemmisítése). Sőt mi több: ez a természeténél fogva imperialista kormány arra szólította fel a lakosságot, hogy újabb területek, újabb gyarmatok és nemzetiségek leigázása céljából folytassa a háborút. Erre nemcsak az imperializmus belső természete sarkallta, hanem az is, hogy Nyugaton ott voltak a régi imperialista államok, amelyek telhetetlen mohósággal új területek és nemzetiségek leigázására törekedtek s azzal fenyegették, hogy befolyási körét szűkebbre szabják. Az imperialista államoknak a kis nemzetek leigázására irányuló harca, mint az imperialista államok létfeltétele — ez az a kép, amely az imperialista háború folyamán elénk tárult. A cárizmus megdöntése és a Miljukov—Kerenszkij-kormány megjelenése egyáltalán semmivel sem enyhítette ezt a vigasztalan képet. Természetes, hogy amikor a végvidékek „általános nemzeti” intézményei állami önállóságra próbáltak törekedni, az oroszországi imperialista kormány leküzdhetetlen ellenállásába ütköztek. Mivel pedig ezek az intézmények a nemzeti burzsoázia hatalmának kiépítése közben süketek voltak „saját” munkásaik és parasztjaik életbevágó érdekeivel szemben, az utóbbiak soraiban zúgolódást és elégedetlenséget keltettek. Az úgynevezett „nemzeti ezredek” csak olajat öntöttek a tűzre: a felülről fenyegető veszedelemmel szemben tehetetlenek voltak, viszont az alulról jövő veszedelmet csak fokozták és mélyítették. Az „általános nemzeti” intézmények védtelenül álltak a külső csapásokkal és a belső kirobbanásokkal szemben. A keletkezőben levő burzsoá nemzeti államok már virágzásuk előtt hervadni kezdtek.

Az önrendelkezés elvének régi, polgári-demokratikus értelmezése ilyenformán fikcióvá vált s elvesztette forradalmi értelmét. Világos volt, hogy ilyen körülmények között szó sem lehetett a nemzeti elnyomás megszüntetéséről és a kis nemzeti államok önállóságának megteremtéséről. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az elnyomott nemzetiségek dolgozó tömegei nem szabadulhatnak fel és a nemzeti elnyomás nem szűnhetik meg mindaddig, amíg nem szakítanak az imperializmussal, amíg meg nem döntik „saját” nemzeti burzsoáziájukat, amíg maguk a dolgozó tömegek nem veszik kezükbe a hatalmat.

Ez különösen élesen mutatkozott meg az Októberi forradalmi fordulat után.

II
AZ Októberi Forradalom és a nemzeti kérdés

A februári forradalom kibékíthetetlen belső ellentmondásokat rejtett magában. A forradalmat a munkások és parasztok (katonák) hajtották végre, de a forradalom eredményeképpen a hatalom nem a munkások és parasztok, hanem a burzsoázia kezébe ment át. A munkások és parasztok azért csináltak forradalmat, hogy véget vessenek a háborúnak és kiküzdjék a békét. A hatalomra jutott burzsoázia azonban a tömegek forradalmi lelkesedését a háború folytatására, a béke ellen igyekezett kihasználni. Az ország gazdasági romlása és az élelmezési válság azt követelte, hogy a munkások javára sajátítsák ki a tőkét és az ipari vállalatokat, a parasztság javára pedig kobozzák el a földesúri földeket. Miljukov és Kerenszkij burzsoá kormánya azonban a földesurak és tőkések érdekeit oltalmazta s a munkások és parasztok törekvéseivel szemben határozottan a földesurak és tőkések védelmére kelt. Ez a forradalom polgári forradalom volt, melyet a munkások és parasztok kezével, a kizsákmányolok érdekében hajtottak végre.

De az imperialista háború, a gazdasági összeomlás és az élelmezési válság továbbra is ólomsúlyként nehezedett az országra. A front felbomlott és szertehullott. A gyárak leálltak. Az országban fokozódott az éhínség. A belső ellentmondásokkal teli februári forradalom nyilvánvalóan elégtelennek bizonyult az „ország megmentésére”. A Miljukov—Kerenszkij kormány nyilvánvalóan képtelen volt a forradalom alapvető kérdéseinek megoldására.

Újabb, szocialista forradalomra volt szükség, hogy az kivezesse az országot az imperialista háború és a gazdasági összeomlás zsákutcájából.

Ez a forradalom az Októberi forradalmi fordulat eredményeképpen jött meg.

Az Októberi Forradalom azzal, hogy megdöntötte a földbirtokosok és a burzsoázia hatalmát s helyébe a munkások és parasztok kormányát állította, egy csapásra megoldotta a februári forradalom ellentmondásait. Megszüntette a mindenható földesúri és kulákhatalmat s a földet használatra átadta a falusi dolgozó tömegeknek; kisajátította a gyárakat és a munkások vezetése alá helyezte; szakított az imperializmussal és felszámolta a rablóháborút; nyilvánosságra hozta a titkos szerződéseket és leleplezte az idegen területek elrablására irányuló politikát; végül, proklamálta az elnyomott népek dolgozó tömegeinek önrendelkezési jogát és elismerte Finnország függetlenségét — ezek azok a legfontosabb intézkedések, melyeket a Szovjethatalom a szovjet forradalom kezdetén foganatosított.

Ez valóban szocialista forradalom volt.

A központban megkezdődött forradalom nem maradhatott sokáig Közép-Oroszország szűk határai között. Miután a központban győzött, múlhatatlanul ki kellett terjednie a végvidékekre is. És valóban, az északról jövő forradalmi hullám már a forradalom első napjaitól kezdve elöntötte egész Oroszországot és egyik végvidékről a másikra csapott át. De itt a még Október előtt megalakult „nemzeti tanácsok” és területi (doni, kubáni, szibériai) „kormányok” gátjába ütközött. Ezek a „nemzeti kormányok” ugyanis hallani sem akartak a szocialista forradalomról. Mivel természetüknél fogva burzsoá kormányok voltak, eszük ágában sem volt lerombolni a régi, polgári rendet — ellenkezőleg, kötelességüknek tartották, hogy azt minden erejükkel fenntartsák és megszilárdítsák. Mivel lényegükben imperialista kormányok voltak, eszük ágában sem volt szakítani az imperializmussal — ellenkezőleg, mindig készek voltak arra, hogy „idegen” nemzetiségek területeiből alkalomadtán egy-egy darabot vagy darabkát magukhoz ragadjanak és leigázzanak. Nem csoda, hogy a végvidéki „nemzeti kormányok” hadat üzentek a központi szocialista kormánynak. És miután hadat üzentek, csak természetes, hogy a reakció gócaivá váltak, amelyek maguk köré vonzottak mindent, ami Oroszországban ellenforradalmi volt. Senki előtt sem titok, hogy az Oroszországból kiakolbólított ellenforradalmárok ezekhez a gócokhoz igyekeztek, s hogy ott, e gócok körül fehérgárdista „nemzeti” ezredekké alakultak.

De a „nemzeti kormányokon” kívül nemzeti munkások és parasztok is vannak a végvidékeken. Ezek már az Októberi Forradalom előtt, a Közép oroszországi Szovjetek mintájára forradalmi Szovjetekben voltak szervezve és sohasem szakították meg a kapcsolatot északi testvéreikkel, ők is a burzsoázia legyőzésére törekedtek, ők is a szocializmus diadaláért harcoltak. Nem csoda, hogy a konfliktus köztük és „saját” nemzeti kormányaik között napról-napra élesedett. Az Októberi Forradalom még jobban megszilárdította a végvidéki munkások és parasztok és az oroszországi munkások és parasztok szövetségét, élesztette bennük a szocializmus győzelmébe vetett hitet. A „nemzeti kormányoknak” a Szovjethatalom ellen viselt háborúja pedig odáig fokozta a nemzeti tömegek és „kormányok” konfliktusát, hogy a nemzeti tömegek teljesen szakítottak ezekkel a „kormányokkal”, felkeltek ellenük.

Így alakult ki egész Oroszország munkásainak és parasztjainak szocialista szövetsége az oroszországi végvidékek burzsoá-nemzeti „kormányainak” ellenforradalmi szövetségével szemben.

Egyesek úgy tüntetik fel a végvidéki „kormányok” harcát, mint a Szovjethatalom „lelketlen centralizmusa” ellen irányuló nemzeti szabadságharcot. Ez azonban teljesen helytelen. A világ egyetlen államhatalma sem tett lehetővé oly széleskörű decentralizációt, a világ egyetlen kormánya sem adott a népeknek oly teljes nemzeti szabadságot, mint az oroszországi Szovjethatalom. A végvidéki „kormányok” harca a burzsoá ellenforradalomnak a szocializmus ellen folyó harca volt és az is marad. A nemzeti lobogót csak a nép becsapására tűzték ki, mert ez a lobogó népszerű és alkalmas a nemzeti burzsoázia ellenforradalmi terveinek leplezésére.

A „nemzeti” és területi „kormányok” harca azonban egyenlőtlen harcnak bizonyult. A „nemzeti kormányok”, amelyeket két oldalról támadtak: kívülről az oroszországi Szovjethatalom, belülről pedig „saját” munkásaik és parasztjaik — már az első harcok után kénytelenek voltak meghátrálni. A finn munkások és torpárok felkelése és a burzsoá „Szenátus” menekülése; az ukrán munkások és parasztok felkelése és a burzsoá „Ráda” menekülése; a doni, kubáni és szibériai munkások és parasztok felkelése és Kalegyin, Kornyilov és a szibériai „kormány” összeomlása; a turkesztáni szegényparasztság felkelésé és az „autonóm kormány” menekülése; a kaukázusi agrárforradalom és Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán „nemzeti tanácsainak” teljes tehetetlensége — ezek azok a közismert tények, amelyek világosan mutatták, hogy a végvidéki „kormányok” teljesen elszakadtak „saját” dolgozó tömegeiktől. A szétvert „nemzeti kormányok” „kénytelenek” voltak „saját” munkásaik és parasztjaik ellen a nyugati imperialistákhoz, az egész világ nemzeteinek évszázados elnyomóihoz és kizsákmányolóihoz fordulni segítségért.

Így kezdődött a külföldi beavatkozásnak és a végvidékek megszállásának szakasza, amely ismételten leleplezte a „nemzeti” és területi „kormányok” ellenforradalmi jellegét.

Csak most látta tisztán mindenki, hogy a nemzeti burzsoázia nem arra törekszik, hogy „saját népét” a nemzeti elnyomás alól felszabadítsa, hanem arra, hogy szabadon sajtolhasson ki belőle profitot és biztosíthassa kiváltságainak és tőkéjének szabadságát.

Csak most látta világosan mindenki, hogy az elnyomott nemzetiségek felszabadítása elképzelhetetlen, ha nem szakítanak az imperializmussal, ha nem döntik meg az elnyomott nemzetiségek burzsoáziáját, ha e nemzetiségek dolgozó tömegei nem veszik kezükbe a hatalmat.

Így tehát a forradalom menete leleplezte és félrelökte az önrendelkezés elvének azt a régi polgári értelmezését, melynek ez volt a jelszava: „Minden hatalmat a nemzeti burzsoáziának”. Most már alkalmazható és teljes joggal alkalmazható volt az önrendelkezés elvének szocialista értelmezése, melynek jelszava: „Minden hatalmat az elnyomott nemzetiségek dolgozó tömegeinek”.

Az Októberi Forradalom ily módon végzett a régi burzsoá-nemzeti szabadságmozgalommal és megnyitotta az elnyomott nemzetiségekhez tartozó munkások és parasztok új, szocialista mozgalmának korszakát, amely mozgalom mindennemű elnyomás ellen — tehát a nemzeti elnyomás ellen is —, a burzsoázia hatalma ellen — tehát „saját” burzsoáziája és az idegen burzsoázia hatalma ellen is — s általában az imperializmus ellen irányul.

III
AZ Októberi Forradalom világjelentősége

Az Októberi Forradalom, miután Közép-Oroszországban győzött és több végvidékre is kiterjedt, nem maradhatott csupán Oroszország területi keretei között. Az imperialista világháború viszonyai között és az alsóbb néprétegek között uralkodó általános elégedetlenség légkörében szükségképpen át kellett csapnia a szomszédos országokra. Az imperializmussal való szakítás és Oroszország megszabadulása a rablóháborútól; a titkos szerződések közzététele és az idegen területek meghódításának politikájáról való ünnepélyes lemondás; a nemzeti szabadság kihirdetése és Finnország függetlenségének elismerése; Oroszországnak „szovjet nemzeti köztársaságok föderációjává” való nyilvánítása és az imperializmus elleni elszánt küzdelemnek a Szovjethatalom által világgá kiáltott harci jelszava — mindennek feltétlenül komoly hatással kellett lennie a rabláncon tartott Keletre és a vérző Nyugatra.

És csakugyan, az Októberi Forradalom az első forradalom a világon, amely az elnyomott keleti népek dolgozó tömegeit felrázta évszázados álmukból és bevonta a világimperializmus ellen vívott harcba. Ezt eléggé meggyőzően bizonyítja az a tény, hogy Perzsiában, Kínában és Indiában, az oroszországi Szovjetek mintájára, munkás- és paraszttanácsok alakultak.

Az Októberi Forradalom az első forradalom a világon, amely Nyugat munkásainak és katonáinak élő példát mutatott a menekvésre és arra sarkallta őket, hogy lépjenek a háború és az imperializmus igája alóli igazi felszabadulás útjára. A munkások és katonák felkelése Ausztria-Magyarországon és Németországban, munkás- és katonatanácsok alakulása, Ausztria-Magyarország nem-teljesjogú népeinek forradalmi harca a nemzeti elnyomás ellen — eléggé ékesszólóan bizonyítja ezt.

Nem az a fontos, hogy a Keleten, sőt még a Nyugaton folyó harc sem tisztult még meg a burzsoá-nacionalista salaktól — fontos az, hogy az imperializmus elleni harc megkezdődött, hogy ez a harc folytatódik és szükségképpen el kell jutnia logikus befejezéséhez.

A külföldi beavatkozás és a „külső” imperialisták megszállási politikája csak kiélezi a forradalmi válságot, mert még több népet von be a harcba és kiszélesíti az imperializmussal való forradalmi összecsapások területét.

Az Októberi Forradalom ily módon kapcsolatot teremt az elmaradt Kelet és a fejlett Nyugat népei között, az imperializmus elleni harc közös táborába vonja őket.

A nemzeti kérdés ily módon a nemzeti elnyomás elleni harc részletkérdéséből a nemzetek, gyarmatok és félgyarmatok felszabadulásának, az imperializmustól való megszabadulásának általános kérdésévé nő ki.

A II. Internacionálénak és vezetőjének, Kautsky-nak, halálos bűne egyebek között az, hogy folyton a nemzeti önrendelkezés kérdésének polgári értelmezésére tért le, nem fogta fel e kérdés forradalmi értelmét, a nemzeti kérdést nem tudta vagy nem akarta az imperializmus elleni harc forradalmi talajára állítani, a nemzeti kérdést nem tudta vagy nem akarta egybekapcsolni a gyarmatok felszabadításának kérdésével.

A Bauer és Renner típusú osztrák szociáldemokraták korlátoltsága tulajdonképpen abban áll, hogy nem értették meg a nemzeti kérdés elválaszthatatlan összefüggését a hatalom kérdésével s arra törekedtek, hogy a nemzeti kérdést elválasszák a politikától és beszorítsák a kulturális és oktatásügyi kérdések kereteibe, megfeledkezve az olyan „apróságokról”, mint az imperializmus és az imperializmus rabságában sínylődő gyarmatok.

Azt mondják, hogy a felfelé ívelő szocialista forradalom viszonyai között az események menete hatálytalanította az önrendelkezési jog és a „honvédelem” elveit. Az események menete valójában nem az önrendelkezés és a „honvédelem” elveit hatálytalanította, hanem azok polgári értelmezését. Csak egy pillantást kell vetnünk az imperializmus járma alatt nyögő és szabadulást szomjazó megszállt területekre; csak egy pillantást kell vetnünk Oroszországra, mely forradalmi háborút visel, hogy a szocialista hazát megvédje az imperialista ragadozókkal szemben; csak át kell gondolnunk az Ausztria-Magyarországon most lezajló eseményeket; csak egy pillantást kell vetnünk a leigázott gyarmatokra és félgyarmatokra, amelyek máris Tanácsokat szerveztek (India, Perzsia, Kína) — csak egy pillantást kell vetnünk minderre, hogy felfogjuk a szocialista értelemben vett önrendelkezési elv egész forradalmi jelentőségét.

Az Októberi Forradalomnak nagy, az egész világra kiható jelentősége főképpen abban áll, hogy:

1. kitágította a nemzeti kérdés kereteit és a nemzeti elnyomás elleni harc részletkérdését az elnyomott népek, gyarmatok és félgyarmatok felszabadulásának, az imperializmustól való megszabadulásának általános kérdésévé tette;

2. nagy lehetőségeket adott és járható utakat nyitott erre a felszabadulásra s ezzel jelentősen megkönnyítette Nyugat és Kelet elnyomott népeinek felszabadulását, bevonván őket az imperializmus elleni győzelmes harc közös medrébe;

3. ezzel hidat vert a szocialista Nyugat és a leigázott Kelet között, a világimperializmus ellen kiépítette a forradalomnak új frontját Nyugat proletárjaitól az oroszországi forradalmon át Kelet népeiig.

Éppen ez a magyarázata annak, hogy Kelet és Nyugat dolgozó és kizsákmányolt tömegei most leírhatatlan lelkesedéssel fordulnak az oroszországi proletariátus felé.

Főleg ez a magyarázata annak, hogy az egész világ imperialista ragadozói most őrjöngő dühvel Szovjet-Oroszországra vetették magukat.

„Pravda” 241. és 250. sz.
1918. november 6. és 19.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Az Októberi Forradalom

(1917. október 24-e és 25-e Petrográdon)

Az októberi felkelést siettető legfontosabb események ezek voltak: az Ideiglenes Kormány szándéka, hogy (Riga feladása után) feladja Petrográdot, a Kerenszkij-kormány készülődése, hogy átköltözzék Moszkvába, a régi hadsereg parancsnoki karának elhatározása, hogy Petrográd egész helyőrségét a frontra dobják és védtelenül hagyják a fővárost, és végül a Rodzjanko elnökletével egybegyűlt fekete kongresszus, amely lázasan dolgozott az ellenforradalom megszervezésén. Ehhez járult még a növekvő gazdasági bomlás és az a tény, hogy a front nem akarta folytatni a háborút. Mindez elkerülhetetlenné tette a gyors és jól megszervezett felkelést, mely az egyetlen kivezető út volt az akkori helyzetből.

A bolsevik párt Központi Bizottsága már szeptember végén elhatározta, hogy a párt minden erejét a sikeres felkelés megszervezésére mozgósítja. E célból a Központi Bizottság elhatározta, hogy Petrográdon Forradalmi Katonai Bizottságot szervez, kikényszeríti, hogy a petrográdi helyőrség a fővárosban maradjon, és egybehívja a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusát. Egyes egyedül ez a kongresszus lehetett a hatalom utóda. A felkelés megszervezésének általános tervébe feltétlenül beletartozott a fronton és a hátországban legnagyobb befolyású moszkvai és petrográdi Szovjet előzetes meghódítása.

A „Rabocsij Puty”, a párt Központi Lapja, a Központi Bizottság utasítását követve, nyíltan kezdte hirdetni a felkelést és előkészítette a munkásokat és parasztokat a döntő harcra.

Az Ideiglenes Kormánnyal való első nyílt összeütközés a bolsevik „Rabocsij Puty” betiltásával kapcsolatban történt. Az Ideiglenes Kormány rendeletére a lapot betiltották és helyiségeit bezárták. A Forradalmi Katonai Bizottság rendeletére a lap helyiségeit forradalmi úton kinyitották. A pecséteket letépték, az Ideiglenes Kormány biztosait eltávolították. Ez október 24-én történt.

Október 24-én a Forradalmi Katonai Bizottság biztosai számos igen fontos állami intézményből erőszakkal eltávolították az Ideiglenes Kormány képviselőit, minek következtében ezek az intézmények a Forradalmi Katonai Bizottság kezébe kerültek s az Ideiglenes Kormány egész apparátusa felbomlott. Ezen a napon (október 24-én) — egyes hadapródiskolák és a páncélos hadosztály kivételével — az egész helyőrség, valamennyi petrográdi ezred átpártolt a Forradalmi Katonai Bizottsághoz. Az Ideiglenes Kormány tétovázott. Csak este kezdte megszállni a hidakat rohamzászlóaljakkal, amelyek közül néhányat sikerült kivonultatnia. A Forradalmi Katonai Bizottság válaszképpen bevetette a matrózokat és a viborgi vörösgárdistákat, akik eltávolították és szétkergették a rohamzászlóaljakat s maguk szállták meg a hidakat. Ezzel megkezdődött a nyílt felkelés. Több ezredünket azzal a feladattal bíztuk meg, hogy kerítsék be a törzsépület és a Téli Palota egész környékét. A Téli Palotában az Ideiglenes Kormány ülésezett. A páncélos hadosztály átpártolása a Forradalmi Katonai Bizottsághoz (október 24-én késő éjjel) meggyorsította a felkelés kedvező kimenetelét.

Október 25-én ült össze a Szovjetkongresszus, ennek adta át a Forradalmi Katonai Bizottság a kivívott hatalmat.

Október 26-án kora reggel, miután az „Avrora” ágyútűz alá vette a Téli Palotát és a törzsépületet, miután a szovjet csapatok a Téli Palota előtt megtörték a hadapródiskolások ellenállását, az Ideiglenes Kormány megadta magát.

A forradalom lelke elejétől végig a párt Központi Bizottsága volt, élén Lenin elvtárssal. Vlagyimir Iljics akkoriban Petrográdon, a viborgi városrészben, illegális lakásán tartózkodott. Október 24-én este a Szmolnijba hívták, hogy vezesse a mozgalmat.

Az Októberi Felkelésben kiváló szerepük volt a balti matrózoknak és a viborgi városrész vörösgárdistáinak. Ezek az emberek oly hallatlanul bátrak voltak, hogy a petrográdi helyőrségnek főleg az a szerep jutott, hogy erkölcsileg és részben katonailag támogassa az élenjáró harcosokat.

„Pravda” 241. sz.
1918. november 6.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Válaszfal
– írta: J. V. Sztálin –

A szocialista Oroszország és a forradalmi Nyugat között válaszfalként merednek a megszállott területek.

Míg Oroszországban már több mint egy éve leng a vörös zászló és Nyugaton — Németországban, Ausztria-Magyarországon — a proletárfelkelések kirobbanásai napról-napra, óráról-órára erősödnek, — a megszállott területeken, Finnországban, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Belorussziában, Lengyelországban, Besszarábiában, Ukrajnában és a Krímben életük végét járó nyugati imperialisták kegyelméből továbbra is nyomorúságosán tengődnek a burzsoá-nacionalista „kormányok”.

Míg Keleten és Nyugaton már pokolba kergették a „nagy” királyokat és „hatalmas” imperialistákat — a megszállott területeken továbbra is garázdálkodnak a kis királyocskák és a törpe rablók, gazul erőszakoskodnak a munkásokkal és parasztokkal, letartóztatják és agyonlövetik őket.

Sőt, ezek az életük végét járó „kormányok” lázasan szervezik „nemzeti” fehérgárdista „ezredeiket”, „megmozdulásra” készülődnek, összesúgnak az egyelőre még fel nem számolt imperialista kormányokkal, és „területük” „kiterjesztéséről’’ szőnek terveket.

Ők, ezek az elevenen rothadó árnyai a már megdöntött „nagy” királyoknak, ezek a törpe „nemzeti” „kormányok”, amelyek a sors akaratából Kelet és Nyugat két hatalmasan lángoló forradalmi máglyája közé kerültek, most arról álmodoznak, hogy eloltják az általános forradalmi tűzvészt Európában, megvédik nevetséges létüket és visszafelé fordítják a történelem kerekét!..

Ezek a kis „királyocskák” arról álmodoznak, hogy egy-két züllött fehérgárdista „ezred” segítségével „egy csapásra” keresztülviszik azt, amit a „nagy” Németország és Ausztria-Magyarország „hatalmas” királyainak nem sikerült keresztülvinniök.

Nem kételkedünk abban, hogy az oroszországi és a nyugati forradalom hatalmas hullámai könyörtelenül elsöprik a megszállott területek ellenforradalmi álmodozóit. Nem kételkedünk abban, hogy már közel az óra, amikor ezeknek a területeknek „királyocskái” is volt oroszországi és németországi „hatalmas” pártfogóik sorsára jutnak.

Nincs okunk kételkedni abban, hogy a forradalmi Nyugat és a szocialista Oroszország közé ékelődő ellenforradalmi válaszfalat végre le fogják dönteni.

A megszállott területeken már mutatkoznak a forradalom első jelei. Az észtországi sztrájkok, a lettországi tüntetések, az általános sztrájk Ukrajnában, az általános forradalmi forrongás Finnországban, Lengyelországban és Lettországban — ezek az első fecskék. Kétségtelen, hogy a legrövidebb időn belül ezeken a területeken is forradalmak és szovjet kormányok lesznek.

Félelmetesen és roppant erővel terjed a földön a proletár forradalom. Keleten és Nyugaton félve, remegve hajtják meg előtte fejüket a világ egykori „parancsolói” és porba hullnak régi koronáik. A megszállott területek és kis „királyocskáik” sem lehetnek kivételek.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 2. sz.
1918 november 17.
Vezércikk.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Beszéd a Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek
Moszkvai Szovjetjének teljes ülésén a Déli Front helyzetéről

1918. október 29
(Újságbeszámoló)

Felesleges bizonyítanom — mondja Sztálin elvtárs —, hogy Szovjet-Oroszország erői növekednek — erről eléggé világosan tanúskodnak sikerei. De Szovjet-Oroszország ellenségei még sohasem igyekeztek olyan szívósan megtörni bennünket, mint most. Szovjet-Oroszország ellenségeinek terve arra irányul, hogy elszakítsák tőle leggazdagabb gabonavidékeit és harc nélküli megadásra kényszerítsék. E terv megvalósítására öt-hat hónappal ezelőtt Számárát és Szibériát szemelték ki. A legutóbbi két hónap alatt bebizonyítottuk ellenségeinknek, hogy ez a tervük kivihetetlen. Most délen igyekeznek megismételni ezt a kalandot. Dél-Oroszországnak nagy a vonzóereje. Legalább 150 millió púd gabonafeleslege van. Többszázezer púd szénnel rendelkezik. De még nagyobb jelentősége van Dél-Oroszországnak hadászati tekintetben. Ezen a területen új nemzetközi csomópont van kialakulóban. Ez az ott folyó munkából látható. Jekatyerinodarban új kormány alakult, Krasznovval az élén. Ott három hadsereg egyesült. Az ellenforradalmárok, Dél-Oroszország elfoglalására törekedve, fő csapásukat Caricin ellen irányítják. Krasznov augusztusban parancsot adott Caricin elfoglalására. A parancsot nem hajtották végre és Krasznov hadseregének futva kellett menekülnie. Októberben Krasznov újabb parancsot adott ki: október 15-ig minden áron el kell foglalni Caricint és egyesülni kell a csehszlovákokkal. Több tábornok egyesített hadseregeinek legalább 40 ezredét vetették harcba. A tábornokoknak mégis futva kellett menekülniök, egyikük még a csizmáját is elvesztette. (Derültség.)

Csak ekkor értették meg a tábornokok, hogy hadseregünk igazi, egyre növekvő erő, amellyel nem tudnak elbánni.

Miben rejlik hadseregünk ereje? Miért veri olyan biztosan az ellenséget?

Hadseregünk ereje tudatosságában és fegyelmében rejlik. A tudatosság és a proletár fegyelem a Déli Fronton aratott sikereink egyik oka.

Sikereink másik oka az, hogy új vörös tisztikar alakult ki. A vörös tisztek nagyrészt volt katonák, akik számos csatában mentek át a tűzkeresztségen és jól ismerik a hadimesterséget. Ők vezetik győzelemre csapatainkat.

Ezek azok a döntő tényezők, amelyek hadseregünk sikerét meghatározzák. Ezért gondolom, hogy délen a fekete bandáknak sohasem fog sikerülni hadseregünket legyőzni.

„Izvesztyija” 237. sz.
1918. október 30.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Dél-Oroszországról

– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” tudósítójával

Sztálin népbiztos, aki nemrég érkezett meg küldetéséből, közölte tudósítónkkal a Déli Front helyzetéről szerzett benyomásait.

A Déli Front fontossága

Az, hogy a Déli Front a doni ellenforradalom és az asztraháni-uráli-csehszlovák bandák közé esik — ez a hadászati helyzet már egymagában is a Déli Front fontosságáról tanúskodik. Az angol befolyási szféra (Enzeli, Krasznovodszk) közelsége csak fokozza a Déli Front fontosságát. Azon kívül Dél-Oroszország kincsei (gabona, kőolaj, szén, állatok, hal) egymaguk is gerjesztik az imperialista rablók farkasétvágyát, akik arra törekszenek, hogy ezt a fontos szegletet elszakítsák Oroszországtól. Kétségtelen továbbá az is, hogy az ősz beálltával és a szamarai kaland felszámolása után a hadműveletek központja délre fog áttolódni. Tulajdonképpen ezzel magyarázható a dél oroszországi ellenforradalmárok mostani „lázas” tevékenysége: sebtiben új (teljesen új!) „összoroszországi kormányt” tákolnak össze cári lakájokból — Sipov, Szazonov, Lukomszkij részvételével —, egy hadseregben egyesítik Krasznov, Gyenyikin és Szkoropadszkij bandáit, segítségül hívják Angliát stb.

Caricin, a csapás központja

Az ellenség legfőbb célpontja — Caricin. Ez érthető is, mert Caricin elfoglalása és a Dél-Oroszországgal való összeköttetés megszakítása ellenségeink valamennyi feladatának megoldását biztosítaná: a doni ellenforradalmárokat egyesítené az asztraháni és uráli csapatok kozák vezetőivel s így egységes ellenforradalmi frontot teremtene a Dontól a csehszlovákokig; a bel- és külföldi ellenforradalmárok számára szilárdan biztosítaná Dél-Oroszországot és a Káspi-melléket; reménytelen helyzetbe hozná Észak-Kaukázus szovjet csapatait…

Főképpen ez a magyarázata annak, hogy a dél oroszországi fehérgárdisták oly szívósan igyekeznek Caricint elfoglalni.

Krasznov még augusztusban parancsot adott, hogy „el kell foglalni Caricint”. Krasznov bandái eszeveszett dühvel rontottak frontunkra, hogy megtörjék ellenállását, de Vörös Hadseregünk visszaverte támadásukat és visszavetette őket a Don mögé.

Október elején újabb parancsot adtak Caricin elfoglalására, de ezúttal már a rosztovi ellenforradalmi kozák nagytanács adta a parancsot. Az ellenség legalább negyven ezredet vont össze a Don vidékéről, Kievből (Szkoropadszkij tiszti ezredei!), a Kubánból (Alékszejev „önkéntesei”!). Vörös Hadseregünk acélökle azonban ezúttal is visszavetette Krasznov bandáit s csapataink az ellenség számos ezredét bekerítették és megsemmisítették, ágyúkat, géppuskákat és puskákat zsákmányoltak. Mamontov, Antonov, Popov, Tolkuskin tábornok és egész falka ezredes kénytelen volt futva menekülni.

Miben rejlik hadseregünk ereje?

Hadseregünk sikerei mindenekelőtt tudatosságával és fegyelmével magyarázhatók. Krasznov katonái elképesztően korlátoltak és tudatlanok, teljesen elszakadtak a külvilágtól. Nem tudják, miért harcolnak. „Megparancsolták, hát kénytelenek vagyunk verekedni” — mondják a kihallgatott foglyok.

Egészen más a mi vörös katonánk. Büszkén nevezi magát a forradalom katonájának. Tudja, hogy nem a tőkések nyereségéért, hanem Oroszország felszabadításáért harcol, s ennek tudatában nyitott szemmel, bátran megy a harcba. A vörös katonák rend és fegyelem után vágyódnak és ez a vágy olyan erős, hogy gyakran maguk büntetik meg „engedetlen” és kevésbé fegyelmezett bajtársaikat.

Éppolyan fontos az is, hogy volt katonákból, akik számos ütközetben estek át a tűzkeresztségen, új vörös tiszti káder alakult. Ezek a vörös tisztek, mint a cement, egységes fegyelmezett szervezetté szilárdítják hadseregünket.

De a hadsereg erejét nemcsak saját tulajdonságai határozzák meg. A hadsereg nem létezhet sokáig erős hátország nélkül. A front csak akkor lehet szilárd, ha a hadsereg rendszeresen kap a hátországból utánpótlást, lőszert, élelmet. E tekintetben nagy szerepe volt annak, hogy a hátországban — főleg öntudatos munkások köréből — hozzáértő és ügyes szervezők jelentek meg, akik lelkiismeretesen és fáradhatatlanul dolgoznak a mozgósítás és ellátás terén. Biztosan állíthatjuk, hogy ilyen szervezők nélkül nem menthettük volna meg Caricint.

Mindez olyan félelmetes erővé kovácsolja hadseregünket, amely meg bírja törni az ellenség bármilyen ellenállását.

Minden jel arra mutat, hogy Dél-Oroszországban új nemzetközi csomópont van kialakulóban. Az, hogy Anglia pártfogoltjaiból Jekatyerinodarban „új” „összoroszországi kormány” alakult, hogy a három ellenforradalmi hadsereg (Alekszejev, Szkoropadszkij, Krasznov), amelyet csapataink Caricinnál egyszer már megvertek, egyesült, a várható angol beavatkozásról szóló hírek s az a tény, hogy Anglia Enzeliből és Krasznovodszkból felszereli a tyereki ellenforradalmárokat — mindez nem véletlen. A Számárában kudarcba fulladt kalandot most Dél-Oroszországban akarják megismételni. De nem fognak, kétségtelenül nem fognak rendelkezni azzal, ami nélkül a győzelem elképzelhetetlen, vagyis nem lesz olyan hadseregük, amely hisz az ellenforradalom sötét ügyében és képes a végsőkig harcolni. Elegendő lesz egyetlen erős nyomás — és az ellenforradalmi kalandorok kártyavára összedől. Erről kezeskedik hadseregünk hősiessége, a krasznovi és alekszejevi „csapatok” soraiban végbemenő bomlás, az erősödő forrongás Ukrajnában, Szovjet-Oroszország növekvő hatalma és végül, a mindinkább erősödő nyugati forradalmi mozgalom. A dél oroszországi kaland ugyanúgy fog végződni, mint a szamárai kaland.

„Pravda” 235. sz.
1918. október 30.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa