Címke: ideológia

Megnyitó beszéd az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban élő türk népek kommunistáinak tanácskozásán

1921. január 1
(Jegyzőkönyvi feljegyzés)

Sztálin elvtárs a tanácskozás megnyitása után megállapítja, hogy a Központi Iroda munkája nem volt kielégítő és most új Központi Irodát kell választani. Ezután röviden jellemzi a kommunizmus fejlődési feltételeit az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság türk népei körében.

A kommunizmus fejlődése Oroszországban hosszú múltra tekint vissza. Az orosz szocializmuson belül évtizedekig folyt az elméleti munka és az elméleti harc. Ennek a harcnak az eredményeképpen kialakult a vezető elemek egybeforrott csoportja, amely elméletileg elég erős és elvi tekintetben elég szilárd ahhoz, hogy magával vigye a párt tömegeit.

Ettől eltérően, országunk keleti részén csak nemrég, a szocializmusért folyó gyakorlati forradalmi harc során fogamzott meg a kommunizmus, anélkül hogy előzetesen átment volna az elméleti fejlődés szakaszán. Ez az oka annak, hogy a türk kommunizmus elméletileg gyenge, s ezt a gyengeséget csak úgy küzdhetjük le, hogy országunk türk nyelvein, elvi színvonalon álló kommunista irodalmat teremtünk.

Az orosz kommunizmus fejlődésének történetében a nacionalista elhajlás elleni harcnak sohasem volt komoly jelentősége. Az oroszok általában, és különösen az orosz kommunisták, mivel a múltban az uralkodó nemzethez tartoztak, nem érezték a nemzeti elnyomást, soraikban általában nem volt dolguk nacionalista törekvésekkel, hacsak nem számítunk bizonyos hajlamokat a „nagyhatalmi sovinizmusra”, és ezért nem kellett, vagy alig kellett harcolniok ilyen törekvések ellen.

Ettől eltérően, a türk kommunistáknak, akik elnyomott népek fiai és átmentek a nemzeti elnyomás szakaszán, soraikban állandóan volt dolguk és ma is van dolguk a nacionalista elhajlással, nacionalista csökevényekkel, amelyek leküzdése a türk kommunisták soron levő feladata. Ez a körülmény kétségtelenül hátráltatja a kommunizmus kikristályosodását országunk keleti részén.

De a kommunizmusnak a Keleten megvan a maga előnyös oldala is. Az orosz kommunisták a szocializmus gyakorlati megvalósítása terén nem vehettek át, vagy alig vehettek át tapasztalatokat Európa fejlett országaitól (Európa főleg a parlamenti harc terén nyújtott tapasztalatokat) s ezért az orosz kommunistáknak úgyszólván saját eszközeikkel, számos elkerülhetetlen hiba árán kellett építeniök a szocializmus felé vezető utat.

Ettől eltérően, a türk kommunizmusnak, mely a szocializmusért folyó gyakorlati harcban, orosz elvtársakkal vállvetve vívott harcban fogamzott meg, módjában volt az orosz elvtársak gyakorlati tapasztalatait felhasználni s a hibákat elkerülni. Ez a körülmény biztosítja, hogy a kommunizmusnak a Keleten megvan minden esélye arra, hogy gyors ütemben fejlődjék és megerősödjék.

Ezekkel a körülményekkel magyarázható, hogy a párt Központi Bizottságának politikája a még fiatal türk kommunizmus irányában aránylag enyhe és arra irányul, hogy segítséget nyújtson a Kelet szilárd kommunista elemeinek a türk kommunizmus előbb említett gyengéi és fogyatékosságai elleni harcban.

A Központi Iroda az az apparátus, amelyen keresztül foganatosítandók a nacionalista csökevények ellen irányuló harci rendszabályok és azok a rendszabályok, amelyeknek célja a kommunizmus elméleti megerősítése országunk keleti részén.

„Pravda” 6. sz.
1921. január 12.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Nézeteltéréseink

– írta: J. V. Sztálin –

A szakszervezetek kérdésében fennálló nézeteltéréseink nem a szakszervezetek elvi értékelése terén mutatkoznak. Programunknak a szakszervezetek szerepéről szóló ismert pontjai, amelyeket Trockij gyakran idézget, és a párt IX. kongresszusának a szakszervezetekről hozott határozata érvényben vannak (és érvényben is maradnak). Senki sem vitatja, hogy a szakszervezeteknek és a gazdasági szerveknek kölcsönösen át kell hatniok és át is fogják hatni egymást („összenövés”). Senki sem vitatja, hogy az ország gazdasági újjászületésének jelen pillanata megköveteli, hogy a szakszervezetek, amelyek egyelőre még csak névleg ipari szakszervezetek, fokozatosan olyan igazi ipari szakszervezetekké alakuljanak át, amelyek talpra tudják állítani fő iparágainkat. Szóval, nézeteltéréseink nem elvi nézeteltérések.

Abban a tekintetben sincsenek közöttünk nézeteltérések, hogy a szakszervezetekben és általában a munkásosztályban elengedhetetlen a munkafegyelem. Az olyan kijelentések, hogy pártunk egy része „kiengedi kezéből a gyeplőt” és az elemi erők játékára bízza a tömegeket — megfontolatlan kijelentések. A pártelemek vezető szerepe a szakszervezeteken belül és a szakszervezetek vezető szerepe a munkásosztályon belül vitathatatlan igazság.

Még kevésbé vannak közöttünk nézeteltérések a szakszervezeti Központi Bizottságok és az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács minőségi összetételének kérdésében. Mindannyian egyetértünk abban, hogy ezeknek az intézményeknek az összetétele korántsem eszményi, hogy a szakszervezeteket több katonai és más mozgósítás alaposan megritkította, hogy vissza kell adni a szakszervezeteknek régi funkcionáriusaikat, rendelkezésükre kell bocsátani újakat, el kell látni őket technikai eszközökkel stb.

Nem, nem ezen a téren vannak közöttünk nézeteltérések.

I
A munkástömegekhez való közeledés két módszere

Nézeteltérések abban a kérdésben vannak közöttünk, hogy a munkásosztályban milyen módon kell megszilárdítani a munkafegyelmet, milyen módszerekkel kell közelednünk a munkástömegekhez, amelyeket be akarunk vonni az ipar feltámasztásának művébe, milyen úton alakíthatjuk át a mai gyenge szakszervezeteket erős, valóban ipari szakszervezetekké, amelyek fel tudják támasztani iparunkat.

Két módszer van: a kényszerítés módszere (katonai módszer) és a meggyőzés módszere (szakszervezeti módszer). Az első módszer egyáltalán nem zárja ki a meggyőzés elemeit, de itt a meggyőzés elemei alá vannak rendelve a kényszer követelményeinek és annak csak segédeszközei. Viszont a második módszer sem zárja ki a kényszerítés elemeit, de itt a kényszerítés elemei alá vannak rendelve a meggyőzés követelményeinek és annak csak segédeszközei. E két módszer összetévesztése éppoly megengedhetetlen, mint amilyen megengedhetetlen egy kalap alá vonni a hadsereget és a munkásosztályt.

A pártmunkások egy csoportja, élén Trockijjal, megittasodva a hadseregben alkalmazott katonai módszerek sikereitől, azt hiszi, hogy ezeket a módszereket a munkásosztályon belül, a szakszervezetekben is lehet és kell is alkalmazni, ha ugyanolyan sikereket akarunk elérni a szakszervezetek megerősítése, az ipar feltámasztása terén. De ez a csoport megfeledkezik arról, hogy a hadsereg és a munkásosztály két különböző terület, hogy az a módszer, amely alkalmas a hadseregben, alkalmatlannak, károsnak bizonyulhat a munkásosztály és a szakszervezetek számára.

A hadsereg nem egynemű. Két fő társadalmi csoportból, parasztokból és munkásokból áll, akik közül az előbbiek — számukat tekintve — többszörösen felülmúlják az utóbbiakat. Amikor a párt VIII. kongresszusa kimondotta, hogy a hadseregben főképpen a kényszerítés módszerét kell alkalmazni, abból indult ki, hogy hadseregünk főként parasztokból áll, akik nem mennek harcolni a szocializmusért, s ezért csak a kényszerítés módszerének alkalmazásával lehet és kell rábírni őket, hogy harcoljanak a szocializmusért. Ebből származtak a ráhatás olyan tisztán katonai módjai, mint a politikai megbízottak és politikai osztályok rendszere, a forradalmi törvényszékek, a fegyelmi büntetések, valamennyi parancsnok kinevezésének rendszere stb.

A munkásosztály, a hadsereggel ellentétben, egynemű társadalmi osztály, amely gazdasági helyzeténél fogva hajlik a szocializmusra, könnyen hat rá a kommunista agitáció, önként szakszervezetekben szervezkedik és ezért, mindent egybevetve, a Szovjetállam alapja, talpköve. Ezért nem meglepő, hogy túlnyomórészt a meggyőzés módszereinek alkalmazása lett ipari szakszervezeteink gyakorlati munkájának alapja. Ebből származtak a ráhatás olyan tisztán szakszervezeti módszerei, mint a felvilágosítás, a tömegpropaganda, a munkástömegek kezdeményezésének és öntevékenységének fejlesztése, a választás elve stb.

Trockijnak az a hibája, hogy lebecsüli a hadsereg és a munkásosztály közötti különbséget, egy kalap alá vonja a katonai szervezeteket és a szakszervezeteket, és — talán megszokásból — a hadseregben alkalmazott katonai módszereket átültetni igyekszik a szakszervezetekbe, a munkásosztályba.

„A katonai módszereknek (parancsnak, büntetésnek) éles szembeállítása a szakszervezeti módszerekkel (felvilágosítással, propagandával, öntevékenységgel) nem egyéb — mondja Trockij az egyik okmányban —, mint kautskysta-mensevik-eszer előítéletek megnyilvánulása . . . Munkásállamban a munkás- és a katonai szervezet szembeállítása szégyenletes kapituláció a kautskyzmus előtt.”

Ezt mondja Trockij.

Ebből, ha nem fordítunk figyelmet az olyan fölösleges szóvirágokra, mint „kautskyzmus”, „mensevizmus” stb., világosan kitűnik, hogy Trockij nem értette meg a munkásszervezetek és a katonai szervezetek közötti különbséget, nem értette meg, hogy a katonai módszerek és a demokratikus (szakszervezeti) módszerek szembeállítása a háború felszámolásának és az ipar feltámasztásának időpontjában elengedhetetlen, elkerülhetetlen, s hogy ennélfogva a katonai módszerek átültetése a szakszervezetekbe — téves, káros.

Ez a megnemértés volt az alapja Trockij nemrég megjelent vita-brosúráinak, melyeket a szakszervezetekről írt.

Ez a megnemértés a forrása Trockij hibáinak.

II
Tudatos demokratizmus és kényszer-„demokratizmus”

Egyesek azt hiszik, hogy amikor ma a szakszervezeti demokratizmusról beszélünk, ez csak üres szavalás, divat, ami a pártélet bizonyos jelenségeivel függ össze, de idővel majd megunják, hogy demokratizmusról „fecsegjenek” és minden marad a „régiben”.

Mások meg azt gondolják, hogy a szakszervezeti demokratizmus lényegében engedmény, a munkások követeléseinek tett kényszerű engedmény, hogy itt inkább valami diplomáciával, semmint igazi, komoly valamivel van dolgunk.

Mondanunk sem kell, hogy mind azok, mind ezek az elvtársak súlyosan tévednek. A szakszervezeti demokratizmus, vagyis az, amit a „szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereinek” szoktak nevezni — a munkásság tömegszervezeteinek lényegéhez tartozó tudatos demokratizmus, amely feltételezi annak a tudatát, hogy a szakszervezetekben egyesült milliós munkástömegek irányában elengedhetetlen és hasznos a meggyőzés módszereinek rendszeres alkalmazása. E tudat nélkül a demokratizmus puszta szóvá válik.

Amíg háború volt és a veszély közvetlenül fenyegetett, szervezeteink felhívásai: „segítséget a frontnak” — élénk visszhangra találtak a munkásoknál, mert a pusztulás veszélye nagyon is kézzelfogható volt, mert ezt a veszélyt mindenki konkrétan láthatta Kolcsak, Jugyenyics, Gyenyikin, Pilsudski, Vrangel seregeiben, amikor ezek előrenyomultak és visszaállították a földbirtokosok és tőkések hatalmát. Akkor nem volt nehéz megmozgatni a tömegeket. Most azonban, mikor a háborús veszélyt elhárítottuk, az új veszély pedig, a gazdasági veszély (a gazdasági bomlás) korántsem olyan kézzelfogható a tömegek számára — most nem lehet pusztán felhívásokkal megmozgatni a nagy tömegeket. Természetesen mindenki érzi a kenyér és a textiláruk hiányát, de először, az emberek mégiscsak segítenek magukon, mégiscsak szereznek valahogyan kenyeret is, textilárukat is, s ezért a kenyér- és áruhiány veszélye korántsem sarkalja annyira a tömegeket, mint ahogyan a háborús veszély sarkalta őket; másodszor, senki sem állíthatja, hogy a gazdasági veszély valóságát (a mozdonyok, mezőgazdasági gépek, textilgyárak, kohászati üzemek hiányát, a villanytelepekhez szükséges berendezések stb. hiányát) ugyanolyan tudatosan látják a tömegek, mint ahogy a közelmúltban a háborús veszélyt látták. Ahhoz, hogy a munkásosztály millióit a gazdasági bomlás leküzdésére mozgósítsuk, fokozni kell a nagy tömegek kezdeményezését, tudatosságát, öntevékenységét, konkrét tények alapján meg kell győzni őket arról, hogy a gazdasági bomlás ugyanolyan valóságos és halálos veszély, amilyen tegnap a háborús veszély volt, a munkásosztály millióit a demokratikusan felépített szakszervezetek útján be kell vonni a termelés talpra állításának művébe. Csakis így lehet az egész munkásosztály szívügyévé tenni azt a harcot, melyet a gazdasági szervek a gazdasági bomlás ellen folytatnak. Máskülönben nem győzhetünk a gazdasági fronton.

Szóval: a tudatos demokratizmus, a proletárdemokrácia módszere a szakszervezeteken belül — ez az ipari szakszervezetek egyedül helyes módszere.

Ehhez a demokratizmushoz semmi köze sincs a kényszer-„demokratizmusnak”.

Trockij „A szakszervezetek szerepe és feladatai” című brosúráját olvasva, azt hihetnők, hogy Trockij lényegében „szintén” a „demokratikus” módszer híve. Ezért egyes elvtársak azt hiszik, hogy a szakszervezetek munkamódszereinek kérdésében nincsenek közöttünk nézeteltérések. Ez azonban egyáltalán nem igaz. Mert Trockij „demokratizmusa” kényszerű, felemás, elvtelen, és mint ilyen, csak kiegészíti a szakszervezetek számára nem alkalmas katonai bürokratikus módszert.

Ítéljenek önök maguk.

1920. november elején a Központi Bizottság meghozza, a Szakszervezetek V. Összoroszországi Konferenciájának kommunista frakciója pedig végrehajtja azt a határozatot, amely kimondotta, hogy „a legerélyesebb és szigorúan tervszerű harcot kell folytatni az ellen, hogy a centralizmus és a militarizált munkaformák bürokratizmussá, önkényeskedéssé, minden öntevékenység elfojtásává és a szakszervezetek fölött gyakorolt kicsinyes gyámkodássá fajuljanak … hogy a Közlekedési Munkások Szakszervezetének (Trockij vezette) Központi Bizottsága számára is múlóban van a különleges viszonyok által előidézett különleges igazgatási módszerek ideje, amelyek miatt a Vasúti Politikai Főosztályt létesítették”, s ezért a konferencia kommunista frakciója, „azt ajánlja a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának, hogy a szakszervezeten belül fokozza és fejlessze a proletárdemokrácia normális módszereit”, kötelezi a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát, hogy „a többi szakszervezeti egyesüléssel azonos jogokkal lépjen be az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács kötelékébe és vegyen tevékeny részt annak közös munkájában” (lásd „Pravda” 255. sz.). De Trockij és a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága e határozat ellenére is egész novemberben továbbra is folytatja a régi, félig bürokratikus, félig katonai vonalat, a régi módon továbbra is a Vasúti Politikai Főosztályra és a Hajózási Politikai Főosztályra támaszkodik, megpróbálja „fenekestül felforgatni”, felrobbantani az Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanácsot, védelmezi a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának kiváltságos helyzetét más szakmai egyesülésekkel szemben. Sőt, Trockij november 30-án a „Központi Bizottság Politikai Irodájának tagjaihoz” intézett levelében ugyanolyan „váratlanul” kijelenti, hogy a „Hajózási Politikai Főosztály … a legközelebbi két-három hónapban semmi esetre sem oszlatható fel”. És mi történt? E levél megírása után 6 nappal (december 7-én) ugyancsak Trockij a Központi Bizottságban ugyanolyan „váratlanul” arra szavaz, hogy „azonnal szüntessék meg a Vasúti Politikai Főosztályt és a Hajózási Politikai Főosztályt, erőiket és anyagi eszközeiket pedig a normális demokratizmus elvei alapján adják át a szakszervezetnek”. És ezt a Központi Bizottság nyolc tagja közül egymaga teszi hét tag ellenében, akik már nem tartották elegendőnek ezeknek az intézményeknek a feloszlatását, hanem még azt is követelték, hogy változtassák meg a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának mai összetételét. Trockij, hogy megmentse a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának mai összetételét, a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságában működő politikai főosztályok megszüntetése mellett szavaz.

Mi változott meg ez alatt a hat nap alatt? Talán a vasutasok és a hajósok fejlődtek annyira e hat nap alatt, hogy a Vasúti Politikai Főosztályra és a Hajózási Politikai Főosztályra nincs többé szükségük? Vagy talán a bel- vagy külpolitikai helyzetben történt fontos változás ez alatt a rövid idő alatt? Dehogyis. Csupán az történt, hogy a hajósok a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságától erélyesen követelték a politikai főosztályok megszüntetését és a szakszervezeti Központi Bizottság összetételének megváltoztatását, mire Trockij csoportja, mely félt a bukástól és legalább a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának régi összetételét szerette volna megóvni, kénytelen volt meghátrálni, részleges engedményeket tenni, amelyek, mellesleg, nem elégítettek ki senkit.

Ezek a tények.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ennek a kényszerű, felemás, elvtelen „demokratizmusnak” semmi köze a „szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereihez”, melyeket a párt Központi Bizottsága még november elején ajánlott, és amelyek annyira szükségesek ipari szakszervezeteink újjászületéséhez.

***

Trockij a Szovjetkongresszus kommunista frakciójának vitagyűlésén mondott zárszavában tiltakozott az ellen, hogy politikai elemet vigyenek a szakszervezeti vitába, mert — mondotta — a politikának ehhez semmi köze sincs. Ki kell jelentenem, hogy Trockijnak egyáltalában nincs igaza. Aligha kell bizonyítani, hogy a munkás-paraszt államban nincsen egyetlenegy fontos, az egész államra nézve jelentős határozat sem, különösen ha az közvetlenül a munkásosztályt érinti, melynek végrehajtása valamiképp ne hatna ki az ország politikai helyzetére. Általában nevetséges és komolytalan a politikát a gazdaságtól elválasztani, Éppen ezért feltétlenül szükséges, hogy minden ilyen határozatot előzetesen politikai szempontból is mérlegeljenek.

Ítéljenek önök maguk.

Ma már bebizonyítottnak tekinthető, hogy a Közlekedési Munkások Szakszervezete Trockij által vezetett Központi Bizottságának módszereit magának e Központi Bizottságnak gyakorlata ítélte el. Trockij, aki a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát vezeti és ezen keresztül befolyást gyakorol más szakszervezetekre is, a szakszervezetek felélénkítését és megújhodását, a munkásoknak az ipar feltámasztásába való bevonását akarta elérni. És mit ért el valójában? A szakszervezeteken belül konfliktusba keveredett a kommunisták többségével, a szakszervezetek többsége összeütközésbe került a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságával, a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága ténylegesen kettészakadt, s a szakmailag szervezett egyszerű munkásokban harag gyűlt fel a politikai megbízottak ellen. Más szóval, nemcsak hogy nem újhodtak meg a szakszervezetek, hanem még maga a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottsága is bomlásnak indult. Kétségtelen, hogy ha a Közlekedési Munkások Szakszervezete Központi Bizottságának módszereit átvittük volna más szakszervezetekbe is, ott is az összeütközések, a szakadás, a bomlás képe tárulna elénk. Végeredményben zűrzavar és szakadás támadt volna a munkásosztályban.

Szemet hunyhat-e a munkásosztály politikai pártja ilyen tények előtt? Lehet-e azt állítani, hogy országunk politikai állapota szempontjából közömbös, vajon egységes szakszervezetekben tömörült munkásosztállyal, vagy különféle, egymással szemben ellenséges csoportokra szakadt munkásosztállyal van-e dolgunk? Lehet-e azt mondani, hogy a tömegekhez való közeledés módszereinek értékelésénél a politikai mozzanatnak nem lehet semmi szerepe, hogy a politikának ahhoz semmi köze sincs?

Világos, hogy nem.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak és a vele szövetséges köztársaságoknak most körülbelül 140 millió lakosa van. Ennek 80 százaléka paraszt. Ahhoz, hogy ilyen országot kormányozzunk, elengedhetetlen, hogy a munkásosztály rendíthetetlenül bízzék a Szovjethatalomban, mert ilyen ország csak a munkásosztály útján és a munkásosztály erejével vezethető. De ahhoz, hogy megtartsuk és megszilárdítsuk a munkások többségének bizalmát, rendszeresen fejlesztenünk kell a munkásosztály tudatosságát, öntevékenységét, kezdeményezését, rendszeresen kommunista szellemben kell nevelnünk a munkásosztályt oly módon, hogy beszervezzük a szakszervezetekbe és bevonjuk a kommunista gazdaság építésének művébe.

Ezt a feladatot lehetetlen megvalósítani a kényszerítésnek és a szakszervezetek felülről történő „felforgatásának” módszereivel, mert ezek a módszerek részekre szakítják a munkásosztályt (lásd a Közlekedési Munkások Szakszervezetének Központi Bizottságát!) és bizalmatlanságot keltenek a Szovjethatalom iránt. Ezen kívül nem nehéz megérteni, hogy — általában — kényszerítő módszerekkel képtelenség fejleszteni a tömegek öntudatát, a tömegeknek a Szovjethatalomba vetett bizalmát.

Világos, hogy csakis „a szakszervezeti proletárdemokrácia normális módszereivel”, csakis a meggyőzés módszereivel lehet majd a munkásosztályt egybeforrasztani, öntevékenységét fokozni és a Szovjethatalomba vetett bizalmát megszilárdítani, amire most oly nagy szükség van, hogy az országot harcra mozgósíthassuk a gazdasági bomlás ellen.

Mint látják, a politika szintén a meggyőzés módszerei mellett szól.

1921. január 5.

„Pravda” 12. sz.
1921. január 19.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

Sztálin – Rövid életrajz 1920-1924

Győzelmesen befejezvén a beavatkozók elleni háborút, a Szovjethatalom megkezdte az áttérést a békés gazdasági építő munkára. A négyesztendei imperialista háború és a három esztendei polgárháború az országot feldúlta. A polgárháború befejeztével a parasztság kifejezésre juttatta elégedetlenségét, a beszolgáltatási kötelezettség rendszerével, azzal, hogy minden fölösleget le kell adnia, és követelte, hogy lássák el elegendő áruval. Az éhség és fáradtság következtében a munkások egy részének soraiban szintén elégedetlenség nyilvánult meg. Az osztályellenség igyekezett kihasználni az ország súlyos gazdasági helyzetét.

A párt előtt az a feladat állott, hogy az ország gazdasági életének minden kérdésében új irányvonalat dolgozzon ki. A Központi Bizottság előtt világos volt, hogy a háború befejezése és a békés építőmunkára való áttérés után a hadikommunizmus rendszere eljátszotta szerepét. A gabonafölöslegek kötelező beszolgáltatására nem volt többé szükség, a parasztoknak meg kellett adni a módot arra, hogy termékeik fölöslegének nagy részét tetszés szerint használják fel. Ez majd lehetővé teszi a mezőgazdaság és az áruforgalom felélénkítését, az ipar felélesztését, a városok ellátásának megjavítását, új gazdasági alap megteremtését a munkások és parasztok szövetsége számára.

De a pártellenes csoportok meg akarták akadályozni a pártot az új irányvonal kidolgozásában. 1920 végén ráerőszakolták a pártra az úgynevezett szakszervezeti vitát. A valóságban ennek a vitának sokkal szélesebb jelentősége volt, mint a szakszervezeti kérdés. Lényegében a harc a parasztsághoz való viszony kérdése körül folyt, a pártnak a pártonkívüli munkástömegekhez való viszonyáról és általában a körül, hogy milyen legyen a párt magatartása a tömegekkel szemben az új helyzetben. A trockisták azt javasolták, hogy a hadikommunizmus „csavarjait még jobban meg kell szorítani”. Áruló politikájukkal, amely a tömegekkel szemben csak merő kényszerítést és parancsolgatást ismert, a párt ellen akarták lázítani a pártonkívüli munkások tömegeit, veszélybe akarták sodorni a Szovjethatalom létét. A trockisták nyomában más pártellenes csoportocskák is felléptek: a „munkásellenzék”, a „demokratikus centralisták”, a „baloldali kommunisták”.

Sztálin Leninnel együtt következetesen keresztülvitte s megvédte a párt irányvonalát és ostorozta a pártnak mindezeket az ellenségeit. A szakszervezeti vita idején Sztálin szervezetileg vezette a harcot az antileninista csoportok ellen és Lenin tételei köré tömörítette a pártot. Sztálinhoz futott be vidékről a pártvonalért folytatott harc menetéről szóló minden adat. Sztálin küldte be azokban a napokban a „Právdá”-ba a helyi szervezetekben folyó vita eredményének adatait, amelyek a párt győzelmét és az antileninista csoportok vereségét szemléltették.

A párt irányvonala győzelmében és a pártnak Lenin köré, a Központi Bizottság lenini többsége köré való tömörülésében igen nagy jelentősége volt Sztálin „Nézeteltéréseink” című cikkének, amely a „Právda” 1921. január 19-i számában jelent meg. Leninnel együtt Sztálin védte meg a párt egységét a pártellenes frakciók és csoportok minden támadásával szemben.

A párt a lenini álláspont körül tömörülve vonult fel a X. kongresszusra, amely a forradalom további győzelmes előnyomulásának főkérdéseit volt hivatva eldönteni. A X. kongresszus (1921 március—április) összefoglalta a szakszervezeti vita eredményeit és túlnyomó szavazattöbbséggel jóváhagyta a lenini álláspontot. A kongresszus rendkívül fontos határozatot hozott arról, hogy a gabonafölöslegek kötelező beszolgáltatásának rendszeréről át kell térni a természetbeni adóra, át kell térni az új gazdasági politikára, amelynek megalkotója és ösztönzője Lenin volt. A X. kongresszus határozata az új gazdasági politikára való áttérésről biztosította a szocializmus építése számára a munkásosztály és a parasztság szilárd szövetségét.

Ezt a főfeladatot szolgálta a kongresszusnak a nemzeti kérdésben hozott határozata is. Az előadói beszédet „A párt soron levő feladatairól a nemzeti kérdésben” a kongresszuson Sztálin mondta.

Sztálin előadói beszéde és a kongresszus határozata szabatosan és világosan jelölte meg a párt gyakorlati főfeladatát a nemzeti kérdésben. Megszüntettük a nemzeti elnyomást, mondotta Sztálin, de ez még nem elegendő; fel kell számolni a múlt súlyos örökségét — az elnyomott népek gazdasági, politikai és kulturális elmaradottságát; segíteni kell nekik abban, hogy e tekintetben utolérjék Közép-Oroszországot. Sztálin harcra hívta fel a pártot a nagyhatalmi, nagyorosz sovinizmus ellen, mint főveszély ellen és harcra a helyi nacionalizmus ellen.

Elmúlt az új gazdasági politika első éve. A XI. kongresszuson (1922 március—április) a párt összefoglalta az új gazdasági politika első évének eredményeit. Ezek az eredmények olyanok voltak, hogy Lenin kijelenthette:

„Egy éven át visszavonultunk. Most a párt nevében azt kell mondanunk: elég volt! Azt a célt, amelyet visszavonulásunkkal el akartunk érni, elértük. Ez az időszak vége felé jár, vagy már be is végződött. Most más cél lép előtérbe — az erők átcsoportosítása.”

A történelmi feladatokat, amelyeket Lenin a kongresszuson kitűzött, meg kellett valósítani. 1922. április 3-án a Központi Bizottság teljes ülése Lenin javaslatára a Központi Bizottság főtitkárává választja Lenin legjobb és leghívebb tanítványát és fegyvertársát — Sztálint. Azóta Sztálin megszakítás nélkül dolgozik ebben a minőségben.

Lenin egészségét az 1918-ban ellene elkövetett merénylet és a szakadatlan megfeszített munka aláásta. 1921 végétől kezdve Lenin egyre gyakrabban volt kénytelen munkáját félbeszakítani. A pártvezetés munkájának főrésze Sztálinra hárult.

Ezekben az években Sztálin óriási munkát végzett a nemzeti szovjetköztársaságok létesítése, majd pedig az összes szovjetköztársaságoknak egy szövetségi államban, a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetségében való egyesítése körül. 1922. december 30-án a Szovjetek I. Összszövetségi kongresszusa Lenin és Sztálin javaslatára meghozta történelmi jelentőségű határozatát a szovjetnépek önkéntes egyesüléséről a Szocialista Szovjet Köztársaságok Szövetségében (SzSzKSz — Szovjetunió). Kongresszusi beszédében Sztálin ezt mondta:

„A mai nap fordulatot jelent a Szovjethatalom történetében. Határkövet rak le két időszak között: az egyik a régi, már letűnt időszak, amikor a szovjetköztársaságok, bár együttműködtek, de külön-külön haladtak, mindenekelőtt saját létük kérdésével lévén elfoglalva; a másik az új, már megkezdett időszak, amikor a szovjetköztársaságok külön létének vége szakad, mikor ezek a köztársaságok egy egységes szövetségi állammá egyesülnek, hogy sikerrel vegyék fel a harcot a gazdasági pusztulás ellen, mikor a Szovjethatalom már nemcsak létezésére gondol, hanem arra is, hogy komoly nemzetközi erővé fejlődjék, amely hatást tud gyakorolni a nemzetközi helyzetre, meg tudja azt változtatni a dolgozók érdekében.”

A Szocialista Szovjetköztársaságok Szövetségének megteremtése a lenini-sztálini nemzetiségi politika nagy győzelmét jelentette. A Szovjetunió az azelőtt a cárizmus által elnyomott népeknek a nagy orosz népbe vetett rendületlen bizalma alapján, a Szovjetország népei barátságának szilárd alapján jött létre.

1923 áprilisában folyt le a párt XII. kongresszusa. Az Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta ez volt az első kongresszus, amelyen Lenin, betegsége miatt, nem vehetett részt. A kongresszus figyelembe vette határozataiban Lenin minden útmutatását, amelyeket utolsó cikkeiben és leveleiben adott. A kongresszus erélyes csapást mért azokra, akik az új gazdasági politikát úgy akarták feltüntetni, mint visszavonulást a szocialista hadállásokból, s akik azt ajánlották, hogy vegyük magunkra a kapitalizmus jármát. A kongresszus megbélyegezte a trockisták és buchárinisták áruló és kapituláns javaslatait.

A kongresszuson Sztálin tartotta a szervezeti beszámolót a Központi Bizottság tevékenységéről és előadói beszédet mondott a nemzeti kérdésről „Nemzeti mozzanatok a párt- és államépítésben” címmel. Beszámoló beszédében Sztálin átfogó képet adott a párt tevékenységéről, növekedéséről, a párttól a tömegekhez vezető transzmissziós szíjak (szakszervezetek, ifjúsági szövetség, szovjetek stb.) megerősödéséről, levonta az új gazdasági politika (NEP) két évének tanulságait, kijelölte a további előnyomulás feladatait. „Pártunk egybeforrott és tömör maradt, kibírta a rendkívül nehéz fordulatot és szélesre kibontott zászlóval halad előre” — így fejezte be beszámolóját Sztálin.

A kongresszus komoly figyelmet fordított a nemzeti kérdésre. A nemzeti kérdésről mondott előadói beszédében Sztálin hangsúlyozta nemzetiségi politikánk óriási nemzetközi jelentőségét, rámutatott arra, hogy a Kelet és Nyugat elnyomott népei a Szovjetunióban látják a nemzeti kérdés megoldásának mintaképét. Sztálin utalt arra, hogy kemény munkára van szükség a Szovjetunió népei közt fennálló gazdasági és kulturális egyenlőtlenség megszüntetése érdekében. Sztálin erélyes harcra szólította fel az egész pártot a kapitalizmus részleges felélénkülése következtében új erőre kapott nagyorosz sovinizmus és a helyi nacionalizmus ellen. Leálcázta azokat a grúzokat, akiknek nacionalista elhajlásaik voltak, s akiket a trockisták támogattak.

Alig ért véget a XII. kongresszus, amikor a láthatáron a Szovjetköztársaságot fenyegető komoly veszedelem mutatkozott. Angliában és Franciaországban a legreakciósabb és legintervencionistább elemek jutottak hatalomra és új hadjáratot iparkodtak szervezni a Szovjetunió ellen. Ebben az élére állított helyzetben a párt Sztálin vezetése alatt becsülettel állta meg a helyét és nagy győzelmet aratott a diplomáciai fronton. A fenyegetések és ultimátumok helyett 1924-ben Európa valamennyi nagy kapitalista állama elismerte a Szovjetuniót. „Az a tény, hogy mi akkor a nehézségeket legyőztük anélkül, hogy ártottunk volna az ügynek — mutatott rá Sztálin — kétségkívül arról tanúskodik, hogy Lenin elvtárs tanítványai már tanultak egyet-mást mesterüktől.”

1924 januárjában ült össze a XIII. pártértekezlet. Sztálin előadói beszédében összefoglalta a vita eredményeit. Az értekezlet élesen elítélte a trockistákat. Az értekezlet határozatait a XIII. pártkongresszus (1924 májusában) és a Kommunista Internacionálé V. kongresszusa (1924 nyarán) jóváhagyta.

(idézet:- Sztálin: Rövid életrajz – című könyvből)

SaLa

Éljen Szovjet-Örményország!

Örményország, ez az elgyötört és annyit szenvedett ország, amely az Antant és a dasnakok jóvoltából éhínségre, koldusbotra és kivándorlásra volt kárhoztatva — ez a minden „barátja” által becsapott Örményország most végre rátalált a szabadulás útjára: szovjet országnak proklamálta magát.

Sem Angliának, az örmény érdekek „évszázados védelmezőjének” hazug hitegetései, sem Wilson hírhedt tizennégy pontja, sem az Örményország kormányzására „mandátummal” rendelkező Népszövetség nagyhangú ígéretei nem mentették meg (és nem is menthették meg) Örményországot a mészárlástól és fizikai kiirtástól. Csak a Szovjethatalom eszméje hozta meg Örményországnak a békét és a nemzeti megújhodás lehetőségét.

Íme, néhány tény, amelyek Örményország szovjetizálására vezettek. A dasnakok, az antant-ügynökök megrontó politikája, anarchiába és nyomorba döntötte az országot. A Törökország ellen indított háború, mely a dasnakok műve volt, a végsőkig fokozta Örményország súlyos helyzetét. Örményország elgyötört, éhező és jogfosztott északi kerületei november végén felkeltek és megalakították Örményország forradalmi katonai bizottságát, Kaszjan elvtárssal az élén. November 30-án Örményország forradalmi bizottságának elnöke üdvözlő táviratot küldött Lenin elvtársnak, amelyben közli, hogy megalakult Szovjet-örményország s hogy a forradalmi bizottság elfoglalta Delizsán városát. December 1-én Szovjet-Azerbajdzsán önként lemondott a vitás kerületekről és kihirdette, hogy Szovjet-Örményországnak adja át Zangezurt, Nahicsevant és Nagornij Karabahot. December 1-én a forradalmi bizottság üdvözlő táviratot kapott a török hadsereg parancsnokságától. December 2-án Ordzsonikidze elvtárs közölte, hogy Erivanból kikergették a dasnak kormányt és Örményország hadereje a forradalmi bizottság rendelkezésére áll.

Örményország fővárosa, Erivan, most Örményország Szovjethatalma kezében van.

Létrejött Örményország, Törökország és Azerbajdzsán dolgozóinak testvéri szolidaritása, s ezzel Örményország és a környező muzulmánok évszázados ellenségeskedése egy csapásra megoldódott.

Tudják meg, akiket illet, hogy az úgynevezett örmény „problémát”, amelyen az imperialista diplomácia vén rókái hiába törték a fejüket, csak a Szovjethatalom tudta megoldani.

Éljen Szovjet-Örményország!

„Pravda” 273. sz.
1920. december 4.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Tyerek terület népeinek kongresszusa

– írta: J. V. Sztálin –

1920. november 17

1. Előadói beszéd Tyerek területi szovjet autonómiájáról

Elvtársak! A mai kongresszust azért hívtuk egybe, hogy tud túl adjuk a Szovjetkormány akaratát a tyereki népek életének berendezése és a kozákokhoz való viszonyuk tekintetében.

Az első kérdés: a kozákokhoz való viszony kérdése.

Az élet bebizonyította, hogy a kozákok és a hegylakók együttélése közös közigazgatási egységben vég nélküli viszályokra vezetett.

Az élet bebizonyította, hogy a kölcsönös bántalmak és vérontás elkerülése végett a kozák tömegeket feltétlenül külön kell választani a hegylakók tömegeitől.

Az élet bebizonyította, hogy mindkét félre előnyös lesz, ha elkülönülnek.

Ezért a kormány úgy döntött, hogy a kozákok többségét külön kormányzóságban, a hegylakók nagyobb részét pedig az autonóm Hegyi Szovjet Köztársaságban tömöríti oly módon, hogy a Tyerek folyó lesz közöttük a határ.

A Szovjethatalom arra törekedett, hogy a kozákság érdekein sérelem ne essék. A földet nem volt szándékában elvenni önöktől, kozák polgártársak. A Szovjethatalmat csak egy gondolat vezérelte: fel akarta szabadítani önöket a cári tábornokok és a gazdagok igája alól. Ezt a politikát folytatta a forradalom kezdete óta.

A kozákok azonban szerfölött gyanakvóan és gyanúsan viselkedtek. Egyre az erdő felé tekintgettek, nem bíztak a Szovjethatalomban. Hol Bicserahovval szűrték össze a levet, hol Gyenyikinnel, Vrangellal cimboráltak.

Az utóbbi időben pedig, amikor még nem kötöttük meg a békét Lengyelországgal, Vrangel pedig a Donyec-medence ellen nyomult előre, a tyereki kozákság egy része hitszegően — nem mondhatom másként — felkelt seregeink hátában.

A Szunzsa vonal nemrégen lezajlott felkeléséről beszélek, amelynek az volt a célja, hogy Bakut elvágja Moszkvától.

Ez ideiglenesen sikerült is a kozákoknak.

Ebben a helyzetben, a kozákok szégyenére, a hegylakók Oroszország érdemesebb polgárainak bizonyultak.

A Szovjethatalom sokáig tűrt, de egyszer minden türelemnek vége szakad. Mivel a kozákok egyes csoportjai hitszegők voltak, szigorú rendszabályokat kellett ellenük foganatosítani, a vétkes kozák sztanyicákat ki kellett telepíteni és csecsencekkel kellett benépesíteni.

A hegylakók ezt úgy értették, hogy most már büntetlenül bántalmazhatják, fosztogathatják a tyereki kozákokat, elvehetik jószágukat és megbecsteleníthetik asszonyaikat.

Kijelentem, a hegylakók nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy ezt büntetlenül tehetik. A hegylakóknak tudomásul kell venniök, hogy a Szovjethatalom egyenlően védi Oroszország polgárait nemzeti hovátartozásukra való tekintet nélkül, függetlenül attól, hogy kozákok-e avagy hegylakók. Ne felejtsék el a hegylakók, hogy ha nem hagynak fel a garázdálkodással, a Szovjethatalom a forradalmi hatalom teljes szigorával fogja büntetni őket.

A kozákok sorsa, azoké is, akik külön kormányzóságba válnak ki, és azoké is, akik a Hegyi Autonóm Köztársaságban maradnak, a jövőben kizárólag magatartásuktól fog függni. Ha a kozákok nem hagynak fel a munkás-paraszt Oroszország ellen intézett hitszegő kirohanásokkal, akkor a kormány, ezt kereken meg kell mondanom, kénytelen lesz ismét megtorlásokhoz folyamodni.

Ha azonban a kozákok a jövőben Oroszország becsületes polgáraihoz méltóan viselkednek, akkor — ezt itt, az egész kongresszus színe előtt kijelentem — egy haja szála sem görbül meg senkinek közülük.

A második kérdés — a tyereki hegylakókhoz való viszony kérdése.

Hegylakó elvtársak! Oroszország történetének régi időszaka, mikor a cárok és cári tábornokok lábbal tiporták az önök jogait, megsemmisítették az önök szabadságát — az elnyomásnak és a rabságnak ez az időszaka letűnt örökre. Most, amikor Oroszországban a munkások és parasztok kezébe ment át a hatalom, Oroszországban nem lehetnek többé elnyomottak.

Amikor Oroszország autonómiát ad önöknek, ezzel visszaadja önöknek azokat a szabadságjogokat, amelyeket a vérszopó cárok és az elnyomó cári tábornokok raboltak el önöktől. Ez azt jelenti, hogy belső életüket, természetesen Oroszország közös Alkotmányának keretei között, saját életmódjuknak, erkölcseiknek és szokásaiknak megfelelően fogják berendezni.

Minden népnek, a csecsenceknek, ingusoknak, oszétoknak, kabardoknak, balkároknak, karacsájoknak, úgyszintén az autonóm hegyi területen maradó kozákoknak saját nemzeti Szovjetjeikkel kell rendelkezniük, amelyek a népek életmódjának és sajátosságainak megfelelően intézik e népek ügyeit. Már nem is beszélek a kozák települések nem-kozák lakosságáról, amely mindig hű volt és hű maradt Szovjet-Oroszországhoz, és amelyet a Szovjethatalom mindenkor, teljes erejével, védeni fog.

Ha bebizonyosodik, hogy a sariát szükséges, ám legyen sariát. A Szovjethatalom nem szándékszik hadat üzenni a sariátnak.

Ha bebizonyosodik, hogy a Rendkívüli Bizottság és a Külön Osztály szervei nem tudnak a lakosság életmódjához és sajátosságaihoz alkalmazkodni, akkor világos, hogy ezen a téren is megfelelő változtatásokat kell majd tennünk.

A nemzeti Szovjetek élén a Hegyi Köztársaság Népbiztosi Tanácsa fog állni, melyet a köztársasági Szovjetkongresszus választ, és amely közvetlenül Moszkvával lesz kapcsolatban.

Azt jelenti-e ez, hogy a hegylakókat különválasztjuk Oroszországtól, hogy Oroszország elhagyja őket, hogy a Vörös Hadsereget visszavonják Oroszországba? — kérdik nyugtalanul a hegylakók. Nem, nem ezt jelenti. Oroszország jól tudja, hogy a Tyerek magukra hagyatott kis nemzetiségei nem védhetik meg szabadságukat a nemzetközi haramiákkal és ügynökeikkel: a hegyi földbirtokosokkal szemben, akik Grúziába menekültek és onnan ármánykodnak a dolgozó hegylakók ellen. Az autonómia — nem különválást jelent, hanem az önrendelkező hegyi népek és Oroszország népeinek szövetségét jelenti. Ez a szövetség a hegyi szovjet autonómia alapja.

Elvtársak! A múltban rendszerint úgy volt, hogy a kormányok csak súlyos percekben egyeztek bele a nép érdekeit szolgáló egyik-másik reformba, csak akkor tettek engedményeket a nép javára, amikor gyengék voltak és a nép rokonszenvére szorultak. A cári és általában a burzsoá kormányok mindig így cselekedtek. Ezzel szemben a Szovjetkormány másképpen cselekszik. A Szovjetkormány nem akkor ad önöknek autonómiát, amikor súlyos perceket él át, hanem most, amikor a harctereken óriási sikereket arat, amikor teljes diadalt ül az imperializmus utolsó, krimi támasza fölött.

Az élet bizonyítja, hogy az, amit a kormányok válságos percekben adnak — nem tartós, bizonytalan, mert a válságos percek elmúltával bármikor visszavehető. A reformok és szabadságjogok csak abban az esetben lehetnek tartósak, ha azokat nem az ideiglenes, pillanatnyi szükség parancsára, hanem annak a teljes tudatában adják, hogy ezek a reformok hasznosak, és ha olyan kormányok adják, amelyek erejük és hatalmuk virágjában vannak. Ezt teszi most a szovjet kormány, amikor visszaadja az önök elrabolt szabadságjogait.

A Szovjethatalom ezzel a tettével azt akarja mondani, hogy teljesen megbízik önökben, hegylakó elvtársak, hogy bízik az önök önkormányzási képességeiben.

Remélem, hogy érdemesek lesznek a munkás-paraszt Oroszország bizalmára.

Éljen Tyerek terület és Oroszország népeinek szövetségei

2. Zárszó

Elvtársak! Az autonómiával kapcsolatban néhány írásbeli kérdést kaptam. Válaszolnom kell rájuk.

Az első kérdés a Hegyi Szovjet Köztársaság területi határaira vonatkozik. A köztársaság határai nagyjában ezek: északon a Tyerek, a többi irányban pedig a Tyerek területen élő népek: a csecsencek, ingusok, kabardok, oszétok, balkárok, karacsájok földjeinek határai — ideértve a kozák települések nem-kozák lakosságának a földjeit is és a Tyereken innen fekvő kozák sztanyicák határait is. Ez az Autonóm Hegyi Köztársaság területe. Ami a pontos határokat illeti, ezeket a Hegyi Köztársaság és a szomszédos kormányzóságok képviselőiből álló bizottságnak kell megállapítania.

A második kérdés: hol lesz a Hegyi Köztársaság központja és vajon a köztársasághoz fog-e tartozni Groznij és Vlagyikavkaz? Természetesen, oda fog tartozni. A köztársaság fővárosa pedig bármely város lehet. Én, a magam részéről, úgy gondolom, hogy a fővárosnak Vlagyikavkaznak kell lennie, mert kapcsolatban van Tyerek terület valamennyi nemzetiségével.

A harmadik kérdés: az autonómia határainak kérdése. Azt kérdezik tőlem, milyen típusú autonómiát kap a Hegyi Köztársaság?

Különböző autonómiák vannak: van közigazgatási autonómia, mint a karélok, cseremiszek, csuvasok, a Volga-németek autonómiája, és van politikai autonómia, mint a baskírok, kirgizek, a volgamelléki tatárok autonómiája. A Hegyi Köztársaság autonómiája politikai és, természetesen, szovjet autonómia. Ez az autonómia olyan típusú, mint Baskíria, Kirgizia és Tatária autonómiája. Ez azt jelenti, hogy a Hegyi Szovjet Köztársaság élén, a Szovjetkongresszuson választott Központi Végrehajtó Bizottság fog állni. A Központi Végrehajtó Bizottság kinevezi a Népbiztosok Tanácsát, amely közvetlen kapcsolatban lesz Moszkvával. A köztársaság pénzügyeit a Föderatív Köztársaság közös eszközeiből fogják fedezni. A gazdasági és katonai ügyeket intéző népbiztosságok közvetlen kapcsolatban lesznek a központ megfelelő népbiztosságaival. A többi népbiztosság: az igazságügyi, földművelésügyi, belügyi, közoktatásügyi stb. népbiztosság a Hegyi Szovjet Köztársaság Központi Végrehajtó Bizottságának lesz alárendelve, amely közvetlenül az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsággal tart kapcsolatot. A külkereskedelem és a külügy teljesen a központi hatalom kezében lesz.

A következő kérdés az autonómia megvalósításának időpontjára vonatkozik. Ahhoz, hogy a köztársaság részletes szabályait, vagyis, tudományos kifejezéssel élve, a köztársaság „alkotmányát” kidolgozzák, előbb minden nemzetiség részéről egy-egy képviselőt kell választani, akik a moszkvai kormány képviselőivel együtt ki fogják dolgozni az Autonóm Hegyi Köztársaság alkotmányát.

Jó volna, ha ebből a célból ezen a kongresszuson a csecsencek, ingusok, oszétok, kabardok, balkárok, karacsájok és az Autonóm Hegyi Köztársaság kebelébe tartozó kozákok részéről egy-egy, vagyis összesen hét képviselőt választanának.

Azt kérdezik tőlem, hogyan fogják választani a nemzeti Szovjeteket? A választásokat az alkotmánynak megfelelően kell megejteni, vagyis csakis a dolgozóknak lesz joguk küldötteket választani. A Szovjeteknek a dolgozók Szovjetjeinek kell lenniök.

Nálunk, Oroszországban azt tartják, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. Önöknek ki kell jelenteniük, hogy aki nem dolgozik, az nem is választhat. Ez a szovjet autonómia alapja. Ez a különbség a burzsoá és a szovjet autonómia között.

A következő kérdés a hadseregre vonatkozik.

A hadseregnek feltétlenül közösnek kell lennie, mert a Hegyi Köztársaság kis hadseregével nem tudná megvédeni szabadságát, semmit sem tudna szembeállítani az Antant által támogatott seregekkel.

Befejezésül hangsúlyozni szeretném azokat a legfontosabb előnyöket, amelyeket az autonómia adhat önöknek, hegylakóknak.

A legnagyobb baj, amely a hegylakókat egész életükön át lenyűgözte — elmaradottságuk, tudatlanságuk. Csakis ennek a bajnak gyökeres megszüntetése, csakis a tömegek széleskörű művelődése mentheti meg a hegylakókat a kihalástól, csak így lehetnek egy magasabb kultúra részeseivé. Ezért a hegylakóknak autonóm köztársaságukban mindenekelőtt azzal kell kezdeniök, hogy iskolákat és kulturális, népművelődési intézményeket létesítenek.

Az autonómiának az az értelme, hogy a hegylakókat bevonja országuk kormányzásába. Itt, önöknél, nagyon kevesen vannak olyan helyi emberek, akik értenek a nép ügyeinek intézéséhez. Ez az oka annak, hogy a Közellátási Biztosság, a Rendkívüli Bizottság, a Külön Osztály intézményeiben és a népgazdasági szervekben oroszok dolgoznak, akik nem ismerik az önök nyelvét és életmódját. Az önök embereit azonban feltétlenül be kell vonni az ország kormányzásának minden ágába. Az az autonómia, amelyről beszélünk, úgy értendő, hogy valamennyi kormányzati szervben az önök embereinek kell lenniök, akik ismerik az önök nyelvét, az önök életmódját.

Ez az autonómia értelme.

Az autonómia meg fogja tanítani önöket arra, hogy saját lábukon járjanak — ez az autonómia célja.

Az autonómia eredményei nem fognak azonnal mutatkozni: a helyi emberekből nem lehet máról-holnapra az államigazgatáshoz értő, tapasztalt funkcionáriusokat nevelni. De nem fog beletelni két-három év sem, s önök már bekapcsolódnak országuk kormányzásába, saját embereikből tanítóik, gazdasági szakembereik, közellátási szakembereik, birtokrendezőik, katonai, bírói és általában párt- és szovjetfunkcionáriusaik lesznek. S akkor majd meglátják, hogy megtanulták önmagukat kormányozni.

Éljen a hegyi autonómia, amely megtanítja önöket saját országuk kormányzására és segítségükre lesz abban, hogy ugyanolyan öntudatosokká váljanak, mint Oroszország munkásai és parasztjai, akik nemcsak azt tanulták meg, hogyan kell országukat kormányozni, hanem megtanulták azt is, hogyan kell legyőzni esküdt ellenségeiket!

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete” ) 39. és 40. sz.
1920. december 8. és 15.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

A Dagesztáni népek kongresszusa

1920. november 13

1. Nyilatkozat Dagesztán Szovjet autonómiájáról

Elvtársak! Az Oroszországi Szocialista Föderatív Köztársaság szovjet kormánya a legutóbbi időkig, délen és nyugaton, külső ellenségei ellen, Lengyelország és Vrangel ellen harcolt, s így nem volt sem lehetősége, sem ideje arra, hogy a dagesztáni népet annyira érdeklő kérdés megoldására fordítsa figyelmét.

Most azonban, amikor Vrangel hadseregét szétzúztuk s e hadsereg szánalmas maradványai Krímbe menekülnek, Lengyelországgal pedig békét kötöttünk, a Szovjetkormánynak most már módjában van a dagesztáni nép autonómiájának kérdésével foglalkoznia.

A múltban Oroszországban a cárok, földbirtokosok és gyárosok kezében volt a hatalom. A múltban Oroszország cárok és hóhérok Oroszországa volt. Oroszország abból élt, hogy elnyomta a volt Orosz Birodalomhoz tartozó népeket. Oroszország kormánya az általa elnyomott népeknek — köztük az orosz népnek is — életnedvéből, erejük kiszipolyozásából élősködött.

Ez az az idő volt, amikor minden nép átkozta Oroszországot. De ez az idő elmúlt. Eltemettük, és sohasem fog többé feltámadni.

Ennek az elnyomó, cári Oroszországnak a romjain új Oroszország keletkezett — a munkások és parasztok Oroszországa.

Oroszország népei új életre ébredtek. Megkezdődött a cár és a gazdagok, a földbirtokosok és a gyárosok igája alatt nyögő népek felszabadításának szakasza.

Az Októberi Forradalom után kezdődő új időszak, mikor a hatalom a munkások és parasztok kezébe ment át s a hatalom kommunista hatalommá lett, nemcsak Oroszország népeinek felszabadítását jelentette. Ebben az időszakban minden nép, többek között a nyugati imperialisták igája alatt szenvedő minden keleti nép felszabadításának feladata is napirendre került.

Oroszország a szabadságmozgalom motorjává lett, amely nemcsak a mi országunk, hanem az egész világ népeit hozza mozgásba.

Szovjet-Oroszország az a fáklya, amely a világ népei előtt megvilágítja az elnyomók igájának lerázásához vezető utat.

Oroszország kormánya, amelynek ellenségei legyőzése után lehetősége nyílt arra, hogy a belső fejlődés kérdéseivel foglalkozzék, szükségesnek tartja önök előtt kijelenteni, hogy Dagesztánnak autonómiát kell kapnia, hogy Dagesztán, megőrizve Oroszország népeivel való testvéri kapcsolatát, belső önkormányzatot fog élvezni.

Dagesztánt sajátosságainak, életmódjának, szokásainak megfelelően kell kormányozni.

Azt közlik velünk, hogy a dagesztáni népek körében komoly jelentősége van a sariátnak. Tudomásunkra jutott az is, hogy a Szovjethatalom ellenségei azt híresztelik, hogy a Szovjethatalom megtiltja a sariátot.

Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság kormányának nevében ezennel kijelentem, hogy ezek a híresztelések nem igazak. Oroszország kormánya minden népnek csorbítatlan jogot ad arra, hogy saját törvényeinek és szokásainak megfelelően rendezze be életét.

A Szovjetkormány éppoly érvényes, jogerővel bíró szokásjognak tekinti a sariátot, mint Oroszország más népeinek hasonló jogát.

Ha Dagesztán népe meg akarja őrizni törvényeit és szokásait, akkor ezeknek érvényeseknek is kell lenniök.

Ugyanakkor szükségesnek tartom kijelenteni, hogy Dagesztán autonómiája nem jelenti és nem is jelentheti Dagesztán különválását Szovjet-Oroszországtól. Az autonómia — nem függetlenség. Oroszországnak és Dagesztánnak fenn kell tartaniok kölcsönös kapcsolatukat, mert Dagesztán csak ebben az esetben óvhatja meg szabadságát. Mikor a Szovjetkormány autonómiát ad Dagesztánnak, ezzel azt a határozott célt tűzi ki, hogy a helyi funkcionáriusok közül kiválassza a népüket szerető, becsületes és odaadó embereket s rájuk bízza Dagesztán valamennyi államigazgatási szervét, a gazdasági és a közigazgatási szerveket egyaránt. Csak így és csakis ily módon lehet Dagesztánban közelebb hozni a néphez a Szovjethatalmat. A Szovjethatalom egyetlen célja az, hogy a helyi funkcionáriusok bevonása útján magasabb kultúrfokra emelje Dagesztánt.

A Szovjethatalom tudja, hogy a sötétség a nép legnagyobb ellensége. Ezért minél több, helyi nyelven működő iskolát és államigazgatási szervet kell létesíteni.

A Szovjethatalom reméli, hogy Dagesztán népeit ezen az úton kivezetheti abból a mocsárból, sötétségből és műveletlenségből, amelybe a régi Oroszország taszította őket.

A Szovjetkormánynak az az álláspontja, hogy Dagesztánban is feltétlenül olyan autonómiát kell teremteni, amilyet a Turkesztán, Kirgiz és Tatár Köztársaság élvez.

A Szovjethatalom azt javasolja önöknek, a dagesztáni népek képviselőinek, bízzák meg az önök Dagesztáni Forradalmi Bizottságát, hogy válasszon képviselőket és küldje el őket Moszkvába, hogy ott a legfelsőbb Szovjethatalom képviselőivel együtt dolgozzák ki Dagesztán autonómiájának tervét.

Azok az események, amelyek legutóbb Dagesztán déli részén játszódtak le, ahol az áruló Gocinszkij Dagesztán szabadsága ellen tört, s ezzel Vrangel tábornok akaratát teljesítette, azét a Vrangel tábornokét, aki Gyenyikin alatt a felkelők ellen harcolva, feldúlta az észak kaukázusi hegylakók falvait — igen, ezek az események sok mindenről beszélnek.

Meg kell állapítanom, hogy Dagesztán népe a Gocinszkij elleni harcokban saját Szovjethatalmát védelmező vörös partizánjaival bebizonyította, hogy hű a vörös zászlóhoz.

Ha elkergetik Gocinszkijt, Dagesztán dolgozóinak ellenségét, ezzel kiérdemlik azt a bizalmat, amelyet a legfelsőbb Szovjethatalom Dagesztán iránt tanúsított, amikor autonómiát adott neki.

A Szovjetkormány az első kormány, amely önként autonómiát ad Dagesztánnak.

Reméljük, hogy Dagesztán népei kiérdemlik a Szovjethatalom bizalmát.

Éljen Dagesztán és Oroszország népeinek szövetsége!

Éljen Dagesztán szovjet autonómiája!

2. Zárszó

Elvtársak! Most, amikor a Szovjethatalom utolsó ellenségét is szétzúztuk, csak most lesz igazán világos annak az autonómiának politikai jelentősége, melyet a Szovjetkormány önként adott Dagesztánnak.

Fel kell hívnom figyelmüket egy körülményre. Amíg a cári kormány és általában a világ minden burzsoá kormánya rendszerint csak akkor ad engedményeket a népnek, csak akkor hajt végre valamely reformot, ha súlyos körülmények erre kényszerítik, a Szovjethatalom, ellenkezőleg, sikereiteljében, teljesen önként ad autonómiát Dagesztánnak.

Ez azt jelenti, hogy Dagesztán autonómiája úgy megy át a Dagesztáni Köztársaság életébe, mint annak tartós és megingathatatlan alapja. Mert csak az tartós, amit önként adnak.

Befejezésül hangsúlyozni szeretném, hogy Dagesztán népeinek a közös ellenségeink ellen folytatandó harcban kell majd kiérdemelniök azt a nagy bizalmat, melyet a Szovjethatalom önök iránt tanúsított.

Éljen az Autonóm Szovjet Dagesztán!

„Szovjetszkij Dagesztán”
(„Szovjet-Dagesztán”) 76. sz.
1920. november 17.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A kaukázusi helyzet

– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” munkatársával

Sztálin elvtárs, déli küldetéséből visszatérve, munkatársunkkal folytatott beszélgetésében a kaukázusi helyzetről a következőket mondotta:

— A Kaukázus nagyon fontos a forradalom szempontjából, nemcsak azért, mert komoly nyersanyag-, fűtőanyag- és élelmiszerforrás, hanem azért is, mert Európa és Ázsia, közelebbről: Oroszország és Törökország között fekszik és rendkívül fontos gazdasági és stratégiai utakkal rendelkezik (Batum—Baku, Batum—Tebriz, Batum—Tebriz— Erzerum).

Ezzel az Antant is számol, amely jelenleg kezében tartja Konstantinápolyt, a Fekete-tenger kulcsát s meg szeretné tartani a Kaukázusontúlon át Keletre vezető közvetlen utat.

Ki lesz az, aki végül is megveti lábát a Kaukázusban, ki fogja használni a kőolajat és az Ázsia mélyébe vezető rendkívül fontos utakat — a forradalom-e, vagy pedig az Antant —, ez itt a kérdés.

Azerbajdzsán felszabadítása komolyan gyengítette az Antant kaukázusi állását. Törökország és az Antant harcának ugyanez az eredménye. Az Antant azonban nem csügged és tovább szövi hálóját a Kaukázusban.

Tiflisz az ellenforradalom bázisává lett; az Antant pénzén és a burzsoá Grúzia segítségével megalakult Azerbajdzsán, Dagesztán és Tyerek terület hegylakóinak burzsoá kormánya; az Antant a kemalistákkal kacérkodik és a kaukázusi népek Törökország protektorátusa alatt létesítendő föderációjának eszméjét hirdeti; Perzsiában egyik miniszter a másik után repül az Antant intésére és Perzsiát angol-indiai spáhik árasztották el — mindez és sok efféle tény arról tanúskodik, hogy az Antant vén farkasai nem alszanak. Kétségtelen, hogy az Antant ügynökeinek ez irányú munkája Vrangel szétzúzása után jelentősen fokozódott és még lázasabban folyik.

Milyenek az Antant esélyei a Kaukázusban és milyen esélyei vannak a forradalomnak?

Kétségtelen, hogy az Antant esélyei, például Dagesztánban és Tyerek területen, ma már nullával egyenlők. Vrangel leverése, továbbá Dagesztán és Tyerek terület szovjet autonómiájának proklamálása, végül az az intenzív, szovjet építőmunka, amely ezeken a területeken folyik, Dagesztánban és Tyerek területen megszilárdította a Szovjetkormány helyzetét. Nem véletlen, hogy a Tyerek terület és Dagesztán lakosságának millióit képviselő népi kongresszusok ünnepélyes esküvel fogadták, hogy az oroszországi munkásokkal és parasztokkal szoros szövetségben harcolni fognak a Szovjetekért.

A hegylakók helyesen látják, hogy a Szovjethatalom nem válságos perceiben, hanem a szovjet csapatok hatalmas sikereinek pillanatában adott nekik autonómiát és ezért helyesen értékelték az autonómia kihirdetését, mint a hatalom bizalmának jelét. „Az, amit a hatalom súlyos percekben, a pillanatnyi szükség parancsára ad a népeknek — mondották a hegylakók személyes, beszélgetésünk során —, nem maradandó. Csak azok a reformok és azok a szabadságjogok maradandók, melyeket az ellenség legyőzésének eredményeképpen felülről adnak, amint ezt a szovjet kormány teszi.”

Éppoly csekélyek az Antant esélyei Azerbajdzsánban is, amely kivívta függetlenségét és önkéntes szövetségre lépett Oroszország népeivel. Az Antant rá akarja tenni véres mancsát Azerbajdzsánra és a bakui kőolajra, de aligha szorul bizonyításra, hogy ezzel csak Azerbajdzsán dolgozóinak undorát hívja ki maga ellen.

Örményországban és Grúziában, Vrangel leverése után, szintén jóval kisebbek lettek az Antant esélyei. A dasnak Örményország kétségtelenül az Antant provokációjának az áldozata. Az Antant Törökországra uszította Örményországot, azután gyalázatosan cserbenhagyva azt, martalékul dobta oda a törököknek. Aligha lehet kétséges, hogy Örményországnak nincs más menekülési lehetősége, csak Szovjet-Oroszország szövetsége. Ez a körülmény kétségtelenül igen tanulságos lesz mindazon népek számára, amelyeknek burzsoá kormányai továbbra is hajbókolnak az Antant előtt — nagyon tanulságos lesz elsősorban Grúzia számára.

Tény, hogy Grúzia gazdasági és élelmezési helyzete katasztrofális; ezt még a mai Grúzia főkolomposai is elismerik. Grúzia, amely az Antant hálójába került és ennek következtében elesett a bakui olajtól és a kubáni gabonától, Grúzia, amely Anglia és Franciaország imperialista mesterkedéseinek fő bázisává lett s ezért ellenséges viszonyba lépett Szovjet-Oroszországgal — ez a Grúzia most utolsó napjait éli. Nem véletlen, hogy Kautsky úr, a haldokló II. Internacionále lezüllött vezére, akit a forradalom hulláma kisöpört Európából, éppen Grúziában, az Antant hálójába került, a nyomasztó levegőjű Grúziában, a csődbejutott grúz szocinál-kocsmárosoknál talált menedékre. Aligha lehet kétséges, hogy az Antant a súlyos percekben ugyanúgy cserben fogja hagyni Grúziát, mint ahogy cserbenhagyta Örményországot.

Perzsiában egyre világosabbá válik az angol hódítók helyzete. Ismeretes, hogy a mesebeli gyorsasággal váltakozó perzsiai kormányok csak az angol katonai attasék cégérei. Ismeretes, hogy az úgynevezett perzsiai haderő nem létezik többé, mivel angol-indiai spáhik jöttek a helyükbe. Ismeretes, hogy emiatt számos angolellenes megmozdulás volt Teheránban és Tebrizben. Aligha lehet kétséges, hogy ez a körülmény nem fogja növelni az Antant esélyeit Perzsiában.

Végül, itt van Törökország. Kétségtelen, hogy a Törökország és különösen a kemalisták ellen irányuló sévres-i szerződés időszaka végéhez közeledik. Egyrészt a kemalisták harca az Antant ellen és ezzel kapcsolatban az angol gyarmatokon fokozódó forrongás, másrészt Vrangel veresége és Görögországban Venizelosz bukása, arra késztette az Antantot, hogy a kemalistákkal szemben jóval enyhébb politikát folytasson. Az a tény, hogy a kemalisták az Antant abszolút „semlegessége” mellett leverték Örményországot, azok a hírek, hogy Törökországnak vissza akarják adni Tráciát és Szmirnát, azok a hírek, hogy a kemalisták tárgyalásokat folytatnak a szultánnal, az Antant ügynökével, s hogy Konstantinápoly kiürítését tervezik, végül a Törökország nyugati frontján beállott csend — mindez annak a jele, hogy az Antant komolyan kacérkodik a kemalistákkal s hogy a kemalisták alkalmasint némileg jobbra tolódtak.

Mivel fog végződni az Antant kacérkodása és milyen messze mennek majd a kemalisták jobboldali irányban — ezt nehéz megmondani. De az az egy kétségtelen, hogy a gyarmatok szabadságharca, amely néhány évvel ezelőtt kezdődött, minden akadály ellenére is fokozódni fog, hogy Oroszország, mint ennek a harcnak elismert zászlóvivője, minden erővel és minden eszközzel támogatni fogja ennek a harcnak a híveit, hogy ez a harc győzelemre vezet, győzelemre a kemalistákkal együtt, ha nem árulják el az elnyomott népek szabadságharcát, vagy a kemalisták ellenére, ha az Antanthoz pártolnak.

Erről tanúskodik a Nyugaton lángra lobbanó forradalom és Szovjet-Oroszország növekvő hatalma.

„Pravda” 269. sz.
1920. november 30.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

A proletárdiktatúra három éve

Előadói beszéd a Bakul Szovjet ünnepi ülésén
1920. november 6

Elvtársak! Mielőtt rátérnék előadói beszédemre, engedjék meg, hogy átadjam önöknek, a Bakui Munkásküldöttek Szovjetjének, az Oroszországi Szovjetek összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága üdvözletét, hogy Azerbajdzsán Forradalmi Bizottságának és vezetőjének, Narimanov elvtársnak átadjam a Népbiztosok Tanácsának üdvözletét, hogy a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsa nevében forrón üdvözöljem a Vörös XI. Hadsereget, amely felszabadította Azerbajdzsánt és önfeláldozóan védelmezi Azerbajdzsán szabadságát. (Taps.)

——–

Kétségtelen, hogy a Szovjethatalom háromévi tevékenységének ideje alatt Oroszország nemzetközi helyzete volt Oroszország életének alapvető kérdése. Volt idő, amikor Szovjet-Oroszországot nem vették észre, nem számoltak vele, nem ismerték el. Ez volt az első időszak, mely az oroszországi Szovjethatalom megszületésétől a német imperializmus szétzúzásáig tartott. Ebben az időszakban a Nyugat imperialistái, a két koalíció, a német és az angol koalíció egymással tusakodtak, nem vették észre Szovjet-Oroszországot, hogy úgy mondjam, más gondjuk volt.

A második időszak a német imperializmus szétzúzásától és a német forradalom kezdetétől addig az időpontig tartott, amikor Gyenyikin nagyszabású támadást indított Oroszország ellen, amikor Gyenyikin Tula kapui előtt állott. Ezt az időszakot Oroszország nemzetközi helyzete szempontjából az jellemzi, hogy az Antant — az angol-francia-amerikai koalíció —, miután Németországot szétzúzta, minden szabad erejét Szovjet-Oroszország ellen fordította. Ez az az időszak, amikor tizennégy állam — utóbb mesének bizonyult — szövetségével fenyegettek meg minket.

A harmadik időszak az, amelyben most élünk, amikor már nemcsak hogy észrevesznek minket, mint szocialista hatalmat, nemcsak hogy ténylegesen elismernek minket, hanem félnek is tőlünk.

Az első időszak

Három évvel ezelőtt, 1917. október 25-én (vagy az új naptár szerint november 7-én) — a bolsevikok egy kis csoportja, a Petrográdi Szovjet tagjai, egybegyűltek és elhatározták, hogy körülzárják Kerenszkij palotáját, foglyul ejtik felbomlott csapatait és a hatalmat átadják a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek, amelyek akkor gyűltek egybe II. kongresszusukra.

Abban az időben sokan úgy néztek ránk, mint különcökre — s ez volt a jobbik eset —, de voltak sokan olyanok is, akik a,„német imperializmus ügynökeinek” tartottak bennünket.

Ezt az időszakot Szovjet-Oroszország nemzetközi helyzete szempontjából a teljes elszigeteltség időszakának lehetne nevezni.

Nemcsak a környező burzsoá államok viseltettek velünk szemben ellenségesen, hanem még nyugati szocialista „elvtársaink” is bizalmatlanul tekintettek ránk.

Ha akkor Szovjet-Oroszország mint állam mégis fennmaradt, ez csak azért volt, mert Nyugat imperialistái komoly harcot folytattak egymás ellen s ez lekötötte őket. Azon kívül gúnyosan mosolyogtak a bolsevikok oroszországi kísérletén: arra számítottak, hogy a bolsevikok maguktól elhaláloznak.

Ezt az időszakot Oroszország belső helyzete szempontjából úgy jellemezhetjük, mint a régi Oroszország lerombolásának, az egész régi, burzsoá hatalmi gépezet összetörésének időszakát.

Elméletileg tudtuk, hogy a proletariátus nem veheti egyszerűen birtokába a régi államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza. Ezt a Marxtól származó elméleti tételünket teljesen igazolták a tények, amikor a cári hivatalnokok, alkalmazottak serege és a proletariátus felső rétegének egy része rendszeresen szabotált, amikor a szabotázs és az államhatalom teljes dezorganizálásának egész szakaszán mentünk át.

A burzsoá állam első és legfontosabb apparátusát, a régi hadsereget tábornoki karával együtt összetörtük, zúzdába adtuk. Ezt drágán fizettük meg. A régi hadsereg szétzúzása következtében ideiglenesen nem volt semmiféle hadseregünk és kénytelenek voltunk aláírni a breszti békét. Más kiút azonban nem volt, a történelem nem adott nekünk semmilyen más utat a proletariátus felszabadítására.

Továbbá, széttörtük, zúzdába adtuk a burzsoázia másik, nem kevésbé fontos apparátusát is — a hivatalnoki apparátust, a burzsoá közigazgatási apparátust.

Az ország gazdasági vezetése terén a legjellemzőbb az, hogy a burzsoázia gazdasági életének legfontosabb idegszálát — a bankokat — kivettük a burzsoázia kezéből. A bankokat kivettük a burzsoázia kezéből és a burzsoázia, hogy úgy mondjuk, lélek nélkül maradt. Ezt követte a gazdasági élet régi apparátusának összetörése és a burzsoázia kisajátítása: a gyárakat elvettük a burzsoáziától és átadtuk a munkásosztály kezébe. Végül következett a közellátási apparátus összetörése és egy új, olyan apparátus kiépítésének a megkísérlése, amely alkalmas a gabona begyűjtésére és a lakosság közötti szétosztására. A befejezés — az Alkotmányozó Gyűlés felszámolása. Körülbelül ezek azok a rendszabályok, amelyeket Szovjet-Oroszország ebben az időszakban a burzsoá államgépezet lerombolása céljából kénytelen volt foganatosítani.

A második időszak

A második időszak attól az időponttól kezdődik, mikor az angol-francia-amerikai koalíció, a német imperializmus összezúzása után, nekilátott, hogy Szovjet-Oroszországgal leszámoljon.

Ez az időszak nemzetközi szempontból úgy jellemezhető, mint az Antant erői és Szovjet-Oroszország erői közt folyó nyílt háború időszaka. Az első időszakban nem vettek észre minket, nevettek rajtunk és kigúnyoltak bennünket — ebben az időszakban, ellenkezőleg, minden sötét erő riadót fújt és összeállt, hogy véget vessen az oroszországi úgynevezett „anarchiának”, amely az egész kapitalista világot a felbomlasztás veszélyével fenyegeti.

A belső viszonyok szempontjából úgy kell jellemeznünk ezt az időszakot, mint az építés időszakát, mint olyan időszakot, amikor a burzsoá állam régi gépezeteinek összetörése alapjában véve befejeződött és újból megkezdődött az építés szakasza; amikor rendbe hozzák a tulajdonosoktól elvett gyárakat, kiépül a valóban munkás-ellenőrzés, majd az ellenőrzésről a proletariátus a közvetlen igazgatásra tér át; amikor a szétrombolt közellátási apparátus helyébe újat építenek, a szétrombolt vasúti apparátus helyébe a központban és a vidéken új szerveket, a régi hadsereg helyébe új hadsereget teremtenek.

Be kell vallani, hogy az építés ebben az időszakban általában nehezen halad előre, mert az alapvető építőerőt — ennek az erőnek kilenctizedrészét — a Vörös Hadsereg megteremtésére kell fordítani, mivel az Antant erői ellen folyó élethalálharcban Szovjet-Oroszországnak léte forog kockán, Szovjet-Oroszország létét pedig ebben az időszakban csak egy hatalmas Vörös Hadsereg erőivel lehetett biztosítani. És meg kell állapítani, hogy erőfeszítésünk nem volt hiábavaló, mert a Vörös Hadsereg, amely legyőzte Jugyenyicsot és Kolcsakot, már ebben az időszakban is megmutatta nagy erejét.

Oroszország nemzetközi helyzetének szempontjából a második időszakot Oroszország egyedülállásának, elszigeteltségének fokozatos megszűnése jellemzi. Megjelennek Oroszország első szövetségesei. A német forradalom egybeforrt munkáskádereket, kommunista kádereket hív életre s Liebknecht csoportja lerakja az új, kommunista párt alapjait.

Franciaországban egy kis csoport, amelyet azelőtt észre sem vettek, Loriot csoportja, a kommunista mozgalom komoly csoportjává válik. Az olaszországi kommunista mozgalom, amely eleinte gyenge volt, hatalmába keríti majdnem az egész olasz szocialista pártot, annak többségét.

Keleten, a Vörös Hadsereg sikereivel kapcsolatban, forrongás kezdődik, amely, például Törökországban, nyílt háborúba csap át az Antant és szövetségesei ellen.

Maguk a burzsoá államok ebben az időszakban már nem alkotnak olyan egybeforrt ellenséges tömböt Oroszországgal szemben, mint az első időszakban, nem is beszélve arról, hogy az Antanton belül Szovjet-Oroszország elismerésének kérdésében mindinkább komolyodó nézeteltérések észlelhetők. Beszélni kezdenek az Oroszországgal való tárgyalásokról, a vele való megegyezésről. Példa — Észtország, Lettország, Finnország.

Végül, az angol és francia munkások között népszerűvé vált jelszó: „El a kezet Oroszországtól” — lehetetlenné teszi, hogy az Antant Oroszország ügyeibe közvetlenül fegyveresen beavatkozzék. Az Antant kénytelen lemondani arról, hogy angol és francia katonákat küldjön Oroszország ellen. Az Antant kénytelen beérni azzal, hogy idegen hadseregeket használ fel Oroszország ellen, de ezekkel nem rendelkezhetik saját belátása szerint.

A harmadik időszak

A harmadik időszak az, amelyben most élünk. Ezt átmeneti időszaknak lehet nevezni. Ennek az időszaknak első felét az jellemzi, hogy Oroszország, miután szétverte fő ellenségét, Gyenyikint, és a háború befejezésére vett irányt, azt a feladatot tűzte maga elé, hogy a háborúra beállított állami apparátust új vágányra, a gazdasági építés vágányára állítsa át. Míg azelőtt azt mondtuk: „mindent a háborúra”, „mindent a Vörös Hadseregnek”, „mindent a külső ellenség feletti győzelemért”, most azt mondottuk: „mindent a gazdasági élet megszilárdítására”. A harmadik időszaknak ezt a szakaszát azonban, amely Gyenyikin szétverése és Ukrajnából való kiűzése után kezdődött, megszakította Lengyelországnak Oroszország ellen indított támadása. Az Antant ezzel meg akarta akadályozni, hogy Szovjet-Oroszország gazdaságilag megerősödjék és a világ legerősebb hatalmává váljék. Az Antant félt ettől és Lengyelországot ráuszította Oroszországra.

Az államapparátust, amely már átállott a gazdasági építés vágányára, újból át kellett szervezni, az Ukrajnában, az Urálban és a Don-vidéken létesített munkahadseregeket ismét katonai alakulatokká kellett átformálni, hogy harci seregeket tömörítve köréjük, Lengyelország ellen indítsuk őket. Ez az időszak azzal végződik, hogy Lengyelország már semleges, és új külső ellenségeink egyelőre nincsenek. Egyetlen nyílt ellenségünk a gyenyikini hadsereg maradványaiból álló Vrangel-haderő, amelyet most Bugyonnij elvtársunk zúz pozdorjává.

Most már alaposan feltehető, hogy Szovjet-Oroszország, legalábbis kis időre, lélegzethez jut, hogy fáradhatatlan funkcionáriusait, akik a Vörös Hadsereget úgyszólván egy nap alatt a föld alól varázsolták elő, hogy a funkcionáriusok minden energiáját a gazdasági építés útjára irányítsa, hogy a gyárakat, a mezőgazdaságot és a közellátási szerveket talpra állítsa.

A külső, nemzetközi viszonyok szempontjából az jellemzi a harmadik időszakot, hogy Oroszországot nemcsak észrevették, nemcsak hogy hadakozni kezdtek ellene, minden erejük megfeszítésével felvonszolva a színre még azt a mesebeli tizennégy államot is, amelyekkel Churchill fenyegette Oroszországot, hanem, miután néhányszor vereséget szenvedtek, félni kezdtek Oroszországtól, mert érezték, hogy Oroszországban egy óriási szocialista népi hatalom nő fel, amely nem engedi magát bántani.

A belső viszonyok szempontjából az jellemzi ezt az időszakot, hogy Vrangel szétzúzása után Oroszország keze felszabadul és minden erejét a belső építésre fordítja. Már most megfigyelhető, hogy gazdasági szerveink sokkal jobban, sokkal alaposabban dolgoznak, mint a második időszakban. 1918 nyarán a moszkvai munkások két napban egyszer kaptak egynyolcad font, kisajtolt olajmagvak maradékával kevert kenyeret. Ez a szomorú, ez a nehéz időszak elmúlt. A moszkvai és petrográdi munkások ma másfél font kenyeret kapnak naponként. Ez azt jelenti, hogy közellátási szerveink rendesen dolgoznak, jobbak lettek, megtanulták a gabonabegyűjtést.

Ami a belső ellenségeinkkel szemben követett politikánkat illeti, annak továbbra is olyannak kell maradnia és olyan is marad, amilyen a három időszakban volt, azaz folytatjuk a proletariátus ellenségeinek elnyomását. Ez a politika természetesen nem tekinthető az „általános szabadság” politikájának — a proletárdiktatúra korszakában szó sem lehet általános szabadságról, vagyis a burzsoáziának nem adhatunk semmiféle szólásszabadságot, sajtószabadságot stb. A mi belpolitikánk abban foglalható össze, hogy a város és falu proletár rétegeinek a legnagyobb szabadságot adjuk azért, hogy a burzsoá osztály maradványai még a szabadság minimumát se élvezhessék.

Ez a lényege politikánknak, mely a proletariátus diktatúrájára támaszkodik.

Perspektívák

Építőmunkánk az elmúlt három év alatt természetesen nem volt olyan sikeres, mint ahogy szerettük volna, de figyelembe kell venni munkánk nehéz, lehetetlen feltételeit, amelyek elől nem lehetett kitérni, amelyeket nem lehetett vitákkal elintézni, hanem le kellett küzdeni.

Előszöris, nekünk a harc tüzében kellett építeni. Képzeljenek el egy kőművest, aki, mialatt egyik kezével épít, másik kezével védi azt a házat, amelyet épít.

Másodszor, mi nem burzsoá gazdaságot építettünk, ahol mindenki csak saját magánérdekeivel törődik és senki sem törődik az állammal, mint egésszel, ahol senkit sem érdekel a gazdaság tervszerű szervezése állami méretekben. Nem, mi szocialista társadalmat építettünk. Ez azt jelenti, hogy nekünk számolni kell a társadalom mint egész szükségleteivel, azt jelenti, hogy tervszerűen, tudatosan, összoroszországi méretekben kell megszervezni a gazdaságot. Kétségtelen, hogy ez a feladat összehasonlíthatatlanul bonyolultabb és nehezebb.

Íme, ez az oka annak, hogy építőmunkánknak nem lehettek maximális eredményei.

Ilyen körülmények között kilátásaink világosak: külső ellenségeink felszámolásának küszöbén állunk és közel a pillanat, amikor államunk valamennyi apparátusát a háború vágányáról gazdasági vágányra állítjuk át. Külpolitikánkban a békéért küzdünk, nem vagyunk hívei a háborúnak. Ha azonban ránk kényszerítik a háborút, márpedig több jel arra mutat, hogy az Antant délre, a Kaukázuson túlra igyekszik áthelyezni a hadműveletek színterét, — ha az Antant, amelyet már néhányszor megvertünk, még egyszer háborúra kényszerít bennünket, akkor magától értetődik, hogy nem engedjük ki a fegyvert kezünkből, nem oszlatjuk fel haderőnket. Mint azelőtt, most is latba fogunk vetni minden eszközt, hogy a Vörös Hadsereg erőtől duzzadjon, és harci készenlétben álljon, hogy Szovjet-Oroszországot ugyanolyan vitézül és bátran védhesse az ellenségek ellen, mint ahogy eddig is védelmezte.

Ha áttekintem a Szovjethatalom múltját, akaratlanul is 1917. október 25-ének estéjére gondolok. Akkor, három évvel ezelőtt, mi, egy kis bolsevik csoport, élünkön Lenin elvtárssal, kezünkben a Petrográdi Szovjettel (amely akkor már bolsevik volt) és egy jelentéktelen Vörös Gárdával, mi, akik akkor egy kicsiny kommunista párttal rendelkeztünk, amely mindössze 200—250 000 embert számlált és még nem forrott egybe szorosan — mi, ez a kis csoport, kivetettük a hatalomból a burzsoázia képviselőit és átadtuk a hatalmat a Munkás-, Paraszt- és Katonaküldöttek Szovjetjei II. Kongresszusának.

Azóta három év telt el.

És íme, ezalatt az idő alatt Oroszország, viharban, vészben, tűzön-vízen át, a világ óriási szocialista hatalmává kovácsolódott.

Akkor csak a Petrográdi Szovjet volt a kezünkben — most, három év elmúltával, Oroszország valamennyi Szovjetje körénk tömörül.

Az Alkotmányozó Gyűlés helyett, amelyre ellenfeleink számítottak, most itt áll a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottsága, mely a Petrográdi Szovjetből nőtt ki.

Akkor kis gárdánk volt, amely azokból a petrográdi munkásokból állott, akik le tudták verni a Petrográdon fellázadt hadapródiskolásokat, de nem tudtak harcolni a külső ellenség ellen, mert gyengék voltak — most sokmilliós, dicső Vörös Hadseregünk van, amely egyik csapást a másik után méri Szovjet-Oroszország ellenségeire, legyőzte Kolcsakot, Gyenyikint, most pedig, lovasságunk kipróbált vezére, Bugyonnij elvtárs öklével zúzza szét Vrangel hadseregének utolsó maradványait.

Akkor, három évvel ezelőtt, kicsiny, még nem teljesen egybeforrott kommunista pártunk volt, mindössze 200—250 000 taggal — most, három év elmúltával, annyi vihar és vész után, amelyen Szovjet-Oroszország keresztülment, 700 000 tagot számláló pártunk van, olyan pártunk, amely acélból van kovácsolva, olyan pártunk, amelynek tagjai bármely pillanatban átcsoportosítva felsorakoztathatók és százezrével bármely pártmunkára összpontosíthatok, olyan pártunk van, amely — anélkül, hogy soraiban zavartól kellene tartani — a Központi Bizottság egyetlen intésére átcsoportosíthatja sorait és az ellenség ellen vonulhat.

Akkor, három évvel ezelőtt, Nyugaton csak kis csoportok rokonszenveztek velünk, Loriot csoportja Franciaországban, MacLean csoportja Angliában, a kapitalizmus banditái által meggyilkolt Liebknecht csoportja Németországban — most, három év múltán, szemünk előtt nőtt fel a nemzetközi forradalmi mozgalom hatalmas szervezete, a III., Kommunista Internacionále, amely meghódította a legfontosabb európai pártokat: a német, francia, olasz pártot. Most már kialakult a nemzetközi szocialista mozgalom fő magva, a Kommunista Internacionále, amely szétverte a II. Internacionálét.

És nem véletlen, hogy a forradalom kihajította Németországból a II. Internacionále vezérét, Kautsky urat, aki most az elmaradt Tifliszben, a grúz szociál-kocsmárosoknál kénytelen menedéket keresni.

Végül, három évvel ezelőtt az elnyomott Kelet országaiban, a forradalom irányában csak közömbösséget észlelhettünk — most ellenben azt látjuk, hogy a Kelet megmozdult, a Keleten már egész sor szabadságmozgalom indult meg az Antant és az imperializmus ellen. Most van forradalmi góc — Kemál kormánya —, amely, ha burzsoá-forradalmi is, de fegyveresen harcol az Antant ellen és maga köré tömöríti a többi gyarmatot és félgyarmatot.

Három évvel ezelőtt még álmodni sem mertünk arról, hogy a Kelet megmozdul — most pedig a Keletnek van forradalmi magva — a burzsoá-forradalmi Törökország, sőt, még szocialista szervünk is van a Keleten — az „Akció- és Propagandabizottság”.

Mindezek a tények, amelyek arról tanúskodnak, hogy forradalmi tekintetben mennyire szegények voltunk három évvel ezelőtt és milyen gazdagok lettünk most, mindezek a tények feljogosítanak annak a kijelentésére, hogy Szovjet-Oroszország élni fog, fejlődni fog és le fogja győzni ellenségeit.

Kétségtelen, hogy utunk nem könnyű, de az, is kétségtelen, hogy a nehézségektől nem ijedünk meg. Luther szavait módosítva, Oroszország is azt mondhatja:

„Itt állok, a régi, kapitalista és az új, szocialista világ határán, itt, ezen a határon egyesítem Nyugat proletárjainak erőfeszítéseit Kelet parasztságának erőfeszítéseivel, hogy megsemmisítsem a régi világot. A történelem istene legyen nekem segítségemre.”

„Kommunyiszt” („A Kommunista”)
(Baku) 157. és 160. sz.
1920. november 7 és 11.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

A köztársaság politikai helyzetéről

Előadói beszéd a doni és kaukázusi kommunista szervezetek Vlagyikavkazban 1920. október 27-én tartott határterületi tanácskozásán

Elvtársak! Az Októberi Forradalom előtt a nyugat európai szocialisták bizonyos köreiben az volt az általános meggyőződés, hogy a szocialista forradalom azokban az országokban törhet ki és járhat sikerrel, amelyekben a kapitalizmus fejlett. Egyesek azt jósolgatták, hogy ez az ország Anglia lesz, mások, hogy Belgium stb. De abban majdnem mindenki egyetértett, hogy olyan országokban, ahol a kapitalizmus fejletlenebb, ahol a proletariátus nem nagyszámú és kevéssé szervezett, mint például Oroszországban, a szocialista forradalom nem kezdődhetik meg. Az Októberi Forradalom megcáfolta ezt a nézetet, mert a szocialista forradalom éppen olyan országban kezdődött, amely a kapitalizmus fejlettsége tekintetében elmaradott, azaz Oroszországban.

Továbbá, az Októberi Forradalom egyes részvevői meg voltak győződve arról, hogy az oroszországi szocialista forradalmat siker koronázhatja ugyan, de a siker csak abban az esetben lehet tartós, ha közvetlenül az oroszországi forradalom után Nyugaton is megkezdődik a forradalmi robbanás, mélyebb és komolyabb robbanás, amely támogatni fogja és előrehajtja az oroszországi forradalmat. Emellett feltételezték, hogy ez a robbanás okvetlenül megkezdődik. Ezt a nézetet szintén megcáfolták az események, mert a szocialista Oroszország, anélkül hogy a nyugati proletariátustól közvetlen forradalmi támogatást kapott volna, ellenséges államok gyűrűjében immár három év óta fennáll és sikeresen fejlődik.

Kiderült, hogy a szocialista forradalom nemcsak megkezdődhetik egy kapitalizmus tekintetében elmaradt országban, hanem siker is koronázhatja, előre is mehet, példát mutatva a kapitalizmus szempontjából fejlett országoknak.

Vagyis Oroszország mai helyzetének az értekezlet által napirendre tűzött kérdése így hangzik: fennmaradhat-e Oroszország, amely többé-kevésbé magára van utalva és a szocializmusnak mintegy oázisa, melyet ellenséges kapitalista államok vesznek körül, fennmaradhat-e ez az ország továbbra is, csapásokat mérve ellenségeire és megsemmisítve azokat ugyanúgy, ahogy mostanig tette?

Hogy ezt a kérdést megoldjuk, mindenekelőtt tisztában kell lennünk azokkal a feltételekkel, amelyek Szovjet-Oroszország fennállását és sikereit biztosítják és a jövőben is biztosíthatják. Ezek a feltételek kétfélék: állandó, tőlünk független feltételek és változó, az emberektől függő feltételek.

Az előbbi feltételek közé sorolandó, először, az a körülmény, hogy Oroszország mérhetetlen, óriási ország, amelynek területén hosszú ideig tarthatjuk magunkat, kudarc esetén visszavonulhatunk az ország belsejébe, hogy, erőinket összeszedve, újból támadásba menjünk. Ha Oroszország olyan kis ország volna, mint Magyarország, ahol az ellenség erős nyomása gyorsan eldönti az ország sorsát, ahol nehéz manőverezni, ahol nincs hová visszavonulni, ha Oroszország ilyen kis ország volna, akkor, mint szocialista ország aligha tarthatta volna magát ilyen hosszú ideig.

De van még egy másik, szintén állandó jellegű feltétel, amely szintén kedvez a szocialista Oroszország fejlődésének. Ez az a körülmény, hogy Oroszország egyike a világ kevés országának, amely mindenféle fűtőanyagban, nyersanyagban és élelemben bővelkedik, vagyis olyan ország, amely fűtőanyag, élelem stb. tekintetében független a külföldtől, olyan ország, amely ebben a tekintetben megél a külföld nélkül. Kétségtelen, hogy ha Oroszország idegen gabonából élne, és idegen fűtőanyagot használna, mint pl. Olaszország, akkor már a forradalom másnapján válságos helyzetbe került volna, mert elegendő lett volna blokád alá venni, hogy kenyér és fűtőanyag nélkül maradjon. Holott az Antant Oroszország elleni blokádja nemcsak Oroszország érdekeinek ártott, hanem magának az Antant érdekeinek is, mert az Antant nem kapott orosz nyersanyagot.

De az állandó feltételeken kívül vannak változó feltételek is, amelyek ugyanolyan szükségesek Szovjet-Oroszország fennállásához és fejlődéséhez, mint az állandó feltételek. Melyek ezek a változó feltételek? Ezek azok a feltételek, amelyek Oroszország tartalékait biztosítják. Ugyanis Oroszország és az Antant ádáz tusájában, amely már három éve tart és eltarthat még három évig, az ilyen háborúban döntő kérdés a harci tartalékok kérdése.

Melyek az Antant tartalékai?

Melyek a mi tartalékaink?

Az Antant tartalékai — ezek elsősorban Vrangel és a fiatal burzsoá államok (Lengyelország, Románia, Örményország, Grúzia stb.) fiatal hadseregei, amelyeket egyelőre még nem fertőzött meg az „osztályellentétek mérge”. Az Antant gyenge pontja ebben a tekintetben az, hogy nincsen saját ellenforradalmi hadserege. Az Antant a nyugati forradalmi mozgalom miatt képtelen saját haderőit, azaz angol, francia stb. csapatokat Oroszország ellen indítani, ezért kénytelen idegen hadseregeket felhasználni, melyeket pénzel, de amelyekkel nem rendelkezhetik teljesen saját belátása szerint, mint saját hadseregeivel. Tény, hogy ezek a hadseregek az Antant utasításait követik, de ez egyáltalán nem mond ellent annak a ténynek, hogy az Antant és azon államok nemzeti érdekei között, amelyek haderőit az Antant felhasználja, súrlódások vannak, és súrlódások lesznek a jövőben is. A Lengyelországgal megkötött béke, melyet az Antant mesterkedései ellenére írtak alá, újabb bizonyítéka annak, hogy ilyen súrlódások vannak. Márpedig lehetetlen, hogy ez a körülmény alá ne ássa az Antant harci tartalékainak belső erejét.

Az Antant tartalékai, másodszor, azok az ellenforradalmi erők, amelyek a mi seregeink hátában garázdálkodnak — mindenféle partizán és egyéb akciókat szerveznek.

Végül, vannak az Antantnak további tartalékai is, amelyek az Antant által leigázott gyarmatokon és félgyarmatokon garázdálkodnak, hogy ezekben az országokban megfojtsák a kezdődő forradalmi mozgalmat.

Már nem is említjük az Antantnak magában Európában levő tartalékait, azokat a minden rendű és rangú skorpiókat — ideértve a II. Internacionálét is —, amelyek célja a nyugati szocialista forradalom megfojtása.

Oroszország tartaléka mindenekelőtt a Vörös Hadsereg, egy hadsereg, amely munkásokból és parasztokból áll. A Vörös Hadsereg abban különbözik az Antant által felbérelt és megvásárolt hadseregektől, hogy saját országa szabadságáért és függetlenségéért küzd, hogy érdekei egybevágnak annak az országnak érdekeivel, amelyért vérét ontja, annak a kormánynak érdekeivel, amelynek utasításai szerint harcol. Ebben rejlik Szovjet-Oroszország fő tartalékának belső, kiapadhatatlan ereje.

Oroszország tartalékai, másodszor, a nyugati forradalmi mozgalmak, melyek átfejlődőben vannak a szocialista forradalomba. Kétségtelen, hogy ha nem volna Nyugaton ez a forradalmi mozgalom, akkor az Antantnak saját ellenforradalmi seregei volnának és elszánná magát az Oroszország ügyeibe való közvetlen katonai beavatkozásra.

Végül, Oroszország tartaléka a Keleten, valamint az Antant gyarmatain és félgyarmatain fokozódó forrongás, amely átmenőben van nyílt forradalmi mozgalomba, mely a Kelet országainak az imperialista iga alóli felszabadítására irányul és azzal a veszéllyel fenyegeti az Antantot, hogy nyersanyag- és fűtőanyagforrások nélkül marad. Nem szabad elfelejteni, hogy a gyarmatok az imperializmus Achilles-sarka, amelyre ha csapást mérnek, az Antant válságos helyzetbe jut. Kétségtelen, hogy a keleti forradalmi mozgalom olyan légkört teremt az Antant körül, amely bizonytalanná teszi és bomlasztja az Antantot.

Ezek a mi tartalékaink.

Milyen ezeknek a tényezőknek történelmi fejlődése?

1918-ban Szovjet-Oroszország Belső-Oroszországot jelentette, amely el volt vágva nyersanyag-, élelem- és fűtőanyagforrásaitól (Ukrajna, a Kaukázus, Szibéria, Turkesztán), nem volt komoly hadserege, Nyugat-Európa proletariátusa nem támogatta. Akkor az Antant bátran beszélhetett az Oroszország ügyeibe való közvetlen katonai beavatkozásról, és ezt meg is tette. Két év múlva már egészen más Oroszország helyzete: Szibériát, Ukrajnát és a Kaukázust Turkesztánnal együtt már felszabadítottuk. Jugyenyicsot, Kolcsakot, Gyenyikint megsemmisítettük. A fiatal burzsoá államok egy részét (Finnországot, Észtországot, Lettországot, Litvániát, Lengyelországot) semlegesítettük. Gyenyikin hadseregének maradványait (Vrangel hadseregét) rövidesen szétverjük. A nyugati országokban felfelé ível a forradalmi mozgalom és erősíti harci szervét — a III. Internacionálét. Az Antant már álmodni sem mer az Oroszország ügyeibe való közvetlen katonai beavatkozásról. Keleten az antantellenes forradalmi mozgalom növekszik, már kiemelkedik a forradalmi Törökország, mint e forradalmi mozgalom góca és megszületett e mozgalom harci szerve is: az Akció- és Propagandabizottság.

Röviden: az Antant tartalékai napról-napra összébb zsugorodnak, Szovjet-Oroszország tartalékai halmozódnak.

Világos, hogy Oroszország vereségének az esélyei most, 1920-ban, kisebbek, összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint két évvel ezelőtt. Világos, hogy ha Oroszország két évvel ezelőtt kiállotta az Antant nyomását, akkor most, mikor Oroszország tartalékai a harc minden területén gyarapodnak, még inkább kiállja.

Azt jelenti-e ez, hogy az Antant háborúja végét járja, hogy már félretehetjük a fegyvert, elbocsáthatjuk a hadsereget és hozzáláthatunk a békés munkához?

Nem, nem jelenti azt. Az Antant, miután nehéz szívvel belenyugodott a lengyelekkel kötött békébe, minden jel szerint nem szándékozik félretenni a fegyvert, úgy látszik, délre, a Kaukázusontúl körzetébe szándékozik áttenni a hadműveletek színterét, és teljesen lehetséges, hogy Grúzia, mint az Antantnak kitartottja, készségesen áll majd az Antant szolgálatára.

Az Antant nyilvánvalóan azt tartja, hogy nem fér el Oroszországgal együtt a szűk földtekén s az egyik félnek pusztulnia kell, hogy béke legyen a földön. Ha így áll a kérdés, ha így teszi fel az Antant — és az Antant csakis így teszi fel —, akkor világos, hogy Oroszország nem teheti félre a fegyvert. Ellenkezőleg, minden erőnket meg kell feszítenünk, hogy az új csapás visszaverésére az ország minden erejét mozgósítsuk. A Vörös Hadseregnek, szabadságunk és függetlenségünk védelmezőjének fejlesztése és megerősítése, Nyugat szocialista forradalmi mozgalmának minden módon való támogatása, az Antant ellen szabadságukért küzdő keleti országok támogatása minden erővel és minden eszközzel — ezek azok a soron levő kötelességeink, amelyeket rendületlenül, a legnagyobb energiával teljesítenünk kell, ha győzni akarunk.

És kétségtelenül győzünk, ha ezeket a kötelességeinket becsülettel teljesítjük.

Beszédemet befejezve még egy feltételről kell szólnom, mely nélkül a forradalom győzelme Nyugaton igen nagy nehézségekbe ütköznék. Arról van szó, hogy a nyugati forradalom számára élelmezési alapot kell teremteni. A nyugati országok (Németország, Olaszország stb.) ugyanis teljesen Amerikától függenek, mert az látja el Európát gabonával. Ezekben az országokban a forradalom győzelme már a forradalom másnapján élelmezési válság elé állítaná a proletariátust, ha a burzsoá Amerika megtagadná tőlük a gabonát, ami teljesen valószínű. Oroszországnak nem igen vannak élelmiszerkészletei, mindamellett össze tudna gyűjteni bizonyos készletet, s tekintettel a vázolt élelmezési kilátások lehetőségére és valószínűségére, már most fel kellene vetni a kérdést, hogy nyugati elvtársaink számára élelmezési alapot teremtsünk Oroszországban. Egyes elvtársak nem fordítanak kellő figyelmet erre a kérdésre, márpedig ennek, mint látják, rendkívül nagy jelentősége lehet a nyugati forradalom menete és kimenetele szempontjából.

„Kommunyiszt” („A Kommunista”)
(Vlagyikavkaz) 172. sz.
1920. október 30.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Megnyitóbeszéd a Munkás-Paraszt inspekció felelős munkatársainak
I. Összoroszországi tanácskozásán

1920. október 15

Megnyitom a Munkás-Paraszt Inspekció funkcionáriusainak első összoroszországi tanácskozását.

Elvtársak! Mielőtt a tanácskozás áttérne gyakorlati munkájára, engedjék meg, hogy közöljem önökkel a Munkás-Paraszt Inspekció Népbiztosságának álláspontját abban a kérdésben, hogy szükség van-e inspekcióra egy munkás-paraszt államban, s ha igen, melyek annak a legfőbb feladatai.

Oroszország az első és egyetlen ország, ahol a munkások és parasztok kezükbe vették a hatalmat. A hatalom megragadásának a világ legmélyebbre ható forradalma volt az előfeltétele, amelyre az államhatalom régi apparátusának felszámolása és új apparátus megteremtése következett. Régen az volt a helyzet, hogy a munkások rendszerint az urakra dolgoztak, az urak pedig kormányozták az országot. Ezzel magyarázható, hogy a forradalom előtt csak az uralkodó osztályok rendelkeztek az ország kormányzásához szükséges tapasztalatokkal. Az Októberi Forradalom után azonban a munkások és parasztok kerültek hatalomra, akik sohasem kormányoztak, akik mindig csak másokra dolgoztak, és akiknek nem lehetett elegendő tapasztalatuk az ország kormányzás terén.

Ez az első körülmény, amely a szovjet ország államigazgatási apparátusában jelenleg mutatkozó fogyatékosságok forrásává lett.

Továbbá, a régi államigazgatási apparátus felszámolása után megtörtük ugyan a bürokratizmust, de a bürokraták megmaradtak. Szovjet funkcionáriusokká vedlettek át, bekerültek állami apparátusunkba és kihasználva az éppen hogy, hatalomra került munkások és parasztok tapasztalatlanságát, felújították az államvagyont fosztogató régi manipulációikat, bevitték a régi burzsoá erkölcsöket.

Ez a második körülmény, amely az államapparátusunkban mutatkozó fogyatékosságok alapjául szolgált.

Végül, az új hatalom teljesen szétrombolt gazdasági apparátust örökölt a régi hatalomtól. Ezt a rombolást tovább fokozta a polgárháború, melyet az Antant kényszerített Oroszországra. Ez a körülmény szintén egyik feltételévé lett gépezetünk hibáinak és fogyatékosságainak.

Ezek azok a főbb körülmények, melyek talaján az államapparátusunkban mutatkozó fogyatékosságok kihajtottak.

Világos, hogy amíg ezek a körülmények fennállanak, amíg állami apparátusunkban fogyatékosságok lesznek, addig szükség van az inspekcióra.

A munkásosztály természetesen rajta van, hogy megszerezze az ország kormányzásához szükséges tapasztalatokat, de a hatalomra került új osztály képviselőinek tapasztalatai egyelőre még nem elegendők.

Az átvedlett és apparátusunkba befurakodott bürokratákat természetesen fékezzük, de még nem fékeztük meg őket kellőképpen.

A rombolás, melynek következményeit le kell küzdenünk, állami szerveink lázas munkájának eredményeképpen természetesen enyhül, de azért mégiscsak megvan.

És éppen ezért, amíg ezek a körülmények fennállanak, amíg ezek a fogyatékosságok megvannak, külön állami apparátusra van szükségünk, amely tanulmányozza ezeket a fogyatékosságainkat, amely kijavítja azokat, s amely segítségére van állami szerveinknek abban, hogy a tökéletesedés útján előbbre jussanak.

Melyek tehát az inspekció fő feladatai?

Az inspekciónak két fő feladata van.

Az első feladat az, hogy az inspekció munkatársai felülvizsgálati munkájuk eredményeképpen vagy e tevékenységük során segítsék a központi és helyi hatalmi szervekben dolgozó elvtársainkat olyan számviteli formák kidolgozásában, amelyek legjobban biztosítják az államvagyon nyilvántartását, segítsék őket a jelentések legcélszerűbb formáinak megállapításában, segítsék rendbe hozni az ellátási apparátust, a béke és a háborús idők apparátusait, a gazdasági apparátust.

Ez az első fő feladat.

A második fő feladat az, hogy a Munkás-Paraszt Inspekció munkája során képezzen ki munkásokból és parasztokból olyan instruktorokat, akik kezükbe tudják venni az egész államapparátust. Elvtársak, az országot valójában nem azok kormányozzák, akik a polgári rendszerben parlamenti képviselőket, vagy a szovjet rendszerben szovjetkongresszusi küldötteket választanak. Nem. Az országot valójában azok kormányozzák, akik ténylegesen kézben tartják az állam végrehajtó apparátusát, akik ezt az apparátust vezetik. Ha a munkásosztály valóban kezébe akarja venni az államapparátust, hogy kormányozza az országot, tapasztalt megbízottakkal kell rendelkeznie — éspedig nemcsak a központban, nemcsak ott, ahol a kérdéseket megvitatják vagy eldöntik, hanem ott is, ahol a határozatokat végrehajtják. Csakis akkor mondhatjuk, hogy a munkásosztály valóban birtokába vette az államot. Ahhoz, hogy ezt elérjük, elegendő államigazgatási instruktorral kell rendelkeznünk. A Munkás-Paraszt Inspekció fő feladata, hogy kinevelje, kiképezze ezeket a kádereket oly módon, hogy munkájába bevonja a munkások és parasztok széles rétegeit. A Munkás-Paraszt Inspekciónak az ilyen káderek, a munkások és parasztok soraiból kikerülő káderek iskolájává kell lennie.

Ez a Munkás-Paraszt Inspekció második feladata.

Ebből következnek a Munkás-Paraszt Inspekció feltétlenül alkalmazandó munkamódszerei. A régi, forradalomelőtti időkben az ellenőrzés az állami intézményeken kívül állott, külső erő volt, mely az intézmények ellenőrzése során bűnösökre, gonosztevőkre vadászott és csakis erre szorítkozott. Ez a módszer mondhatnám, rendőri módszer volt, bűntettesek kihalászásának a módszere, szenzációs leleplezések módszere, melynek az volt a célja, hogy az egész sajtó kiabáljon a leleplezésekről. Ez a módszer elvetendő. Ez nem a Munkás-Paraszt Inspekció módszere. Inspekciónknak nem szabad idegennek tekintenie a felülvizsgált intézményeket, hanem úgy kell tekintenie azokat, mint saját intézményeit, amelyek sorsát szívén viseli, amelyeket tanítani és tökéletesíteni kell. Nem az a fontos, hogy egyes bűnösöket fülön csípjünk, hanem elsősorban az, hogy tanulmányozzuk a felülvizsgálandó intézményeket, tanulmányozzuk őket gondosan és komolyan, tanulmányozzuk fogyatékosságaikat és érdemeiket s lankadatlanul tökéletesítsük intézményeinket. A legnagyobb hiba volna és semmi esetre sem lenne kívánatos, ha az inspekció rendőri módszerekre szorítkoznék, ha kötekednék azokkal az intézményekkel, amelyeket felülvizsgál, ha a kákán is csomót keresne és a jelenségek felszínére fordítva minden figyelmét, mellőzné a fő hibákat.

A Munkás-Paraszt Inspekció munkamódszereinek a fő hibák feltárására kell irányulniok. Tudom, hogy a Munkás-Paraszt Inspekciónak ez az útja igen nehéz út, hogy gyakran elégedetlenséget kelt a felülvizsgált intézmények egyes munkatársaiban, tudom, hogy a Munkás-Paraszt Inspekció legbecsületesebb munkatársait gyűlölni fogják egyes elbizakodott hivatalnokok, sőt egyes kommunisták is, akik e hivatalnokok szavára hallgatnak. De a Munkás-Paraszt Inspekciónak nem kell ettől félnie. Ez legyen legfőbb parancsolata: ne kíméld az egyes személyeket, bármilyen állást töltenek is be, csak az ügyet, az ügy érdekeit kell kímélni.

Ez igen nehéz és igen kényes feladat, mely nagy kitartást és feltétlen tisztaságot, szeplőtlen tisztaságot követel munkatársainktól. Sajnos, meg kell mondanom, hogy egyes intézményeink felülvizsgálása során itt, Moszkvában, az ellenőrök nem állottak hivatásuk magaslatán. Meg kell mondanom, hogy a népbiztosság kérlelhetetlen lesz az ilyen ellenőrökkel szemben. A népbiztosság a legszigorúbb büntetést fogja követelni velük szemben, mert bemocskolják a Munkás-Paraszt Inspekció munkatársainak becsületét. Ha a Munkás-Paraszt Inspekciónak jutott osztályrészül az a rendkívül megtisztelő feladat, hogy helyrehozza intézményeink fogyatékosságait, hogy intézményeink munkatársait segítse előrehaladásukban, tökéletesedésükben, ha azt a feladatot tűzték a Munkás-Paraszt Inspekció elé, hogy ne kíméljen senkit, csak az ügy érdekeit kímélje, akkor nyilvánvaló, hogy a Munkás-Paraszt Inspekció munkatársainak tisztáknak, kifogástalanoknak és a maguk igazában kíméletleneknek kell lenniök. Feltétlenül ilyeneknek kell lenniök, mert csak így lehet nem pusztán törvényes, hanem erkölcsi joguk is arra, hogy másokat ellenőrizzenek, másokat tanítsanak.

„Izvesztyija Rabocse-Kresztyanszkoj Inszpekcij”
(„A Munkás-Paraszt Inspekció Hírei”) 9—10. sz.

1920 november—december.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

A köztársaság hadászati tartalékainak megteremtéséről

1. Az OK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának

Egyrészt az a tény, hogy Franciaország és Amerika nyíltan támogatja a lengyeleket és Vrangelt, Anglia pedig hallgatólagosan szentesíti ezt a támogatást, másrészt a lengyelek sikerei, Vrangel várható megerősítése új erőkkel, a keleti román hadsereg összpontosítása Dorohaja körzetében — mindez komolyan kihat a Köztársaság nemzetközi és katonai helyzetére. Azonnal gondoskodnunk kell arról, hogy a Köztársaság új gyalogosokat (körülbelül százezret), új lovas katonákat (körülbelül 30 000-et) és megfelelő katonai felszerelést kapjon.

A lengyelek legutóbbi sikerei feltárták hadseregünk legfőbb hiányosságát, azt, hogy nincsenek komoly hadászati tartalékaink. Ezért a Köztársaság katonai erejének fokozására irányuló soron levő program középpontjába hatalmas tartalékok megteremtését kell állítani, amelyek bármely pillanatban a frontra vethetők.

A mondottakból kiindulva, a Köztársaság hadászati tartalékainak megteremtése érdekében a következő programot ajánlom:

1. A tűzvonalban álló harcképes hadosztályok normális kiegészítését folytatva, azonnal meg kell kezdeni a harcképtelenné vált, hasznavehetetlen és majdnem hasznavehetetlen (gyalogos) hadosztályok kivonását.

2. Mivel körülbelül 12—15 gyalogos hadosztályt kell kivonni, ezek olyan körzetekben (feltétlenül gabonatermő vidékeken) összpontosítandók, ahonnan minden különösebb késedelem nélkül, a helyzetnek megfelelően, a vrangeli, a lengyel vagy a román frontra lehetne vetni őket (a visszavont hadosztályok egyharmad részét például Olviopol körzetében, másik harmadát Konotop — Bahmacs körzetében, a fennmaradó harmadot pedig Ilovajszkaja — Volnovaha körzetében lehetne összevonni).

3. Ezeket a hadosztályokat ki kell egészíteni és el kell látni, úgyhogy minden hadosztálynak körülbelül 7—8000 harcosa legyen és 1921. január 1-ig valamennyi készen álljon a bevetésre.

4. Azonnal meg kell kezdeni harcoló lovas egységeink kiegészítését, úgyhogy a legközelebbi hónapokban (januárig) az 1. Lovas Hadsereg 10 000, a 2. Lovas Hadsereg 8 000 és Gaj hadteste 6 000 lovas katonát kapjon.

5. Azonnal hozzá kell látni öt lovasdandár megszervezéséhez egyenként 1 500 lovas katonával (egy dandárt a tyereki kozákokból, egyet a Kaukázus hegylakóiból, egyet az uráli kozákokból, egyet az orenburgi kozákokból és egyet a szibériaiakból). A dandárok megalakítása két hónapon belül befejezendő.

6. Meg kell tenni a szükséges lépéseket az automobilipar megszervezése és erősítése érdekében, külön figyelmet kell fordítani az „Osten” és „Fiat” gyártmányú gépkocsik javítására és készítésére.

7. Minden eszközzel fokozni kell a páncélipart, különös tekintettel a gépkocsik páncélzatára.

8. Minden eszközzel fokozni kell a repülőgépipart.

9. Az ellátó programot ki kell bővíteni a fent említett pontoknak megfelelően.

I. Sztálin

Moszkva. Kreml,
1920. augusztus 25.

2. Az OK(b)P Központi Bizottsága Politikai Irodájának

Trockij válasza a tartalékok kérdésében nem egyéb, mint kitérés a válasz elől. Trockij válaszában előző táviratára hivatkozik, de abban még célzás sincs a tartalékképzés tervére, vagy az ilyen terv szükségességére, abban nyoma sincs annak: mikor kell a hadosztályokat kivonni; milyenkörzetekbe; milyen határidőn belül kell befejezni a hadosztályok kiegészítését, a tartalékok kiképzését és egybeforrasztását — mindezeket a kérdéseket megkerülte (pedig ezek korántsem részletkérdések!).

A nyári hadjáratban fontos (negatív) szerepe volt annak, hogy a tartalékok távol voltak a fronttól (Urál, Szibéria, Észak-Kaukázus): a tartalékok nem érkeztek meg idejében, hanem csak nagy késéssel és többnyire nem érték el céljukat. Ezért a tartalékok összpontosításának körzeteit, mint rendkívül fontos tényezőt, jó előre számításba kell venni.

Ugyanolyan fontos (szintén negatív) szerepe volt annak, hogy a kiegészítés nem részesült kiképzésben: a félig nyers, egybe nem forrasztott utánpótlás, amely alkalmas, ha általános támadás folyik, rendszerint nem tudott ellenállni az ellenség komoly ellentámadásának, csaknem mindent hátrahagyott az ellenségnek és tízezrével adta meg magát. Ezért a kiképzés és a kiegészítés határidejét, mint fontos tényezőt, szintén előre kell számításba venni.

Még fontosabb (szintén negatív) szerepe volt tartalékaink alkalomszerű, rögtönzött jellegének: mivel nem voltak külön tartalékegységeink, a tartalékokat sokszor alkalomszerűen és rendkívül sietve tákolták össze mindenféle szedett-vedett alakulatból, beleértve a belső őrséget is, s ez aláásta hadseregünk szilárdságát.

Röviden: meg kell kezdeni (még pedig azonnal!) a tervszerű munkát abban az irányban, hogy a Köztársaságot ellássuk komoly tartalékokkal — különben azt kockáztatjuk, hogy „váratlanul” („mint derült égből a villám”) újabb katonai katasztrófa ér bennünket.

Az ellátás nem a „legfontosabb”, mint Trockij tévesen gondolja. A polgárháború története azt mutatja, hogy szegénységünk ellenére is megbirkóztunk az ellátással, de a katonáknak kiadott „ingek” és „csizmák” fele mégis a parasztoknál van. Miért? Azért, mert a katona becserélte (és be fogja cserélni) tejre, vajra, húsra, vagyis arra, amit mi nem tudunk neki adni. Ebben a (nyári) hadjáratban is megbirkóztunk az ellátással és mégis kudarcot vallottunk (azt hiszem senki sem vádolta még meg a hadtápszolgálatosokat azzal, hogy a lengyel fronton elszenvedett kudarcokért őket terheli a felelősség …). Nyilvánvalóan vannak az ellátásnál fontosabb tényezők is (erről lásd fentebb).

Egyszersmindenkorra vissza kell utasítanunk azt a káros „doktrínát”, mely a hadsereg ellátását a polgári hivatalokra, a többit pedig — a Tábori Törzsre bízza. A Központi Bizottságnak ismernie és ellenőriznie kell a katonai főhatósági szervek egész munkáját, beleértve a hadászati tartalékok kiképzését és a hadműveletek előkészítését is, ha nem akarja, hogy újabb katasztrófa érje.

Ezért ragaszkodom ahhoz, hogy:

1) a katonai főhatóság ne hivatkozzon „ingre-gatyára”, hanem dolgozzon ki egy konkrét tervet a Köztársasági haderő tartalékainak megszervezésére (azonnal fogjanak hozzá a terv kidolgozásához);

2) a Központi Bizottság (a Honvédelmi Tanács útján) vizsgálja meg ezt a tervet;

3) a Központi Bizottság fokozza a Tábori Törzs ellenőrzését, s vezesse be, hogy a Főparancsnokság, vagy a Tábori Törzs parancsnoka, bizonyos időközökben tegyen jelentést a Honvédelmi Tanácsnak vagy a Honvédelmi Tanács tagjaiból álló külön bizottságnak.

I. Sztálin

1920. augusztus 30.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa

Valamennyi pártszervezethez

Az OK(b)P Központi Bizottságának körlevele (tervezet)

Értesülésünk szerint Vrangel körül tapasztalt, kétségbeesett, mindenre kész haramiatábornokok csoportja gyülekezett.

Vrangel katonái nagyszerűen vannak szervezve, kétségbeesetten harcolnak és fogság helyett inkább az öngyilkosságot választják.

Vrangel hadereje technikailag jobban van felszerelve, mint a miénk, a mai napig is nyugatról küldik neki a harckocsikat, páncélgépkocsikat, repülőgépeket, lőszert és ruházatot, noha Anglia kijelentette, hogy beszünteti a szállítást.

Vrangel ellen harcoló csapataink gyengeségének az az oka, hogy: előszöris, hadifoglyokkal — volt gyenyikinistákkal — vannak felhígítva, akik sok esetben átszöknek az ellenséghez és, másodszor, a központból nem kapnak sem önkéntesen jelentkező, sem mozgósított kommunistákat, sem csoportosan, sem egyenként.

Ezeket a csapatokat meg kell tisztítani a volt hadifoglyoktól s rendszeresen el kell látni őket nagyobb számú önkéntes vagy mozgósított kommunistával, hogy fordulatot idézzünk elő csapatainknál és lehetővé tegyük nekik, hogy legyőzzék az ádáz ellenséget.

A Krímet minden áron vissza kell szerezni Oroszországnak, mert ellenkező esetben Ukrajnát és a Kaukázust mindig veszély fogja fenyegetni Szovjet-Oroszország ellenségei részéről.

A Központi Bizottság arra kötelezi önöket, hogy fokozzák a tömegagitációt e körlevél szellemében és haladéktalanul szervezzék meg, hogy a Krimi Frontra rendszeresen küldjenek kommunistákat, még akkor is, ha ez más frontok rovására történik.

A megírás ideje: 1920. július.
Először megjelent 1945-ben
a „Leninszkij Szbornyik”
XXXV. kötetében.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

A Lengyel Front helyzetéről

– írta: J. V. Sztálin –

Beszélgetés a „Pravda” munkatársával

Sztálin elvtárs, aki nemrégen érkezett a Délnyugati Frontról, munkatársunkkal folytatott beszélgetésében a következőket mondotta:

1. Május—június

A két legutóbbi hónap, május és június, teljesen különböző képet mutat a front helyzetéről.

Május — a lengyel csapatok rendkívül nagy sikereinek a hónapja. A lengyelek jobbszárnyukon sikeresen átlépik a Kiev—Zsmerinka vonalat és Odesszát fenyegetik. A balszárnyon sikeresen felszámolják csapatainknak Mologyecsno—Minszk ellen irányuló támadó hadműveleteit. Középen a lengyel csapatok, miután biztosították maguknak Mozirt és elfoglalták Recsicát, Gomelt fenyegetik.

Ezzel szemben június — a májusi lengyel sikerek gyors és erélyes felszámolásának a hónapja. A lengyelek ukrajnai előnyomulását már felszámoltuk, mert a lengyeleket nemcsak kiűztük Kievből, hanem még vissza is vetettük őket a Rovno—Proszkurov—Mogiljov vonal mögé. A lengyelek Gomel elleni előnyomulását is felszámoltuk, mert a lengyel csapatokat Mozir mögé vetettük vissza. Ami a lengyelek balszárnyát illeti, mely a lengyel sajtó szerint a legszilárdabb, nyugodtan mondhatjuk, hogy csapatainknak az utóbbi napokban ebben a körzetben, Mologyecsno irányában kibontakozó hatalmas csapása eloszlat minden kétséget afelől, hogy a lengyeleket ebben a körzetben is vissza fogjuk vetni.

Július azt mutatja, hogy a fronton határozott fordulat történt Oroszország javára és a szovjet csapatok már szemmel látható fölényben vannak.

2. A zsitomiri áttörés

Lovasságunk zsitomiri áttörésének kétségtelenül döntő szerepe volt abban, hogy a fronton megfordult a helyzet.

Ezt az áttörést sokan Mamontov áttörésével és előretörésével hasonlítják össze és azzal azonosítják. Ez azonban helytelen. Mamontov áttörése epizódjellegű volt, nem függött össze Gyenyikin támadó hadműveleteivel. Bugyonnij elvtárs áttörése viszont támadó hadműveleteink elszakíthatatlan láncolatának szükséges láncszeme, amelynek nemcsak az a célja, hogy szétrombolja az ellenség hátországát, hanem az is, hogy közvetlenül teljesítsen bizonyos hadászati feladatot.

Az áttörés június 5-én hajnalban kezdődött. Ezen a napon lovas egységeink ökölbe zárkózva és középre véve a hadtápvonatokat, Popelnya—Kazatyin körzetében áttörték az ellenség állásait, lerohanták Bergyicsev körzetét s június 7-én elfoglalták Zsitomirt. A lengyelek elkeseredett ellenállása miatt lovasságunknak a szó szoros értelmében utat kellett törnie magának, s ennek eredményeképpen a lengyelek, a Lovas Hadsereg Forradalmi Katonai Tanácsának jelentése szerint, legalább nyolcezer harcost vesztettek sebesültekben és halottakban.

3. Az áttörés eredményei

A zsitomiri áttörésig a lengyelek — Gyenyikinnel ellentétben — számos lövészárokkal és drótakadállyal vették körül a front legfontosabb pontjait és sikeresen kombinálták a mozgóharcot az állóharccal. Ezzel igen megnehezítették előnyomulásunkat. A zsitomiri áttörés keresztülhúzta a lengyelek számításait és a minimumra csökkentette a kombinált háború értékét.

Ez az áttörés első pozitív eredménye.

Továbbá, az áttörés közvetlenül veszélyeztette az ellenség mögöttes területeit, közlekedését és híradását. Ennek következtében:

a) a harmadik lengyel hadsereg (Kiev körzete) félve a bekerítéstől, gyors visszavonulásba kezdett, mely utóbb általános megfutamodásba csapott át;
b) a második lengyel hadsereg (Bergyicsev körzete), amelyet a Lovas Hadsereg fő csapása ért, gyorsan hátrálni kezdett;
c) a hatodik lengyel hadsereg (Zsmerinka körzete), amely a balszárnyon elvesztette támaszát, rendezetten visszavonul nyugat felé;
d) hadseregeink gyors támadásba lendültek az egész fronton.
Ez a zsitomiri áttörés második pozitív eredménye.

Végül, az áttörés megtörte a lengyelek gőgjét, aláásta erejükbe vetett hitüket és megingatta harci szellemük szilárdságát. Az áttörés előtt a lengyel egységek teljesen lebecsülték csapatainkat s különösen lovasságunkat, elkeseredetten harcoltak és nem adták meg magukat. Csak az áttörés után kezdődött a lengyelek csoportos megadása és tömeges szökése — a lengyel egységek felbomlásának első jele. Bugyonnij elvtárs ezt írta a front Forradalmi Katonai Tanácsának: „A pánok meg tanulták tisztelni lovasságunkat”.

4. A délről fenyegető veszély

A lengyelek elleni frontokon elért sikereink kétségtelenek. Kétségtelen az is, hogy ezeket a sikereket még továbbfejlesztjük. De méltatlan kérkedés volna azt hinni, hogy a lengyelekkel lényegében már végeztünk, hogy már csak az marad hátra, hogy „vonuljunk Varsó ellen”.

Ez a kérkedés, amely ellankasztja funkcionáriusaink energiáját és az ügyre káros önelégültséget kelt bennük, nemcsak azért helytelen, mert Lengyelországnak tartalékai vannak, amelyeket feltétlenül a frontra dob, mert Lengyelország nincs egyedül, mert Lengyelország mögött ott áll az Antant, amely minden erejével támogatja Oroszország ellen, hanem elsősorban azért is, mert csapataink hátában megjelent Lengyelország új szövetségese: Vrangel, aki azzal fenyeget, hogy a hátország felől megfoszt bennünket a lengyeleken aratott győzelmeink gyümölcseitől.

Nem szabad abban a reményben ringatnunk magunkat, hogy Vrangel nem játszik majd össze a lengyelekkel. Vrangel máris összejátszik, és- együttműködik velük.

A „Nagy-Oroszország”, Sulginnak Szevasztopolban megjelenő s a vrangelistákat buzdító lapja egyik júniusi számában a következőket írta:

„Kétségtelen, hogy támadásunkkal támogatjuk a lengyeleket, mert magunkra vonjuk a lengyel frontra szánt bolsevik erők egy részét. Ugyancsak kétségtelen, hogy a lengyelek hadműveleteikkel lényegesen támogatnak bennünket. Nincs szükség sem arra, hogy rokonszenvezzünk a lengyelekkel, sem arra, hogy ellenszenvezzünk velük, csak józan politikai számítások vezéreljenek bennünket. Ma előnyös számunkra, hogy szövetségre lépjünk a lengyelekkel a közös ellenség ellen, holnap pedig … holnap majd meglátjuk.”

Vrangel frontja a lengyel front nyilvánvaló folytatása, de azzal a különbséggel, hogy Vrangel a lengyelek ellen harcoló csapataink hátában, vagyis ránk nézve a legveszélyesebb ponton működik.

Ezért nevetséges „Varsó elleni menetelésről” és általában sikereink tartósságáról beszélni, amíg nem számoltuk fel a Vrangel részéről fenyegető veszélyt. Vrangel közben erősödik, és semmi jele sincs annak, hogy valamilyen különösebb és komolyabb lépést tettünk volna a délről jövő és növekvő veszély leküzdése érdekében.

5. Ne feledkezzünk meg Vrangelról

A lengyelek ellen indított támadó hadműveleteink eredményeképpen frontunk vonala ív formáját ölti, amely homorulatával nyugat felé néz, előrenyúló végei pedig délen Rovno, északon Mologyecsno körzetébe érnek. Az így kialakult helyzet átkarolással fenyegeti a lengyeleket, vagyis a legveszélyesebb helyzet a lengyelekre nézve.

Kétségtelen, hogy az Antant számol ezzel a helyzettel, mindenképpen be akarja vonni Romániát az Oroszország elleni háborúba, lázasan új szövetségeseket keres Lengyelország számára, minden eszközzel támogatja Vrangelt és általában azon van, hogy a lengyeleket kiszabadítsa nehéz helyzetükből. Teljesen lehetséges, hogy az Antantnak sikerül Lengyelország számára új szövetségeseket találni.

Semmi okunk sincs kételkedni abban, hogy Oroszország elég erős ahhoz, hogy visszaverje az új ellenfeleket is. De egyre mégis fel kell hívni a figyelmet: amíg Vrangel sértetlen, amíg Vrangelnak megvan a lehetősége arra, hogy hátországunkat veszélyeztesse, frontjaink mindkét lábukra sántítani fognak és a lengyel fronton elért sikereink sem lehetnek tartósak. A lengyel pánokon aratott győzelmünket csak Vrangel leverése után tekinthetjük biztosítottnak. Ezért a pártnak most ezt az új jelszót kell zászlajára írnia: „Ne feledkezzünk meg Vrangelról!” „Halál Vrangelra!”

„Pravda” 151. sz.
1920. július 11.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Hogyan fogadják a Vörös Csapatokat

– írta: J. V. Sztálin –

A „Krasznoarmejec” c. lapnak adott nyilatkozat

Sztálin elvtárs, a Köztársaság Forradalmi Katonai Tanácsának tagja, feltétlen kötelességének tartja, hogy megemlékezzék a helyi lakosság nagyszerű magatartásáról, melyet a lengyel fronton harcoló Vörös Hadsereg irányában tanúsít.

— Ilyen magatartást nem tapasztaltam sem keleten, sem délen — mondja Sztálin elvtárs.

A parasztság, noha nyugaton sokkal szegényebb, mint a Volgamelléken és Dél-Oroszországban, utolsó falatját is megosztotta a vöröskatonákkal.

A rendkívül terhes „fuvar”-szolgáltatást zúgolódás nélkül teljesítették.

Minden támogatást, minden segítséget megadtak a vöröskatonáknak és nagy volt a lakosság bánata, amikor május végén kénytelenek voltunk megkezdeni a visszavonulást.

A frontövezet lakossága átszenvedte a lengyel megszállás borzalmait s ezért nagyon jól tudta, mivel fenyegeti a lengyel pánok betörése.

Frontunkon nagy számban vannak olyan csapatok, amelyek egészségügyi szolgálatát parasztok és parasztasszonyok látják el, akik buzgón gondoskodnak sebesült vöröskatonáinkról és igen figyelmesek irányukban.

Ami a frontövezet mögötti belorussz parasztok hangulatát illeti, híreink szerint ott állandóan felkelések vannak, partizáncsoportok működnek, amelyek felgyújtják a raktárakat, irtják a földesurakat, bomlasztják az ellenség mögöttes területét.

Bátran mondhatjuk, hogy ugyanaz a história ismétlődik, ami Kolcsakkal történt Szibériában.

Csapataink közeledésére mindenütt belülről kezd robbanni az ellenség mögöttes területe.

Belorussziában ma a lengyel földesurak ellen irányuló valóságos parasztforradalomnak vagyunk a tanúi.

„Krasznoarmejec”
(„A Vöröskatona”) 337. sz.
1920. július 15.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa