Címke: ideológia

A Dolgok logikája

(A mensevikek Központi Bizottságának „Tézisei” alkalmából)

Egy okmányt kaptunk, amelynek címe: a mensevik párt „Központi Bizottságának tézisei és határozata” (1918. október 17—21). Ez az okmány összegezi a Szovjethatalom 1917 októberétől kifejtett tevékenységének eredményeit és bizonyos távlatot körvonalaz, amely a mensevik párt fejlődésé szempontjából úgy látszik, komoly jelentőségű. De az okmányban azok a következtetések a legbecsesebbek, amelyek megdöntik a mensevizmusnak a forradalom egy éve alatt folytatott egész gyakorlati politikáját. Más alkalomra hagyjuk a „Tézisek és határozat” boncolgatását, most csak néhány benyomásunkat tartjuk szükségesnek az olvasóval közölni.

I
Az Októberi Forradalomról

Kerek egy évvel ezelőtt történt. Az ország az imperialista háború és a gazdasági bomlás súlya alatt roskadozott. A kimerült, a végsőkig elgyötört front képtelen volt tovább harcolni. De az angol imperialisták (Buchanan!) mindjobban behálózták az országot s minden eszközzel azon voltak, hogy az ország folytassa az imperialista háborút. Rigát feladták, Petrográd feladására készülődtek, csak azért, hogy bebizonyítsák a háború és a katonai diktatúra szükségességét. A burzsoázia mindezt megértette és nyíltan katonai diktatúrára törekedett, hogy a forradalmat szétzúzza.

Mit csináltak akkor a bolsevikok?

A bolsevikok forradalomra készülődtek. Azt tartották, hogy a proletariátusnak meg kell ragadnia a hatalmat, mert ez az egyetlen kiút a háború és a gazdasági bomlás zsákutcájából. Azt tartották, hogy ilyen forradalom nélkül lehetetlen szakítani az imperializmussal és Oroszországot lehetetlen kiszabadítani az imperializmus karmaiból. Összehívták a Szovjetkongresszust, mint a hatalom egyetlen utódát az országban.

Először forradalom, s azután — béke.

Mit csináltak akkor a mensevikek?

A bolsevikok „csínyjét” „ellenforradalmi kalandorságnak” minősítették. A Szovjetkongresszust feleslegesnek tartották és akadályozták, magukat a Szovjeteket pedig lebontásra való „ócska barakkoknak” nyilvánították. „Barakk” — Szovjetek helyett európai stílusú „szilárd épületet” — előparlamentet javasoltak, ahol Miljukovval együtt „radikális agrár- és gazdasági reform”-terveket dolgoztak ki. Nem kívántak szakítani az imperializmussal, ehelyett azt javasolták, hogy a szövetségesek tartsanak konferenciát Párizsban — ebben látták a háborúból kivezető utat. A „következetes békepolitikát” pedig abban látták, hogy a mensevik Szkobelev részt vesz ezen a konferencián, úgyszintén Akszelrodnak azokban a kétes mesterkedéseiben, amelyek a Scheidemannok, Renaudelok és Hyndmanok kongresszusának egybehívására irányultak.

Azóta eltelt egy év. A „bolsevik forradalom” elseperte a belső és külföldi imperialisták agyafúrt gépezetét. A régi imperialista háborúnak már csak emléke él Oroszországban. Oroszország felszabadult az imperializmus igája alól. Önálló külpolitikát folytat és reméli, hogy a jövőben is ilyen politikát fog folytatni. Ma már mindenki világosan látja, hogy az Októberi Forradalom nélkül Oroszország nem jutott volna ki az imperialista háború zsákutcájából, a parasztok nem kaptak volna földet, a munkások nem igazgatnák a gyárakat.

Ugyan mit mondanak most nekünk a mensevikek, mit mond a Központi Bizottságuk? Hallgassák:

„Az 1917 októberi bolsevik forradalom történelmileg szükségszerű, mert szétszakítván a dolgozó tömegek és a tőkés osztályok közötti kapcsolatokat, ezzel kifejezésre juttatta a dolgozó tömegeknek azt a törekvését, hogy a forradalom irányát teljes egészében saját érdekeiknek rendeljék alá, ami nélkül elképzelhetetlen volt Oroszország kiszabadítása a szövetséges imperializmus harapófogójából, elképzelhetetlen volt a következetes békepolitika, az agrárreform radikális végrehajtása és az egész gazdasági élet állami szabályozása a néptömegek érdekében, továbbá, mert a forradalom e szakaszának az volt a tendenciája, hogy fokozza annak a hatásnak a lendületét is, melyet az oroszországi forradalom a világesemények menetére gyakorolt” (lásd: „Tézisek és határozat”).

Ezt mondja most a mensevik Központi Bizottság.

Hihetetlen, de tény. Kiderül, hogy a „bolsevik forradalom” „történelmileg szükségszerű”, „ami nélkül elképzelhetetlen volt Oroszország kiszabadítása a szövetséges imperializmus harapófogójából”, „elképzelhetetlen volt a következetes békepolitika”, az „agrárreform radikális végrehajtása” és „az egész gazdasági élet állami szabályozása a néptömegek érdekében”.

De hiszen ez ugyanaz, amit a bolsevikok már egy évvel ezelőtt állítottak, s ami ellen a mensevik Központi Bizottság oly elkeseredett dühvel harcolt!

Igen, ugyanaz.

Nemde: az élet még a legjavíthatatlanabbakat is tanítja és javítja. Az élet mindennél hatalmasabb, mindenek ellenére mindig felülkerekedik …

II
A proletárdiktatúráról

Ez tíz hónappal ezelőtt történt. Gyülekezett az Alkotmányozó Gyűlés. A szétvert burzsoá ellenforradalmárok újból összeszedték erejüket és kezüket dörzsölgetve már előre élvezték a Szovjethatalom „pusztulását”. A külföldi imperialista (szövetséges) sajtó üdvözölte az Alkotmányozó Gyűlést. A mensevikek és eszerek „magán”-tanácskozásokat tartottak s tervet dolgoztak ki arra vonatkozólag, hogy a hatalmat a Szovjetek kezéből átadják az Alkotmányozó Gyűlés, „az orosz föld gazdája” kezébe. A „becsületes koalíció” újjászületésének és a bolsevik „hibák” felszámolásának árnya kísértett.

Mit csináltak akkor a bolsevikok?

Folytatták a proletárhatalom megszilárdításának már megkezdett művét. Azt tartották, hogy a „becsületes koalíciót” és annak szervét, a polgári demokratikus Alkotmányozó Gyűlést a történelem pusztulásra ítélte, mert tudták, hogy új erő született — a proletariátus hatalma, az új kormányzási forma pedig — a Szovjetek Köztársasága. 1917 elején az Alkotmányozó Gyűlés jelszava haladó jelszó volt és a bolsevikok támogatták. 1917 végén, az Októberi Forradalom után, az Alkotmányozó Gyűlés jelszava reakcióssá vált, mert nem felelt meg többé az országban harcoló politikai erők viszonyának. A bolsevikok azt tartották, hogy olyan helyzetben, amikor imperialista háború dúl Európában, és Oroszországban győzött a proletárforradalom, csak két hatalom lehetséges: vagy a proletariátus diktatúrája, Szovjet Köztársaság formájában, vagy a burzsoázia diktatúrája, katonai diktatúra formájában, — és minden arra irányuló kísérlet, hogy középutat találjanak és felélesszék az Alkotmányozó Gyűlést, múlhatatlanul a régihez való visszatérésre, reakcióra, az októberi vívmányok felszámolására vezet. A bolsevikok nem kételkedtek abban, hogy a polgári parlamentarizmus és a polgári demokratikus köztársaság a forradalom túlhaladott foka …

Azóta tíz hónap telt el. Az Alkotmányozó Gyűlést, amely megkísérelte a Szovjetek hatalmának felszámolását, feloszlatták. Az ország parasztjai még csak meg sem érezték, a munkások örömujjongással fogadták a feloszlatást. Az „Alkotmányozó Gyűlés” híveinek egy része Ukrajnába utazott és a német imperialistákat hívta segítségül a Szovjetek elleni harcra. Az „Alkotmányozó Gyűlés” híveinek másik része a Kaukázusba utazott és a török-német imperialisták karjaiban pihent meg. Az „Alkotmányozó Gyűlés” híveinek harmadik része Szamárába utazott s az angol-francia imperialistákkal karöltve háborút indított Oroszország munkásai és parasztjai ellen. Az Alkotmányozó Gyűlés jelszava tehát politikai tökfilkók behálózásának eszközévé és olyan zászlóvá változott át, amely a belső és külső ellenforradalmárokat takargatni volt hivatott a Szovjetek ellen folytatott harcukban.

Hogyan viselkedtek a mensevikek ebben az időszakban?

Harcoltak a Szovjethatalom ellen s az egész idő alatt az Alkotmányozó Gyűlés ellenforradalmivá vált jelszavát támogatták.

Ugyan mit mondanak most nekünk a mensevikek, mit mond a Központi Bizottságuk? Hallgassák meg:

A Központi Bizottság „elvet mindennemű politikai együttműködést a demokráciával szemben ellenséges osztályokkal és visszautasít minden, mégha demokratikus lobogóval is álcázott olyan kormánykombinációkban való részvételt, amely a demokrácia és a tőkés burzsoázia «általános nemzeti» koalícióin vagy a külföldi imperializmustól és militarizmustól való függőségen alapul” (lásd „Tézisek”).

Továbbá:

„A városi nem-proletár tömegekre és a falu dolgozó tömegeire támaszkodó forradalmi demokráciának minden arra irányuló kísérlete, hogy a szovjet kormány és az ezt támogató tömegek ellen indított fegyveres harcban visszaállítsa a demokratikus köztársaságot, a nemzetközi helyzet jellege és az oroszországi demokratikus kispolgárság politikai éretlensége következtében a társadalmi erők olyan átcsoportosulását vonta és vonja maga után, mely a demokratikus rend visszaállítását célzó harcot megfosztja forradalmi jelentőségétől és a forradalom legfontosabb szocialista vívmányait közvetlenül fenyegeti. Az a törekvés, hogy a tőkés osztályokkal minden áron megegyezzenek s a hatalomért folyó harc érdekében külföldi fegyvereket vegyenek igénybe, a forradalmi demokrácia politikáját megfosztja minden önállóságtól és azt a tőkés osztályok, valamint az imperialista koalíciók eszközévé változtatja” (lásd „Tézisek és határozat”).

Röviden: a koalíciót határozottan és fenntartás nélkül „elvetik”, és elismerik, hogy a demokratikus köztársaságért és az Alkotmányozó Gyűlésért folyó harc ellenforradalmi harc, mivel a forradalom legfontosabb szocialista vívmányait „közvetlenül fenyegeti”.

Ebből csak egy következtetést lehet levonni éspedig azt, hogy a Szovjethatalom, a proletárdiktatúra az egyetlen elképzelhető forradalmi hatalom Oroszországban.

De hiszen ez ugyanaz, amit a bolsevikok oly régen hangoztatnak, s ami ellen a mensevikek tegnap még harcoltak!

Igen, ugyanaz.

Nemde: a dolgok logikája erősebb bármely más logikánál, a mensevik logikánál is …

III
Kispolgári zűrzavar

Tehát:

Tény, hogy a bolsevik „kalandorság” ellen folytatott egyéves harc után a mensevik Központi Bizottság kénytelen elismerni az 1917.-es októberi „bolsevik forradalom” „történelmi szükségszerűségét”.

Tény, hogy az Alkotmányozó Gyűlésért és „becsületes koalícióért” folytatott hosszú harc után a mensevik Központi Bizottság, kelletlenül és vonakodva, de mégis kénytelen elismerni az „általános nemzeti” koalíció alkalmatlanságát és a „demokratikus rend visszaállításáért”, valamint az Alkotmányozó Gyűlésért folytatott harc ellenforradalmi voltát.

Igaz, ez az elismerés egyéves késéssel történt, miután az Alkotmányozó Gyűlés jelszavának ellenforradalmi jellege és az Októberi Forradalom történelmi szükségszerűsége közkeletű igazsággá, közhellyé vált — az ilyen késés pedig semmiképpen sem méltó a mensevik Központi Bizottsághoz, amely a forradalomban vezető szerepre tart igényt. De hát a mensevikeknek már ez a sorsa: nem első alkalommal maradnak el az eseményektől, és azt hisszük, hogy ez nem az utolsó alkalom, amikor bolsevikoktól levetett ruhákban próbálnak parádézni…

A mensevik Központi Bizottság ilyen beismerése után azt lehetett volna hinni, hogy most már nem lehetnek közöttünk komoly nézeteltérések. Igen, így is történt volna, ha nem a mensevik Központi Bizottsággal volna dolgunk, hanem következetes forradalmárokkal, akik végig tudják gondolni a dolgokat és következetesen tudnak cselekedni. De hát éppen az a baj, hogy ebben az esetben kispolgári intellektuelek pártjával van dolgunk, akik örökösen a proletariátus és a burzsoázia, a forradalom és az ellenforradalom között ingadoznak. Ebből erednek a szó és a tett közötti múlhatatlan ellentmondások, ez az oka az örökös bizonytalanságnak és eszmei tétovázásnak.

Valóban mulatságos. Hiszik, vagy sem, a mensevik Központi Bizottság:

„Továbbra is a néphatalmat, a korlátlan demokráciát tartja az egyetlen olyan politikai formának, melyben a proletariátus szociális felszabadulását elő lehet készíteni és meg is lehet valósítani. A szabadon választott teljhatalmú Alkotmányozó Gyűlés által szervezett demokratikus köztársaságban, az általános és egyenlő választójogban stb. nemcsak a tömegek politikai nevelésének és a proletariátus saját érdekeinek zászlaja alatt történő osztálytömörítésének semmivel sem helyettesíthető eszközét látja, hanem azt az egyetlen talajt is, amelyen a szocialista proletariátus társadalmi alkotó munkáját kifejtheti” (lásd „Tézisek és határozat”).

Hihetetlen, de tény. Egyrészt a „demokratikus rend visszaállításáért folyó harc”, mint láttuk, „a forradalom legfontosabb szocialista vívmányait közvetlenül fenyegeti” és éppen ezért nyilvánítják ellenforradalmi harcnak, másrészt a mensevikek Központi Bizottsága „továbbra is” a már eltemetett „teljhatalmú Alkotmányozó Gyűlés” mellett foglal állást! Vagy talán a mensevik Központi Bizottság „fegyveres harc” nélkül gondolja kivívni az „Alkotmányozó Gyűlést”? Hogyan értsük ebben az esetben a „bolsevik forradalom történelmi szükségszerűségét”, hiszen ez a forradalom félredobta a „teljhatalmú Alkotmányozó Gyűlést”?

Van még más is. A mensevikek Központi Bizottsága nem követel sem többet, sem kevesebbet, mint:

„A rendőri megtorlások rendkívüli szerveinek és a rendkívüli törvényszékeknek megszüntetését”, valamint a „politikai és gazdasági terror beszüntetését” (lásd „Tézisek és határozat”).

Egyrészt elismerik a proletárdiktatúra „történelmi szükségszerűségét”, amely arra hivatott, hogy elnyomja a burzsoázia ellenállását, másrészt azt követelik, hogy szüntessék meg a hatalom néhány igen fontos eszközét, amelyek nélkül el sem képzelhető a burzsoázia ellenállásának elnyomása! Mi történjék ebben az esetben az Októberi Forradalom vívmányaival, amelyek ellen a burzsoázia minden erejével harcol, nem riadva vissza terrorcselekmények szervezésétől és rabló összeesküvésektől sem? Hogyan lehet elismerni az Októberi Forradalom „történelmi szükségszerűségét” és el nem ismerni az abból folyó elkerülhetetlen eredményeket és következményeket?!

Kivergődik-e valaha a mensevik Központi Bizottság ebből a kusza kispolgári zűrzavarból?

IV
És ezek után?..

Egyébként a mensevik Központi Bizottság megkísérli, hogy kivergődjék belőle. Nézzük csak:

„Síkraszállva Oroszország egységéért és függetlenségéért, melyet a demokráciának saját erejéből, a demokrácia vívmányai alapján kell helyreállítania, s ezzel elvetve a külföldi tőkések mindennemű beavatkozását Oroszország belügyeibe”, a mensevik párt „politikailag szolidáris a szovjet kormánnyal, amennyiben ez azért küzd, hogy Oroszország területét különösen a külföldi megszállás alól felszabadítsa, és harcol a nem-proletár demokráciának a megszállás kiszélesítésére és fenntartására irányuló próbálkozásai ellen. De ez a politikai szolidaritás az imperialista beavatkozás kérdésében csak abban az esetben vezethetne a megszállt oroszországi területek felszabadításáért küzdő Szovjetkormány hadműveleteinek közvetlen támogatására, ha ez a kormány valóban hajlandó volna arra, hogy a végvidékek nem-bolsevik demokráciájához való viszonyát ne elnyomásra és terrorra, hanem kölcsönös megegyezésre alapítsa” (lásd „Tézisek és határozat”).

Így tehát a Szovjethatalom ellen folytatott harctól eljutottunk a Szovjethatalommal való „megegyezéshez”.

„Politikai szolidaritás a szovjet kormánnyal”… Nem tudjuk, meddig terjed ez a szolidaritás, de kell-e mondanunk, hogy a bolsevikoknak nem lesz kifogásuk az ellen, ha a mensevik Központi Bizottság szolidáris a Szovjethatalommal? Mi tökéletesen megértjük a Szovjetkormánnyal és, mondjuk, a szamarai „Alkotmányozó Gyűlés” tagjaival való szolidaritás közötti különbséget.

„A Szovjetkormány hadműveleteinek közvetlen támogatása” . . . Nem tudjuk, hogy a mensevik Központi Bizottság mekkora hadsereget tudna a Szovjethatalom rendelkezésére bocsátani, milyen katonai erőkkel gazdagíthatná a Szovjet Hadsereget, de kell-e bizonyítani, hogy a bolsevikok csak üdvözölhetnék a Szovjethatalom katonai támogatását? Mi tökéletesen megértjük, milyen óriási különbség van a Szovjet kormány katonai támogatása és a mensevikeknek a Kerenszkij-időszak imperialista háborúja alatt, mondjuk, a „honvédelmi tanácskozáson” való részvétele között.

Mindez így van. A tapasztalat azonban megtanított bennünket arra, hogy ne higgyünk az embereknek pusztán szavaik alapján, megszoktuk, hogy a pártokat és csoportokat ne csak határozataik alapján ítéljük meg, hanem elsősorban tetteik alapján.

S miről tanúskodnak a mensevikek tettei?

Ukrajnában a mensevikek mindez ideig nem szakítottak Szkoropadszkij ellenforradalmi kormányával, minden eszközzel harcolnak Ukrajna szovjet elemei ellen s ezáltal támogatják a belső és külföldi imperialisták uralmát Dél-Oroszországban.

A Kaukázusban a mensevikek már régen szövetségre léptek a földbirtokosokkal és tőkésekkel, és szent háborút hirdetve az Októberi Forradalom hívei ellen, a német imperialistákat hívták segítségül.

Az Urálban és Szibériában a mensevikek, miután szolidaritást vállaltak az angol-francia imperialistákkal, a valóságban segítették és még mindig segítenek felszámolni az Októberi Forradalom vívmányait.

Krasznovodszkban a mensevikek megnyitották az angol imperialisták előtt a Káspintúli határterület kapuját s ezzel megkönnyítették nekik a Szovjethatalom leverését Turkesztánban.

Végül, Európai Oroszország mensevikjeinek egy része a Szovjethatalom elleni „aktív” „harc” szükségességét hirdeti, ellenforradalmi sztrájkokat szervez az Oroszország felszabadításáért folyó háborúban vérét ontó hadseregünk hátában és ezáltal megvalósíthatatlanná teszi „a Szovjetkormány hadműveleteinek” a mensevik Központi Bizottság által hirdetett „támogatását”.

A mensevizmusnak mindezek a Közép-Oroszországban és Oroszország végein működő szocialistaellenes és ellenforradalmi elemei máig is a mensevik párt tagjainak tekintik magukat, amelynek Központi Bizottsága most ünnepélyesen kijelenti, hogy „politikailag szolidáris” a Szovjethatalommal.

Kérdezzük:
1. Milyen álláspontra helyezkedik a mensevik párt Központi Bizottsága a mensevizmus fent említett ellenforradalmi elemeivel szemben?
2. Szándékozik-e határozottan és visszavonhatatlanul szakítani velük?
3. Megtették-e ebben az irányban legalább az első lépést?
Mindezek olyan kérdések, amelyekre nem találunk választ sem a mensevik Központi Bizottság „határozatában”, sem pedig a mensevikek gyakorlati tevékenységében.

Márpedig kétségtelen, hogy a mensevik Központi Bizottság által most hirdetett „kölcsönös megegyezés” megvalósulását csak a mensevizmus ellenforradalmi elemeivel való határozott szakítás vihetné előbbre.

„Pravda” 234. sz.
1918. október 29.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Távirat Szverdlovnak,
az Összoroszországi Központi Végrehajtó
Bizottság elnökének

Az Észak kaukázusi Katonai Kerület Katonai Tanácsa értesült arról, hogy a burzsoázia bérencei gaz merényletet követtek el a világ legnagyobb forradalmára, a proletariátus kipróbált vezére és tanítója, Lenin elvtárs ellen. A Katonai Tanács azzal válaszol erre az aljas merényletre, hogy nyílt és rendszeres tömegterrort szervez a burzsoázia és ügynökei ellen.

Sztálin
Vorosilov

Caricin,
1918. augusztus 31.

„Szoldat Revoljucii” („A Forradalom Katonája”)
(Caricin) 21. sz. 1918 szeptember 1.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Távirat a Népbiztosok Tanácsának
– írta: J. V. Sztálin –

A caricini kerület szovjet csapatainak támadását siker koronázta: északon elfoglaltuk Ilovlja vasútállomást; nyugaton — Kalacsot, Ljapicsovot, a doni hidat; délen — Laskit, Nyemkovszkijt, Gyomkint. Az ellenséget szétzúztuk és visszavetettük a Don mögé. Caricin helyzete szilárd. A támadást folytatjuk.

Sztálin
népbiztos

Caricin,
1918. szeptember 6.

Megjelent 1939-ben, a „Proletarszkaja Revoljucija”
(„Proletárforradalom”) c. folyóirat 1. számában.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Távirat Caricinba Vorosilov frontparancsnoknak
– írta: J. V. Sztálin –

Adja át testvéri üdvözletünket a Caricini Front hős parancsnokságának és forradalmi csapatainak, amelyek önfeláldozóan harcolnak a munkások és parasztok hatalmának megszilárdításáért. Közölje velük, hogy Szovjetoroszország elragadtatással emlékezik meg Harcsenko, Kolpakov kommunista és forradalmi ezredeinek, Bulatkin lovasságának, Aljabjov páncélvonatainak és a Volgai Hadi Flottillának hőstetteiről.

Lobogtassák fennen és vigyék előre rettenthetetlenül a vörös zászlókat, semmisítsék meg irgalmatlanul, gyökerében a földesurak, tábornokok és kulákok ellenforradalmát és mutassák meg az egész világnak, hogy a Szocialista Oroszország győzhetetlen.

V. Uljanov-Lenin
a Népbiztosok Tanácsának elnöke
I. Sztálin
népbiztos és a Déli Front Forradalmi Katonai Tanácsának elnöke

Moszkva,
1918. szeptember 19

„Izvesztyija” 205. sz.
1918. szeptember 21.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Déli Fronton
– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés az „Izvesztyija” munkatársával

Sztálin elvtárs nemzetiségügyi népbiztos a Déli Frontra való visszatérése előtt közölte munkatársunkkal a caricini front helyzetéről szerzett benyomásait.

— Mindenekelőtt — mondotta Sztálin elvtárs — két örvendetes jelenségről kell megemlékeznem: először arról, hogy a hadtápterületen kiválasztódtak adminisztrátorok olyan munkásokból, akik nemcsak agitálni tudnak a Szovjethatalomért, hanem új, kommunista elvek alapján államot is tudnak építeni, másodszor pedig arról, hogy katonákból kikerült és az imperialista háborúban gyakorlatot szerzett tisztekből olyan új parancsnoki kar keletkezett, amelyben a Vörös Hadsereg katonái teljesen megbíznak.

A mozgósítás kitűnő eredményekkel jár, mert a lakosság hangulatában fordulat állott be: a lakosság megértette, hogy fegyvert kell ragadnia az ellenforradalmi bandák elljen.

Valamennyi alakulatban szilárd a fegyelem. A vöröskatonák és a parancsnoki kar kölcsönös viszonya kifogástalan.

— Hogyan állunk a hadsereg élelmezésének problémájával?

— Hadseregünkben tulajdonképpen nincs is ilyen probléma. Maguk az egyes harci szakaszok jelölték ki a felvételező helyeket, amelyek jól megszervezett rendszerének eredményeképpen a fronton nincs élelemhiány. Ma a vöröskatona napi fejadagja 2 font kenyér, hús, burgonya és káposzta.

A fronton az egész élelmezési ügyet a Köztársaság Legfelsőbb Forradalmi Katonai Tanácsa mellett működő katonai élelmezési bizottság vezeti. Ez a bizottság szervezte meg a fronton harcoló egységek helyes ellátását.

A fronton, Sztálin elvtárs szavai szerint, a „Szoldat Revoljucii” és a „Borba” c. lap, továbbá brosúrák, röplapok stb. terjesztésével folyik az agitáció. A csapatok hangulata harcias és bizakodó.

Hadseregünk ruházatát illetőleg nagy fogyatékosság az, hogy a katonáknak nincs egységes egyenruhájuk. Kívánatos volna, hogy mennél előbb új katonai egyenruhát tervezzenek, és azt azonnal rendszeresítsék a fronton.

Sztálin elvtárs szerint óriási jelentőségű a Központi Végrehajtó Bizottságnak egyes katonák és egész katonai alakulatok hőstettekre való buzdítása érdekében kiadott legutóbbi dekrétuma, amely elrendeli, hogy a katonákat hőstetteikért megkülönböztető jelvényekkel, az alakulatokat pedig zászlókkal kell kitüntetni.

Már korábban, e dekrétum kiadása előtt is az volt a helyzet, hogy a forradalmi zászlókkal kitüntetett alakulatok kitüntetésük után úgy küzdöttek, mint az oroszlánok.

Ami a velünk szemben álló ellenséges alakulatokat illeti, ezeknek 90%-a kozák falvak nem-kozák lakosságából, főképpen ukránokból és önkéntes tisztekből áll. A kozákok száma nem több 10%-nál. Az ellenségnek az az előnye, hogy mozgékony lovassággal rendelkezik. Nálunk ez még csak kialakulóban van.

Befejezésül ki kell emelnem, hogy a mi harcoló egységeink egyre tömörebbek és egyre jobban összeforrnak, s ugyanakkor az ellenség teljes felbomlásának folyamata fokozódik.

„Izvesztyija” 205. sz.
1918. szeptember 21.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Levél V. I. Leninhez

Délen a helyzet korántsem könnyű. Itt teljesen szétzüllött minden. Ezt kapta örökül a Katonai Tanács. Ezeknek a züllött állapotoknak oka részben a volt katonai parancsnok tétlensége, részben pedig azoknak a személyeknek az összeesküvése, akiket a katonai parancsnok ültetett a Katonai Kerület különböző osztályaiba. Mindent elölről kellett kezdeni, rendeztük az ellátást, megszerveztük a hadműveleti osztályt, felvettük a kapcsolatot valamennyi arcvonalszakasszal, hatályon kívül helyeztük a régi, mondhatnám bűnös parancsokat, és csak azután indítottunk támadást Kalacs ellen és dél felé, Tyihoreckaja irányában. Mi abban a reményben indítottunk támadást, hogy Mironov és Kikvidze északi arcvonalszakaszai, többek között a povorinói szakasz, biztosítva vannak a szétzúzás veszélye ellen. Közben kitűnt, hogy ezek a szakaszok a leggyengébbek és a legkevésbé vannak biztosítva. Ön tud arról, hogy Mironov és mások északkeletre visszavonultak, hogy a kozákok Lipkitől Alekszikovig elfoglalták az egész vasútvonalat, hogy egyes kozák partizáncsoportokat a Volga irányában vetettek át és az utóbbiak kísérleteket tesznek arra, hogy Kamisin és Caricin között elvágják a volgai közlekedést.

Másrészt, a rosztovi front és általában Kalnyin csoportjai lőszer hiányában meginogtak, feladták Tyihoreckaját és Torgovaját, s úgy látszik, a teljes felbomlás állapotában vannak (azért mondom, hogy „úgy látszik”, mert Kalnyin csoportjáról mindeddig nem tudtunk pontos jelentéseket kapni).

Már nem is szólok Kizljar, Brjanszkoje, Baku válságos helyzetéről. Az angolbarát irányzat véglegesen kudarcot vallott, de az ottani arcvonalon igen aggasztó a helyzet. Kizljar, Prohladnaja, Novo-Georgijevszkoje, Sztavropol a felkelő kozákok kezére került. Csak Brjanszkoje, Petrovszk, Minyeralnije Vodi, Vlagyikavkaz, Pjatyigorszk és, azt hiszem, Jekatyerinodar tartja még magát egyelőre.

Olyan helyzet alakult ki tehát, hogy déllel és a dél élelmiszervidékeivel összeköttetéseink megszakadtak, Caricin körzetét pedig, amely Közép-Oroszországot Észak-Kaukázussal kapcsolja össze, elvágták vagy csaknem elvágták Közép-Oroszországtól.

Ezért elhatároztuk, hogy a Tyihoreckaja irányában kezdett támadást megállítjuk, védelmi helyzetben maradunk, a caricini front szakaszairól elvont csapattestekből mintegy hatezer főnyi északi támadó öklöt szervezünk, melyet a Don bal partján a Hopjor folyóig irányítunk. Ennek a hadműveletnek az a célja, hogy megtisztítsa a Caricin—Povorino vonalat, s az ellenséget, annak hátába kerülve, bomlassza és visszavesse. Minden előkészület megtörténik, hogy ezt a tervet a közeli napokban megvalósíthassuk.

A fentebb vázolt kedvezőtlen helyzet a következőkkel magyarázható:

1. A frontkatona, a „jómódú muzsik”, aki októberben a Szovjethatalomért harcolt, most szembefordult a Szovjethatalommal (szívből gyűlöli a gabonamonopóliumot, a rögzített árakat, a rekvirálásokat, a batyuzás elleni harcot).

2. Mironov csapatai kozákokból állanak (a kozák csapatok pedig, amelyek szovjet-hűeknek nevezik magukat, nem képesek és nem is akarnak a kozák ellenforradalom ellen erélyesen harcolni; egész ezredek mentek át Mironov oldalára, hogy fegyvert kapjanak, a helyszínen megismerkedjenek egységeink elhelyezésével s azután egész ezredeket vigyenek át magukkal Krasznov oldalára; a kozákok háromszor bekerítették Mironovot, mert ismerték Mironov arcvonalszakaszának minden csínját-bínját, s természetesen teljesen szétverték Mironov csapatait).

3. Kikvidze csapatai osztagok módjára vannak szervezve s ez lehetetlenné teszi hadműveleteik egybekapcsolását és összehangolását.

4. Az említett okokból Sziversz csapatai el vannak szigetelve, a balszárnyon elveszítették támaszukat.

A Caricin-Gasun arcvonal jó oldalának tekintendő az a körülmény, hogy ott teljesen felszámolták az osztagok módjára történt szervezésből eredő zűrzavart és idejében eltávolították az úgynevezett szakembereket (akik részben a kozákok, részben az angolok és franciák nagy hívei voltak), ami lehetővé tette, hogy megnyerjük a katonai alakulatok bizalmát, és vasfegyelmet teremtsünk soraikban.

Az Észak-Kaukázussal való összeköttetés megszakadása után az élelmezési helyzet reménytelen lett. Észak-Kaukázusban több mint hétszáz vagon élelem már be van rakva, több mint másfélmillió pudot begyűjtöttünk, s a vasúti és tengeri közlekedés megszakadása miatt (Kizljar és Brjanszkoje az ellenség kezén van) nincs lehetőségünk arra, hogy ezt az élelmiszermennyiséget elszállítsuk. A caricini, kotyelnyikovi, gasuni kerületben elég sok a gabona, de ezt be is kell takarítani, a Közellátási Bizottság azonban erre nincs berendezve és még ma sem tud erre berendezkedni. Be kell takarítani a termést, a szénát préselni kell és egy helyre össze kell hordani, de a Közellátási Bizottságnak nincsenek prései. Nagy méretekben meg kell szervezni a gabona betakarítást, de a Közellátási Bizottság szervezői hasznavehetetlenek. A begyűjtés tehát mind a két lábára sántít.

Kalacs elfoglalásával néhány tízezer púd gabonához jutottunk. 12 tehergépkocsit küldtem Kalacsba, s mihelyt a vasúthoz szállíthatjuk a gabonát, Moszkvába irányítom. A gabona betakarítás, jól-rosszul, de halad. Remélem, hogy a napokban sikerül néhány tízezer púd gabonát szereznem, s azt önnek el is küldenem. Jószág több a kelleténél, de rendkívül kevés a széna, s széna nélkül nagyobb mennyiségű jószágot lehetetlen útnak indítani. Jó volna legalább egy konzervgyárat szervezni, vágóhidat berendezni stb. Sajnos azonban, egyelőre nem találok hozzáértő, kezdeményező embereket. Utasítottam a kotyelnyikovi megbízottat, hogy sózasson be nagymennyiségű húst. A munkát már megkezdték, eredmény is van, s ha minden jól megy, akkor télre lesz elegendő hús (csak a kotyelnyikovi kerületben 40 000 szarvasmarhánk van). Asztrahánban is van annyi jószág, mint Kotyelnyikovban, csakhogy a helyi Közellátási Bizottság nem csinál semmit. A helyi begyűjtési bizottság képviselői téli álmukat alusszák, és bátran állíthatjuk, hogy húst nem fognak begyűjteni. Elküldtem oda Zalmajev megbízottat, hogy húst és halat szerezzen, de még nem kaptam tőle jelentést.

Sokkal több élelmet várhatunk Szarátov és Szamára kormányzóságból, ahol sok a gabona. Azt hiszem, hogy Jakubov különítménye félmillió púd vagy még több gabonát is be tud ott gyűjteni.

Általában azt kell mondanom, hogy amíg nem lesz összeköttetésünk Észak-Kaukázussal, a caricini szakaszra nem lehet (különösebben) számítani (élelmiszer tekintetében).

Az Ön
I. Sztálinja

Caricin,
1918. augusztus 4.

Először 1931-ben,
a „Leninszkij Szbornyik”
XVIII. kötetében jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Levél V. I. Leninhez
– írta: J. V. Sztálin –

Kedves Lenin elvtárs!

Folyik a harc Dél-Oroszországért és a Káspi-tengerért. Hogy megtarthassuk ezt az egész területet (és van rá lehetőség, hogy megtartsuk), néhány könnyű torpedónaszádra és vagy két tengeralattjáróra van szükségünk (a részleteket megtudhatja Artyomtól). Kérve kérem, romboljon le minden akadályt és könnyítse meg, hogy a kért dolgokat azonnal megkapjuk. Baku, Turkesztán, Észak-Kaukázus a miénk lesz (feltétlenül!), ha haladéktalanul teljesítik követeléseinket.

A fronton kedvező a helyzet, s nem kételkedem abban, hogy még kedvezőbb lesz (a kozákság végképpen szétzüllik).

Kézszorítással üdvözlöm kedves és szeretett Iljicsemet.

Az Ön
Sztálinja

1918. augusztus 31.

Először 1938-ban, a
„Bolsevik” c. folyóirat
3. számában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Távirat V. I. Leninnek

Hatodikán érkeztem Caricinba. A gazdasági élet minden terén fejetlenség uralkodik, de rendetlehet teremteni.

Caricinban, Asztrahánban, Szarátovban a Szovjetek eltörölték a gabonamonopóliumot és a rögzített árakat, folyik a dőzsölés és a spekuláció. Elértem azt, hogy Caricinban bevezették a jegyrendszert és a rögzített árakat. Ugyanezt kell tenni Asztrahánban és Szarátovban is, máskülönben a spekuláció csatornáin keresztül eltűnik az egész gabona. A Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa szintén követelje ezektől, a Szovjetektől, hogy vessenek véget a spekulációnak.

A vasúti közlekedést a sok testületi vezetőség és forradalmi bizottság iparkodása teljesen tönkretette. Kénytelen voltam külön megbízottakat kijelölni, akik a testületek tiltakozása ellenére máris rendet teremtenek. A megbízottak különböző állomásokon sok olyan mozdonyt fedeztek fel, amelyekről a vezetőségeknek sejtelmük sem volt. A vizsgálat megállapította, hogy a Caricin—Povorino—Balasov—Kozlov—Rjazan—Moszkva vonalon naponként nyolc, sőt több irányvonatot indíthatunk. Most szerelvényeket állítok össze Caricinban. Egy hét múlva „gabonahetet” hirdetünk és külön vasutas kísérettel egyszerre körülbelül egymillió pudot indítunk Moszkvába, amiről előzetesen értesítést küldök.

A vízi közlekedésben fennakadás van, mert Nyizsnyij-Novgorod, valószínűleg a csehek miatt, nem ad hajókat. Rendelje el, hogy azonnal adjanak hajókat Caricin felé.

A Kubánban, Sztavropolban, értesüléseink szerint, teljesen megbízható felvásárlóink vannak, akiknek délen sikerült gabonát felhalmozniok. A Kizljartól a tengerig vezető vasútvonalat már építik, de a Haszav-Jurt—Petrovszki vasútvonalat még nem állították helyre. Küldje ide Sljapnyikovot, adjon építészmérnököket, ügyes mestereket és mozdonyszemélyzetet.

Futárt küldtem Bakuba, a napokban délre utazom. Zajcevet, az árucsere megbízottat ma le fogják tartóztatni batyuzás és kincstári áruval való spekuláció miatt. Mondja meg Smidtnek, hogy máskor ne küldjön gazembereket. Kobozev intézkedjék, hogy a voronyezsi ötöstestület saját érdekében ne gördítsen akadályokat meghatalmazottaim elé.

A kapott jelentések szerint a németek elfoglalták Batajszkot.

Sztálin
népbiztos

Caricin,
1918. június 7.

Először megjelent 1936-ban a
„Proletarszkaja Revoljucija”
(„Proletárforradalom”) c. folyóirat 1. számában.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Levél V. I. Leninhez
– írta: J. V. Sztálin –

Lenin elvtársnak

Sietek a frontra. Csak szolgálati ügyekről írok.

1. Caricintól délre még nem állították helyre a vonalat. Hajtok és szidok mindenkit, aki megérdemli, remélem, hamarosan helyreállítjuk. Biztosítom arról, hogy nem kímélünk senkit, sem magunkat, sem másokat, de gabonát adunk. Ha katonai „szakembereink” (suszterok!) nem aludtak volna és nem lopták volna a napot, akkor az ellenség nem törte volna át a vonalat, és ha most helyreállítjuk azt, akkor ez nem a katonai parancsnokok segítségével, hanem ellenükre fog sikerülni.
2. Caricintól délre sok gabona gyűlt össze vagonokban. Amint megtisztítjuk az utat, a gabonavonatokat elindítjuk.
3. Közlését megkaptam. Mindent megteszek, hogy megelőzzem az esetleges meglepetéseket. Nyugodt lehet, hogy kezünk nem fog remegni…
4. Bakuba futárt küldtem levéllel.
5. Turkesztán körül baj van, Anglia Afganisztánon keresztül acsarkodik. Adjon valakinek (vagy nekem) különleges (katonai jellegű) meghatalmazást, hogy Dél-Oroszországban sürgősen intézkedjen, amíg nem késő.

Mivel a végvidékek és Közép-Oroszország között rossz az összeköttetés, itt a helyszínen messzemenő meghatalmazással rendelkező emberre van szükség, hogy a sürgős intézkedéseket kellő időben megtehesse. Ha ilyen meghatalmazást ad valakinek (bárkinek), értesítsen erről közvetlen vezetéken és a megbízólevelet is közvetlen vezetéken adja le, különben újabb Murmanszk történhetik.

A turkesztáni helyzetről táviratot küldök.

Egyelőre ennyit.

Az Ön
Sztálinja

Caricin,

1918. július 7.

Nem teljes szövege megjelent:
„Pravda” 301. sz.
1929. december 21,

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Levél V. I. Leninhez
– írta: J. V. Sztálin –

Lenin elvtársnak

Néhány szót.

1. Ha Trockij meggondolatlanul, jobbra-balra megbízásokat fog osztogatni Trifonovnak (Don terület), Avtonomovnak (Kubán terület), Koppénak (Sztavropol), a francia misszió tagjainak (akik megérdemelnék, hogy letartóztassák őket) stb., akkor biztosra vehetjük, hogy egy hónap múlva Észak-Kaukázusban minden összeomlik s végkép elveszítjük ezt a határterületet. Trockijjal ugyanaz történik, ami egy időben Antonovval történt. Verje a fejébe, hogy a helybeliek tudta nélkül nem szabad senkit sem kinevezni, különben botrányba keverjük a Szovjethatalmat.
2. Ha nem ad nekünk repülőgépeket és pilótákat, páncélgépkocsikat, hathüvelykes lövegeket, a caricini front nem tartható és hosszú időre elveszítjük a vasútvonalat.
3. Délen sok a gabona, de hogy elszállíthassuk, jól működő apparátusra van szükség, melynek munkáját se a katonaszerelvények, se a hadseregparancsnokok stb. ne akadályozzák. Sőt, elengedhetetlen, hogy a katonák segítsék az ellátás szervezőit. Az élelmezés kérdése természetszerűen összefonódik a katonai kérdéssel. Az ügy érdekében katonai meghatalmazásra van szükségem. Erről már írtam, de nem kaptam választ. Rendben van. Ebben az esetben alakiságok nélkül magam fogom elcsapni azokat a hadseregparancsnokokat és biztosokat,.akik tönkreteszik, az ügyet. Ezt parancsolja az ügy érdeke és ebben természetesen nem fog gátolni engem az a körülmény, hogy Trockijtól nincs írásom.

I. Sztálin

Caricin,

1918. július 10.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

A Doni históriáról és Észak-Kaukázusról

(Tények és mesterkedések)

Az ukrán küldöttség a kievi békekonferencia első ülésén kijelentette, hogy a doni, észak kaukázusi és más „kormányoktól” nyilatkozatokat kapott, melyekben közlik, hogy különváltak Oroszországtól és baráti kapcsolatot létesítettek az ukrán-német kormánnyal. „Nem ellenezzük a Szovjethatalom képviselőivel való tárgyalásokat — mondotta Seluhin úr, az ukrán küldöttség elnöke —, de szeretnők tudni, hogy tulajdonképpen mely területekre terjed ki az Oroszországi Föderáció hatalma, mert nyilatkozatokat kaptunk több kormánytól (Don, Észak-Kaukázus stb.), amelyek nem kívánnak Oroszország kötelékében maradni.”

A törököknek és a németeknek semmi kifogásuk sincs az ukránok e nyilatkozata ellen, sőt ellenkezőleg, számos hivatalos nyilatkozatban helyeslik az említett féllegális „kormányok” igényeit, beléjük kapaszkodnak, mert olyan törvényes eszközt látnak bennük, amely alkalmas arra, hogy új területek „önrendelkezésének” (vagyis elfoglalásának) célját szolgálja …

De miféle titokzatos „kormányok” ezek, honnan kerültek elő?

Előszöris furcsa, hogy e „kormányok” pártfogójául és ennek az egész kampánynak előharcosául hivatalosan az ukrán hetman-kormány lép fel, amely csak tegnap jött világra valakinek a kegyelméből, de semmi esetre sem a nép kegyelméből. Tulajdonképpen milyen jogon mer így beszélni az ukrán kormány a Szovjethatalommal, amelyet az Oroszországi Föderáció lakosságának milliói szabadon választottak meg és amelyhez, a többi közt, felzárkóznak a Don, Kubán, Fekete-tengermellék, Tyerek terület messze terjedő Szovjetjei, melyeket e területek lakosságának milliói választottak? Milyen súlya lehet ezek után a mai ukrán kormánynak, amelyet nem a nép választott, amely még olyan cenzusos szejmre sem tud támaszkodni, mint valami felsőbb rétegeket képviselő Landtag? Azonkívül biztosra vehető, hogy ha a békekonferenciát nem Kievben tartották volna, hanem valami semleges helyen, a nemrégen megdöntött Ukrán Ráda nem mulasztotta volna el kijelenteni, hogy a hetman-kormánnyal kötött szerződés nem kötelezheti az ukrán népet, amely nem ismeri el ezt a kormányt. Így két kérdés merült volna fel: 1) melyik kormány meghatalmazását kellett volna ebben az esetben érvényesnek tekinteni, a hetman-kormányét vagy az Ukrán Rádáét? 2) akkor milyen kijelentéssel tudta volna magát igazolni a mai ukrán küldöttség, amely nagyra becsül mindenféle „nyilatkozatot”? ..

Másodszor, éppolyan furcsa az is, hogy Németország, mely az ukrán küldöttség nyilatkozatát támogatta és az „önrendelkezés” érdekében igen komolyan kacérkodott a doni és az észak kaukázusi kalandor „kormánnyal”, egy árva szóval sem említi a lengyel Pozen, a dán Schleswig-Holstein, a francia Elzász-Lotharingia önrendelkezését. Bizonyításra szorul-e még, hogy az említett területeken élő dánok, lengyelek és franciák tömeges tiltakozásaihoz viszonyítva Dél-Oroszország sebtében összetákolt és senki által el nem ismert „kormányainak” kalandor nyilatkozatai teljesen súlytalanok, értéktelenek és szemérmetlenek …

De mindez csak „apróság”. Térjünk rá a legfontosabbra.

Tehát honnan erednek ezek a mesebeli dél oroszországi kormányok?

„1917. október 21-én — így szól a doni „kormány” „jegyzéke” — Vlagyikavkaz városában szerződést írtak alá egy új föderatív állam, a délkeleti szövetség megalakulásáról, melynek kötelékébe belépett a doni, kubáni és asztraháni kozák csapatok területein élő lakosság, beléptek továbbá Észak-Kaukázus és a feketetengeri partvidék hegylakói s Délkelet-Oroszország szabad népei.”

Csaknem ugyanez áll abban a rádiótáviratban is, melyet május 16-án kaptunk Csermojev és Bammatov észak kaukázusi „kormányának” képviselőitől:

„Kaukázus népei törvényesen nemzetgyűlést választottak, amely 1917 májusában és szeptemberében gyűlt egybe s proklamálta a kaukázusi hegylakók szövetségének megalakulását” „A kaukázusi hegylakók szövetsége különválik Oroszországtól és független államot alkot. Az új állam határai északon ugyanazok a földrajzi határok lesznek, amelyek a volt Orosz Birodalomban a Dagesztán, Tyerek, Sztavropol, Kubán és Fekete-tengermellék területek, illetve tartományok határai voltak, nyugaton a Fekete-tenger, keleten a Káspi-tenger fogja határolni.

Tehát a Kerenszkij-kormányt megdöntő Októberi Forradalom győzelmének küszöbén a Kerenszkij-kormánnyal kapcsolatban álló kalandorok maroknyi csoportjai egybegyűltek Vlagyikavkazban, „teljhatalmú” kormányoknak kiáltották ki magukat és bejelentették, hogy Oroszország délvidéke különválik Oroszországtól, de a lakosságot még arra sem tartották érdemesnek, hogy beleegyezését kérjék. Egy szabad országban, mint Oroszország, természetesen senkinek sem tiltják meg, hogy szeparatista álmokat szőjön, s így könnyen megérthető, hogy a Szovjethatalom kalandor kijelentéseikért nem üldözhette és nem is kellett neki üldöznie azokat az álmodozókat, akiket semmiféle kapocs sem fűz Dél-Oroszország népeihez. Nem lehet kétséges, hogy ha Németország ugyanilyen szabadságot adna polgárainak, mint amilyet most Oroszország polgárai élveznek, akkor Pozent, Elzász-Lotharingiát, Lengyelországot, Kurlandot, Észtországot stb. a nemzeti kormányok hálózata borítaná, s ezeknek a kormányoknak sokkal több joguk lenne arra, hogy kormányoknak nevezzék magukat, mint a Bogajevszkijeknek és Krasznovoknak, a Bammatovoknak és Csermojeveknek, akiket saját népük elűzött s akik most emigrációban élnek…

Ez a története Dél-Oroszország mesebeli „kormányai” keletkezésének.

A doni „kormány” „jegyzéke” és Csermojev rádiótávirata felidézi a múltat, 1917 szeptemberét, októberét és Vlagyikavkazt, mint a nyugalmazott tábornokok menedékhelyét. De az óta csaknem egy év telt el. Ez alatt megalakultak a Don-, Kubán- Fekete-tengermellék- és Tyerek-területi Népi Szovjetek, amelyek a lakosság millióit egyesítik — kozákokat, a kozák települések nem-kozák lakóit, abházokat és oroszokat, csecsenceket és ingusokat, oszétokat és kabardokat, grúzokat és örményeket. Ezeknek a területeknek a lakossága, korlátlanul gyakorolva a kapott önrendelkezési jogot, már régen elismerte a Szovjethatalmat. Vlagyikavkaz pedig, a Karaulovok és Bogajevszkijek, a Csermojevek és Bammatovok volt fészke, már régen a Tyereki Népi Szovjet székhelye lett. Felmerül a kérdés, hogy ezekkel a közismert tényekkel szemben mi jelentősége lehet a múltból előkotort tábornokoknak és 1917 nyarán tett kalandor kijelentéseiknek? Szeptemberben és októberben Oroszországban még Kerenszkij kormánya volt uralmon, amely akkor féktelenül mennydörgött az illegalitásba űzött bolsevik párt ellen, ma pedig a bolsevik párt hatalmon van. Ha az ukrán küldöttségnek és a német kormánynak 1917 szeptembere és októbere annyira szent, úgy miért ne hívhatnák meg a békekonferenciára az akkor még élő és viruló Kerenszkij-kormány maradványait éppúgy, mint ahogy ezt a Csermojevek és Karaulovok „kormányának” maradványaival teszik, akik 1917 szeptemberében és októberében szintén éltek és virultak?

Vagy: tulajdonképp mivel különb 1917 szeptembere 1918 áprilisánál, amikor az Ukrán Rádát, mely küldöttséget készített elő a Szovjethatalommal folytatandó tárgyalásokra, a népek önrendelkezési elvének német „magyarázata” „alapján” egy szempillantás alatt leseperték a politika színpadáról?

Vagy végül: mi az oka annak, hogy Krasznovnak, a kozákok által elűzött kozák tábornoknak, aki 1917 végén Gatcsinánál a szovjet csapatok fogságába esett és akit a Szovjethatalom később becsületszóra szabadon bocsátott — mi az oka, hogy ennek a tábornoknak a nyilatkozatát „nagyjelentőségű politikai aktusnak” tekintik, ellenben semmiféle politikai jelentőséget sem tulajdonítanak annak, hogy például a krimi népbiztosok tanácsa, amely maga körül tömöríti az orosz és tatár lakosság százezreit, rádió útján három ízben is kijelentette, hogy a Krím és az Oroszországi Föderáció kapcsolatai felbonthatatlanok?

Mi az oka annak, hogy a kozákok által elűzött Krasznov tábornok az ukrán-német kormányzók különös pártfogását élvezi, ellenben a lakosság által szabadon választott krimi népbiztosok tanácsát rablómódra agyonlőtték?..

Itt nyilván nem az a döntő, hogy ezek a „nyilatkozatok” hitelesek-e és hogy milyen tömegek támogatják azokat. Még kevésbé döntő az „önrendelkezés” fogalma, amelyet a hivatalos rablók barbár módon lejárattak és meghamisítottak. Csupán az a döntő, hogy a „nyilatkozatok” igen kedvezők az imperialista cselszövések ukrán és német kedvelőinek, mert felhasználhatók arra, hogy leplezzék az új területek meghódítására és leigázására irányuló törekvéseiket.

Jellemző, hogy az úgynevezett doni kormány több küldöttsége közül, amelyek ugyanolyan „törvényesek”, mint Krasznov tábornok küldöttsége, az ukránok és németek választása az utóbbi küldöttségre esett, mert a többi küldöttség nem a németekre „orientálódott”. Egyébként a Krasznov—Bogajevszkij „kormány” kieszelt és mesterkélt jellege annyira nyilvánvaló, hogy a Krasznov által kinevezett miniszterek közül többen (Paramonov, népművelési miniszter és Szemjonov, földművelésügyi miniszter) hivatalosan visszautasították kinevezésüket s ezt azzal indokolták, hogy „Krasznov tábornok távollétükben nevezte ki őket minisztereknek”. De ez nyilván a legkevésbé sem zavarja az ukrán-német önrendelkezőket, mert Krasznov, mint cégér, megfelel nekik.

Éppoly jellemző az is, hogy az úgynevezett délkeleti szövetség, amely januárban még isten ölében nyugodott, májusban hirtelen feltámadt valahol Ukrajnában vagy Konstantinápolyban, és Észak-Kaukázus népei még nem is tudják valamennyien, hogy az általuk régen eltemetett „kormányok” hol Konstantinápolyban, hol Kievben illegálisan tovább „léteznek” és onnan szándékoznak törvényeket hozni számukra. Az ukrán-német önrendelkezőket nyilván ez az ügyetlen mesterkedés sem zavarja, mert lehetőséget nyújt arra, hogy előnyükre fordítsák azt.

Így állnak a dél oroszországi hatalomra vágyó kalandoroknak és a politikai cselszövések értelmi szerzőinek az „ügyei”.

Az önrendelkező urak a függetlenség kérdésében Dél-Oroszország népeinek nevével takaródznak. Mi hát a dél oroszországi népek álláspontja a függetlenség kérdésében?

Kezdjük a Donnal. Már február óta fennáll az autonóm Doni Szovjet Köztársaság, amely maga körül egyesíti a terület lakosságának óriási többségét. Senki előtt sem titok, hogy az áprilisi területi kongresszuson, amelyen több mint 700 küldött gyűlt egybe, nyilvánosan megerősítették, hogy a Doni Köztársaság kapcsolata Oroszországgal felbonthatatlan és a Doni Köztársaság Oroszország autonóm részét alkotja.

Íme, mit mond a Doni Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottsága május 28-i határozatában Krasznov—Bogajevszkij újsütetű „kormányának” igényeivel kapcsolatban:

„A Doni Szovjet Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottsága tudomására adja a Népbiztosok Tanácsának és a kievi békekonferenciának, hogy a Don-vidéken a Központi Végrehajtó Bizottságon és annak elnökségén kívül nincsen más hatalom. Minden más kormány, amely ilyennek hirdette vagy fogja hirdetni magát, pártütők «kormányai», amelyet hazaárulásért népbíróság elé fogunk állítani. Most értesültünk arról, hogy a békekonferencián részt vesz egy doni kormányküldöttség. Mint államhatalom, kijelentjük a Népbiztosok Tanácsának és a kievi békekonferenciának, hogy a Doni Köztársaság Szovjethatalmának okiratai nélkül egyetlen küldöttet sem szabad bevonni a béketárgyalásokba, s ha ilyenek ott megjelentek, azokat törvényteleneknek és bitorlóknak nyilvánítjuk, akiket mint hazaárulókat bíróság elé állítunk. A Központi Végrehajtó Bizottság követeli a békekonferenciától, hogy a «doni kormány» bitorló küldöttségét távolítsa el a béketárgyalásokról, mert ez a küldöttség törvénytelen és nem vonható be a béketárgyalásokba.

V. Kovaljov
a Központi Végrehajtó Bizottság elnöke
V. Puzsiljov
titkár

(Elfogadták május 28-án) Caricin.”

Térjünk át Kubánra. Mindenki ismeri a Kubáni-Feketetengermelléki Autonóm Szovjet Köztársaságot, amely a terület valamennyi kerületében és körzetében a lakosság 90%-át tömöríti maga köré.

Mindenki tud a Kubán-Fekete-tengermellék terület népes kongresszusáról, amely a kozák J, Polujan elnökletével ez év áprilisában gyűlt egybe csecsencek és ingusok részvételével. Ez a kongresszus ünnepélyesen megerősítette területének Oroszországgal való elszakíthatatlan kapcsolatát és éppoly ünnepélyesen törvényen kívül helyezte a kalandorokat, a minden rendű és rangú Filimonovokat és Krasznovokat. Különben is, az a sok tízezer felfegyverzett kubáni, akik Szuhumtól Batajszkig testükkel védik Szovjet-Oroszországot, elég ékesszólóan tanúskodnak Kubán és a Fekete-tengermellék érzelmeiről és rokonszenvéről. A flottáról nem is beszélünk, amelynek pusztulását alig várják a Krasznovok és Filimonovok jóakarói…

Nézzük végül Tyerek területet. Mindenki tudja, hogy a Tyerek vidékén ott van a Tyerek-területi Népi Szovjet, amely maga körül egyesíti a terület valamennyi, vagy csaknem valamennyi (95%) aulját, sztanicáját, faluját, helységét, nem is szólva a városokról. Már a folyó év januárjában tartott első területi kongresszuson a küldöttek kivétel nélkül a Szovjethatalom és az Oroszországgal való elszakíthatatlan kapcsolat mellett szálltak síkra. A második kongresszus, mely az elsőnél átfogóbb és népesebb volt, áprilisban ünnepélyesen szentesítette Oroszországgal való kapcsolatát, s területét az Oroszországi Föderáció autonóm szovjet köztársaságának nyilvánította. A most folyó harmadik területi kongresszus egy lépéssel tovább megy, a szavakról tettekre tér át és fegyverbe szólítja a polgárokat, hogy védjék meg a Tyereket — és nemcsak a Tyereket — a hívatlan vendégek merényleteivel szemben. Az úgynevezett doni kormány úgynevezett jegyzéke igen sokat beszél a „délkeleti szabad népekről”, amelyek állítólag arra törekszenek, hogy Oroszországtól különváljanak. Minthogy a tények cáfolják meg legjobban a „nyilatkozatokat”, beszéljenek a tények.

Először is hallgassuk meg a Tyereki Népi Szovjet határozatát.

„A Tyereki Népi Szovjetnek táviratokból tudomására jutott, hogy Észak-Kaukázus Konstantinápolyban tartózkodó küldöttei állítólag proklamálták Észak-Kaukázus függetlenségét s erről a török kormánynak és más hatalmaknak hivatalos jegyzéket nyújtottak át.

A Tyereki Népi Szovjet, amely a csecsenceknek, kabardoknak, oszétoknak, ingusoknak, kozákoknak és a kozák települések nem-kozák lakosainak frakcióiból áll, kijelenti, hogy Tyerek határterület népei a fent említett célból soha, sehova, senkit sem delegáltak és ha most egyes, Konstantinápolyban tartózkodó személyek Tyerek határterület népeinek küldötteiként szerepelnek és e népek nevében járnak el, ez nem más, mint bitorlás és kalandorság.

A Tyereki Népi Szovjet csodálkozásának ad kifejezést, hogy a török kormány politikailag annyira rövidlátó és naiv, hogy szélhámosok félrevezethették.

A fentebb felsorolt frakciókból álló Tyereki Népi Szovjet kijelenti, hogy Tyerek határterület népei az Oroszországi Föderatív Köztársaság elidegeníthetetlen részét alkotják.

A Tyereki Népi Szovjet tiltakozik az ellen, hogy a kaukázusontúli kormány Észak-Kaukázust is bevonja a Kaukázusontúl függetlenségének proklamálásába” (lásd „Narodnaja Vlaszty”, a Tyereki Népi Szovjet lapja).

(A határozatot egyhangúlag elfogadták. Május 9.)

Most adjuk át a szót a bitorlók és pártfogóik által megrágalmazott csecsenceknek és ingusoknak. Frakciójuk, amely maga körül egyesít minden vagy csaknem minden csecsencet és ingust, a következő határozatban szögezte le álláspontját:

„A Tyereki Népi Szovjet csecsenc-ingus frakciójának rendkívüli ülése megvitatta az Észak-Kaukázus függetlenségének proklamálásáról szóló közleményt és egy hangilag a következő határozatot hozta: Észak-Kaukázus függetlenségének proklamálása rendkívül fontos aktus, melynek az egész érdekelt lakosság tudtával és beleegyezésével kell megtörténnie.

A csecsenc-ingus frakció megállapítja: a csecsenc és ingus nép egyetlenegy delegátust sem küldött a trapezunti ottomán küldöttséggel vagy a konstantinápolyi ottomán kormánnyal folytatandó bárminemű tárgyalás céljából és a függetlenség kérdését nem tárgyalták meg soha semmiféle olyan szervben vagy gyűlésen, amely a csecsenc és ingus nép akaratát fejezi ki.

Ezért a csecsenc-ingus frakció bitorlóknak és a nép ellenségeinek tekinti azokat, akik a nép nevében mernek beszélni, amely nem választotta meg őket.

A csecsenc-ingus frakció kijelenti, hogy Észak-Kaukázus hegylakóinak és a forradalom által kivívott szabadságjogoknak egyetlen biztosítékát az oroszországi forradalmi demokráciával való szoros egyesülésben látja.

Ezt nemcsak az észak kaukázusi hegylakók veleszületett szabadságszeretete parancsolja, hanem megkövetelik azok a gazdasági vonatkozások is, amelyek az utóbbi évtizedekben Észak-Kaukázust és Közép-Oroszországot egyetlen felbonthatatlan egészbe forrasztották össze.”

(Elfogadták május 9-én. Lásd „Narodnaja Vlaszty”, a Tyereki Népi Szovjet lapja.)

Itt közlünk még egy részletet Seripov elvtársnak, az ingusok és csecsencek szónokának a Tyereki Népi Szovjet gyűlésén mondott lángoló beszédéből; ez a részlet eléggé félreérthetetlen ahhoz, hogy véget vessen a dagesztánokat ért mindenféle szemrehányásnak:

„A nagy orosz forradalomnak köszönhetjük, hogy megkaptuk azt a szent szabadságot, amelyért évszázadokon át sikertelenül küzdöttek és száz halált szenvedtek őseink. Most, amikor biztosították önrendelkezési jogunkat, a nép ezt a jogát soha, senkinek oda nem adja. Ma Észak-Kaukázus függetlenségéről beszélnek a földesurak, a hercegek, a provokátorok, a kémek és mindazok, akik ellen Samil 50 éven át élethalálharcot vívott. A nép ellenségei itt-ott kísérletet tesznek arra, hogy Kaukázus függetlenségét proklamálják és kikiáltsák az imámságot. Samil lenyakazta e hercegek elődjeit s állítom, hogy ma is ugyanezt tenné utódjaikkal. Frakciónk, amely az ingus és a csecsenc népet képviseli, rendkívüli gyűlésén, ismert határozatában, leszögezte Észak-Kaukázus függetlenségének proklamálására vonatkozó álláspontját.” (Lásd fentebb. Idézve a „Narodnaja-Vlaszty”-ból.)

Ezek a tények.

Van-e tudomásuk minderről a német, ukrán és török önrendelkezőknek? Persze, hogy van! Hiszen Dél-Oroszország területi Szovjetjei egészen nyíltan, mindenki szemeláttára cselekszenek, de meg ezeknek az uraknak az ügynökei eléggé figyelmesen olvassák újságainkat, tehát tudniok kell ezekről a közismert tényekről.

Mi célja van hát ebben az esetben az ukrán küldöttség fent említett nyilatkozatának, melyet a mesebeli „kormányokról” tett s melyet a németek és törökök szóban és tettel támogatnak?

Csak egy célja van, éspedig az, hogy a légből kapott „kormányokat” cégérnek használják fel új területek elrablására és leigázására. A németek, az Ukrán Rádával fedezve magukat, a „breszti szerződés alapján” (óh, természetesen!) előnyomultak és elfoglalták Ukrajnát. Most azonban Ukrajna, mint cégér, mint fedezék nyilván nem felel meg többé, viszont a németek folytatni akarják előnyomulásukat. Ezért új fedezékre, új cégérre van szükségük. S mivel a kereslet kínálatot szül, ezért a Krasznovok és Bogajevszkijek, a Csermojevek és Bammatovok haladéktalanul jelentkeztek és felajánlották szolgálataikat. És semmi valószínűtlenség sincs abban, hogy a Krasznovok és Bogajevszkijek, akik a németek pórázán járnak, akiket a németek látnak el mindennel, Oroszország ellen, a Don „felszabadítására” fognak indulni, míg a németek — ki tudja, hányadszor? — esküdözni fognak, hogy hűek maradnak a breszti szerződéshez. Ugyanezt kell mondanunk a Kubánról, Tyerekről stb.

Ez a dolog lényege!

A Szovjethatalom élve temetné el magát, ha a rablók és elnyomók ellen nem mozgósítaná összes erőit mind egy szálig.

És mozgósítja is.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 108. sz.
1918. június 1.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Kaukázusi helyzethez

A Nemzetiségügyi Népbiztosság közleménye

A vasárnapi lapok közölték, hogy az angolok elfoglalták Bakut és az Apseron-félszigetet. Az idevonatkozó jelentés így hangzik:

„Az odesszai lapok jelentése szerint Bakuból érkezett személyek közlik, hogy három héttel ezelőtt a városba tehergépkocsikon angol katonaság vonult be, amely Mezopotámiából, Perzsián keresztül hatolt idáig. Az osztag elég nagy s nyilvánvalóan az elővédcsapat. A hírek szerint az angolok kapcsolatokat létesítenek Kornyilov osztagaival. Egy másik lap közli, hogy az angolok elfoglalták az Apseron-félszigetet és Bakut s innen Tiflisz, Alekszandropol, Szarikamis, Karsz és Erzerum irányában nyomulnak előre. Május 24.”

A Nemzetiségügyi Népbiztosság ezzel kapcsolatban kijelenti, hogy ez a provokációs hír, amely fölötte titokzatos forrásokból ered, egyáltalán nem fedi a valóságot. Semmilyen angol osztagok nem jelentek meg Bakuban és nem is jelenhettek meg, már csak azért sem, mert Baku kormányzóságot és a Kaukázusontúl egész keleti részét szovjet csapatok védik, amelyek a legelső jelre készek harcba bocsátkozni az idegen erőkkel, bármilyen egyenruhába öltözzenek is. Saumjan rendkívüli biztos május 25-i jelentése szerint „Bakut és körzetét egyelőre senki sem veszélyezteti, hacsak nem számítjuk a tatár földesurakat, akik a napokban rajtaütöttek Adzsikabulon s akiket a szovjet egységek messze nyugatra visszavetettek”.

Ami a Kaukázusontúl déli részét illeti, ott valóban veszélyes a helyzet, de a veszély nem az angolok részéről, hanem a törökök részéről fenyeget, akik az Alekszandropol—Dzsulfai vonalon Tavriz irányában törnek előre, „hogy Észak-Perzsiában szembeszálljanak az angolokkal”.

Erről Karcsikjan, a Kaukázusontúli Szejm tagja, május 20-án a következőket jelenti:

„Törökország május 13-án Batumban azt követelte, hogy a török csapatokat az Alekszandropol—Dzsulfai vasútvonalon engedjék át Perzsiába, s ezt azzal indokolta, hogy az angolok Moszul felől erős nyomást gyakorolnak és ezért Törökországnak a legrövidebb időn belül el kell foglalnia Észak-Perzsiát. Törökország követelésének fegyveres erővel ad nagyobb nyomatékot. 15-én reggel a törökök megkezdték Alekszandropol bombázását. Csapatainkat teljesen váratlanul érte a támadás, melyet nem tudtak megállítani és 16-án feladták Alekszandropolt. 17-én a törökök azt követelték, hogy csapataikat szabadon engedjük át Dzsulfába, s megígérték, hogy nem bántják a lakosságot. Azzal fenyegetődztek, hogy követelésük megtagadása esetén erőszakkal törnek utat maguknak. Tekintve, hogy az alekszandropoli visszavonulás teljesen felbomlasztotta a csapatokat, és hogy ellenállás esetén a szurmalini és ecsmiadzini körzetek lakossága borzalmas helyzetbe került volna, kénytelenek voltunk teljesíteni a törökök követelését. Az alekszandropoli körzet egész lakossága Bambak és Lóri vidékére menekült. Ugyanezt tette a szurmalini körzet lakossága is. Ma értesültünk arról, hogy az ahalkalaki körzetet kiürítették és lakossága Calki felé menekült. Egy küldöttség Batumban tiltakozott az ultimátum ellen, de nem csinált belőle casus belli-t és hajlandó folytatni a tárgyalásokat.”

Midőn a Nemzetiségügyi Népbiztosság ezeket a tényeket közli, ugyanakkor meg kell állapítania azt is, hogy az odesszai álhíreknek nyilván az a céljuk, hogy leplezzék a minden jogot lábbal tipró török betörést, amelynek célja a perzsiai vasútvonal elfoglalása.

„Pravda” 104. sz.
1918. május 28.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Béketárgyalások Ukrajnával

– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés az „Izvesztyija” munkatársával

Sztálin elvtárs, a szovjet békeküldöttség elnöke, akit a Népbiztosok Tanácsa Kurszkból Moszkvába hívott jelentéstételre, munkatársunkkal folytatott beszélgetése során a következőket közölte:

A fegyverszünet megkötése

A szovjet békeküldöttségnek elsősorban az volt a feladata, hogy a fronton, az ukrán határon fegyverszünetet hozzon létre. Békeküldöttségünk ilyen irányú tárgyalásokat kezdett a német-ukrán parancsnoksággal. Sikerült elérnünk, hogy a Kurszki, Brjanszki és Voronyezsi Fronton beszüntették a hadműveleteket. Napirenden van a hadműveletek beszüntetése a Déli Fronton is. Véleményünk szerint tehát a fegyverszünet megkötése és a demarkációs vonal megállapítása határozza meg a béketárgyalások első szakaszának lényegét.

A további tárgyalások

További feladatunkat — a béketárgyalások megkezdését — az nehezítette meg, hogy sokáig kellett várnunk a Központi Ráda küldöttségére. S amikor a küldöttség Vorozsbába érkezett, megtudtuk, hogy Ukrajnában államcsínyt hajtottak végre és eltávolították a kis és a nagy Rádát. Ez természetesen megnehezítette a fegyverszünet ügyét és megnehezítette azt is, hogy előzetesen kapcsolatokat létesítsünk a tárgyalások idejének és helyének meghatározása céljából.

Az utóbbi feladat megoldása végett külön parlamentert küldtünk az ukrán-német parancsnokság által ajánlott helyre, Konotopba, ahol az ukrán-német parancsnokság központi törzse tartózkodik. A tárgyalások megkezdésének helyét illetőleg a legmesszebbmenő felhatalmazást adtuk küldöttünknek.

Az Ukrajnai államcsíny hatása

Nehéz valami határozottat mondani arról, hogy az ukrajnai államcsíny milyen hatással lesz a béketárgyalásokra, mert nem ismerjük az új ukrán kormánynak a béketárgyalások kérdésében elfoglalt álláspontját. Szkoropadszkij hetman kiáltványában egy szóval sem érinti ezt a kérdést. Az államcsíny előtt az Ukrán Rádának határozott békeprogramjával volt dolgunk. Az új ukrán kormány területi programját azonban nem ismerjük.

Általában az ukrajnai államcsíny egyelőre nem volt rossz hatással a béketárgyalásokra. Ellenkezőleg, feltételezhetjük, hogy az Ukrajnában bekövetkezett fordulat nem zárja ki a Szovjethatalom és az ukrán kormány közötti béke megkötésének lehetőségét. Meg kell jegyeznünk, hogy a fordulat óta az ukránok már nem ingadoznak, és nem halogatják a béketárgyalások előkészítését.

Az államcsíny okai

Sztálin elvtárs a beszélgetés végén érintette az Ukrajnában végbement fordulat okait.

Ez a fordulat, véleményem szerint, elkerülhetetlen volt. Oka a Központi Ráda ellentmondó álláspontjában keresendő. A Ráda szocialistának akarta magát feltüntetni s ugyanakkor külföldi csapatokat hívott be az ukrán munkások és parasztok ellen. A Központi Ráda pénzügyi és katonai tekintetben kiszolgáltatta magát Németországnak és ugyanakkor ígéretekkel halmozta el a munkásokat és parasztokat, akik ellen hamarosan elkeseredett háborút indított. Az Ukrán Rádának ez az utóbbi lépése okozta, hogy amikor a burzsoá-földesúri körök nyomást gyakoroltak rá, e válságos pillanatban nem volt kire támaszkodnia.

De a Központi Ráda már lényegét tekintve, az osztályharc törvénye folytán sem maradhatott sokáig hatalmon, mert a forradalmi mozgalom folyamatában csak azok az elemek tudnak tartósan hatalmon maradni, amelyeket valamely osztály támogat. Ezért Ukrajnában csak két kiút volt elképzelhető: vagy a munkások és parasztok diktatúrája, amit a Központi Ráda kispolgári természete miatt nem segíthetett elő, vagy a burzsoá-földesúri körök diktatúrája, ami szintén elfogadhatatlan volt a Ráda számára. A Ráda előnyben részesítette a felemás álláspontot és ezzel halálra ítélte magát.

„Izvesztyija” 90. sz.
1918. május 9.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A soronlevő hazugság

A „Nase Vremja” 97. száma (esti kiadás) saját tudósítójának jelentése alapján egy Konstantinápolyból küldött német rádiótáviratot közöl, amely azt kürtöli világgá, hogy „a bolsevikok komoly erősítést kaptak Turkesztánból és Asztrahánból, támadásba mentek át és a muzulmánok hősies ellenállása ellenére elfoglalták Baku városát”.

A nagy nyilvánosság előtt kijelentem, hogy ez a provokációs rádiótávirat nem felel meg a valóságnak.

Baku a forradalom kezdetétől elismerte és most is elismeri a Szovjetek hatalmát. A bolsevikok Baku ellen semmiféle támadást nem intéztek és nem is intézhettek. Csak a tatár és az orosz földesurak és tábornokok maroknyi csoportja intézett ellene támadást, de ez a kalandos próbálkozás a muzulmán és orosz munkások és parasztok határozottan ellenséges magatartása miatt teljes kudarccal végződött. A bolsevikok és a muzulmánok között nem volt és nem is lehetett semmiféle harc. A Bakui Szovjet hatalma a bakui és környékbeli nemzetiségek munkásainak és parasztjainak s elsősorban a muzulmán népnek hatalma volt és most is az.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda 97. sz.
1918. május 19.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Kaukázusi helyzet
– írta: J. V. Sztálin –

I
A Kaukázusontúl

A kaukázusontúli helyzet egyre fenyegetőbbé válik. A szejm kikiáltotta a Kaukázusontúl függetlenségét (április 22), hogy a tifliszi „kormánynak” „szabad kezet” biztosítson, valójában azonban a nemzetközi rablók kelepcéjébe taszította. A közeljövő megmutatja majd, mi lesz a vége az úgynevezett batumi „béketárgyalások”-nak. De ahhoz nem férhet kétség, hogy a tifliszi mensevikeknek és kormányuknak az orosz forradalomtól való függetlensége elkerülhetetlenül a török és német „civilizált” rablóktól való rabszolgai függéssé válik. Ez a hatalmon levő tifliszi mensevikek és a török-német imperialisták szövetsége lesz az oroszországi forradalom ellen. A mensevik Cshenkeli a jövőbeli kaukázusi Golubovics szerepében . . . tanulságos kép, nemde, Martov és Dan urak . . .

Karcsikjan, a szejm tagja, jelenti Tifliszből:

„Tiflisz háborog, az örmények kiléptek a kormányból, a munkások és parasztok utcai tüntetéseket szerveznek a kormány ellen, mert függetlennek nyilvánította a Kaukázusontúlt. Kutaiszban, Honiban, Lecshumban, Goriban, Dusetban tüntetnek és népszavazást követelnek a függetlenség kérdésében.”

Egész Örményország tiltakozik a bitorló tifliszi „kormány” önkényeskedése ellen és a szejmképviselők lemondását követeli. És a muzulmánság központja, Baku, a kaukázusontúli Szovjethatalom fellegvára, Lenkorantól és Kubától Jelizavetpolig maga köré tömöríti a Kaukázusontúl egész keleti részét és fegyverrel kezében szentesíti a kaukázusontúli népek jogait, amelyek minden erejükkel fenn akarják tartani a kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal. És a hősies Abházia, a Fekete-tenger partján, egy emberként kelt fel a tifliszi „kormány” sötét bandái ellen és fegyverrel kezében védi Szuhumot. „Egész Abházia, apraja-nagyja, felkelt a délről betörő rablók kétezer főnyi bandája ellen és Szuhumtól délre 20 versztre immár 8 napja védi a Szuhumhoz vezető utakat” — írja nekünk Esba, a katonai forradalmi bizottság elnöke. Egyes jelentések szerint a kaukázusontúli csapatok előnyomulását a tenger felől felfegyverzett teherhajók raja és torpedónaszádok csoportja támogatja. Viszont a breszti béke és német magyarázata értelmében nekünk nem szabad a tenger felől támadást intézni Szuhum védelmére, sőt még védekezni sincs jogunk. A német „békeszerzők” tehát reális támogatásban részesítik a kaukázusontúli rablókat. Ilyen körülmények között nem nehéz megérteni, hogy Szuhum sorsa úgyszólván eleve meg van pecsételve.

A Kaukázusontúl lakossága a tifliszi „kormány” ellen van.

A Kaukázusontúl lakossága nem akar különválni Oroszországtól. A kaukázusontúli munkások és parasztok a szejmképviselők maroknyi csoportjával szemben népszavazást követelnek, mert senki, de senki sem hatalmazta fel a szejmet arra, hogy a Kaukázusontúlt elválassza Oroszországtól.

Ez a helyzet.

Nemhiába mosták kezüket a szemérmetesebb mensevikek: Zsordanija, Cereteli, sőt Gegecskori is (még ő is!) s nem hiába engedték át ezt a piszkos munkát a legszemérmetlenebb mensevikeknek.

Tifliszből jelentik, hogy amikor az örmények feladták Karszot, a török hadtestparancsnok Karsz alatt kijelentette, hogy feltétlenül török csapatokat fog küldeni Baku elfoglalására és a bakui körzet muzulmánjainak megmentésére, ha a kaukázusontúli kormány hamarosan nem lesz képes megbirkózni ezzel a feladattal, — ugyanakkor „Vehib basa a kaukázusontúli kormány elnökéhez intézett levelében kereken megmondta, hogy ez mindenképpen elkerülhetetlen”.

Nincs módunk arra, hogy okmányok alapján ellenőrizzük ezeket a híreket, egy azonban kétségtelen: ha a török „megmentők” Baku ellen vonulnak, a lakosság széles rétegeinek, és elsősorban a muzulmán munkásoknak és parasztoknak hatalmas ellenállásába fognak ütközni.

Az pedig magától értetődik, hogy a Szovjethatalom a területrablók merényletével szemben minden erejével meg fogja védeni a Kaukázusontúl dolgozó tömegeinek elidegeníthetetlen jogait.

II
Észak-Kaukázus

Észak kaukázusi nyugalmazott tábornokok, a Filimonovok, Karaulovok, Csermojevok és Bammatovok maroknyi bandája, még 1917-ben a hegylakók szövetségesének nyilvánítva magát, a Feketetengertől a Káspi-tengerig terjedő területen Észak-Kaukázus kormányának címét bitorolta és Kalegyinnal együtt titokban támadásra készülődött. 1917 novemberében, miután Oroszország központjában győzött a Szovjethatalom, ez a — bocsánat a kifejezésért — „kormány” az angol-francia katonai missziókkal játszott össze és az orosz-német fronton létrejött fegyverszünet ellen intrikált. 1918 elején, a kalegyini kaland meghiúsulása után, ez a rejtélyes „kormány” letűnt a politikai látóhatárról és csupán vonatrablások és a városok és falvak békés lakossága ellen intézett alattomos támadások szervezésére szorítkozott. Ez év tavaszán már mindenki megfeledkezett róla, mert Észak-Kaukázusban, Kubán és Tyerek területen megszilárdultak a valóban népi Szovjetek, amelyek maguk köré tömörítik Észak-Kaukázus valamennyi törzsének és népének széles rétegeit. A kabardinok és kozákok, oszétok és grúzok, oroszok és ukránok széles gyűrűben tömörülnek a küldöttek Tyereki Szovjetje köré. Kubán terület nagyszámú Szovjetjeibe csecsencek és ingusok, kozákok és ukránok, munkások és parasztok küldötték képviselőiket. Ezeknek a népeknek és törzseknek széles dolgozó rétegei kongresszusaikon fennen hirdették, hogy azok a kapcsok, amelyek Szovjet-Oroszországhoz fűzik őket, elszakíthatatlanok. Ezek után a Csermojevok és Bammatovok mondvacsinált „kormánya” kénytelen volt a politika színteréről elhordani az irháját. Mindenki azt hitte, hogy ezt a furcsa „kormányt” örökre eltemették. Igaz, hogy az úgynevezett dagesztáni imám, Bammatovék kebelbarátja, már márciusban hallatott magáról, amikor Petrovszk és Derbent mellett rablótámadásokat szervezett a vasútvonal ellen. De a bakui munkások szovjet osztagai és maguk a dagesztániak már április derekán felszámolták az imám kalandját és az imámot orosz tisztekből álló kíséretével együtt a dagesztáni hegyekbe űzték.

De az imperializmus nem volna imperializmus, ha földi céljai érdekében nem tudná a „túlvilágról” felidézni a holtak árnyait. Alig egy hete egy hivatalos nyilatkozatot kaptunk a halottaiból feltámadt Csermojev és Bammatov aláírásával, amelyben bejelentik, hogy megalakult a független (ne nevessenek!) Észak-Kaukázusi állam! — a Fekete-tengertől egészen a Káspi-tengerig (se több, se kevesebb!).

„A kaukázusi hegylakók szövetsége — így szól a mondvacsinált kormány kiáltványa — különválik Oroszországtól és független államot alkot.”

„Az új állam határai északon ugyanazok a földrajzi határok lesznek, amelyek a volt Orosz Birodalomban a Dagesztán, Tyerek, Sztavropol, Kubán és Fekete tengermellék területek, illetve tartományok határai voltak, nyugaton a Fekete-tenger, keleten a Káspi-tenger fogja határolni, délen pedig az új állam határát részleteiben a kaukázusontúli kormánnyal egyetértően fogjuk megállapítani.”

Így tehát a kaukázusontúli „kormány” a török-német „felszabadítókkal”, az északkaukázusi „kormány” pedig a kaukázusontúli kormánnyal teremt „kapcsolatokat”. Érthető. Észak-Kaukázus kalandorai, miután kiábrándultak az angolokból és franciákból, most ezek ellenségeire számítanak. S mivel a törökök és németek hódítási törekvéseikben nem ismernek határt, ezért nincs kizárva annak a lehetősége, hogy az északkaukázusi kalandorok a török-német „felszabadítókkal” „megegyeznek”.

Nem kételkedünk abban, hogy az utóbbiak részéről nem fogunk szűkölködni olyan nyilatkozatokban, hogy hűek maradnak a német szerződéshez és hajlandók ápolni a baráti kapcsolatokat stb. Mivel azonban manapság az a szokás, hogy a tetteknek s nem a szavaknak hiszünk, márpedig ezeknek az uraknak a tettei teljesen félreérthetetlenek — ezért a Szovjethatalomnak mozgósítania kell minden erejét, hogy megvédje Észak-Kaukázus népeit a hódítók esetleges merényleteivel szemben.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 100. sz.
1918. május 23.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Beszédek a Tatár-Baskír szovjetköztársaság alakuló kongresszusának egybehívása tárgyában tartott tanácskozáson

1918. május 10—16

1. Megnyitóbeszéd
Május 10

Elvtársak! A tanácskozást a Nemzetiségügyi Népbiztosság kezdeményezésére hívták össze, melyhez a Népbiztosok Tanácsa, elnöke személyében, hozzájárult.

A tanácskozás célja az, hogy bizottságot alakítson a szóban forgó terület alakuló Szovjetkongresszusának egybehívására. A jövendő kongresszusnak pedig az lesz a célja, hogy meghatározza a tatár-baskír autonómia területi határait és az autonómia jellegét. Az autonómia eszméje az Októberi Forradalom lényegéből fakad, mert az Októberi Forradalom szabadságot adott a nemzetiségeknek. Az oroszországi népek jogainak kinyilatkoztatása, melyet a Népbiztosok Tanácsa az októberi napokban tett közzé, továbbá a III. Szovjetkongresszus ismert határozata, amely Oroszországot a sajátos életmód és összetétel tekintetében különböző autonóm területek föderációjának nyilvánította, csak törvényes formában fejezi ki az Októberi Forradalom lényegét.

A III. Szovjetkongresszus megállapította a Szovjet Köztársaság Alkotmányának alapelveit s felszólította Oroszország népeinek dolgozó elemeit, nyilatkozzanak, hogy milyen konkrét politikai formákban kívánnak berendezkedni területeiken és hogyan kívánják szabályozni a központhoz való viszonyukat. A területek közül tudtommal csak Finnország és Ukrajna foglalt határozottan állást… a függetlenség mellett nyilatkoztak. És miután a Népbiztosok Tanácsa meggyőződött arról, hogy ezekben az országokban nemcsak a burzsoázia, hanem a proletár elemek is függetlenségre törekszenek — ezek az országok, Finnország és Ukrajna, akadálytalanul megkapták azt, amit követeltek.

Ami a többi területet illeti, ezek dolgozó tömegei szinte tétlenek voltak a nemzeti mozgalom kérdéseiben. De mennél tétlenebbek voltak a dolgozók, annál tevékenyebb volt a burzsoázia. Csaknem mindenütt, valamennyi területen burzsoá autonóm csoportok alakultak, amelyek „nemzeti tanácsokat” szerveztek, nemzeti ezredekkel, nemzeti költségvetéssel stb. rendelkező különálló nemzeti kúriákra osztották fel területeiket, s országukat nemzeti harcok színterévé és a sovinizmus melegágyává tették. Ezek az autonóm csoportok (a tatár, baskír, kirgiz, grúz, örmény stb. „nemzeti tanácsokra” gondolok), ezek a „nemzeti tanácsok” valamennyien csak azt akarták elérni, hogy autonómiát kapjanak, hogy a központi hatalom ne avatkozzék be az ügyeikbe, ne ellenőrizze őket. „Adjanak nekünk autonómiát s akkor mi elismerjük a központi Szovjethatalmat, a helyi Szovjetéket azonban nem ismerhetjük el, ezek ne avatkozzanak ügyeinkbe, mi úgy szervezkedünk, ahogy akarunk, ahogy tudunk, úgy bánunk nemzetünk munkásaival és parasztjaival, ahogy nekünk tetszik.” Ilyen az a lényegében burzsoá autonómia, amelyre a burzsoák törekednek, akik autonóm területükön belül teljes hatalmat követelnek „saját” dolgozóikkal szemben.

Magától értetődik, hogy a Szovjethatalom nem szentesítheti az ilyen autonómiát. Autonómiát adni csak azért, hogy az autonóm területen minden hatalom a nemzeti burzsoáziáé legyen, amely azt követeli, hogy a Szovjetek ne avatkozzanak be ügyeibe, a tatár, baskír, grúz, kirgiz, örmény stb. munkásokat a tatár, grúz, örmény és egyéb burzsoák martalékául odadobni — nem, ezt nem teheti a Szovjethatalom.

Az autonómia forma. A kérdés lényege az, hogy milyen osztálytartalommal töltjük meg ezt a formát. A Szovjethatalom korántsem ellenzi az autonómiát — az autonómia mellett van, de olyan autonómia mellett, melyben minden hatalom a munkásoké és parasztoké, melyben a nemzetiségek burzsoáit megfosztják nemcsak a hatalomtól, de még a kormányszervek választásában való részvételtől is.

Ilyen autonómia lesz a szovjet elveken felépülő autonómia.

Kétféle autonómia van. Az egyik típus — a tisztán nacionalista autonómia. Ez az autonómia, területtől függetlenül, a nacionalizmus elvén épül fel. „Nemzeti tanácsok”, köröttük nemzeti ezredek, a lakosság elhatárolása nemzeti kúriákban, ezzel kapcsolatban elkerülhetetlen nemzeti marakodás — ez az eredménye ennek az autonómiának. Az ilyen típusú autonómia a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek elkerülhetetlen halálára vezet. Ilyen típusú autonómiára törekedett a burzsoá Ráda. Világos, hogy ha a Ráda növekedni és fejlődni akart, kénytelen volt a munkás-paraszt Szovjetek ellen háborút viselni. A kaukázusontúli örmény, grúz és tatár nemzeti tanácsok szintén ugyanilyen eredményre vezettek. Gegecskorinak igaza volt, amikor a kaukázusontúli Szovjetekhez és a Biztossághoz ezt a kérdést intézte: „Van-e tudomásuk arról, hogy a Biztosság és a Szovjetek fikcióvá lettek, mert minden hatalom ténylegesen a nemzeti tanácsok kezébe ment át, melyeknek saját nemzeti ezredeik vannak.”

Az autonómiának ezt a típusát elvből elvetjük.

Mi mástípusú autonómiát ajánlunk, területi autonómiát olyan területeknek, amelyekben egy vagy néhány nemzet többségben van. Nem kellenek nemzeti kúriák, nem kellenek nemzeti válaszfalak! Az autonómiának a munkás-paraszt küldöttek Szovjetjeire támaszkodó szovjet autonómiának kell lennie. Ez azt jelenti, hogy az adott területen nem nemzeti ismérv, hanem osztályok szerint kell elhatárolni az embereket. Osztály-Szovjetek, mint az autonómia alapja, autonómia, mint e Szovjetek akaratnyilvánításának formája — ilyen jellegű az általunk javasolt szovjet autonómia.

A burzsoá világ az autonóm területek és a központ egymáshoz való viszonyának egy bizonyos formáját dolgozta ki. Észak-Amerikára, Kanadára és Svájcra gondolok. Ott, ezekben az országokban, a központi hatalom az államok (illetve kantonok) egész lakossága által választott országos parlamentből és az államok (illetve kantonok) kormányai által párhuzamosan választott föderatív tanácsból áll. Ilyképpen kétkamarás rendszer alakul ki, amelynek jellegzetessége a kamarák közötti törvényhozói huzavona és minden forradalmi cselekvés elfojtása.

Mi ellene vagyunk annak, hogy országunkban a hatalom felépítésének ez a rendszere valósuljon meg. Nemcsak azért vagyunk ez ellen, mert az ilyen kétkamarás rendszer a szocializmussal semmiképp sem egyeztethető össze, de ellene vagyunk a mai helyzetből következő gyakorlati megfontolásokból is. Ugyanis a mai átmeneti helyzetben, amikor a burzsoáziát megtörtük, de még nem tiportuk el, amikor még nem számoltuk fel a gazdasági leromlást és az élelmiszerhiányt, amit a burzsoázia cselszövései még növelnek, amikor a régi, kapitalista világot leromboltuk ugyan, de még nem építettük fel az új, szocialista világot — ilyen helyzetben az országnak erős összoroszországi hatalomra van szüksége, amely végleg el tudja tiporni a szocializmus ellenségeit és meg tudja szervezni az új, kommunista gazdaságot. Szóval, arra van szükségünk, amit általában a városi és falusi proletariátus diktatúrájának neveznek. Ha ilyen helyzetben a központi hatalommal párhuzamosan szuverén helyi és területi hatalmi szerveket teremtenénk, ez a valóságban mindenféle hatalom felbomlását és a kapitalizmushoz való visszatérést jelentené. Ezért a központi hatalom kezében kell meghagyni minden olyan funkciót, mely az egész ország szempontjából fontos, a területi szerveket pedig főképpen tisztán területi jellegű közigazgatási, politikai és kulturális funkciókkal kell felruházni. Ilyen területi jellegű funkciók: az iskolaügy, a bíráskodás, a közigazgatás, valamint azoknak a szükséges politikai rendszabályoknak, azoknak a formáknak és módszereknek kidolgozása, amelyekkel az általános dekrétumokat a nemzeti életviszonyok sajátosságainak megfelelően végrehajtják — s mindezeket a területi jellegű funkciókat a lakosság anyanyelvén, olyan nyelven kell gyakorolni, melyet a lakosság megért. Ezért a területi egyesülések általánosan elismert típusa, élén a területi Központi Végrehajtó Bizottsággal, az ilyen autonómia legcélszerűbb formája.

A mai átmeneti helyzetben ilyen típusú autonómia szükséges a proletárdiktatúra megszilárdítása érdekében és ilyen autonómiát követel az oroszországi nemzetek proletárjainak közös harca a burzsoá nacionalizmus ellen, mely az imperializmus utolsó támasza.

Mindez elég világosan megszabja tanácskozásunk feladatait. A tanácskozás meghallgatja a helyi beszámolókat, hogy általános képet kapjon az adott területen élő nemzetiségek dolgozó tömegeinek követeléseiről. Ezután nagyjából kijelöli annak a területnek előzetes határait, amelynek dolgozó lakossága fogja választani a terület alakuló Szovjetkongresszusát, amelynek megválasztására választói jogot kapnak nemcsak az adott autonóm terület Szovjetekben szervezett dolgozó tömegei, hanem a határos övezetek ugyanígy szervezett dolgozói is. Végül, a tanácskozás bizottságot választ, amelyre azt a feladatot bízza, hogy a területi alakuló Szovjetkongresszust egybehívja. Az alakuló kongresszus fog dönteni az autonómia kérdésében, meghatározza az autonómia hatáskörét és megállapítja a terület végleges határait.

Ezek tanácskozásunk feladatai.

A tanácskozást megnyitom és kifejezem azt a meggyőződésemet, hogy a tanácskozás méltóképpen fogja megoldani a reáháruló feladatokat.

2. Záróbeszéd
Május 16

A központi Szovjethatalom nevében legyen szabad kijelentenem, hogy a Népbiztosok Tanácsa mindig szent kötelességének tekintette és most is annak tekinti, hogy támogassa a Kelet, és elsősorban a legszerencsétlenebb muzulmán Kelet elnyomott és kizsákmányolt néptömegeinek szabadságmozgalmát. Forradalmunk egész jellege, a Szovjethatalom természete, az egész nemzetközi helyzet, s még az a tény is, hogy Oroszország helye földrajzilag az imperialista Európa és az elnyomott Ázsia között van — mindez kétségtelenül olyan politikát ír elő a Szovjethatalomnak, amely arra irányul, hogy testvérien támogassa a Kelet elnyomott népeit szabadságharcukban.

Az elnyomás valamennyi létező formája közül a legkörmönfontabb és legveszélyesebb a nemzeti elnyomás. Körmönfont, mert kitűnően álcázza a burzsoázia ragadozó ábrázatát. Veszélyes, mert nemzeti összeütközések szításával ügyesen elhárítja a burzsoáziát fenyegető villámot. Ha az európai ragadozóknak sikerült a világmészárlás porondján a munkásokat egymás ellen harcba vinni, ha máig is sikerül folytatniok ezt a mészárlást — ennek egyebek közt az az oka, hogy az európai munkásokat kábító burzsoá nacionalizmus ereje még nem apadt ki. A nacionalizmus a burzsoázia utolsó állása, ebből az állásból is ki kell vetnünk a burzsoáziát, hogy véglegesen legyőzzük. De ha megkerüljük a nemzeti kérdést, ha nem vesszük tudomásul és tagadjuk, mint egyes elvtársaink teszik, ez még nem jelenti azt, hogy leküzdöttük a nacionalizmust. Korántsem! A nemzeti nihilizmus csak árt a szocializmus ügyének, mert a burzsoá nacionalisták malmára hajtja a vizet. Hogy leküzdhessük a nacionalizmust, először is fel kell vetnünk és meg kell oldanunk a nemzeti kérdést. De a nemzeti kérdést csak akkor tudjuk nyíltan és szocialista módon megoldani, ha szovjet vágányra állítjuk s teljesen és egyszersmindenkorra a Szovjetekben szervezett dolgozó tömegek érdekeinek rendeljük alá. Így, és csakis így üthetjük ki a burzsoázia kezéből utolsó szellemi fegyverét. A most alakuló Tatár-Baskír Autonóm Köztársaság gyakorlatilag oldja meg ezt a közös és egész forradalmunk szempontjából fontos feladatot. Legyen ez az Autonóm Köztársaság élő világítótorony, amely a muzulmán Kelet elnyomott népeinek bevilágítja a felszabaduláshoz vezető utat.

Engedjék meg, hogy a Tatár-Baskír Köztársaság alakuló Szovjetkongresszusának egybehívása tárgyában tartott tanácskozást berekesszem, és sok sikert kívánjak önöknek autonóm köztársaságuk megszervezésében.

„Pravda” 96. és 101. sz.
1918. május 18. és 24.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Egyik soronlevő feladatunk

Az oroszországi forradalom fejlődésének legutóbbi két hónapját, különösen a Németországgal való béke megkötése és az oroszországi burzsoá ellenforradalom elnyomása óta eltelt időszakot úgy jellemezhetjük, hogy ebben az időszakban Oroszországban megszilárdult a Szovjethatalom és megkezdődött az elavult társadalmi-gazdasági rend tervszerű átépítése új, szocialista alapon. Egyre több gyár és üzem államosítása, a kereskedelem főbb ágainak növekvő ellenőrzése, a bankok államosítása, a Legfelsőbb Népgazdasági Tanácsnak, a már közeli szocialista társadalom e szervezeti sejtjének napról-napra kibontakozó, sokrétű és sokoldalú tevékenysége — mindez arról tanúskodik, hogy a Szovjethatalom mélyen behatol a társadalmi élet pórusaiba. A központi hatalom már valóban népivé lett, a dolgozó tömegek mélyéből fakadt. Ebben rejlik a Szovjethatalom ereje és súlya. Ezt nyilván még azok a polgári intellektuelek, a Szovjethatalom volt ellenségei, a műszaki alkalmazottak és mérnökök, a tisztviselők és általában azok a szakemberek is érzik, akik tegnap még szabotálták a hatalmat, ma pedig készek szolgálatára állani.

De a végvidékeken, ahol kulturális tekintetben elmaradt elemek laknak, a Szovjethatalom még nem válhatott ugyanolyan mértékben népi hatalommá. A központban megkezdett forradalom a végvidékekre, különösen a keletiekre, némi késéssel jutott el. E gazdaságilag is elmaradott területek mindennapi életmódjának és nyelvhasználatának feltételei némileg megnehezítették ott a Szovjethatalom megszilárdulását. Hogy a hatalom ott népi hatalommá, a dolgozók tömege pedig szocialistává váljék, ehhez többek között az szükséges, hogy különleges módszereket alkalmazzunk e végvidékek dolgozó és kizsákmányolt tömegeinek a forradalmi fejlődésbe való bevonására. Fel kell emelni a tömegeket a Szovjethatalomhoz, legjobb képviselőiket pedig egybe kell forrasztani e hatalommal. Ez azonban lehetetlen a végvidékek autonómiája, vagyis helyi iskolák, helyi bíráskodás, helyi közigazgatás, helyi hatalmi szervek, helyi társadalmi, politikai és művelődési intézmények megszervezése nélkül és anélkül, hogy ne biztosítanók a helyi nyelvnek, vagyis a határterületen élő dolgozók anyanyelvének teljes egyenjogúságát a társadalmi és politikai munka minden terén.

Ezeket szem előtt tartva proklamálta a III. Szovjetkongresszus az Oroszországi Szovjet Köztársaság föderatív rendszerét.

Az autonóm burzsoá csoportokat, amelyek a múlt év novemberében és decemberében a volgamelléki tatár, baskír, kirgiz végvidékeken, a Turkesztáni Határterületen keletkeztek, fokról-fokra leleplezi a forradalom menete. Hogy végleg elszakítsuk tőlük „saját tömegeiket” és a Szovjetek köré tömörítsük az utóbbiakat, ahhoz az szükséges, hogy „átvegyük” tőlük az autonómiát, előzőleg kiseperve onnan a burzsoá szemetet, és a burzsoá autonómiából szovjet autonómiát csináljunk. A burzsoá-nacionalista csoportok azért követelnek autonómiát, hogy „saját tömegeik” gúzsbakötésének eszközévé tegyék. Éppen ez az oka annak, hogy „elismerik a központi Szovjethatalmat”, de ugyanakkor nem akarják elismerni a helyi Szovjeteket és azt követelik, hogy ne avatkozzanak be a „belügyeikbe”. Egyes helyi Szovjetek emiatt teljesen elvetnek mindennemű autonómiát és inkább fegyverrel „oldják meg” a nemzeti kérdést. Ez az út azonban a Szovjethatalom számára teljesen járhatatlan. Ez az út csak arra alkalmas, hogy a burzsoá-nacionalista felső rétegek köré tömörítsék a tömegeket, ezek a felső rétegek pedig a „haza” megmentőinek, a „nemzet” védelmezőinek tüntessék fel magukat, ami semmi esetre sem felel meg a Szovjethatalom érdekeinek. Nem az autonómia tagadása, hanem annak elismerése — ez a Szovjethatalom soron levő feladata. Csak az a fontos, hogy ezt az autonómiát a helyi Szovjetek alapján építsék fel. Csak ilyképpen válhat a hatalom népi hatalommá, a tömegek szívügyévé. Az autonómiának tehát nem az illető nemzet felső rétegei, hanem az alsó néprétegek számára kell biztosítania a hatalmat.

Ezért proklamálja a Szovjethatalom a tatár-baskír terület autonómiáját. Ugyanezekből a megfontolásokból kiindulva tervezi a kirgiz terület, a Turkesztáni Határterület stb. autonómiájának kikiáltását. S mindezt azon az alapon, hogy e végvidékek járási, körzeti és városi Szovjetjeit ott helyben elismerik.

Anyagot és mindennemű adatot kell gyűjteni, hogy meghatározhassuk e területek autonómiájának jellegét és formáit. Bizottságokat kell alakítani, hogy egybehívják az illető népek Szovjetjeinek és szovjet szerveinek alakuló kongresszusait, amelyek kijelölik az autonóm területek földrajzi határait. Egybe kell hívni ezeket a kongresszusokat. Ezt a szükséges előkészítő munkát pedig már most el kell végezni, hogy a jövendő összoroszországi Szovjetkongresszus kidolgozhassa az Oroszországi Szovjet Föderáció Alkotmányát.

A tatár-baskír terület Szovjetjei és a mellettük működő muzulmán biztosságok már hozzáfogtak a munkához. Április tizedikére—tizenötödikére Moszkvába egybehívják a kazáni, ufai, orenburgi és jekatyerinburgi Szovjetek és muzulmán biztosságok képviselőinek tanácskozását, hogy a Tatáriai-Baskíriai Szovjetek alakuló kongresszusának egybehívására bizottságot alakítsanak.

A Kirgiz Határterületen és Turkesztánban csak most kezdődik az ilyen irányú munka. E végvidékek Szovjetjeinek azonnal hozzá kell fogniok a dologhoz és a munkába be kell vonniok népeik valamennyi szovjethű és forradalmi elemét. Nem szabad megengedni, hogy nemzeti „kisebbségeket” és „többségeket” képviselő külön-külön nemzeti kúriák legyenek, amint ezt egyes burzsoá-nacionalista csoportok javasolják. Az ilyen különválasztás csak fokozza a nemzeti villongásokat, megszilárdítja a válaszfalakat a nemzetiségek dolgozó tömegei között és elzárja az elmaradt népek elől a világosság és kultúra felé vezető utat. Az alakuló kongresszusok megválasztásának és az autonómiának ne az legyen az alapja, hogy a nemzetiségek dolgozó és demokratikus tömegeit külön-külön nemzetiségi osztagokra bontsák, hanem az, hogy ezeket a tömegeket a megfelelő szovjet egyesülések köré tömörítsék.

A Szovjeteknek tehát az a feladatuk, hogy anyagot gyűjtsenek a végvidékek autonómiájának meghatározására, szocialista nemzeti biztosságokat alakítsanak a Szovjetek mellett, bizottságokat szervezzenek az autonóm területek alakuló szovjetkongresszusainak egybehívására, egybehívják ezeket a kongresszusokat és az önrendelkező népek dolgozó rétegeit közelebb hozzák a területi Szovjethatalom szerveihez.

A Nemzetiségügyi Népbiztosság minden tőle telhetőt megtesz, hogy megkönnyítse a helyi Szovjeteknek ezt a nehéz és felelősségteljes munkáját.

I. Sztálin
népbiztos

„Pravda” 67. sz.
1918. április 9.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Az oroszországi szocialista föderatív szovjet köztársaság alkotmányának alapelvei

Tervezet, elfogadta az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság által a Szovjet Köztársaság Alkotmányának kidolgozására kiküldött bizottság

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság átmeneti, a jelen átmeneti időre szóló Alkotmányának fő feladata, hogy erős Összoroszországi Szovjethatalom formájában lerögzítse a városi és falusi proletariátus és a szegényparasztság diktatúráját, melynek az a célja, hogy teljesen elnyomja a burzsoáziát, megszüntesse az ember ember által való kizsákmányolását, és felépítse a szocializmust, amelyben nem lesz sem osztálytagozódás, sem állami hatalom.

1. Az Oroszországi Köztársaság a városi és falusi küldöttek Szovjetjeiben egyesült oroszországi dolgozók szabad szocialista társadalma.
2. A sajátos életmód és nemzeti összetétel tekintetében különböző területek Szovjetjei autonóm területi szövetségekben egyesülnek, amelyek élén a Szovjetek területi kongresszusai és azok végrehajtó szervei állanak.
3. A területi szovjet szövetségek föderatív alapon az Oroszországi Szocialista Köztársaságban egyesülnek, amelynek élén a Munkás- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Összoroszországi Kongresszusa, a kongresszusok közötti időszakban pedig az összoroszországi Végrehajtó Bizottság áll.

„Izvesztyija” 82. sz.
1918. április 25.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Távirat Turkesztán határterület V. szovjetkongresszusának
– írta: J. V. Sztálin –

Bizonyosra vehetik elvtársak, hogy a Népbiztosok Tanácsa támogatni fogja határterületük szovjet alapon nyugvó autonómiáját. Üdvözöljük kezdeményezésüket és mély meggyőződésünk, hogy az egész határterületet Szovjetek hálózatával fogják borítani és szorosan együtt fognak működni a már meglevő Szovjetekkel. Arra kérjük önöket, hogy az alakuló Szovjetkongresszus egybehívására hivatott bizottságot, amelynek megszervezéséhez már hozzáfogtak, küldjék el hozzánk Moszkvába, hogy vele együtt dolgozzuk ki azt a kérdést, miképpen kell meghatározni határterületük meghatalmazott szervének és a Népbiztosok Tanácsának egymáshoz való viszonyát.

Köszöntjük kongresszusukat és reméljük, hogy méltóan fogja teljesíteni a történelem által reá rótt feladatokat.
Lenin
Sztálin
1918. április 22.
„Izvesztyija” 83. sz.
1918. április 26.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Az oroszországi Föderatív Köztársaság szervezete
– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” munkatársával

Az utóbbi napokban, a szovjet sajtóban vita indult az Oroszországi Föderáció felépítésének elveiről és módjairól, ezzel kapcsolatban munkatársunk arra kérte Sztálin elvtársat, a nemzetiségügyi népbiztost, hogy nyilatkozzék erről a kérdésről.

Munkatársunk kérdéseire Sztálin elvtárs a következő választ adta.

Burzsoá-demokratikus föderációk

A létező föderatív egyesülések közül a burzsoá-demokratikus rendre nézve a legjellegzetesebb az amerikai és a svájci föderáció. Történelmileg ezek független államokból alakultak — a konföderáción át jutottak el a föderációig, de a valóságban egységes államokká váltak s a föderalizmusnak csak a formáját tartották meg. Ez az egész fejlődési folyamat — az államok függetlenségétől azok egységéig — az erőszakoskodások, az elnyomás és a nemzeti háborúk egész során át vezetett. Elegendő megemlítenünk Amerika déli és északi államainak egymás elleni háborúját és a Sonderbundnak Svájc többi kantonja ellen viselt háborúját. Itt le kell szögezni, hogy a svájci kantonok és az amerikai államok nem a nemzetiségi ismérv, sőt nem is a gazdasági ismérv szerint alakultak, hanem teljesen véletlenül — aszerint, ahogy az emigráns telepesek vagy a faluközösségek ezt vagy azt a területet véletlenül elfoglalták.

Miben különbözik tőlük az alakulóban levő oroszországi föderáció

Egészen más képet mutat és kell is hogy más képet mutasson az a föderáció, amely most épül Oroszországban.

Először is, az Oroszországban kialakult területek lakosságuk életmódja és nemzeti összetételük tekintetében teljesen meghatározott egységek. Ukrajna, a Krim, Lengyelország, a Kaukázusontúl, Turkesztán, a Közép-Volga vidéke, a Kirgiz határ-terület nemcsak földrajzi fekvésüknél fogva (végvidékek!) különböznek Közép-Oroszországtól, hanem abban is, hogy gazdaságilag egészet alkotó területek s lakosságuknak határozottan kialakult elütő életmódja és nemzeti összetétele van.

Másodszor, ezek a területek nem szabad és független területek, hanem az oroszországi politikai szervezetbe erőszakkal bekényszerített egységek, amelyek most arra törekednek, hogy föderáció vagy teljes függetlenség formájában megkapják a szükséges cselekvési szabadságot. E területek „egyesítésének” története, e történet minden egyes lapja a régi oroszországi hatóságok erőszakoskodásairól és elnyomó rendszeréről beszél. Az oroszországi föderatív rendszer megteremtése azt fogja jelenteni, hogy ezek a területek és a rajtuk lakó népek a régi imperialista elnyomás alól felszabadulnak. Tehát az egységes államtól a föderalizmus felé haladunk!

Harmadszor, ott — a nyugati föderációkban — az állami élet építését az imperialista burzsoázia vezeti. Nem csoda tehát, hogy az „egyesítés” nem mehetett végbe erőszak nélkül. Itt, Oroszországban, fordítva, a proletariátus, tehát az imperializmus esküdt ellensége vezeti a politikai építést. Ezért Oroszországban a népek szabad szövetsége alapján lehet és kell megteremteni a föderatív rendszert.

Ez a lényeges különbség az oroszországi föderáció és a nyugati föderációk között.

Az oroszországi föderáció felépítésének elvei

Ebből világosan következik — folytatja Sztálin elvtárs —, hogy az Oroszországi Föderáció nem egyes önálló városok szövetsége (mint a burzsoá sajtó karikaturistái gondolják) és általában nem területek szövetsége (mint egyes elvtársaink hiszik), hanem történelmileg kialakult, meghatározott territóriumok szövetsége, amelyek sajátos életmódjukban és nemzeti összetételükben egymástól különböznek. Itt korántsem egyik vagy másik terület földrajzi fekvése a döntő, sőt az sem, hogy az ország egyik vagy másik részét folyók (Turkesztán), hegyláncok (Szibéria) vagy sztyeppék (szintén Turkesztán) választják el a központtól. A Lacisz által propagált földrajzi föderalizmusnak semmi köze sincs a III. Szovjetkongresszus által proklamált föderalizmushoz. Lengyelországot és Ukrajnát nem választják el a központtól sem folyók, sem hegyláncok, és mégsem jut eszébe senkinek azt állítani, hogy e földrajzi ismérvek hiányában az említett területeket nem illeti meg a szabad önrendelkezés joga.

Másrészt kétségtelen — mondja Sztálin elvtárs —, hogy azok a moszkvai partikularisták, akik mesterségesen 14 kormányzóságot igyekeznek Moszkva körül egyesíteni, olyan sajátságos föderalizmust akarnak, amelynek szintén semmi köze sincs a III. Szovjetkongresszusnak a föderációról szóló ismert határozatához. Kétségtelen, hogy a központi textilvidék, amely mindössze néhány kormányzóságot ölel fel, bizonyos mértékben egész gazdasági egység, és mint ilyent, kétségtelenül saját területi szerve, mint a Legfelsőbb Népgazdasági Tanács autonóm része fogja igazgatni. De miféle közösség lehet a kietlen Kaluga és az ipari Ivanovo-Voznyeszenszk között és milyen ismérv szerint „egyesíti” ezeket a mai területi népbiztosi tanács — ezt csak a jó ég tudja.

Az oroszországi föderatív köztársaság összetétele

Nyilvánvaló, hogy az ország nem minden része és egysége, nem minden földrajzi territórium lehet a föderáció alanya, s nem is szabad, hogy az legyen; a föderációnak csak olyan meghatározott területekből kell állania, amelyek lakosságuk sajátos életmódja és sajátos nemzeti összetétele szerint elütnek más területektől és gazdaságilag legalább némileg egész territóriumok. Ilyenek: Lengyelország, Ukrajna, Finnország, a Krím, a Kaukázusontúl (nem lehetetlen, hogy a Kaukázusontúl több határozott nemzeti területi egységre, a grúz, örmény, azerbajdzsáni tatár stb. nemzeti területre fog oszlani), Turkesztán, a Kirgiz határterület, a tatár-baskír territórium, Szibéria stb.

A föderációhoz csatlakozó területek jogai.
A nemzeti kisebbségek jogai

A föderációhoz csatlakozó területek jogait teljesen konkrét formában az egész Szovjet Föderáció építése során fogják megállapítani, de e jogokat általános vonásokban már most körvonalazhatjuk. A hadügy és a haditengerészet, a külügy, a vasút, a posta és távíró, a pénz, a kereskedelmi szerződések, a közös gazdasági, pénzügyi és bankpolitika valószínűleg a központi Népbiztosok Tanácsának hatáskörébe fog tartozni. A többi ügy, és elsősorban a közös dekrétumok megvalósításának formái, az iskola, a bíráskodás, a közigazgatás stb. a területi népbiztosok tanácsának jogkörébe mennek át. Nem lesz kötelező „állami” nyelv sem a bíráskodásban, sem az iskolában! Minden terület azt a nyelvet vagy azokat a nyelveket választja, amelyek az adott területen lakó népesség összetételének megfelelnek és emellett a kisebbség és a többség nyelve minden társadalmi és politikai intézményben teljesen egyenjogú lesz.

A központi hatalom szerkezete

A központi hatalom szerkezetét, felépítésének módozatait az Oroszországi Föderáció sajátosságai határozzák meg. Amerikában és Svájcban a föderalizmus gyakorlatilag kétkamarás rendszerre vezetett: az egyik kamara a parlament, melyet az általános választási elv szerint választanak, a másik pedig az államok, illetve kantonok által alkotott szövetségi tanács. Ez nem más, mint a kétkamarás rendszer, mely a gyakorlatban a szokásos burzsoá törvényhozási huzavonára vezet. Kétségtelen, hogy Oroszország dolgozó tömegei nem kívánják ezt a kétkamarás rendszert. Különben is ez a rendszer egyáltalán nem felel meg a szocializmus legelemibb követelményeinek.

Úgy véljük — folytatja Sztálin elvtárs —, hogy az Oroszországi Föderáció legfelsőbb hatalmi szerve az oroszországi dolgozó tömegek által választott Szovjetkongresszus, illetve a kongresszust helyettesítő Központi Végrehajtó Bizottság lesz. És itt búcsút kell majd mondani annak a burzsoá előítéletnek, hogy az általános választójog „elve” csalhatatlan. Választójogot nyilván csak azoknak a néprétegeknek fognak adni, amelyeket kizsákmányolnak, vagy amelyek legalábbis nem zsákmányolnak ki idegen munkát. Ez természetszerűleg következik a proletariátus és a falusi szegénység diktatúrájának tényéből.

A hatalom végrehajtó szerve

Ami az Oroszországi Föderáció végrehajtó hatalmi szervét, vagyis a központi Népbiztosok Tanácsát illeti, azt a Szovjetek kongresszusa fogja választani, úgy véljük, a központ és a föderációhoz csatlakozó területek jelöltjei közül. A Központi Végrehajtó Bizottság és a Népbiztosok Tanácsa között tehát nem lesz — és nem is szabad, hogy legyen — úgynevezett második kamara. Kétségtelen, hogy a gyakorlat létrehozhat és bizonyára létre is fog hozni más, célszerűbb és rugalmasabb formákat a területek és a központ érdekeinek összeegyeztetésére a hatalom szerkezete terén. Egy azonban kétségtelen: bármilyen formákat teremtsen is a gyakorlat, az idejétmúlt és forradalmunk által eltemetett kétkamarás rendszer nem fog feltámadni többé.

A föderalizmus átmeneti szerepe

Ezek — folytatja Sztálin elvtárs — véleményem szerint az Oroszországi Föderáció szemünk láttára kibontakozó körvonalai. Sokan hajlandók a legszilárdabb, sőt a legideálisabb rendszernek tekinteni a föderatív rendszert s ezzel kapcsolatban gyakran Amerika, Kanada, Svájc példájára hivatkoznak. A történelem azonban nem igazolja a föderalizmusért való rajongást. Először is, Amerika és Svájc már nem föderáció: ezek föderációk voltak a múlt század hatvanas éveiben, de a múlt század végén valójában egységes államokká váltak, amikor az államok és a kantonok kezéből minden hatalom átment a központi föderatív kormány kezébe.

A történelem megmutatta, hogy az amerikai és a svájci föderalizmus csak átmeneti lépcsőfok az államok, illetve kantonok függetlensége s azok teljes egyesülése között. A föderalizmus igen célszerű volt, mint a függetlenségről az imperialista unitarizmusra való átmenet lépcsőfoka, de elavult és elvetették, mihelyt az államok és kantonok egységes állami egészben való egyesülésének feltételei megértek.

Az oroszországi föderáció politikai építésének folyamata.
Az oroszországi föderalizmus — a szocialista unitarizmusra való átmenet lépcsőfoka

Oroszországban fordított sorrendben folyik a politikai építés. Itt a cári kényszer-unitarizmust az önkéntes föderalizmus váltja fel, hogy idővel átadja a helyét ugyanilyen önkéntes és testvéri egyesülésnek, mely magába foglalja Oroszország minden nemzetének és néptörzsének dolgozó tömegeit. Az oroszországi föderalizmusnak — fejezte be a beszélgetést Sztálin elvtárs — az a sorsa, hogy mint Amerikában és Svájcban, átmeneti szerepet töltsön be, átmenet legyen a jövőbeli szocialista unitarizmusra.

„Pravda” 62. és 63. sz.
1918. április 3. és 4.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!