Írta: J. V. Sztálin

A kormány politikája a nemzeti kérdésben

Egy évvel ezelőtt, még az Októberi Forradalom előtt, Oroszország, mint állam, a felbomlás képét mutatta. A régi „kiterjedt oroszországi hatalom” és mellette számos, új, kis „állam”, amelyek más- és másfelé húztak — ez volt a helyzet.

Az Októberi Forradalom és a breszti béke csak elmélyítette és fokozta a széthullás folyamatát. Már nem Oroszországról, hanem Nagyoroszok Országáról kezdtek beszélni, a végvidékeken alakult burzsoá kormányok pedig, amelyeket a központi szocialista Szovjetkormány iránt táplált ellenséges érzület fűtött, hadat üzentek a Szovjetkormánynak.

Kétségtelen, hogy ugyanakkor a végvidékek munkás-paraszt Szovjetjei minden erejükkel, a központtal való egységre törekedtek. De ezeket a törekvéseket visszaszorították, s később elfojtották a belügyeikbe beavatkozó külföldi imperialisták ellentétes törekvései.

Az osztrák és német imperialisták, akik abban az időben az első hegedűsök voltak, ügyesen kihasználták a volt Oroszország széthullását, s a végvidékek kormányait bőségesen ellátták mindennel, ami a központ elleni harchoz szükséges, helyenként megszállták a végvidékeket és általában elősegítették Oroszország teljes széthullását. Az Antant imperialistái sem akartak az osztrák és német imperialisták mögött elmaradni és ugyanarra az útra léptek.

A bolsevik párt ellenségei Oroszország széthullásáért természetesen (természetesen!) a Szovjethatalomra hárították a felelősséget. De nem nehéz megérteni, hogy a Szovjethatalom nem tudott, és nem is akart szembefordulni az elkerülhetetlen ideiglenes széthullási folyamattal. A Szovjethatalom megértette, hogy Oroszország imperialista szuronyokkal fenntartott erőszakos egységének az orosz imperializmus bukásával feltétlenül szét kellett hullania: a Szovjethatalomnak meg kellett volna tagadnia önmagát, ha az orosz imperializmus módszereivel akarta volna fenntartani az egységei. A Szovjethatalom felismerte, hogy a szocializmusnak nem bármilyen egységre, hanem testvéri egységre van szüksége, s hogy az ilyen egység csak, mint az oroszországi nemzetiségek dolgozó osztályainak önkéntes szövetsége jöhet létre, vagy egyáltalán nem jön létre …

Az osztrák és német imperialisták szétzúzása után új kép tárult elénk. A végvidékeken, amelyek fenékig kiürítették a megszállás minden borzalmának keserű poharát, az orosz proletariátus és államépítési formái iránt rendkívül erős vonzalom keletkezett, amellyel szemben a végvidéki kormányok különválási erőlködései hiábavalóknak bizonyulnak. Másrészt, nincs többé az a külső fegyveres erő (az osztrák-német imperializmus), amely a megszállott területek dolgozó tömegeit gátolta abban, hogy igazi politikai arculatukat megmutassák. Az a tény, hogy a megszállt területeken hatalmas forradalmi fellendülés kezdődött és több munkás-paraszt nemzeti köztársaság alakult, a megszállt területek politikai törekvései tekintetében minden kétséget eloszlatott. A szovjet nemzeti kormányok elismerésüket kérték az Oroszországi Szovjethatalomtól, amely fenntartás nélkül elismerte a megalakult szovjet köztársaságok teljes függetlenségét. Ezzel a Szovjethatalom csak régi, kipróbált politikáját folytatta, amely elítél a nemzetiségekkel szemben alkalmazott mindennemű erőszakot és a nemzetiségek dolgozó tömegeinek teljesen szabad fejlődését követeli. A Szovjethatalom megértette, hogy csak a kölcsönös bizalom talaján jöhet létre a kölcsönös megértés és csak a kölcsönös megértés alapján építhető fel a népek tartós, megdönthetetlen szövetsége.

A Szovjethatalom ellenségei nem mulasztották el az alkalmat, hogy Oroszország szétdarabolására irányuló „újabb kísérletekkel” még egyszer meg ne vádolják a Szovjethatalmat. A legreakciósabbak közülük, megérezvén, hogy a végvidékek a központhoz vonzódnak, „új” jelszót adtak ki, „Nagy-Oroszország” visszaállításának jelszavát, amelyet természetesen tűzzel-vassal, a Szovjethatalom megdöntése útján kell megvalósítani. A Krasznovok és Gyenyikinek, a Kolcsakok és Csajkovszkijak, akik tegnap még több önálló ellenforradalmi fészekre akarták darabolni Oroszországot, ma egyszerre csak az „összoroszországi állam” „eszméjéért” rajonganak. Az angol-francia tőke ügynökei, akiknek vitathatatlanul jó politikai szimatjuk van, s akik tegnap még Oroszország széthullására spekuláltak, ma köpönyeget fordítottak, s nagy igyekezetükben egyszerre két „összoroszországi” kormányt alakítottak (Szibériában és Dél-Oroszországban). Mindez kétségtelenül a végvidékeknek a központ iránt érzett leküzdhetetlen vonzalmáról tanúskodik, melyet a hazai és külföldi ellenforradalmárok most kihasználni igyekeznek.

Mondanunk sem kell, hogy a „régi Oroszország” (és természetesen a régi rendszer) visszaállítása után annyira vágyódó ellenforradalmárok tervei az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegeinek másféléves forradalmi munkája után kudarcra vannak kárhoztatva. De mennél utópikusabbak ellenforradalmáraink tervei, annál reálisabb a Szovjethatalom politikája, amely teljesen Oroszország népeinek kölcsönös testvéri bizalmára támaszkodik. Sőt, ez a politika a mai nemzetközi helyzetben az egyetlen reális, az egyetlen forradalmi politika.

Erről ékesszólóan tanúskodik például a Belorussz Köztársaság Szovjetkongresszusának legutóbbi deklarációja, mely szerint a Belorussz Köztársaság az Oroszországi Szovjet Köztársasággal föderatív kapcsolatot létesít. A Belorussz Szovjet Köztársaság, amelyet nemrég függetlennek ismertünk el, most, Szovjetjeinek kongresszusán önként proklamálta az Oroszországi Köztársasággal való szövetséget. Belorusszia Szovjetkongresszusa február 3-i deklarációjában kijelenti, hogy „csak valamennyi független szovjet köztársaság dolgozóinak szabad, önkéntes szövetsége biztosítja a munkások és parasztok győzelmét az egész kapitalista világ ellen folyó harcban”.

„Valamennyi független szovjet köztársaság dolgozóinak önkéntes szövetsége” … Ez a népek egyesítésének egyetlen útja, ezt hangoztatta állandóan a Szovjethatalom és ennek az útnak most itt az áldásos gyümölcse.

Belorusszia Szovjetkongresszusa ezen kívül elhatározta, hogy egyesül a Litván Köztársasággal és kimondotta, hogy szükségesnek tartja a két köztársaság és az Oroszországi Szovjet Köztársaság közötti föderatív kapcsolatot. Távirati úton közük, hogy Litvánia Szovjetkormánya ugyanezen az állásponton van s a litván kommunista párt, a legbefolyásosabb litvániai párt konferenciája, mint értesültünk, jóváhagyja a Litvániai Szovjetkormány álláspontját. Teljes joggal remélhetjük, hogy a most egybehívott litvániai Szovjetkongresszus szintén erre az útra lép.

Ez is igazolja, hogy a Szovjethatalom a nemzeti kérdésben helyes politikát folytat.

Oroszország népei tehát a régi imperialista egység széthullásától a független szovjet köztársaságokon át jutnak az új, önkéntes, testvéri egységhez.

Kétségtelen, hogy ez az út nem a legkönnyebb, de ez az egyetlen út, amely az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegeinek tartós, megbonthatatlan szocialista szövetségéhez vezet.
„Izvesztyija” 30. sz.
1919. február 9.

Aláírás: I. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Két tábor

– írta: J. V. Sztálin –

A világ visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul két táborra szakadt: az imperializmus és a szocializmus táborára.

Ott, az ő táborukban van a tőkével, fegyverzettel, kipróbált ügynökökkel és tapasztalt adminisztrátorokkal rendelkező Amerika, Anglia, Franciaország és Japán.

Itt, a mi táborunkban van Szovjet-Oroszország, fiatal szovjetköztársaságaival, itt van a nyugati országok növekvő proletárforradalma, s ha ennek a tábornak nincsen is tőkéje, nincsenek is kipróbált ügynökei és tapasztalt adminisztrátorai, ellenben vannak tapasztalt agitátorai, akik a dolgozók szívében felgyújtják a szabadság tüzét.

E két tábor harca a tengelye a ma egész életének, ez az egész tartalma a régi és az új világ mai bel- és külpolitikájának.

Észtország és Litvánia, Ukrajna és a Krim, Turkesztán és Szibéria, Lengyelország és a Kaukázus, s végül maga Oroszország — nem öncél, hanem csak harctér, színtere két erő élethalálharcának, amelyek közül az egyik, az imperializmus, arra törekszik, hogy erősítse a rabság jármát, a másik, a szocializmus, a rabság alóli felszabadításért harcol.

Az imperializmus ereje — a néptömegek öntudatlansága, akik gazdáikat gazdagítják, maguknak pedig az elnyomás láncait kovácsolják. De a tömegek öntudatlansága átmeneti dolog, amely idővel, a tömegek elégedetlenségének fokozódásával, a forradalmi mozgalom terjedésével feltétlenül eltűnik. Az imperialisták tőkéje!.. de ki ne tudná, hogy a tőke tehetetlen az elkerülhetetlennel szemben? Ezért az imperializmus uralma nem hosszú életű, nem tartós.

Az imperializmus gyengesége —, hogy katasztrófa nélkül, a tömeges munkanélküliség fokozása nélkül, saját munkásainak és parasztjainak újabb kirablása nélkül, idegen területek újabb rablása nélkül nem képes megszüntetni a háborút. Nem a háború befejezése, sőt nem is Németország legyőzése a leglényegesebb, hanem az, hogy kire hárítsák a háború milliárdokra rúgó kiadásait. Oroszország megújhodva került ki az imperialista háborúból, mert a belföldi és külföldi imperialisták rovására számolta fel a háborút, mert a háborús kiadásokat a háború közvetlen bűnöseire hárította, amikor kisajátította őket. Az imperialisták ezt nem tudják megtenni, nem sajátíthatják ki önnön magukat, mert különben nem volnának imperialisták. Hogy az imperializmus érdekeinek megfelelően számolják fel a háborút, „kénytelenek” éhínségre kárhoztatni a munkásokat (tömeges munkanélküliség a „kevés hasznot hajtó” üzemek bezárása következtében, új közvetett adók és az élelmiszerárak eszeveszett emelkedése), „kénytelenek” kirabolni Németországot, Ausztria-Magyarországot, Romániát, Bulgáriát, Ukrajnát, a Kaukázust, Turkesztánt, Szibériát.

Kell-e bizonyítani, hogy mindez kiszélesíti a forradalom bázisát, megingatja az imperializmus alapjait és meggyorsítja elkerülhetetlen összeomlását?

Három hónappal ezelőtt a győzelmi mámorban úszó imperializmus kardját csörtette és azzal fenyegetődzött, hogy hadaival elárasztja Oroszországot. Szovjet-Oroszország, ez a „koldus”, ez a „vad” ország — hát elképzelhető, hogy majd ellenáll az angolok és franciák „fegyelmezett” hadseregének, amely „még” a híres technikával rendelkező németeket „is” megtörte. Így gondolkoztak ők. Egy „apróságról” azonban megfeledkeztek, nem vették számításba, hogy a béke, ha mégolyán „szégyenletes” is, feltétlenül aláássa a hadsereg „fegyelmét” és a hadsereget egy új háború ellen hangolja, a munkanélküliség és a drágaság pedig elkerülhetetlenül erősíti a munkások forradalmi mozgalmát saját imperialistáik ellen.

Nos, és mi történt? A „fegyelmezett” hadsereg alkalmatlannak bizonyult az intervencióra: kitört rajta az elkerülhetetlen betegség — a bomlás betegsége. Az annyit magasztalt „belső béke” és „rend” visszájára fordult, polgárháborúvá lett. Oroszország végvidékeinek sebtében összetákolt „kormányai” szappanbuborékoknak, alkalmatlanoknak bizonyultak arra, hogy leplezzék az intervenciót, amelynek egyetlen célja, természetesen (természetesen!), a „humanitás” és a „civilizáció”. Ami pedig Szovjet- Oroszországot illeti, azt nemcsak hogy nem rakták zsebre, hanem ellenkezőleg, az imperialisták szükségesnek tartották, hogy kissé alább adják és meghívták „tanácskozásra” Szovjet-Oroszországot a Herceg-szigetekre. Mert a Vörös Hadsereg sikerei, az új nemzeti szovjet köztársaságok keletkezése, amelyek forradalmi szelleme átragadt a szomszédos országokra, a forradalom terjedése Nyugaton, munkás- és katonatanácsok keletkezése az antant-országokban — minden szónál ékesebben és meggyőzőbben beszélt. Sőt. A dolgok odáig fejlődtek, hogy az „engesztelhetetlen” Clemenceau, aki nemrég még nem akart útlevelet adni a Berni Konferenciára és elnyelni készült az „anarchikus” Oroszországot, most, miután a forradalom kissé fejbe kólintotta, kész igénybe venni az öreg Kautsky, a becsületes „marxista” alkusz szolgálatait, s Oroszországba küldi tárgyalások … bocsánat „tanulmányozás” céljából.

Bizony, bizony:

„Hová tűnt a szárnyaló dicsőség,
A gőgös szó, a cári vakmerőség? . . ”

És mindez a változás alig három hónap alatt történt.

Teljes joggal állíthatjuk, hogy a fejlődés iránya továbbra is ez lesz, mert el kell ismerni, hogy a mai „viharok és katasztrófák” közepette Oroszország az egyetlen ország, ahol a társadalmi és gazdasági élet sztrájkok és kormányellenes tüntetések nélkül, „normálisan” folyik, a Szovjetkormány pedig a legszilárdabb valamennyi ma létező európai kormány közül. Szovjet-Oroszország ereje és súlya mind az országon belül, mind nemzetközi viszonylatban az imperialista kormányok erejének és súlyának csökkenése arányában növekszik.

Két kibékíthetetlen táborra szakadt a világ: az imperializmus táborára és a szocializmus táborára. A fuldokló imperializmus az utolsó szalmaszálba, a „Népszövetségbe” kapaszkodik, mely a helyzet megmentése érdekében egységes szövetségbe tömöríti az egész világ rablóit. Mindhiába! A körülmények és az idő az imperializmus ellen, a szocializmus javára dolgoznak. A szocialista forradalom hullámai feltartóztathatatlanul tornyosulnak és ostromolják az imperializmus bástyáit. Morajuk visszhangzik az elnyomott Kelet országaiban. Az imperializmus alatt forrósodik a talaj. Az imperializmus sorsa elkerülhetetlen, pusztulnia kell.

„Izvesztyija” 41. sz.
1919. február 22.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa